Kabdebó Lóránt

Kabdebó Lóránt (Budapest, 1936. augusztus 9. – ) magyar irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár, Szabó Lőrinc monográfusa. Számos önálló kötet és monográfia szerzője, Szabó Lőrinc-életműkiadások gondozója, a Pécsi és a Miskolci Egyetem tudományszervező egyénisége.

Szülei Kabdebó János és Farkas Magda. 1964 óta nős, felesége Dobos Marianne. Két gyermeke van, Tamás (1965) és György (1966).

Már fiatalon kitűnt szorgalma, tudományos érdeklődése, iskolás korában számos tanulmányi versenyt megnyert. 1958-ban végez az ELTE BTK magyar–történelem szakán.

1958–1970-ben Miskolcon dolgozott középiskolai tanárként, 1962 és 1984 között a Napjaink című folyóirat rovatvezetője, illetve főszerkesztő-helyettese volt. Karikatúrákon is megörökítették, ahogy Kabdebó tanár úr „küzd” a feltörekvő fiatal írókkal. 1962-ben megszerezte az egyetemi doktori fokozatot, 1969-ben pedig az irodalomtudomány kandidátusa lett.

1970-ben a Petőfi Irodalmi Múzeum főmunkatársa ltt, 1972-től 89-ig osztályvezetőként dolgozott, majd 1989–1991-ben tudományos tanácsadó. Itt kezdte el azt a több évtizedes munkát, amelynek eredménye a háromkötetes Szabó Lőrinc-monográfia (Szabó Lőrinc lázadó évtizede, 1970; Útkeresés és különbéke, 1974; Az összegezés ideje, 1980) és a Vers és valóság című visszaemlékező kötet. Bábáskodott az irodalomtörténet szempontjából fontos gyűjteményes kötetek, visszaemlékezések kiadásánál is. 1990-ben szerezte meg az irodalomtudomány doktora címet.

1989 és 1993 között a JPTE Irodalomtörténeti Tanszékének tanszékvezetője volt, 1991-ben nevezték ki egyetemi tanárrá. Kulcsszerepe volt a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának létrehozásában, a magyar irodalmi, történelmi és modern filológiai tanszékek megalapításában. 1993 és 1997 között igazgatta a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Intézetét, 1997-ben a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánja lett. 1990–91-ben a Magyar Irodalomtörténeti Társaság főtitkára volt.

1993 és 1998 között az Irodalomtörténet főszerkesztője volt. A Digitális Irodalmi Akadémia Szabó Magda-szakértője 1998-tól, Szabó Lőrinc-szakértője 1999-től. Megalapította az Irodalomtudomány című folyóiratot és a Szabó Lőrinc-füzetek című sorozatot. 2005-ig az Irodalomtudományi Doktori Iskola vezetője volt. 2006-tól a Miskolci Egyetem professor emeritusa.

1997-ben megalapította az OTKA által is támogatott Szabó Lőrinc kutatóhelyet, melyben fiatal kutatók és doktoranduszok folytatják a Szabó Lőrinc-életmű feltárását és értékelését (Szabó Lőrinc külföldi útjai, betegségei, műfordításai, gyorsírásos művei és jegyzetei), emellett Szabó Lőrinc kiadatlan műfordításait is folyamatosan közlik.

Díjai

• Miskolc Város Irodalmi Díja (1969)
• A Mikes Kelemen Kör Díja (1983)
• Miskolc Városért Emlékplakett (1986)
• Szabó Lőrinc-díj (1989)
• A Művészeti Alap Irodalmi Díja (1990)
• Herman Ottó-díj (1998)
• A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1998. október 23.)
• Signum Aureum Universitatis (Miskolci Egyetem) kitüntetés; Jubileumi egyetemi emlékérem kitüntetés (1999)
• Bölcsészettudományi Karért: Kari kitüntetés (2001)
• Toldy Ferenc-díj (2007)
• József Attila-díj (2012)

Főbb művei

Kötetek 

• Dayka Gábor költői pályája (1968)
• Szabó Lőrinc lázadó évtizede (1970)
• Útkeresés és különbéke (1974)
• Versek között (1980)
• Szabó Lőrinc hévízi versfüzete (1980, második kiadás 1997)
• Az összegezés ideje (1980)
• Szabó Lőrinc (1985)
• Lakatos István (1986)
• Az Újhold költői (1988)
• „A magyar költészet az én nyelvemen beszél.” A kései Nyugat-líra összegződése Szabó Lőrinc költészetében (1992, második kiadás 1996)
• Jánosy István (1994)
• Vers és próza a modernség második hullámában (1996)
• Szabó Lőrinc pályaképe (2001)
• „Ritkúl és derűl az éjszaka”: harc az elégiáért (2006)
• Szabó Lőrinc „pere” (2006)
• Rögeszmerend: Turczi István művének tragikus derűje (2007)

Interjúkötetek 

• A háborúnak vége lett (1983)
• A műhely titkai (1984)
• Sorsfordító pillanatok (1993)
• Elveszett otthonok (2003)

Életmű-interjúk 

• Szentkuthy Miklóssal: Frivolitások és hitvallások (1988)
• Határ Győzővel: Életút I–III. (1993–95)

Szabó Lőrinc-dokumentumok 

• Naplók, levelek, cikkek (1974)
• Érlelő diákévek (1979)
• Harminchat év I–II. (1989–93)
• Bírákhoz és barátokhoz (1990)
• Vers és valóság I–II. (1990)
• Szabó Lőrinc összes versei I–III. (1998)
• Huszonöt év (2000)

hu.wikipedia.org.

 Kabdebó Lóránt: A műhely munka

részlet

Bevezetés

Műhelytitok. Hányszor ejtjük ki e szót kíváncsian írókkal, művészekkel találkozva. Avagy mi vonz annyiunkat a napjainkban oly népszerű író-olvasó találkozók látogatására, ha nem az, hogy a szerzők szájából halljuk, milyen élmények válthatnak ki egy-egy kedvelt verset, milyen élő modellek ihletik valamely regény alakjainak megformálását. És hogy szeretnénk régi időkbe visszalopózni, hogy egy-egy kedves versünk, regényünk, emlékezetes festmények vagy szobrok létrejöttének titkait megfejthessük. De a múlt feltámaszthatatlan, legfeljebb egyes dokumentumokból (feljegyzésekből, naplókból, levelekből, emlékezésekből) lehet rekonstruálni - szerencsésebb esetekben - egy-egy mű keletkezéstörténetét.

És nemegyszer maguk az írók is szeretnék örökül hagyni fontosabb műveik létrejöttének titkait. Erre is hadd idézzek egy - sajnálatosan kihasználatlan maradt - lehetőséget. Egyik kitűnő esztétánk említette, hogy neki felajánlotta Szabó Lőrinc, hogy elmondja a Tücsökzene verseinek keletkezéstörténetét. Ő nem merte ezt vállalni, az alkotás szuverén világát féltette a hozzáfűzhető esetlegességektől. Én, mint Szabó Lőrinc pályájának kutatója, örök veszteségnek érzem a felajánlott emlékezés visszautasítását. Talán ez a hiányérzet késztetett az ilyen jellegű emlékezéseknek a gyűjtésére.

A modern technika most már azt is lehetővé teszi, hogy ezeket az emlékezéseket pontosan rögzíthessük. Az ebben a kötetben közölt huszonhárom beszélgetés is eredetileg a Magyar Rádióban hangzott el, 1981 és 1983 között, Költészet és valóság címen, Dénes István szerkesztésében. Természetesen különbözik műfajilag is egy megszabott időkerethez igazított rádiós műsor és egy emlékező beszélgetés. Az eredetileg rögzített anyag a rádió archívumában és a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtárában került dokumentálásra, és ennek a "nyersanyagnak" az alapján készült az az irodalmi átirat, amelyet folyamatosan az Életünk című folyóirat közölt, és amelynek végleges szövegét ebbe a kötetbe gyűjtöttük.

Célkitűzésem az volt, hogy a beszélgetések során az egyes művek keletkezéstörténetét tárjuk fel. Történetekre, anekdotákra, életrajzi eseményekre voltam kíváncsi elsősorban. Így azután magától adódott a kötetbe rendezés elve is: a felidézett történetek mozaikszerűen az utóbbi félszáz évről is vallanak. A sor élére Sőtér István emlékezése került, vele egyben magát a beszélgetések műfaját is tisztáztuk. Kolozsvári Grandpierre Emil regényének címe (Tegnap) lehetne az első blokk jellemzője: ő, valamint G. Szabó Lőrinc, Mándy Iván és Szobotka Tibor a háború előtti világ különleges epizódjait elevenítik fel. A háború idejéről emlékezik Kálnoky László, Lakatos István és Orbán Ottó, az ötvenes évek légkörét idézi fel Nemes Nagy Ágnes és Szabó Magda, az elmúlt évtizedekben felgyűlt ellentmondások tragikus fellobbanását pedig Hubay Miklós mutatja be. És ha Hubay Miklós egyik hőse a népi kollégisták útját is felvillantja, természetesen társíthattam emlékezéséhez a Vigh Tamással folytatott beszélgetést Nagy Lászlóról készített szoborportréjáról. Ezt követi a faluról származó két költő, Ágh István és Bella István emlékezése, és ezt a blokkot zárja a Feledy Gyulával folytatott beszélgetés, amely a népi kollégiumokat éppúgy érinti, mint az Ághot és Bellát népszerűsítő folyóirat-vállalkozást, a Napjainkat.

Ezután lépünk be jelenünkbe: a felidézett művek egy-egy pálya összegzését, kiteljesedését is reprezentálják. Itt a sorrendet az adta, hogy az egymást említő művészek kerülhettek egymás mellé.

Elsőként Barcsay Jenő emlékezését közöljük, őt követi Károlyi Amy, aki éppen a Barcsayról írott versét magyarázza. De Károlyi Amy Weöres Sándorról is rajzol egy telitalálat-szerű miniportrét, sőt emlékezésével beleszövődik Weöres gondolatmenetébe is. Vas István versének Weöressel vitatkozó világáról beszél, versét pedig házassági évfordulójuk alkalmából kedves meglepetésként Szántó Piroskának írta. Szántó Piroska azután a Vas Istvánról készített portréit is említi. Takáts Gyulával megkezdődik az átmenet az utolsó blokkba: verse összegező jellegű is, de utazásaira is kitér. Rába György és Garai Gábor utazásaik ihlette verseiknek az életrajzi-gondolati hátteréről beszélnek.

Természetesen a beszélgetések önálló, szuverén alkotások is, amelyekben egy-egy író, művész személyes gesztusai, megnyilvánulásai a meghatározóak. Olvasóink saját érdeklődésük szerint választhatják ki az olvasás sorrendjét. Fogadjuk úgy, hogy az általam összeállított sorrend csak az egyik olvasata ennek a gyűjteménynek. Számomra, aki több mint két évig éltem ezeknek a beszélgetéseknek a világában, így állt össze ez a sorozat egy nagyobb egységgé.

Kabdebó Lóránt

 

G. Szabó Lőrinc a Lóci-versekről

KL: - Szabó Lőrinc dolgozószobájában ülünk, a Volkmann utcában, és a költő fiával, G. Szabó Lőrinc filmrendezővel, a Lóci-versek hősével a régi időket idézzük. Itt, ezek között a falak között élt valaha Lóci, itt játszódtak le azok a történetek, amelyeknek emlékét jól ismert versek örökítették meg. Arról kérdezem G. Szabó Lőrincet, Lócit, a ma már tankönyvekből is jól ismert versek társszerzőjét: mi a költészet és mi a valóság ezekben a versekben?

GSZL: - Először is szeretnélek megkérni arra, hogy - ugyan a bevezetőben G. Szabó Lőrincnek neveztél, de mivel a baráti kör és mindenki Lócinak ismer, én jóformán oda se figyelek, ha valaki azt mondja, hogy G. Szabó Lőrinc; annyira így van ez, hogy a munkahelyemen rengetegen azt hiszik, hogy a Lóci a családnevem, és sokszor Lóci elvtársként keresnek valamilyen hivatalos ügyben - szóval, kérlek szólíts a továbbiakban, ha lehet, Lócinak.

KL: - Tehát, kedves Lóci, hogyan kerültél a versekbe?

GSZL: - Nem könnyű válaszolni erre. Egyrészt jó régen születtek ezek a versek, úgy hat- és kilencéves korom között, és még ha felnőtt fejjel néztem volna is magamat már akkor, tehát ha valami csoda folytán én negyven évvel idősebb lettem volna negyven évvel ezelőtt, és önmagamat érett, figyelő tekintettel nézhettem volna, azt hiszem, akkor is nagyon nehéz lenne egyértelműen válaszolnom erre. Miért? Azt hiszem azért, mert számomra Szabó Lőrinc más, mint a nagyközönség számára. Az olvasóknak csupán egy könyv a polcon. Kedves könyv, nagyon kedves könyv, esetleg kevésbé kedves könyv, de könyv. Szabó Lőrinc egy kötet. Leegyszerűsítettem a kérdést, de lényegében valahogy így van. A különbség az, hogy számomra Szabó Lőrinc: apu. Az az apu, aki itt, ugyanezen a parkettán, ahol most a mi lábunk nyugszik, itt járkált; itt, ezen az ajtón jött be, ment ki; itt volt mérges vagy jókedvű, itt fütyürészett, vagy néha kiabált; a fürdőszobában ült a kádban, és borotválkozott. Mindig a fürdőkádban borotválkozott, nem tükör előtt. Nagyon csodáltam érte, én nem tudnám megcsinálni. Szóval Szabó Lőrinc, a költő Szabó Lőrinc nekem annyira, hogy úgy mondjam: testközelben volt, hogy a nagyságát nemhogy hat-kilenc éves koromban nem tudtam felfogni, de még jóval később, idősebb koromban is sokat harcolt apu azért, hogy a fia elismerje az ő nagyságát. Állandóan be akarta bizonyítani a fiának, hogy ő egy nagy ember, hogy a fia tisztában legyen azzal, hogy ő valaki. Más kérdés, hogy a fia közben állandóan rábólintott, hogy jól van, jól van, apu, de most nekem rohanni kell, mert várnak az utcán a srácok, és megyünk focizni. Na, ezt a kitérőt csak azért tettem, hogy azt magyarázzam, miért nehéz nekem arról beszélni, hát hogy is születtek meg ezek a Lóci-versek. Mert: egyrészt kölyök voltam, másrészt annyira közel voltam az alkotóhoz, a Szabó Lőrinchez, hogy ilyen közelségből már nincs rálátás. Inkább talán egy-két esetről tudok mesélni, amelyekre emlékszem. Tehát hogy mi előzte meg egy-egy vers születését, vagy milyen következménye lett egy-egy versnek, mint például a Bicikli címűnek. Ezekről tudok valamit mesélni.

KL: - Nézzük akkor a Bicikli című verset, amelyiknek előzménye is van, és egy utólagos anekdota is kapcsolódik hozzá.

                     BICIKLI

Fiamat néztem, már majdnem aludt,
- Mi lesz belőle? - töprengtem szorongva,
Egyszer csak felült: - Nekem ne követ,
hanem biciklit tétess a siromra. -
- Majd hogy ellopják! - ütöttem el a
rémképet. - Vagy hogy megegye a rozsda!
Lóci ásitott: - Igaz... - s visszadőlt,
a paplant némán a fülére húzta,
S csak nagysoká szólt (s úgy, mint akinek
a szája már végső alkura nyílik):
- Legalább irasd rá a kőre, hogy
nagyon szeretett volna egy biciklit!

GSZL: - Hát ennyi a vers. Igen, az igazság az, én akkor kilencéves voltam. S már megtanultam biciklizni, de mindig kölcsönkapott bicikliken. Rettenetesen sóvárogtam, hogy nekem is legyen, persze nem egy olyan nagy biciklim, felnőtt biciklim, mert hát kilencéves koromban azon még nem tudtam volna ülni, hanem egy - akkor úgy nevezték, lehet, hogy most is - háromnegyedes méretű biciklim. De hát ez otthon lehetetlen volt, nem állt anyagilag úgy a család, hogy kaphassak egy biciklit, ez csak nagy álom maradt mindig számomra. Magára az esetre hogy a versben idézett, drámai hangvételű mondatot én hogy és mint is mondtam el, ott este az ágyban, erre konkrétan nem emlékszem. Elhiszem, mert a versből tudom, hogy ez így történt, nyilván valami ilyet mondhattam. Nos, megjelent a vers a Pesti Naplóban, nem tudom, hol, valószínűleg egy vasárnapi számban.

KL: - Álom címen jelent meg a Pesti Napló 1938. október 9-i számában.

GSZL: - Eltelt néhány nap, és a véletlen úgy hozta, hogy én éppen bent voltam apu szobájában. Az íróasztala az ablak mellett állt, úgyhogy apu háttal ült az ablaknak. Én az ablakon néztem kifelé éppen, amikor is itt, ugyanebben az utcában, tehát a Volkmann utcában, ugyanennek a háznak az ablakán, ugyanezen az ablakon, itt néztem lefelé az utcára, amikor is jobb kéz felől - pontosan emlékszem az esetre -, jobb kéz felől, tehát a villamosok felől közeledett egy taxi. Azok a régi kocka alakú taxik voltak még, emlékszem, volt szürke taxi meg kék taxi, szóval egy taxi jött, és hát mint ilyen régi típusú autóknál lehetséges volt, a bal első kerekének a sárhányójához és a motorháztetőhöz valahogy oda volt erősítve egy bicikli. Odakötözve. Jött a taxi, és én sóvárogva néztem ezt a gyönyörű biciklit, mert ez pontosan olyan volt, mint amilyet én mindig elképzeltem. Pontosan olyan volt, mint amilyenre vágytam. És apunak még oda is szóltam: "Nézd, apu, ott lenn az utcán megy egy taxi, és egy pontosan olyan biciklit visz, mint amilyet én szeretnék." Jött a taxi, elhaladt a ház előtt, és hát ment tovább... És ekkor, ekkor történt a csoda. Túlment a taxi körülbelül egy házzal a Volkmann utca nyolcon, megállt, állt egy darabig, majd lassan elkezdett visszafelé tolatni. Ekkor, mintha valamit megéreztem volna, elzsibbadtam, a bőröm mindenhol libabőrös lett, valami, valami úgy megpendült bennem, valamit megéreztem, hogy, hogy mi lehet, hogy itten... mi történik... És jött a taxi, és tolatott, és a mi házunk kapuja előtt állt meg. Ekkor már apu is mellettem állt, mert hiszen biztos, hogy szóltam neki, hogy nézd, nézd, mi történik, hát itten jön egy taxi és egy bicikli, és a mi házunk előtt szedik le, és már kötözték is le, és betolták a mi kertkapunkon keresztül a házba ezt a biciklit. De hát kinek hozhatnak ide biciklit? A házban rajtam kívül nem volt hasonló korú gyerek, és ez egy éppen olyan: háromnegyedes bicikli volt... És mire ezt végiggondoltam, addigra már csöngettek is a lakás ajtaján, és ott állt egy nem tudom ki, egy altiszt vagy sofőr vagy valaki, és azt mondta, hogy ezt a biciklit, ezt nekem hozta. Ezt nekem küldte valaki... Később tudtam meg, hogy Gombaszögi Frida olvasta az újságban a verset, és úgy meghatódott, hogy ajándékba küldött a Lócinak, aki annyira szeretett volna egy biciklit, hogy a sírkövére is rávésette volna nagy vágyát - hát hadd kapja meg... Hát így ajándékot kapni, azt hiszem, hogy nagyon ritkán adatik meg valakinek. Olyan gyönyörű volt a váratlansága, és a sors úgy dramatizálta, még azzal is, hogy a taxi túlment a házon, és aztán visszatolatott, szóval még feszítette is az örömöt, a vágyat - szóval hogy ez gyermekkorom egyik legszebb élménye. Nem is tudom, mikor örültem ajándéknak ennyire még egyszer.

KL: - Jegyezzük meg, hogy a kedves ajándékozó, Gombaszögi Frida a kiváló színésznő, aki ekkor Az Est-lapok tulajdonosa is volt, tehát Szabó Lőrincnek, a Magyarország szerkesztőjének munkaadója is. Ő többször is megsegítette a költőt élete során. Váratlan örömről beszéltél, esetleg tudsz valami csalódásról is az ifjúságodból?

GSZL: - Erről nem született vers, és amit most elmesélek, tulajdonképpen ennek a történetnek kellene helyettesítenie azt, amit apu nem írt meg. Ha ez most eljut az olvasókhoz, biztosan sokan meg fogják találni benne a saját életükben a hasonló csalódásokat. Az előbb nagy örömről beszéltem. Azt nem tudom, hogy amit most mondok el, az a biciklitörténet előtt vagy után történt-e, de azt tudom, nagyon nagy vágyam volt, hogy legyen egy vonatom. Egy játékvonatom. Olyan igazi, amit föl lehet húzni, és síneken fut. Persze arról, hogy villanyvonat, nem is mertem álmodni, de legalább fölhúzós vonat és sínek... Szóval a vonat mint vágy szinte megközelítette a biciklivágyat. Mint már korábban is mondtam, itthon az anyagi nehézségek szinte állandóak voltak. Mégis, az egyik karácsony környékén, valahogy apu és anyu éreztették velem, hogy mintha most talán szó lehetne arról, hogy a Jézuska majd hoz egy vonatot. Szóval a levegőben volt a lehetősége. Én ezek után úgy készültem a karácsonyestére, hogy fellelkesedve, álmodozva vártam a vonatot. Majdnem teljes bizonyossággal léptem be az ajtón, amikor apu - hiszen ő szokott a karácsonyfánál a kis rézcsengettyűvel csengetni, és akkor volt szabad bemenni a szobába -, szóval a csengettyűszóra úgy léptem be a karácsonyfához, hogy szinte biztosra vettem: most megszületett, most ott lesz!... És odanéztem a karácsonyfa alá, és a karácsonyfa alatt nem volt vonat. Nem volt, csupán egy olyan spárgán húzható, fából készült, fakerekű mozdony két kocsival. Ennyi volt összesen. Számomra egy világ omlott össze. Jobb lett volna, ha nincs a favonat sem. Azt hiszem, az a fájdalmas ütés, ami akkor a szívemet érte, azon a karácsonyestén, az még ma is hat. Azt hiszem, akkor vesztettem el örökre valamit, ami a gyerekkor, ami az álom, a tiszta öröm, mindaz, amit a karácsonyesték az embereknek jelentenek. Valahogy azóta úgy igazi karácsonyom, azt hiszem, nem volt.

KL: - És ezt a csalódást édesapád észrevette?

GSZL: - Nem tudom. Egyébként a helyzet nyilván az lehetett, hogy apu várt valamilyen pénzt, aminek be kellett volna jönnie karácsony előtt, és biztos, tervezte, hogy megkapom a vonatot, és aztán ez valamiért elmaradt. Azt hiszem, valószínűnek tartom, hogy ő legalább annyira vagy talán még jobban szenvedett, mint én. Én csupán a szívemből fájtam, ő a szívéből és az agyából egyszerre. Ő biztosan tudta, hogy ez mit jelent nekem. Én akkor még nem tudtam, én akkor még csak a pillanat fájdalmát éreztem, a csalódás pillanatnyi fájdalmát. Könnyen lehet, ő már akkor tudta, hogy majd később, hogy ma, amikor az ötvenet átléptem, még ma is kicsit könnybe lábadt szemmel beszélek erről az esetről. Nem, nem írta meg. Arra neki kellene választ adnia, hogy miért nem. Nem tudom.

KL: - De menjünk vissza az ablakhoz, ahonnan az öröm ért, ahol a biciklit láttad meg, és vártad, remélted, hogy mégis hozzád jön. Ez az ablak másik versnek is a főszereplője vagy legalábbis színhelye.

GSZL: - Igen, tényleg. Nos, az előbb egy kicsit szomorkás hangulatról számoltam be, ez most épp az ellenkezője. Úgy látszik, ez az ablak mindig főszereplő. Ugyanaz a helyzet tulajdonképpen, mint a bicikli esetében: apu háttal ül az ablaknak, az íróasztalánál, és dolgozik. Én ott mögötte teszek-veszek az ablaknál. A légy című vers ebben a szituációban született. Előbb nézzük a verset, aztán elmesélem a légyölés technológiáját, ami ebben a versben szerepel. Egy kicsit furcsa nekem, hogy önmagamról harmadik személyben beszélek mint Lóciról, de hát most mégis így lesz. Tehát akkor:

               A LÉGY

Az ablaknál volt Lóci, nézte,
hogy mászkál egy légy föl s alá;
szerette volna agyonütni,
de a lelke nem vitte rá.
Én olvastam, Lóci feszengett,
a légy dúdolta énekét.
- Mondd, apu - szólt a gyerek végre -,
nem zavar téged ez a légy?
Nem engem - mondtam. Lóci elment
s egy ceruzával visszajött
és sóváran nézett a légyre,
mely az üvegen zümmögött.
Sóváran és dühösen nézte,
mint vesztett zsákmányt a vadász:
szörnyen bántotta, hogy felébredt
szívében a sajnálkozás.
És szólt: - Itt nem lehet olvasni!
- Megdögölesszem? - szólt megint.
Dögöleszd meg! - mondtam keményen,
s néztem, a gyerek hogy legyint
egyet-kettőt a ceruzával...
És már nem zümmögött a légy
és Lóci élvezte a hőstett
s a bűntelenség örömét.

Hát eddig a vers. Az előbb azt mondtam, hogy elárulom a technológiát. Nagyon egyszerű. Ablaküvegen mászkáló legyet a legtökéletesebben úgy tudunk megölni, hogyha kézbe veszünk egy közönséges grafitceruzát, és nem a hegyes felével, hanem a lapos felével a légy fölé helyezzük. Valamiért a légy nem észleli ezt a ceruzát, és egyszerűen oda kell nyomni az üveghez a ceruza végével, és a légy már nem is zümmög tovább. Pontosan emlékszem a technológiára, nálam mindig bevált. Akinél nem válik be, az vessen magára.

KL: - Most térjünk nyugovóra, illetőleg azt a kis szöveget idézzük fel, amelyet Szabó Lőrinc tanított gyermekeinek, hogy estelente elmondják. Ma már unokája, Réka is tudja ezt, Lócitól, az apjától tanulta meg, ő is ezzel a szöveggel alszik el.

GSZL: - Igen, ez, hogy úgy mondjam, Szabó Lőrinc ismeretlen és kiadatlan verse. Hát ha versnek lehet nevezni. Esti imának nevezte a család, noha semmi köze nincs valláshoz vagy bármi ilyesmihez, de hát valahogy az esti elnyugváshoz ez hozzátartozott. Igen, én is továbbadtam kislányomnak, Rékának, aki most tizenegy éves, és ma is, tizenegy éves korában ezzel alszik el minden este. Oda kell mennem hozzá, oda kell hajtanom a fejemet a vállára, belecsimpaszkodik, és elmondja a nagypapa esti imáját. Annyira hozzászokott már ehhez az esti imához, hogy szinte pontosan tudom, hányadik mondatnál fog már ásítani, mert rögződött benne, hogy ha az esti imát mondja, akkor utána már alvás következik. Én is mondtam, most Réka mondja, és remélem, hogy majd az ő kisgyereke, az én unokám, az is majd a dédnagypapa esti imáját tovább fogja mondani. Hát hogy is hangzik ez az esti ima?

Este van már, kicsi ágyam
elringat az éjszakában.
Mindenkinek jót kívánok,
szemeimnek arany álmot.
Kérem aput, hogy szeressen,
anyut, hogy mindig nevessen,
és mindnyájan friss jókedvvel
ébredjünk fel holnap reggel.

És utána már elalszik Réka. Igen, ez is hozzátartozott a családi estékhez, ugyanúgy, mint az apuféle mesék esténként.

KL: - Emlékszel-e ezek közül a mesék közül valamire? Úgy tudom, eredetileg a Szun Vu Kung történetét is nektek mesélte, később pedig egyik leghíresebb versévé alakult át a történet.

GSZL: - Rendkívüli módon emlékszem arra, hogy a családban apu ilyen meseestéket rendezett. Sűrűn. Jellemző volt a családi hangulatra. Könyvtárában az egyik polc tele volt - helyesebben tele van ma is, hiszen máig minden érintetlenül, ugyanúgy áll a szobájában, mint ahogy ő '57. október 3-án hagyta -, tehát tele van egy egész polc meséskönyvekkel. Gyűjtemény meséskönyvekből. Eszkimó mesék külön kötetben. Afrikai mesék és különböző népeknek a meséi, mind külön-külön kötetekben. Részben ezekből választott ki egy-egy alkalomra mesét, és olvasta fel nekünk persze német nyelvből egyenesen fordítva. Voltak azonban tradicionális, visszatérő mesék, amelyeket többször is kértünk. Ilyen volt például a Hideg szív, Hauff meséje. Még ma is sokszor elolvasom újból és újból a Fekete-erdőben hideg szívet, kőszívet cserélt szénégető legény történetét. A mesében az üvegemberke és egy gonosz, nagy óriás: Hollandus Miska is főszereplő - hát ezt hagyjuk is. Szóval az esti mesélések nagyon jellemzőek voltak. Apu általában beült két szoba közé az ajtóba, egyik oldalon anyu szobája, másik oldalon a gyerekszoba, így anyu is és a gyerekek is, tehát kis Klára és én egyszerre hallgattuk a felolvasást. Biztos, hogy közben el-elaludtunk. Arra is emlékszem, hogy apu rendszeresen ránk kérdezett: ébren vagytok még? Erre persze azonnal felébredtem és mondtam, hogy igen, de kiderült, hogy az utolsó három oldalt már rég átaludtam, és akkor muszáj volt neki újból kezdenie. De ezek a mesével álomba ringatások, ezek nagyon szép emlékek az életemben.

KL: - Visszatérve a versekhez, milyen emléked van még társszerzőséged idejéből?

GSZL: - Hát, ami valami konkrétum, az a Bagoly című vershez fűződik.

Kisfiam kieszelte, hogy van
valahol egy mindenható,
aki megbünteti, ha rossz és
csokoládét hoz, hogyha jó.
A nagyurat el is nevezte:
- Bagoly! - mondta - ez a neve! -
De úgy látszik, rám is hasonlít,
mert nagy kerek szemüvege
van a bagolynak: legalább is
így mesélgeti a gyerek;
s akármi történik a házban,
az mind a bagoly műve lett.
A bagoly vitt el reggel engem
és estére ő vitt haza,
a baglyot hívtuk, ha nem ízlett
a gyereknek a vacsora,
s Lóci megtette ezt is, azt is,
amit azelőtt semmikép,
csak azért, hogy bebizonyítsa
külön istene erejét.
Nekem nem tetszett a bagoly, de
tűrtem némán egy darabig.
Tegnap azonban elővettem
s faggatni kezdtem a kicsit:
- Mondd, Lóci, bagoly igazán van? -
- Van hát! - Ismered? - Ismerem! -
- De én nem tudok hinni benne,
amíg nem látom, hogy milyen! -
- Látni fogod! - jött tűzbe erre
Lóci, s mérgesen otthagyott;
s most a fejét tíz hosszú percig,
gondolom, azon törte, hogy
hogyan tudna meggyőzni engem,
mert végül is előszedett
valami fiók fenekéről
egy régi rossz szemüveget,
s jelentve, hogy a bagoly itt lesz,
kiment az erkélyünkre, és
már kiáltott is: - Úgye, látod?
Itt van az ablaknál! benéz!
Épp rád néz! szemüvege is van!
Itt a bagoly!... - Elhallgatott,
s én láttam, hogy csakugyan ott van,
a szemüveges alakot:
láttam Lócit átszellemülten,
ahogy benézett, komolyan
és gőgösen, mint aki érzi,
hogy rettentő szerepe van:
láttam Lócit tágult szemekkel,
sugarasan, mint egy szobor...
S szaladtam a másik szobába
a hírrel, hogy itt a bagoly, -
és Lóci, mire visszatértünk,
már bent volt, ugrált, kacagott,
s szemében ragyogott az isten,
aki a lelkében lakott.

A Bagoly az valami furcsa, saját magam teremtette házi istenem, főparancsnokom volt, amit a család nem ismert, csak én egyedül. Nekem volt csak vele kapcsolatom, és a dolog valami titokzatos burokba volt csomagolva, nem beszéltem róla a családnak, csak tudták, hogy nekem van valakim, akit úgy hívnak, hogy Bagoly, és hogyha a Bagoly valamit mondott, akkor azt én rögtön megcsináltam; és különben is a Bagoly az, aki még aput is és mindenkit irányít, szóval ez valami furcsa, titokzatos, magam teremtette isten volt, vagy nem tudom, minek nevezzem. Erről szól lényegében a vers. Szóval arra pontosan emlékszem, hogy volt már telefon ebben a lakásban, anyu szobájában állt, abban a szobában, amelynek van egy kis erkélye, és a Volkmann utca felé néz. Pontosan emlékszem, milyen technikával beszélgettem és tartottam a kapcsolatot a Bagollyal. Valamiféle forródrótom, K-vonalam volt a Bagollyal. Ez úgy jött létre, hogy ha a telefonkészülék zsinórját a falikonnektorból kihúztam, akkor nekem abba kellett belebeszélnem, a kézben tartott kihúzott telefon-villásdugóba. Mindenféle titkokat közöltem a Bagollyal, majd a fülemhez tartottam, és a Bagoly különböző parancsokat, instrukciókat, tanácsokat adott nekem. Ezt a család döbbenten nézte, de kétségtelen, hogy mikor én megkaptam a K-vonalon az utasításokat, akkor én mindenfélét megcsináltam, amit különben anyai vagy atyai parancsra nem.

A Bagoly című versben aztán megtudja az olvasó, hogy a Bagoly egyszer meg is jelent ebben a lakásban. Mindenesetre pontosan emlékszem rá, hogy arra a bizonyos kis erkélyre, ami az anyu szobájában volt, mentem én ki, mint nem tudom, hány éves - hat-nyolc-kilenc, valami ilyesmi -, és ott raktam fel valami fiók mélyéről előkapart, öreg, óriási szemüveget magamra, és az üvegen keresztül kintről befelé néztem, kopogtattam az üvegen, és így mutattam meg apunak a Baglyot, akit én magam személyesítettem meg. Hogy aztán mi történt, a versből kiderül.

KL: - És most lépjünk át a jelenbe. A leghíresebb Lóci-vers címe Lóci óriás lesz. Akik ismernek téged, ezt szokták idézni, termeted is igazolja e verscímet, valaha külföldi világversenyeken részt vevő országos röplabda-válogatott tagja is voltál. Akik ismerték édesapádat, vagy akik képről tanulták ismerni alakját, téged azonnal felismernek, rá hasonlítasz. Iskolák hívnak, beszélj a mai Lóci-korú gyerekeknek Lóciról és apjáról, a költőről. Többször elkísértelek ilyen beszélgetésekre, láttam a fiatalokat, akik az óra után is várták az újabb és újabb történeteket. Ez adta mostani beszélgetésünk ötletét is.

GSZL: - Igen. Beszélgetésünk elején már használtam azt a képet, azt a mondatformát, hogy Szabó Lőrinc sokak számára csupán egy kötet a polcon, jobbról mondjuk a harmadik. Nekem, mint ahogy mondtam, természetesen egész más. Éppen ezért mindig örülök és szívesen eleget teszek olyanfajta meghívásnak, amikor apuról beszélhetek, hiszen én nem irodalomtörténeti, nem valamifajta szakemberi megközelítéssel beszélek Szabó Lőrincről, hanem a hús-vér emberről, Apuról mesélek. Nem szakmám az irodalomtörténet, ennek megvannak a megfelelő szakemberei. De az, hogy Szabó Lőrinc több legyen másoknak, mint jobbról a harmadik a polcon, hogy közelebb kerüljenek hozzá, ennek az érdekében mindig szívesen teszek, ha tehetek valamit. Különösen szívesen teszem ezt akkor, hogyha fiatalokkal találkozhatok. A most felnövő generációt szeretném minél jobban megismertetni, beoltani apuval. Biztosra veszem, hogy élmény lehet, amikor Lóci megjelenik, és egy rendhagyó irodalomórát tart nekik. Azt hiszem, Miskolcon egészen különleges lehetett néhány éve, egy március végén, amikor az addig csak versekből ismert Lóci megjelent a rendhagyó irodalomórán, amit nem is csak egy osztálynak tartottunk, hanem az egész iskolának. Különleges lehetett, mert nemcsak Lóci volt ott, hanem ott volt Réka is, Szabó Lőrinc unokája is, és valami nagyon furcsa kör záródott akkor, amikor a kilenc-tíz-tizenhárom éveseknek Szabó Lőrincről beszélt Lóci, majd később Szabó Lőrinc unokája, aki ekkor szintén kilencéves volt, elszavalta a mostani kilencéveseknek, a hallgatóknak a kilencéves Lóciról szóló, a nagypapa által írt verseket. Jó bonyolult, ahogy ezt most elmondtam, de azt hiszem, éppen ez az összetettség lehetett különleges hatással. Biztosra veszem, hogy akik akkor, ott jelen voltak, tudatosan vagy tudat alatt, de elköteleződtek egy kicsit a költészet iránt, hiszen nemcsak Szabó Lőrinc felé hajlanak majd, ha megszeretik Szabó Lőrincet, hanem azt hiszem, ennél több a hatás: nem tananyagukon, hanem érzelmeiken keresztül kerülnek közelebb a költészethez általában. No, ezeken a találkozókon én sok mindent elmesélek.

KL: - Hadd mondjam el, hogy a költő szülővárosában egy alapítványt is tettél, kétévente, születésnapján szavalóversenyt rendezünk. Nemcsak Szabó Lőrinc-versekből. Egy Szabó Lőrinc-vers mellett mindenki elmond egy szabadon választottat is, nagyrészt ma élő költők műveiből. Ezzel gyakorlatilag is a verskedvelésre, a vers, a költészet szeretetére segíted nevelni a fiatalokat.

GSZL: - Igen, remélem, így lesz, és azt is remélem, hogy lassan ez tágulni fog, talán egyszer túllépi Miskolc határait is, és több iskola csatlakozik hozzá. Hát majd meglátjuk, hogy alakul.

KL: - Most pedig visszatérve a Lóci-versekhez és a bennük felidézett anekdotákra, ezekből mintha az idill sugárzana. De amikor te beszélsz emlékeidről, ezeket más felhangok is színesítik és hitelesítik. A felnőtt ember személyes vallomása a múltjáról, az apjáról - valamiről, ami elmúlt, ami elveszett, mert az idő múlik.

GSZL: - Nagyon örülök, hogy erre is kitérünk. Igen, az, hogy én keresem a kapcsolatot a mai fiatalsággal, nem véletlen, hiszen magamat belül, lélekben - de hát lehet, hogy mindenki így van ezzel - fiatalnak, húszévesnek érzem. A hajam kevesebb csak, de hát én belül nem változtam semmit sem, tulajdonképpen közéjük valónak érzem magam. A Pink Floydot szeretem hallgatni én is, mint ahogy a mai fiatalok. No, szóval miközben én apuról beszélek nekik, és anekdotákat vagy családi intimitásokat mesélek, van még valami, amit nagyon fontosnak érzek, hogy elmondjak minden alkalommal. Ez pedig a veszteség érzése, a visszahozhatatlan, a megváltoztathatatlan veszteség, a késői felismerés tragédiája. Szeretném elmagyarázni a fiataloknak a saját példámon keresztül és talán azzal adva hitelt, hogy éppen Lóci, akit ismernek versből, Szabó Lőrinc, akinek a nevét ismerik, most itt hús-vér valóságában vall nekik, önmagáról: vallok én önmagamról, hogy nekem milyen fájdalmat okozott a késői fölismerés. Miről is akarok beszélni? Arról akarok beszélni, amit apu a Tücsökzene egyik versében megírt.

               A MISKOLCI
    "DESZKATEMPLOM"-BAN

Sír kint az ég... Sír s anyját temeti
a költő... "Hogy sír! Óh, hogy szereti!"...
Férfi fáj benne s zokog a gyerek.
Mert lelhetsz asszonyt, jót is, eleget;
de ha anyádtól búcsúzik a szív,
úgy érzed, metszik a gyökereid...
S eszedbe jut tíz év. Húsz. Negyven év.
A föltétlen szeretet! S a tiéd:
az nem az volt! S eszedbe sok teher:
Ő hordta! s te mit vettél róla el?
S öregedő sóvárgása feléd;
s hogy (hányszor) úntad!... Legszentebb Cseléd,
te, Egyetlen, sírhat a kisfiad
a "deszkatemplom" duc-ege alatt -
veszítve szeretünk csak igazán,
döbbenten, mint most én, édesanyám,
hogy üres a vég s mind hiú a gyász:
Jaj, nincs holnap! Jaj, nincs föltámadás.

Fiatalkorában az ember azt a mondatot, hogy "veszítve szeretünk csak igazán", a szerelemből ismeri. Amikor szerelmes az ember, és aztán valamiért, egyszer csak váratlanul vége lesz, akkor érezzük csak általában, hogy milyen borzalmas a veszteség. De egy fiatalkori szerelemben mindig van holnap, mert jön, jöhet és valószínűleg jön is az új szerelem. De a szüleinkkel ez máshogy van. A szüleink ugyanúgy elmúlnak, ez az élet rendje, ugyanúgy elmúlnak, ahogy egy fiatalkori szerelem is elmúlik - elmennek. De a szüleinknél nincs holnap, nincs folytatás, nincs újrakezdés, nincs lehetőség újrakezdeni. Ez az az adu, ez a mindent ütő adu, ami a szülők kezében van, és amit nekünk idejében fel kell ismernünk. Biztos, hogy még akkor is szeretjük apánkat és anyánkat, amikor az valamiért megbüntet. Lehet, hogy pillanatnyilag éppen rossz az a büntetés, de alapvetően, ami a lényeget illeti, apu és anyu mindenkinek ők az egyetlen kötődés, hiszen szeretjük őket. Ne mulasszuk el a szeretetünket kimutatni. Ne szégyelljünk adni a szeretetünkből a szüleinknek, nehogy késő legyen. Én azt hiszem, hogy apuval is, anyuval is igyekeztem úgynevezett jó gyerek lenni, tehát megtenni mindazt, amit egy gyereknek, amikor már felnőtt lesz, meg kell tennie a szüleiért. Mégis, amikor bekövetkezett a vég, először apunál, jóval később anyunál, mérhetetlen lelkiismeret-furdalás maradt bennem, hogy ekkor és akkor és amakkor miért nem adtam meg nekik azt a még egy simogatást, azt a még egy negyedórát, ami boldoggá tehette volna őket. Erről hosszan és szívesen beszélek mindig a fiataloknak. Most éppen csak jelezni szeretném mindazzal, amit elmondtam, hogy sok fájdalom van bennem, hogy nem voltam eléggé érett akkor, amikor apu még élt, ahhoz, hogy őt igazán megértsem. Körülbelül akkor kezdtem közelíteni hozzá, akkor kezdtem felmérni, hogy ki is az apám, amikor meghalt. Anyu jóval tovább élt, hirtelen ment el aztán és nagyon fájdalmas körülmények között. Tele vagyok ma is lelkiismeret-furdalással. Kevés volt, még és még, és sokkal többet kellett volna adnom nekik, egyszerűen azért, mert nincs holnap, és nem lehet pótolni soha többé, amit tegnap elmulasztottunk.

http://mek.oszk.hu/07300/07319/07319.htm

Szabó Lőrinc
Harminchat év [1945–1957]
Szabó Lőrinc és felesége levelezése
részlet

Párhuzamosok
(Szabó Lőrinc és felesége levelezése 1945–1957)

 

1945-ben már majdnem negyedszázada házasok. Összetartoztak? Vagy mégsem? Állandó lázadásban éltek kötöttségeik ellen: a férj a szabadságot kívánta, a feleség ugyanezt csak fájdalmas panaszok közt tűrte. De hiszen – tudjuk – a kudarcok is összekötnek.
    Ekkor már nincsenek látványos lázadások, de nincsen már lázas reményű összebékülés sem. Beletörődés annál inkább. És talán megbékélés. Vágyakozás formájában mindenképp. Verseket nem ihletnek e témakörben ezek az évek, már távol vagyunk a Semmiért Egészen önmegtisztító indulatától, de a Rossz férj panaszá-nak kritikus-önkritikus háborgásától is. Mégis a harminchat év leveleinek nagyobb része ezekből az évekből való. A jó barát okos felesége rá is csodálkozik erre a bőségre. De hát aki nem élt évtizedeken át szinte minden percben végveszélyben, az nem is értheti ennek a két embernek ekkori egymásrautaltságát. „Tessék megérteni, hogy valamiféle háborúban élünk, a lövészárkok a szobáinkon mennek keresztül.” Ennél pontosabban nem is fogalmazhatnánk meg ezeknek az éveknek a család életkörülményeit is meghatározó külső helyzetét. Az „ötvenes évek” Szabó Lőrinc számára – részben korábbi viszonylatok következéseképpen – már 1945-ben elkezdődtek és tartottak szinte haláláig. (Legfeljebb temetése zajlott már a korszakos költői nagyságához méltó
gyászpompával.) Ennek a „valamiféle” háborúnak a napi helyzetjelentései ezek a levelek.
     Mi is történt Szabó Lőrinccel 1945 után? Állását elvesztette, verseiből alig, legfeljebb műfordításaiból élt és tartotta családját. Sújtotta egyéni sorsa – felnagyított legendák visszahatása – állandó védekezésre kényszerítve: további pályáját ellenséggé lett korábbi barátok nem bocsátó indulata ellenpontozta, és zavarta a megmaradó barátok lassan oldódó bánata is. De a negyvenes évek végétől a közös sors is beárnyékolta életét: ha eddig csak a múlt hatott zavarólag, most a legtöbb kiváló kortársával közös veszély kényszeríti hallgatásra. Saját verssel a Válasz megszűnésétől, 1949-től 1954-ig nem is jelentkezhet, átütő erejű újrajelentkezése az Illyés méltó bevezetőjével 1956 könyvnapjára megjelenő Válogatott versei-nek kötete lehetett, amelyet A huszonhatodik év szonettciklusa követ, majd a Tücsökzene bővített, újabb változata, mindhárom megjelenést azonnal követő második kiadással. Csakhogy ekkorra már két infarktus nyomasztó emlékével, állandó vesebántalmaktól gyötörten, a sokízületi gyulladástól megkínozva vonszolja magát vendégségről vendégségre, hogy a nyugodt körülményeket biztosíthassa alkotómunkája számára. Mert rákényszerült erre, végül hozzá is szokott, hogy baráti környezetben élhetett csak jobb, zavartalanabb körülmények között. Mégis állandó lelkiismeret-furdalástól gyötörten: mi van családjával – feleségével, leányával, fiával – akikért felelősséggel tartozik. Ha ő – ideig-óráig – jobban élhet, az – paradox módon – csak a költői (ekkor jobbára csak műfordítói) teljesítményért hozott áldozat, amelyet, hátrahagyva családját a segítő baráti együttestől kénytelen elfogadni. Ezért neki szigorú munkarend szerint dolgozni kell. Akár akarja, akár nem. Még ha beteg és pihenésre szorult, akkor is. Mert ezt mérte önmagára. Szigorú moralistaként. Legfeljebb mindemellett, ha még marad valami rejtett idő: csak akkor készülhet saját vers is. Így erről már ezek a levelek nem adhatnak hírt. Pedig ezalatt két versciklus is készül, a gyászszonettek 1950–1951-ben és egy újabb szerelem röpke pillanatainak, de még inkább az elmulasztott találkozásoknak szösszenete 1953-ban. (Az elsőre fény derül, elkészülte után – kiadásakor – már témává válhat a levelekben, az utóbbira évtizedekkel a költő halála után figyelhetünk fel, rejtelmes körülmények között.)
     A levelek: a vendéglátás megszervezése, az otthon anyagi egyensúlyának biztosítása, újabb munkák szervezése, az elvégzett fordítások célbajuttatása és lebonyolítása (korrektúra, kész könyv adminisztrálása). A sornyitó vendéglátásra 1945 zimankós telén (benne karácsonnyal és újévvel) Nyíregyháza melletti Sóstóhegyen kerül sor, egy régről ismerős család, Thomasék vendégszerető hívása indítja útra: a maguk is nyomorgók csodálatos idillt teremtenek a náluk is nyomorultabb körülmények közé szorult városi költő számára. Ez egyszeri csoda maradt, amelyet szinte Szabó Lőrinc szeme láttára szüntetett meg a történelem: a vonatról elszabadult szovjet katonák drasztikus éjjeli rablótámadása űzte szét az idill szereplőit. Ezután következik Igal, a Baumgartner család nagyszerű baráti oázisa, ez már szinte évenként ismétlődően. És aztán benépesül a térkép, előbb még távolabbról, (mint Ózdon Dóczi Antal református lelkész családja), aztán főként a Balaton mentén: míg a barátok nyaranta üdülnek, Szabó Lőrinc mellettük dolgozik, kötött napi munkarenddel. Vannak, akik csak alkalmanként tudnak otthont nyújtani számára, mint Kovács József balatonboglári vaskereskedő vagy az utóbb feloszlatott apácarend tagjai, a keresztes nővérek Hévízen, akik – miután egyszer Tompa Kálmán doktor, az írók segélyező barátja szeretetteljes gesztussal kifizette a költő vendégeskedését – annyira megszerették, hogy ingyen vendégül hívták másodszor is, vagy az a Kelemenné Takáts Ilona, aki a költő második infarktusa után szinte ismeretlenül biztosít számára rövid pihenést Fonyódon az Uzsoki utcában, amely utcát azóta már régen Szabó Lőrinc utcaként ismerünk, talán elsőnek írva a költő nevét utcanévtáblára, e pár nap emlékét idézve. Vannak, akik csak pillanatnyi megállót jelentenek az állandó helyek közötti körutak alkalmából: Dobrovitsék – míg ott lehettek – Siófokon, Szikláné Lám Ilona Szemesen. Egyes barátokhoz minden „balatonozós” útján beköszön: Kodolányi Jánosékhoz Akarattyán, Baránszkyékhoz Tihanyban. Az évenkénti szinte menetrendszerű tartózkodási helyek pedig: Bernáth Aurélék Kisörsön majd Ábrahámhegyen, Illyésék Tihanyban és Liptákék Balatonfüreden.
      A mások segítségére rászoruló: érzékeny ember. Hányszor szikrázik a levél, a legtöbbet segítő barátra neheztel meg leghamarébb. Kifelé nem is mutatja, de a levélben nyoma marad: dörög, villámlik; persze aztán hamar elvonul a vihar. Bárha valami bizonytalanságérzés mindig is megmarad. Az évek mind több rétegét gyűjtik a csak feleség érthette elégedetlenségnek. Magában bízom! – zárja így, kiemelten egyik ilyen levelét. Mert ki is érthetné más a fájdalmat, amit a legjobb barátok között kitört vihar jelent. A kiszolgáltatottság nyomasztó kényszerét, amely a legszebb emberi egymásmellérendeltség, az egyenrangú barátság tiszta kapcsolatát is kikezdi egy-egy pillanatra. A tűréshatárt. A feleség ennek a Szabó Lőrincnek a társa. Mert fordított esetben: otthon ő a tűrő fél, aki vállalja a „Semmiért egészen” kényszerét. Ha néha panasszal is, de még férje halott kedvesének sírját is magáévá fogadja. (És ez olyigen sajátjává válik, hogy nemcsak férje életében, de halála után is meg-meglátogatta virággal nagy ellenfele – valahai barátnője – sírját.)
      Egy minden eresztékében recsegő, minden tagjában széthúzó család összetartásában tudtak partnerek maradni. Szabó Lőrinc, aki költészetében és kapcsolataiban mindig is függetleníti magát, életvitelében a családjáért felelős, lelkiismeretesen dolgozó ember példájává magasodik. Főleg azok a levelek tanúskodnak erről, amikor ő marad otthon. Ilyenkor rászakad a család és a háztartás pokla. Felesége 1951-es több heti ózdi, majd 1952-es majd kéthónapos kékesi tartózkodása alatt szinte naponta – rendszerint sűrűngépelt négy oldalon – küldött levelek jelentik: micsoda tojástánc volt az otthon egyensúlyának biztosítása. A már sajátos egyéniséggé fejlődött gyermekek, az elrontott háztartási alkalmazott és a betegségeivel küzdő költő kétségbeejtő együttese tarthatatlan világról számolnak be. Ezt a világot hordta a vállán a beteg Atlasz.
      Hogy igyekezett szabaddá is tenni magát? Emberfeletti erőlködéssel. A levelek naplószerű pontossággal tudósítanak mindennapjairól. Nagy részletességgel. Másnak három napja is kitelne az ő egyetlen napjából. „És még amit ezen kívül nem írt meg!” – tette hozzá a feleség bölcs pontossággal évtizedek múlva. Valóban, arról már beszámol, hogy a halott kedves sírjánál talál néha megnyugvást, de az élő kedves (és kedvesek) jelenlétéről csak anekdoták és újabb versek tanúskodhatnak. Ez is hozzátartozik ennek a két embernek az életéhez. Természetesen. Mint ahogy nemcsak a barátok, de a házastársak között is – ekkor is – nem egyszer dörgött és villámlott. Veszekedések nyomai a levelekben is találhatók. De inkább csak egy-egy mondat erejéig. Morgolódások, hogy veszekedés miatt pontatlan volt a csomagolás. Most már nem tágas levelek, legfeljebb egy-egy bekezdésnyi könnypárás sóhaj, amellyel a feleség elsírja élete fájdalmát: a szeretet hiányát környezetében. Már nem szerelmet, szeretetet kér csak. Amikor a férjnek van erre szüksége, például amikor kedvesét elveszítette, ő boldogan ugrik, új korszakot remélve kettejük történetében; ha ő jelentkezik, a férj oktatóan – néha
ingerülten – leinti. Mert az igényt indokolatlannak érzi. Nem érti mit hiányol az asszony. Hisz a maga módján mindig is tartja a kapcsolatot. Élete: áldozat a családért.
      Válogatásunk a levelezés jellegét veszi alapul. Szabó Lőrinc minden eddig ismert, feleségéhez írott levelét közöljük. A feleség levelei közül mutatványban egy-kettőt, amely a háziasszony ténykedésére leginkább jellemző, és mindent, amely irodalomtörténeti jelentőségű információkat tartalmaz. Igen gyakran azonban – elhagyván a teljes levelet – a jegyzetben bővebb idézetet közlünk azokból a levelekből, amelyek a Szabó Lőrinc-levelek megértéséhez szükségesek vagy amelyek érzelmi megnyilvánulásúak. A publikálásra nem kerülő levelek gépiratát a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában az érdeklődők rendelkezésére bocsátjuk.
      Annak az életnek, amely ebben a levelezésben bemutatásra kerül zárójelenetét maga a költő már nem írhatta meg. Mégis megszületett leírása. Ugyanez a család és ugyanaz a baráti kör, amely a kötetben levélről levélre jelen van, felvonul még egyszer a fiú látomásában. Épp ezért legszerencsésebben ezzel az írással zárhatjuk a dokumentumok sorát. Egyetlen pillanatban együtt az a legszűkebb közösség, mely meghatározta a költő utolsó évtizedét.
      A feleség, aki szinte megismerkedésük pillanatától betegeskedett, jóval túlélte férjét. Segítségével indulhatott meg a Szabó Lőrinc-életmű méltó feltárása. Hősnő lett, aki tárgyszerűen igyekezett beszélni a múltról. Amikor utolsó otthoni találkozásunkkor kezembe adta saját leveleit és ifjúkoruk naplóját, csak ennyit mondott: „úgy közölje, hogy az ne ártson Lőrincnek”. Nem magára volt tekintettel ekkor sem.
      Nyolcvankét éves volt, amikor távozott az élők sorából. A tulajdonképpen már előre sejthető, mégis váratlan gyász pillanatában így láttam alakját, akit akkor már több mint másfél évtizede szerencsém volt ismerhetni, hosszú időn át szinte naponta kapcsolt össze vele hosszas – személyes vagy telefon – beszélgetés.
      „Mi történik még velem? – kérdezte a műtét előtt, azt hittük, a nyugtatóktól, fájdalomcsillapítóktól, orvosainak megfigyelése szerint a gyengeségtől bódultan. Ha lehetne kottázni a hangsúlyt, akkor egy élet, nyolc évtized szenvedését, veszélyérzetét visszhangozná ez a kérdés. Mert Szabó Lőrincné, született Mikes Klára, baráti körének szóhasználatával Nagyklára, mintha egy életen át vonzotta volna a tragédiákat. Talán azért, hogy helyt álljon a veszélyek közepette, hogy védje, segítse, gyámolítsa mindazokat, akik rábízták magukat. Holott ez a kemény, viharedzett asszony nagyon is szerette volna, ha becézik, védik, gyámolítják és ápolják.
      Mennyi szenvedés, veszteség érte, mennyi beteljesületlen remény kísérte életútját! Hiszen fiatal lányként nagybeteg édesanyját; öreg, törődött asszonyként pedig évekig haldokló lányát Kisklárát (a Gáborjáni Klára néven ismert és népszerű színésznőt) kellett látnia fokozatosan összeomlani, elsorvadni; de szinte élete minden mozzanata a súlyos betegség, a korai halál pusztításával kapcsolódott. Halottak emlékével élve-viaskodva, majdnem megvakulva hosszú évekig életben maradni, közben újra és újra búcsúztatni, búcsúzni – görög sorstragédiába illő élet.
      Nagy költő környezetében élni, ezt a környezetet összetartani, a történelem és a magánélet viharait átélni, megszenvedni, percenként hinni és percenként mégis feladni a harcot, aztán megint újra kezdeni és ismét összeomlani, hogy végül is a nehéz percekben mégis jelenthesse az összetartozást, a biztatást, az erőt – dosztojevszkiji sors.
      Pedig nem volt hősnő, csak egy szenvedő asszony, aki végül talán már nem is tudott örülni, ha nem panaszkodik, aki sokszor azzal védekezett, hogy keményen szembefordult, de aki ezt a nehezen összetartható családi környezetet mégis minden viharon átmentette. Feleség volt.
      És ezért köszönet sem járt. A „fájó glória”, a szenvedély lángolása más nőket vont dicsfénybe. A verskedvelők körében népszerű szonettek mást sirattak el. Az otthont, a feleséget a „rossz férj panaszai” idézik csak költeménybe. A köztudatban azután ez, a költészetből megismert kép élt tovább: legendák keltek Szabó Lőrinc szerelmeiről és a házastársak vitáiról, ellentéteiről.
      De más a költészet és más az élet. A feleségnek ahhoz mindig volt ereje, hogy férjének a szabadságot felajánlja. Ha a költő csapongott is, a családapa és az alkotóművész sohasem fogadta el a felkínált szabadságot, sohasem adta fel az otthont, amely egyszerre volt műhely és menedék élete viharzásában. És ezt az otthont a feleség teremtette meg és tartotta fenn. Haldokló férje búcsúzó szavaival ezt az asszonyt ölelte magához.
      Az Est-lapok bölcs irodalmi szerkesztője, a húszas évek fiatal íróinak, költőinek felfedezője, támogatója, dr. Mikes Lajos hiába óvta leányát ettől a szerelemtől: A Babits házasságát ünneplő összejövetelen összeismerkedett fiatalok szülői beleegyezés nélkül, titokban kötöttek házasságot 1921 szilveszterén. És ha az elkövetkező harmincöt év rengeteg megpróbáltatást hozott is e kapcsolatra, Mikes Klára méltó társává edződött férjének.
      Ő lett az otthon őrzője, és a költő titkára. Vezette levelezését, gépelte kéziratait, megépíttette könyvtárát, biztosította nyugalmát. Levélváltásuk eléri a másfélezer gépelt oldalt: a napi tennivalók pontos megbeszélése, egy nagy költő életmenetének, alkotói munkájának részletes leírása, irodalmi és magánéleti kapcsolatainak jelzése és jellemzése. És még valami átsüt ezen a levelezésen, amit még a legközelebbi ismerősök is alig mertek hinni, ismerve keménységét, sorsedzettségét: asszony volt, szenvedélyes szerelemmel szerette meg a férfit, és ez a gyönyörűség tartotta meg minden fájdalmas tapasztalat közepette, ez visszhangzott utolsó, még néhány nappal ezelőtt is hangoztatott megjegyzéseiben, amikor kapcsolatukra visszaemlékezett; egy megjegyzésre („nincs is igazi szerelem, minden csak illúzió”) büszkén válaszolta: „akkor csak én voltam szerelmes ezen a világon”. A szenvedély, a szerelem éltette, még akkor is, ha az életében jobbára keserűséggel vegyült. Ha a férfinak az élet volt a szerelem, neki a szerelem volt az élet; mint ahogy ezt a tragikus különbözést, minden fájdalma okozóját oly pontosan írta meg egyik versében a költő.
      Ez az asszonyi szerelem mégsem jelentett öncsalást: számolt minden realitással, pontosan, illúziók nélkül ismerte a költő életének minden mozzanatát. És ebben is társa tudott lenni férjének. A kíváncsiság, a megismerés, a tudás vágya éltette. A mindent megismerni vágyó költő tanítványa volt. Öregen, betegen, amikor évek óta már olvasni sem tudott – friss figyelemmel követte filmrendező fia, a versekből jól ismert Lóci útját; és barátai, tisztelői híradásaiból a világ eseményeit. A telefonja állandóan szólt, mindent tudni akart. És mindenben segítette azt a kutatómunkát, amelynek során a Szabó Lőrinc-életmű teljes egészében közkinccsé válhatott. Tapasztalatból mondhatom, ideális segítőtárs volt. Még a kórházi ágyon is kérdezhettük, pontosan közölte a szükséges adatokat, emlékeket.
      Az életmű nagyrésze már megjelent, az a kötet, amely Nagyklára szerepét tisztázza, egy élet félreértéseiért elégtételt adhat a számára, most készül. Ennek megjelenését már nem érhette meg. Sokáig élt, sokáig szenvedett – ő tudta magában, hogy miért és hogyan tette. A sok keserűség ellenére végül talán elégedett is volt. Hiszen, hogy eddig is, a sorscsapások ellenére is életben maradt, emberfeletti erőt követelt tőle. Mi pedig majd már csak utólag ismerhetjük meg a költő feleségének szerető, fájdalmas, áldozatos történetét.”
      Egy nagy életmű létrehozásának anyagi megalapozása és egy nehezen összetartható családért érzett felelősség tartotta össze a két embert. Különbözött a világuk? Lényegileg. De az alapvető dolgokban – a költői teljesítmény értékében és a rájuk bízott emberekért érzett felelősségben – egyetértettek. Egymásba kapaszkodtak. Görcsösen, fojtogatóan is. Összetartoztak.

Kabdebó Lóránt

 http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=199&secId=18326&qdcId=3&libraryId=-1&filter=Szab%C3%B3+L%C5%91rinc&limit=1000&pageSet=1

Kabdebó Lóránt
Szabó Magda, az író és irodalomtörténész

[in: Irodalomtörténet, 1997/3.]

Nyolcvanadik születésnapján az Irodalomtörténet című folyóirat is köszönti a magyar irodalom egyik kiemelkedő klasszikus nagyságát, aki a szépirodalom és az irodalomtörténet-írás minden műfajában maradandót alkotott. Nemzetközi mértékkel mérve is.
      Költőnek indult, az utóbbi évtizedek egyik sikeres hazai színpadi szerzője; esszéi új horizontokat nyitnak a magyar irodalmi hagyomány vizsgálatában, úti emlékezései a személyes élmény és a kultúrtörténeti érdeklődés szerencsés összefonódásai, ráadásul pedig Shakespeare vagy Galsworthy értő és jó stílusú fordítója – bárha itthon és külföldön is par excellence prózaírónak számít. Legtöbb regénye megjelent angol, német, orosz, francia, holland, olasz, dán, lengyel, spanyol, finn kiadásban, némelyik többféle fordításban is egyazon nyelven (mint például Az ajtó németül); a hazai olvasói felmérések szerint a legolvasottabb magyar írók közé tartozik. Annak a hagyománynak a folytatója, amely az író létét morális meghatározottságúnak tartja: az általa megfigyelt, észlelt jelenségek erkölcsi kihívást jelentenek számára, felháborodását formálja történetekké. Pályája elején (a Rákosi-diktatúra éveiben még titokban) írott regényeiben (Freskó, megjelenhetett 1958-ban, Az őz, 1959-ben) a morális indulat válik esztétikai eredménnyé. Pályaképe: a hagyományos realisztikus ábrázolásmód az évtizedek során átalakul horizontokat váltogató belső önvizsgálattá (Az ajtó, 1987) illetőleg a posztmodern eszköztárát is használó leszámolássá a történelemmel (A pillanat, 1990).
A második világháború idején induló, és a béke első napjaira egymásra találó írócsoport tagja, amely példájának a Bloomsbury kört választotta, a kétszeres (német, majd orosz) megszállás és erőszak ellenében Európát és a világirodalmat vallotta szellemi hazájának. Csoportjuk egy – a negyvenes évek végén – alig pár számot megért folyóirat nevéről (Újhold) kapta elnevezését: ez lett a sztálinista diktatúra éveiben belső emigrációjuk titkos összetartozásának jelzése, de az ellenük fellépő támadások célpontja is. Indulásuk pillanatában, első köteteik megjelenésekor a háború előtti irodalmi élet még egy ideig egzisztáló legmagasabb kitüntetéseit sorra elnyerik, idősebb írótársaik, értékelésükkel máig mértékadó kritikusok méltatják teljesítményüket – aztán jött a politikai fordulat, amely kitüntetőket és kitüntetetteket egyként elsöpört. Mára legtöbbjük ismét rangos kitüntetések birtokosa, közöttük Szabó Magda is a legmagasabb hazai állami művészeti elismerés, a Kossuth-díj kitüntetettje, akadémikus, legutóbb 335pedig az amerikai Getz Corporation magyar írói életműdíjának 1992. évi méltatottja. De a történelmi fordulat következtében ennek az írócsoportnak pályaképe nem a nyugati világban szokásos karriertörténet: nekik nem, vagy nem csak tehetségük kibontakoztatásáért kellett megküzdeniük, egy ellenkező követelményrendszert alkalmazó politika körülményei között kellett elfogadtatni másságukat.
      Szabó Magda máig tudatosan kapcsolódik eredetéhez: családja és szülővárosa morális magatartását is meghatározó képletéhez. Debrecen: parasztváros a magyar alföld kellős közepén, mocsarak, hegyek, városfalak védelme nélkül, amely a másfél évszázados török megszállás idején inkább háromfelé adózik (erdélyi fejedelemnek, Habsburg királynak, török szultánnak), csak hogy ne kényszerüljön a politikai akklimatizálódásra, mai terminológiával a „balkanizálódásra”. Kálvinista konzervatív polgárság védte itt Európára figyelő kultúráját és a kötelességteljesítő lakosság szabadságát. „Nagy dolog volt debreceni polgárnak lenni. Esküt kellett tenni, törvények írták elő, s akit polgárává fogadott a város, az a koporsójára is ráírathatta: debreceni polgár. Jogot kapott, de követeltek is tőle.” Ebben a varosban áll a királyi, Habsburg-katolikus hatalom által a tizenhetedik században gályarabságra ítélt magyar kálvinista prédikátorok emlékoszlopa, melyet 1991-ben a Magyarországon látogatást tevő II. János Pál pápa történelmi kiengesztelésül megkoszorúzott. Szabó Magda őse is az elhurcoltak között volt, ő maga szülővárosa protestáns egyházkerületének világi főgondnoka, hetvenötödik születésnapján pedig a kálvinista teológiai főiskola díszdoktorrá avatta.
Ebben a városban történt meg századunk első felében, hogy a városi kultúrtanácsnok leánygyermekével latinul társalgott étkezés közben, és ha jószülei nem engedték el a gyermeket moziba, joggal-jogtalanul féltve a túlérzékeny idegzetű leányt, akkor az dacból – néhány reklámkép ismeretében – megírta a maga módján a film történetét. Ebben a gyerekkorban tanulja meg Szabó Magda azt a módot, amellyel a vasfüggöny elzártsága idején férjével felosztják a hetet, egyik nap németül, másnap angolul, aztán franciául társalognak: gyakorlásul és szellemi függetlenségük erősítéseként.
      „A maradandóság városa” – ezzel az epitheton ornans-szal dicsérik is, csúfolják is ezt a várost. De ez a maradandóság mekkora erőt adhatott a lánynak, amikor külföldi ösztöndíjas diákként szemtanúja lett Hitler bécsi bevonulásának, majd fiatal tanárnőként végigszenvedte előbb a német, utána a szovjet megszállást.

Költőnek indult, regényeket csak a hallgatás éveiben kezdett írni az asztalfióknak. A költő tanította írni a prózaírót. Lényeges tapasztalatot adott át: az alanyi részvételt minden témában, de annak tudatosítását is, hogy minden egyéni sor336sot egyben viszonyítani is kell. 

        Mindenkinek a története egyben ismétlődés is. „Azt hiszem, általános tévedés, hogy akármelyikünk is eredeti, soha nem látott, egyedi jelenség, legfeljebb nem ismerjük elődeinket, és nem találtuk meg még a kapcsolat dokumentációját. […] Valamennyien megjelentünk részleteinkben vagy kifejezési formánkban, avagy tematikánkban korábbi századok megfelelő alkotói között, csak nem ismerjük az öregapáinkat.” Amit látott, leírta és összevetette azzal, amit – mondjuk – Horatius látott és mondott hasonló látványokról:


Én láttam, amit az antik látomásban,
szilfán halat, s a Barna utca táját
egy dörrenésre széttágulni sebbé,
melynek mélyén bámész testek rohadtak,
s fátyolt lengettek hízott, zöld legyekből.


Ahogy a költő feldolgozta pályája elején két kötetében (Bárány, 1947; Vissza az emberig, 1949) a háború élményeit, azt folytatja majd a prózaíró az élet számtalan, másképp pokoli helyzetének átgondolásakor.
      A regényíró egyfajta hagyomány folytatójának tűnik fel, talán Thomas Hardyt, Mauriacot, a magyar Németh Lászlót avagy a görög Kazantzakiszt érzem közvetlen elődjének vagy inkább társának. Nem stílusban, inkább az írói személyiség és műve viszonyulásában. A történelemből kilépve úgy vizsgálja történeteit, hogy bennük mindig érzi és érezteti a már egyszer megtörténtet. Regényei első olvasásra rögtönzésnek hatnak, nem kidolgozásukkal – az mindig pontos és klasszikusan zárt –, de azzal az izgalommal, amivel írója érdeklődik témája iránt. Mintha épp akkor botlana bele, és még melegében papírra akarná vetni, megragadni és megfejteni. Mégis, ha életművét folyamatosan olvasom: mintha mindegyik regény előre kiszámítottan kerülne a maga helyére, akárha Szabó Magda születése pillanatában ez az írói pálya már végérvényesen készen lett volna. Módszerére egyszerre jellemző mindkét véglet: a szinte véletlenszerű témaválasztás és a regény helyzeteinek archetipikus meghatározottsága; személyes – majdhogynem azt írtam: szeszélyes – telitalálat és sorsszerű megvalósultság. Monográfusa, Kónya Judit utal a Szabó Magda-regény ősképletére: mint az Oidipusz szerzője, egyre mélyebb és bonyolultabb rejtelmek felé hatol, egyre ijesztőbb csapdákra figyel fel. Regényei óraműpontossággal épülnek: minden valaha kimondott szó, megtett gesztus szükséges része az egésznek.
      Szabó Magda kemény, bosszút váró írói alkat, regényeiben a bűn bekeríti elkövetőjét és kiváltja önmaga bevallásának kényszerét. Nem külvilági igazságszolgáltatásra vár, de a lélek belső számon kérő erejében bízik. Kálvinista alkat? Regényeiben nem a katolikus gyónás felszabadult örömét érzem, a református írónő nem a gyónás rítusát követi, hanem az eklézsiamegkövetés, a nyilvános bűnbevallás, magavádolás komor katarzisát idézi elő.

Regényei a mássá torzult ember számvetései: körülötte a különböző jellegű diktatúrák idején nemzedékek kényszerültek arra, hogy ne hallgassanak szívük és alkatuk szavára. Nagy sértettség és önpusztító szenvedély munkál benne ezért: egyre kevésbé a maga nevében, egyre inkább a kollektív tudattalan motívumaiból táplálkozóan.
      Szabó Magda regényei: az egymás iránti kíméletlenség állapotrajzai. Regényeiben egymástól félve élnek az emberek, alamuszin lesve a másikat, a többit, gyűjtve magukba a sérüléseket és készülve sértésekre (Freskó), majd egy kivételes pillanatban megnyílnak: lávaként ömlik a vallomás, jóvátenni a már jóvá nem tehetőt, feloldani néma éveket (Az őz; a Pilátus zárása, 1963), vagy véres bosszút állni az átélt sok évtizedes megaláztatásért (Disznótor, 1960). Az évek során, a felnőttségben elvész a gyermekkori sziget, az összetartozás boldogságával együtt (Katalin utca, 1969), de minden újabb nemzedék vágyik erre a szigetre, ahol félelem nélkül, egymást becsülve lehetne egymás mellett élni (Mózes egy, huszonkettő, 1967). Nem lehet racionálisan megtervezni a kapcsolatokat, sem „beprogramozni” az egymással törődést (A Danaida, 1964; Pilátus). Pedig benne van regényeiben a bensőséges kapcsolattartás igénye is. Ugyanis épp ennek hiánya vezet a tragédiákhoz. És ez táplálja az idillt is: új életre kelteni a múltat. Csakhogy egyben a múltbeliség tudatosításával: az újrajátszott múlttal (Katalin utca), illetőleg a műfajként vállalt memoárral (Ókút, 1970; Régimódi történet, 1977; Megmaradt Szobotkának, 1983), sőt a tudatosan vállalt ifjúsági regénnyel (Abigél, 1970). A rokonszenv, sőt a szexuális összekapcsoltság is kevés, ezért válik el egymástól a nyugati diplomata és a művelt humanista közép-európai leány (A szemlélők, 1973). A csoda: amikor két ember áttöri a falat, bejáratos egymás világába (Régimódi történet, Megmaradt Szobotkának, Az ajtó, 1987). A tragikus mozzanat: még ez esetben sem képesek lényegileg segíteni egymáson. Külső okok vagy belső különbözés, de megkötik a segítő kezet. Végül mégis magára marad az ember. Kérdés: ez is sorsszerű?
      Szabó Magda bárha egyszeri történeteket, életrajzi eseményekből, emlékekből összeálló mozaikokat, sőt dokumentálható eseteket (édesanyja történetét: Régimódi történet, férje életét: Megmaradt Szobotkának) alakít regénnyé: a nyomozás izgalma mögött mindig ott munkál az őskép is – mint törvénykönyv –: az archetipikus példa. Ami történik: már megtörtént. A regények címei is ilyen utalások: Pilátus, A Danaida, Mózes egy, huszonkettő, Abigél; az Ókút a maga konkrét tárgyi jelentésén túl közvetlen utalás is a Thomas Mann-i „mélységes mély” kútra, az önmagát ismételve mozgó történetre. De ha a többi regénycímet nézzük, abban is megtalálhatjuk az ismétlődés – és ebből következően – a viszonyítás lehetőségét.

Magam részéről a regényíró Szabó Magda pályájának első két regényét, a menekülő másság apoteózisát, a Freskót és Az őzet, középső pillérét, a teljes 338családi és kultúrtörténeti meghatározottságában élő embert visszakereső Régimódi történetet, és az ez idáig utolsó két művet, Az ajtót és A pillanatot tartom kiemelkedő értékűnek, az irodalomtörténeti maradandóság szempontjából is számba vehetőnek.
      Az első két regény a személyes bosszú perzselő műve: két hősnő, egyszerre kétféle történelmi meghatározottság kiközösítettje (a polgárvilágban a család múltja és a szegénység valósága közötti színlelés miatt, a „szocializmusban” pedig úri múltja okán) családjával szakítva egy különleges terepen, művészként (Corinna a Freskóban festő, Encsy Eszter Az őzben színész) diadalmaskodik. Corinna diadala: erkölcsi diadal, mert művészete csak önmaga szemében érték, a diktatúra kultúrpolitikája által az is kitagadott. Diadala széthulló, alamuszi, alkalmazkodó családjával szemben valóban érvényes. Encsy Eszter már külsőleg is érvényesül művészetével is, a rendszer receptje szerint hazudott-átírt önéletrajzával is. Csakhogy diadalával éppen belső világát teszi tönkre, szerelmét is elpusztítja. A rossz, a pusztítás démona költözik belé, akaratlanul is mindent szétold, amit megkötni szeretne. A Régimódi történet annak a múltnak a visszakeresése, amelyet Corinna és Eszter eldobott magától – az ember ugyanis nem élhet családja és közössége múltja nélkül. A politika által megtagadott és erőszakkal szétvert magyar értelmiségi középosztály feltámasztása ez a regény (és a belőle írt színdarab éppúgy, mint a készülő tévéjáték-sorozat). Nem kritikátlan heroizálás, hanem egyszerűen egy elvesztett társadalmi környezet dokumentált feltárása. Talán amikor Galsworthy regényfolyamát fordította férje társaságában, döbbent rá: hiányos a polgári család- és kultúrtörténet a magyar irodalomban. És ugyanezt teszi ifjúsági regényében, az Abigélben is: a regény a kálvinista középiskola értékeinek felemlegetése a második világháborús, német megszállásos történelmi viharban. Tévésorozatként ismétlődően tud nemzedékeket példázatával nevelni.
      Egy évszázad története elevenedik meg – időben visszafelé – a Régimódi történet című regényben. Pedig éppen fordítva is történhetett volna. A tagadással. Amerre kezdetben a Freskóval és Az őzzel tájékozódik. Efelé terelné ugyanis az írónőt szüleinek szóbeli intése is: vágjon el minden visszavezető szálat, tüntessen el a környezetéből minden tárgyi emlékeztetőt; élje a saját életét, tekintsen csakis előre. Kezdetben meg is fogadja az intelmet. Mégis az idő múlásával, jóval édesanyja halála után furcsa belső változást észlel: visszagyűjti a tárgyakat, keresni kezdi az emlékeket, rég nem látott rokonok után kutat; hozzákezd múltjának visszakereséséhez.
      Két világ ütközik családja százados történetében: a városi polgárság és a dzsentri nemesség életformája. A kereskedő polgár tisztességes, munkás életet élve nemzedékről nemzedékre hagyományozza erkölcsét és vagyonát, vállalja városa közterheit és részt vesz társasági életében. A dzsentri, vérében néhány cseppel az ősi magyar királyok véréből is, kulturált, de korlátokat nem ismerő, 339szertelen, költekező, mulatozó életvitelével óriási gazdagságot, virágzó földbirtokot prédál el rövid idő leforgása alatt.
      Az írónő családjában nem érdek, hanem ritka szenvedélyesség, szerelem kapcsolja egybe a kezdetben egyként gazdag polgárlányt és dzsentrifiút. A dédszülők (a polgár Rickl családbeli Mária és a nemes Jablonczayak díszpéldánya, az 1848-as szabadsághős katonatiszt, az idősebbik Kálmán) abban a korban szokatlan, szexuálisan túlfűtött szerelme indítja el a tragédiák sorozatát a családban. Képtelenek vegyülni: a szexualitást legyőzi a különböző hagyomány. A polgárlány-dédanya – az elkártyázott vagyont búcsúztatva, szenvedélye szakadván – nemzedékekre előre vissza akarná kényszeríteni utódait a szorgos polgárlétbe. De fia, az elkényeztetett ifjabb Kálmán – házasságával együtt – állandó dzsentrilázadás. Leánygyermekük (Jablonczay Lenke, Rickl Mária unokája, a regény tulajdonképpeni főszereplője) nagyanyai nevelésre szorul. Mi lesz belőle? Hogyan születik második házasságából a világháború idején maga az írónő? Hogyan fojtja el művész-álmait Jablonczay Lenke, hogy családanyaként adja tovább a polgárerényeket leányának, a majdani írónőnek? Egyesülhet-e kétféle hagyomány úgy, hogy az ne robbantsa szét a személyiséget, hanem éppen hogy gazdagítsa? Száz év kultúrtörténeti miliője elevenedik meg az írónő kutatómunkája során. Számtalan szereplő gazdag társadalmi panorámával van jelen a regényben.
Amikor íródott ez a regény, úgy látszott, hogy mindez valóban már csak „régimódi történet”, emlékidézés. Egy elpusztított világ daccal teli felmutatása. De a megújuló Magyarország ismét ezekkel az életmódbeli kérdésekkel néz szembe: hogyan tudja a történelmi kultúrhagyományokat egymás gazdagítására értékesíteni.
      Mint minden jó regény esetében, pár mondatba sűrítve Az ajtó története is semmitmondónak tűnne fel. A korábbi regények heroinái helyett egy cseléd a főszereplő: mintha Hamletről nála is Rosenkrantzra vagy Guildensternre esne fénycsóva. A regény az írónő – azaz egy sikeres írónő – és bejárónője, Emerenc bizalmas kapcsolatának története. Emerenc mohón reméli: az írónő emberileg méltó arra, hogy mind többet felfedjen előtte régebbi és mai életéből. Az írónő pedig védekezik, mindinkább elzárkózna a befogadástól – bárha a kíváncsiság is felülkerekedik benne. Emerenc titka: lakásába senki sem mehet be. Mert ott gyűjti a hozzá csapódott, szánalomból megmentett macskákat. Nagy-nagy tisztaságban. Ezzel a jelenettel kezdődik tulajdonképpen a regény. De mi történik, ha megbetegszik – netalán halálosan, magatehetetlenné válva? Ő magában akar meghalni, agyontisztított odújában. Akár élve elrothadni. Mert titkát – jelképesen: a titkon, szánalomból felnevelt macskákat – meg nem láthatja életében senki. A bizalom magaspontja, titkának megosztása: az írónő láthatta a szentélyt.
      Emerenc okulásul még egy példát is mutatott az írónőnek. Nyomorult, céltalan vénlány védencét hagyta meghalni, ő maga készítette fel az öngyilkosságra. Ővele 340is így kell majd bánni: amíg értelme van az életének, csak addig akar ő is élni. Megalázottan, nyomorékon, kiszolgáltatottan már nem. Igazi titka: amíg méltósággal viselheti életét, addig akar csak mások szeme előtt lenni. Őt ne kínozzák félhalálban. Amíg minden – ritkán kimondott – szava, mozdulata, gesztusa célba találó ténykedés, amíg léte minden megnyilvánulása értelmes és hasznos jelenlét környezete életében, addig tartja csak a kapcsolatot a külvilággal. Utána az igazi törődés: ha magára hagyják. Mert ő így akarja. Ezt bízta rá az írónőre.
És mi történik, amikor valóban rosszul lesz, bezárkózik, mozdulni is képtelen? Szenny, bűz gyűlik tiszta lakásában. A környék lakói meg akarják menteni. És végül az írónő is velük tart. Az ő szavára nyitja ki Emerenc az ajtót: és ekkor erőszakkal behatolnak, elviszik fertőtlenítőbe, majd kórházba. Az írónőnek ideje sincs megvárni a fejleményeket: tévészereplés, díjátadás, utóbb kultúrdiplomáciai út Görögországban. A lakást is fertőtleníteni kell, a berendezést elégetik, a macskák szanaszét szaladnak. Minden bekövetkezik, amitől félt: Emerencet ezzel meggyalázták. Az írónő eljátszik még egy kínos komédiát: a kórházban megbékíti, azt mondja, semmi sem történt, otthona sértetlenül várja. De Emerenc meggyógyul és készül haza. Meg kell mondani neki az igazat. Az írónő nem meri, ezt már egy segítőkész ismerősre bízza. De ezt a csalódást már nem élheti túl Emerenc.
      Hiába vizsgázott jól minden jelenetben az írónő, ha a valódi próbatételkor elbukik. Minden diadala semmivé válik, mert félt attól, hogy hagyja a másik embert saját törvénye szerint élni és meghalni. A megnyíló ajtó lesz visszatérő álma: büntetése és nem szűnhető bűnhődése. Az áruló sorsa.
      A regény kétféle alkat összekötése: az egyik az írónő, a könnyen robbanó, szenvedélyes, de megértést kereső, a másik a cseléd, a magában mérlegelő, döntéseihez ingathatatlanul ragaszkodó. És kétféle intelligencia összemérése: a kiművelt humanizmus és az ős-archaikus emberség szembesítése.
      Emerenc az erkölcs zsenije. Kanti értelemben. Aki tulajdonképpen a priori benne él minden emberben: a poklokat megjárt, barbár sorstragédiákra emlékező, csak lényeges mozdulatokra képes, segítőkész, önmaga méltóságát minden kapcsolatában óvó és építő ember. Mintha ott visszhangzana mögötte a lutheri mondat: „itt állok, nem tehettem másképp”.
      Végül is a regény több, mint két embertípus harca egymás megértéséért. A cselekményben rejlő párharc valójában belső küzdelem. Emerenc és az írónő: egyazon ember színe és visszája; a szerepekre szakadt ember keresi vissza általa önmagát, a mindenkiben benne élő Emerencet. Hányszor töri be önmagában is minden ember saját Emerenc-léte ajtaját. Pedig meglenne a méltó módon hozzá vezető varázsszó is: az emberi méltóság. Egyszerre a magunké és a másoké. Mert a kettő egyet jelent. Szétválaszthatatlanul. Emerenc egyszerre a másik – magát reánk bízó – ember, és mi magunk. Egyformán felelősek vagyunk mindkettőért.

Az ajtó történetével Szabó Magda eljutott a történelemmel viaskodó heroináktól a történelmen kívül élő erkölcsi fenomén megformálásához. Eddig minden története mögött ott munkált az őskép. Emerenc egyben maga az őskép is, az archaikus erkölcs. Mindezt csak patetikusan lehetett elmondani. De Szabó Magdának elege volt a történelemből: megtiporta nemegyszer. És nem hozott semmilyen vigasztalást. Felmondja hát a kapcsolatot. Ha pedig nincs történelem, akkor minden történet annyiféleképpen mondható el, ahány szereplője van. Történelmi színművei ilyen újraolvasások: a magyar államalapítás és a kereszténység felvétele volt már patetikus és volt már tragikus ábrázolású a hazai irodalomban. Szabó Magda egyszerűen csak egy frivol történetet kreál: van egy helyzet, amit el kell fogadni – egyszerűen azért, mert mást nem lehet tenni (Az a szép, fényes nap, 1975). A múlt században keletkezett magyar nemzeti dráma (Katona József Bánk bánja) idegen, áruló királynéjából az ő drámatrilógiájában egy új nemzetet alapító királyfi megalázott és meggyalázott anyja lesz (A meráni fiú, 1980; A csata, 1981; Béla király, 1984).
      De A pillanat című regényében mindezen túlmegy. Szabó Magda kifordított története: szembenézés minden stilizált történelemmel. Az Aeneis történetét Szabó Magda a visszájára fordítva kegyetlen bosszút áll minden hatalmon: hahotára fakaszt. Egy hazug világra ezzel a játékos formával, de ugyanúgy kemény gyűlölettel tekint vissza Szabó Magda is.
Kérdés: egy hazug világra, vagy inkább a hazug világra. Szabó Magda etikai és poétikai pozícióját ismerve: minden hazugságra, az emberi méltóságot megalázó külső és belső kényszerre érvényes megfogalmazást teremtett. A mű poétikai öröme, a megformálásban éledő gyönyörűsége mind erre vall.
      Szabó Magda Creusája – a legendával ellentétben – nem pusztul el Trójában, hanem ő öli meg férjét, Aeneast, és ő éli végig férje nevében férje kalandjait. Egy nő – a nőcsábító hérosz történetét. Kegyetlen, racionális kalandor lesz, céltudatosan cselekvő, diadalmas csaló – és boldogtalan asszony. A pillanat – amelyet a regénycím is aposztrofál –: amikor egy embernek felkínálja a sors a másságot, azt, hogy szabályosan kimért, vesztésre álló életét sikeresre változtassa. Csakhogy olyanok a körülmények, hogy ez a pillanat nem a teljességet, a személyes kiteljesedést adja, hanem csak egyfajta diadalmas „egérutat”. Cserébe érte a boldogtalanságot kell hurcolnia. Mert sikeres csak úgy lehet, ha a többi embert eszköznek tekinti, lenézi, kihasználja, és ő maga is mást tesz, mint szeretné, a szerelemre vágyó asszonynak ezentúl egy életen át szerelmet nem adható férfit kell játszania. És végül mindezért megveti eszközeit is és saját magát szintúgy. A pokol nem az alvilág, ahol a mondabeli Aeneas kereste, hanem benne él a megszabadult Creusában. A sikerekben, melyek csak látszatok: minden újabb siker egy-egy újabb kudarc is egyben.
      Felszabadulás ez a regény minden alól, ami nyomasztotta Szabó Magdát pályája során. Megszűnik benne a történelem, nem kell hősnek lenni, ebből kö342vetkezően a patetikus hangnem eltűnik. Marad a keserű kiábrándulás, amely már-már olyan elemi erejű, hogy derűvel tölti el: a játék szabadságának, a történelem dekonstrukciójának és a történet megszüntetésének örömével. Aki bosszúból nemzeti klasszikusként kényszerült élni és írni, most levet minden kényszerű megkötöttséget. Ha korábban a személyiség szabadságharcát a mitikus hátterű heroinák realisztikus álarcában vívta, most elkeseredését a posztmodern játékosság derűjével leplezi.

És mindezek után hosszasan készül egy nyomasztó adósság törlesztésére, évek óta készül a Für Elise című szintézis, amely úgy költözik vissza a történelembe, hogy mégis kilép belőle. Alapélménye: a fiatal tanárnő szemtanúja volt az Anschlussnak, az egyik legnagyobb történelmi erőszaktételnek. A század történelmének ismeretében ennek az erőszaknak a jellegét gondolja végig. Mint Yeats híres Leda-szonettjében, az erőszak archetípusát keresi: egyetlen történetben a történelem sokféle horizontjainak szembesítésére – összeroppantására – vállalkozik. Az első megjelent részletére, amelyet a miskolci Új Holnap közölt, országos sajtóvisszhang válaszolt.

Másik kései felszikrázása pedig éppen ebből a folyóiratból, az Irodalomtörténetből indult, hogy másfél százados irodalomtörténeti beidegzettséget, koncepciós félremagyarázásokat robbantson fel. A lepke logikája címmel foglalta kötetbe azt a tanulmánysorozatot, amely kiszabadítja Vörösmarty költői világát mind a nép-nemzeti konzervatív, mind a marxista szociologizáló értelmezésből. Babits és Szerb Antal Vörösmarty poétikáját és filozófiáját a modernség horizontján magyarázta, de egyfajta lélektani, pszicholingvisztikai felszabadítása ennek a költészetnek mindmáig váratott magára. Szabó Magda nem a nemzeti költőt és nem a társadalmi igazság bajnokát kérdőjelezi meg – mást tesz: a költőt kiszabadítja abból a szerepből, amelyet kortársai rákényszerítettek, utókora pedig így-úgy szentesített. A lepke logikája testvérműve A pillanatnak – vagyis a Creusaisnak. A regény az ismert történet posztmodern átszerkesztése, az irodalomtörténeti szövegértelmezések a Vörösmarty-szövegek tudatbéli átszerkesztései. Áttétel a most-pontokra-szakított történelmi időből az autentikus időbe. A szöveg ugyanaz, csakhogy kilép mulandó maszkjából, és szabadon kezd lebegni az irodalomértés legújabb horizontjain.

Szabó Magda nyolcvanéves? Impozáns életműve hitelesítheti ezt a számot. Legújabb írásai, közelmúltban megjelent könyvei az állandó megújulás diadalai. Az a klasszikus nagyságrendű író, akitől a jövőben is várhatunk nem egy meglepetést: nemcsak önmaga, de irodalmi folytonosságunk egészének megújítását.

 

 Digitális Irodalmi Akadémia

file:///C:/Users/ID/AppData/Local/Temp/szabo_m_kabdebo_szabo_magda_az_iro_es_irodalomtortenesz.xhtml