2011. december 29., csütörtök

Bárczi Géza



Bárczi Géza (Zombor, 1894. január 9. – Budapest, 1975. november 7.) Kossuth-díjas magyar nyelvész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A 20. század legkiválóbb magyar nyelvészeinek egyike, a tudós- és tanárképzésének példamutató egyénisége.

Kutatási területei: francia–magyar nyelvi kapcsolatok; a magyar nyelv francia eredetű jövevényszavai; nyelvjáráskutatás; magyar nyelvtörténet: történeti hang- és alaktan; nyelvművelés

A zombori főgimnáziumból a magyar anyanyelvű Bárczi Géza német, török és eszperantó nyelvtudást hozott magával, sőt felsőbb éves korában tanította is az eszperantó nyelvet a főgimnáziumban.

A Budapesti Tudományegyetem magyar–latin–görög, majd francia szakán tanult. 1914-ben – mint az Eötvös Collegium tagja – ösztöndíjjal tanulmányútra ment Franciaországba, az út azonban végül is egy franciaországi internálótáborba (a hírhedt „Fekete Kolostor”-ba) vezetett, ahol Bárczi Géza franciául és spanyolul tanult. Később a Nemzetközi Vöröskereszt közbenjárása révén Svájcba került, s csak hazatérése után, 1920-ban szerzett magyar–francia szakos tanári oklevelet.

1932-ben egyetemi magántanárrá habilitálták a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen Az ófrancia nyelv és nyelvtörténet tárgykörből, 1938-ban megerősítették magántanári habilitációját a budapesti egyetemen. 1921-től 1941-ig Budapesten tanított középiskolában, a szegedi egyetem Francia Filológiai Intézetében órákat adott mint magántanár 1932-től 1940-ig, Bárczi Géza nyomán erősödött a francia nyelvészeti oktatás a szegedi egyetemen.

1941-től a Debreceni Egyetemen a Magyar- és Finnugor Nyelvészeti Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára, utóbb 1952-től a budapesti egyetem II. sz. Magyar Nyelvtudományi Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanáraként működött. Ebben a pozíciójában segítette és támogatta 1966-tól az Eötvös Loránd Tudományegyetemen az eszperantó nyelv tanításának bevezetését Szerdahelyi István által, részt vállalt az egyetemi eszperantó nyelvi és nyelvtani jegyzetek lektorálásában. Tanári állásából 1971. július 1-jén vonult nyugalomba.

Bárczi Géza eszperantó nyelvű versei, szépprózai írásai, műfordításai a La Verda Standardo című eszperantó nyelvű lapban jelentek meg, később bekerült a lap szerkesztőbizottságába, majd annak főszerkesztője lett.[1] A következőket olvashatjuk posztumusz megjelent tanulmányában az eszperantó nyelvről: „... pótolhatatlan veszteség lenne, ha e nagy nyelvektől elnyomva bármely kisebb nemzet értékes kultúrájának hordozója meggyöngülve, önállóságát, saját ízeit és értékeit vesztve lassanként maga is veszteséglistára kerülne. E veszélyt csak egy teljesen semleges nyelv háríthatja el, melyet egyetlen nemzet, sem egyéb politikai egység nem vall magáénak, hanem valamennyi elfogadja közvetítő második nyelvnek. Hogy ez csak az eszperantó lehet, azt bízvást remélhetjük.”[2]

Előbb a francia, majd a magyar nyelvészet neves művelőjévé vált. Mint tanáregyéniség is kiemelkedő volt, tanítványai sok tudást, módszert, szemléletet, erkölcsi magatartást, emberi törődést, melegséget kaptak tőle. Legismertebb tanítványa Szathmári István magyar nyelvész.

Művei (válogatás)

A „pesti nyelv” (Budapest, 1932)
Ó-francia hang- és alaktan (Pécs–Budapest, 1933)
A középkori vallon–magyar érintkezésekhez (Budapest, 1937)
A magyar nyelv francia jövevényszavai (Budapest, 1938)
Magyar szófejtő szótár. (Budapest, 1941)
Régi magyar nyelvjárások (Budapest, 1947)
Fonetika (Budapest, 1951)
A tihanyi apátság alapító levele mint nyelvi emlék (Budapest, 1951)
A magyar szókincs eredete. (Budapest, 1951)
Bevezetés a nyelvtudományba (Budapest, 1953)
Magyar hangtörténet (Budapest, 1954)
A magyar nyelv értelmező szótára. Szerk. Országh Lászlóval. (Budapest, 1959–1962).
A magyar nyelv életrajza (Budapest, 1963)
A magyar nyelv története. Társzerzőkkel. (Budapest, 1967)
Nyelvművelésünk (Budapest, 1974)
A magyar nyelv múltja és jelene (Budapest, 1980)[3]
A nemzetközi nyelvről (Budapest, 1987)[4]

Jegyzetek és források

1 Soós Éva: Bárczi Géza és az eszperantó. Világ és Nyelv évkönyve, 1979.
2 Bárczi Géza: Válhatik-e nemzeti nyelv az egész világ közvetítő nyelvévé? In: Világ és Nyelv évkönyve, 1978. Magyar Eszperantó Szövetség. 116. o.; Lásd még Latin vagy eszperantó
3 Posztumusz kötet, benne Bárczi Géza műveinek bibliográfiája, Papp L. összeállítása (508–529. p.).
4 A posztumusz kötet Bárczi Géza eszperantó tárgyú írásait adta közre Benczik Vilmos szerkesztésében. Kiadta a Magyar Eszperantó Szövetség. ISBN 963-571-186-7
5 Magyar Nyelvtudományi Társaság megalakulásának centenáriuma, 2004
Szegedi egyetemi almanach: 1921-1995 (1996). I. köt. Szeged, kiad. Mészáros Rezső. Bárczi Géza lásd 89. p. ISBN 963-482-037-9





„A mi nyelvünket beszélő emberi közösség gondolkodásának a fejlődése tárul fel előttünk a nyelvtörténet segítségével sok ezer éves távlatban, rajta keresztül köszönhetjük az emberi tudatnak bővülését, színesedését, s figyelhetjük meg, miként emelkedik fokról fokra az ember, a mi elődünk, az őt környező világ fölébe. . . A kezdetelges, csak a mában élő, csak térképzettel rendelkező vadembertől a bonyolult, finoman differenciált agyú, mindenféle viszonyulásra reagáló civilizált emberig végigkísérhetjük a nyelven azt a nagy átalakulást, aminek köszönhetjük, hogy azok vagyunk, amivé lettünk. És általában feltárul a nyelv történetében az egész múlt, annak minden küzdelme, erőfeszítése, győzelme, sőt öröme és fájdalma is.”
Bevezetés a nyelvtudományba (1953)

„A nyelv mindenki számára elsősorban az anyanyelv. Idegen nyelvet meg lehet tanulni, sőt esetleg kivételesen igen jól is lehet tudni, de szinte sohasem úgy, mint az anyanyelvet, amelynek minden elemét ezer meg ezer emlék színezi és tölti meg tartalommal, mely egész nevelkedésünket, fejlődésünket kíséri, sőt bizonyos fokig gondolkodásunk formáit is meghatározza” – írja Bárczi Géza A magyar nyelv életrajza című művében.



Szathmári István, Bárczi Géza

A múlt magyar tudósai sorozat. Akadémiai Kiadó, Bp., 1995. 154 lap

E kisalakú, zsebbe való, de kézbe kívánkozó könyvecske láttán elsősorban az ellentmondás érzése ébred fel az emberben: a sorozatcímmel ellentétben — hálistennek — Bárczi Géza nem „a múlt” magyar tudósa. Nemcsak azért, mert akik személyesen ismerték megnyerő személyiségét, közvetlen emberségét, sohasem tudják azt elfelejteni. Ami tárgyszerűen fontosabb: hatalmas, sokirányú, gazdag életműve ma is jelen van nyelvtudományunk szinte minden területén: hivatkozhatik rá, tanulhat belőle nemcsak a ma, hanem bizonyára a holnap nyelvésze is. Erről győz meg bennünket a könyv lapjain SZATHMÁRI ISTVÁN, az adatokat tárgyszerűen számba szedő, de az emberi kötődést elrejteni nem tudó — nem is akaró — tanítvány.

Pedig a fékevesztett idő megvadultan vágtat. Idestova negyedszázada, hogy Bárczi Géza 1975. november 8-án itt hagyott bennünket. (Annak pedig, hogy e sorok írója Debrecenben, 195ű őszén felvette leckekönyvébe Bárczi két tantárgyát, az általános fonetikát és a magyar nyelvészeti szemináriumot, immár csaknem fél évszázada.) Az idő nem fog Bárczi gondolatain. Munkáira a hiteles adatok feltárása, körültekintő értékelése és az óvatos következtetés jellemző: eredményeit sohasem tekintette véglegesnek, megcáfolhatatlannak, csak olyannak, amelyek az adott előismeretek alapján lehetséges megoldást jelentenek. Nemegyszer maga módosította korábbi állásfoglalását, vonta kétségbe annak tarthatóságát. Tudta: a saját elgondolásainkhoz való görcsös ragaszkodás a szellemi rugalmasság elvesztését, gondolkodásunk megmerevedését okozhatja. Így tudott haláláig friss, fiatalos maradni szellemileg, legyőzve minden testi gyengeséget.

Ha bennünk, idősebbekben elevenen él is Bárczi emléke és életműve, igaza lehet Szathmári Istvánnak, hogy gyorsan változó korunk fiatalabb nemzedékét figyelmezteti: van mit tanulni Bárczitól: „tudományos etikát, emberséget, anyanyelvi tudatot, munkaszeretetet; és van mit átvenni tőle, éppen a továbbfejlesztés céljából is: szemléletet, módszereket, átfogó és részeredményeket” (8). És főleg: az elődök és a múlt nagyobb megbecsülését, eredményeik megismerését, szerves továbbfejlesztését.

Szathmári István könyve lényegében két nagy részre tagolódik: először Bárczi Géza életpályáját vázolja fel, időrendben végighaladva működési területein, a második részben pedig a tudós életművét, alkotásait, tudományos közéleti tevékenységét méltatja. A kötet befejező részében a tudós emberi vonásait és örökségét ajánlja az olvasók figyelmébe.

Az indulás éveiről szóló fejezetben nemcsak arról esik szó, milyen családi körülmények közé született Zomborban 1894. január 9-én, hanem — bizonyára nem kevesek meglepetésére — azt is megtudjuk, hogy pénzügyi hivatalnok apja 188ű-ban változtatta a család eredeti Brix nevét Bárczira. Aligha akadt valaha is ember, aki „Benő tanár úr” — ahogyan Pais Dezső és más közeli barátja nevezte — őszinte, tiszta magyarságát egy percig is megkérdőjelezte volna. Érdekes adalék az ifjú, tehetséges zombori gimnazistáról az is, hogy már 19ű7-ben és a következő évben megjelent verseiből is ízelítőt kapunk: hiszen ekkor még alig 12—13 éves.

Az egyetemista, Eötvös kollégiumbeli éveket — ahol a magyar—latin—görög szakot később még a franciával is megtetézte — már valamivel jobban ismerjük: ennek az intézménynek a nagyszerűségét gyakran emlegette Bárczi Géza akkor is, amikor mások a burzsoá elitképzés okán szidalmazták. Az 1914—17-es franciaországi, majd svájci internálás éveiről Kuncz Aladár és Bárczi feljegyzései nyomán fest színes miniatűr képet Szathmári István.

Külön fejezet foglalkozik a könyvben Bárczi középiskolai tanárkodásának korszakával. E több mint két évtized alatt a tudományos ambíciókkal tele Bárczi nem hogy nem „süllyedt bele” a pedagógusmunka napi robotjába, hanem éppenséggel hatalmas tudományos tőkét halmozott fel, miközben élvezettel tanított, tankönyveket írt, vagy közreműködött a trianoni békeszerződéssel kapcsolatos iratok fordításában. 1923-ban írta első tudományos dolgozatát (Kilincs: MNy. 19: 89—9ű), három évvel később ledoktorál. A francia nyelvtörténeti témák mellett egyre több magyar szó etimológiáját írja meg, hogy a francia eredetűekről 1938-ban már összegező monográfiát állítson össze (A magyar nyelv francia jövevényszavai. Bp. A Magyar Nyelvtudomány Kézikönyve). E korszakának kiteljesedő lezárása 1941-ben a Magyar szófejtő szótár, amely a GOMBOCZ—MELICH-féle etymológiai szótár torzóban maradása után elsőként összegezi a magyar köznyelv szókincsének eredet szerinti vizsgálatát. Ez a mű egyértelműen bizonyította mindenki számára Bárczi Géza magasabbra hivatottságát.

Ezt a jogos lehetőséget kapta meg Bárczi Géza 1941-ben, amikor a hirtelen elhunyt Csűry Bálint utódjául kinevezték. A Debrecenben eltöltött 11 évet joggal tárgyalja külön fejezetben Szathmári István, nemcsak mint akkori tanítvány, hanem sorsdöntő jelentősége okán is. Életpályájának erről a szakaszáról talán akkor szólt Bárczi legrészletesebben, amikor a kezdeményezésünkre elnyert díszdoktori oklevél átvétele után, 1973 szeptemberében magnetofonos interjút készítettünk vele (vö. MNyj. 2ű. 1974: 3—7; részleteket idéz szövegéből Szathmári könyve: 47—8, 49—5ű, 84—5 stb.).

Bárczi, mint maga mondta, kötelességének érezte, hogy a Csűry-iskolában kialakult népnyelvkutatás munkálatait folytassa. Ennek megfelelően a Magyar Népnyelv III. kötetétől bevonta a szerkesztésbe Szabó T. Attilát és vele a kolozsvári népnyelvkutatókat is. Sajnos, két testes kötet után a háborús körülmények lehetetlenné tették a folyamatos munkát, és az ötödik, hatodik sovány összevont kötetek után a sorozat megszűnt. Bárczi azonban nem adta fel: ragaszkodott egy intézeti évkönyv megjelentetéséhez. És mikor a „népnyelv” címbe foglalását bizonyos vádak érték a „narodnyik szemlélet” kifogásával, „Magyar Nyelvjárások” címmel indította újra a sorozatot. Ennek munkálataiban másodéves hallgatóként már magam is részt vettem, amolyan ktkihíjdbe gyanánt, mint az intézet és nyomda közti összekötő, tudom, milyen sok technikai nehézséget is le kellett küzdeni. A nyomdának nem voltak fonetikus mellékjeles betűi, sem pénze a külföldi matricákra. A házilag barkácsolt mellékjeleket apró tüskékkel, ólomforgácsokkal szorították a monó szedés betűi mellé. Nyomás közben a tüskéket a szívóhatás kiemelte, a mellékjelek elcsúsztak, kiestek. Botrányos volt, de Bárczi vállalta: a 27ű oldalas kötethez egy 11 oldalas hibajegyzéket kellett mellékelnünk.

A nyelvjárási kutatás érdekében szerezte be Bárczi az intézet első, fémhuzalos magnetofonját, az akkor legkorszerűbbnek számító hangrögzítő technikát, a szalagos—orsós magnetofonok elődjét. Azt vallotta ugyanis, hogy a gépi hangrögzítés nélküli népnyelvi szövegfeljegyzés — akár diktálás után, akár gyorsírással készül — csak jóindulatú hamisításnak tekinthető, amely az élő beszéd természetes sajátságainak visszaadására alkalmatlan.

A professzor és a hallgatók közti meghitt munkakapcsolatról a kölcsönös visszaemlékezések alapján hiteles képet fest Szathmári István. Az együttmunkálkodás kellemes fészekmelegét az ötvenes évtől még jobban éreztük azáltal, hogy megindult az Új magyar tájszótár adatgyűjtő cédulázása, amelyben szinte minden — a nyelvészet iránt érdeklődő — „intézeti tag” részt vett. A szakmai ismeretek gyűjtésén túl a cédulázás rendkívül hasznos közösségteremtő tevékenység is volt, ok és lehetőség arra, hogy a délutánokat és estéket — gyakran az este fél tízes egyetemzárást jelző csengőszóig — egymás társaságában töltsük. Ez sokkal többet ért, mint a cédulákért kapott néhány fillér szimbolikus térítés. Közben azt is láttuk, milyen vidám szeretetben dolgoznak együtt a tanszék oktatói, Kati néni, Andi, Kutyafej, hogyan sorakoznak be időnként francia nyelvórára professzorunk szobájába.

1952-ben, amikor — a Kossuth-díj elnyerése után — Bárczi Géza a budapesti egyetem professzora lett és eltávozott, újra meggyőződhettünk tanári lelkiismeretességéről: üresen maradt fiókjaiból előkerültek olyan feljegyzések, amelyeket rólunk, volt diákjairól készített. Ezeken nemcsak az szerepelt, melyikünk milyen szaktanulmányt kapott feldolgozásra, melyik szó mikroetimológiáját kapta feladatul, hanem az is, melyikünk milyen képességű, miben erős, miben gyengébb, miben kell fejlődnie. Pontos jellemzésein nem győztünk csodálkozni.

Bárczi Géza maga nevezte a debreceni évtizedet élete legtermékenyebb korszakának — amint erre Szathmári István is utal (56). Tankönyveivel tanulmányaival Debrecenben érdemelte ki az akadémiai rendes tagságot 1947-ben, itt írta meg a tihanyi apátság 1ű55-ös alapító leveléről azt a kitűnő monográfiát, amelyért 1952-ben Kossuth-díjban részesítették. Nagy veszteségnek éreztük távozását, különösen azért, mert egy híján az egész, annyira kedvelt oktatógárdát is magával vitte a fővárosba.

Budapesti katedráján 1952-től 197ű-ig dolgozott Bárczi Géza aktívan, és haláláig nyugdíjasként. Jóleső érzés olvasni Szathmáritól, hogy a tanszéki hangulat és munkamorál a Debrecenben megszokott magas színvonalon maradt. Hatóköre azonban kitágult: a legfelsőbb nyelvtudományi körök meghatározó személyiségeinek egyike lett, olyan országos jelentőségű munkálatok irányítója, mint a magyar nyelvjárások atlasza, a hétkötetes értelmező szótár és egyebek. A tudományszervezés szerencsére nem kötötte le minden energiáját: nagyívű magyar nyelvtörténeti áttekintése, az 1963-ban megjelent alapműve, „A magyar nyelv életrajza” méltán nyerte el az Állami Díj első fokozatát, és élményszámba megy az 1974-ben megjelent „Nyelvművelésünk” első fokozatát, és élményszámba megy az 1974-ben megjelent „Nyelvművelésünk” című kis kötete is, minden ilyen jellegű kérdés biztos elméleti megalapozása.

Könyvének második nagy részében Szathmári István módszeresen áttekinti Bárczi tudományos életművének legnagyobb, legfontosabb területeit, rámutatva a legfőbb eredményekre, hivatkozva a legfontosabb művekre. Egyetérthetünk összegező megállapításával: Bárczi Géza munkássága révén „bizonyos diszciplínák új távlatot kaptak (pl. a nyelvtörténet, benne különösen a hangtörténet); másokat továbbvitt a korábbi úton (ilyen például a fonetika, a szókincsvizsgálat, a nyelvművelés); ismét másokat éppen ő indított el és alapozott meg (pl. a nyelvjárástörténet, a lexikográfia); végül pedig egyes esetekben fontos részlegeket illetően újat, modernet hozott, anélkül, hogy új diszciplínáról beszélhetnénk (ilyen például az argó és a nagyvárosi népnyelv tárgyalása, a szociolingvisztikai irányultság)” (66—7).

A továbbiakban — a terjedelem korlátai közt szinte bravúros tömörítéssel — áttekinti mindezeket a diszciplináris területeket, nemcsak a legfőbb értékek felmutatásával, hanem pontos
bibliográfiai adatok felsorolásával együtt. Rámutat például, hogy a szókincs történeti vizsgálata során nemcsak az etimológiai vonatkozásokra volt nagy hatással, hanem alapozó összefoglalást adott a tulajdonnévkutatás kérdéseiről „A magyar szókincs eredete” című tankönyv második kiadásában. A hangtörténeti kutatások értékeléséhez az e téren legilletékesebb tanítványt, E. ABAFFY ERZSÉBETet idézi Szathmári: „Bárczi volt az, aki az elődök eredményeit összegezve, azokat saját kutatásaival kiegészítve, a részleteket egységes egésszé, rendszerré fogta össze, s a nyelvi változásokat a rendszer változásaiként ábrázolta” (75).

A nyelv társadalmi tagolódásának, a nyelvrétegek kutatásának területén magam talán még
Szathmárinál is nagyobb jelentőséget tulajdonítanék Bárczi életművében, mert valósággal megel őzte korát. Sajátos kutatásfejlődési logika sejlik fel abban, ahogyan a nyelvtörténeti kutató a nyelvemlékes adatok tarkasága mögött felismeri a régi magyar nyelvjárások kontúrjait, kimondva, hogy minden nyelvemlékünk lényegében nyelvjárási emlék szinte a XVI. század végéig. Ide eljutva viszont szükségképpen kell foglalkozni az egységes nemzeti nyelvváltozatnak, az irodalmi normanyelvnek — ha úgy tetszik a sztenderdnek — keletkezéstörténetével. Tovább kell azonban figyelni a régi nyelvjárások változásait a megváltozott gazdasági, társadalmi körülmények közt: a városi népnyelv, a foglalkozások, az argó sajátságait, mindezeknek a szépirodalom folyamatában való tükröződését, mint stílushatást a klasszikus és modern írók műveiben, mint az élő nyelv valóságtükröző társadalmi változatait, egymáshoz fűződő kapcsolataikban, a nyelvi eszmény szempontjából megragadható értékek függvényében, a nyelvművelés látószögéből. Mindezen területek együttes műveléséhez azonban olyan kivételes képességű, kimeríthetetlen energiájú személyiség kell, mint amilyen Bárczi Géza volt, amilyen csak ritka kivételként születik.

Bárczi Géza tudományos kutatási területeit az alábbi alfejezetekben mutatja be a kötet: a magyar szókincs története (67); magyar hangtörténet (72); történeti alak- és mondattan (75); a nyelvi rétegeket érintő munkásság (79); a mai nyelv vizsgálata (91); alkalmazott nyelvtudomány (1űű); általános nyelvészet és nyelvtudomány-történet (1ű6); más tudományágakat érintő munkásság (113). Mindenütt viszonylag részletes bibliográfiai utalásokat is találunk, bár ekkora életmű teljes bibliográfiai számbavétele szétfeszítené e mű kereteit (szerencsére az érdeklődő olvasó ezt több helyen is megtalálhatja, mint a kötet végén utal rá Szathmári, például: NyK. 1978: 197—2ű5; MNyTK. 15ű. sz. 26—34).

A kötetet lezáró fejezetekben képet kapunk Bárczi tudományos és közéleti tisztségeiről, emberi megnyilvánulásairól, tudós barátairól, családjáról, otthonáról, finom humoráról. Hadd fűzzem ide egy személyes emlékemet. Debreceni egyetemi díszdoktorrá avatásakor valami apróság beszerzése céljából elkísértük a Piac utca egyik nagy áruházába. Az emeleti részen észrevette, hogy a kalaprészlegnél egy középkorú hölgy sorra próbálgatta fel a legkülönfélébb fejfedőket. Bárczi Géza megállt kissé távolabb és nagy élvezettel szemlélte és kommentálta a próba-sorozatot, olyan találó megjegyzéseket téve a hölgy személyiségének és az éppen soron levő kalapnak összeillésére, hogy szinte dőltünk a visszafojtott nevetéstől. Egy életszerető ember sziporkázó kedélye ragadott magával bennünket. Szathmári István könyve hivatást teljesít: a tanítvány szeretetének keretébe foglalva ad tárgyilagos képet sokunk felejthetetlen mesteréről.

SEBESTYÉN ÁRPÁD


http://www.c3.hu/~magyarnyelv/99-1/sebestyenszemle.pdf


Migé

HB.: „Eſ oz gimilſnek wl keſeruv uola vize. hug turchucat mige zocoztia vola.

A mige zocoztia vola értelmezési kísérlete: Bárczi Géza A Halotti Beszéd nyelvtörténeti elemzése (1982: 124–5) cím) művében a mige eredetéről azt írja, hogy az többszöri alakváltozással fejlődött lativusragos helyhatározószóból igekötővé. A fent idézett részben is igekötőnek tartja. A mige mige zocoztia vola szerkezetet a latin imperfectum de conatu mintájára ’majdnem megszakítá, majdnem megszakasztottá’-nak értelmezi.
Vagyis úgy véli, hogy a folyamatosságot kifejez, szakasztja ige és a befejezettségre utaló meg igekötő együtt szereplése (úgy, mint bizonyos esetekben a latinban) a cselekvés megkísérlését, majdnem megtörténtét adja vissza (vö. A. Molnár 1985; D. Mátai 1991). Azt hiszem, ebben az esetben nem szükséges idegen nyelvi példára hivatkozni, hiszen ha sorjába vesszük a HB. szövegének igéit, azok egyetlen kivétellel igekötő nélkül állnak, jelentésük mégis – értelemszer)en – befejezettséget is mutat: teremtette = ’megteremtette’, mondta = ’megmondta’, tiltotta = ’megtiltotta’, feledte = ’elfeledte’ stb. Ezekből azt látjuk, hogy igekötőt akkor még nem használtak, anélkül is lehetett befejezett az ige. (Ez az igekötő-nélküliség az ÓMS.-ra már nem jellemző.) Az világos, hogy nem fogadható el a címben jelzett összetett mondat következményes mellékmondatának szószerinti jelentése, hiszen nem veszett ki az emberi faj. Értelmezési kísérletemben abból indulok ki, hogy a szakasztja vala igealak ebben a formájában, tehát igekötő nélkül is befejezett, azaz ’megszakasztotta’ jelentés). Ez elé járul a szövegben a meg igeköt,, amely szerintem a mai meg-meg(szakasztotta) ige igekötő-kettőzéséhez hasonlóan gyakorítóvá teszi az igét. Eszerint tehát a HB.-beli megszakasztja vala múlt idejű igealak ismétlődő cselekvést fejez ki, azaz ’megszakasztgatta’ jelentés). Ezt a mar szinonim ige megfelel, alakja is kifejezheti: megmarasztgatta, megmardosta.

SZAKIRODALOM
E. Abaffy Erzsébet 1987. Mige zocoztia vola. Magyar Nyelv 397–403.
Bárczi Géza 1982. A Halotti Beszéd nyelvtörténeti elemzése. Budapest, 1982.
D. Mátai Mária 1991. Az igekötők. In: Benk, Loránd (f,szerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana. I. 433–41.
A. Molnár Ferenc 1985. Mige zocoztia vola. (A Halotti Beszéd értelmezéséhez 1.) Magyar Nyelv 442–53.

Gaál Imre Péter



 

2011. december 26., hétfő

Vers, zene, verszene

Lator László: Vers, zene, verszene

           [Weöres Sándor: Valse triste]
         
            Hüvös és öreg az este.
            Remeg a venyige teste.
            Elhull a szüreti ének.
            Kuckóba bújnak a vének.
            Ködben a templom dombja,
            villog a torony gombja,
            gyors záporok sötéten
            szaladnak át a réten.
            Elhull a nyári ének,
            elbújnak már a vének,
            hüvös az árny, az este,
            csörög a cserje teste.
            Az ember szíve kivásik.
            Egyik nyár, akár a másik.
            Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
            Lyukas és fagyos az emlék.
            A fákon piros láz van.
            Lányok sírnak a házban.
            Hol a szádról a festék?
            kékre csípik az esték.
            Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég,
            nem marad semmi emlék,
            az ember szíve vásik,
            egyik nyár, mint a másik.
            Megcsörren a cserje kontya.
            Kolompol az ősz kolompja.
            A dér a kökényt megeste.
            Hüvös és öreg az este.

[...]
Mert már a fiatal Weöres Sándor is tudta, mennyivel gazdagabb-változatosabb a dallam, ha ritmikai szabálytalanságok vannak benne. És tudta azt is, hogy lehet különféle ritmusképző elemeket vegyíteni. Ha odafigyelünk, a nemzeti (ütemező) versidom alatt meghalljuk az időmérték másféle lüktetését. (Később a kétféle versrendszer elegyítésével egy sosem volt magyar versvilágot teremtett.) Csakhogy a metrum sem állandó, még annyira sem, mint az ütemes tagolás. Mint a görög kardalokban, minden sorban más-más ritmust ad ki az időmérték. Vagy majdnem mindegyikben. Mert mégis vannak azonos mértékre fogott sorpárok, mint a hűvös az árny, az este, / csörög a cserje teste, vagy a sornyi rímmel is összekapcsolt elhull a nyári ének, / elbújnak már a vének, és még két további sorpár. De ez is olyan, mint a motívumok, mint az ütemek állandó módosulása-változása. Mihelyt egy képlet megszilárdul, s hozzászokna a fülünk (meg is unnánk talán), máris szétesik, gyorsul-lassul, ahogy a vers anyaga kívánja. S bármilyen furcsa is, ez a metrikai ingatagság is összetartó ereje a versnek, éppen a következetesen végigvitt metrika és ritmus tördelné darabokra. Mindig azt gondoltam, hogy a Valse triste zenei alakítása előképe a Háromrészes ének-ének. Hadd idézzem hát Weöres Sándor 1943-ban Várkonyi Nándornak írott leveléből a Valse triste-re is vonatkoztatható sorokat: „Ennek a tartalomnak nincs logikai láncolata, a gondolatok, mint a zeneműben a fő- és melléktémák, keringenek, anélkül, hogy konkréttá válnának, az intuíció fokán maradva. Ezeket a páraszerű gondolatokat egy-egy versen belül többféle ritmus hengergeti, hol innen, hol onnan csillogtatva meg őket.”
        1996


http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=671&secId=63098&qdcId=3&libraryId=-1&filter=Lator+L%C3%A1szl%C3%B3&limit=1000&pageSet=1


2011. december 25., vasárnap

kisded



Karácsonykor ezerszer halljuk, hogy ott feküdt a kisded a jászolban... Persze, kicsi volt, hiszen akkor született, de mitől volt ded? Mi az egyáltalán, hogy ded?

Nos, amikor így gondolkodunk, abban tévedünk, hogy azt képzeljük: a ded önálló szó (volt), és összetett szót alkotott a kissel. Valójában azonban nem erről van szó, hanem arról, hogy a -ded egy képző, illetve két képző, még pontosabban: kétszer ugyanaz a képző.

A -d képzőt kicsinyítő-becéző képzőnek szokás tartani,. Olyan szavainkban jelenik meg, mint az Árpád ’árpácska’, de felbukkan helyneveinkben is: Várad ’váracska’. Az Árpád-korban még használatos lehetett, de fokozatosan kiveszett a használatból.Előfordul mellékneveken is, pl. könnyed. A -ded alakban a toldalék megkétszereződött, talán azért, mert már kevésbé érezték kifejezőnek az egyszeri alakot. Hasonló példát ma is találunk: a nyelvjárási-rétegnyelvi őtet ’őt’ formában azért ismétlődik meg a toldalék, mert az őt formát a nyelvhasználók nem „érzik” „eléggé tárgyeset”-nek. (Leginkább azért, mert szokatlanul rövid forma egy tárgyesetű alaknak).

A kisded eredetileg melléknév volt, és azt jelentette, hogy ’picike, aprócska’. A -ded végződés megtalálható más mellékneveken is: kerekded, gömbölyded, ritkábban főnévből is képezhet melléknevet: tojásdad. A kisded mai jelentése valószínűleg a kisded gyermekből való elvonással keletkezett, méghozzá viszonylag korán: a szó először a 13. és 14. század fordulójáról adatolt (melléknévként), de a 15. század elején már felbukkan mai jelentésében is. (Ezzel párhuzamosan használták ’kevés’ jelentésben is.)

Ha valaki most kicsit elszégyellné magát, hogy a -ded-et szónak nézte, megnyugtatjuk: nincs oka az aggodalomra. Az ilyen tévedés teljesen természetes, annyira, hogy a csapdába nyelvújítóink is beleestek: a 19. században a kihaltnak vélt ded szót megpróbálták feleleveníteni ’gyermek’, illetve ’kicsiny’ értelemben.

A dedó is összefügg a -ded-del és a nyelvújítással: a nyelvújítók megalkották a kisdedóvó ’óvoda, bölcsöde’, ami aztán kisdedóra rövidült, s ebből vonták el (feltehetően a gyermeknyelvben) a dedót. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára még arról is tud, hogy a nagydedó ’elemi iskola’ (azaz az általános iskola alsó tagozatának megfelelő iskola) forma is használatos volt. A szó később pejoratív értelművé vált, és napjainkban a szlengből is kiszorulóban van.


nyest.hu

2011. december 20., kedd

MAGYAR NYELVEMLÉKEK




Az Országos Széchényi Könyvtár nagyszabású időszaki nyelvemlék-kiállításának megnyitása mellett 2009 októberében útjára indította a Magyar nyelvemlékek című multimédiás szolgáltatást is. A honlap két grafikailag elválasztott és össze is kapcsolt folyamatosan gyarapodó – tudományos és ismeretterjesztő – vetülete révén egyaránt szeretné a szakmát és az oktatásügyet szolgálni. Az folyamatosan gyarapodó honlap ünnepélyes bemutatója 2010. január 21-én volt az Országos Széchényi Könyvtár tudományos napján.
A szolgáltatás ún. tudományos vetületének célja, hogy közzétegye a szaktudósok által kiválasztott fontos nyelvemlékek listáját, a lelőhelyjegyzékeket, számos nyelvemlék digitalizált változatát, a tudományos szövegkiadások listáját, illetve a lista – reményeink szerint – egyre gyarapodó számú már digitalizált köteteit, valamint válogatott szakbibliográfiákat. Az internet adta lehetőségeket kihasználva, a digitálisan már olvasható tanulmányok, ismertetők egy kattintással elérhetők a listaoldalakról. Mindezek mellett számos érdekességet – pl. a nyelvemlékek ihlette műalkotásokat, megzenésítéseket, egyéb digitális tartalmakat – is szeretne felsorolni és bemutatni a szolgáltatás.


NÉHÁNY SZÓRVÁNYEMLÉK

A tihanyi apátság alapítólevele (1055)
A tihanyi apátság birtokösszeírása (1211)
Váradi regestrum (1208–1235)
Anonymus: Gesta Hungarorum (1250 és 1270 között)

ÁRPÁD-KORI SZÖVEGEMLÉKEK

Pray-kódex (1192–1195) – Halotti beszéd és könyörgés (1195 körül)
Leuveni kódex (13. század utolsó harmada) – Ómagyar Mária-siralom (13. század vége)
Gyulafehérvári kódex – Gyulafehérvári sorok (14. század első harmada)
Königsbergi töredék és szalagjai (14. század közepe, második fele) – A Königsbergi töredék és szalagjai őrzőkódexe

NYELVEMLÉKKÓDEXEK

Apor-kódex (15. század vége–16. század eleje)
Bécsi kódex (15. század középső harmada)
Birk-kódex (1474. október 1.)
Bod-kódex (16. század első fele)
Cornides-kódex (1514–1519)
Czech-kódex (1513)
Debreceni kódex (1519)
Domonkos-kódex (1517)
Döbrentei-kódex (1508)
Érdy-kódex (1526 körül)
Érsekújvári kódex (1529–1531)
Festetics-kódex (1492–1494)
Gömöry-kódex (1516)
Guary-kódex (1508 előtt)
Gyöngyösi kódex (16. század eleje) – Néhai való jó Mátyás király (1490 után)
Horvát-kódex (1522)
Jordánszky-kódex (1516, 1519)
Jordánszky-kódex töredéke (1519)
Jókai-kódex (1440 körül)
Kazinczy-kódex (1526 és 1541 között)
Keszthelyi kódex (1522)
Könyvecse az szent apostoloknak méltóságokról (1521)
Krisztina-legenda (16. század eleje)
Kriza-kódex (1532)
Kulcsár-kódex (1539)
Lányi-kódex (1519)
Lázár Zelma-kódex (16. század eleje)
Lobkowicz-kódex (1514)
Margit-legenda (1510)
Máriabesnyői töredék (15–16. század fordulója)
Miskolci töredék ld. Vitkovics-kódex
Müncheni kódex (1466)
Nádor-kódex (1508)
Nagyszombati kódex (1512, 1513)
Peer-kódex (16. század első negyede) – Apáti Ferenc cantilenája (1526 körül)
Példák könyve (1510)
Piry-hártya (15–16. század fordulója)
Pozsonyi kódex (1520)
Sándor-kódex (16. század első negyede)
Simor-kódex (16. század eleje)
Székelyudvarhelyi kódex (1526–1528)
Teleki-kódex (1525–1531)
Thewrewk-kódex (1531)
Tihanyi kódex (1530 és 1532 között)
Virginia-kódex (1515)
Vitkovics-kódex (1525) – Miskolci töredék
Weszprémi-kódex (16. század első negyede)
Winkler-kódex (1506)


SZÓJEGYZÉKEK

Besztercei szójegyzék (1395 körül)
Schlägli szójegyzék (1405 körül)
Schlägli hortularium (1420 és 1433 között)

LEVELEK

Vér András menedéklevele (1493)
Keserű Mihály és húga, Krisztina békelevele (1523. november 12.)
Batthyány Ferenc feleségéhez írott levelének utóirata (1526. augusztus 1.)

HASZNÁLÓI GLOSSZÁK

Magyi János formuláskönyve – Nyírkállói-kódex (1476–1493)
Sermones dominicales (15. század második fele)

EGYÉB

Debreceni posztilla (16. század első negyede)
Esküszöveg magyar nyelven 1446-ból – Kollár-féle I. kódex (1514 után)
Esztergomi iskoláskönyv (1463-1476)
A leleszi konvent hiteleshelyi feljegyzése (1562–1567)
Müncheni emlék (15. század vége–16. század eleje)
Soproni virágének (1490 körül)
Szabács viadala (1476)
Szent László-ének
Laskai sorok – Laskai Demeter iskoláskönyve (1433–1435)
Vásárhelyi András Mária-éneke
Zsigmond-kori töredék (1437–1440 között)

Lázár diák térképe/Tabula Hungariae (1528)