Kálmán László – Nádasdy Ádám: Hajnali hárompercesek a nyelvről
(részlet)
Mi a nyelv, és ki a nyelvész?
Mit csinál az általános nyelvész?
A fizikusokat, vegyészeket, matematikusokat sose kérdezik, mivel is foglalkoznak valójában. Talán mert az emberek félnek, hogy a válaszból semmit sem fognak érteni. Bezzeg a nyelvészeket! Minket bátran faggatnak. Először megkérdezik, hogy hány nyelven tudunk. (Különösen, ha angolul tudó kérdezi, mert a linguist szó nem csak nyelvészt, hanem nyelvmestert, sok nyelven beszélőt is jelent.) Számok helyett persze azt válaszoljuk, hogy a nyelvésznek nem kell sok nyelven tudnia. „És milyen nyelvvel nyelvészkedsz?” – hangzik a másik jellemző kérdés. Ennek már több értelme van, mint az előzőnek: Sok nyelvész szakértője egy-egy nyelvnek vagy nyelvcsaládnak, amellett, hogy az általános nyelvészet érdekli. De sok olyan nyelvész is van, aki nem egy-egy konkrét nyelv nyelvtani problémáival foglalkozik, hanem általánosabb kérdésekkel. Azoknak a nyelvészeknek, akik egyes nyelvek, például a magyar nyelv nyelvtanán dolgoznak (és van mit dolgozni, mert minden nyelv nyelvtanában rengeteg tisztázatlan kérdés van), elvileg az általános nyelvészetben is képzettnek kell lenniük, mert a nyelvtanírás módszereivel az általános nyelvészet foglalkozik.
„A nyelvtanírás módszerei” – ez lenne hát az általános (más néven: elméleti) nyelvészet tárgya? A további kérdezősködést el lehet hárítani ezzel a válasszal. De nem ez a teljes igazság. A vegyésznek sem az a fő dolga, hogy vegyianyagokat és vegyi folyamatokat leltározzon, leírjon. Igaz, hogy a nyelvek rendszereinek általános törvényszerűségeit mind ismernünk kellene ahhoz, hogy a lehető legjobb és legegyszerűbb nyelvtanokat tudjuk írni. De egy csomó olyan jelenséget is nyelvészeknek kell felderíteniük, leírniuk, amelyek nem kerülnek bele az egyes nyelvek nyelvtanaiba.
Számtalan olyan oldala van a nyelvek életének, amely csak többé-kevésbé közvetetten függ össze a nyelvtanukkal. Ilyen például a történetük. Aztán hogy a gyerekek milyen időrendben, hogyan sajátítják el egy vagy több anyanyelvüket, hogy egymással érintkező nyelvközösségekben mi történik a részt vevő nyelvekkel, hogy hogyan felejtik el agysérülések vagy hosszú távollét következtében az emberek az anyanyelvüket, abból sok érdekes tanulság adódik, de a nyelvtanírás során közvetlenül nem tudjuk ezeket felhasználni. Pedig mindezekkel foglalkoznak nyelvészek, persze mindegyikkel másvalaki, ki mire szakosodott.
Az egyszeri ismerősnek a nyelvészetről a nyelvművelés is eszébe jut. Az – gondolom – már az eddigiekből is világos, hogy a nyelvművelőknek és az általános nyelvészeknek nem sok közös ügyük akad egymással. Persze a nyelv életéhez hozzátartozik, hogy időnként politikai vagy más okokból megpróbálják szabályozni, szabványosítani, és néha sikereket is érnek el ebben. A „helyes beszéd” harcosai azonkívül stilisztikával is foglalkoznak, ami szintén sok ponton érintkezik a nyelvészettel. De a beszélők (és írók) megrendszabályozása nem a nyelvész feladata.
Újabban a nyelvész úgy is elháríthatja a választ, hogy a nyelvészet különböző alkalmazásairól kezd beszélni. Hogy a számítógépes helyesírás-ellenőrző programokat, a titkosírásfejtő programokat, a szöveges információt tömörítő, kivonatoló programokat nyelvészek írják. Hogy sok agysérülés diagnosztizálásához nyelvészeti módszerekre van szükség: a nyelvi sérülés jellegéből következtetni lehet az agysérülés jellegére. Hogy az idegen nyelvek tanításának módszereit csak nyelvészeti eszközökkel lehet fejleszteni. És így tovább.
Végül akármit válaszol is a nyelvész, az lehet, hogy hosszabb és sokszor bonyolultabb lesz, mint amit a vegyész vagy a fizikus mondana. Bonyolult jelenségeket csak bonyolult eszközökkel lehet megragadni, megmagyarázni. Márpedig szinte minden jelenség, ami a nyelvvel kapcsolatos, igen bonyolult, összemérhető, mondjuk, a kémiai folyamatokkal.
A virágok színe és a szótár
Ha megkérdezzük a laikust, hogy mi különbözteti meg a nyelveket egymástól, elsősorban a szókincsre fog gondolni. Aki nem szakember, úgy gondolja: a német nyelvet az különbözteti meg a magyartól, hogy németül más szavakkal nevezzük meg a dolgokat. Magyarul az almát almá-nak, németül Apfel-nek nevezzük, és így tovább, és hogy e sok ezer különbség alkotja a két nyelv különbségét.
A nyelvész ezt nem így látja. A szavak, a szókincs különbségét nem tagadjuk, de nemigen tudunk mit mondani róla azon túl, hogy megállapítjuk. Ez pedig a tudományt nem szokta érdekelni. A szavak alakja és jelentése közötti kapcsolat teljesen önkényes: bármely hangsor (vagy betűsor) jelenthet bármit. Szakszerűbben kifejezve ez azt jelenti, hogy a hangsor alapján megjósolhatatlan a szavak jelentése. Márpedig ha nem tudunk jósolni, ha nincs a megfigyeléseinknek prediktív ereje, akkor a puszta regisztrálás marad csak.
Ha megkérdezzük a laikust, hogy a virágok miben különböznek, leggyakrabban azt fogja mondani: a színükben. A biológus számára azonban a szín mellékes és sokadrangú jellemző: őt az érdekli, hány sziklevele van a növénynek, meg hogy évelő-e – egyszóval szerkezeti, strukturális jegyeket keres, és ennek alapján mondja ki a különbségeket. A szín esetleges, véletlenszerű velejárója a virág egyéb jellemzőinek. Úgy is mondhatnánk: a szín önkényes.
Az önkényes és megjósolhatatlan tényanyagot a tudományban általában lexikális tudásnak nevezzük. Ez a kifejezés éppen a nyelvészetből származik, a görög lexikon szóból, melynek jelentése ‘szótár’. A szótár tudása, a lexikális tudás tehát egymással össze nem függő, megjósolhatatlan, vagyis önkényes információk tudását jelenti. Ugyanilyen tudás a történelemben például az évszámok, a biológiában a virágok színének ismerete.
Nem azt állítom, hogy a lexikális információ ne volna fontos: szavak ismerete nélkül nem lehet egy nyelvet beszélni vagy megérteni. A nyelvtudomány azonban a szavakkal mint olyanokkal nem foglalkozik, mert nincs mit mondania róluk. A szótárírás – vagyis lexikográfia – szép és fontos mesterség, de a nyelvészet szempontjából másodlagos, alkalmazott tudomány. A szavak történetével egy másik szakág, az etimológia foglalkozik, de annak szempontjai a hang- és jelentéstörténeten alapulnak. A szavak nyelvtani alakjaival a morfológia (alaktan), mondatbeli helyükkel a szintaxis (mondattan), jelentésükkel a szemantika (jelentéstan) foglalkozik. A nyelv központinak tűnő fogalmáról, a szóról kiderül, hogy nem is központi kérdése a nyelvtudománynak.
Amit nem lehet nem kifejezni
A nyelvek közötti jelentésbeli különbségekkel kapcsolatban a legfontosabb megállapítás a következő: A nyelvek nem abban különböznek, hogy mit lehet rajtuk kifejezni, hanem abban, hogy mit nem lehet a beszélőiknek egy-egy mondatban nem kifejezniük.
A japánban nincs nyelvtani többes szám, nem kötelező kifejezni, hogy egy főnév egy, vagy több dologra vonatkozik-e. Azt viszont kötelező kifejezni, hogy a beszélő mennyire van bizalmas viszonyban a hallgatósággal: más-más igealakot kell használni aszerint, hogy közvetlen, udvarias, vagy alázatos-e a viszony a megszólítottakhoz. A választást nem lehet elkerülni, hiszen az ige nem hagyható el a mondatból. Sőt, nem is csak a megszólítottakhoz fűződő viszony számít: az ‘adni’ igének a japánban három változata van, aszerint, hogy milyen a beszélő viszonya ahhoz, aki ad, és ahhoz, aki kap. Ehhez járul még, hogy a japánban a főneveken is jelölik, mennyire tiszteli őket a beszélő. A birkózószőnyeget, a tatami-t hívhatjuk tatami-nak, de a birkózók mindenképpen o-tatami-nak hívják, a kötelező tisztelet miatt.
Egyébként egész Kelet-Ázsiára jellemző a különböző udvariassági szintek kötelez ő kifejezése, annak ellenére, hogy az ott beszélt nyelvek nem ugyanabba a nyelvcsaládba tartoznak. A legkeletibb indoárja nyelvtől, a bengálitól Japánig megtaláljuk ezt a jelenséget, de máshol is előfordul, például az ausztráliai nyelvekben.
Szintén a legváltozatosabb nyelvekben, például sok észak-amerikai indián nyelvben használják az ún. evidenciális („tudomásjelölő”) igealakokat. Ez azt jelenti, hogy ezekben a nyelvekben, ha valamiről beszámolunk, jeleznünk kell, honnan tudjuk: közvetlenül tapasztaltuk, valakitől hallottuk, más tényekből kikövetkeztettük, természetfeletti erők hozták a tudomásunkra, stb. Ugyanúgy, ahogy a magyarban kötelező megválasztani az ige idejét és módját, ezekben a nyelvekben kötelező megválasztani az értesülés forrásának megfelelő igeragozást.
Milyenek a magyarban a kötelezően kifejezendő jelentések? Amint mondtam, ilyen a főnevek egyes ill. többes száma, ha nem is minden esetben: az, hogy könyvet vettem, utalhat egy vagy több könyvre is. A magyarban meg kell jelölni, hogy a mondat hogyan kapcsolódik az előzőleg elhangzottakhoz vagy történtekhez, és ebben sok európai nyelvtől is különbözik. Például az a mondat, hogy "Pista látogatta meg Marit, akkor használható, ha éppen az a fontos, hogy ki látogatta meg Marit. Ha viszont azt mondjuk, hogy "Marit "Pista látogatta meg, akkor éppen arról volt szó, hogy ki kit látogatott meg. Az olyan felkiáltások, mint "Kigyulladt a "raktár!, amelyek az igével kezdődnek, éppen arra utalnak, hogy minden előzmény nélküli megnyilatkozásról van szó. Az, hogy "Találtam egy "hibát a "programban, szintén nem igényel előzményt. Viszont az, hogy "Megtaláltam egy "hibát a "programban, csak akkor használható, ha előzőleg már ismert volt, hogy vannak a programban hibák.
Az, hogy az előzményekhez fűződő viszonyok kifejezése ilyen árnyalt a magyarban, legalább olyan „egzotikus” vonás, mint amilyen az udvariassági szintek változatossága a japánban. Sokszor éppen ez okozza a legnagyobb nehézséget az idegen anyanyelvűeknek a magyartanulásban. Ha észrevesszük, hogy szórendi hibákat követnek el, és rosszul használják az igekötőket, jusson eszünkbe, hogy milyen nehezünkre esne nekünk az udvariassági vagy az evidenciális ragozás helyes használata.
Kálmán László – Nádasdy Ádám: Hajnali hárompercesek a nyelvről
Internet, 2007
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése