2011. szeptember 30., péntek

Kodály Zoltán: MAGYARSÁG A ZENÉBEN




„A beszéd zenei oldala csakolyan jellemző tulajdonsága minden népnek, mint a zenéje. A nyelv is énekel, a zene pedig beszél. Világosan érezzük a nyelv és zene dikciójának még eléggé fel nem derített, talán fel sem deríthető összefüggését. Kérdés, megnyílnak-e a magyar dallam és ritmus végső finomságai olyan zenész előtt, akiben nem él a nyelv ritmusa és dallama gyermekkora óta? Valóban, Liszt műveiben találunk olyan ritmusképleteket, félretolt hangsúlyokat, „zenei magyartalanságokat”, amiket csak a nyelv nem tudása magyaráz. Viszont magyar író, kivált versíró sem juthat el mestersége csúcsáig zeneismeretek nélkül. Arany verselő fölénye zeneismeretéből ered, sokat köszönhet annak Kisfaludy Sándor is. Talán még a próza numerusa is zenei törvényeknek engedelmeskedik, s a szónok sem lehet el kiművelt zenei érzék nélkül.

Nyelvünk zenei sajátságait még igen kevéssé vizsgálták, s így még alig tudatosak. Kétségtelen, hogy az idegen nyelvek tanulása, különösen zsenge korban, nagy veszélyt jelent rájuk. Ennek a veszélynek éppen legműveltebbjeink tudnak a legkevésbé ellenállni, idegen és magyar nyelvtudásukat ritkán tudják egyensúlyban tartani. A mérleg majd mindig az idegen nyelvek felé billen. Művelt rétegünk stílusban sem tud a feltoluló idegen minták szolgai fordításától szabadulni, kiejtése is tele van idegen nyelvek hangfoszlányaival.

Pettenkofer szerint szenny mindaz az anyag, ami nincs helyén. A magyar kiejtés megtisztítása a rátapadt idegen elemektől egyik legégetőbb feladata volna minden rendű iskolánknak. Valószínű, hogy a nyelv zenei elemeinek tudatossá tételét nagyban segítené a zene alapfogalmainak behatóbb és gyakorlatibb tanítása.”

Kodály Zoltán: MAGYARSÁG A ZENÉBEN


Szavak és dolgok egysége

''...népnyelvi szótárt természetesen elképzelni is lehetetlen
rajzok, illusztrációk nélkül. A Szamosháti Szótárhoz is
készültek bizonyos tárgyak, különösen azok alkatrészeinek
szemléltetésére különböző ábrák. Ez az illusztrálás rendkívül
fontos, mert semmiféle, bármily alapos, szóbeli meghatározás
sem ad bizonyos tárgy- vagy cselekvésfogalmakról olyan felvilágosítást,
mint egy egyszerű rajz vagy fénykép. Bár a Szamosháti
Szótárban ez az elv még nem domborodik ki olyan szembeszökő
módon, mint Csűry későbbi nevelőmunkájában — amelynek
eredményei tanítványai népnyelvi dolgozataiban mutatkoztak
meg — mégis rá kell mutatnunk erre a felismerésre,
amely a magyar nyelvtudományban elsőnek hangsúlyozza
(még ha nem is nevezi meg ezekkel a szavakkal) a szavak és
dolgok egységének elvét.''

Bakó Elemér.



Csűry Bálint élete és munkássága.

www.adatbank.ro/html/alcim_pdf9881.pdf

Csűry Bálint: Néprajzi jegyzetek a moldvai magyarokról


''"Mikor látják be íróink, hogy teljes fegyverzetű magyar író csak rendszeres kódexolvasó lehet? Az volt Arany János, az volt Móricz Zsigmond. De még Ady Endre és Kosztolányi is tudta, hogy a régiek buzgó és mindennapos forgatása nélkül magyar író nem áll a lábán." (Kodály Zoltán, 1974, Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok, III, Budapest: Zeneműkiadó, 428 o.).''


Báthori István két fogalmazványa II. Lajos királyhoz | Magyar Nyelvemlékek
nyelvemlekek.oszk.hu

Vekerdi László Egyszer csak kezdték mondani, hogy ha VALÓSÁG...

''...a hetvenes évek közepétől, Hankiss Elemér meghatározóan jelen van a Valóságban, nem egyszerűen csak szerzőként, hanem jól érzékelhető és széles körű hatásával. Ötletes metaforáival, blickfangos elnevezéseivel, frappáns fogalomalkotásaival, szellemes téziseivel lépten-nyomon találkozunk, gyakran minden hivatkozás nélkül, hiszen ezek értelmiségi körökben hamarosan közkedveltekké és közhasználatúakká váltak a nyolcvanas években. A hatás mélységét és jelentőségét mi sem mutatja szebben mint az, hogy Kornai János egy egész tanulmányt „hangszerelt” Hankiss „beteg-társadalom” metaforájára: A nemzet egészsége. Esszé az orvostudomány és a közgazdaságtudomány analógiájáról (1983/1). De tán az is mond valamit, hogy épp ezt az egy Kornai-tanulmányt követte – igaz, enyhe – kritika: nem helyes az orvos-páciens analógia. A társadalmak soha nem „puszta tárgyai a kezelésnek” – kifogásolja Miklós Tamás –, hanem eleven, magukat pusztító-gyógyító alanyai. Az orvos pedig a beteg társadalomhoz tartozik, a betegség része, javaslatai – ez épp Kornai remek írásából következik – maguk is a kórtörténet részeit képezik (1983/5). Ami különben minden rendes kórtörténet esetében így van, a kezelés óhatatlanul részévé válik a betegségnek, függetlenül attól, hogy az eredmény gyógyulás vagy halál. A hiba inkább tán statisztikai természetű: egyénekről sokaságokra átvitt metaforák aligha adhatnak számot közösségek tulajdonságairól és viselkedéséről. Persze ha egy társadalomban nagyon sok a pongyola ember, akkor metaforikusan mondható a társadalomról, hogy „pongyola”. Csakhogy a társadalomra az egyénnel ellentétben – amint éppen magából a híres Pongyola társadalom?-ból (1986/2.) kiderül – ekkor sem annyira a „pongyolaság” jellemző, „hanem a kínzó hiány”. „Az elvárások hiánya”, „a kóros tulajdonhiány” (ki ne emlékezne a Valóságnál, hogy épp ezen próbált Liska akkor már töb mint két évtizede egyfajta vállalkozást segítő kvázitulajdon feltalálásával segíteni?), az „új rendetlenség”, a nemtörődömség: „Senkiföldje avagy: mit nekem ti zordon Kárpátok?” (Bár azért ne felejtsük el, hogy „Senkiföldje egy csecsemő szeme” is!), „az egyetemes felelőtlenség paradicsoma”. Azaz Hankiss csupa hiánytünetet sorol fel „pongyola társadalom” címszó alatt. „S ez a helyzet, sajnos, a második gazdaság megjelenésével és egy felemás piaci mechanizmus kialakulásával mit sem változott”. Maradt, sőt tán növekedett a hiány. Márpedig a hiány eleve statisztikus fogalom, egyebek között éppen ezért is tett szert olyan hamar akkora jelentőségre a közgazdaság tudományában, a piaci mechanizmusok legendás „láthatatlan kezéhez” foghatóra. A Valóság nyolcvanas évtizede tán ezért is tudott akkora könnyedséggel Kornai centrális paradigmájának és Hankiss – hogy egy legújabb Thomas Kuhn-i fogalmat használjunk – „taxonómiájának” a bűvkörében mozogni, vagy inkább nem(igen) tudott a Kornai-paradigma és a Hankiss-taxonómia bűvköréből kilépni.
Ez azonban nem (föltétlenül) kritika kíván lenni. Hiszen lényegében ugyanezen az úton járt az ország, és ha egyszer majd valaki csakugyan meg akarja érteni a meglehet sorsdöntő nyolcvanas évek honi történetét, nem fogja megkerülhetni a Valóság fellapozását.''

www.jamk.hu/ujforras/9605_12.htm

Vekerdi László
Egyszer csak kezdték mondani, hogy ha VALÓSÁG...

Gyurgyák János: Szerkesztők és szerzők kézikönyve

Előszó
(részlet)

Folyóirat- és könyvkiadók, szerkesztők, előkészítők, korrektorok, szedők és tördelők, de mindenekelőtt a szerzők a megmondhatói, hogy Magyarországon mennyi idő és energia vész kárba egy, a könyvkiadás részletkérdéseivel, formai vonatkozásaival foglalkozó könyv hiánya miatt, mint amilyen például az amerikai The Chicago Manual of Style, az angol Hart’s Rules for Compositors and Readers és a Copy-Editing. The Cambridge Handbook for Editors, Authors and Publishers vagy a német Duden Satz- und Korrekturanweisungen című kézikönyvek. A szerkesztőségekben jobb esetben használnak ugyan valamilyen „stíluslapot” (style sheet), ám ezek egymástól nagymértékben eltérnek, így nálunk a gyakorlat az „ahány ház, annyi szokás” elvet követi. Az esetek többségében azonban még ennél is kaotikusabb ma a helyzet, néhol ugyanis a beérkezett kéziratokat mindenfajta egységesítés és gondozás nélkül küldik a nyomdába, azaz a saját szempontjaikat követő szerzők és fordítók döntik el, milyen is legyen a megjelenő nyomtatott termék végső formája.

A gondokat tovább szaporítja, hogy a hatvanas–hetvenes években kidolgozott szabványok többsége időközben elavult, s a különböző időben készült szabványok egymásnak is ellentmondanak. A Bibliográfiai hivatkozás új változata (MSZ ISO 690) – mivel az International Standard Organizationnek a magyar gyakorlattól idegen rendszerét próbálta meg elterjeszteni – érthető okokból nem talált követőkre. De nem is ezek a részletproblémák okozzák a legnagyobb gondot, hanem az, hogy szabványaink döntő többsége a számítógépes forradalom előtt készült, következésképpen olyan technológiai kérdésekkel és folyamatokkal foglalkozik (pl. nyomdai kézirat, kézi szedés), amelyeket a számítógép megjelenése ad acta tett. Így a megoldási javaslatok egy része az új technológiai viszonyok között értelmetlen és használhatatlan. Mindezek következtében kézikönyvem nem követi egyik szabványt sem, de az általam előnyben részesített formák és megoldások építenek e szabványok időtállónak bizonyult pontjaira. A kézikönyv összeállítása során leginkább az amerikai (The Chicago Manual of Style. Chicago, 1993, University of Chicago Press), az angol (Judith Butcher: Copy-Editing. Cambridge, 1992, Cambridge UP) és a német (Friedrich Wilhelm Weitershaus: Duden Satz- und Korrekturanweisungen. Mannheim, 1980, Bibliographisches Institut) modellt vettem figyelembe.

A könyvtárosok, akik a végső formával, a kinyomtatott könyvvel találkoznak, érzékelik csak igazán, mennyire zűrzavaros a helyzet ma Magyarországon. A szerzők nagy része – tisztelet a kevés számú kivételnek – meg van arról győződve, hogy a kiadónak leadott kézirat csak afféle munkapéldány, s a szöveg véglegesítése – tartalmi és formai szempontból egyaránt – a tördelt változaton, sőt az imprimatúrában történik. Bár kényelmi szempontból ez az érvelés és gyakorlat érthető, mégis alapvetően hamis. Ragaszkodnunk kell ahhoz az elvhez, hogy a szerzői kézirat a lehetőség szerint végleges legyen (a Thomas Mann- vagy a Proust-formátumú írók természetesen kivételek).

A jegyzetek és a bibliográfiai hivatkozások formai szempontból – a legtöbb esetben – kétségbeejtőek. Nem lehet belenyugodni abba, hogy Hankiss Elemér A pongyola társadalomról írt esszéjének idevonatkozó passzusa – nevezetesen, a „Lajtán innen” ez is jó – örök érvényű. Hamis ez az érvelés, elsősorban azért, mert a szerzők a sok korrektúraforduló miatt nem dolgoznak kevesebbet, mint ha egyszer gondosan elvégezték volna a szükséges munkát. A kiadó munkatársai pedig a késve leadott és rosszul előkészített kéziratok megmunkálásával túlságosan sok időt töltenek, és maguk is többet hibáznak. Az eredmény nem is lehet más: hibás könyvek tömege, a kiadványok megjelenésének folyamatos csúszása, s ez nem érdeke sem a szerzőknek, sem pedig a fordítóknak – a kiadókról már nem is beszélve.

A legtöbb magyar szerző, szerkesztő meglepetéssel olvasná, hogy az amerikai kiadói gyakorlatot rögzítő The Chicago Manual of Style milyen szigorú feltételeket támaszt a szerzőkkel, fordítókkal, de a kiadói munkatársakkal szemben is. A nyugati kiadók azokat a kéziratokat, amelyek nem felelnek meg ezeknek a formai kívánalmaknak, egyszerűen visszaküldik átdolgozásra. Ott egyetlen szerzőnek sem jutna eszébe, hogy ne a Manualt kövesse, vagy attól teljesen eltérő gyakorlatot próbáljon a kiadóra erőltetni. Természetesen a Manual mellett egy-egy szakmának is megvannak a maga kiadási szabályai, amelyek gyakran lényegesen eltérnek a Manualben foglaltaktól.

Ez a ma már több évszázados, kiforrott gyakorlat teszi az angol és a német tudományos és szépirodalmi könyveket oly egységessé és áttekinthetővé. Elég egy pillantást vetni a Blackwell, a Cambridge University Press, a Routledge, a Duden, a DTV, a Campus, a Flammarion stb. kiadók által megjelentetett tudományos vagy szépirodalmi
művekre, hogy világossá váljék mindenki számára, milyen előnyei vannak a konvenciók, a formai szabályok betartásának. Amíg Magyarországon nem alakul ki egy szakmai konszenzuson nyugvó gyakorlat, addig időnk nagy részét kéziratok egységesítésével fogjuk tölteni. A mai kaotikus és áttekinthetetlen gyakorlat miatt mindenki – tehát szerzők, szerkesztők, előkészítők, korrektorok, műszaki szerkesztők egyaránt! – sokkal többet
dolgozik a kelleténél, méghozzá teljesen értelmetlenül, hiszen a normakövetés az ésszerű magatartás. Csak a konvenciók elfogadása az egyetlen kiút, de azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem megy egyik napról a másikra. A kötet összeállításával az volt a célom, hogy a ma még uralkodó zűrzavaros gyakorlaton megpróbáljak változtatni. A kiadókon, a szerkesztőkön, a szerzőkön és főként az egyetemi oktatókon és hallgatókon múlik, hogy kialakul-e Magyarországon is a formai kérdéseket illetően a kiadók többsége által elfogadott konszenzus. Ebben csak reménykedni tudok.

Könyvemnek két címzettje van tehát: a szerzők (különösen a pályájukat most kezdő fiatalok, valamint az egyetemisták, főiskolások) és a szerkesztők, akik hajlandók valamit tenni ennek a lehetetlen állapotnak a megszüntetéséért. Azokban az országokban, ahol formai kérdésekben közmegegyezés van, ott e szabályok elsajátítása már a főiskolákon, egyetemeken elkezdődik. A hallgatókat különféle segédkönyvek, kézikönyvek segítik át a nehézségeken. Már a szemináriumi és évfolyamdolgozatok írásánál is számon kérik a formai szabályok betartását, nem is beszélve a szakdolgozatokról, habilitációs értekezésekről. Rendkívül fontosnak érzem, hogy Magyarországon se legyen másként, s ebben a felsőoktatásban dolgozó tanárok felelőssége igen nagy. Kézikönyvemet tehát az ő figyelmükbe is ajánlom.

Hangsúlyozni szeretném, hogy könyvem e cél elérését kívánja elősegíteni, de mindenfajta kötelező erejű késztetés, kényszer nélkül. A folyóirat- és könyvkiadás azonban – senki által el nem hárítható – felelősség. Felelősség jogi értelemben, de formai szempontból is. Az évszázadok alatt kialakult könyvkiadói hagyomány nem tartalmatlan, üres forma, hanem a magyar kulturális örökség része, amelyet elődeink hagyományoztak ránk, s amelyet nekünk kell átadnunk az utánunk következőknek. Közös felelősségünk, hogy az örökséget gazdagítsuk. Mondandóm lényege tehát, hogy aki folyóirat- vagy könyvkiadásba fog, annak erkölcsi kötelessége, hogy a szakma elemi szabályait betartsa.

A nyolcvanas évek politikai átalakulásának hozadékát – amely nélkül e sorok írója sem lehetett volna soha könyvkiadó –, a folyóirat- és könyvkiadás demokratizálódását, ellenőrzött (igaz, cserében támogatott) és zárt világának megszűnését törvényszerű és pozitív fejleménynek tartom. Nemcsak politikai értelemben volt azonban törvényszerű, ami Magyarországon történt, az volt technikai, technológiai szempontból is.

A számítógép megjelenése valóban forradalmasította – egyben demokratizálta is – a kiadói szakmát. A régi technológiai sor – gépiratos szerzői kézirat, többszöri átgépeléssel előállított kiadói kézirat, nyomdai ólomszedés (vagy később önálló fényszedő üzemek) és végül a nyomtatás – ma már a múlté. A számítógép különösen a folyóirat- és könyvkiadás első fázisát, a kézirat szedését, tördelését és műszaki szerkesztését helyezte teljesen új alapokra. E kézikönyv már ezt a technológiai folyamatot tartja szem előtt, még ha időnként utal is a régi metódusra. Teljesen kimarad például a könyvből a kézi szedés műveletének bemutatása, jóllehet ilyennel elvétve még ma is találkozhatunk. Aki ez iránt érdeklődik, bőséges irodalmat talál e könyv bibliográfiájában. A számítógép elterjedése a könyvkiadásban negatív következményekkel is járt. A számítógép minden szerző számára felcsillantotta azt a lehetőséget, hogy művének szedője, tördelője, sőt tipográfusa is lehet. Sokan úgy látták, elérkezett a pillanat egy ósdi, gőgös és hierarchikus szervezet, a könyvkiadó felrobbantására. A számítógépes könyvkiadás (desktop publishing – DTP) lázba hozta a szerzőket; az eredmény – tisztelet a kevés számú kivételnek – lesújtó: hibás címnegyedek, kolofon, impresszum nélküli könyvek, szedési, tördelési, tipográfiai szörnyszülöttek mindenütt. A tanulság is elég egyértelmű: a számítógépes könyvkiadás sem hagyhatja ki a kiadás fázisait (szerkesztés, kontrollszerkesztés, előkészítés, műszaki szerkesztés, korrektúra, imprimatúra), a többszöri beírás miatti hibák azonban elkerülhetők. A másik tanulság: a könyvkiadás, a könyvnyomtatás és a könyvkereskedelem rendkívül összetett, finoman összehangolt munkaszakaszok sorozata, amelyek ugyan megtanulhatók, de nem egyik napról a másikra. Továbbá az a hagyomány, amelyet Misztótfalusi Kis Miklós, Kner Imre, Tevan Andor, Haiman György, Szántó Tibor neve fémjelez, nem törölhető ki a magyar könyvkultúrából. Ellenkezőleg, a számítógépes nemzedéknek is építenie kell erre az alapra. A harmadik: a borítótervezés, a belső tipográfia kialakítása még ennél is több: alkalmazott művészet, amelyet jobb, ha szakemberekre bízunk, s csak végső esetben próbálkozzunk vele mi magunk. Ezt a kézikönyvet viszont azok is haszonnal forgathatják, akik számára már csak a végső eset maradt.


GYURGYÁK János, Szerkesztők és szerzők kézikönyve,
Budapest, Osiris Kiadó, 1997, 9–12.


forrás:
epika.web.elte.hu/szerk/gyj_eloszo.pdf
.

Hankiss Elemér, Pongyola társadalom?

''Pongyolaságunkat nem lehet „rendcsinálással” rendbe tenni. Meg sem érdemes kísérelni. Történeti példák sokasága bizonyítja, hogy a rendcsinálás kíméletlen és következetes szándéka az esetek túlnyomó többségében végül is kudarcba és nyomorúságba fulladt. Irthatta tűzzel-vassal a tényleges vagy a vélt rendetlenséget, igazi rendet nem teremtett. Az egyetlen megoldás, amelynek esélye van a sikerrel: hagyni kell az embereket: teremtsenek maguknak ők maguk rendet. És úgy kell alakítani a körülményeinket, intézményeinket, hogy ne rendetlenségre, hanem rendre, igazi rendre ösztönözzenek bennünket.

Jó lenne, ha nem sokat késlekednénk ezzel. Nincs sok időnk. Nem szabad végleg leszakadnunk, lefoszlanunk, tehetetlenül, pongyolán, ráérősen, Európa gazdag és éltető szövetéről.''

Hankiss Elemér, Pongyola társadalom?
Valóság 1986 február

Cornides-kódex


Cornides-kódex

''A csonka kódex két részből áll. A De tempore prédikációrész a liturgikus évet követi, a De sanctis pedig legendagyűjtemény. Az első részt (Szűz Mária élete és szentsége, Mindenszentek, Karácsony, Húsvét, Mennybemenetel, Pünkösd, Szentháromság, Úrnapja, Mindenszentek, Kiskarácsony, Vízkereszt) jórészt a naptári év határozta meg, a másodikat a kolostor lakóinak igényei is befolyásolták. Helyet kaptak benne az általuk különösen tisztelt szentek csakúgy, mint az apácák égi pártfogói (Szent Dorottya, Ágota, Julianna, Potentiana, Ilona, Visitatio Mariae, Antiochiai Margit, Praxedis, Bereck [ő az egyetlen férfiszent], Jusztina, Nagycsütörtök, Lucia, Ágnes, Halottak napja). Mint látható, az első rész szövegegységeinek sorrendje nem minden esetben helyes, a második részben pedig néhány olyan ünnep is bekerült a szentek közé, amelynek inkább a De tempore részben lett volna a helye. A prédikációk forrásai Johannes Herolt, Paratus és Temesvári Pelbárt művei, a legendáké elsősorban a Legenda aurea. Feltűnő az is, hogy a Szent Lucia és Ágnes életét tartalmazó ívfüzet (f. 199–210) az egyetlen, amelyik nincs megvonalazva, így szövegtükre jóval nagyobb a többiénél. A mai kódexben közvetlenül ezután következő Halottak napi beszéd eleje hiányzik, s hogy valamennyire kerek legyen, csonkán maradt mai első mondatát egy 17. századi kéz kiegészítette.''



''Kérdetik – veti föl a Cornides-kódex (1514) húsvéti prédikációja –, hogy Krisztus Urunk miért jelentené meg először az ő feltámadását asszonyállatoknak?
Feleltetik erre: Tevé ezt Idvezítőnk azért, mert azt akarta, hogy az ő feltámadása megjelentetnék egyebeknek. De miért az asszonyállatok titkot nem tarthatnak, de valamit hallanak, azt legottan megjelentik egyebeknek, azért akará Urunk is az ő feltámadását először megjelenteni asszonyállatoknak, hogy hamarább kihirdettessék.'' 

Németh László: Az én katedrám

Tanulmányok
(részlet)

A múlt tavaszon egy délutánt töltöttem magyart tanító tanárok közt Debrecenben. A titkáruk olyan makacsul hívott, s én olyan hanyag voltam az elhárításban, hogy végül is illett elmennem. A várható társaság is vonzott, hiszen ha vannak kollégáim ebben a hazában, hát a tanárok, azok közt is elsősorban a magyart tanítók lehetnek; húsz-harminc ilyen kollégával az emlékeink (az én régibb s az ő újabb), tapasztalataink cserélgetni: megéri az utazást s a lazítást a magamra szabott tilalmon.

Az előadóteremben azonban nem húsz-harmincan, hanem mintegy háromszázan fogadtak, egy-kétszáz állítólag még kívül is rekedt; s ez többségében csakugyan tanár volt, hajdúsági. Most láttam, hogy az az értelmiségi réteg, amelyhez előadásom szólt („Mit tehet egy magyar tanár?”) milyen óriási hadsereggé válhat; rögtön számítgatni kezdtük: az általános iskola felső osztályaiban s a középiskolában hány ember is taníthat magyar irodalmat; tízezer vagy tán húszezer is?

Az előadás után, ahogy az már szokás, a kérdések következtek. Ezek közt volt kényelmetlen. Igaz-e, hogy én mint vásárhelyi tanár csak a jó diákokkal foglalkoztam? Vagy hogy mért ábrázoltam a regényeimben kizárólag eltorzult lelkű nőket? De a cédulák közt, amelyeket a mellettem álló ülésvezető kibontott s fölolvasott, volt termékenyebb. Nem lehetne-e, tudakolta a névtelen kérdező, a magyar múlt nagyjairól szóló tanulmányaimból egy irodalomtörténetfélét összeállítani s a közönség kezébe adni?

Ez a javaslat szöget ütött a fejembe. Munkáim kiadásában a tervek szerint lett volna egy kötet, amelyet három nagy tanulmányomnak, a Berzsenyinek, Széchenyinek, Kemény Zsigmondnak szántunk; nem lehetne-e ezek közé a reformáció koráról szóló kisesszéimtől a Tanú-beli Nyugat elődei-ig, tekintet nélkül, hogy mikor írtam őket, történeti rendben valamennyi irodalomtörténeti jellegű írásom odacsoportosítani? Az ötletet a sorozat szerkesztői előtt is felvetettem. Kiadói szempontból jónak tartották; s néhány perc sem telt bele, a sajkodi diófa alatt, ahol a munka folyt, a könyvcím is kipattant: „Az én katedrám” vágtam ki, s bár később kételyem támadt a címmel kapcsolatban, azóta is ezen a címen készítgetjük, s beszélünk róla.

A képzettársítást, mely ezt a kicsit kihívó címet feldobta, nem nehéz leleplezni. Az ötlet Debrecenből jött, s Debrecen volt a hely, ahol a világi becsvágy: katedrára ülni, felnőtt ifjúságot tanítani, negyvenesztendős korom körül, először s utoljára egy pályázatbeadás erejéig megkísértett. A debreceni tudományegyetemé az érdem, hogy ettől a professzorságtól, melyet az ifjúság gyűléseken támogatott, nemcsak a magyar irodalomtudományt, de engem is megmentett; néhány év múlva bizonyára csúnyábbat puffantam volna, ha egy irodalomtörténeti tanszéket kell kihúzni alólam. Így Gulyás Pál szomorú, ironikus verse „Professzor Németh Lászlónak” zárta le az esést s az esetet.

Amiért ez a cím később mégis meggondolandónak tűnt fel, nem a visszhangjába zárt, iróniával tompított pökhendiség volt, hanem írójuknak a tanterembeli helye; hisz ezek az írások, hallhatóan, nem a katedráról, hanem a tanulópadból szólnak; az irodalomtörténetet nem tanítom, hanem tanulom bennük, s a kötet épp arra lehet példa, hogy az élő irodalommal elfoglalt kritikus, a maga munkáin dolgozó író mint érzi szükségét, hogy irodalmunkat majd itt, majd ott, látszólag rendszertelenül, százados távolságokban megszíja, amíg mintegy tizenöt év alatt izgató kalandokból, érzéki részletekből összeáll egy irodalomtörténetféle, munkásságának pótolt alapja s támasztéka. Ha volt nekem katedrám, amelyről a magyar irodalmat olyanformán oktattam, ahogy professzorok szokták, hát a vásárhelyi óraadóság volt az; ott álltam szakmai tudásban, a részletek összefüggő felsorakoztatásában s nyilván szempontokban is a legmagasabban, s a sors kemény, de igazságos megtorlása, hogy épp ennek nem maradt egy jegyzetnyi nyoma sem.

Így „Az én katedrám”, ha a katedra szót tartani akarjuk, legföllebb arról a szellemi asztalosmunkáról szólhat, amellyel ez a levegőbe emelt katedra, lécbe léc, évek barkácsoló munkájából összeállt, hogy aztán senki belé ne üljön, s más katedrák: a Babitsé, Szabó Lőrincé, Szabó Dezsőé mellett hirdesse, mint alacsonyabb társuk, hogy a magyar ifjúságot ebben a században nem mindig azok tanították, akik tán taníthatták volna.


Németh László
Az én katedrám
Tanulmányok

Digitális Irodalmi Akadémia
Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2011

pim.hu/object.d8f182da-fdfa-45ba-914f-2688ce822346.ivy

Gulyás Pál: Professzor Németh Lászlónak

Nem kell minékünk egyetem,
a mi egyetemünk az esték,
a mi hazánk Ó-Debrecen,
hazánk az Ó-Egyetemesség.
Az országúton fut a pályánk,
akácok alabárdjai
őrködnek perceink halálán,
az új percet megváltani.
Mi minden pillanatban holtan
bukunk le s fölemelkedünk
minden pillanatban a porban
s a holdvilágtól ég kezünk.
Visszük a túlvilági lángot,
s hallgatjuk tört szívünk zaját,
visszük az épülő világot,
visszük Plátót, az Ideát.

Nem kell minékünk egyetem,
bennünk az esti üzenet forr,
minden fűszál nekünk terem,
mi a fűben vagyunk professzor.
Hallgatjuk a fűszálak csendjét,
s mindenki mindent ránk uszít,
szétzúzni a természet rendjét
s az éjt, a paracelzuszit.
Az országúton fut a pályánk,
a nagy természet szalagán
futunk a gondolat magányán,
ami katedránk a magány.
Utunknak nem lesz soha vége,
megyünk, amerre hív a Nap.
Gyalog vándorlunk fel az égbe,
hol a csillagok alszanak.

SZÁZ KIFEJEZÉS A VEREKEDÉSRE


Az arabs nyelvben ötven kifejezés van a „kard” szóra. Ami arra mutat, hogy az arabs nagyon szeret hadakozni.

Hasonló jellemzetes körülmény van a magyar nyelvben is: a verekedés kifejezésére legalább kétannyi szó találtatván benne, úgymint:

Harcolni, ütközni, hadakozni, viaskodni, tülekedni.

Megverni, megütni, megvágni, megdögönyözni.

Eldöngetni, elpáholni, elabajgatni, kimángorolni, lehúzatni.

Elcsépelni, megöklözni, megtapogatni, megpofozni, megtépászni.

Birkózni, huzakodni, csatázni, vívni, marakodni.

Megcibálni, megtérdelni, kiporolni, lepüfölni, megtenyerelni.

Megkommantani, megdöfölni, főbeteremteni, képére mászni, meggyomrozni.

Megpaskolni, végigrakni, helybenhagyni, megrugdalni, megtaposni.

Meggázolni, földhözverni, letiporni, megfejelni, elderekalni.

Rászedegetni, lecsípetni, megsújtani, megrakni, megtörögetni.

Dulakodni, csetepatézni, nyeggetni, elhegedülni, kicsávázni.

Végignyújtani rajta, felképelni, poflevesezni, kikapatni, meglökdösni.

Lefülelni, elegyengetni, megkutyaporciózni, megbúbolni, megcincálni.

Megtaszigálni, megkapanyelezni, megfurkósbotozni, megdorgálni, elléhálni.

Elfenekelni, megnyakalni, megsodrófázni, megnyaggatni, ellazsnakolni.

Főbeverni, agyonverni, gúzsba csavarni, derekát leütni, mogyoróhájjal kenni.

Lesuhintani, lekalabintani, leteremteni, meggyömöszölni, megmarkolászni.

Főbekólintani, kiebrudalni, megnáspángolni, elegyebugyálni, kitéglázni.

Civakodni, hajbakapni, odasózni, besavanyítani, megugratni.

Megaprítani, falhoz mázolni, kirúgni, felrúgni és értekezni stb.

Íme tehát a magyar nyelv kitesz még az arabson is, mert a harc fogalmát százféleképpen tudja kifejezni. S mondja aztán valaki, hogy a magyar nyelv nem elég gazdag.

Jókai Mór: A magyar nép élce

mek.oszk.hu/00800/00820/html/index.htm

Jókai Mór: A magyar nyelv ismét itthon


Hozott az ég! keblünkbe zárt
Rég várt vendég, magyar nyelv!
Lelkünk lelke, szivünk vére,
Velünk maradj, ne tűnj el.
Ülj a székbe, mely megillet,
Tedd fel babér-koronád,
Erősödjék meg hatalmad
Hosszú századokon át,
Hogy e honban ne mondhassa
Senki többé ezután:

"Nem tudom a magyar nyelvet,

Mivel nem tanulhatám."

Szálld meg költő s tudós lelkét,
Hogy irjanak magyarán.
Tisztaságban, helyességben
Tündökölve egyaránt.
Idegen szót, eszmejárást,
Ne hagyj többé mondani.
Van mi nekünk annál jobb, szebb,
Csak ki kell választani.
Hogy e honban ne mondhassa
Költő, tudós ezután:
"Nem tudom a magyar nyelvet,
Mivel nem tanulhatám."

Szállj az úri teremekbe:
Hol eddig más volt divat.
Tudjon veled elmulatni
Nagyságos lányod, fiad.
Casinóban, versenytéren,
Páholyban, vigalmakon,
Minden nagy úr tudjon szólni
A hazai hangokon.
Hogy e honban ne mondhassa
Gróf és grófné ezután:
"Nem tudom a magyar nyelvet,
Mivel nem tanulhatám."

Szállj a jó táblabiróra,
A ki azzal kérkedik,
Hogy más nyelven, mint magyarul
Nem is hallott még eddig.
S mondd meg néki, hogy nem elég
Téged viselni szájban,
Hanem olvasgatni is kell
Könyvekben és ujságban,
Hogy e honban ne mondhassa
Senki többé ezután:
"Beszéltem a magyar nyelvet,
De b'z én nem olvasgatám."

(1859)

JÓKAI-KÓDEX


– A legrégebbi magyar nyelvű könyv – Assisi Szent Ferenc legendája –

1440 körül, papír, 81 levél, 195×136 mm, bastarda írás
Eredeti fatáblás bőrkötés
Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, MNy 67

A Jókai-kódex a legkorábbi magyar nyelvű, kézzel írott könyv. Keletkezésének helye ismeretlen. Egy kéz másolta, a benne található kétféle vízjel egyike alapján a másolás ideje az 1440 körüli évekre tehető. A szöveg nem önálló magyar fogalmazás, hanem latinból készült fordítás, amely – nyelvének és helyesírásának tanúsága szerint – a 14. század utolsó negyedében keletkezhetett. A mű Szent Ferenc és társai élettörténetét mutatja be legendás történetek sorozatán keresztül. A kutatás nem talált olyan latin forrást, amelyre a magyar fordítás teljes egészében visszavezethető lenne. A fordító minden bizonnyal több, a rendalapítóról és társairól szóló latin nyelvű munkából kompilált. A felhasznált források: az Actus beati Francisci et sociorum eius, a Speculum perfectionis, Bonaventura Szent Ferenc-legendája, valamint Bartholomaeus de Pisis Liber comformitatum című munkája. A kézirat csonka, a kódextest különböző részeiből legalább 27 levél elveszett.
Tartalma alapján a fordítást és a Jókai-kódexben fennmaradt másolatot egyaránt ferences munkának tekinthetjük. Emlékünk önálló, anyanyelvű olvasmány, azonban azt a kérdést, hogy milyen közönség számára készült a fordítás, majd évtizedekkel később a másolat, nem sikerült megnyugtatóan tisztázni. A kutatók egy része mindkét esetben klarisszákra gondol, ugyanakkor az is elképzelhető, hogy latinul gyengén tudó ferences szerzetesek jelentették a célközönséget. Mások úgy látják, hogy a Jókai-kódexet az obszerváns ferencesek lelki gondozása alá került budai beginák számára másolták a budavári obszerváns kolostorban. Olyan nézet is felmerült, mely szerint a fordítás eredetileg a Boszniában térítő obszerváns ferencesek számára készült.
A kézirat nemcsak fizikai valójában a legkorábbi nyelvemlékkódexünk, hanem nyelvében is: nem ismerünk korábban keletkezett, könyvnyi terjedelmű magyar szöveget. A saját korában egyedül álló fordítás jóval megelőzi a 15. század utolsó és a 16. század első harmadában kibontakozó magyar nyelvű kolostori irodalmat, melynek során a rendszeres fordítói munka eredményeként megerősödött az írott irodalmi magyar nyelv. Ezzel magyarázható, hogy a kódex nehézkes, számtalan félreértéstől és latinizmustól terhelt szövege a latin eredeti nélkül sokszor érthetetlen. A fordítás a magyar nyelvnek egy korábbi állapotát tükrözi, mint a később keletkezett nyelvemlékkódexek. Szókincse számos kihalt szót őriz, ezeknek egy része más nyelvemlékeinkben sem található meg. Több idegen eredetű szavunk a fordító számára még ismeretlen volt, ezek helyén a régi magyar kifejezéseket használta; ilyen például a ’kietlen’, amit később a ’puszta’ váltott fel. A Jókai-kódex ortográfiáját a másoló helyesírása határozza meg, azonban a szövegen átüt a mintapéldány archaikusabb volta: a scriptor számos esetben a mintapéldányban olvasott alakot írta le; egy részüket érintetlenül hagyta, más részüket javította.
A kódex későbbi sorsa is ismeretlen. Volf György, a nyelvemlék első kiadója szerint a kézirat a 16. sz. második felében apácák – de nem klarisszák – birtokában volt. 1925-ig a könyvet Ehrenfeld-kódex néven tartották számon felfedezője, Ehrenfeld Adolf után, aki 1851-ben Nyitrán még gimnazistaként szerezte azt meg egyik osztálytársától. Halála után az örökösök többször felajánlották a kéziratot megvételre az Országos Széchényi Könyvtárnak, azonban az adásvétel a magas ár miatt nem történt meg. 1925 februárjában az örökösök a londoni Sothebyn keresztül árverésre bocsátották a kódexet 1000 angol font kikiáltási áron. Ezek után a magyar nemzetgyűlés elhatározta a nyelvemlék megmentését, s végül 1450 angol fontért sikerült megvásárolni a kéziratot, mely még az év folyamán a Széchényi Könyvtárba került. Ekkor kapta jelenlegi elnevezését Jókai Mór születésének századik évfordulója emlékére.

Kertész Balázs
SZÖVEGKIADÁS
SZAKBIBLIOGRÁFIA
HANGFELVÉTEL
Szent Ferenc prédikál madaraknak – átírt magyar szöveg – JÓKAI-KÓDEX; részletek; előadja: Szabó András (Az Országos Széchényi Könyvtár felvétele)
A gubbiói farkas megszelídítése – átírt magyar szöveg – JÓKAI KÓDEX; előadja: Csernák János (Az Országos Széchényi Könyvtár felvétele)
FILM

Filmetűd a legrégebbi magyar könyvről /XV. század/, melyet dr. Ehrenfeld Adolf fedezett fel. – A honfoglalás 1100. évfordulója tiszteletére készült Magyarok Cselekedetei című sorozat filmje. A műsor 1996. március 15-én jelent meg először a Magyar Televízió képernyőjén. (A filmet a Magyar Televízió Archívuma bocsátotta a rendelkezésünkre.)

Filmetűd a Jókai-kódexről, mely ezt a nevet az író születésének századik évfordulója alkalmából kapta. – A honfoglalás 1100. évfordulója tiszteletére készült Magyarok Cselekedetei című sorozat filmje. A műsor 1996. március 15-én jelent meg először a Magyar Televízió képernyőjén. (A filmet a Magyar Televízió Archívuma bocsátotta a rendelkezésünkre.)

A Jókai-kódex hazahozatala – Magyar Híradó 1925/59 – hamarosan...

A Jókai-kódex a Digitális Kincstárban

nyelvemlekek.oszk.hu/ism/jokaikodex

jokai_thumb.jpg

Jókai-kódex

mek.oszk.hu/05100/05163/html/020a.html

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~


''A könyveknek - tudjuk - megvan a maguk sorsa. Hozzátehetjük: különösen, ha magyar könyvek, mint a Jókai-kódex. Kezdődött azzal, hogy 1851-ben Nyitrán egy gimnáziumban óraközi szünetben dobálózás közben fejbetalálnak vele egy 17 éves diákot, aki felveszi, megnézi, majd megveszi osztálytársától három másik könyvért cserébe. Az igazi érték gyanúja a fiú tanárában sejlik fel, aki 1852-ben segít eljuttatni Pestre, a tudós Toldy Ferenchez. Egy évtizedig hever nála, miközben a tulajdonosnak még a neve is feledésbe merül. Igaz, ezalatt kétszer lemásolják. 1872-ben, a Magyar Nyelvőr első kötetében Szarvas Gábor cikksorozatot indít a nyelvemlék ismertetésére - főleg régi voltát mutató sajátságainak taglalásával - de a sorozat félbemarad. 1877-ben derítik ki, hogy a tulajdonos a Bécsben élő Ehrenfeld Adolf, de - érthetően - nem hajlandó kiadni kezéből a kódexet. Volf György Bécsbe utazik, és a tulajdonos lakásán ellenőrzi a másolatok és az eredeti viszonyát, hogy a Nyelvemléktár sorozatában végre közreadhassa. Végül 1881-ben, harminc évvel a felfedezés után megjelenik a nyelvemlék a Nyelvemléktár hetedik kötetében (a belső címlapon a kiszedés éve, 1878 szerepel). Ezután kezdődhet meg a tüzetes vizsgálódás, illetőleg a latin előzmények felderítése, aminek sikere után végre P. Balázs János gondozásában megjelenik 1981-ben a betűhű, a latinnal párhuzamosított kétnyelvű kiadás. Ez a folyamat tehát 1851-től 1981-ig, "potom" 130 évig tartott: ennyi idő kellett hozzá, hogy az első könyvméretű magyar nyelvemlék korszerű formában az érdeklődők kezéhez juthasson.''

''Íme néhány fejezetcím a változatosság érzékeltetésére (zárójelben a kódexbeli lapszám, a helyesírás maira formálva). Hogy ment vala fráter Bernald Bolognába (19); Alverna hegye meglöléséról (36); Fráter Rufennak kísértetiről (49); Fráter Leóról, miként jelent meg neki Bódog Ferenc (61); Fráter Leóról, mikoron látta vala Szent Ferencet földtől felemelet lenni (63); Szent sebekről való csuda (66); Pénznek megutálásáról (79); Miképpen tanojtotta az barátokat alamizsnáért menni (81); Miképpen feddé meg az barátokat, kik csináltak vala udvari asztalt (83); Az parasztról, ki Szent Ferencet lölte vala egyház seprette (97); Hogy kínozá önmagát poklossal egy tálbalól evén (101); Az tudományról, kit Szent Ferenc eleve megmondott (124); Miképpen Szent Ferenc emelé fel fuvallással fráter Masszeust (128); Az fordolt farkasról (146 ); Szent Ferencnek miatt gyermeknek halottaibalól feltámadásáról (158); Egy néminemű gyermekről, ki holt vala vízbe (160); Az gyermekről, ki megnyumvadott vala háznak romlásától (161); Némi sotó alatt nyomorolott hősről (162); stb. (A teljes fejezetcím-lista: P. Balázs 1981:349-51) .''

Sebestyén Árpád
A névutók állománya és rendszere a Jókai-kódexben (1372u.)

webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:Qyb5fDl67WMJ:mek.oszk.hu/01700/01735/01735.rtf+J%C3%B3kK.+1372:+45&cd=1&hl=hu&ct=clnk&lr=lang_hu

Kosztolányi Dezső: Nyelvművelés


Válasz Schöpflin Aladárnak
Veszedelemben van-e nyelvünk?

Mellemnek szögezik a kérdést: »nem fölösleges rémlátás-e nyelvünk veszedelméről beszélni?« Azzal érvelnek ellenem, hogy »ma egy lelkiismeretesebb ujságíró is közvetlenebbül, fesztelenebbül tud írni, mint a hetvenes években jeles íróművészek«, aztán, hogy »irodalmunk ma nyelvileg tisztábban szól a nemzethez, mint valaha«.

Ezt ebben a fogalmazásban tagadom. Tagadom mindenekelőtt, hogy nincs veszedelemben nyelvünk s tagadom, hogy erről beszélni »fölösleges«, vagy annyira kárhozatos, hogy ez ellen külön érdemes fölszólalni. Kire háramlik kár abból, hogy valaki figyelemre buzdítja a közönyösöket és nyelvünk még nagyobb tökéletesedését kívánja?

Lehet, hogy a látszat ellenem szól. A német veszedelem valóban elmult, Budapest megmagyarosodott. Ezzel azonban el is vesztette a veszedelem serkentő érzetét. Nem veszi észre azt a másik nagyobb veszedelmet, hogy a XX. században a népek nyilt országútján hever, egy megnyirdalt ország peremén s a német veszedelem helyett sok új és nagyobb veszedelem ostromolja nyelvi önállóságát.

Tagadom, hogy ma a »lelkiismeretes ujságíró« is jobban írna, mint például Eötvös Károly, Gyulai Pál, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Dóczy Lajos, Tóth Béla, Tolnai Lajos, Kiss József vagy Petelei István, ezek a »jeles íróművészek«, akik valamennyien a hetvenes években éltek és működtek. Írásaikban esetleg rá-rábukkanhatunk nehány rozsdás szerkezetre, mely ma gyarlónak vagy ügyefogyottnak tetszik. De az összehasonlítás alapja nem lehet az, hogy a hetvenes évekből származó szöveg kedvesebb-e fülünknek, vagy a mai. Természetes, hogy a mai szöveg többnyire meghittebben hangzik. Az is kétségtelen, hogy nyelvünk azóta fejlődött. Ne íróművészek alkotását állítsuk egymás mellé. Azok mindig az időn kívül állanak. Ne is a kontárok fércművét. Azok mindig nagyon is a perchez rögződnek. Vessük össze a Vasárnapi Ujság egy régi, névtelen vezércikkét s egy mai újdonsült folyóírat akármelyik irományát. Lehetetlen észre nem vennünk, hogy az előbbiben mennyi betűtisztelet, szabatosságra és műgondra való törekvés, felelősségérzet és a legjobb értelemben vett »európai« szerénység nyilatkozik meg, az utóbbiakban pedig mennyi a hányavetiség, az ál-fölény, a nagyotmondás, a handabanda, szóval a legrosszabb értelemben vett balkáni felületesség.

Ami a multat illeti, nem említem Pázmány-t, Mikes Kelement, Kármán Józsefet sem, csak egy történelmi műre hivatkozom, melyben Komáromy Andor, a XVI. és XVII. Századi magyar boszorkánypörök okleveleit közli. Aki belepillant az itt szereplő jobbágyok és nemesurak vallomásába, melyet az íródeákok - nyilván szószerint, szépítés nélkül - vetettek papírra, elámul nyelvünk akkori gazdagságán, erején, megannyi azóta teljesen elsikkadt fordulatán és árnyalatán s egy kissé bizony gondolkodóba esik.

Röviden: nemrég - még a hetvenes években is - legalább divatos volt helyesen és tisztán írni, ma azonban - vagy legalább is az előző években - polgárjogot kapott nyelvünkben egy nyegle nemzetköziség s ez idegenné változtatott olyan szavakat és kifejezéseket is, melyeket annakelőtte csak magyarul használtunk. Ez a fontoskodó szellem halaványnak érzett mindent, ami a miénk. Az egészséges érzékletességet póriasnak, laposnak tartotta. Nem torkoskodtak és nyalakodtak többé gyermekeink, csak: »nasoltak«. Egy értelmes, okos, eszes ember: »intelligens« lett, a jellemes ember: »karakteres«, az elmés, sziporkázó, ötletes ember: »vicces«.

Ezt az átnyergelést a divat általában helyeselte, a »differenciáltság«, illetve az »eldifferenciálódottság« nevében. Egy előkelő hölgynek meghalt az ura. Részvétlátogatásra mentem hozzá. Megcsókoltam a kezét. A porig sújtott özvegy szóról-szóra így jellemezte lelkiállapotát: »Tudja, olyan unheimlich Unlust-Gefühl-öm van«. Nekem ez nem tetszett. Olvastam ekkoriban olyan cikkeket, melyeknek szókincse már csak felében volt a miénk s olvastam olyan mondatokat is, melyekben már csak a ragok és névelők voltak magyarok. Hadd idézzem újra annak a színházi beszámolónak néhány sorát, mely nem a »kültelki sajtó«-ban jelent meg és szerzőjéül egyik legismertebb tollforgatónkat vallja: »A premiér pittoreszk és artisztikus mise en scenje, az akció frappáns miljője, a színészek produkciója, a szubtilis nüanszok valóságos chef d'oeuvreje«. Ez már korjelenség. Hangsúlyunk megbicsaklott, bizonytalanná vált. Legelső színpadainkon legelső színészeink gyakran az igetövet hangsúlyozták, nem az igekötőt. A kettős mássalhangzók eltüntek, következetesen egyet ejtettek helyettük.

Mintha valami ördöngős bűbáj játszott volna velünk. Ezt akartuk mondani: »találka«, de ezt mondtuk: »randevú«. A korcsmáros ezt akarta hirdetőtáblájára festeni: »ürmös«, de ezt festette: »vermút«. Éjszaka, amíg aludtunk, garázda, részeg manók cserélték ki szavainkat, fogadóink és kávéházaink nevét, megváltoztatták folyóírataink címét és kirakataink fölírását, összevissza dobálták cégtábláinkat is s mi egy idegen helyen ébredtünk föl.

Bevallom, ekkor az az érzésem támadt, hogy az emberek öntudatlanul szabadulni igyekeznek ősi szavaiktól, titokban túladnak rajtuk, sietve idegeneket vásárolnak helyettük, akár államcsődök idején a pénzzel teszik, amikor megreng a bizalom egy közösség hitelképességében és aranyfedezetében. Szinte felöltözve, batyuval és bottal kezükben álltak, hogy egy más szellemi útra vándoroljanak.

A XIX. század elején, amikor egyszerre rohant meg bennünket az Európából ideáramló műveltség, az új fogalmak és találmányok száza és ezre, fölvértezve vártuk a haladást, mint jó európaiak s azonnal magunkba hasonlítottuk, nyelvünkön neveztük el. Most nem tudtunk megbirkozni azzal a nehány, rongyos, idegen szóval, mely átszivárgott hozzánk. Szőröstül-bőröstül elfogadtunk mindent, »mentalitás«-t és »sofort-Program«-ot. A hetvenes években még körkérdésről, értekezletről, vitaestről írtak: ma ankétről, akkor szelvényt emlegettek: ma bolettát, akkor mulatóról beszéltek: ma lokálról stb. Annakelőtte minden fogalom észrevétlenül megmagyarosodott. Most a magyar is idegenné vedlett.

Az emberek lázasan magolták az idegen nyelveket a villamoson is s az idegen nyelvek bevonultak a gyermekek szobájába, még minekelőtte anyanyelvüket tudták volna. Maga az iskola járt elől züllesztő példával. Sebbel-lobbal beállított a tantervbe öt-hat nyelvet, hogy gyermekeinkből nemzetközi szélkakasokat faragjon. Sehol a földgolyón nem foglalkoznak oly keveset az anyanyelvvel, mint a mi iskolánkban. Tessék ennek utána nézni. Csoda-e hát, hogy a tanulók, akik megannyi gyatra, hazafias szólamot hallanak, de valójában azt tapasztalják, hogy a felnőttek, a nevelők megvetik anyanyelvüket, maguk is oly kevéssé bíznak értékében, mint abban a hadikölcsön-papírban, melyet senki se fizet ki?

Ez a folyamat kimutathatóan összeesett a háborút követő gazdasági válsággal. Nyelvünk becsülete ebek harmincadjára jutott, sarjadzó ereje megbénult. Erre a veszedelemre figyelmeztettem a nyilvánosságot. Ha számba vesszük, hogy a mult századokban nyelvünk épségét az akkori természetes elszigeteltségünk is oltalmazta, ma azonban a közlekedési eszközök gyorsulása folytán a köröttünk élő nagyobb nyelvterületek már sokkal közvetlenebbül hatnak, mint annakelőtte s úgyszólván nyitott ajtóknál-ablakoknál alszunk és hogy a soknyelvű mozi, a rádióval együtt akár a faluban, a tanyán is szolgálója lehet ennek a nyelvi megfakulásnak és elszíntelenedésnek, senki se lobbanthatja szememre, hogy rémeket láttam és ok nélkül vertem félre a harangokat.

Kosztolányi Dezső: Még valami a szavalásról




Múltkori cikkemre több levelet kaptam. Egyesek kitűnő művészekre hivatkoznak, hogy a szavaló mégis csak mozog s mozgása nem mindig handabanda. Azt hiszem, hogy ezek félreértettek. Én nem követeltem azt, hogy a szavaló merev legyen, mint a kapubálvány. Csak az ellen tiltakoztam -, hogy testével ábrázolja a verset, vagyis akkor sírjon, amikor a vers sír, akkor nevessen, amikor a vers nevet s közvetlenül másolja a tartalmat, mert ez rontja a szavak hatását s rám, valamint minden hozzáértő, jóízlésű hallgatóra, az ellenállhatatlan komikum erejével hat. A szavaló nem egyéb, mint a vers hangszere, ahogy egy Beethoven-szonátának hangszere a zongora. Ilyen volt egyszer Kainz, a bécsi klasszikus és ilyen többek között Blümner, a berlini expresszionista. Hogy ez a hangszer eleven, azt nem tagadom. Hogy munkája közben ő is lüktet és hullámzik, az természetes. Hogy egy pár mozdulatot tesz, előre lép, vagy hátra lép, esetleg a homlokához, vagy az orrához ér idegességében, az sem hiba. De mozdulatai semmi közvetlen összefüggésben nincsenek és nem lehetnek a vers szövegével. Pusztán közvetett mozdulatok ezek, tehát nem díszítőelemek, hanem a láznak, amelyet a költemény gyújtott föl, esetleges égési melléktermékei, a tűznek mintegy pörnyéje.

Másrészt szememre lobbantják, hogy nem vagyok egészen következetes álláspontomhoz, mely szerint verset fölolvasni félszeg dolog s - argumentum ad hominem - ellenem szögezik, hogy mikor színpadon, dobogón előadom tulajdon verseimet, akkor én is olvasok. Miért olvasok? Bocsánat, én csak a szavalóművészről beszéltem. A költő a saját költeményével más lelki viszonyban van. Azt ő írta. Kezében a papírlap jelkép, mely épp azt jelzi. Azon az önkívületen, melyet megszólaltat, ő már átesett akkor, mikor verse megfogant és tárt karokkal állt az ihlet végtelenségében. Ezúttal csak reprodukál. Mégegyszer eljátszani az ihletet nevetséges volna. Ezért akár tudom kívülről a verseimet, akár nem, magammal viszem a papírlapot. Más azonban a szavalóművész esete, kinek épp azt az elsődleges csodálkozást kell fölkeltenie. Ő nem tudjuk honnan és miért egyszerre ott terem, mint egy csoda, egyszerre megszólal, mint valami szózat: megjelenése, hangja, egész teste tárgyiasult jelképe a költészetnek.

epa.niif.hu/00000/00022/nyugat.htm

Kosztolányi Dezső: Bábel tornya


(Úti jegyzet)

Itt vannak a népek, a népek. Harminckét nép tanulja a grenoblei egyetem mennyezetéig emelkedő padjaiban a francia nyelvet, irodalmat, orcájának verejtékében.
*

Mikor reggelente szemlét tartok a tanteremben ülő diáktársaimon, nőkön, férfiakon, süldőlányokon, aggastyánokon, elkacagom magam az örömtől. Micsoda gyönyörű szeszélye a teremtésnek, hogy ennyiféle ember van. Unhatatlan látvány e változatosság, a koponyák, járomcsontok, szempillák, hajszálak e különbözősége, mely messziről kiabál: "én más vagyok, mint a többi." Mint egy kirakat, eleven lényekből. Mint egy ember-kert, melyben akár a füvészkertben a palánták, akár az állatkertben az állatok, fölsorakoznak a fajták, a természet képzeletéről, elmés ötletességéről tanúskodva. Mint egy őserdő, melyben nincs két levél egyforma. Sanyarú gondolat, hogy ezek a népek a történelem során gyakran föl akarják egymást falni. De ha most azt mondanák, hogy hirtelenül mind egyformák lesznek, külsejükben, hogy mind egy pásztort követnek és egy nyelvet beszélnek, haboznék, vajon elfogadjam-e a cserét s odaadjam-e a boldogtalan gazdagságot a boldog szegénységért.
*

Figyeld őket rendre, visszafojtott lélegzettel. Mind ideérkeztek, a világ négy sarkáról. Izgalmas játék kitalálni, hogy ki micsoda, de nem lehet csalódni. Nézd az amerikaiakat, egy gyermek-világrész ifjait, kiket általában a dollár nyegléinek tartanak, de közelről oly üdék, természetesek, hogy elcsodálkozom s bár a húskonzervek és petróleumtrösztök országából valók, hívőbbek, mint a kisvárosi fruskák és egy aranyozott Eiffel-tornyot, egy gyökérpipát visznek haza ajándékba. Ezen a kereten belül mennyi változat. Egy fiú, kinek a feje, mint egy cseresznyemag, egy koros hölgy, ki oly merev, mintha a maga egészében kikeményítették volna, egy törékeny, nagyon fiatal leányka, fekete hattyú, ritka zamatú szépség, ki az újvilág regényességét érzékelteti s lankatag, keserű, mint az amerikai dió, unalmaska is, mindig vállát vonja, vagy ásít, el akar aludni, nyomban meg akar halni, talán, mert vérszegény a kedves, talán, mert sok a pénze, talán, mert nem igen érti amit körötte beszélnek. Az angolok kölyökkorukban is mértékesek, talpraesettek, egy zöldasztal leendő diplomatái. Jövő az előbbiek, jelen az utóbbiak s ami kívülük esik, az a múlt, idilli hagyomány, emlékeikkel terhes költészet. Mindenekelőtt a szlávok, rengeteg számukban, egységükben és külön valóságukban, titkaikkal, mosolyukkal, öngúnyukkal, a lengyelek, a szlávok e franciái, kik szaporán csevegnek s könnyedek, bohémek, a férfiak gavallérok, a nők regényhősnők, súlyos kontyaikkal, mézszín hajfonatukkal, mely a rövidhaj e divatában is a földet söpri, az oroszok, kik sötétek, diákosak, rendetlenek, himlőhelyesek s könyveikben Lenin arcképét rejtegetik, a szerbek, sasorral és bizonyos patriarkális nevetéssel, a méla szlovének, az ösztövér, barna horvátok, a kedélyes bosnyákok. A bolgárok a kövérséget képviselik. Egy nőnek akkora a hasa, hogy szinte talicskán kell utána szállítani. Aztán a három északi testvér-fajta, a norvég, mintegy zúzmarától csípett arccal és fjord-kék szemmel, szűziesen, mindig pirulásra készen, ártatlanul, a svéd kisasszonyok, kik társadalmi kérdésekről zsémbeskednek s köröttük a kánikula is lehűl, egy fokkal, a kimosdott, patyolat-tiszta dánok, ezek a jellegzetes európaiak, kik majdnem-fehér szösz-hajat, csepű-bajszot, viselnek. Aztán az írek vörhenyes szőreikkel, lobogó nyakkendőikkel és lobogó lelkeikkel. Aztán a hollandusok meg a németek, kik hiába svájciak, aggasztóan szorgalmasak, szótárakból imádkoznak, három töltőtollat tartogatnak zsebükben, meg az osztrákok, a bécsi lányok, kik csinosan öltözködnek és folyton majszolnak valamit. Aztán a perzsák, kik göndörök, mint a merinói juhok és mohók, mit a kosok. Aztán a japánok, kik aranykeretes szemüvegeik mögül cselszövő arccal lesnek a tanár szavára s oly akaratos figyelemmel, annyira erőlködve, hogy majd megreped a homlok erük. Aztán a kínaiak, a vének és ősiek, elefánt-fejükkel és csenevész gyermek-combjukkal, melyről totyakosan lötyög a nadrág, koraérett, bumfordi tudósok, gyógyíthatatlan rövidlátók, kik selypegő torokhangokat hallatnak, zizegnek, mint a selyem, nyávognak, mint az egynapos kiscica, melyet vízbe fullasztnak, csipognak, mint a kolibri leányaik pedig, az édesek, európaiasan kiöltözködve rózsaszín szoknyát, fehér derekat, sárga harisnyát öltenek és nyomorék-lábacskájukra lakktopánkát, melyben álmatagul imbolyognak pirinyó játék-napernyőjük alatt, mintha maguk előtt láthatatlan bölcsőt tolnának. Aztán a latinok, kiket utoljára hagytam, hogy illendően és kellőkép udvarolhassam őket, a spanyolokat, kik forró lázukban is udvariasak és hősiek, végül az olaszokat, az olaszokat, a verőfény lármás gyermekeit, kik látványnak minden fajta közül a legkülönb, egyéniek minden leheletükben, a leginkább latinok, garabancásak, majdnem botrányosak s nőik a nyírt hajukkal, az érzékiségtől serkedő szennyes kis árnyékbajuszukkal olyanok, mint a kócos gyilkosok, vagy mint az imádandó madonnák, egy-egy halhatatlan dusei mozdulattal. Akár szépek, akár csúnyák, nincs közöttük közönyös, vagy semmitmondó. Egy vastag lány széles, hízott szatócsarcában fölfedeztem a régi, római imperátorok arcát. Számomra ez volt itt a legcsodálatosabb színház.

Bábel tornya, vagy még inkább nyelvklinika. A tanteremben, az Amphitheätre Marcel Reymond csarnokában, hol e népek sarjai foglalnak helyet, majdnem ezren, mindig csak egyetlen ember tud franciául: Ferdinand Brunot, a párizsi egyetem dékánja vagy Fouché úr, a nyelvész, vagy Durrafour úr, a hangtan tudósa, szóval az, ki véletlenül előad a dobogón. A többiek, azok is, kik már "folyékonyan beszélnek" és "hiba nélkül írnak" napról-napra jobban belátják, hogy semmit sem tudnak. A bizonytalanság arcukra íródik. Mindnyájan egytestvérek ebben a gyötrelemben. Ezért mindnyájan megindítóak. Beszélnek, de nincs semmi közölnivalójuk. A nyelv nem eszköz számukra, mint a közrendű halandóknak, hanem öncél, mint a költőknek. Ha egy kocsis gorombáskodik velük az utcán, nem a sértés mivoltát figyelik, csak a particip passé egyezését és a complément elhelyezését. Ebben a tekintetben valóságos szentek. Tudják, hogy betegek. Kezelik is őket, reggeltől-estig, fülüket élőszóval meg gramofon-lemezzel, szájpadlásukat, ínyvitorlájukat, garatjukat, orrüregüket izomficamító gyakorlatokkal. Vannak napok, mikor már "jobban érzik magukat", akár a lábadozók, "egészen folyamatosan társalognak", kérdeznek és felelnek, de akadnak órák, a kétségbeesés és fáradtság órái, mikor arra a tudatra ocsúdnak, hogy minden hiába, semmit sem tudnak kifejezni s ekkor úgy tetszik, hogy azonnal meghalnak, a földre buknak, mert ismét vonzókörébe rántotta őket az a nehézkedési erő, melyből ki akarnak törni, az anyanyelvük, mely sohasem engedi ki őket bilincseiből.

*

Ki az a nő, ki az egyetem udvarán, a fügefa alatt kézitükrébe néz? Ez a kaliforniai milliárdos leány. Mindenki ismeri őt. Egyetlen előadást sem mulaszt, magánórákat vesz, hajnalig hangosan olvas szobájában, hogy angol kiejtését elveszítse. Reggel a virrasztástól véres szemmel érkezik az egyetemre. Most sem bájos arcát szemléli a kézitükörben, hanem lehelete foltját, lélegzete ködét, hogy, amint a hangtani órákon hallotta, a pillanatnyi ajakhangokat b és a p-ét nem túlságos levegőpazarlással ejtette-e ki. Szegény egészen felőrlődik a harcban. Lesoványodott, megcsúnyult s vártanú-arcocskájához rendszerint egy zsebkendőt nyom, mintha valami veszedelmes nyelv-műtéten esett volna át...

(Grenoble.)

epa.niif.hu/00000/00022/nyugat.htm
.
Márai Sándor: Halotti beszéd

Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...”
De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét -
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad ...”
Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad ...”
S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten ...”
Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?
Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet
Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt -
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk


Hallgassa meg: Durko Zsolt: Halotti beszed.(mp3)
www.hzo.hu/szalon/index.php?mit=120&zeneszalon_id=25&kezd=0

„NYELVROMLÁS”


A „NYELVROMLÁS” – EGY SZINKRON
SZEMPONTBÓL ÉRTELMEZHETETLEN
NYELVTÖRTÉNETI METAFORA

É. Kiss Katalin


Pázmány Péter Katolikus Egyetem és MTA
Nyelvtudományi Intézet


1. Bevezetés


A nyelvromlás érzete a nyelvről tudatosan gondolkodó értelmiségiek egymás utáni generációinak közös élménye. Halász Gyula, a Nyugat nagy írónemzedékének kortársa 1938-ban „irodalmi nyelvünk hanyatlásáról” írja Édes anyanyelvünk című tanulmánygyűjteményét (Halász 1938: 243). A nyelvromlástól való félelem élteti legalább egy évszázada a nyelvművelő irodalmat. Ma is, ha ismeretlen emberek megtudják, hogy nyelvész vagyok, a magyar nyelv romlásáról akarnak velem eszmét cserélni.
Vajon van-e objektív alapja a nyelvromlás érzetének? Nem csupán az „amikor én még fiatal voltam, szebb volt a világ” élményt terjesztik ki sokan a nyelvre is? Előadásomban amellett érvelek, hogy a nyelvromlás érzete valós nyelvtörténeti tények helytelen dimenzióban, szinkron szempontból való értelmezésének következménye. Az emberi nyelvek szükségszerű, lényegi tulajdonsága az állandó lassú változás. Ha egy nyelv egymás utáni időbeli változatait egymásra vetítjük, mindig találunk olyan alrendszereket, melyek felbomlanak, majd újrarendeződnek vagy éppen kihullnak a nyelvből, melyek tehát egy adott időpontban egy korábbi időbeli állapothoz képest a leépülés, azaz a romlás jeleit mutatják. Szinkron szempontból azonban – legalábbis azon nyelvek esetében, melyeket egy-egy közösség az élet minden színterén anyanyelveként használ – nincs romlott változat. Egy adott nyelv minden időbeli változata egyenértékű, hiszen ugyanazon funkciók kifejezésére képes. Tekintve az emberi nyelvek genetikai meghatározottságát, ez nem is lehetne másként. Ha az idők folyamán egy nyelvi alrendszer összeomlik, akkor többnyire valamely másik alrendszer veszi át a szerepét. Máskor egy alrendszer csak a korábbi állapotához képest látszik rendezetlennek; valójában egy másik logika szerint épült újjá.
Mondanivalómat a magyar igeidőrendszer történetéből vett példával illusztrálom.

2. Az ómagyar igeidőrendszer


Az ómagyar korban mind az igeidő, mind az aspektus (azaz a befejezetlenség vagy befejezettség) jelölése beépült az igeidőrendszerbe. Eleink ötféle igeidőt használtak: a befejezetlen
jelent, a befejezett jelent, a befejezetlen múltat, a befejezett
múltat, valamint az aspektusjelölés nélküli egyszerű (vagy elbeszélő) múlt időt. A jelen–múlt oppozícióban a múlt időt jelölték morfológiailag, az -a/-e morfémával. A befejezetlen–befejezett oppozícióban a befejezettséget jelölték, a -t/-tt toldalékkal. Az ír ige többes szám 1. személyű, tárgyatlan ragozású alakja a következőképpen hangzott a különféle igeidőkben:
befejezetlen jelen: ír-unk
befejezetlen múlt: ír-unk val-a
befejezett jelen: ír-t-unk
befejezett múlt: ír-t-unk val-a
egyszerű múlt: ír-á-nk
Mint e példasorból kitűnik, az igető csak egyetlen jellel kapcsolódhatott össze. Az egyszerű múlt esetében ez az időjel.
Az igeidőt és aspektust is jelölő esetekben az aspektusjel kerül
az igetőre; az időjelet egy segédige viseli. Érdekes módon a
személyragot nem az időjeles segédige, hanem az aspektusjeles főige hordozza. Az igeidőt és aspektust jelölő igealakok tehát a következőképpen épülnek fel:
Nvtelen.jpg


Funkcionális szempontból az ómagyar igeidőrendszer pontosan megfelel a más nyelvekből, például számos indoeurópai nyelvből ismert komplex, időt és aspektust egyaránt jelölő rendszereknek. Az igeidő azt fejezi ki, hogy az eseményidő a beszédidővel egyidejű (jelen idő), vagy a beszédidőhöz képest előidejű (múlt idő). Az aspektus nézőpontot jelent. Ha a nézőpont az eseményidőn belül van, akkor folyamatban lévőként,

ha a nézőpont az eseményidőn kívül van, befejezett egészként látjuk az eseményt. Az előbbi esetben befejezetlen, az utóbbiban befejezett aspektusról beszélünk.
A befejezetlen jelen az ómagyarban is a beszéd időpontjában folyamatban lévő események és állapotok, valamint a szokásos, ismétlődő események jelölésére szolgált – például:

(2)
Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc (HB 1195).

A befejezetlen múltat akkor használták, ha egy adott múltbeli időpontban folyamatban lévő eseményre vagy állapotra, illetve a múltban szokásos, ismétlődő eseményre utaltak – például:


(3) Nabahodonozor ki…
orzagluala Niniuénc nag varasaban viua Arphaxat èllèn (BécsiK. 1416: 11).

(4)
bọitọluala ọ ėlètėn.c mēdz napiban (BécsiK. 1416: 26).

A -t/-tt jeles befejezett jelen az angolból is ismert present perfect megfelelője volt; olyan múltban lezajlott események jelölésére szolgált, melyek eredményállapota a jelenben (a beszéd pillanatában) is fennállt. Például:


(5) Azert nem czuda ha meg
rettenett ew Zozattÿara (JókK. 1372: 45).

(6) Orpha megapola ọ napat s mėģfordola Rvt ėggèfọlè ọ napaual Kin.c mōda Noemi Ime te rokonod
meģfordolt (BécsiK. 1416: 2).

A befejezett múlt elsősorban olyan eseményeket jelölt, melyek egy adott múltbeli időpont előtt mentek végbe, de az általuk előidézett eredményállapot az adott múltbeli időpontban még fennállott. Például:


(7) Es kyk estue
vettek vala draga kenetevt. elmenenek meg kenny iesusnak testeet (CornK. 1514–19: 53r).

Az egyszerű vagy elbeszélő múlt esetében nem különböztettek meg a beszédidőtől eltérő nézőpontot; így az ige csak időjelet viselt. Az egyszerű múlt volt a múltbeli eseménysoroknak (l. a (6)-os példa nem egyenes idézetként használt igealakjait), valamint az adott múltbeli időpontban végbement eseményeknek az ideje:


(8.) Enÿingen
ÿram ez lewelet penteken (1529; MNy. 37: 277).

2. A rendszer felbomlása


A kései ómagyar korban, a XV. század vége felé az összetett igealakok (1) alatt ábrázolt rendszere megbomlani látszik. Míg korábban az ige következetesen aspektusjelet viselt, és az időjelet a segédigeként használt létige hordozta, az ómagyar kor végén olyan alakok is megjelennek, melyekben a segédige – vagy a segédige is – a -t/-tt aspektusjellel kapcsolódik össze. A tudjátok vala típusú, befejezetlen múlt időben álló alak helyett az 1456-os Sermones Dominicalesban találunk először tudjátok volt változatot (auag nem tugatok uoth; nem velik voth). Az 1476- os Szabács viadala (lásd a (9)-es példát), valamint az 1500-as évek legelejéről való Winkler-kódex, Nádor-kódex és Lobkowitz- kódex is tartalmaz néhány hasonló alakot, majd ez a változat
eltűnik az írott forrásokból (Abaffy 1992: 132).

(9) Hagÿa nag sok doboth doboltatnÿ Trombytakwal es trombytaltatnÿ Olÿha hasad volt eg mÿnd ezektwl (Szabács viadala 1976: Gl.).

Jóval gyakoribb volt és sokkal tovább élt a befejezett múlt idejű írt vala igealak írt volt változata. Az Abaffy (1992) vizsgálta kései ómagyar korban a befejezett múltban álló igék 14%-át teszi ki az írt volt alakváltozat. Például:

(10) az zekelyek adot Igirtek wolth kyt wgh erthek hogh nehezen fogÿak Megh adnj (LtK 1532: 1, 138).

(11) mÿnth annak elewtthe ees ÿrtham volth (Magánlevél 1534; idézi MNy. 43: 159).

Ezek az adatok arra engednek következtetni, hogy az (1) alatti rendszer az ómagyar kor legvégére, a középmagyar korra összezavarodott, felbomlott, „elromlott”, hiszen míg korábban az ige aspektusjelet, a segédige időjelet viselt, most a segédigén is aspektusjel jelent meg. Ugyanakkor aligha arról volt szó, hogy az igének kétszeresen jelölték az aspektusát, és nem jelölték az idejét. A Nádor-kódex alábbi példája arról tanúskodik, hogy a volt és a vala alakokat ugyanazon múlt idejű
segédige szabad változataiként használták:

(12) vizic volt… es üticvala ütet (NádK. 1508: 195).

Vajon mi történhetett az ómagyar kor végén? Minden bizonnyal egy más nyelvekből is ismert funkcióváltozás következett be: a befejezett jelent, mely a múltban végbement, de a jelenben is fennálló eredményállapotot előidéző események jelölésére szolgált, múlt időként kezdték értelmezni. Ezt az átértelmezést az tette lehetővé, hogy az ómagyar kor végére új eszköz épült ki a nyelvben a befejezettség jelölésére: az igekötőrendszer.
Azt a jelentésárnyalatot, melyet korábban a -t/-tt aspektusjellel jelöltek, a XV. században már az igekötőhasználattal is ki tudták fejezni.
Az a tény, hogy az ómagyar kori befejezett jelenben álló igealakok esetében az időjel 0 volt, megkönnyítette a -t/-tt funkcióváltását: a -t/-tt toldalékot nem aspektusjelként hanem időjelként, az -a/-e alternatívájaként kezdték értelmezni. A középmagyar kor vége felé tehát a beszélők új generációja számára a létige volt és vala alakjai már egymás szinonímái voltak; így segédigeként is egymás szinonimáiként kezdték őket használni.
De vajon mivel magyarázhatjuk, hogy míg a befejezetlen jelen alakváltozataként megjelenő írom volt típus csak rövid ideig adatolható, a befejezett múlt alakváltozataként megjelenő írtam volt sokáig fennmaradt; a középmagyar korban is továbbélt, amikor a befejezettség jelölését már az igekötőrendszer vette át? Minden bizonnyal azzal, hogy olyan funkciót töltött be, amit az új, igekötő jelölte aspektusrendszer nem fedett le. Az ómagyar korban megkülönböztették a jelen nézőpontjából lezárult eseményeket (írtam) és egy múltbeli nézőponthoz képest lezárult eseményeket (írtam vala). A mai
igeidőrendszerben mindkét alaknak a megírtam típusú befejezett múlt felel meg. A középmagyar korban nyilván egy ideig még szükségét érezték, hogy e két funkciót, azaz a múltat és a régmúltat megkülönböztessék; ezért használták a megírtam befejezett múlt alak mellett a megírtam volt típusú régmúltat is. Sőt, az írtam volt alakkal a nem befejezett előidejűséget, például egy múltbeli referenciapontot megelőző esemény ismétlődő jellegét is ki tudták fejezni.
Minthogy ekkor már a -t/-tt toldalékot múltidőjelként értelmezték, nyilván a múltidőjel megkettőzése szolgált a valamely közelebbi múltnál korábbi múlt jelölésére. Ha helyes ez a hipotézisünk, akkor olyan alakok is előfordulhattak, melyekben nem a -t/-tt, hanem az -a/-e múltidőjel kettőződött meg. Van is ilyen adatunk az 1514-es Cornides-kódexből, ahol az aleyta maria magdalena kifejezést (aleyt = vél, gondol) egy későbbi kéz az alábbi kifejezésre javította:

(13) aleyta vala maria magdalena (CornK. 1512: 54r).

Az újmagyar korra teljesen újjáépült igeidőrendszerben már nem volt helye a régmúltnak; a múlt idők közötti időviszonyokat ma már csak időhatározókkal tudjuk jelölni. Minthogy már a gyermekkorunkban elsajátított normának sem volt része a régmúlt, hiányát nem érezzük hiányosságnak, hibának, a nyelv szegényedésének.
Az ómagyar, valamint az újmagyar igeidő- és aspektusrendszer az igeidő- és aspektusjelölés univerzális grammatikai lehetőségeinek két tiszta típusát testesíti meg. Az ómagyar az úgynevezett nézőponti aspektust jelöli egy igéhez járuló aspektusjellel. Az újmagyarban az ún. szituációs aspektus jelölése grammatikalizálódott. A szituációs aspektus alapkategóriái a telikus/atelikus, másként inherens végponttal bíró/nem bíró. Az inherens végponttal bíró események jelölésének eszköze az igekötő. (A két típus jellemzőiről l. É. Kiss 2004-et). A középmagyar igeidőrendszer a két tiszta típushoz képest redundáns, kevésbé világos, kevésbé logikus; felborult benne az egy jel – egy funkció viszony:
Nvtelen3.jpg


Azoknak a szemében, akik gyermekkorukban még az ómagyar kori igeidőrendszert sajátították el, az újabb generációk beszéde nyilván hibásnak tűnt. Ha netalán tudatosan gondolkodtak a nyelvről, bizonyára a magyar nyelv romlásától tartottak a három részre szakadt, töröktől, némettől megszállt országban. Azonban néhány generáció alatt azok kerülhettek többségbe, akik már a középmagyar korra jellemző igeidőrendszert tanulták meg normaként. Ma természetesen senkit sem zavar az ómagyar kori igealakok hiánya.

Az igeidőrendszerrel kapcsolatban tehát a XV–XVI. század fordulóján élő generációban okkal támadhatott a nyelvromlás érzete. Nagyobb perspektívából, például a jelenből nézve természetesen ez az érzés indokolatlan, hiszen az igeidő- és aspektusrendszer egy némiképp redundánsnak látszó közbülső állapot után legalább annyira egyszerű és világos rendszerré alakult át, mint amilyen az ómagyar korban volt.
Aggódhatnánk, hogy bizonyos jelentésárnyalatok kifejezési lehetősége elveszett – hiszen az ómagyar korral ellentétben most igei toldalékokkal nem tudjuk megkülönböztetni azt az esetet, amikor valaki kinyitotta az ablakot és az most is nyitva van, attól az esettől, amikor valaki kinyitotta az ablakot, de az már nincs nyitva, vagy nem tudjuk, hogy nyitva van-e. Azonban ez felesleges aggodalom volna. A közelmúlt nyelvészeti, biológiai, genetikai, neurolingvisztikai kutatásai egyértelműen bebizonyították, hogy a nyelvi rendszer, az emberi nyelvek lehetőségei és korlátai genetikailag meghatározottak. Minden emberi nyelv ugyanannak a velünk született, genetikailag determinált nyelvi képességnek a megnyilvánulása. Ha ez nem így volna, nem lehetne egyik nyelvről a másikra fordítani. Minden nyelv ugyanazon funkciók kifejezésére képes. Így természetesen a mai magyar nyelvben is meg lehet különböztetni a múltban történt és a jelenben is fennálló eredményállapotot előidéző eseményeket a múltban történt és a jelenre ki nem ható eseményektől, amennyiben erre a megkülönböztetésre szükség van – például körülírással, időhatározókkal, az ablak ki van nyitva típusú szerkezetekkel stb.
A jelenre is kiható romlás tehát nem következett be a magyar nyelvben. De vajon nem volt-e romlott az a nyelvváltozat, melyet az 1500 körüli évekből fennmaradt hasad volt, viszik volt, született volt, irtam volt-féle alakok képviselnek? Rosszul tudtak-e magyarul az akkori magyarok? Nevezhetjük-e hibásnak az általuk használt nyelvváltozatot? Természetesen nem. A generatív nyelvészet felfogásában egy nyelvi kifejezés helyességnek egyetlen mércéje van: vajon megfelel-e az adott
nyelvet, nyelvváltozatot anyanyelvükként beszélők nyelvérzékének, belső grammatikájának, normájának. Ha forrásaink csak egy-két szórványos ír volt, írt volt alakot tartalmaznának, gyanakodhatnánk íráshibára, tévesztésre. Az alakok viszonylag nagy száma arra enged következtetni, hogy nem erről van szó. Az akkori beszélők egy részének grammatikájában minden bizonnyal két – egymással felcserélhető – múltidő-jel volt, a -t/-tt és az -a/-e, és ezek akár közvetlenül kapcsolódhattak az igetőhöz, akár közvetve, a segédigeként használt létige közvetítésével. A múltidőjel megkettőzése feltehetőleg a régmúltat jelölte.
Az 1450 előtti ómagyar nyelvet beszélők grammatikája szempontjából természetesen hibásak a középmagyar kori hasad volt, született volt alakok, ahogy hibás volna az újmagyar kori igeidőhasználat is. De senkinek nem jutna eszébe, hogy egy adott időszakra jellemző nyelvhasználatot egy korábbi vagy későbbi nyelvtörténeti kor grammatikájának szempontjából ítéljen meg. Azt a hibát, hogy egy adott nyelvváltozatra jellemző kifejezést egy másik nyelvváltozat grammatikája
szempontjából értékeljünk, a jelenben egymás mellett élő nyelvváltozatok esetén sem szabad elkövetnünk.

4. Mai párhuzamok


Az igeragozással kapcsolatban talán a komplex, időt és aspektust is jelölő igeidőrendszer egyszerűsödése, az aspektust is jelölő komplex igeidők kihullása és a befejezett jelen múlt idővé való átértékelődése képviselte az elmúlt ezer évben a legnagyobb változást. E változásnak már csak néhány utórezgését érzékeljük – például napjainkban olyan igék befejezett jelentésű változata előtt is megjelenik az igekötő, melyeket mostanáig igekötő nélkül is használhattunk befejezett jelentésben (pl. bepótol, kiértékel, lefertőtlenít). Lassan már az ikes ragozás kiveszése
is elfogadott ténnyé válik. Ezek a változások csak kevéssé borzolják a köznyelvet beszélők nyelvérzékét.
Napjainkban zajló változás a tárgyas ragozás -j elemének és a felszólító mód -j- toldalékának morfofonológiai viselkedése közötti kiegyenlítődés; ezt érzékeljük suksükölésként és szukszükölésként. A suksükölés és szukszükölés mára áthatotta nyelvjárásaink többségét, és a szukszükölést a köznyelvet beszélők körében is gyakran hallani. Egyelőre megjósolhatatlan, hogy a változás a jövőben kiterjed-e a köznyelvre is, vagy megmarad a nyelvjárásokban. Ez a változás jóval kisebb horderejű, mint az az átalakulás, mely az igeidő rendszerben lezajlott – hiszen a nyelv sokkal kisebb alrendszerét érinti. Ettől függetlenül próbáljuk meg hasonló perspektívából szemlélni! Azok a generációk, akik anyanyelvként elsajátított nyelvváltozatában a tárgyas ragozás -j eleme nem hasonul a -t-hez, a suksükölő és szukszükölő változatot hibásnak, romlottnak érzik – érthető módon, hiszen azt tapasztalják, hogy felbomlott és leegyszerűsödött anyanyelvük egyik apró
alrendszere. Néhány generáció múlva viszont már a nyelvészek vagy értékítélet nélkül fogják konstatálni ezt a XX–XXI. század fordulóján lezajlott változást, vagy éppen indokoltnak fogják mondani, hogy a kétféle -j toldaléknak a -t végű igékre korlátozódó eltérő viselkedése kiegyenlítődött.
Szinkron szempontból a fentebb elmondottak miatt értelmetlen volna hibáról, nyelvromlásról beszélni a suksüköléssel, szukszüköléssel kapcsolatban – hiszen minden nyelvváltozatban az a helyes, az a hibátlan, amit az adott változat anyanyelvi beszélői annak tartanak. Abszolút mérce nem létezik (legfeljebb társadalmilag kitüntetett mércék vannak). Mind a suksükölő, mind a szukszükölő változat ugyanazoknak az univerzálisan, genetikailag adott lehetőségeknek a kifejezésére képes – miért volna hát az egyik rosszabb a másiknál? A suksükölés ellen harcolók úgy vélik, szegényedik a nyelv, ha nem tesz különbséget a felszólító módú és a tárgyas ragozású igealakok, az irtjuk és az irtsuk között. Azonban mind a nyelvtörténeti tények, például az igeidőrendszer egyszerűsödésének története, mind az általános nyelvészeti bizonyítékok arról tanúskodnak, hogy a nyelvek változása során nem történik funkcióvesztés. Egyébként is, miért csak a -t végű igék esetén kellene megkülönböztetni a felszólító módú és a kijelentő módú tárgyas igealakokat? Az miért nem baj, ha az írjuk esetében azonos a két alak? Valójában a két alak többnyire nem esik egybe, mivel felszólító módban megfordul az igekötő és az ige sorrendje – vö. megírjuk – írjuk meg!

Irodalom

Abaffy Erzsébet 1992. Az igemód- és igeidőrendszer. In: Benkő Loránd szerk., A magyar nyelv történeti nyelvtana II/1. A kései ómagyar kor. Morfematika, 120–238. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Halász Gyula 1938. Édes Anyanyelvünk. Budapest: Nyugat.
É. Kiss Katalin 2004. Egy igekötőelmélet vázlata. Magyar Nyelv 100: 15–42.

mek.oszk.hu/08100/08144/