Kazinczy, az Akadémia és a magyar nyelv ügye
(részletek)
Kazinczy és levelező társai, illetőleg a kor nyelvi tekintélyei (Révai, Verseghy, Péczeli) nemcsak általában, hanem részleteiben is megvitatták az irodalmi írásbeliség kérdéseit (BENKŐ 1960: 315). Kazinczy sokat vívódott magával és sokat vitázott másokkal. Bizonytalanságok is gyakran gyötörték; nyugtalan, vibráló, nem egy vonatkozásban ellentmondásos egyéniség volt: „nyelvi téziseinek és nyelvi gyakorlatának ellenpéldái is nemegyszer tőle magától volnának idézhetők” (BENKŐ 1982: 5). Nyelvi harcai bőven voltak: viaskodott nemcsak az ortológusokkal, hanem például Herder jóslatával, s eltökélten fáradozott azért, hogy ne lehessen azt mondani, amit a horvát delegáció deklarált a pozsonyi diétán 1790-ben, hogy tudniillik a magyar nyelv nem kultúrnyelv, a magyarban csak más nyelvekből való fordítások vannak, önálló magyar irodalmi művek nincsenek (NYOMÁRKAY 1989: 30). Az „Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél” (TudGyűjt. 1819. december) „Kazinczynak kétségkívül legszebb, legelmélyültebb tanulmánya” (SZAUDER MÁRTA in: Kazinczy Műv. 920). Nem maradhat említetlen néhány hozzá köthető szóalkotás sem: füzet, gyönyör, kedvenc, könnyelmű, magány, szellem, szerény.
[…]
„A huszas évek második felében [...] nyelvi dolgokban sem működő, hatékony vezér már Kazinczy: egyre kevesebben fordulnak hozzá ilyen ügyekben, s ő is egyre kevesebbet foglalkozik a nyelvművelés kérdéseivel. Levelezésében, küzdelmes élete, nehéz pályája alakulásának e leghívebb tükrében is mindinkább az irodalmi élet harcai, az országos közügyek, a családi gondok stb. nyomulnak előtérbe.
A Magyar Tudós Társaság tagjai közé választása 1830-ban ugyan a magyar nyelv ügyében végzett tevékenysége elismerését is jelenti, s némiképpen ellensúlyozza is nyelvi nimbusza hanyatlásának érzését, de már csak a megtett útra való visszatekintés alkalmát nyújtja, s nem hozza vissza számára korábbi, szinte mindennapos nyelvfejlesztő működésének izgalmait, örömeit” (BENKŐ 1982: 47–48).
Kazinczy Ferenc születésének 250. évfordulója alkalmából rendezett tudományos emlékülésen a Magyar Tudományos Akadémia székházában 2009. május 7-én elhangzott előadás szerkesztett változata.
Kiss Jenő
www.c3.hu/~magyarnyelv/09-3/kissj_093.pdf
(részletek)
Kazinczy és levelező társai, illetőleg a kor nyelvi tekintélyei (Révai, Verseghy, Péczeli) nemcsak általában, hanem részleteiben is megvitatták az irodalmi írásbeliség kérdéseit (BENKŐ 1960: 315). Kazinczy sokat vívódott magával és sokat vitázott másokkal. Bizonytalanságok is gyakran gyötörték; nyugtalan, vibráló, nem egy vonatkozásban ellentmondásos egyéniség volt: „nyelvi téziseinek és nyelvi gyakorlatának ellenpéldái is nemegyszer tőle magától volnának idézhetők” (BENKŐ 1982: 5). Nyelvi harcai bőven voltak: viaskodott nemcsak az ortológusokkal, hanem például Herder jóslatával, s eltökélten fáradozott azért, hogy ne lehessen azt mondani, amit a horvát delegáció deklarált a pozsonyi diétán 1790-ben, hogy tudniillik a magyar nyelv nem kultúrnyelv, a magyarban csak más nyelvekből való fordítások vannak, önálló magyar irodalmi művek nincsenek (NYOMÁRKAY 1989: 30). Az „Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél” (TudGyűjt. 1819. december) „Kazinczynak kétségkívül legszebb, legelmélyültebb tanulmánya” (SZAUDER MÁRTA in: Kazinczy Műv. 920). Nem maradhat említetlen néhány hozzá köthető szóalkotás sem: füzet, gyönyör, kedvenc, könnyelmű, magány, szellem, szerény.
[…]
„A huszas évek második felében [...] nyelvi dolgokban sem működő, hatékony vezér már Kazinczy: egyre kevesebben fordulnak hozzá ilyen ügyekben, s ő is egyre kevesebbet foglalkozik a nyelvművelés kérdéseivel. Levelezésében, küzdelmes élete, nehéz pályája alakulásának e leghívebb tükrében is mindinkább az irodalmi élet harcai, az országos közügyek, a családi gondok stb. nyomulnak előtérbe.
A Magyar Tudós Társaság tagjai közé választása 1830-ban ugyan a magyar nyelv ügyében végzett tevékenysége elismerését is jelenti, s némiképpen ellensúlyozza is nyelvi nimbusza hanyatlásának érzését, de már csak a megtett útra való visszatekintés alkalmát nyújtja, s nem hozza vissza számára korábbi, szinte mindennapos nyelvfejlesztő működésének izgalmait, örömeit” (BENKŐ 1982: 47–48).
Kazinczy Ferenc születésének 250. évfordulója alkalmából rendezett tudományos emlékülésen a Magyar Tudományos Akadémia székházában 2009. május 7-én elhangzott előadás szerkesztett változata.
Kiss Jenő
www.c3.hu/~magyarnyelv/09-3/kissj_093.pdf
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése