Múltkori cikkemre több levelet kaptam. Egyesek kitűnő művészekre hivatkoznak, hogy a szavaló mégis csak mozog s mozgása nem mindig handabanda. Azt hiszem, hogy ezek félreértettek. Én nem követeltem azt, hogy a szavaló merev legyen, mint a kapubálvány. Csak az ellen tiltakoztam -, hogy testével ábrázolja a verset, vagyis akkor sírjon, amikor a vers sír, akkor nevessen, amikor a vers nevet s közvetlenül másolja a tartalmat, mert ez rontja a szavak hatását s rám, valamint minden hozzáértő, jóízlésű hallgatóra, az ellenállhatatlan komikum erejével hat. A szavaló nem egyéb, mint a vers hangszere, ahogy egy Beethoven-szonátának hangszere a zongora. Ilyen volt egyszer Kainz, a bécsi klasszikus és ilyen többek között Blümner, a berlini expresszionista. Hogy ez a hangszer eleven, azt nem tagadom. Hogy munkája közben ő is lüktet és hullámzik, az természetes. Hogy egy pár mozdulatot tesz, előre lép, vagy hátra lép, esetleg a homlokához, vagy az orrához ér idegességében, az sem hiba. De mozdulatai semmi közvetlen összefüggésben nincsenek és nem lehetnek a vers szövegével. Pusztán közvetett mozdulatok ezek, tehát nem díszítőelemek, hanem a láznak, amelyet a költemény gyújtott föl, esetleges égési melléktermékei, a tűznek mintegy pörnyéje.
Másrészt szememre lobbantják, hogy nem vagyok egészen következetes álláspontomhoz, mely szerint verset fölolvasni félszeg dolog s - argumentum ad hominem - ellenem szögezik, hogy mikor színpadon, dobogón előadom tulajdon verseimet, akkor én is olvasok. Miért olvasok? Bocsánat, én csak a szavalóművészről beszéltem. A költő a saját költeményével más lelki viszonyban van. Azt ő írta. Kezében a papírlap jelkép, mely épp azt jelzi. Azon az önkívületen, melyet megszólaltat, ő már átesett akkor, mikor verse megfogant és tárt karokkal állt az ihlet végtelenségében. Ezúttal csak reprodukál. Mégegyszer eljátszani az ihletet nevetséges volna. Ezért akár tudom kívülről a verseimet, akár nem, magammal viszem a papírlapot. Más azonban a szavalóművész esete, kinek épp azt az elsődleges csodálkozást kell fölkeltenie. Ő nem tudjuk honnan és miért egyszerre ott terem, mint egy csoda, egyszerre megszólal, mint valami szózat: megjelenése, hangja, egész teste tárgyiasult jelképe a költészetnek.
epa.niif.hu/00000/00022/nyugat.htm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése