Ottlik Géza
Próza
Digitális Irodalmi Akadémia
Petőfi Irodalmi Múzeum
''Konkurrencia, mert a regény is ilyesfélét akar, valós ág-szövésmintát, s mindenesetre, a sajátját. Tűrhetetlen, mert – tetszik-nem-tetszik – ránk erőszakolja a maga mechanisztikus-kauzális-euklideszi-newtoni világmodelljét, mihelyt megszólalunk, s úgy, hogy jobbadán észre sem vesszük. A nyelvtan felépítése, berendezése – például a mondat (alany-állítmány-tárgy), az igealakok (cselekvő, szenvedő), igeidők, személyes névmások hármas tagolása stb. – egy meghatározott, önkényes valóság-értelmezést foglal magában. Olyan absztrakciót, szétbontását a létezés egészének – „én-te-ő-mi-ti-ők”, „jelen-múlt-jövő” –, amely (bármennyire is használható és zseniálisnak mondható ötlet volt) veleszületett ellentmondásossága miatt eleve tarthatatlan, az évezredek folyamán azonban beleitta magát szemléletünkbe (génjeinkbe?), úgyhogy ott már rég konkrét valóságként használjuk absztrakcióit. A nyelvnek ezzel a (részleges) valóság-struktúrájával száll szembe (ha kell) a költészet, művészet, az alkotó matematika-fizika, s tér vissza mindig az ép, eredeti valósághoz, hogy újra abból vonja el és szerkessze meg másféle struktúráit. (A matézis „algebrai struktúráinak” analógiájára, adott elemek és a köztük előírt kapcsolatok összefüggő mintáját nevezem struktúrának.)
*2 Érdemes volna végiggondolni, mi módon tudunk pusztán az írott szóval olyasmit is közölni, amit a nyelv nem tar talmaz. Talán előbb meg kell különböztetnünk, mondjuk a nyelv (1) (a priori) naiv meghatározását, amely mint jel-jelkép-rendszer közlések céljára, tiszta absztrakció. – [Itt, és a későbbiekben is, ezt értem „nyelven”, a nyelv (1)-et.] A nyelv (2), a használt – hallott, beszélt, továbbá írott, olvasott – nyelv megint fizikai realitás (hanghullám; toll, festék nyoma papíron). Az (a posteriori) nyelv (3) pedig mint megtanult, emlékezetbe raktározott és működő jel-képzet rendszer, intuitív (belső szemléleti) realitás. A látott, tapintott dolognak adok egy nevet, alma (1). Ez csak egy szó, nem valóság, nem lehet beleharapni. De ha hallom, vagy kimondom, alma (2), hanghullámokat fogok fel vagy keltek, ami olyan valóságos megint, mint egy pofon. Ez a fizikai jelenség megindít, felkelt, kivált (hallóidegek, agysejtek, micsodák útján) egy alma (3) képzetet, ami megint másképpen valóságos, mint a hangrezgések fizikai effektusa a fülemben, és többféleképpen, mert nem pusztán az élményemet, tapasztalásomat idézi fel, aminek az alma nevet adtam – „ahá, arról a bizonyos gyümölcsről van szó” –, ami a nyelv (1)-beli feladata volt, hanem többet, például, a szubjektíve felgyülemlett és a szóra rárakódott emlék-sorozatot is, hogy hol, hányszor, mikor, mely körülmények közt hallottam/mondtam ki/olvastam/írtam eddigelé ezt a szót. És tud többet közölni objektíve is, például a pillanatnyi kontextusával, összefüggésével szó-környezetében – vagy esetleg az adott megválasztásával lehetséges szinonimák közül – vagy a lappangó felhangjaival, mint mondjuk az „alma” csibésznyelvi jelentése, vagy akár az alma tere-hídja Párizsban stb., stb. Néha, tudjuk, egyszerűen a mondattan, igeragozás szabályainak áthágása vagy a szórend felrúgása olyan érzelmi hőfokot, indulatot tud közvetíteni, amiről a nyelv (1)-nek esetleg fogalma sincs – vagy ha mégis van már rá szava, kifejezése (valahol másutt), itt most akkor is csupán annyit tud közölni, hogy ejnye, megsértették a grammatikáját. – Ez a sérelem, ez a „visszaélés a nyelvvel” a költészet kiindulópontja. Miért is olyan súlyos és sajnálatos félreértés egy verset úgy szavalni, hogy átgázolva a verssorokon, rímeken, visszasimítjuk a mondat rendjét, értelmét:
Jó Budavár
Magas tornyán
Az érckakas csikorog-?… *
Mert éppen a (szemantikusan) semmit nem közlő (információt nem tartalmazó) rímeléssel s a nyelvtanilag szintén semleges (sőt, ha úgy fordul, káros, helytelen) sorokba tördeléssel revelál, üzen, hív létre a vers mást, többet, mint a nyelvi jelentése – s éppen ezt a tényt kívánja mindenekelőtt szigorúan leszögezni, mielőtt egyáltalán szóba állna velünk.
* [Ez is szép véletlenül, azaz így is többet közöl a benne foglalt információnál s megint másféle – alapvető – módon, de mondom, csak azért, mert Arany Jánosnak véletlenül nincs olyan porcikája, szétszedett szövegfoszlánya, ami ne lenne varázslat. Azonban nem erről volt szó, egyáltalán nem erről, minden gyerek tudja, minden magyar gyerek, hanem arról, pontosan, hogy
201
Jó Budavár magas
Tornyán az érckakas
Csikorog élesen –
azaz sokkal komolytalanabb és sokkal szívetmarkolóbb dologról.]''
dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=7&origOffset=-1&docId=2629&secId=441928&limit=10&pageSet=1
[tar talmaz?]
Próza
Digitális Irodalmi Akadémia
Petőfi Irodalmi Múzeum
''Konkurrencia, mert a regény is ilyesfélét akar, valós ág-szövésmintát, s mindenesetre, a sajátját. Tűrhetetlen, mert – tetszik-nem-tetszik – ránk erőszakolja a maga mechanisztikus-kauzális-euklideszi-newtoni világmodelljét, mihelyt megszólalunk, s úgy, hogy jobbadán észre sem vesszük. A nyelvtan felépítése, berendezése – például a mondat (alany-állítmány-tárgy), az igealakok (cselekvő, szenvedő), igeidők, személyes névmások hármas tagolása stb. – egy meghatározott, önkényes valóság-értelmezést foglal magában. Olyan absztrakciót, szétbontását a létezés egészének – „én-te-ő-mi-ti-ők”, „jelen-múlt-jövő” –, amely (bármennyire is használható és zseniálisnak mondható ötlet volt) veleszületett ellentmondásossága miatt eleve tarthatatlan, az évezredek folyamán azonban beleitta magát szemléletünkbe (génjeinkbe?), úgyhogy ott már rég konkrét valóságként használjuk absztrakcióit. A nyelvnek ezzel a (részleges) valóság-struktúrájával száll szembe (ha kell) a költészet, művészet, az alkotó matematika-fizika, s tér vissza mindig az ép, eredeti valósághoz, hogy újra abból vonja el és szerkessze meg másféle struktúráit. (A matézis „algebrai struktúráinak” analógiájára, adott elemek és a köztük előírt kapcsolatok összefüggő mintáját nevezem struktúrának.)
*2 Érdemes volna végiggondolni, mi módon tudunk pusztán az írott szóval olyasmit is közölni, amit a nyelv nem tar talmaz. Talán előbb meg kell különböztetnünk, mondjuk a nyelv (1) (a priori) naiv meghatározását, amely mint jel-jelkép-rendszer közlések céljára, tiszta absztrakció. – [Itt, és a későbbiekben is, ezt értem „nyelven”, a nyelv (1)-et.] A nyelv (2), a használt – hallott, beszélt, továbbá írott, olvasott – nyelv megint fizikai realitás (hanghullám; toll, festék nyoma papíron). Az (a posteriori) nyelv (3) pedig mint megtanult, emlékezetbe raktározott és működő jel-képzet rendszer, intuitív (belső szemléleti) realitás. A látott, tapintott dolognak adok egy nevet, alma (1). Ez csak egy szó, nem valóság, nem lehet beleharapni. De ha hallom, vagy kimondom, alma (2), hanghullámokat fogok fel vagy keltek, ami olyan valóságos megint, mint egy pofon. Ez a fizikai jelenség megindít, felkelt, kivált (hallóidegek, agysejtek, micsodák útján) egy alma (3) képzetet, ami megint másképpen valóságos, mint a hangrezgések fizikai effektusa a fülemben, és többféleképpen, mert nem pusztán az élményemet, tapasztalásomat idézi fel, aminek az alma nevet adtam – „ahá, arról a bizonyos gyümölcsről van szó” –, ami a nyelv (1)-beli feladata volt, hanem többet, például, a szubjektíve felgyülemlett és a szóra rárakódott emlék-sorozatot is, hogy hol, hányszor, mikor, mely körülmények közt hallottam/mondtam ki/olvastam/írtam eddigelé ezt a szót. És tud többet közölni objektíve is, például a pillanatnyi kontextusával, összefüggésével szó-környezetében – vagy esetleg az adott megválasztásával lehetséges szinonimák közül – vagy a lappangó felhangjaival, mint mondjuk az „alma” csibésznyelvi jelentése, vagy akár az alma tere-hídja Párizsban stb., stb. Néha, tudjuk, egyszerűen a mondattan, igeragozás szabályainak áthágása vagy a szórend felrúgása olyan érzelmi hőfokot, indulatot tud közvetíteni, amiről a nyelv (1)-nek esetleg fogalma sincs – vagy ha mégis van már rá szava, kifejezése (valahol másutt), itt most akkor is csupán annyit tud közölni, hogy ejnye, megsértették a grammatikáját. – Ez a sérelem, ez a „visszaélés a nyelvvel” a költészet kiindulópontja. Miért is olyan súlyos és sajnálatos félreértés egy verset úgy szavalni, hogy átgázolva a verssorokon, rímeken, visszasimítjuk a mondat rendjét, értelmét:
Jó Budavár
Magas tornyán
Az érckakas csikorog-?… *
Mert éppen a (szemantikusan) semmit nem közlő (információt nem tartalmazó) rímeléssel s a nyelvtanilag szintén semleges (sőt, ha úgy fordul, káros, helytelen) sorokba tördeléssel revelál, üzen, hív létre a vers mást, többet, mint a nyelvi jelentése – s éppen ezt a tényt kívánja mindenekelőtt szigorúan leszögezni, mielőtt egyáltalán szóba állna velünk.
* [Ez is szép véletlenül, azaz így is többet közöl a benne foglalt információnál s megint másféle – alapvető – módon, de mondom, csak azért, mert Arany Jánosnak véletlenül nincs olyan porcikája, szétszedett szövegfoszlánya, ami ne lenne varázslat. Azonban nem erről volt szó, egyáltalán nem erről, minden gyerek tudja, minden magyar gyerek, hanem arról, pontosan, hogy
201
Jó Budavár magas
Tornyán az érckakas
Csikorog élesen –
azaz sokkal komolytalanabb és sokkal szívetmarkolóbb dologról.]''
dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=7&origOffset=-1&docId=2629&secId=441928&limit=10&pageSet=1
[tar talmaz?]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése