Szathmári István:
A funkcionális stilisztika előzményei Verseghy műveiben
1.
Több évtizede foglalkozom stilisztikával, stilisztikatörténettel, a magyar költői és prózai stílus alakulásával. A tudománytörténeten belül természetesen helyet kapott Verseghy is ( „Verseghy Ferenc: Usus aestheticus linguae hungaricae.” In: A magyar stilisztika útja. Gondolat K. Bp. 1961. 33-50; „Verseghy, a stilisztikus.” In: Irodalom és felvilágosodás. Szerk. Szauder József és Tarnai Andor. Akadémiai K. 1974. 901-927; Verseghy stilisztikájának egyik fontos területéről – mai szemmel.”In: In memoriam Verseghy Ferenc. 4. Szerk.: Szurmay Ernő. Szolnok, 1994. 33-39). Már 1974-es tanulmányomban jeleztem, hogy Verseghy „Usus aestheticus....” c. munkájában „jelentős lépést tesz a funkcionális stilisztika és stílusfelfogás, vagyis a ma felé” (i.h. 917), majd amikor 1980-ban Szurmay Ernő szorgalmazására a Jász-Nagykun-Szolnok megyei latin szakos tanárok jóvoltából magyar fordításban látott napvilágot az „Usus aestheticus...” első kilenc fejezete, ennek az előszavában szintén utaltam a következőre: „Érdekes, – különösen a funkcionális stilisztika számára – jól hasznosítható fejtegetéseket olvashatunk a lefordított fejezetekben a művészi stílus céljáról és forrásairól; a körmondat stiláris sajátságairól; a festői, valamint az érzelemkeltő beszédmód eszközeiről (képek, szóképek stb.); stb”.
Ezúttal azt kívánom részletesebben megvizsgálni, hogy Verseghy, nyelv- és stilisztikatörténetünknek ez a kiemelkedő alakja hogyan építette az utat a XX. század első felében megalapozódott funkcionális stilisztikához. Erre annál is inkább érdemes sort keríteni, mert „a korán jön ember” megjelölés (l. Deme Zoltán és Szurmay Ernő találó című Verseghy-válogatását, Szolnok, 1996.) nemcsak Verseghy politikai, ideológiai nézeteire, szinte minden műfajt megpróbáló költői-írói, ill. tudományos munkásságára, a nyelvtudományban vallott elveire, módszereire és interdiszciplánsnak mondható érdeklődésére vonatkozik, hanem a stilisztikai nézeteire és gyakorlatára is.
A továbbiakban röviden összefoglalom a funkcionális stilisztika kialakulását, a rendszerét és az elvi hátterét, valamint felsorolom lényegi meghatározásukkal a legfőbb kategóriáit. Ezután jellemzem Verseghy munkásságát a stilisztika szemszögéből. Majd sorra veszem, hogy Verseghy elgondolásai, megállapításai mennyiben mutatnak a funkcionális stilisztika felé. Így próbálom aztán kijelölni Verseghy helyét a stilisztikának, ennek a mostanában – nem utolsósorban a szemiotika, a szövegtan és a pragmatika, továbbá újabban a kognitív nyelveszet, valamint az irodalomtudomány felől a hermeneutika révén – kiszélesedett és igazan önálló tudományággá váló diszciplínának a történetében. A tudománytörténeti kutatások alapelvét természetesen követem: a vizsgált művet vissza kell helyeznünk a maga korába, más szóval nem követelhetünk tőle olyat, ami csak később valósulhatott meg. Ugyanakkor a mindenkori mának a szemével kell mérlegre tennünk, hogy valódi értékeit, előre mutató vonásait is megállapíthassuk.
2.
A funkcionális stilisztika elindítója, a genfi Ch. Bally, az egész nyelvtudománynak új irányt adó Saussure tanítványa volt. Sokban követte mesterét, de ő a parole-nak (a beszédnek) és benne a különböző érzelmeket kifejező, affektív eszközöknek a vizsgálatát állította középpontba. Az ő szemléletében és gyakorlatában fontos szerepet kapott a nyelvi eszközök stílusérték szerinti összevetése, illetve a lexikai és grammatikai szinonimákat vizsgáló szinonimika. Össze is állította a század eleji beszélt francia nyelv kifejező eszközeinek a – stílusértékekkel ellátott – gyűjteményét (Traité de stylistique francaise I.-II. Paris, 1909.). Tanítványai a XX. század közepére még teljesebbé tették Bally elgondolását: az érzelmek mellett teret adtak az értelmi oldalnak is; utat nyitottak (mesterükkel szemben) a történeti stíluskutatásnak, és vizsgálódásaikba bevonták a szépirodalmi művek stílusát is. Közben a stílus létrejöttében az eszközök közötti választás fontosságát hangsúlyozták, és tárgyalásmódjukban a nyelvtani rendszerezést követték (a hangok, a szavak, a mondatok stb. stilisztikája). Ezzel megvetették a funkcionális stilisztika alapjait. Közben a húszas évektől a „Prágai iskola” is továbbépítette ezt a stilisztikát, mindenekelőtt a „funkcionális stílus” kategóriájának a bevezetésével és a stílusjelenségek beható vizsgálatával. A XX. század második felében pedig elsősorban ezt a stilisztikát fejlesztették tovább Európa keleti részében, de ezt erősítették bizonyos – főként Bally örökét folytató – francia, valamint német és más kutatók is (részletesebben l. Szathmári: A funkcionális stilisztika megalapozása. In: Hol tart ma a stilisztika? Szerk.: Szathmári István. Bp., 1996. 18-30).
Összefoglalva: ez a stilisztikai rendszerezés – amely a funkcionális szemléletű nyelvtudományi irányzatokból nőtt ki – a nyelvi-stilisztikai és a nyelven kívüli, ún. extralingvális eszközöknek (variánsoknak) a mondanivaló adekvát kifejezésében, ill. az alkotás egészében betöltött funkcióját, funkcióit vizsgálja. Kutatja továbbá a közlésformákat: a stílusrétegeket és a stílusárnyalatokat. Végül megjegyzem: ez a stilisztika képes a megújulásra, abban az értelemben is, hogy az eklekticizmus veszélye nélkül fel tudja venni a mai kiszélesedett nyelv- és irodalomtudomány legfőbb eredményeit.
Eszerint stíluson egyfelől a hangoztatásban, a lexikális síkon és a grammatikai, valamint szövegszerkesztésben jelentkező többletet, a nyelvi közlést kísérő második szólamot értjük. Illetőleg másfelől a stílust úgy tekintjük, mint a nyelvi anyagraktárnak, továbbá a nyelvhasználati szabályoknak, röviden a nyelvi lehetőségeknek mint variánsoknak a felhasználását, közelebbről ezek bizonyos meghatározott célú kiválogatásának és elrendezésének az eredményét. A funkcionális stilisztika alapkategóriája tehát az adekvátság, vagyis a kommunikáció teljességének megfelelő, adekvát nyelvi-stilisztikai jelenségeknek a kiválasztása, ill. a gondolatoknak, érzéseknek a minden tekintetben pontos, azaz adekvát kifejezése. A válogatást egyébként az teszi lehetővé, hogy a nyelvi-stilisztikai jelenségeknek stílusértékük van. A stílusérték pedig az a gondolati, érzelmi-hangulati, asszociációs tartalom, amely az illető jelenség sajátja, amelynek hatása van, és amely megkülönbözteti szinonímapárjaitól. A kommunikáció fejlődése során a szociokulturális viszonyok hatására kialakulnak bizonyos beszédmódok, szakszóval: közlésformák, amelyek keretet adnak a beszédnek, azzal, hogy immár határozott cél, meghatározott felépítés és bizonyos fokig meghatározott nyelvi-stilisztikai eszközök felhasználása jellemzi őket. Legfontosabb közlésformák a stílusrétegek (a beszélt nyelvieken belül a társalgási, az előadói, a szónoki és a felolvasói stílus; az írott nyelvieken belül a hivatali, a tudományos, a szakmai és a publicisztikai stílus; átmeneti jellegű a levélstílus). Viszont másként, a poétikai szabályokat is felhasználva szerveződik a szépirodalmi vagy művészi stílus, benne a költői és szépprózai kifejezésmóddal. A stílusárnyalat a stílusrétegeket és a szépirodalmi stílust is átszövő és a hangnemben (attitűdben) megnyilvánuló beszédváltozat. (A funkcionális stilisztika részletesebb jellemzését l. Szathmári István: Stílusról, stilisztikáról napjainkban. Nemzeti Tankönyvkiadó Bp., 1994., 1998. és Három fejezet a magyar költői stílus történetéből. Akadémiai K. NytudÉrt. 140. sz. 1995.)
Ami a magyar stilisztika történetét illeti, négy korszakra osztottam. Az első, a XVIII. század vége feléig terjedő idő valójában az előzményeket jelenti, a második – lényegében a XIX. század – pedig a stílustudomány alapjainak a lerakását. Az első korszakot nálunk közelebbről az jellemzi, hogy megszületnek a nyelvünkre vonatkozó első stilisztikai megjegyzések, de természetesen nyelvtani, nyelvhelyességi és kialakulni kezdő irodalmi nyelvünkre vonatkozó megállapításokkal keverten, továbbá minden különösebb rendszerezettség nélkül.
A második korszakra az jellemző, hogy a stilisztika önállósul: most már a stílust önmagáért kezdik vizsgálni, és igyekeznek stilisztikai rendszert is alkotni, jóllehet a retorikai szemlelet még sokáig nagyon erős, továbbá gyakran többé-kevésbé valamilyen esztétikai vagy lélektani-filozófiai indíttatású rendszerbe épül be a stilisztika, pontosabban egyelőre a stílusjelenségek bizonyos, kisebb-nagyobb hányada.
Nos, Verseghy a két korszak határán fejti ki munkásságát.
3.
Következő kérdésünk ez lehet: egyéniségének milyen vonása, életútjának mely mozzanatai fordították Verseghy figyelmét – közvetlenül és még inkább közvetve – a stilisztika felé? Erre viszonylag részletesen válaszoltam „Verseghy, a stilisztikus” c. említett dolgozatomban ( i.h. 905-912). Most összefoglalóan csupán a következőkre utalok:
a.) Mindenekelőtt páratlan realitásérzék jellemezte, minden porcikájával benne élt korában: az értő és érző ember érdekelte, nem véletlenül vizsgálta tehát az élőnyelvet, a beszélt nyelvet, és nem véletlenül tette meg nyelvművelő programjában mércének a közszokást. Továbbá a teljes nyelvhasználatot vizsgálta, és átfogta szinte a teljes nyelvi életet, a kommunikációt.
b.) Az előbbiek ellenére nyelvi vizsgálódásaiban az elmélet vezette: elsőként foglalkozott behatóan nyelvfilozófiával. Sulzer, Adelung, Condillac. Herder és mások tanai alapján saját nézetrendszert alakított ki.
c.) Filológus volt: igyekezett végére járni a felmerült kérdéseknek, felhasználva – természetesen hivatkozással – a korabeli európai, elsősorban a német és francia tudomány, nyelvtudomány eredményeit.
d.) Mint már utaltam rá, a sokoldalúság is jellemezte: jártas volt a nyelv- és irodalomtudományban, a filozófiában, az esztétikában, az ének- és zenetudományban, sőt a politikában is, de munkálkodott a történettudomány, a néprajz területén, sőt írt állatorvosi értekezéseket.
e.) Végül hangsúlyoznom kell hallatlan munkabírását: a fogság sem tudta megtörni, ott is dolgozott keményen, továbbá betegen írta meg, és közvetlenül halála előtt adta ki 1822-ben – számos diszciplínát felhasználó – jellegzetes munkáját: „Dissertatio de versione hungarica Scripturae Sacrae ...” c. könyvét.
4.
Tanulmányomhoz mindenekelőtt az – „Analyticae institutionum linguae hungaricae” harmadik részét, az „Usus aestheticus linguae hungaricae”-t, valamint a „Dissertatio de versione hungarica Scripturae Sacrae...” c. munkát vizsgáltam meg (ezeket a szolnokiak által kiadott magyar fordításokból idézem). De figyelemmel voltam Verseghy egyéb műveire is, mint pl. az „Analiticae institutionum...” első két része, a „Mi a’ poézis?” (1793.), a „Felelet...” (1818.), a „Magyar grammatica” (1818.) stb.
Mint ismeretes, Verseghy külön stilisztikát nem írt, ez a diszciplína egyébként, mint utaltam rá, akkor még nem is önállósodott. Stilisztikai nézetei, megjegyzései hármas függőséget mutatnak: részei az általa kialakított nyelvfilozófiai, továbbá esztétikai rendszernek, valamint egész nyelvművelő programjának. Verseghy kiterjedt nyelvtudományi munkásságát „Analyticae institutionum linguae hungaricae” c., három részből álló hatalmas művében foglalta össze. A minket elsősorban érintő harmadik rész, az „Usus aestheticus linguae hungaricae” azonban nem stilisztika, hanem esztétika, közelebbről inkább nyelvesztétika, benne a magyar művészi nyelv, azaz szépirodalmi stílus sajátságainak, továbbá nyelvünk retorikai és poétikai (benne műfaj elméleti), valamint metrikai sajátságainak a tárgyalásával. Ilyenformán számos stiláris jelenségről esik itt szó, csak nem stilisztikai rendszerezésben.
Gyakran szinte modernnek ható, részletes képet kapunk ebben a műben nyelvünk esztétikai, művészi eszközeiről, továbbá az „ékesbeszéd” egyes megjelenési formáiról (szónoklás, levélírás, versköltés stb.). Tárgyalja Verseghy a művészi stílus célját és forrásait; a körmondat stiláris sajátságait; a festői, érzelemkeltő beszédmód eszközeit (képek, szóképek stb); a szerzők alkotáslélektani jellemzőit; az egyes műfajok szerkezetét; a műnek az olvasóra gyakorolt hatását, és még sorolhatnám tovább.
Tárgyalásában általában a következő sorrendet követi: a.) a tárgyalt jelenség meghatározása, körülírása; – b.) funkciója, hatása; – c.) fajai; – d.) hangneme; – e.) milyen műfajokban fordul elő; – f.) helytelen használata.
Közben számos – klasszikus (görög és római ), továbbá német, francia – irodalmi példát hoz. Ez is igazolja, mennyire jártas volt Verseghy a külföldi irodalomban is.
5.
Most pedig lássuk, mik mutatnak Verseghy munkásságában a funkcionális stilisztikának korábban említett alapelve és egyes kategóriái felé.
A.) Verseghy nyelv- és stílusfelfogása. – A nyelvet Verseghy eszköznek tekinti, amely elvezet a tudományokhoz és a művészetekhez, egyébként ezek teszik lehetővé – amint jelzi – a humanitás megvalósítását (Felelet 12-14 ). A nyelv felhasználási módja lesz a stílus: „Az esztétikailag megformált művekben – írja (485) – meg szokták különböztetni az anyagot annak előadása módjától; az utóbbit beszéd- vagy írásmódnak, azaz stílusnak nevezik.” Verseghy felfogásában stílus mindaz, ami a szerző egyéniségéből fakad, akár gondolatokról, akár kifejezésmódról van szó. Többször utal aztán arra, hogy a stílusnak „illő”-nek, mai műszóval adekvátnak kell lennie: „A stílus jellegének szoros összhangban kell lennie a mű tartalmával. Ha ez komoly, vidám, megható, szomorú, ünnepélyes, fennkölt vagy közönséges – jegyzi meg –, úgy a stílus jellegének is alkalmazkodnia kell hozzá, mind a gondolatokat, mind a kifejezéseket illetően.” (491). Jól látja továbbá a nyelvi-stiláris jelenségek közti válogatás, választás fontosságát (14,15, 490). Szinte modernnek mondható, hogy Verseghy a stílust járulékos elemként, a beszélő vagy író egyéniségéből, leleményéből fakadó többletként szemléli: „A jó kedélyű szerző mulatságos, a komoly súlyos, az élvhajhász sikamlós gondolatokat szokott közbeszőni” – jegyzi meg pl. az egyéni stílussal kapcsolatban (488-489). Szerintem helyesen, Verseghy nem lát eredetbeli, egyáltalán lényegi különbséget a mindennapi és a költői között: ,,... nem lehet megjelölni azokat a határokat, amelyek a közönséges nyelvet élesen elválasztják a költőitől” (478)
B.) Variánsok, szinonimák. – A funkcionális stilisztika egyik alaptételét fogalmazza meg Verseghy, amikor ezt írja: „... a nyelv gördülékenysége... csak arra jellemző, aki több rokon értelmű szó, kifejezés és szólásforma közül tetszés szerint ki tudja választani a legjobbakat és a céljának legmegfelelőbbet” (496). Másutt meg (Magyar grammatika 27) a szinonímák szaporítására hívja fel a figyelmet. Egyébként sorol fel variánsokat mind a hangtani, mind a szókészleti, mind az alak- és mondattani jelenségek köréből (főleg az „Analyticae institutionum...” első és második részében), de jobbára minősítés nélkül.
Hangtani példák: körül és környül (68); a megett alakkal kapcsolatban megjegyzi: írják mögött-nek is (69-70); Verseghy helyteleníti a nyelvjárási és a régi változatokat, pl. az olt mellett az ojt és az ót variánst (59); kiáll az ö és ü státusa mellett a kellemesebb hangzás végett („Analyticae institutionum ...” 391).
Szókészleti példák: esztendő, ritkán év (102); „vétkes vagy bűnös vagy részes ebben nem volt” (128), felette, igen, nagyon (132); micsodás, micsodaféle, micsodanemű (176).
Alak- és mondattani példák: sótalan, savatlan és sajtalan (89); „szű: szűtelen, szűvetlen, ezek helyett most már a szívtelen-t és szívetlen-t használják” (90); „létel, helyesebben lét” (115), hajdan, hajdanában, régente (434); indulatszócskák: ah (méltatlankodásra), ahha (szemrehányásra), im, ime, ihol (mutatásra) stb. (435); „... a szenvedő igéket, amennyire lehet, kerülni kell – írja – , vagy az -ódik, -ődik képzőkkel kell helyettesíteni” (210); „... egyesek az egyszerű írandok jövőt alkalmazzák, ... mások a főnévi igenév és fogok, fogsz segédigés formát” (211).
C.) Stílusérték. – Sem maga a szó, sem az általa jelölt fogalom nem fordul elő Verseghynél. Viszont a nyelv, a beszéd fontos céljának tartja, hogy a képzelet és az érzelmek felhasználásával a beszélő az „ész” mellett a „szív”-re is tudjon hatni. Amikor tehát az ékesbeszédet, ill. a költészet stílusát tárgyalja, a képeknek, az egyes nyelvi-stilisztikai eszközöknek a stílusértékéről is szól. A harmadik fejezet tárgya egyébként a festői nyelv, a negyediké az érzelemkeltő beszédmód, a hetedik, nyolcadik és kilencediké pedig az esztétikai hatások. A 79-95. lapon egyenesen sorra veszi – mint a XX. században Zlinszky Aladár „A kifejezés stílusa” c. dolgozatában – a szeretet, a gyűlölet, a reménység, az öröm, a félelem és a többi érzelem kifejezésének módjait.
D.). A költői és prózai stílus. – Az esztétikai céltól vezéreltetve sokat, talán a legtöbbet foglalkozik Verseghy a költészettel, a költői stílussal. A 118. §-ban – a jellemző nyelvstilisztikai jelenségek felsorolásával (is) – tisztázza a költői és a prózai stílus közötti különbséget. Megemlítem még, hogy az ötödik fejezet a szépirodalmi mű szerzőjétől elvárható vonásokról, a hatodik a műalkotások megszerkesztésének a művészetéről, a tizennegyedik a költészet jellemzőiről, a tizenötödik a metrumról, a tizenhatodik a verssor sajátságairól, a tizenkilencedik a verssorfajtákról szól, többé-kevésbé mindig kitérve az illető jelenség funkcióira.
E.) A stílusrétegek. – Érthetően ez a megnevezés és az általa kifejezett fogalom sem szerepel Verseghynél. De – minden bizonnyal retorikai örökségként, továbbá az élőbeszéd középpontba helyezése következtében, valamint realitásérzékétől indíttatva – Verseghy kitér mind a beszélt és írott nyelv különbségének, mind több, alájuk tartozó közlésformának a jobbára kisebb mérvű bemutatására. A 300. §-ban pl. említést tesz a társalgási nyelvről, részletesebben megemlékezik viszont a tizenharmadik fejezetben a szónoklásról, közelebbről a szónoki beszéd fajairól, részeiről, valamint az oktató, a megindító és a gyönyörködtető beszéd eszközeiről, a huszonharmadik fejezetben pedig a színészi előadásmódról. Szól azután a hivatalos stílus természetéről. (A magyar nyelv etimológiája 34. §), továbbá a tudományos stílusról (A magyar nyelv mondattana 295. §).
F.) A stílusárnyalatok. – Szintén érthetően, ez a szó, ill. az általa jelölt jelenség sem fordul elő Verseghynél. De sokszor emlegeti az alkotás hangnemét, a kilencedik fejezet meg (399-462) „A jóságból fakadó és a lélekre ható esztétikai hatásokról” címen számos olyan magatartást, lelkiállapotot sorra vesz (mint pl. a szenvedélyes, a megindító, az ünnepélyes, a fenséges stb.) – igaz, sokkal inkább a pszichológia és az esztétika felől –, amely alapja a stílusárnyalatoknak is.
G.) A stílusszintekkel kapcsolatos megjegyzések – A hangtani, szókincsbeli, alak- és mondattani variánsokról, szinonimákról már röviden szóltam. Pótlólag még három jelenségre utalok.
Verseghy a provincializmusokat – mint már utaltam rá – elveti, pontosabban a következőket írja róluk: „Magukat a tájkifejezéseket vagy az egyik-másik környék gyakorlatában helyet kapott szavakat is gondosan kerülni kell az egész nemzet számára írott könyvekben” (A magyar nyelv mondattana 393.) Ugyanakkor másutt megjegyzi: „... a vidékek kifejezésmódját kárhoztatni nem szabad” (uo.133).
Hogy Verseghy a nyelvi életnek szinte a teljességet átfogta, az is bizonyítja, hogy a megszólításokat – a változatokkal együtt – részletesen tárgyalja, méghozzá minősítő megjegyzésekkel „... a maga használatara – írja – az Úr, Asszony, Úrfi, Kisasszony, Leányasszony szerepében udvariatlanság, bár a kisebb városok és mezővárosok lakosai között elfogadott dolog”. Továbbá: „... a Kegyelmed-et vagy Kigyelmed-et a köznépből való tekintélyesebb embereknek – ilyenek a mesteremberek, a falusi bírák vagy az idősebb falusiak –, Kelmed-et az alacsonyabb, végül a Kend-et es a Ked-et a legalsó réteghez tartozóknak mondják” (I. m. 89-90, l. még 84-95).
Stilisztikailag is viszonylag alaposabban elemzi Verseghy a körmondatot. Meghatározza, milyen ez a fajta mondat, mit fejez ki, milyen a hatása. Szól aztán arról, hogy milyen műfajokban használatos, és hogy mik a követelményei. Külön kitér a jóhangzással kapcsolatos vonásaira, majd számos irodalmi példát hoz, rámutatva, a lehetséges hibákra is. (L. 15-26). Foglalkozik aztán a szórendcsere lehetőségeivel (30-31). valamint a jelzők szerepével (58-62)
H.) Szóképek, képek. – Minthogy Verseghy érdeklődésének a középpontjában az ékesbeszéd és benne a költészet áll, a szóképekről, egyáltalán a képekről több helyen megemlékezik. Már az 1793-as „Mi a’ Poézis?”-ban ezt írja: szükséges, hogy a poéta ,,a’ tárgyat szép képekbe, azután pedig: hogy ezen képeket szép beszédbe öltöztesse: az az: hogy a’ képeknek és a’ beszédnek a’ Poézis’ tzéllya szerint édesgető, avvagy aestheticabéli erőt adgyon.” (24). Az „Usus aestheticus...” 27-30., 31-62. lapjain – más alakzatokkal együtt – részletezi ezen stíluseszközök funkcióit, hatását, forrásait, műfajokbeli megjelenését, és közben kitér a hasonlatok, az allegória stb. tárgyalására. (L. még 482, 489, Felelet 131-134.)
I.) Alakzatok. – Ókori retorikai örökségként – a trópusok mellett, ill. azokkal együtt – viszonylag sűrűn emlegeti Verseghy az alakzatokat. – A 29-30. lapon így írja körül őket: „Az alakzat ( figura ) ... az ékesszólásnak olyan, bármely nyelvben bevett formája, amely a benne rejlő sajátos hatás folytán az ékesszólás segédeszközei közé sorolható. Ilyen – folytatja – az ún. felkiáltás, ismétlés vagy kérdés.” Majd szól ezek hatásáról, fajairól, aztán részletesen pl. az ellentétről (47-51).
J.) A szépirodalmi műfajok stílusa. – Az „Usus aestheticus...” retorikai, poétikai alapjaiból következik, hogy Verseghy fejezeteket szentel az egyes szépirodalmi műfajoknak. A tizennegyedik fejezetben pl. az irodalmi levelet, a tizennyolcadikban a tanító és más kisebb, nem lírai műveket, a tizenkilencedikben a lírai műveket, a huszadikban az eposzt, a huszonkettedikben a drámafajtákat tárgyalja. Közben természetesen szót ejt az illető műfajra jellemző stíluseszközökről is.
6.
Verseghy nyelvi és stilisztikai nézeteivel kapcsolatban abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy – mint már említettem – igazán munkás életének utolsó évében megjelentette – mondhatnánk – másik összegző művét, a „Dissertatio de versione hungarica Scripturae Sacrae...” c. nagy értekezést. Összegző abban az értelemben, hogy a Káldi-féle bibliafordításról írt munkájában valóban mintegy összefoglalja nyelvünk szerkezetéről, a stílusról, benne a Biblia stílusáról, valamint a helyesírásról vallott nézeteit, és – ami a jelen esetben talán még fontosabb – úgyszólván a gyakorlatban teszi mérlegre őket, miközben igaz hittel módosítja, javítja Káldi megoldásait, rendre meg is magyarázván módosításait.
Ez az értekezés – amelyet szintén a megyei latintanárok fordítottak magyarra, és amelyet a Megyei Könyvtár jelentetett meg 1987-ben – külön alapos tanulmányt érdemelne. Ezúttal azonban most már csak utalok Szörényi Lászlónak, a frappáns előszó szerzőjének három találó megállapítására. Egyrészt, hogy Verseghy „a Biblia hermeneutikai magyarázatában a legkorszerűbb elveket követi, olyanokat, amelyeket a protestáns bibliamagyarázat alakított ki.” Másrészt, hogy Verseghy „az érthetőség és a minden ponton hűséges filológiai magyarázat elvéhez tűzön-vízen át ragaszkodott.” És harmadsorban, hogy „ Herder nyomán költészetnek ismeri fel a Bibliát, és arra törekszik, hogy költői érvényű magyar nyelvre fordítsa le.” Magam még azt jegyzem meg, hogy Verseghy javításaiban mindig páratlan lelkiismeretességgel és szigorúan a műveiben lefektetett nyelvi és stilisztikai, valamint helyesírási elvek, szabályok szerint járt el.
7.
A kiemelkedő tudósok gyakran előkészítői egy-egy diszciplína megszületésének, ill. részesei már körvonalazódott vagy éppen kialakult tudományágak jelentős továbbvitelének. Nos, talán sikerült igazolnom, hogy Verseghy – mindenekelőtt „Usus aestheticus linguae hungaicae” c. munkájával – mintegy előkészítette a funkcionális stilisztikát, és így építője lett – természetesen más tudósokkal együtt – a magyar stilisztika útjának.
vfek.vfmk.hu/00000065/008.html
A funkcionális stilisztika előzményei Verseghy műveiben
1.
Több évtizede foglalkozom stilisztikával, stilisztikatörténettel, a magyar költői és prózai stílus alakulásával. A tudománytörténeten belül természetesen helyet kapott Verseghy is ( „Verseghy Ferenc: Usus aestheticus linguae hungaricae.” In: A magyar stilisztika útja. Gondolat K. Bp. 1961. 33-50; „Verseghy, a stilisztikus.” In: Irodalom és felvilágosodás. Szerk. Szauder József és Tarnai Andor. Akadémiai K. 1974. 901-927; Verseghy stilisztikájának egyik fontos területéről – mai szemmel.”In: In memoriam Verseghy Ferenc. 4. Szerk.: Szurmay Ernő. Szolnok, 1994. 33-39). Már 1974-es tanulmányomban jeleztem, hogy Verseghy „Usus aestheticus....” c. munkájában „jelentős lépést tesz a funkcionális stilisztika és stílusfelfogás, vagyis a ma felé” (i.h. 917), majd amikor 1980-ban Szurmay Ernő szorgalmazására a Jász-Nagykun-Szolnok megyei latin szakos tanárok jóvoltából magyar fordításban látott napvilágot az „Usus aestheticus...” első kilenc fejezete, ennek az előszavában szintén utaltam a következőre: „Érdekes, – különösen a funkcionális stilisztika számára – jól hasznosítható fejtegetéseket olvashatunk a lefordított fejezetekben a művészi stílus céljáról és forrásairól; a körmondat stiláris sajátságairól; a festői, valamint az érzelemkeltő beszédmód eszközeiről (képek, szóképek stb.); stb”.
Ezúttal azt kívánom részletesebben megvizsgálni, hogy Verseghy, nyelv- és stilisztikatörténetünknek ez a kiemelkedő alakja hogyan építette az utat a XX. század első felében megalapozódott funkcionális stilisztikához. Erre annál is inkább érdemes sort keríteni, mert „a korán jön ember” megjelölés (l. Deme Zoltán és Szurmay Ernő találó című Verseghy-válogatását, Szolnok, 1996.) nemcsak Verseghy politikai, ideológiai nézeteire, szinte minden műfajt megpróbáló költői-írói, ill. tudományos munkásságára, a nyelvtudományban vallott elveire, módszereire és interdiszciplánsnak mondható érdeklődésére vonatkozik, hanem a stilisztikai nézeteire és gyakorlatára is.
A továbbiakban röviden összefoglalom a funkcionális stilisztika kialakulását, a rendszerét és az elvi hátterét, valamint felsorolom lényegi meghatározásukkal a legfőbb kategóriáit. Ezután jellemzem Verseghy munkásságát a stilisztika szemszögéből. Majd sorra veszem, hogy Verseghy elgondolásai, megállapításai mennyiben mutatnak a funkcionális stilisztika felé. Így próbálom aztán kijelölni Verseghy helyét a stilisztikának, ennek a mostanában – nem utolsósorban a szemiotika, a szövegtan és a pragmatika, továbbá újabban a kognitív nyelveszet, valamint az irodalomtudomány felől a hermeneutika révén – kiszélesedett és igazan önálló tudományággá váló diszciplínának a történetében. A tudománytörténeti kutatások alapelvét természetesen követem: a vizsgált művet vissza kell helyeznünk a maga korába, más szóval nem követelhetünk tőle olyat, ami csak később valósulhatott meg. Ugyanakkor a mindenkori mának a szemével kell mérlegre tennünk, hogy valódi értékeit, előre mutató vonásait is megállapíthassuk.
2.
A funkcionális stilisztika elindítója, a genfi Ch. Bally, az egész nyelvtudománynak új irányt adó Saussure tanítványa volt. Sokban követte mesterét, de ő a parole-nak (a beszédnek) és benne a különböző érzelmeket kifejező, affektív eszközöknek a vizsgálatát állította középpontba. Az ő szemléletében és gyakorlatában fontos szerepet kapott a nyelvi eszközök stílusérték szerinti összevetése, illetve a lexikai és grammatikai szinonimákat vizsgáló szinonimika. Össze is állította a század eleji beszélt francia nyelv kifejező eszközeinek a – stílusértékekkel ellátott – gyűjteményét (Traité de stylistique francaise I.-II. Paris, 1909.). Tanítványai a XX. század közepére még teljesebbé tették Bally elgondolását: az érzelmek mellett teret adtak az értelmi oldalnak is; utat nyitottak (mesterükkel szemben) a történeti stíluskutatásnak, és vizsgálódásaikba bevonták a szépirodalmi művek stílusát is. Közben a stílus létrejöttében az eszközök közötti választás fontosságát hangsúlyozták, és tárgyalásmódjukban a nyelvtani rendszerezést követték (a hangok, a szavak, a mondatok stb. stilisztikája). Ezzel megvetették a funkcionális stilisztika alapjait. Közben a húszas évektől a „Prágai iskola” is továbbépítette ezt a stilisztikát, mindenekelőtt a „funkcionális stílus” kategóriájának a bevezetésével és a stílusjelenségek beható vizsgálatával. A XX. század második felében pedig elsősorban ezt a stilisztikát fejlesztették tovább Európa keleti részében, de ezt erősítették bizonyos – főként Bally örökét folytató – francia, valamint német és más kutatók is (részletesebben l. Szathmári: A funkcionális stilisztika megalapozása. In: Hol tart ma a stilisztika? Szerk.: Szathmári István. Bp., 1996. 18-30).
Összefoglalva: ez a stilisztikai rendszerezés – amely a funkcionális szemléletű nyelvtudományi irányzatokból nőtt ki – a nyelvi-stilisztikai és a nyelven kívüli, ún. extralingvális eszközöknek (variánsoknak) a mondanivaló adekvát kifejezésében, ill. az alkotás egészében betöltött funkcióját, funkcióit vizsgálja. Kutatja továbbá a közlésformákat: a stílusrétegeket és a stílusárnyalatokat. Végül megjegyzem: ez a stilisztika képes a megújulásra, abban az értelemben is, hogy az eklekticizmus veszélye nélkül fel tudja venni a mai kiszélesedett nyelv- és irodalomtudomány legfőbb eredményeit.
Eszerint stíluson egyfelől a hangoztatásban, a lexikális síkon és a grammatikai, valamint szövegszerkesztésben jelentkező többletet, a nyelvi közlést kísérő második szólamot értjük. Illetőleg másfelől a stílust úgy tekintjük, mint a nyelvi anyagraktárnak, továbbá a nyelvhasználati szabályoknak, röviden a nyelvi lehetőségeknek mint variánsoknak a felhasználását, közelebbről ezek bizonyos meghatározott célú kiválogatásának és elrendezésének az eredményét. A funkcionális stilisztika alapkategóriája tehát az adekvátság, vagyis a kommunikáció teljességének megfelelő, adekvát nyelvi-stilisztikai jelenségeknek a kiválasztása, ill. a gondolatoknak, érzéseknek a minden tekintetben pontos, azaz adekvát kifejezése. A válogatást egyébként az teszi lehetővé, hogy a nyelvi-stilisztikai jelenségeknek stílusértékük van. A stílusérték pedig az a gondolati, érzelmi-hangulati, asszociációs tartalom, amely az illető jelenség sajátja, amelynek hatása van, és amely megkülönbözteti szinonímapárjaitól. A kommunikáció fejlődése során a szociokulturális viszonyok hatására kialakulnak bizonyos beszédmódok, szakszóval: közlésformák, amelyek keretet adnak a beszédnek, azzal, hogy immár határozott cél, meghatározott felépítés és bizonyos fokig meghatározott nyelvi-stilisztikai eszközök felhasználása jellemzi őket. Legfontosabb közlésformák a stílusrétegek (a beszélt nyelvieken belül a társalgási, az előadói, a szónoki és a felolvasói stílus; az írott nyelvieken belül a hivatali, a tudományos, a szakmai és a publicisztikai stílus; átmeneti jellegű a levélstílus). Viszont másként, a poétikai szabályokat is felhasználva szerveződik a szépirodalmi vagy művészi stílus, benne a költői és szépprózai kifejezésmóddal. A stílusárnyalat a stílusrétegeket és a szépirodalmi stílust is átszövő és a hangnemben (attitűdben) megnyilvánuló beszédváltozat. (A funkcionális stilisztika részletesebb jellemzését l. Szathmári István: Stílusról, stilisztikáról napjainkban. Nemzeti Tankönyvkiadó Bp., 1994., 1998. és Három fejezet a magyar költői stílus történetéből. Akadémiai K. NytudÉrt. 140. sz. 1995.)
Ami a magyar stilisztika történetét illeti, négy korszakra osztottam. Az első, a XVIII. század vége feléig terjedő idő valójában az előzményeket jelenti, a második – lényegében a XIX. század – pedig a stílustudomány alapjainak a lerakását. Az első korszakot nálunk közelebbről az jellemzi, hogy megszületnek a nyelvünkre vonatkozó első stilisztikai megjegyzések, de természetesen nyelvtani, nyelvhelyességi és kialakulni kezdő irodalmi nyelvünkre vonatkozó megállapításokkal keverten, továbbá minden különösebb rendszerezettség nélkül.
A második korszakra az jellemző, hogy a stilisztika önállósul: most már a stílust önmagáért kezdik vizsgálni, és igyekeznek stilisztikai rendszert is alkotni, jóllehet a retorikai szemlelet még sokáig nagyon erős, továbbá gyakran többé-kevésbé valamilyen esztétikai vagy lélektani-filozófiai indíttatású rendszerbe épül be a stilisztika, pontosabban egyelőre a stílusjelenségek bizonyos, kisebb-nagyobb hányada.
Nos, Verseghy a két korszak határán fejti ki munkásságát.
3.
Következő kérdésünk ez lehet: egyéniségének milyen vonása, életútjának mely mozzanatai fordították Verseghy figyelmét – közvetlenül és még inkább közvetve – a stilisztika felé? Erre viszonylag részletesen válaszoltam „Verseghy, a stilisztikus” c. említett dolgozatomban ( i.h. 905-912). Most összefoglalóan csupán a következőkre utalok:
a.) Mindenekelőtt páratlan realitásérzék jellemezte, minden porcikájával benne élt korában: az értő és érző ember érdekelte, nem véletlenül vizsgálta tehát az élőnyelvet, a beszélt nyelvet, és nem véletlenül tette meg nyelvművelő programjában mércének a közszokást. Továbbá a teljes nyelvhasználatot vizsgálta, és átfogta szinte a teljes nyelvi életet, a kommunikációt.
b.) Az előbbiek ellenére nyelvi vizsgálódásaiban az elmélet vezette: elsőként foglalkozott behatóan nyelvfilozófiával. Sulzer, Adelung, Condillac. Herder és mások tanai alapján saját nézetrendszert alakított ki.
c.) Filológus volt: igyekezett végére járni a felmerült kérdéseknek, felhasználva – természetesen hivatkozással – a korabeli európai, elsősorban a német és francia tudomány, nyelvtudomány eredményeit.
d.) Mint már utaltam rá, a sokoldalúság is jellemezte: jártas volt a nyelv- és irodalomtudományban, a filozófiában, az esztétikában, az ének- és zenetudományban, sőt a politikában is, de munkálkodott a történettudomány, a néprajz területén, sőt írt állatorvosi értekezéseket.
e.) Végül hangsúlyoznom kell hallatlan munkabírását: a fogság sem tudta megtörni, ott is dolgozott keményen, továbbá betegen írta meg, és közvetlenül halála előtt adta ki 1822-ben – számos diszciplínát felhasználó – jellegzetes munkáját: „Dissertatio de versione hungarica Scripturae Sacrae ...” c. könyvét.
4.
Tanulmányomhoz mindenekelőtt az – „Analyticae institutionum linguae hungaricae” harmadik részét, az „Usus aestheticus linguae hungaricae”-t, valamint a „Dissertatio de versione hungarica Scripturae Sacrae...” c. munkát vizsgáltam meg (ezeket a szolnokiak által kiadott magyar fordításokból idézem). De figyelemmel voltam Verseghy egyéb műveire is, mint pl. az „Analiticae institutionum...” első két része, a „Mi a’ poézis?” (1793.), a „Felelet...” (1818.), a „Magyar grammatica” (1818.) stb.
Mint ismeretes, Verseghy külön stilisztikát nem írt, ez a diszciplína egyébként, mint utaltam rá, akkor még nem is önállósodott. Stilisztikai nézetei, megjegyzései hármas függőséget mutatnak: részei az általa kialakított nyelvfilozófiai, továbbá esztétikai rendszernek, valamint egész nyelvművelő programjának. Verseghy kiterjedt nyelvtudományi munkásságát „Analyticae institutionum linguae hungaricae” c., három részből álló hatalmas művében foglalta össze. A minket elsősorban érintő harmadik rész, az „Usus aestheticus linguae hungaricae” azonban nem stilisztika, hanem esztétika, közelebbről inkább nyelvesztétika, benne a magyar művészi nyelv, azaz szépirodalmi stílus sajátságainak, továbbá nyelvünk retorikai és poétikai (benne műfaj elméleti), valamint metrikai sajátságainak a tárgyalásával. Ilyenformán számos stiláris jelenségről esik itt szó, csak nem stilisztikai rendszerezésben.
Gyakran szinte modernnek ható, részletes képet kapunk ebben a műben nyelvünk esztétikai, művészi eszközeiről, továbbá az „ékesbeszéd” egyes megjelenési formáiról (szónoklás, levélírás, versköltés stb.). Tárgyalja Verseghy a művészi stílus célját és forrásait; a körmondat stiláris sajátságait; a festői, érzelemkeltő beszédmód eszközeit (képek, szóképek stb); a szerzők alkotáslélektani jellemzőit; az egyes műfajok szerkezetét; a műnek az olvasóra gyakorolt hatását, és még sorolhatnám tovább.
Tárgyalásában általában a következő sorrendet követi: a.) a tárgyalt jelenség meghatározása, körülírása; – b.) funkciója, hatása; – c.) fajai; – d.) hangneme; – e.) milyen műfajokban fordul elő; – f.) helytelen használata.
Közben számos – klasszikus (görög és római ), továbbá német, francia – irodalmi példát hoz. Ez is igazolja, mennyire jártas volt Verseghy a külföldi irodalomban is.
5.
Most pedig lássuk, mik mutatnak Verseghy munkásságában a funkcionális stilisztikának korábban említett alapelve és egyes kategóriái felé.
A.) Verseghy nyelv- és stílusfelfogása. – A nyelvet Verseghy eszköznek tekinti, amely elvezet a tudományokhoz és a művészetekhez, egyébként ezek teszik lehetővé – amint jelzi – a humanitás megvalósítását (Felelet 12-14 ). A nyelv felhasználási módja lesz a stílus: „Az esztétikailag megformált művekben – írja (485) – meg szokták különböztetni az anyagot annak előadása módjától; az utóbbit beszéd- vagy írásmódnak, azaz stílusnak nevezik.” Verseghy felfogásában stílus mindaz, ami a szerző egyéniségéből fakad, akár gondolatokról, akár kifejezésmódról van szó. Többször utal aztán arra, hogy a stílusnak „illő”-nek, mai műszóval adekvátnak kell lennie: „A stílus jellegének szoros összhangban kell lennie a mű tartalmával. Ha ez komoly, vidám, megható, szomorú, ünnepélyes, fennkölt vagy közönséges – jegyzi meg –, úgy a stílus jellegének is alkalmazkodnia kell hozzá, mind a gondolatokat, mind a kifejezéseket illetően.” (491). Jól látja továbbá a nyelvi-stiláris jelenségek közti válogatás, választás fontosságát (14,15, 490). Szinte modernnek mondható, hogy Verseghy a stílust járulékos elemként, a beszélő vagy író egyéniségéből, leleményéből fakadó többletként szemléli: „A jó kedélyű szerző mulatságos, a komoly súlyos, az élvhajhász sikamlós gondolatokat szokott közbeszőni” – jegyzi meg pl. az egyéni stílussal kapcsolatban (488-489). Szerintem helyesen, Verseghy nem lát eredetbeli, egyáltalán lényegi különbséget a mindennapi és a költői között: ,,... nem lehet megjelölni azokat a határokat, amelyek a közönséges nyelvet élesen elválasztják a költőitől” (478)
B.) Variánsok, szinonimák. – A funkcionális stilisztika egyik alaptételét fogalmazza meg Verseghy, amikor ezt írja: „... a nyelv gördülékenysége... csak arra jellemző, aki több rokon értelmű szó, kifejezés és szólásforma közül tetszés szerint ki tudja választani a legjobbakat és a céljának legmegfelelőbbet” (496). Másutt meg (Magyar grammatika 27) a szinonímák szaporítására hívja fel a figyelmet. Egyébként sorol fel variánsokat mind a hangtani, mind a szókészleti, mind az alak- és mondattani jelenségek köréből (főleg az „Analyticae institutionum...” első és második részében), de jobbára minősítés nélkül.
Hangtani példák: körül és környül (68); a megett alakkal kapcsolatban megjegyzi: írják mögött-nek is (69-70); Verseghy helyteleníti a nyelvjárási és a régi változatokat, pl. az olt mellett az ojt és az ót variánst (59); kiáll az ö és ü státusa mellett a kellemesebb hangzás végett („Analyticae institutionum ...” 391).
Szókészleti példák: esztendő, ritkán év (102); „vétkes vagy bűnös vagy részes ebben nem volt” (128), felette, igen, nagyon (132); micsodás, micsodaféle, micsodanemű (176).
Alak- és mondattani példák: sótalan, savatlan és sajtalan (89); „szű: szűtelen, szűvetlen, ezek helyett most már a szívtelen-t és szívetlen-t használják” (90); „létel, helyesebben lét” (115), hajdan, hajdanában, régente (434); indulatszócskák: ah (méltatlankodásra), ahha (szemrehányásra), im, ime, ihol (mutatásra) stb. (435); „... a szenvedő igéket, amennyire lehet, kerülni kell – írja – , vagy az -ódik, -ődik képzőkkel kell helyettesíteni” (210); „... egyesek az egyszerű írandok jövőt alkalmazzák, ... mások a főnévi igenév és fogok, fogsz segédigés formát” (211).
C.) Stílusérték. – Sem maga a szó, sem az általa jelölt fogalom nem fordul elő Verseghynél. Viszont a nyelv, a beszéd fontos céljának tartja, hogy a képzelet és az érzelmek felhasználásával a beszélő az „ész” mellett a „szív”-re is tudjon hatni. Amikor tehát az ékesbeszédet, ill. a költészet stílusát tárgyalja, a képeknek, az egyes nyelvi-stilisztikai eszközöknek a stílusértékéről is szól. A harmadik fejezet tárgya egyébként a festői nyelv, a negyediké az érzelemkeltő beszédmód, a hetedik, nyolcadik és kilencediké pedig az esztétikai hatások. A 79-95. lapon egyenesen sorra veszi – mint a XX. században Zlinszky Aladár „A kifejezés stílusa” c. dolgozatában – a szeretet, a gyűlölet, a reménység, az öröm, a félelem és a többi érzelem kifejezésének módjait.
D.). A költői és prózai stílus. – Az esztétikai céltól vezéreltetve sokat, talán a legtöbbet foglalkozik Verseghy a költészettel, a költői stílussal. A 118. §-ban – a jellemző nyelvstilisztikai jelenségek felsorolásával (is) – tisztázza a költői és a prózai stílus közötti különbséget. Megemlítem még, hogy az ötödik fejezet a szépirodalmi mű szerzőjétől elvárható vonásokról, a hatodik a műalkotások megszerkesztésének a művészetéről, a tizennegyedik a költészet jellemzőiről, a tizenötödik a metrumról, a tizenhatodik a verssor sajátságairól, a tizenkilencedik a verssorfajtákról szól, többé-kevésbé mindig kitérve az illető jelenség funkcióira.
E.) A stílusrétegek. – Érthetően ez a megnevezés és az általa kifejezett fogalom sem szerepel Verseghynél. De – minden bizonnyal retorikai örökségként, továbbá az élőbeszéd középpontba helyezése következtében, valamint realitásérzékétől indíttatva – Verseghy kitér mind a beszélt és írott nyelv különbségének, mind több, alájuk tartozó közlésformának a jobbára kisebb mérvű bemutatására. A 300. §-ban pl. említést tesz a társalgási nyelvről, részletesebben megemlékezik viszont a tizenharmadik fejezetben a szónoklásról, közelebbről a szónoki beszéd fajairól, részeiről, valamint az oktató, a megindító és a gyönyörködtető beszéd eszközeiről, a huszonharmadik fejezetben pedig a színészi előadásmódról. Szól azután a hivatalos stílus természetéről. (A magyar nyelv etimológiája 34. §), továbbá a tudományos stílusról (A magyar nyelv mondattana 295. §).
F.) A stílusárnyalatok. – Szintén érthetően, ez a szó, ill. az általa jelölt jelenség sem fordul elő Verseghynél. De sokszor emlegeti az alkotás hangnemét, a kilencedik fejezet meg (399-462) „A jóságból fakadó és a lélekre ható esztétikai hatásokról” címen számos olyan magatartást, lelkiállapotot sorra vesz (mint pl. a szenvedélyes, a megindító, az ünnepélyes, a fenséges stb.) – igaz, sokkal inkább a pszichológia és az esztétika felől –, amely alapja a stílusárnyalatoknak is.
G.) A stílusszintekkel kapcsolatos megjegyzések – A hangtani, szókincsbeli, alak- és mondattani variánsokról, szinonimákról már röviden szóltam. Pótlólag még három jelenségre utalok.
Verseghy a provincializmusokat – mint már utaltam rá – elveti, pontosabban a következőket írja róluk: „Magukat a tájkifejezéseket vagy az egyik-másik környék gyakorlatában helyet kapott szavakat is gondosan kerülni kell az egész nemzet számára írott könyvekben” (A magyar nyelv mondattana 393.) Ugyanakkor másutt megjegyzi: „... a vidékek kifejezésmódját kárhoztatni nem szabad” (uo.133).
Hogy Verseghy a nyelvi életnek szinte a teljességet átfogta, az is bizonyítja, hogy a megszólításokat – a változatokkal együtt – részletesen tárgyalja, méghozzá minősítő megjegyzésekkel „... a maga használatara – írja – az Úr, Asszony, Úrfi, Kisasszony, Leányasszony szerepében udvariatlanság, bár a kisebb városok és mezővárosok lakosai között elfogadott dolog”. Továbbá: „... a Kegyelmed-et vagy Kigyelmed-et a köznépből való tekintélyesebb embereknek – ilyenek a mesteremberek, a falusi bírák vagy az idősebb falusiak –, Kelmed-et az alacsonyabb, végül a Kend-et es a Ked-et a legalsó réteghez tartozóknak mondják” (I. m. 89-90, l. még 84-95).
Stilisztikailag is viszonylag alaposabban elemzi Verseghy a körmondatot. Meghatározza, milyen ez a fajta mondat, mit fejez ki, milyen a hatása. Szól aztán arról, hogy milyen műfajokban használatos, és hogy mik a követelményei. Külön kitér a jóhangzással kapcsolatos vonásaira, majd számos irodalmi példát hoz, rámutatva, a lehetséges hibákra is. (L. 15-26). Foglalkozik aztán a szórendcsere lehetőségeivel (30-31). valamint a jelzők szerepével (58-62)
H.) Szóképek, képek. – Minthogy Verseghy érdeklődésének a középpontjában az ékesbeszéd és benne a költészet áll, a szóképekről, egyáltalán a képekről több helyen megemlékezik. Már az 1793-as „Mi a’ Poézis?”-ban ezt írja: szükséges, hogy a poéta ,,a’ tárgyat szép képekbe, azután pedig: hogy ezen képeket szép beszédbe öltöztesse: az az: hogy a’ képeknek és a’ beszédnek a’ Poézis’ tzéllya szerint édesgető, avvagy aestheticabéli erőt adgyon.” (24). Az „Usus aestheticus...” 27-30., 31-62. lapjain – más alakzatokkal együtt – részletezi ezen stíluseszközök funkcióit, hatását, forrásait, műfajokbeli megjelenését, és közben kitér a hasonlatok, az allegória stb. tárgyalására. (L. még 482, 489, Felelet 131-134.)
I.) Alakzatok. – Ókori retorikai örökségként – a trópusok mellett, ill. azokkal együtt – viszonylag sűrűn emlegeti Verseghy az alakzatokat. – A 29-30. lapon így írja körül őket: „Az alakzat ( figura ) ... az ékesszólásnak olyan, bármely nyelvben bevett formája, amely a benne rejlő sajátos hatás folytán az ékesszólás segédeszközei közé sorolható. Ilyen – folytatja – az ún. felkiáltás, ismétlés vagy kérdés.” Majd szól ezek hatásáról, fajairól, aztán részletesen pl. az ellentétről (47-51).
J.) A szépirodalmi műfajok stílusa. – Az „Usus aestheticus...” retorikai, poétikai alapjaiból következik, hogy Verseghy fejezeteket szentel az egyes szépirodalmi műfajoknak. A tizennegyedik fejezetben pl. az irodalmi levelet, a tizennyolcadikban a tanító és más kisebb, nem lírai műveket, a tizenkilencedikben a lírai műveket, a huszadikban az eposzt, a huszonkettedikben a drámafajtákat tárgyalja. Közben természetesen szót ejt az illető műfajra jellemző stíluseszközökről is.
6.
Verseghy nyelvi és stilisztikai nézeteivel kapcsolatban abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy – mint már említettem – igazán munkás életének utolsó évében megjelentette – mondhatnánk – másik összegző művét, a „Dissertatio de versione hungarica Scripturae Sacrae...” c. nagy értekezést. Összegző abban az értelemben, hogy a Káldi-féle bibliafordításról írt munkájában valóban mintegy összefoglalja nyelvünk szerkezetéről, a stílusról, benne a Biblia stílusáról, valamint a helyesírásról vallott nézeteit, és – ami a jelen esetben talán még fontosabb – úgyszólván a gyakorlatban teszi mérlegre őket, miközben igaz hittel módosítja, javítja Káldi megoldásait, rendre meg is magyarázván módosításait.
Ez az értekezés – amelyet szintén a megyei latintanárok fordítottak magyarra, és amelyet a Megyei Könyvtár jelentetett meg 1987-ben – külön alapos tanulmányt érdemelne. Ezúttal azonban most már csak utalok Szörényi Lászlónak, a frappáns előszó szerzőjének három találó megállapítására. Egyrészt, hogy Verseghy „a Biblia hermeneutikai magyarázatában a legkorszerűbb elveket követi, olyanokat, amelyeket a protestáns bibliamagyarázat alakított ki.” Másrészt, hogy Verseghy „az érthetőség és a minden ponton hűséges filológiai magyarázat elvéhez tűzön-vízen át ragaszkodott.” És harmadsorban, hogy „ Herder nyomán költészetnek ismeri fel a Bibliát, és arra törekszik, hogy költői érvényű magyar nyelvre fordítsa le.” Magam még azt jegyzem meg, hogy Verseghy javításaiban mindig páratlan lelkiismeretességgel és szigorúan a műveiben lefektetett nyelvi és stilisztikai, valamint helyesírási elvek, szabályok szerint járt el.
7.
A kiemelkedő tudósok gyakran előkészítői egy-egy diszciplína megszületésének, ill. részesei már körvonalazódott vagy éppen kialakult tudományágak jelentős továbbvitelének. Nos, talán sikerült igazolnom, hogy Verseghy – mindenekelőtt „Usus aestheticus linguae hungaicae” c. munkájával – mintegy előkészítette a funkcionális stilisztikát, és így építője lett – természetesen más tudósokkal együtt – a magyar stilisztika útjának.
vfek.vfmk.hu/00000065/008.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése