Válasz Schöpflin Aladárnak
Veszedelemben van-e nyelvünk?
Mellemnek szögezik a kérdést: »nem fölösleges rémlátás-e nyelvünk veszedelméről beszélni?« Azzal érvelnek ellenem, hogy »ma egy lelkiismeretesebb ujságíró is közvetlenebbül, fesztelenebbül tud írni, mint a hetvenes években jeles íróművészek«, aztán, hogy »irodalmunk ma nyelvileg tisztábban szól a nemzethez, mint valaha«.
Ezt ebben a fogalmazásban tagadom. Tagadom mindenekelőtt, hogy nincs veszedelemben nyelvünk s tagadom, hogy erről beszélni »fölösleges«, vagy annyira kárhozatos, hogy ez ellen külön érdemes fölszólalni. Kire háramlik kár abból, hogy valaki figyelemre buzdítja a közönyösöket és nyelvünk még nagyobb tökéletesedését kívánja?
Lehet, hogy a látszat ellenem szól. A német veszedelem valóban elmult, Budapest megmagyarosodott. Ezzel azonban el is vesztette a veszedelem serkentő érzetét. Nem veszi észre azt a másik nagyobb veszedelmet, hogy a XX. században a népek nyilt országútján hever, egy megnyirdalt ország peremén s a német veszedelem helyett sok új és nagyobb veszedelem ostromolja nyelvi önállóságát.
Tagadom, hogy ma a »lelkiismeretes ujságíró« is jobban írna, mint például Eötvös Károly, Gyulai Pál, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Dóczy Lajos, Tóth Béla, Tolnai Lajos, Kiss József vagy Petelei István, ezek a »jeles íróművészek«, akik valamennyien a hetvenes években éltek és működtek. Írásaikban esetleg rá-rábukkanhatunk nehány rozsdás szerkezetre, mely ma gyarlónak vagy ügyefogyottnak tetszik. De az összehasonlítás alapja nem lehet az, hogy a hetvenes évekből származó szöveg kedvesebb-e fülünknek, vagy a mai. Természetes, hogy a mai szöveg többnyire meghittebben hangzik. Az is kétségtelen, hogy nyelvünk azóta fejlődött. Ne íróművészek alkotását állítsuk egymás mellé. Azok mindig az időn kívül állanak. Ne is a kontárok fércművét. Azok mindig nagyon is a perchez rögződnek. Vessük össze a Vasárnapi Ujság egy régi, névtelen vezércikkét s egy mai újdonsült folyóírat akármelyik irományát. Lehetetlen észre nem vennünk, hogy az előbbiben mennyi betűtisztelet, szabatosságra és műgondra való törekvés, felelősségérzet és a legjobb értelemben vett »európai« szerénység nyilatkozik meg, az utóbbiakban pedig mennyi a hányavetiség, az ál-fölény, a nagyotmondás, a handabanda, szóval a legrosszabb értelemben vett balkáni felületesség.
Ami a multat illeti, nem említem Pázmány-t, Mikes Kelement, Kármán Józsefet sem, csak egy történelmi műre hivatkozom, melyben Komáromy Andor, a XVI. és XVII. Századi magyar boszorkánypörök okleveleit közli. Aki belepillant az itt szereplő jobbágyok és nemesurak vallomásába, melyet az íródeákok - nyilván szószerint, szépítés nélkül - vetettek papírra, elámul nyelvünk akkori gazdagságán, erején, megannyi azóta teljesen elsikkadt fordulatán és árnyalatán s egy kissé bizony gondolkodóba esik.
Röviden: nemrég - még a hetvenes években is - legalább divatos volt helyesen és tisztán írni, ma azonban - vagy legalább is az előző években - polgárjogot kapott nyelvünkben egy nyegle nemzetköziség s ez idegenné változtatott olyan szavakat és kifejezéseket is, melyeket annakelőtte csak magyarul használtunk. Ez a fontoskodó szellem halaványnak érzett mindent, ami a miénk. Az egészséges érzékletességet póriasnak, laposnak tartotta. Nem torkoskodtak és nyalakodtak többé gyermekeink, csak: »nasoltak«. Egy értelmes, okos, eszes ember: »intelligens« lett, a jellemes ember: »karakteres«, az elmés, sziporkázó, ötletes ember: »vicces«.
Ezt az átnyergelést a divat általában helyeselte, a »differenciáltság«, illetve az »eldifferenciálódottság« nevében. Egy előkelő hölgynek meghalt az ura. Részvétlátogatásra mentem hozzá. Megcsókoltam a kezét. A porig sújtott özvegy szóról-szóra így jellemezte lelkiállapotát: »Tudja, olyan unheimlich Unlust-Gefühl-öm van«. Nekem ez nem tetszett. Olvastam ekkoriban olyan cikkeket, melyeknek szókincse már csak felében volt a miénk s olvastam olyan mondatokat is, melyekben már csak a ragok és névelők voltak magyarok. Hadd idézzem újra annak a színházi beszámolónak néhány sorát, mely nem a »kültelki sajtó«-ban jelent meg és szerzőjéül egyik legismertebb tollforgatónkat vallja: »A premiér pittoreszk és artisztikus mise en scenje, az akció frappáns miljője, a színészek produkciója, a szubtilis nüanszok valóságos chef d'oeuvreje«. Ez már korjelenség. Hangsúlyunk megbicsaklott, bizonytalanná vált. Legelső színpadainkon legelső színészeink gyakran az igetövet hangsúlyozták, nem az igekötőt. A kettős mássalhangzók eltüntek, következetesen egyet ejtettek helyettük.
Mintha valami ördöngős bűbáj játszott volna velünk. Ezt akartuk mondani: »találka«, de ezt mondtuk: »randevú«. A korcsmáros ezt akarta hirdetőtáblájára festeni: »ürmös«, de ezt festette: »vermút«. Éjszaka, amíg aludtunk, garázda, részeg manók cserélték ki szavainkat, fogadóink és kávéházaink nevét, megváltoztatták folyóírataink címét és kirakataink fölírását, összevissza dobálták cégtábláinkat is s mi egy idegen helyen ébredtünk föl.
Bevallom, ekkor az az érzésem támadt, hogy az emberek öntudatlanul szabadulni igyekeznek ősi szavaiktól, titokban túladnak rajtuk, sietve idegeneket vásárolnak helyettük, akár államcsődök idején a pénzzel teszik, amikor megreng a bizalom egy közösség hitelképességében és aranyfedezetében. Szinte felöltözve, batyuval és bottal kezükben álltak, hogy egy más szellemi útra vándoroljanak.
A XIX. század elején, amikor egyszerre rohant meg bennünket az Európából ideáramló műveltség, az új fogalmak és találmányok száza és ezre, fölvértezve vártuk a haladást, mint jó európaiak s azonnal magunkba hasonlítottuk, nyelvünkön neveztük el. Most nem tudtunk megbirkozni azzal a nehány, rongyos, idegen szóval, mely átszivárgott hozzánk. Szőröstül-bőröstül elfogadtunk mindent, »mentalitás«-t és »sofort-Program«-ot. A hetvenes években még körkérdésről, értekezletről, vitaestről írtak: ma ankétről, akkor szelvényt emlegettek: ma bolettát, akkor mulatóról beszéltek: ma lokálról stb. Annakelőtte minden fogalom észrevétlenül megmagyarosodott. Most a magyar is idegenné vedlett.
Az emberek lázasan magolták az idegen nyelveket a villamoson is s az idegen nyelvek bevonultak a gyermekek szobájába, még minekelőtte anyanyelvüket tudták volna. Maga az iskola járt elől züllesztő példával. Sebbel-lobbal beállított a tantervbe öt-hat nyelvet, hogy gyermekeinkből nemzetközi szélkakasokat faragjon. Sehol a földgolyón nem foglalkoznak oly keveset az anyanyelvvel, mint a mi iskolánkban. Tessék ennek utána nézni. Csoda-e hát, hogy a tanulók, akik megannyi gyatra, hazafias szólamot hallanak, de valójában azt tapasztalják, hogy a felnőttek, a nevelők megvetik anyanyelvüket, maguk is oly kevéssé bíznak értékében, mint abban a hadikölcsön-papírban, melyet senki se fizet ki?
Ez a folyamat kimutathatóan összeesett a háborút követő gazdasági válsággal. Nyelvünk becsülete ebek harmincadjára jutott, sarjadzó ereje megbénult. Erre a veszedelemre figyelmeztettem a nyilvánosságot. Ha számba vesszük, hogy a mult századokban nyelvünk épségét az akkori természetes elszigeteltségünk is oltalmazta, ma azonban a közlekedési eszközök gyorsulása folytán a köröttünk élő nagyobb nyelvterületek már sokkal közvetlenebbül hatnak, mint annakelőtte s úgyszólván nyitott ajtóknál-ablakoknál alszunk és hogy a soknyelvű mozi, a rádióval együtt akár a faluban, a tanyán is szolgálója lehet ennek a nyelvi megfakulásnak és elszíntelenedésnek, senki se lobbanthatja szememre, hogy rémeket láttam és ok nélkül vertem félre a harangokat.
Ezt ebben a fogalmazásban tagadom. Tagadom mindenekelőtt, hogy nincs veszedelemben nyelvünk s tagadom, hogy erről beszélni »fölösleges«, vagy annyira kárhozatos, hogy ez ellen külön érdemes fölszólalni. Kire háramlik kár abból, hogy valaki figyelemre buzdítja a közönyösöket és nyelvünk még nagyobb tökéletesedését kívánja?
Lehet, hogy a látszat ellenem szól. A német veszedelem valóban elmult, Budapest megmagyarosodott. Ezzel azonban el is vesztette a veszedelem serkentő érzetét. Nem veszi észre azt a másik nagyobb veszedelmet, hogy a XX. században a népek nyilt országútján hever, egy megnyirdalt ország peremén s a német veszedelem helyett sok új és nagyobb veszedelem ostromolja nyelvi önállóságát.
Tagadom, hogy ma a »lelkiismeretes ujságíró« is jobban írna, mint például Eötvös Károly, Gyulai Pál, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Dóczy Lajos, Tóth Béla, Tolnai Lajos, Kiss József vagy Petelei István, ezek a »jeles íróművészek«, akik valamennyien a hetvenes években éltek és működtek. Írásaikban esetleg rá-rábukkanhatunk nehány rozsdás szerkezetre, mely ma gyarlónak vagy ügyefogyottnak tetszik. De az összehasonlítás alapja nem lehet az, hogy a hetvenes évekből származó szöveg kedvesebb-e fülünknek, vagy a mai. Természetes, hogy a mai szöveg többnyire meghittebben hangzik. Az is kétségtelen, hogy nyelvünk azóta fejlődött. Ne íróművészek alkotását állítsuk egymás mellé. Azok mindig az időn kívül állanak. Ne is a kontárok fércművét. Azok mindig nagyon is a perchez rögződnek. Vessük össze a Vasárnapi Ujság egy régi, névtelen vezércikkét s egy mai újdonsült folyóírat akármelyik irományát. Lehetetlen észre nem vennünk, hogy az előbbiben mennyi betűtisztelet, szabatosságra és műgondra való törekvés, felelősségérzet és a legjobb értelemben vett »európai« szerénység nyilatkozik meg, az utóbbiakban pedig mennyi a hányavetiség, az ál-fölény, a nagyotmondás, a handabanda, szóval a legrosszabb értelemben vett balkáni felületesség.
Ami a multat illeti, nem említem Pázmány-t, Mikes Kelement, Kármán Józsefet sem, csak egy történelmi műre hivatkozom, melyben Komáromy Andor, a XVI. és XVII. Századi magyar boszorkánypörök okleveleit közli. Aki belepillant az itt szereplő jobbágyok és nemesurak vallomásába, melyet az íródeákok - nyilván szószerint, szépítés nélkül - vetettek papírra, elámul nyelvünk akkori gazdagságán, erején, megannyi azóta teljesen elsikkadt fordulatán és árnyalatán s egy kissé bizony gondolkodóba esik.
Röviden: nemrég - még a hetvenes években is - legalább divatos volt helyesen és tisztán írni, ma azonban - vagy legalább is az előző években - polgárjogot kapott nyelvünkben egy nyegle nemzetköziség s ez idegenné változtatott olyan szavakat és kifejezéseket is, melyeket annakelőtte csak magyarul használtunk. Ez a fontoskodó szellem halaványnak érzett mindent, ami a miénk. Az egészséges érzékletességet póriasnak, laposnak tartotta. Nem torkoskodtak és nyalakodtak többé gyermekeink, csak: »nasoltak«. Egy értelmes, okos, eszes ember: »intelligens« lett, a jellemes ember: »karakteres«, az elmés, sziporkázó, ötletes ember: »vicces«.
Ezt az átnyergelést a divat általában helyeselte, a »differenciáltság«, illetve az »eldifferenciálódottság« nevében. Egy előkelő hölgynek meghalt az ura. Részvétlátogatásra mentem hozzá. Megcsókoltam a kezét. A porig sújtott özvegy szóról-szóra így jellemezte lelkiállapotát: »Tudja, olyan unheimlich Unlust-Gefühl-öm van«. Nekem ez nem tetszett. Olvastam ekkoriban olyan cikkeket, melyeknek szókincse már csak felében volt a miénk s olvastam olyan mondatokat is, melyekben már csak a ragok és névelők voltak magyarok. Hadd idézzem újra annak a színházi beszámolónak néhány sorát, mely nem a »kültelki sajtó«-ban jelent meg és szerzőjéül egyik legismertebb tollforgatónkat vallja: »A premiér pittoreszk és artisztikus mise en scenje, az akció frappáns miljője, a színészek produkciója, a szubtilis nüanszok valóságos chef d'oeuvreje«. Ez már korjelenség. Hangsúlyunk megbicsaklott, bizonytalanná vált. Legelső színpadainkon legelső színészeink gyakran az igetövet hangsúlyozták, nem az igekötőt. A kettős mássalhangzók eltüntek, következetesen egyet ejtettek helyettük.
Mintha valami ördöngős bűbáj játszott volna velünk. Ezt akartuk mondani: »találka«, de ezt mondtuk: »randevú«. A korcsmáros ezt akarta hirdetőtáblájára festeni: »ürmös«, de ezt festette: »vermút«. Éjszaka, amíg aludtunk, garázda, részeg manók cserélték ki szavainkat, fogadóink és kávéházaink nevét, megváltoztatták folyóírataink címét és kirakataink fölírását, összevissza dobálták cégtábláinkat is s mi egy idegen helyen ébredtünk föl.
Bevallom, ekkor az az érzésem támadt, hogy az emberek öntudatlanul szabadulni igyekeznek ősi szavaiktól, titokban túladnak rajtuk, sietve idegeneket vásárolnak helyettük, akár államcsődök idején a pénzzel teszik, amikor megreng a bizalom egy közösség hitelképességében és aranyfedezetében. Szinte felöltözve, batyuval és bottal kezükben álltak, hogy egy más szellemi útra vándoroljanak.
A XIX. század elején, amikor egyszerre rohant meg bennünket az Európából ideáramló műveltség, az új fogalmak és találmányok száza és ezre, fölvértezve vártuk a haladást, mint jó európaiak s azonnal magunkba hasonlítottuk, nyelvünkön neveztük el. Most nem tudtunk megbirkozni azzal a nehány, rongyos, idegen szóval, mely átszivárgott hozzánk. Szőröstül-bőröstül elfogadtunk mindent, »mentalitás«-t és »sofort-Program«-ot. A hetvenes években még körkérdésről, értekezletről, vitaestről írtak: ma ankétről, akkor szelvényt emlegettek: ma bolettát, akkor mulatóról beszéltek: ma lokálról stb. Annakelőtte minden fogalom észrevétlenül megmagyarosodott. Most a magyar is idegenné vedlett.
Az emberek lázasan magolták az idegen nyelveket a villamoson is s az idegen nyelvek bevonultak a gyermekek szobájába, még minekelőtte anyanyelvüket tudták volna. Maga az iskola járt elől züllesztő példával. Sebbel-lobbal beállított a tantervbe öt-hat nyelvet, hogy gyermekeinkből nemzetközi szélkakasokat faragjon. Sehol a földgolyón nem foglalkoznak oly keveset az anyanyelvvel, mint a mi iskolánkban. Tessék ennek utána nézni. Csoda-e hát, hogy a tanulók, akik megannyi gyatra, hazafias szólamot hallanak, de valójában azt tapasztalják, hogy a felnőttek, a nevelők megvetik anyanyelvüket, maguk is oly kevéssé bíznak értékében, mint abban a hadikölcsön-papírban, melyet senki se fizet ki?
Ez a folyamat kimutathatóan összeesett a háborút követő gazdasági válsággal. Nyelvünk becsülete ebek harmincadjára jutott, sarjadzó ereje megbénult. Erre a veszedelemre figyelmeztettem a nyilvánosságot. Ha számba vesszük, hogy a mult századokban nyelvünk épségét az akkori természetes elszigeteltségünk is oltalmazta, ma azonban a közlekedési eszközök gyorsulása folytán a köröttünk élő nagyobb nyelvterületek már sokkal közvetlenebbül hatnak, mint annakelőtte s úgyszólván nyitott ajtóknál-ablakoknál alszunk és hogy a soknyelvű mozi, a rádióval együtt akár a faluban, a tanyán is szolgálója lehet ennek a nyelvi megfakulásnak és elszíntelenedésnek, senki se lobbanthatja szememre, hogy rémeket láttam és ok nélkül vertem félre a harangokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése