Szilágyi N. Sándor
Miért tanulod a nyelvtant?
Nyelvtani kiskalauz
(Részletek a szerző Ne lógasd a nyelved hiába! című kötetéből
Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 2000)
A felvételi vizsgadolgozatoknak az volt az egyik tanulsága, hogy a felvételizők nagy rész beleölte a rengeteg munkát a nyelvtantanulásba, de annak, hogy valaha is elgondolkozott volna rajta, mire is való hát ez az egész, nem sok jele volt. Azt hiszem, ha megkérdezném tőlük, miért is tanulták ők a nyelvtant, a legtöbben akkor válaszolnának őszintén, ha azt mondanák: mert muszáj volt, mert kérik a felvételin, különben biztosan nem töltötték volna vele az idejüket.
És csakugyan: miért is kell neked magyar nyelvtant tanulnod? Ha mondjuk angolul tanulsz, ott még csak hagyján: hiszen angolul még nem tudsz rendesen, és minden újabb nyelvtani szabály segítségedre lehet abban, hogy egy bizonyosfajta hibát ne kövess el többé. De a magyar nyelvtan? Mire lehetne az jó neked, mikor te már tudsz magyarul? Minek azt neked külön megtanulnod, hogy a tárgy ragja a -t? Hiszen te, amióta az eszedet tudod, mindig is így mondtad: Verebet fogott a macska. Ezt minden magyar ember így mondaná, még az analfabéta is, aki soha nyelvtant nem tanult. Akkor meg mi értelme van egyáltalán a magyar nyelvtannak?
Látod, ezért megy neked olyan kínkeservesen a nyelvtanulás. Mert muszájból csinálod, csak a vizsga kedvéért.
Vagyis úgy, ahogy igazából nem szabad. Hallgass rám: sose tanulj olyasmit, ami nem érdekel igazán. Az olyan tanulás nem embernek való, nem is tanulás az, hanem gyötrelem, kínlódás, szenvedés, büntetés.
Tiszta igaz – mondod erre –, csakhogy mi lesz akkor veled? A nyelvtan ugyan maga az unalom, de ha nem tudod, nem juthatsz be az egyetemre. Muszáj hát megtanulnod, ha belegebedsz is.
Én meg azt mondom erre, hogy mégsem ez ennek a módja. Hanem gondold el inkább, hogy azt a nyelvtant valakik megírták. (Jól, rosszul, az más kérdés – noha számodra biztosan mindegy –, de megírták.) Miért adták vajon ilyesmire a fejüket? Az anyagi haszonért bajosan: nyelvészetből eddig még nemigen lehetett meggazdagodni. Nyilván érdekli őket a nyelvtan, azért. Ha pedig így van, akkor magáról a nyelvtanról nem mondhatod többé, hogy az eleve érdektelen, legfeljebb arra gondolhatsz, hogy mindmostanáig te még nem tudtál rájönni, mi lehet benne másnak olyan érdekes. Ha tehát úgyis meg kell tanulnod, akkor jobban jársz, ha azzal kezded, hogy megkeresed, mi az, ami a nyelvtanban a te számodra is érdekes lehet. Hidd el: érdektelen tantárgy vagy tudomány( ág) nincs. De hogy melyikben mi az érdekes, azt csak egy módon lehet felfedezni: gondolkozva rajta.
Ezzel máris itt a másik bökkenő: hogyan lehet egy nyelvtani problémáról gondolkozni? Lehet-e ilyesmiről egyáltalán gondolkozni? Eszembe jut egyik hajdani tanárom mondása (Isten ne vegye bűnéül, hiszen nem magyartanár volt): a nyelvtant, fiaim, azt nem lehet nem érteni, mert azon nincs is mit érteni, azon gondolkozni se kell, azt csak meg kell tanulni úgy, ahogy van, és kész. Ma sem tudom, mit érthetett szegény feje a nyelvtanon, bár lehet, nem tévedek, ha azt hiszem: alighanem azt, amit közületek is sokan. Eszerint a nyelvtant tudni olyasmit jelentene, mint például álmunkból fölverve is tudni azt, hogy a birtokos személyrag egyes szám 1. személyű birtokos (és egy birtok) esetében az –m (házam), 2. személyű esetében a -d (házad), 3. személyű esetében meg az -a, -e, - ja, -je (háza ). Vagy hibátlanul végigdarálni az eszik ige ragozását kijelentő, feltételes és felszólító módban, jelen, múlt és jövő időben. Ha valahogy így gondolnád te is, hidd el, nagyon meg tudlak érteni, ha ebben semmi érdekeset nem találsz.
Mi lehet hát egyáltalán érdekes a nyelvtanban? Hogy neked mi lesz, azt én nem tudhatom előre, én csak azt mondhatom el, ami nekem érdekes benne. Nekem pedig az benne az érdekes, amiről szól a nyelvtan. Mert nem a birtokos személyragokról szól az, nem is a tárgyas ragozásról, még csak nem is az állítmányról meg az állítmányi mellékmondatról. Az csak úgy látszik annak, aki még nem gondolta végig rendesen a dolgot. A nyelvtan nem ezekről szól, hanem sokkal fontosabbakról: terólad szól, meg énrólam. Az emberről szól. Arról szól, hogy mi emberek valami egészen fantasztikus dolgot tudunk együtt csinálni, olyat, amire az emberen kívül egyetlen állat sem képes: tudunk egymással beszélgetni. A nyelvtan pedig azzal foglalkozik, hogy ezt a korántsem egyszerű feladatot hogyan tudjuk megoldani, milyen módját találtuk ki annak, hogy szót tudjunk egymással érteni.
Ha most erre azt mondanád, hogy de hát ebben nincsen semmi különös, hiszen a beszéd nem valami szokatlan, hanem egészen mindennapi dolog, akkor még mindig nem értjük egymást egészen. Nemcsak az lehet csodálnivaló, ami szokatlan. A beszéd csakugyan nem szokatlan, sőt éppen megszokott, mindennapos volta miatt vesszük észre benne olyan nehezen, hogy milyen izgalmas dolog történik ilyenkor. Nem is a szokatlansága, hanem a népszerűsége miatt olyan érdekes ez nekem.
Mivel még mindig nem lehetek benne biztos, hogy csakugyan látod már, mire kellene itt gondolnod, induljunk el egy kicsit messzebbről. Nézz csak ki az ablakon, figyelj meg jól valami távolabbi tárgyat – egy fát vagy egy házat például –, és közben gondolkozz el róla, hogy mi is történik közben veled! (Most és később, mikor ilyeneket fogok mondani, azt komolyan is gondolom, tehát most tessék szépen félbehagyni az olvasást, kinézni az ablakon, és gondolkozni rajta!) Nos, mi történt? Valami fantasztikus dolog: te itt vagy, ahol vagy, s amit látsz – a ház vagy akármi –, az meg tőled vagy 50–100 méterre, de lehet, hogy még annál is jóval messzebb. Te oda mentél, az ide nem jött, hozzáérni nem tudtál, és mégis tudod, itt, ahol vagy, hogy ott mi van, hogy milyen a színe, az alakja stb.
Nem titok, hogy ez azért lehetséges, mert szemed van, és látsz vele. Milyen egyszerű is ezt kijelenteni! De ha jól belegondolsz, már ez a képességünk sem egészen olyan, amely fölött csak úgy napirendre lehetne térni. Ez nem úgy természetes dolog, mint az, hogy a kő magától csak lefelé hullhat, fölfelé soha. Gondold csak el, mi minden kell ehhez: a szemünk a szemlencsével meg a szem fenekén a retinával, amelyre a fejjel lefelé álló kép vetül, a retina rengeteg fényérzékeny sejtje, mindegyik egy-egy idegszállal összekapcsolva az agyunk hátsó részén levő látókéreggel, ahol az idegszálakon oda befutó sok-sok idegimpulzus úgy szerveződik össze, hogy nekünk nyomban pontos tudomásunk lesz arról, ami valahol messze a szemünk előtt van. Szinte hihetetlen, hogy ez lehetséges, és mégis az. (Most mindezeket tudva és figyelembe véve, próbáld csak ki megint a nézelődést! Nem érzed úgy véletlenül, hogy már ebben is van valami hátborzongatóan nagyszerű?)
S akkor most lássunk valamit, ami még ezen is túltesz. Figyelj meg jól – most csak képzeletben, de legközelebb, mihelyt alkalmad lesz rá, a valóságban is okvetlenül – két embert, amint éppen beszélgetnek. Ne csak arra figyelj ám, hogy mit mondanak egymásnak, hanem arra is, hogy hogyan csinálják ezt, hogy mi történik közben és közöttük, mi mindent kell tudniuk ahhoz, hogy ezt ilyen eredményesen végigcsinálhassák! Az lesz a legtanulságosabb, ha úgy próbálod őket megfigyelni, mint a Homo sapiens állatfaj két példányát úgy, ahogy az etológus szokta vizsgálni az állatok viselkedését. Mintha a Marsról csöppentél volna ide, és először csodálkoznál rá erre a furcsa állatfajra, amit nálunkfelé embernek hívnak.
Ha beszélgetés közben lessük meg a Homo sapiens két egyedét, azt látjuk, hogy úgy egy-két méterre állnak egymástól, ha ugyan nem többre, testük általában nem érintkezik a másikéval, és nincsenek összekapcsolva semmiféle kábellel vagy ilyesmivel. A fejébe belelátni egyiknek sem lehet. És mégis egész jól ki tudja találni a másik, hogy mire gondol az egyik. Mikor ugyanis az egyiknek a fejében történik valami (ezt gondolatnak mondják, és úgy beszélnek róla, mintha az valami volna, pedig az nem „valami”, hanem „történik”!), és ez az egyik ember azt szeretné, hogy a másik is tudja meg, mi történik éppen az ő fejében, olyankor azt csinálja, hogy másképp ereszti ki tüdejéből a levegőt, mint mikor csak lélegzik. Ilyenkor egy hangfolyamot is létrehoz, amely igen változatos rezgésszámú (frekvenciájú) hangokból tevődik össze. Ezek a hangok úgy kombinálódnak egymással, hogy miután a másik ember fülében idegimpulzusokra lefordítva eljutnak ennek agyába, ott alkalmasak lehetnek arra, hogy olyan történést váltsanak ki, amelynek az lesz az eredménye, hogy a másik ember tudni fogja, mit akart neki mondani az egyik ember.
Biztosan észreveszed, ha nem mondom is, mennyivel bonyolultabb (és hihetetlenebb!) ez, mint látni valamit. Látszólag az történik, hogy a gondolatot „becsomagoljuk” a hangfolyamba, majd a hallgató „kicsomagolja”, „kihámozza” belőle. Pedig a hangfolyamban egy fia gondolat sincs. Nem is lehet. A két ember között csak levegő van, amely éppen rezeg valahogyan. Ezt a valahogyant pedig azért emeltem ki, mert ez a titka mindennek. Ha a levegő nem úgy rezeg, ahogy kellene, mindjárt nem értünk semmit. Ha kínaiul rezeg, akkor mi azt csak halljuk, tehát eljut az agyunkba, de hatására nem történik bennünk sem gondolat, sem képzelet.
A nyelvtan pedig arról szól, hogy ezt a hihetetlen dolgot hogyan tudjuk mi megcsinálni. A nyelvtan ennek a valahogyannak a tudománya. Igazából az emberről szól, az ember viselkedéséről. Mikor a nyelvet vizsgáljuk, az embert vizsgáljuk: azt, hogy hogyan viselkednek ennek a fajnak az egyedei olyankor, mikor éppen beszélgetnek. Ezt kideríteni és megérteni nem könnyű dolog. Mert ráadásul nem is egyféleképpen, hanem vagy négy-ötezerféleképpen lehet értelmesen beszélni.
Látod, engem ez izgat a legjobban az egész magyar nyelvtanból: szinte beleborzongok, valahányszor rágondolok, hogy az emberi beszéd annyi lehetséges módja között van egy, amelyet éppen mi, magyarok ismerünk, csakis mi, és ha valaki más meg akarja tanulni, csak tőlünk tanulhatja el, senki mástól. A magyar nyelvtan pedig arról szól, hogy nem általában az emberek, hanem egészen pontosan a magyar emberek milyen fortélyait találták fel annak, hogy a másik emberrel meg tudhassák értetni magukat, azaz: hogyan tudjuk mi magyarul, azaz magyar módra megoldani ezt a csöppet sem egyszerű feladatot.
Ha meg erről szól, és úgy is kezd tanulni, mint ami csakugyan erről szól (eleinte egy kicsit nehezen fog ugyan menni, mert máshoz vagy szoktatva: az iskolában ugyanis sajnos nem így tanítják, nem erre építik rá a nyelvtanítást), akkor egyszer csak azt fogod észrevenni, hogy megfordulnak a kérdéseid. Eddig azért unhattad annyira ezt az egészet, mert azt hitted, azt kell megtanulnod, hogy a tárgy ragja a -t, az egyes szám első személyű birtokos személyrag pedig az -m. Megértelek, ha úgy gondoltad, hogy minek kell neked vajon erre pocsékolnod az idődet, mikor ezt már amúgy is tudod (legalábbis beszéd közben, használni). Most viszont kisül majd, hogy nem az az igazi kérdés, hogy mi a tárgy ragja, hanem az, hogy mi is ez a -t tulajdonképpen (amelyet amúgy jól ismersz), miért van egyáltalán, mire jó ez neked beszéd közben, és milyen könnyebbséget jelent az neked, mikor mások beszédét kell megértened, hogy a magyarban ilyen is van. Ilyen kérdésekről fog majd szólni ez a kiskalauz, de előbb vegyük sorra az eddigi felvételik néhány tanulságát.
Mit tanulhatsz a más kárából?
Ha arra is szakítottál időt, amit ajánlottam neked, és csakugyan megfigyeltél alaposan két embert, amint éppen beszélgetnek, akkor magad is észrevehetted a legfontosabbat (de azon sem csodálkoznék, ha nem vetted volna észre, mert semmit sem nehezebb észrevenni, mint a legnyilvánvalóbb dolgokat, amik ott vannak az orrunk előtt): beszéd közben mindig az történik, hogy (1) valaki – (2) mond – (3) valamiről – (4) valamit – (5) valaki(k)nek. Próbálj csak elképzelni egy ilyen helyzetet úgy, hogy ezek közül valamelyik hiányozzék! Aligha fog rendes beszédnek beválni. Részeg emberrel ugyan megesik, hogy „magában” beszél – vagyis hiányzik az (5) –, de az olyat igen-igen meg szokták nézni az utcán. Rendesen a beszéd társas viselkedés: legalább két ember kell hozzá, a beszéd kettejük közös műve.
A nyelvtant pedig csakis akkor értheted meg, ha ezt egy pillanatra sem felejted el közben. De ne úgy próbáld ezt elgondolni, hogy az a valaki, akiről itt fennebb szó esett, aki tehát mond valamit, illetve az a másik, aki hallgatja, az valami fura szerzet, valami „-ció-féle”: absztrakció, fikció, kitaláció, agyszülemény, aki csak a te nyelvtankönyvedben fordul elő. Dehogyis. Úgy képzeld ezt el végig, hogy az egyik valaki éppen te vagy, a te mindennapi beszédedről van itt szó, nem másról. Meg arról, hogy hogyan tudod te mások beszédét vagy írását megérteni (például ezt, amit most éppen olvasol).
Hidd el, nem ok nélkül mondom én ezeket. A felvételin írott dolgozatokat javítva egyre-másra kerültek elém olyanok, amelyekből az derült ki, hogy aki írta, valahogy úgy tanulta a nyelvtant, mintha az egy teljesen más nyelvről szólna, mint amit ő naponta használ. Valamelyik évben az állítmányról meg az állítmányi mellékmondatról kellett írni. Az egyik dolgozat így kezdődött: „Az állítmány az alannyal együtt a mondattan (!) fő részei. A mondattanban (!) az állítmány az alany mellett áll.” Látod, ugye, mi itt a baj: a dolgozatíró számára az állítmány olyasvalami, ami csak a mondattanban fordulhat elő, a tankönyvben, nem pedig a mondatban. Az pedig meg sem látszik fordulni a fejében, hogy néha-néha talán ő is szokott mondatokat használni, és esetleg azokban is lehet állítmány. Különben nincs egyedül ezzel a hitével. Egy másik dolgozat szerzője is úgy tudja, hogy: „Az állítmány és az állítmányi mellékmondat a nyelvtudomány egyik ágának, a mondattannak része.” És írtak még ilyeneket.
De volt ott másféle félreértés is. Biztosan észrevetted magad is, hogy a nyelvtankönyvek szerzői szívesen szokták a példamondatokat írók, költők műveiből választani. Nem kénytelenek ugyan vele, hiszen mondat, az van elég: annyit alkothatunk belőle, amennyit csak akarunk. De valahogy így alakult ki a nyelvtanítás hagyománya. Ha az őszinte véleményemre vagy kíváncsi, én ennek vagyok is pártolója, meg nem is. Egyrészt azért nem szeretem, mert egy kicsit olybá tünteti fel a dolgot, mintha az írók, költők csak azért írnának, hogy elemezni való példaanyagot termeljenek a nyelvtanórára. Másrészt meg azért, mert a szépirodalom nyelve, mint magad is észrevetted, kissé különbözik a mindennapi beszédétől, s ha csupa irodalmi példát vizsgálunk, esetleg megfeledkezünk róla, hogy az élőbeszéd nyelvtanával is foglalkozzunk, a végeredmény pedig egy olyan grammatika lesz, amelyet ha baráti társaságban beszédünkben próbálnánk alkalmazni, igencsak megcsodálnának érte.
Meg aztán még komikussá is válhat az idézés. Mint például a következő: „Már virrad. (Nagy I.: Nincs m{egállás}66”. Ezt nem én találtam ki, de nem is felvételin írott dolgozatból vettem, hanem egy igen tekintélyes magyar nyelvtanból. Nem csúfolódni akarok én vele, csak azért idéztem, hogy győződj meg róla: ilyen „apró dőreségek” bizony a nyelvészek munkáiban is vannak. Ne az ilyesmit tanuld el tőlük! Hidd el, nemcsak az írók meg a költők tudnak magyarul: te is tudsz legalább annyira, hogy egy ilyen mondat a magad eszétől is kiteljék, s ne kelljen máshoz folyamodnod érte. Az sem baj persze, ha a dolgozatodban kedvenc költődtől idézel példamondatot, de én mindig jobban örülök neki, ha egy magad alkotta szép, természetesen hangzó, ember szájába illő mondattal szemlélteted mondanivalódat, mert arról legalább tudom, hogy nem máshonnan szajkóztad be, talán úgy, hogy nem is érted igazán, miért éppen ezt a példamondatot kellett ide megtanulnod.
De vigyázz ám: nem véletlenül írtam az imént, hogy az a mondat ember szájába illő legyen! A következő lehangoló példa az egyik felvételi vizsgadolgozatból való: A szorgalmas tanuló sokat tanul. Gondold csak meg! Aki ezt írja, nem másodikos gyermek, hiszen az egyetemre szeretne éppen bekerülni. Ennek a fiatalembernek vagy lánynak már érettségi diplomája van! Hogy nem veszi vajon észre, hogy ilyet élő embertől sohasem hallani? De nem sokkal maradnak el az előbbi mondat mögött ezek sem: Béla tanul. A hegyek magasak. Éveinek száma tíz. Nem rossz mondatok ezek (bár az utolsóért nem állnék jót, hiszen ki mondana vajon ilyet, hacsak nem vizsgázik éppen?), de rettenetesen kiábrándítóak. Bugyuták. Ha jól megnézed őket, rögtön látod, mi a baj velük: nem ember szájába valók ezek. Próbálj csak elképzelni egy olyan beszédhelyzetet, két normális emberrel, amelyben az egyik azt mondja a másiknak: A szorgalmas tanuló sokat tanul. Nincs ilyen a valóságban. Ilyet csak abszurd drámában lehet elképzelni.
De ha beszéd közben nem hallhatta, akkor meg hol tanulhatta ezeket a mondatokat, aki leírta őket? Ha magad nem találnád ki, megmondom én neked: az iskolában, mégpedig nyelvtanórán. Ilyen mondatok ugyanis sehol másutt nem fordulnak elő, csak a nyelvtankönyvekben. Oda meg úgy kerülnek be, hogy már a tankönyvírók is olyan nyelvtanokból tanultak, amelyekben ilyen példamondatok voltak. Végső forrásuk pedig a nyelvészeti szakirodalom. Tudniillik a nyelvésznek, mikor a nyelvtant kutatja, elég gyakran van szüksége az ilyen se íze, se bűze mondatokra, mert éppen ezekhez képest tudja vizsgálni, milyen eszközök teszik az igazi mondatokat életszerűvé. Ha például azt akarja megállapítani, hogy az Ugat a kutya! mitől „normális” mondat (hiszen ezt így szokta mondani mindenki, mikor arra akarja figyelmeztetni hallgatóját, hogy odakint biztosan jár valaki vagy valami), akkor ezt csak úgy teheti, ha ennek a mondatnak a tiszta, nyomatéktalan változatához viszonyítja, vagyis ahhoz, hogy: A kutya ugat. Ezt ugyan így még nemigen hallhattad embertől, a nyelvész mégsem lehet meg nélküle, mert csak ehhez képest, ehhez hasonlítva tudhat rájönni, hogy a normális mondatban miért van elöl az ugat: azért, mert nyomatékot kap (hiszen a beszélő ezt akarja kiemelni mint az adott helyzetben legfontosabb mondanivalóját).
A nyelvtankönyvek szerzői meg a nyelvészektől tanultak, sok jó dolog mellett sajnos azt is, hogy igazi, ember szájába illő mondatok helyett léptennyomon ilyen „nájlonmondatokat” adjanak példamondat gyanánt, ha kell, ha nem. Ennek meg az lett az egyenes következménye, hogy sorstársaid, akik a fentebb idézett elrettentő példákat elkövették, nem tudhatták úgy tanulni a nyelvtant (hiszen az ilyen példamondatok alapján nehéz is lett volna), mint ami éppen arról a nyelvről szól, amelyen ők nap mint nap beszélnek, hanem csak úgy, mint aminek emehhez semmi köze. Egy olyan nyelv grammatikájaként tanulták, amelyet nem mi használunk, hanem valami ántivilágbeli magyarok, akiknek az a mániájuk, hogy ilyesmikkel traktálják egymást, meg olyan bölcsességekkel, mint a következő: Lenni vagy nem lenni nem ugyanaz. (Ezt is az egyik felvételizőtől tanultam.)
No de elkanyarodtunk egy kissé a szépirodalomból vett idézetek kérdésétől, pedig még el sem mondtam neked róla a legfontosabbat, amiért szóba hoztam: a félreértést, amit ezek gyakori alkalmazása okozhat. Az egyik felvételiző így kezdi az állítmányról szóló mondanivalóját (betű szerint, tehát a központozási hibákkal együtt idézve): „Az irodalmi szövegekben (líra, próza, epika) összefüggő vagy összefüggésben nem levő mondatok legnagyobb részében – egyszerű vagy összetett mondatban előfordul az állítmány.” Ez a mondat nemcsak a tárgyi tudás hiányosságára (vagy legalábbis bizonytalanságára) vall, hanem egy fatális félreértésnek is dokumentuma: a dolgozatíró a jelek szerint meg van róla győződve, hogy mindaz, amit nyelvtanból tanítottak neki, csupán a szépirodalmi szövegekre érvényes, csak azokra alkalmazható, még állítmány is csak az onnan származó mondatokban „fordul elő” (igaz, hogy azoknak aztán a „legnagyobb részében”). Hogy esetleg ő is a szerint a nyelvtan szerint beszél és hellyel-közzel talán ő is használ állítmányokat, arra rá sem mer gondolni. (Azt hiszem, nagyon büszke lesz rá, ha egyszer véletlenül megtudja, hogy mégis így van.)
Ezeket azért mesélem most el neked, mert okos ember a más kárából tanul. Hogy ilyen gyarlóságok eshettek meg némelyik felvételizővel, az csak azért van, mert nem úgy tanulta szegény feje a nyelvtant, ahogy kellett volna. A vizsgázóknak sajnos elég nagy része szemlátomást arra készült inkább, hogy elemezni tudjon minél jobban, de azzal már nem sokat törődött, hogy értse is pontosan, mit csinál közben, illetve hogy miért is csinálja úgy, ahogy csinálja. Talán meg sem fordult a fejükben az a kérdés, hogy egyáltalán mi értelme van az egésznek. Dolgozatukban is inkább az elemzés technikájában való jártasságuknak akarták mindenáron bizonyságát adni, mert azt hitték, hogy a nyelvtant tudni annyi, mint tudni gépiesen elemezni egyszerű és összetett mondatot, szóalakokat elemeikre bontani, és mindegyiknek tudni a nevét. Van ebben valami, de sajnos nincs benne minden. A baj változatlanul ugyanaz: itt a hangsúly az elemzés technikájára kerül, erről viszont nem lehet tudni, van-e egyáltalán valami köze a beszédünkhöz, vagy csak a felvételi kedvéért muszáj megtanulni.
Ezt sem mondanám most, ha nem írtak volna annyian ilyenféléket az állítmányról: „A mondattani elemzéskor két vízszintes vonallal jelöljük.” „Jele a dupla vonal (====).” „A mondatbeli elemzéskor (mondattanit akarhatott írni) kettős vonallal húzzuk alá.” (Az egyszeri diák földrajzórai felelete jut róla eszembe: „A Föld gömb alakú, és kék meg piros vonalakkal van megrajzolva.”) Nem volna az nagy baj, ha valaki még ezt is hozzáteszi, miután világosan bizonyságát adta, hogy pontosan érti, mi az az állítmány, és azt is, hogy miért van a magyarban a névszói állítmány mellett névszói-igei állítmány is. Az viszont már elég nagy baj, ha ezeket az elemzéstechnikai apróságokat nem ez után, hanem e helyett mondja. Lehet, hogy furcsállani fogod, mégis hozzáteszem: még ennél is nagyobb baj, hogy miután a dolgozatíró kétségbevonhatatlanul bebizonyítja, hogy fogalma sincs a lényegi összefüggésekről, a következő feladatot, az összetett mondat elemzését hibátlanul írja le. Mert ez azt mutatja, hogy értelem nélküli tanulásra pocsékolta a drága időt, a nyelvtan lényegéből nem értett ugyan meg semmit, de mint „mondatelemző automata” tökéletesen „működik” a begyakorolt rutin alapján. Akárcsak a számítógép, amelynek csak megfelelő programra (rutinra) van szüksége, és csodálatosan tud mondatot elemezni, pedig egy árva gondolata sincs arról, amit közben csinál.
Az állítmányi mellékmondatot is így határozza meg valaki: „Az állítmányi mellékmondat az összetett mondat egyik legnehezebben felismerhető részmondata.” Vagyis nem az a fontos neki, hogy igazából mi is az az állítmányi mellékmondat (és az sem, hogy a nyelvtanban ezt tagmondatnak hívják, nem részmondatnak), hanem csak az, hogy ő miről tudhatja majd elemzés közben felismerni.
Szinte látlak, hogy leszel most egyre tanácstalanabb. Azt már érted, hogy „így sem volt jó, úgysem volt jó, sehogyan sem volt az jó” –, de akkor hogy lehetett volna jó? A továbbiakban már ezzel fogunk foglalkozni: azzal, hogy hogyan teszi neked meg nekem lehetővé a nyelvtan, hogy mi ketten szót tudjunk érteni egymással, és milyen segítségünkre van nekünk ebben az, hogy a magyar nyelv (illetve a nyelvtan) éppen olyan, amilyen.
www.nyeomszsz.org/orszavak/pdf/SzilagyiNelogasdJav.pdf
.
Miért tanulod a nyelvtant?
Nyelvtani kiskalauz
(Részletek a szerző Ne lógasd a nyelved hiába! című kötetéből
Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 2000)
A felvételi vizsgadolgozatoknak az volt az egyik tanulsága, hogy a felvételizők nagy rész beleölte a rengeteg munkát a nyelvtantanulásba, de annak, hogy valaha is elgondolkozott volna rajta, mire is való hát ez az egész, nem sok jele volt. Azt hiszem, ha megkérdezném tőlük, miért is tanulták ők a nyelvtant, a legtöbben akkor válaszolnának őszintén, ha azt mondanák: mert muszáj volt, mert kérik a felvételin, különben biztosan nem töltötték volna vele az idejüket.
És csakugyan: miért is kell neked magyar nyelvtant tanulnod? Ha mondjuk angolul tanulsz, ott még csak hagyján: hiszen angolul még nem tudsz rendesen, és minden újabb nyelvtani szabály segítségedre lehet abban, hogy egy bizonyosfajta hibát ne kövess el többé. De a magyar nyelvtan? Mire lehetne az jó neked, mikor te már tudsz magyarul? Minek azt neked külön megtanulnod, hogy a tárgy ragja a -t? Hiszen te, amióta az eszedet tudod, mindig is így mondtad: Verebet fogott a macska. Ezt minden magyar ember így mondaná, még az analfabéta is, aki soha nyelvtant nem tanult. Akkor meg mi értelme van egyáltalán a magyar nyelvtannak?
Látod, ezért megy neked olyan kínkeservesen a nyelvtanulás. Mert muszájból csinálod, csak a vizsga kedvéért.
Vagyis úgy, ahogy igazából nem szabad. Hallgass rám: sose tanulj olyasmit, ami nem érdekel igazán. Az olyan tanulás nem embernek való, nem is tanulás az, hanem gyötrelem, kínlódás, szenvedés, büntetés.
Tiszta igaz – mondod erre –, csakhogy mi lesz akkor veled? A nyelvtan ugyan maga az unalom, de ha nem tudod, nem juthatsz be az egyetemre. Muszáj hát megtanulnod, ha belegebedsz is.
Én meg azt mondom erre, hogy mégsem ez ennek a módja. Hanem gondold el inkább, hogy azt a nyelvtant valakik megírták. (Jól, rosszul, az más kérdés – noha számodra biztosan mindegy –, de megírták.) Miért adták vajon ilyesmire a fejüket? Az anyagi haszonért bajosan: nyelvészetből eddig még nemigen lehetett meggazdagodni. Nyilván érdekli őket a nyelvtan, azért. Ha pedig így van, akkor magáról a nyelvtanról nem mondhatod többé, hogy az eleve érdektelen, legfeljebb arra gondolhatsz, hogy mindmostanáig te még nem tudtál rájönni, mi lehet benne másnak olyan érdekes. Ha tehát úgyis meg kell tanulnod, akkor jobban jársz, ha azzal kezded, hogy megkeresed, mi az, ami a nyelvtanban a te számodra is érdekes lehet. Hidd el: érdektelen tantárgy vagy tudomány( ág) nincs. De hogy melyikben mi az érdekes, azt csak egy módon lehet felfedezni: gondolkozva rajta.
Ezzel máris itt a másik bökkenő: hogyan lehet egy nyelvtani problémáról gondolkozni? Lehet-e ilyesmiről egyáltalán gondolkozni? Eszembe jut egyik hajdani tanárom mondása (Isten ne vegye bűnéül, hiszen nem magyartanár volt): a nyelvtant, fiaim, azt nem lehet nem érteni, mert azon nincs is mit érteni, azon gondolkozni se kell, azt csak meg kell tanulni úgy, ahogy van, és kész. Ma sem tudom, mit érthetett szegény feje a nyelvtanon, bár lehet, nem tévedek, ha azt hiszem: alighanem azt, amit közületek is sokan. Eszerint a nyelvtant tudni olyasmit jelentene, mint például álmunkból fölverve is tudni azt, hogy a birtokos személyrag egyes szám 1. személyű birtokos (és egy birtok) esetében az –m (házam), 2. személyű esetében a -d (házad), 3. személyű esetében meg az -a, -e, - ja, -je (háza ). Vagy hibátlanul végigdarálni az eszik ige ragozását kijelentő, feltételes és felszólító módban, jelen, múlt és jövő időben. Ha valahogy így gondolnád te is, hidd el, nagyon meg tudlak érteni, ha ebben semmi érdekeset nem találsz.
Mi lehet hát egyáltalán érdekes a nyelvtanban? Hogy neked mi lesz, azt én nem tudhatom előre, én csak azt mondhatom el, ami nekem érdekes benne. Nekem pedig az benne az érdekes, amiről szól a nyelvtan. Mert nem a birtokos személyragokról szól az, nem is a tárgyas ragozásról, még csak nem is az állítmányról meg az állítmányi mellékmondatról. Az csak úgy látszik annak, aki még nem gondolta végig rendesen a dolgot. A nyelvtan nem ezekről szól, hanem sokkal fontosabbakról: terólad szól, meg énrólam. Az emberről szól. Arról szól, hogy mi emberek valami egészen fantasztikus dolgot tudunk együtt csinálni, olyat, amire az emberen kívül egyetlen állat sem képes: tudunk egymással beszélgetni. A nyelvtan pedig azzal foglalkozik, hogy ezt a korántsem egyszerű feladatot hogyan tudjuk megoldani, milyen módját találtuk ki annak, hogy szót tudjunk egymással érteni.
Ha most erre azt mondanád, hogy de hát ebben nincsen semmi különös, hiszen a beszéd nem valami szokatlan, hanem egészen mindennapi dolog, akkor még mindig nem értjük egymást egészen. Nemcsak az lehet csodálnivaló, ami szokatlan. A beszéd csakugyan nem szokatlan, sőt éppen megszokott, mindennapos volta miatt vesszük észre benne olyan nehezen, hogy milyen izgalmas dolog történik ilyenkor. Nem is a szokatlansága, hanem a népszerűsége miatt olyan érdekes ez nekem.
Mivel még mindig nem lehetek benne biztos, hogy csakugyan látod már, mire kellene itt gondolnod, induljunk el egy kicsit messzebbről. Nézz csak ki az ablakon, figyelj meg jól valami távolabbi tárgyat – egy fát vagy egy házat például –, és közben gondolkozz el róla, hogy mi is történik közben veled! (Most és később, mikor ilyeneket fogok mondani, azt komolyan is gondolom, tehát most tessék szépen félbehagyni az olvasást, kinézni az ablakon, és gondolkozni rajta!) Nos, mi történt? Valami fantasztikus dolog: te itt vagy, ahol vagy, s amit látsz – a ház vagy akármi –, az meg tőled vagy 50–100 méterre, de lehet, hogy még annál is jóval messzebb. Te oda mentél, az ide nem jött, hozzáérni nem tudtál, és mégis tudod, itt, ahol vagy, hogy ott mi van, hogy milyen a színe, az alakja stb.
Nem titok, hogy ez azért lehetséges, mert szemed van, és látsz vele. Milyen egyszerű is ezt kijelenteni! De ha jól belegondolsz, már ez a képességünk sem egészen olyan, amely fölött csak úgy napirendre lehetne térni. Ez nem úgy természetes dolog, mint az, hogy a kő magától csak lefelé hullhat, fölfelé soha. Gondold csak el, mi minden kell ehhez: a szemünk a szemlencsével meg a szem fenekén a retinával, amelyre a fejjel lefelé álló kép vetül, a retina rengeteg fényérzékeny sejtje, mindegyik egy-egy idegszállal összekapcsolva az agyunk hátsó részén levő látókéreggel, ahol az idegszálakon oda befutó sok-sok idegimpulzus úgy szerveződik össze, hogy nekünk nyomban pontos tudomásunk lesz arról, ami valahol messze a szemünk előtt van. Szinte hihetetlen, hogy ez lehetséges, és mégis az. (Most mindezeket tudva és figyelembe véve, próbáld csak ki megint a nézelődést! Nem érzed úgy véletlenül, hogy már ebben is van valami hátborzongatóan nagyszerű?)
S akkor most lássunk valamit, ami még ezen is túltesz. Figyelj meg jól – most csak képzeletben, de legközelebb, mihelyt alkalmad lesz rá, a valóságban is okvetlenül – két embert, amint éppen beszélgetnek. Ne csak arra figyelj ám, hogy mit mondanak egymásnak, hanem arra is, hogy hogyan csinálják ezt, hogy mi történik közben és közöttük, mi mindent kell tudniuk ahhoz, hogy ezt ilyen eredményesen végigcsinálhassák! Az lesz a legtanulságosabb, ha úgy próbálod őket megfigyelni, mint a Homo sapiens állatfaj két példányát úgy, ahogy az etológus szokta vizsgálni az állatok viselkedését. Mintha a Marsról csöppentél volna ide, és először csodálkoznál rá erre a furcsa állatfajra, amit nálunkfelé embernek hívnak.
Ha beszélgetés közben lessük meg a Homo sapiens két egyedét, azt látjuk, hogy úgy egy-két méterre állnak egymástól, ha ugyan nem többre, testük általában nem érintkezik a másikéval, és nincsenek összekapcsolva semmiféle kábellel vagy ilyesmivel. A fejébe belelátni egyiknek sem lehet. És mégis egész jól ki tudja találni a másik, hogy mire gondol az egyik. Mikor ugyanis az egyiknek a fejében történik valami (ezt gondolatnak mondják, és úgy beszélnek róla, mintha az valami volna, pedig az nem „valami”, hanem „történik”!), és ez az egyik ember azt szeretné, hogy a másik is tudja meg, mi történik éppen az ő fejében, olyankor azt csinálja, hogy másképp ereszti ki tüdejéből a levegőt, mint mikor csak lélegzik. Ilyenkor egy hangfolyamot is létrehoz, amely igen változatos rezgésszámú (frekvenciájú) hangokból tevődik össze. Ezek a hangok úgy kombinálódnak egymással, hogy miután a másik ember fülében idegimpulzusokra lefordítva eljutnak ennek agyába, ott alkalmasak lehetnek arra, hogy olyan történést váltsanak ki, amelynek az lesz az eredménye, hogy a másik ember tudni fogja, mit akart neki mondani az egyik ember.
Biztosan észreveszed, ha nem mondom is, mennyivel bonyolultabb (és hihetetlenebb!) ez, mint látni valamit. Látszólag az történik, hogy a gondolatot „becsomagoljuk” a hangfolyamba, majd a hallgató „kicsomagolja”, „kihámozza” belőle. Pedig a hangfolyamban egy fia gondolat sincs. Nem is lehet. A két ember között csak levegő van, amely éppen rezeg valahogyan. Ezt a valahogyant pedig azért emeltem ki, mert ez a titka mindennek. Ha a levegő nem úgy rezeg, ahogy kellene, mindjárt nem értünk semmit. Ha kínaiul rezeg, akkor mi azt csak halljuk, tehát eljut az agyunkba, de hatására nem történik bennünk sem gondolat, sem képzelet.
A nyelvtan pedig arról szól, hogy ezt a hihetetlen dolgot hogyan tudjuk mi megcsinálni. A nyelvtan ennek a valahogyannak a tudománya. Igazából az emberről szól, az ember viselkedéséről. Mikor a nyelvet vizsgáljuk, az embert vizsgáljuk: azt, hogy hogyan viselkednek ennek a fajnak az egyedei olyankor, mikor éppen beszélgetnek. Ezt kideríteni és megérteni nem könnyű dolog. Mert ráadásul nem is egyféleképpen, hanem vagy négy-ötezerféleképpen lehet értelmesen beszélni.
Látod, engem ez izgat a legjobban az egész magyar nyelvtanból: szinte beleborzongok, valahányszor rágondolok, hogy az emberi beszéd annyi lehetséges módja között van egy, amelyet éppen mi, magyarok ismerünk, csakis mi, és ha valaki más meg akarja tanulni, csak tőlünk tanulhatja el, senki mástól. A magyar nyelvtan pedig arról szól, hogy nem általában az emberek, hanem egészen pontosan a magyar emberek milyen fortélyait találták fel annak, hogy a másik emberrel meg tudhassák értetni magukat, azaz: hogyan tudjuk mi magyarul, azaz magyar módra megoldani ezt a csöppet sem egyszerű feladatot.
Ha meg erről szól, és úgy is kezd tanulni, mint ami csakugyan erről szól (eleinte egy kicsit nehezen fog ugyan menni, mert máshoz vagy szoktatva: az iskolában ugyanis sajnos nem így tanítják, nem erre építik rá a nyelvtanítást), akkor egyszer csak azt fogod észrevenni, hogy megfordulnak a kérdéseid. Eddig azért unhattad annyira ezt az egészet, mert azt hitted, azt kell megtanulnod, hogy a tárgy ragja a -t, az egyes szám első személyű birtokos személyrag pedig az -m. Megértelek, ha úgy gondoltad, hogy minek kell neked vajon erre pocsékolnod az idődet, mikor ezt már amúgy is tudod (legalábbis beszéd közben, használni). Most viszont kisül majd, hogy nem az az igazi kérdés, hogy mi a tárgy ragja, hanem az, hogy mi is ez a -t tulajdonképpen (amelyet amúgy jól ismersz), miért van egyáltalán, mire jó ez neked beszéd közben, és milyen könnyebbséget jelent az neked, mikor mások beszédét kell megértened, hogy a magyarban ilyen is van. Ilyen kérdésekről fog majd szólni ez a kiskalauz, de előbb vegyük sorra az eddigi felvételik néhány tanulságát.
Mit tanulhatsz a más kárából?
Ha arra is szakítottál időt, amit ajánlottam neked, és csakugyan megfigyeltél alaposan két embert, amint éppen beszélgetnek, akkor magad is észrevehetted a legfontosabbat (de azon sem csodálkoznék, ha nem vetted volna észre, mert semmit sem nehezebb észrevenni, mint a legnyilvánvalóbb dolgokat, amik ott vannak az orrunk előtt): beszéd közben mindig az történik, hogy (1) valaki – (2) mond – (3) valamiről – (4) valamit – (5) valaki(k)nek. Próbálj csak elképzelni egy ilyen helyzetet úgy, hogy ezek közül valamelyik hiányozzék! Aligha fog rendes beszédnek beválni. Részeg emberrel ugyan megesik, hogy „magában” beszél – vagyis hiányzik az (5) –, de az olyat igen-igen meg szokták nézni az utcán. Rendesen a beszéd társas viselkedés: legalább két ember kell hozzá, a beszéd kettejük közös műve.
A nyelvtant pedig csakis akkor értheted meg, ha ezt egy pillanatra sem felejted el közben. De ne úgy próbáld ezt elgondolni, hogy az a valaki, akiről itt fennebb szó esett, aki tehát mond valamit, illetve az a másik, aki hallgatja, az valami fura szerzet, valami „-ció-féle”: absztrakció, fikció, kitaláció, agyszülemény, aki csak a te nyelvtankönyvedben fordul elő. Dehogyis. Úgy képzeld ezt el végig, hogy az egyik valaki éppen te vagy, a te mindennapi beszédedről van itt szó, nem másról. Meg arról, hogy hogyan tudod te mások beszédét vagy írását megérteni (például ezt, amit most éppen olvasol).
Hidd el, nem ok nélkül mondom én ezeket. A felvételin írott dolgozatokat javítva egyre-másra kerültek elém olyanok, amelyekből az derült ki, hogy aki írta, valahogy úgy tanulta a nyelvtant, mintha az egy teljesen más nyelvről szólna, mint amit ő naponta használ. Valamelyik évben az állítmányról meg az állítmányi mellékmondatról kellett írni. Az egyik dolgozat így kezdődött: „Az állítmány az alannyal együtt a mondattan (!) fő részei. A mondattanban (!) az állítmány az alany mellett áll.” Látod, ugye, mi itt a baj: a dolgozatíró számára az állítmány olyasvalami, ami csak a mondattanban fordulhat elő, a tankönyvben, nem pedig a mondatban. Az pedig meg sem látszik fordulni a fejében, hogy néha-néha talán ő is szokott mondatokat használni, és esetleg azokban is lehet állítmány. Különben nincs egyedül ezzel a hitével. Egy másik dolgozat szerzője is úgy tudja, hogy: „Az állítmány és az állítmányi mellékmondat a nyelvtudomány egyik ágának, a mondattannak része.” És írtak még ilyeneket.
De volt ott másféle félreértés is. Biztosan észrevetted magad is, hogy a nyelvtankönyvek szerzői szívesen szokták a példamondatokat írók, költők műveiből választani. Nem kénytelenek ugyan vele, hiszen mondat, az van elég: annyit alkothatunk belőle, amennyit csak akarunk. De valahogy így alakult ki a nyelvtanítás hagyománya. Ha az őszinte véleményemre vagy kíváncsi, én ennek vagyok is pártolója, meg nem is. Egyrészt azért nem szeretem, mert egy kicsit olybá tünteti fel a dolgot, mintha az írók, költők csak azért írnának, hogy elemezni való példaanyagot termeljenek a nyelvtanórára. Másrészt meg azért, mert a szépirodalom nyelve, mint magad is észrevetted, kissé különbözik a mindennapi beszédétől, s ha csupa irodalmi példát vizsgálunk, esetleg megfeledkezünk róla, hogy az élőbeszéd nyelvtanával is foglalkozzunk, a végeredmény pedig egy olyan grammatika lesz, amelyet ha baráti társaságban beszédünkben próbálnánk alkalmazni, igencsak megcsodálnának érte.
Meg aztán még komikussá is válhat az idézés. Mint például a következő: „Már virrad. (Nagy I.: Nincs m{egállás}66”. Ezt nem én találtam ki, de nem is felvételin írott dolgozatból vettem, hanem egy igen tekintélyes magyar nyelvtanból. Nem csúfolódni akarok én vele, csak azért idéztem, hogy győződj meg róla: ilyen „apró dőreségek” bizony a nyelvészek munkáiban is vannak. Ne az ilyesmit tanuld el tőlük! Hidd el, nemcsak az írók meg a költők tudnak magyarul: te is tudsz legalább annyira, hogy egy ilyen mondat a magad eszétől is kiteljék, s ne kelljen máshoz folyamodnod érte. Az sem baj persze, ha a dolgozatodban kedvenc költődtől idézel példamondatot, de én mindig jobban örülök neki, ha egy magad alkotta szép, természetesen hangzó, ember szájába illő mondattal szemlélteted mondanivalódat, mert arról legalább tudom, hogy nem máshonnan szajkóztad be, talán úgy, hogy nem is érted igazán, miért éppen ezt a példamondatot kellett ide megtanulnod.
De vigyázz ám: nem véletlenül írtam az imént, hogy az a mondat ember szájába illő legyen! A következő lehangoló példa az egyik felvételi vizsgadolgozatból való: A szorgalmas tanuló sokat tanul. Gondold csak meg! Aki ezt írja, nem másodikos gyermek, hiszen az egyetemre szeretne éppen bekerülni. Ennek a fiatalembernek vagy lánynak már érettségi diplomája van! Hogy nem veszi vajon észre, hogy ilyet élő embertől sohasem hallani? De nem sokkal maradnak el az előbbi mondat mögött ezek sem: Béla tanul. A hegyek magasak. Éveinek száma tíz. Nem rossz mondatok ezek (bár az utolsóért nem állnék jót, hiszen ki mondana vajon ilyet, hacsak nem vizsgázik éppen?), de rettenetesen kiábrándítóak. Bugyuták. Ha jól megnézed őket, rögtön látod, mi a baj velük: nem ember szájába valók ezek. Próbálj csak elképzelni egy olyan beszédhelyzetet, két normális emberrel, amelyben az egyik azt mondja a másiknak: A szorgalmas tanuló sokat tanul. Nincs ilyen a valóságban. Ilyet csak abszurd drámában lehet elképzelni.
De ha beszéd közben nem hallhatta, akkor meg hol tanulhatta ezeket a mondatokat, aki leírta őket? Ha magad nem találnád ki, megmondom én neked: az iskolában, mégpedig nyelvtanórán. Ilyen mondatok ugyanis sehol másutt nem fordulnak elő, csak a nyelvtankönyvekben. Oda meg úgy kerülnek be, hogy már a tankönyvírók is olyan nyelvtanokból tanultak, amelyekben ilyen példamondatok voltak. Végső forrásuk pedig a nyelvészeti szakirodalom. Tudniillik a nyelvésznek, mikor a nyelvtant kutatja, elég gyakran van szüksége az ilyen se íze, se bűze mondatokra, mert éppen ezekhez képest tudja vizsgálni, milyen eszközök teszik az igazi mondatokat életszerűvé. Ha például azt akarja megállapítani, hogy az Ugat a kutya! mitől „normális” mondat (hiszen ezt így szokta mondani mindenki, mikor arra akarja figyelmeztetni hallgatóját, hogy odakint biztosan jár valaki vagy valami), akkor ezt csak úgy teheti, ha ennek a mondatnak a tiszta, nyomatéktalan változatához viszonyítja, vagyis ahhoz, hogy: A kutya ugat. Ezt ugyan így még nemigen hallhattad embertől, a nyelvész mégsem lehet meg nélküle, mert csak ehhez képest, ehhez hasonlítva tudhat rájönni, hogy a normális mondatban miért van elöl az ugat: azért, mert nyomatékot kap (hiszen a beszélő ezt akarja kiemelni mint az adott helyzetben legfontosabb mondanivalóját).
A nyelvtankönyvek szerzői meg a nyelvészektől tanultak, sok jó dolog mellett sajnos azt is, hogy igazi, ember szájába illő mondatok helyett léptennyomon ilyen „nájlonmondatokat” adjanak példamondat gyanánt, ha kell, ha nem. Ennek meg az lett az egyenes következménye, hogy sorstársaid, akik a fentebb idézett elrettentő példákat elkövették, nem tudhatták úgy tanulni a nyelvtant (hiszen az ilyen példamondatok alapján nehéz is lett volna), mint ami éppen arról a nyelvről szól, amelyen ők nap mint nap beszélnek, hanem csak úgy, mint aminek emehhez semmi köze. Egy olyan nyelv grammatikájaként tanulták, amelyet nem mi használunk, hanem valami ántivilágbeli magyarok, akiknek az a mániájuk, hogy ilyesmikkel traktálják egymást, meg olyan bölcsességekkel, mint a következő: Lenni vagy nem lenni nem ugyanaz. (Ezt is az egyik felvételizőtől tanultam.)
No de elkanyarodtunk egy kissé a szépirodalomból vett idézetek kérdésétől, pedig még el sem mondtam neked róla a legfontosabbat, amiért szóba hoztam: a félreértést, amit ezek gyakori alkalmazása okozhat. Az egyik felvételiző így kezdi az állítmányról szóló mondanivalóját (betű szerint, tehát a központozási hibákkal együtt idézve): „Az irodalmi szövegekben (líra, próza, epika) összefüggő vagy összefüggésben nem levő mondatok legnagyobb részében – egyszerű vagy összetett mondatban előfordul az állítmány.” Ez a mondat nemcsak a tárgyi tudás hiányosságára (vagy legalábbis bizonytalanságára) vall, hanem egy fatális félreértésnek is dokumentuma: a dolgozatíró a jelek szerint meg van róla győződve, hogy mindaz, amit nyelvtanból tanítottak neki, csupán a szépirodalmi szövegekre érvényes, csak azokra alkalmazható, még állítmány is csak az onnan származó mondatokban „fordul elő” (igaz, hogy azoknak aztán a „legnagyobb részében”). Hogy esetleg ő is a szerint a nyelvtan szerint beszél és hellyel-közzel talán ő is használ állítmányokat, arra rá sem mer gondolni. (Azt hiszem, nagyon büszke lesz rá, ha egyszer véletlenül megtudja, hogy mégis így van.)
Ezeket azért mesélem most el neked, mert okos ember a más kárából tanul. Hogy ilyen gyarlóságok eshettek meg némelyik felvételizővel, az csak azért van, mert nem úgy tanulta szegény feje a nyelvtant, ahogy kellett volna. A vizsgázóknak sajnos elég nagy része szemlátomást arra készült inkább, hogy elemezni tudjon minél jobban, de azzal már nem sokat törődött, hogy értse is pontosan, mit csinál közben, illetve hogy miért is csinálja úgy, ahogy csinálja. Talán meg sem fordult a fejükben az a kérdés, hogy egyáltalán mi értelme van az egésznek. Dolgozatukban is inkább az elemzés technikájában való jártasságuknak akarták mindenáron bizonyságát adni, mert azt hitték, hogy a nyelvtant tudni annyi, mint tudni gépiesen elemezni egyszerű és összetett mondatot, szóalakokat elemeikre bontani, és mindegyiknek tudni a nevét. Van ebben valami, de sajnos nincs benne minden. A baj változatlanul ugyanaz: itt a hangsúly az elemzés technikájára kerül, erről viszont nem lehet tudni, van-e egyáltalán valami köze a beszédünkhöz, vagy csak a felvételi kedvéért muszáj megtanulni.
Ezt sem mondanám most, ha nem írtak volna annyian ilyenféléket az állítmányról: „A mondattani elemzéskor két vízszintes vonallal jelöljük.” „Jele a dupla vonal (====).” „A mondatbeli elemzéskor (mondattanit akarhatott írni) kettős vonallal húzzuk alá.” (Az egyszeri diák földrajzórai felelete jut róla eszembe: „A Föld gömb alakú, és kék meg piros vonalakkal van megrajzolva.”) Nem volna az nagy baj, ha valaki még ezt is hozzáteszi, miután világosan bizonyságát adta, hogy pontosan érti, mi az az állítmány, és azt is, hogy miért van a magyarban a névszói állítmány mellett névszói-igei állítmány is. Az viszont már elég nagy baj, ha ezeket az elemzéstechnikai apróságokat nem ez után, hanem e helyett mondja. Lehet, hogy furcsállani fogod, mégis hozzáteszem: még ennél is nagyobb baj, hogy miután a dolgozatíró kétségbevonhatatlanul bebizonyítja, hogy fogalma sincs a lényegi összefüggésekről, a következő feladatot, az összetett mondat elemzését hibátlanul írja le. Mert ez azt mutatja, hogy értelem nélküli tanulásra pocsékolta a drága időt, a nyelvtan lényegéből nem értett ugyan meg semmit, de mint „mondatelemző automata” tökéletesen „működik” a begyakorolt rutin alapján. Akárcsak a számítógép, amelynek csak megfelelő programra (rutinra) van szüksége, és csodálatosan tud mondatot elemezni, pedig egy árva gondolata sincs arról, amit közben csinál.
Az állítmányi mellékmondatot is így határozza meg valaki: „Az állítmányi mellékmondat az összetett mondat egyik legnehezebben felismerhető részmondata.” Vagyis nem az a fontos neki, hogy igazából mi is az az állítmányi mellékmondat (és az sem, hogy a nyelvtanban ezt tagmondatnak hívják, nem részmondatnak), hanem csak az, hogy ő miről tudhatja majd elemzés közben felismerni.
Szinte látlak, hogy leszel most egyre tanácstalanabb. Azt már érted, hogy „így sem volt jó, úgysem volt jó, sehogyan sem volt az jó” –, de akkor hogy lehetett volna jó? A továbbiakban már ezzel fogunk foglalkozni: azzal, hogy hogyan teszi neked meg nekem lehetővé a nyelvtan, hogy mi ketten szót tudjunk érteni egymással, és milyen segítségünkre van nekünk ebben az, hogy a magyar nyelv (illetve a nyelvtan) éppen olyan, amilyen.
www.nyeomszsz.org/orszavak/pdf/SzilagyiNelogasdJav.pdf
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése