Mire való a nyelvtanóra?
Több, mint nyelvtan
A nyelvtanóra sok mindenre jó, amire nem használják, amire viszont használják, az szinte semmit sem ér. Friss ötletek, hasznos kérdések a Magyartanárok Egyesületének konferenciájáról.
Sima és dupla, hullámos, szaggatott és pöttyözött vonallal aláhúzott szavak. Ágrajzok. Táblázatok. Zölddel aláhúzott definíciók. Lista a publicisztikai stílus jellemzőiről. Sokunk nyelvtanfüzete így nézett ki – ha volt egyáltalán nyelvtanóránk. Mert általában le voltunk maradva irodalomból.
A tanárok számára is kérdés
A konferencia mottójául egy Erasmustól vett idézet szolgált: „...az egy grammatika is bőven elég, hogy kínzókamrává változtassa az életet”
A grammatika allegóriája a 12. századból. Ma már úgy gondoljuk: a vessző hiba. (Forrás: Wikimedia commons)
Az MTA Nyelvtudományi Intézetének folyosóin számtalan magyartanár hömpölygött december 11-én, szombaton. Schiller Mariann, a Mire való a nyelvtanóra? című konferencia egyik szervezője a tömeget látva megerősödött abban, hogy jól választottak címet: sok kolléga számára probléma, mit kezdjenek ezzel a tárggyal. A rendezvény mottóját is jól választották meg a szervezők: diák és tanár gyakran együtt szenved az anyanyelvi órán. A délelőtti előadások olyan kérdésekkel foglalkoztak, melyeket a hagyományos nyelvtanórák hanyagolnak, pedig a diákok számára érdekesek lehetnének.
A mai kínoknak jórészt történelmi okai vannak – mutatott rá Margócsy István irodalomtörténész. A magyar nyelv 1792 óta kötelező tantárgy Magyarországon. Azért vezették be, hogy Magyarországon magyarul lehessen művelni a tudományokat. Addig ugyanis a tudomány nyelve kizárólag a latin volt. Idealizált rendszert készítettek a nyelvről, azt tanították a diákoknak. Ha a nyelvszokás nem illett a rendszerbe, inkább a beszédet igyekeztek az elmélethez igazítani. Az elméletek változtak, a szemléltetőeszközök is fejlődtek, a tanítás szemléleti alapja azonban – minden látszat ellenére – a régi: elméletközpontú. 220 éves nehéz örökséget cipel a vállán a szakma.
É. Kiss Katalin szerint a nyelvtan lehet érdekes, ha a tanár is izgalmasnak találja és rejtvényfejtésként mutatja be a diákjainak. A diákok szeretnek felfedezni, magyarázatokat keresni és találni, játszani. Még az is kiderülhet, hogy a magyarban van kettős tagadás: csak nem az olyan fajta mondatokra kell gondolni, hogy Senki soha nem segít nekem, ha ugyanis a mondatot átfogalmazzuk és elemezzük, azt látjuk, hogy itt csak a nem tagad, a névmások vele vannak egyeztetve. A Nem Éva nem segít nekem már valódi kettős tagadásos mondat. Más kérdés, milyen gyakran mondunk ilyesmit.
Nádasdy Ádám előadása önmagában is igazolta, hogy lebilincselően lehet tárgyalni egy olyan – klasszikusan unalmasnak tartott – témát is, mint a morfémák egymáshoz illeszkedése. Ki gondolná például, hogy a Dörmögő Dömötör nyelvészetileg releváns lap? Egykori levelező rovatában, a Fickó és Mackó üzeniben egyes szavakat képek helyettesítettek, s a képekhez – ha kellett – hozzábiggyesztették a toldalékot is. Ez agglutináló nyelvben – mint amilyen a magyar is döntően – könnyen megy, hiszen a toldalékok szinte önálló életet élnek, csak „ragasztani” kell őket. Egy olyan nyelvben, ahol a dolgot elszigetelten megnevező forma (szakszóval alanyeset vagy nominativus) nem esik egybe a a tővel, ez már nehezebben működik. Ha egy házat ábrázoló kép mellé odatesszük az -at végződést, akkor kiolvashatjuk úgy, hogy a kép alapján kimondjuk a tövet (ház-), ill. a betűkből a toldalékot (-at). A latinban ez nem működne, hiszen ott a megnevező forma domus 'ház', ebből azonban csak a dom- a tő. Ha a ház mellé odaírnánk az -um végződést, akkor domusum jönne ki, holott az alak helyesen domum 'házat'. A vicces, életközeli példák és a logikus felépítés mellett az előadó szakmája iránt érzett rajongása mozgatta meg a hallgatóságot.
Megkérdőjelezetlen értelmetlenségek
A délutáni kerekasztal-beszélgetés arról szólt, hogy milyen módszerekkel lehetne jó anyanyelvi órákat tartani. Schiller Mariann Bánréti Zoltánnal, Raátz Judittal, Balázs Gézával és Kálmán Lászlóval beszélgetett. Mindnyájuknak van gyakorlata taneszközök fejlesztésében.
Az egyik legnagyobb probléma az, hogy a taneszközök és a tanárok is magától értetődőként mutatnak be olyan modelleket, rendszerezéseket, amelyekről nincsen szakmai konszenzus a nyelvészek között. Ráadásul gyakran nemcsak az a kérdés, hogy valamit – pl. a magyar határozók rendszerezését – hogyan kellene megtanítani, hanem az is, hogy kell-e egyáltalán. A megszokás olyannyira nagy úr, hogy gyakran még a tankönyvszerzőnek is nehézséget okoz, ha meg kell fogalmaznia, mi a célja az adott fejezettel. Pedig ha öncélúan tanítunk, a diák joggal fogja értelmetlennek érezni a magolást, a sok gyakorlást. A magyar iskolarendszer leszoktat a kérdezésről. A tanárok nem díjazzák az „órát megzavaró” problémafelvetéseket. Tudományos(nak nevezett) ismeretek tanítása zajlik, de nem olyan módon, ahogyan a tudomány működik.
A tudomány ugyanis nem a kőbe vésett igazságok halmaza: inkább az állandó kérdések, rácsodálkozások és kudarcok terepe. Sok elmélet születik, majd megcáfolódik, sőt: egy időben is számtalan elmélet verseng egy-egy kérdéssel kapcsolatban. Ezzel szemben a nyelvtankönyvek döntő hányadában például előbb jön a táblázat és a magyarázat a toldaléktípusokról – ez lenne „az igazság” –, aztán a feladatok, hogy a gyerek begyakorolhassa a készen kapott rendszert. Ez leszoktat a kritikus személetről, a jelenségek megfigyeléséről, értelmezéséről.
Bánréti Zoltán azt is kiemelte, hogy a tudományosság nem azt jelenti, hogy szakzsargont tanítunk. A diákok – és a szülők – gyakran elrettennek a sok szakszótól és definíciótól, ami a tankönyvekben szerepel, holott alig van szükség néhány szóra ahhoz, hogy megfelelő módszerekkel akár a generatív mondattant is meg lehessen tanítani. Ha az órán alkalmazott módszer és megközelítés eleget tesz a tudományosság kritériumainak, a diák szinte észrevétlenül rászokik a tudományos gondolkodásra.
A beszélgetés végén szóba került a helyesírás kérdése is. A szülők –
és a magyartanárok is – gyakran erősen túlértékelik ennek szerepét, s elsajátítására helyezik a legnagyobb hangsúlyt. A ma érvényben lévő akadémiai szabályzat elavult nyelvtani szemléleten alapul, nehezen tanulható, sőt: önellentmondásoktól sem mentes. Kálmán László ennek kapcsán felvetette: nem kellene-e Simonyi Zsigmond példáját követni, aki 1903-ban az akadémiaitól eltérő, egyszerűsített iskolai helyesírást tett közzé? Rendszere gyorsan terjedt, újításait pedig később az Akadémia is átvette, a magyarul írók nem kis megkönnyebbülésére.
Nem a tudományosság a lényeg
A vitát szemináriumok követték, melyek során a tanárok olyan módszerekkel ismerkedhettek meg, melyeket az oktatás során a gyakorlatban is alkalmazhatnak.
Bartha Csilla Szociolingvisztikai érzékenyítés a nyelvtanórán című szemináriumán arra hívta fel a figyelmet, hogy a tanítás során nemcsak a tudományos gondolkodást kell elsajátíttatni, sőt, fontosabb a mindennapi kommunikációs helyzetekkel foglalkozni. Például meg kell ismerni más kulturális hátterű emberek életét is – lehetőleg gyakorlatok segítségével. Hasonló szellemben folyt a másik két szeminárium is. Horváth Beáta Nyitott vagy zárt? A szöveg fogalma a médiatérben szemináriumán bulvárhírek és hozzájuk tartozó képek vizsgálatával tágult a tanítható szövegek köre, és azt keresték a jelenlévők, milyen hagyományos nyelvtani tananyag keretei bővíthetők evvel. Molnár Cecília Mondatokból szöveget? – Nyelvtani fogalmak és a szövegértés-szövegalkotás címen ismeretterjesztő szövegeken mutatott be olyan szövegfeldolgozási gyakorlatokat, melyek során az elméleti ismeretátadás helyett gyakorlati úton juthatnak el a tanulók nyelvi jelenségek megértéséhez.
Több, mint nyelvtan
A nyelvtanóra sok mindenre jó, amire nem használják, amire viszont használják, az szinte semmit sem ér. Friss ötletek, hasznos kérdések a Magyartanárok Egyesületének konferenciájáról.
Sima és dupla, hullámos, szaggatott és pöttyözött vonallal aláhúzott szavak. Ágrajzok. Táblázatok. Zölddel aláhúzott definíciók. Lista a publicisztikai stílus jellemzőiről. Sokunk nyelvtanfüzete így nézett ki – ha volt egyáltalán nyelvtanóránk. Mert általában le voltunk maradva irodalomból.
A tanárok számára is kérdés
A konferencia mottójául egy Erasmustól vett idézet szolgált: „...az egy grammatika is bőven elég, hogy kínzókamrává változtassa az életet”
A grammatika allegóriája a 12. századból. Ma már úgy gondoljuk: a vessző hiba. (Forrás: Wikimedia commons)
Az MTA Nyelvtudományi Intézetének folyosóin számtalan magyartanár hömpölygött december 11-én, szombaton. Schiller Mariann, a Mire való a nyelvtanóra? című konferencia egyik szervezője a tömeget látva megerősödött abban, hogy jól választottak címet: sok kolléga számára probléma, mit kezdjenek ezzel a tárggyal. A rendezvény mottóját is jól választották meg a szervezők: diák és tanár gyakran együtt szenved az anyanyelvi órán. A délelőtti előadások olyan kérdésekkel foglalkoztak, melyeket a hagyományos nyelvtanórák hanyagolnak, pedig a diákok számára érdekesek lehetnének.
A mai kínoknak jórészt történelmi okai vannak – mutatott rá Margócsy István irodalomtörténész. A magyar nyelv 1792 óta kötelező tantárgy Magyarországon. Azért vezették be, hogy Magyarországon magyarul lehessen művelni a tudományokat. Addig ugyanis a tudomány nyelve kizárólag a latin volt. Idealizált rendszert készítettek a nyelvről, azt tanították a diákoknak. Ha a nyelvszokás nem illett a rendszerbe, inkább a beszédet igyekeztek az elmélethez igazítani. Az elméletek változtak, a szemléltetőeszközök is fejlődtek, a tanítás szemléleti alapja azonban – minden látszat ellenére – a régi: elméletközpontú. 220 éves nehéz örökséget cipel a vállán a szakma.
É. Kiss Katalin szerint a nyelvtan lehet érdekes, ha a tanár is izgalmasnak találja és rejtvényfejtésként mutatja be a diákjainak. A diákok szeretnek felfedezni, magyarázatokat keresni és találni, játszani. Még az is kiderülhet, hogy a magyarban van kettős tagadás: csak nem az olyan fajta mondatokra kell gondolni, hogy Senki soha nem segít nekem, ha ugyanis a mondatot átfogalmazzuk és elemezzük, azt látjuk, hogy itt csak a nem tagad, a névmások vele vannak egyeztetve. A Nem Éva nem segít nekem már valódi kettős tagadásos mondat. Más kérdés, milyen gyakran mondunk ilyesmit.
Nádasdy Ádám előadása önmagában is igazolta, hogy lebilincselően lehet tárgyalni egy olyan – klasszikusan unalmasnak tartott – témát is, mint a morfémák egymáshoz illeszkedése. Ki gondolná például, hogy a Dörmögő Dömötör nyelvészetileg releváns lap? Egykori levelező rovatában, a Fickó és Mackó üzeniben egyes szavakat képek helyettesítettek, s a képekhez – ha kellett – hozzábiggyesztették a toldalékot is. Ez agglutináló nyelvben – mint amilyen a magyar is döntően – könnyen megy, hiszen a toldalékok szinte önálló életet élnek, csak „ragasztani” kell őket. Egy olyan nyelvben, ahol a dolgot elszigetelten megnevező forma (szakszóval alanyeset vagy nominativus) nem esik egybe a a tővel, ez már nehezebben működik. Ha egy házat ábrázoló kép mellé odatesszük az -at végződést, akkor kiolvashatjuk úgy, hogy a kép alapján kimondjuk a tövet (ház-), ill. a betűkből a toldalékot (-at). A latinban ez nem működne, hiszen ott a megnevező forma domus 'ház', ebből azonban csak a dom- a tő. Ha a ház mellé odaírnánk az -um végződést, akkor domusum jönne ki, holott az alak helyesen domum 'házat'. A vicces, életközeli példák és a logikus felépítés mellett az előadó szakmája iránt érzett rajongása mozgatta meg a hallgatóságot.
Megkérdőjelezetlen értelmetlenségek
A délutáni kerekasztal-beszélgetés arról szólt, hogy milyen módszerekkel lehetne jó anyanyelvi órákat tartani. Schiller Mariann Bánréti Zoltánnal, Raátz Judittal, Balázs Gézával és Kálmán Lászlóval beszélgetett. Mindnyájuknak van gyakorlata taneszközök fejlesztésében.
Az egyik legnagyobb probléma az, hogy a taneszközök és a tanárok is magától értetődőként mutatnak be olyan modelleket, rendszerezéseket, amelyekről nincsen szakmai konszenzus a nyelvészek között. Ráadásul gyakran nemcsak az a kérdés, hogy valamit – pl. a magyar határozók rendszerezését – hogyan kellene megtanítani, hanem az is, hogy kell-e egyáltalán. A megszokás olyannyira nagy úr, hogy gyakran még a tankönyvszerzőnek is nehézséget okoz, ha meg kell fogalmaznia, mi a célja az adott fejezettel. Pedig ha öncélúan tanítunk, a diák joggal fogja értelmetlennek érezni a magolást, a sok gyakorlást. A magyar iskolarendszer leszoktat a kérdezésről. A tanárok nem díjazzák az „órát megzavaró” problémafelvetéseket. Tudományos(nak nevezett) ismeretek tanítása zajlik, de nem olyan módon, ahogyan a tudomány működik.
A tudomány ugyanis nem a kőbe vésett igazságok halmaza: inkább az állandó kérdések, rácsodálkozások és kudarcok terepe. Sok elmélet születik, majd megcáfolódik, sőt: egy időben is számtalan elmélet verseng egy-egy kérdéssel kapcsolatban. Ezzel szemben a nyelvtankönyvek döntő hányadában például előbb jön a táblázat és a magyarázat a toldaléktípusokról – ez lenne „az igazság” –, aztán a feladatok, hogy a gyerek begyakorolhassa a készen kapott rendszert. Ez leszoktat a kritikus személetről, a jelenségek megfigyeléséről, értelmezéséről.
Bánréti Zoltán azt is kiemelte, hogy a tudományosság nem azt jelenti, hogy szakzsargont tanítunk. A diákok – és a szülők – gyakran elrettennek a sok szakszótól és definíciótól, ami a tankönyvekben szerepel, holott alig van szükség néhány szóra ahhoz, hogy megfelelő módszerekkel akár a generatív mondattant is meg lehessen tanítani. Ha az órán alkalmazott módszer és megközelítés eleget tesz a tudományosság kritériumainak, a diák szinte észrevétlenül rászokik a tudományos gondolkodásra.
A beszélgetés végén szóba került a helyesírás kérdése is. A szülők –
és a magyartanárok is – gyakran erősen túlértékelik ennek szerepét, s elsajátítására helyezik a legnagyobb hangsúlyt. A ma érvényben lévő akadémiai szabályzat elavult nyelvtani szemléleten alapul, nehezen tanulható, sőt: önellentmondásoktól sem mentes. Kálmán László ennek kapcsán felvetette: nem kellene-e Simonyi Zsigmond példáját követni, aki 1903-ban az akadémiaitól eltérő, egyszerűsített iskolai helyesírást tett közzé? Rendszere gyorsan terjedt, újításait pedig később az Akadémia is átvette, a magyarul írók nem kis megkönnyebbülésére.
Nem a tudományosság a lényeg
A vitát szemináriumok követték, melyek során a tanárok olyan módszerekkel ismerkedhettek meg, melyeket az oktatás során a gyakorlatban is alkalmazhatnak.
Bartha Csilla Szociolingvisztikai érzékenyítés a nyelvtanórán című szemináriumán arra hívta fel a figyelmet, hogy a tanítás során nemcsak a tudományos gondolkodást kell elsajátíttatni, sőt, fontosabb a mindennapi kommunikációs helyzetekkel foglalkozni. Például meg kell ismerni más kulturális hátterű emberek életét is – lehetőleg gyakorlatok segítségével. Hasonló szellemben folyt a másik két szeminárium is. Horváth Beáta Nyitott vagy zárt? A szöveg fogalma a médiatérben szemináriumán bulvárhírek és hozzájuk tartozó képek vizsgálatával tágult a tanítható szövegek köre, és azt keresték a jelenlévők, milyen hagyományos nyelvtani tananyag keretei bővíthetők evvel. Molnár Cecília Mondatokból szöveget? – Nyelvtani fogalmak és a szövegértés-szövegalkotás címen ismeretterjesztő szövegeken mutatott be olyan szövegfeldolgozási gyakorlatokat, melyek során az elméleti ismeretátadás helyett gyakorlati úton juthatnak el a tanulók nyelvi jelenségek megértéséhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése