„NYELVROMLÁS”

A „NYELVROMLÁS” – EGY SZINKRON
SZEMPONTBÓL ÉRTELMEZHETETLEN
NYELVTÖRTÉNETI METAFORA

É. Kiss Katalin

Pázmány Péter Katolikus Egyetem és MTA
Nyelvtudományi Intézet

1. Bevezetés

A nyelvromlás érzete a nyelvről tudatosan gondolkodó értelmiségiek egymás utáni generációinak közös élménye. Halász Gyula, a Nyugat nagy írónemzedékének kortársa 1938-ban „irodalmi nyelvünk hanyatlásáról” írja Édes anyanyelvünk című tanulmánygyűjteményét (Halász 1938: 243). A nyelvromlástól való félelem élteti legalább egy évszázada a nyelvművelő irodalmat. Ma is, ha ismeretlen emberek megtudják, hogy nyelvész vagyok, a magyar nyelv romlásáról akarnak velem eszmét cserélni.
Vajon van-e objektív alapja a nyelvromlás érzetének? Nem csupán az „amikor én még fiatal voltam, szebb volt a világ” élményt terjesztik ki sokan a nyelvre is? Előadásomban amellett érvelek, hogy a nyelvromlás érzete valós nyelvtörténeti tények helytelen dimenzióban, szinkron szempontból való értelmezésének következménye. Az emberi nyelvek szükségszerű, lényegi tulajdonsága az állandó lassú változás. Ha egy nyelv egymás utáni időbeli változatait egymásra vetítjük, mindig találunk olyan alrendszereket, melyek felbomlanak, majd újrarendeződnek vagy éppen kihullnak a nyelvből, melyek tehát egy adott időpontban egy korábbi időbeli állapothoz képest a leépülés, azaz a romlás jeleit mutatják. Szinkron szempontból azonban – legalábbis azon nyelvek esetében, melyeket egy-egy közösség az élet minden színterén anyanyelveként használ – nincs romlott változat. Egy adott nyelv minden időbeli változata egyenértékű, hiszen ugyanazon funkciók kifejezésére képes. Tekintve az emberi nyelvek genetikai meghatározottságát, ez nem is lehetne másként. Ha az idők folyamán egy nyelvi alrendszer összeomlik, akkor többnyire valamely másik alrendszer veszi át a szerepét. Máskor egy alrendszer csak a korábbi állapotához képest látszik rendezetlennek; valójában egy másik logika szerint épült újjá.
Mondanivalómat a magyar igeidőrendszer történetéből vett példával illusztrálom.

2. Az ómagyar igeidőrendszer

Az ómagyar korban mind az igeidő, mind az aspektus (azaz a befejezetlenség vagy befejezettség) jelölése beépült az igeidőrendszerbe. Eleink ötféle igeidőt használtak: a befejezetlen
jelent, a befejezett jelent, a befejezetlen múltat, a befejezett
múltat, valamint az aspektusjelölés nélküli egyszerű (vagy elbeszélő) múlt időt. A jelen–múlt oppozícióban a múlt időt jelölték morfológiailag, az -a/-e morfémával. A befejezetlen–befejezett oppozícióban a befejezettséget jelölték, a -t/-tt toldalékkal. Az ír ige többes szám 1. személyű, tárgyatlan ragozású alakja a következőképpen hangzott a különféle igeidőkben:
befejezetlen jelen: ír-unk
befejezetlen múlt: ír-unk val-a
befejezett jelen: ír-t-unk
befejezett múlt: ír-t-unk val-a
egyszerű múlt: ír-á-nk
Mint e példasorból kitűnik, az igető csak egyetlen jellel kapcsolódhatott össze. Az egyszerű múlt esetében ez az időjel.
Az igeidőt és aspektust is jelölő esetekben az aspektusjel kerül
az igetőre; az időjelet egy segédige viseli. Érdekes módon a
személyragot nem az időjeles segédige, hanem az aspektusjeles főige hordozza. Az igeidőt és aspektust jelölő igealakok tehát a következőképpen épülnek fel:

Funkcionális szempontból az ómagyar igeidőrendszer pontosan megfelel a más nyelvekből, például számos indoeurópai nyelvből ismert komplex, időt és aspektust egyaránt jelölő rendszereknek. Az igeidő azt fejezi ki, hogy az eseményidő a beszédidővel egyidejű (jelen idő), vagy a beszédidőhöz képest előidejű (múlt idő). Az aspektus nézőpontot jelent. Ha a nézőpont az eseményidőn belül van, akkor folyamatban lévőként,
ha a nézőpont az eseményidőn kívül van, befejezett egészként látjuk az eseményt. Az előbbi esetben befejezetlen, az utóbbiban befejezett aspektusról beszélünk.
A befejezetlen jelen az ómagyarban is a beszéd időpontjában folyamatban lévő események és állapotok, valamint a szokásos, ismétlődő események jelölésére szolgált – például:

(2) Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc (HB 1195).

A befejezetlen múltat akkor használták, ha egy adott múltbeli időpontban folyamatban lévő eseményre vagy állapotra, illetve a múltban szokásos, ismétlődő eseményre utaltak – például:

(3) Nabahodonozor ki… orzagluala Niniuénc nag varasaban viua Arphaxat èllèn (BécsiK. 1416: 11).

(4) bọitọluala ọ ėlètėn.c mēdz napiban (BécsiK. 1416: 26).

A -t/-tt jeles befejezett jelen az angolból is ismert present perfect megfelelője volt; olyan múltban lezajlott események jelölésére szolgált, melyek eredményállapota a jelenben (a beszéd pillanatában) is fennállt. Például:

(5) Azert nem czuda ha meg rettenett ew Zozattÿara (JókK. 1372: 45).

(6) Orpha megapola ọ napat s mėģfordola Rvt ėggèfọlè ọ napaual Kin.c mōda Noemi Ime te rokonod meģfordolt (BécsiK. 1416: 2).

A befejezett múlt elsősorban olyan eseményeket jelölt, melyek egy adott múltbeli időpont előtt mentek végbe, de az általuk előidézett eredményállapot az adott múltbeli időpontban még fennállott. Például:

(7) Es kyk estue vettek vala draga kenetevt. elmenenek meg kenny iesusnak testeet (CornK. 1514–19: 53r).

Az egyszerű vagy elbeszélő múlt esetében nem különböztettek meg a beszédidőtől eltérő nézőpontot; így az ige csak időjelet viselt. Az egyszerű múlt volt a múltbeli eseménysoroknak (l. a (6)-os példa nem egyenes idézetként használt igealakjait), valamint az adott múltbeli időpontban végbement eseményeknek az ideje:

(8.) Enÿingen ÿram ez lewelet penteken (1529; MNy. 37: 277).

2. A rendszer felbomlása

A kései ómagyar korban, a XV. század vége felé az összetett igealakok (1) alatt ábrázolt rendszere megbomlani látszik. Míg korábban az ige következetesen aspektusjelet viselt, és az időjelet a segédigeként használt létige hordozta, az ómagyar kor végén olyan alakok is megjelennek, melyekben a segédige – vagy a segédige is – a -t/-tt aspektusjellel kapcsolódik össze. A tudjátok vala típusú, befejezetlen múlt időben álló alak helyett az 1456-os Sermones Dominicalesban találunk először tudjátok volt változatot (auag nem tugatok uoth; nem velik voth). Az 1476- os Szabács viadala (lásd a (9)-es példát), valamint az 1500-as évek legelejéről való Winkler-kódex, Nádor-kódex és Lobkowitz- kódex is tartalmaz néhány hasonló alakot, majd ez a változat
eltűnik az írott forrásokból (Abaffy 1992: 132).

(9) Hagÿa nag sok doboth doboltatnÿ Trombytakwal es trombytaltatnÿ Olÿha hasad volt eg mÿnd ezektwl (Szabács viadala 1976: Gl.).

Jóval gyakoribb volt és sokkal tovább élt a befejezett múlt idejű írt vala igealak írt volt változata. Az Abaffy (1992) vizsgálta kései ómagyar korban a befejezett múltban álló igék 14%-át teszi ki az írt volt alakváltozat. Például:

(10) az zekelyek adot Igirtek wolth kyt wgh erthek hogh nehezen fogÿak Megh adnj (LtK 1532: 1, 138).

(11) mÿnth annak elewtthe ees ÿrtham volth (Magánlevél 1534; idézi MNy. 43: 159).

Ezek az adatok arra engednek következtetni, hogy az (1) alatti rendszer az ómagyar kor legvégére, a középmagyar korra összezavarodott, felbomlott, „elromlott”, hiszen míg korábban az ige aspektusjelet, a segédige időjelet viselt, most a segédigén is aspektusjel jelent meg. Ugyanakkor aligha arról volt szó, hogy az igének kétszeresen jelölték az aspektusát, és nem jelölték az idejét. A Nádor-kódex alábbi példája arról tanúskodik, hogy a volt és a vala alakokat ugyanazon múlt idejű
segédige szabad változataiként használták:

(12) vizic volt… es üticvala ütet (NádK. 1508: 195).

Vajon mi történhetett az ómagyar kor végén? Minden bizonnyal egy más nyelvekből is ismert funkcióváltozás következett be: a befejezett jelent, mely a múltban végbement, de a jelenben is fennálló eredményállapotot előidéző események jelölésére szolgált, múlt időként kezdték értelmezni. Ezt az átértelmezést az tette lehetővé, hogy az ómagyar kor végére új eszköz épült ki a nyelvben a befejezettség jelölésére: az igekötőrendszer.
Azt a jelentésárnyalatot, melyet korábban a -t/-tt aspektusjellel jelöltek, a XV. században már az igekötőhasználattal is ki tudták fejezni.
Az a tény, hogy az ómagyar kori befejezett jelenben álló igealakok esetében az időjel 0 volt, megkönnyítette a -t/-tt funkcióváltását: a -t/-tt toldalékot nem aspektusjelként hanem időjelként, az -a/-e alternatívájaként kezdték értelmezni. A középmagyar kor vége felé tehát a beszélők új generációja számára a létige volt és vala alakjai már egymás szinonímái voltak; így segédigeként is egymás szinonimáiként kezdték őket használni.
De vajon mivel magyarázhatjuk, hogy míg a befejezetlen jelen alakváltozataként megjelenő írom volt típus csak rövid ideig adatolható, a befejezett múlt alakváltozataként megjelenő írtam volt sokáig fennmaradt; a középmagyar korban is továbbélt, amikor a befejezettség jelölését már az igekötőrendszer vette át? Minden bizonnyal azzal, hogy olyan funkciót töltött be, amit az új, igekötő jelölte aspektusrendszer nem fedett le. Az ómagyar korban megkülönböztették a jelen nézőpontjából lezárult eseményeket (írtam) és egy múltbeli nézőponthoz képest lezárult eseményeket (írtam vala). A mai
igeidőrendszerben mindkét alaknak a megírtam típusú befejezett múlt felel meg. A középmagyar korban nyilván egy ideig még szükségét érezték, hogy e két funkciót, azaz a múltat és a régmúltat megkülönböztessék; ezért használták a megírtam befejezett múlt alak mellett a megírtam volt típusú régmúltat is. Sőt, az írtam volt alakkal a nem befejezett előidejűséget, például egy múltbeli referenciapontot megelőző esemény ismétlődő jellegét is ki tudták fejezni.
Minthogy ekkor már a -t/-tt toldalékot múltidőjelként értelmezték, nyilván a múltidőjel megkettőzése szolgált a valamely közelebbi múltnál korábbi múlt jelölésére. Ha helyes ez a hipotézisünk, akkor olyan alakok is előfordulhattak, melyekben nem a -t/-tt, hanem az -a/-e múltidőjel kettőződött meg. Van is ilyen adatunk az 1514-es Cornides-kódexből, ahol az aleyta maria magdalena kifejezést (aleyt = vél, gondol) egy későbbi kéz az alábbi kifejezésre javította:

(13) aleyta vala maria magdalena (CornK. 1512: 54r).

Az újmagyar korra teljesen újjáépült igeidőrendszerben már nem volt helye a régmúltnak; a múlt idők közötti időviszonyokat ma már csak időhatározókkal tudjuk jelölni. Minthogy már a gyermekkorunkban elsajátított normának sem volt része a régmúlt, hiányát nem érezzük hiányosságnak, hibának, a nyelv szegényedésének.
Az ómagyar, valamint az újmagyar igeidő- és aspektusrendszer az igeidő- és aspektusjelölés univerzális grammatikai lehetőségeinek két tiszta típusát testesíti meg. Az ómagyar az úgynevezett nézőponti aspektust jelöli egy igéhez járuló aspektusjellel. Az újmagyarban az ún. szituációs aspektus jelölése grammatikalizálódott. A szituációs aspektus alapkategóriái a telikus/atelikus, másként inherens végponttal bíró/nem bíró. Az inherens végponttal bíró események jelölésének eszköze az igekötő. (A két típus jellemzőiről l. É. Kiss 2004-et). A középmagyar igeidőrendszer a két tiszta típushoz képest redundáns, kevésbé világos, kevésbé logikus; felborult benne az egy jel – egy funkció viszony:

Azoknak a szemében, akik gyermekkorukban még az ómagyar kori igeidőrendszert sajátították el, az újabb generációk beszéde nyilván hibásnak tűnt. Ha netalán tudatosan gondolkodtak a nyelvről, bizonyára a magyar nyelv romlásától tartottak a három részre szakadt, töröktől, némettől megszállt országban. Azonban néhány generáció alatt azok kerülhettek többségbe, akik már a középmagyar korra jellemző igeidőrendszert tanulták meg normaként. Ma természetesen senkit sem zavar az ómagyar kori igealakok hiánya.
Az igeidőrendszerrel kapcsolatban tehát a XV–XVI. század fordulóján élő generációban okkal támadhatott a nyelvromlás érzete. Nagyobb perspektívából, például a jelenből nézve természetesen ez az érzés indokolatlan, hiszen az igeidő- és aspektusrendszer egy némiképp redundánsnak látszó közbülső állapot után legalább annyira egyszerű és világos rendszerré alakult át, mint amilyen az ómagyar korban volt.
Aggódhatnánk, hogy bizonyos jelentésárnyalatok kifejezési lehetősége elveszett – hiszen az ómagyar korral ellentétben most igei toldalékokkal nem tudjuk megkülönböztetni azt az esetet, amikor valaki kinyitotta az ablakot és az most is nyitva van, attól az esettől, amikor valaki kinyitotta az ablakot, de az már nincs nyitva, vagy nem tudjuk, hogy nyitva van-e. Azonban ez felesleges aggodalom volna. A közelmúlt nyelvészeti, biológiai, genetikai, neurolingvisztikai kutatásai egyértelműen bebizonyították, hogy a nyelvi rendszer, az emberi nyelvek lehetőségei és korlátai genetikailag meghatározottak. Minden emberi nyelv ugyanannak a velünk született, genetikailag determinált nyelvi képességnek a megnyilvánulása. Ha ez nem így volna, nem lehetne egyik nyelvről a másikra fordítani. Minden nyelv ugyanazon funkciók kifejezésére képes. Így természetesen a mai magyar nyelvben is meg lehet különböztetni a múltban történt és a jelenben is fennálló eredményállapotot előidéző eseményeket a múltban történt és a jelenre ki nem ható eseményektől, amennyiben erre a megkülönböztetésre szükség van – például körülírással, időhatározókkal, az ablak ki van nyitva típusú szerkezetekkel stb.
A jelenre is kiható romlás tehát nem következett be a magyar nyelvben. De vajon nem volt-e romlott az a nyelvváltozat, melyet az 1500 körüli évekből fennmaradt hasad volt, viszik volt, született volt, irtam volt-féle alakok képviselnek? Rosszul tudtak-e magyarul az akkori magyarok? Nevezhetjük-e hibásnak az általuk használt nyelvváltozatot? Természetesen nem. A generatív nyelvészet felfogásában egy nyelvi kifejezés helyességnek egyetlen mércéje van: vajon megfelel-e az adott
nyelvet, nyelvváltozatot anyanyelvükként beszélők nyelvérzékének, belső grammatikájának, normájának. Ha forrásaink csak egy-két szórványos ír volt, írt volt alakot tartalmaznának, gyanakodhatnánk íráshibára, tévesztésre. Az alakok viszonylag nagy száma arra enged következtetni, hogy nem erről van szó. Az akkori beszélők egy részének grammatikájában minden bizonnyal két – egymással felcserélhető – múltidő-jel volt, a -t/-tt és az -a/-e, és ezek akár közvetlenül kapcsolódhattak az igetőhöz, akár közvetve, a segédigeként használt létige közvetítésével. A múltidőjel megkettőzése feltehetőleg a régmúltat jelölte.
Az 1450 előtti ómagyar nyelvet beszélők grammatikája szempontjából természetesen hibásak a középmagyar kori hasad volt, született volt alakok, ahogy hibás volna az újmagyar kori igeidőhasználat is. De senkinek nem jutna eszébe, hogy egy adott időszakra jellemző nyelvhasználatot egy korábbi vagy későbbi nyelvtörténeti kor grammatikájának szempontjából ítéljen meg. Azt a hibát, hogy egy adott nyelvváltozatra jellemző kifejezést egy másik nyelvváltozat grammatikája
szempontjából értékeljünk, a jelenben egymás mellett élő nyelvváltozatok esetén sem szabad elkövetnünk.

4. Mai párhuzamok

Az igeragozással kapcsolatban talán a komplex, időt és aspektust is jelölő igeidőrendszer egyszerűsödése, az aspektust is jelölő komplex igeidők kihullása és a befejezett jelen múlt idővé való átértékelődése képviselte az elmúlt ezer évben a legnagyobb változást. E változásnak már csak néhány utórezgését érzékeljük – például napjainkban olyan igék befejezett jelentésű változata előtt is megjelenik az igekötő, melyeket mostanáig igekötő nélkül is használhattunk befejezett jelentésben (pl. bepótol, kiértékel, lefertőtlenít). Lassan már az ikes ragozás kiveszése
is elfogadott ténnyé válik. Ezek a változások csak kevéssé borzolják a köznyelvet beszélők nyelvérzékét.
Napjainkban zajló változás a tárgyas ragozás -j elemének és a felszólító mód -j- toldalékának morfofonológiai viselkedése közötti kiegyenlítődés; ezt érzékeljük suksükölésként és szukszükölésként. A suksükölés és szukszükölés mára áthatotta nyelvjárásaink többségét, és a szukszükölést a köznyelvet beszélők körében is gyakran hallani. Egyelőre megjósolhatatlan, hogy a változás a jövőben kiterjed-e a köznyelvre is, vagy megmarad a nyelvjárásokban. Ez a változás jóval kisebb horderejű, mint az az átalakulás, mely az igeidő rendszerben lezajlott – hiszen a nyelv sokkal kisebb alrendszerét érinti. Ettől függetlenül próbáljuk meg hasonló perspektívából szemlélni! Azok a generációk, akik anyanyelvként elsajátított nyelvváltozatában a tárgyas ragozás -j eleme nem hasonul a -t-hez, a suksükölő és szukszükölő változatot hibásnak, romlottnak érzik – érthető módon, hiszen azt tapasztalják, hogy felbomlott és leegyszerűsödött anyanyelvük egyik apró
alrendszere. Néhány generáció múlva viszont már a nyelvészek vagy értékítélet nélkül fogják konstatálni ezt a XX–XXI. század fordulóján lezajlott változást, vagy éppen indokoltnak fogják mondani, hogy a kétféle -j toldaléknak a -t végű igékre korlátozódó eltérő viselkedése kiegyenlítődött.
Szinkron szempontból a fentebb elmondottak miatt értelmetlen volna hibáról, nyelvromlásról beszélni a suksüköléssel, szukszüköléssel kapcsolatban – hiszen minden nyelvváltozatban az a helyes, az a hibátlan, amit az adott változat anyanyelvi beszélői annak tartanak. Abszolút mérce nem létezik (legfeljebb társadalmilag kitüntetett mércék vannak). Mind a suksükölő, mind a szukszükölő változat ugyanazoknak az univerzálisan, genetikailag adott lehetőségeknek a kifejezésére képes – miért volna hát az egyik rosszabb a másiknál? A suksükölés ellen harcolók úgy vélik, szegényedik a nyelv, ha nem tesz különbséget a felszólító módú és a tárgyas ragozású igealakok, az irtjuk és az irtsuk között. Azonban mind a nyelvtörténeti tények, például az igeidőrendszer egyszerűsödésének története, mind az általános nyelvészeti bizonyítékok arról tanúskodnak, hogy a nyelvek változása során nem történik funkcióvesztés. Egyébként is, miért csak a -t végű igék esetén kellene megkülönböztetni a felszólító módú és a kijelentő módú tárgyas igealakokat? Az miért nem baj, ha az írjuk esetében azonos a két alak? Valójában a két alak többnyire nem esik egybe, mivel felszólító módban megfordul az igekötő és az ige sorrendje – vö. megírjuk – írjuk meg!

Irodalom
Abaffy Erzsébet 1992. Az igemód- és igeidőrendszer. In: Benkő Loránd szerk., A magyar nyelv történeti nyelvtana II/1. A kései ómagyar kor. Morfematika, 120–238. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Halász Gyula 1938. Édes Anyanyelvünk. Budapest: Nyugat.
É. Kiss Katalin 2004. Egy igekötőelmélet vázlata. Magyar Nyelv 100: 15–42.

mek.oszk.hu/08100/08144/