,,Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s egységességben és ellenkezésben van önmagával."

SZABÓ T. ATTILA

NYELV ÉS IRODALOM

VÁLOGATOTT TANULMÁNYOK, CIKKEK

V

I

A NYELVMŰVELÉS ÖSVÉNYEIN

ÖRÖK NYELVÚJÍTÁS

[…]

…már korai időkből kimutatható tudatos szóalkotásra való törekvés az irodalom és a tudomány anyanyelven való művelésének fokozatos erősödésével az elkövetkező századokban mind jelentősebb szerephez jut az irodalmi nyelv és ezzel párhuzamosan a köznyelv szókészletének és stilisztikai lehetőségeinek bővítésében, gyarapításában. A XVI. században a nagy humanista Sylvester János (1504 k.—1558 u.) — egy személyben bibliafordító, költő és nyelvtaníró —, ebben és s. rákövetkező században a zsoltárköltő és nyelvész Szenczi Molnár Albert (1574—1634), az anyanyelvű tudományosságért való harcban ellobbanó Apáczai Csere János (1625—1659), az öt támogató nagy kortárs, Geleji Katona István (1589—1649), az első magyar nyelvművelő könyv, a Magyar grammatikácska (1645) szerzője, ebben és a nyomába lépő században kora dédelgetett epikusa. Gyöngyösi István (1629—1704) és a szerzetes-író, Faludi Ferenc (1704—1779) munkáiban fedezhető fel legerőteljesebben a szókészlet és szófűzés fejlesztésére, egyszóval a nyelv megújítására irányuló törekvés. (…)

Az irodalomban és a tudományban az olyan kiemelkedő írói egyéniségek mellett, mint amilyen Dugonics András, Baróti Szabó Dávid, Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc, Révai Miklós, Szemere Pál, Széchenyi István és a korszaknak csaknem minden írója, az olvasótáborral együtt, részt vett a szókincs gazdagításának, a nyelv megújításának abban a sodró erejű küzdelmében, amely a nyelvújítók (neológusok) és a régihez ragaszkodó, a nyelvújítást ellenző, a szertelenségeket fékező maradiak (ortológusok) között sokszor az eszeveszett személyeskedések kíméletlenségével folyt. E kegyetlen, veszekedett harc vezére, Kazinczy Ferenc szinte egy félévszázados küzdelem után, 1819-ben írta le békéltető nyilatkozatában egyebek mellett ezeket a sorokat: ,,Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s egységességben és ellenkezésben van önmagával." Arra az e kijelentés nyomában feltett kérdésre, hogy mit szabad az írónak tennie, a továbbiakban Kazinczy ilyen tömör, minden időkre érvényes választ adott: Az író teheti ,,mindazt... amit a magyar nyelv természete, örök szokása s törvénye világosan nem tilt, a régi és újabb klasszikusok által nevelt ízlés még javasol is, s a szükség múlhatatlanul parancsol".

[…]

http://mek.oszk.hu/10100/10138/10138.pdf