Katsányi Sándor
1921 tavaszán született Vargha Balázs. A lelkész apa maga is költő, lapszerkesztő volt, sőt a lelkész-feleség édesanyának is regényei, elbeszélései jelentek meg. Balázs felmenői között egyébként sok az irodalmi tehetség.
Kövendi Dénes, aki Varga Domokossal volt egyidős (maga is tanár, könyvtáros, a Platón-fordító, kunszentmiklósi gimnáziumi tanár fia), egy Földesen tartott Karácsony Sándor – Vargha Balázs konferencián felidézte a szülőház, a lelkészlak légkörét. Naphosszat olvastak, vitáztak a vakációk idején a Vargha-fiúk, és azon versengtek, memoriterként ki tud több Arany-verset. Balázs 1942-ben a debreceni egyetemen előbb teológiát végzett, majd 1946-ban a bölcsészkaron diplomázott. Sokszor hallgatta Karácsony Sándor pedagógiai előadásait.
Ki volt? Erre kurtán válaszolni nem lehet. Először is: tanár volt, szinte az élet minden helyzetében, különleges pedagógiai tehetség. Elsősorban a játékos, kreatív gyermeknevelés szellemlét képviselte (ami a Karácsony Sándor-i indíttatás Vargha-féle alkalmazását jelentette). Íróember is volt, remek filológus, Csokonai és Arany János (sőt, Kazinczy) egyik legjobb értője. Sokat dolgozott a rádiónak, a televíziónak. Lapszerkesztő is lett. Sorsa úgy hozta, hogy a 60-as évek közepétől közel két évtizeden át könyvtári főmunkatársként az OSZK-KMK-ban a gyermekkönyvtárak ügyének szakértőjeként dolgozott, és a korszerű gyermekkönyvtárak pedagógiai tervének kidolgozásával Sallai István mellett egyfajta „szárnysegéd” volt.
Friss diplomával a zsebében először szülővárosában tanított, majd a fővárosban lett nevelőtanár. A ’47–48-as év Szegeden találja, a szabadművelődési felügyelőségen. Egy esztendővel később az Országos Neveléstudományi Intézet munkatársa, 1950-től a Művelődésügyi Minisztérium főelőadója. 1952: a Központi Pedagógus Továbbképző Intézet tanára; 1953-tól a Magyar Irodalomtörténeti Társaság szervezőtitkára, majd 1958-tól a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa.
Amikor könyvtárügyi „eszmefejtővé”, s idővel az intézmény egyik meghatározó személyévé vált, rögvest felmérhette, hogy azokat a gondolatokat, azt a kulturális, pedagógiai irányt, amely a sajátja volt, ezen a területen miként kamatoztathatja. Ottani pályafutását nem publikációk és írott anyagok nagy számán lehet mérni (bár jelentek meg jelentős dolgozatai is), hanem könyvtár-pedagógiai munkáján. Remek előadó volt, és mint a gyermekkönyvtárak „atyamestere” tanfolyamokon, konferenciákon, vidéki továbbképzéseken lebilincselő előadásaival hatott évtizedeken át. (E sorok írója számos olyan gyermekkönyvtárost ismert meg, akik azt vallották: ifjúságuk, szakmai pályafutásuk meghatározó élményei voltak a Vargha-előadások és a vele folytatott beszélgetések.) Persze közben részt vett azokban a könyvtár-politikai „csatározásokban”, vitákban, amelyet egy korszerű közkönyvtár, s azon belül a gyermeki személyiséget sokoldalúan fejlesztő könyvtári részleg, környezet kialakításáért a KMK munkatársai és – velük karöltve – a korabeli városi, megyei könyvtárak azokban az időkben folytattak.
És itt kénytelenek vagyunk egy rövid kitérőt tenni annak érdekében, hogy Vargha (és mások) szakmai jelentőségét világossá tegyük. Az, ami ma már természetes formája egy jóravaló közkönyvtárnak (viszonylag gazdag állomány, szabadpolcos elrendezés stb.) az a múlt század 60-as éveiben hallatlanul liberálisnak hatott a kultúracsináló hivatalosságok szemében. A jelenlegi evidencia időbeli hátterében a politikailag is mindig értelmezett eszmék érvényre juttatása rejtezik: Sallai, Vargha és mások következetesen képviselték a korszerű „public library” modelljét. És akkor még nem is beszéltünk szóban forgó fő gyermekkönyvtáros (hadd jegyezzük meg: nem valószínű, hogy a címleírási szabályokat tüzetesen ismerte) csendesen provokatív, ugyanakkor komoly, nagy kultúrájú személyiségéről, akit nem igen szíveltek a szürke hivatalnokok.
A (p)oroszos tanítási módszerek, a frontális oktatás korában ő a játékos, az elmét, szívet, fantáziát, kedvet indító pedagógia jegyében dolgozott. Bemutató foglalkozásokat tartott a serdületlen olvasóknak, de szót tudott érteni óvodásokkal is, sőt a továbbképzéseken magukat a kollégákat, kolléganőket is bevonta a játékba, hogy saját leleményességükkel fedezzék fel azt a szellemet, amelyet továbbadni hivatottak. Vargha Balázs mindig „formában, edzésben volt”, hiszen akkoriban ment a televízióban Fabula című műsora, amelyen vers, kép, szókép játék folyt a kamerák előtt, szerkesztette játékos könyveit (Játékoskönyv 1953; Társasjátékok könyve 1955; Játékkoktél 1967, 1972; Játsszunk a szóval! 1972; Szeretnél játszani? 1984; Jelek – jelképek – jellemek 1984; Arany János játékai 1994). A könyvtári gyűteményépítés terén is mindig azért szállt síkra, hogy a gyermekek számára kínált állomány ne csak „gügyögő”-t, kimondottan gyermekkönyvet nyújtson, hanem már az intelligens gyermekésszel is felfogható okos felnőtt könyveket. A szótárakat, kézikönyveket, lexikális adattárakat különösen preferálta, szerette. A „homo ludens” Balázs nagy-nagy élvezetet lelt abban, hogy szócikkek, referenciák, tudományterületek határait oda-vissza átszelve ezeket az alapkönyveket forgattatta felnőttel, gyerekkel. Versritmust kopogott ki, vagy megénekeltette a „népet”, színek, formák, számjátékok, rímjátékok pazar világába vonta alkalmi hallgatóit. Heteken át lelkesedéssel mesélt kollégáinak az akkoriban megjelent „Szóvégmutató szótárról”, amely mintegy rákmenetben mutatja meg a magyar nyelv érdekes természetét.
Legnagyobb „szerelme”, mindennapos gyakorlatozásának terepe azonban mégiscsak Arany János volt. Munkái közül is elsőként a Bolond Istók. Éveken át lehettem szobatársa a Múzeum utcában, s ott szinte naponta lejátszódott a következő jelenet. Reggelenként a hivatalkezdéskor Vargha Balázs lendületesen és korán érkezett, kezében, papírzacskóban két kifli és egy poharas joghurt. Míg mások kávéztak, politizáltak, az aktuális vicceket mondták, Balázs elfogyasztotta reggelijét, és finomságait ízlelgetve pár Arany-sort mondott „fejből” – képeit, tömörségét ecsetelte, az alliterációk, a rímek zsenialitását érzékeltette. Miután ezt a mini-szemináriumot befejezte – mint egy rosszcsont kamasz – felfújta és eldurrantotta az immár kiürült papírzacskót, felállt, ment, telefonált, írt, intézte a dolgait.
1977-től a Budapest című havi folyóiratot szerkesztette, később a Kortárs rovatvezetőjeként és az Élet és Irodalom munkatársaként is dolgozott. 1985-ben Déry-díjjal, 1990-ben Szabó Ervin Emlékéremmel tüntették ki.
1996-ban halt meg. A rendszerváltozás utáni zajban, (politikai) zűrzavarban, alig-alig emlékeztek meg róla a lapok.
Bár Vargha Balázsnak – mint szó volt róla – sok könyve jelent meg, de ő azoknak a nagy formátumú személyiségeknek a körébe tartozik, akiknek eleven alakja, légköre, gesztusai is legalább olyan emlékezetesek és fontosak, mint az írásai. Ezért látszott szükségesnek e portrét anekdotázásnak is tűnő emlékezéssel is színesíteni.
(F. M.)
VARGHA BALÁZS: ARANY JÁNOS JÁTÉKAI
Budapest, Enciklopédia Kiadó, 1994. 1311.
Ez a kis könyv kiválóan alkalmas arra, hogy a fejtörőkkel, nyelvi játékokkal szívesen foglalkozó olvasókban fölkeltse az érdeklődést Arany költészete és általában a költészet technikai kérdései iránt. Tapasztaltam, hogy még az egyetemen is „jól jön" egy-egy hallgatónak valamely kuriózum felidézése Vargha Balázs régebbi, ilyen jellegű sikeres könyveiből. Segítettek rögzíteni olyan retorikai, stilisztikai tudásanyagot, melynek közlésére „komoly" tanügyi körülmények között ritkán, vagy csak futólag és túl kevés példával illusztrálva kerül sor. Ebből a gyűjteményből éppen csak a teljesebb filológiai apparátus hiányzik ahhoz, hogy formálisan is irodalomtudományi műként hasson. (Az Arany-idézetek lelőhelye megtalálható a Jegyzetekben.) A különbség sok tekintetben valóban csak formális, hiszen nem hagy említés és magyarázat nélkül semmilyen verstani, lexikai, stilisztikai, retorikai és egyéb tudnivalót, a tárgyhoz tartozó életrajzi, költészet és művelődéstörténeti vonatkozást. Érdekesek a népköltészetből, kevéssé számon tartott írott forrásokból, nemegyszer a szerző önálló kutatásaiból, vagy éppen saját élményeiből, emlékeiből merített néprajzi, irodalom- és művelődéstörténeti kiegészítései, összehasonlításai. Problémaérzékenyen támaszkodik a szakirodalom legfrissebb közleményeire, de sem ez, sem a korra utaló adatok, dátumok, a költő és levelezőtársak, korabeli események beszüremtetése nem nehezíti meg az olvasást, inkább az érdekességet növeli. Szó esik az értelmezés olyan gondjairól is, mint amilyenek a Tölgyek alatt vízimalmos, a Bolond Istók szalmaszál- messzelátós sorával kapcsolatosak.
Különösen megkapó helyenként a személyes hang: például a lyukas kulcsról s egyéb „talált" hangszerekről mondottak és a népi hangszerek elkészítésére vonatkozó tanácsok a Macskazene és bohócfölvonulás című fejezetben.
Talán ennek a műnek is szerepe lehet abban, hogy újólag ráterelődjék a figyelem a legkomolyabb magyar költő komolytalanságainak poétikai súlyára. A minap Csűrös Miklós tette szóvá, hogy a költő humora kissé elsikkad az összegezésekben („Lesz idő, hogy visszatérhet." Bp., 1994. 107.). Pedig ez a viktoriánus színekben játszatott nagy magyar játékos értette a módját, hogyan „intsen be" subtextualiter a prűd érái értelmezésnek. Például a dalban elbeszélt tragédia tetőpontján egy rímhívó kakemphatonnal, mely mintegy legalizálja hallgatóim szoros olvasatát, miszerint az ifjú „hős" verbálneurotikus szuicidiuma az „ösi [sic!] vér" folytán támadt misprision folytán nevető őrületbe kerget értetlen férjtől holtakor elpártolt bibliai nő nevét viselő titkos arát. De gondolhatunk fekete humorára ahogyan állandó eposzi jelzőként emlegeti a Toldi szerelme leszbikus viselkedésre is hajlamos bánlányának illetőségi helyét, mígnem a drámavégi nagy felvonulás és párosítás helyén és helyett itt egyelőre az elvonulás és pártalanítás anagrammával „bensővé tett" büntetése sújtja (átmenetileg) a király után ácsingózó, bűnbánati feketébe bújtatott bosznai Örzsét: „Ősz érsek utána, mint képe királynak [!]" (XII/89.).
A gyűjtemény Arany szinte féktelen játékos kedvét sejteti. Például két Tompához írt levél részleteivel - amikor a felesége nevében ír Tompa feleségének, vagy amikor leoninusokban pergeti le a Tompa által leírt falusi verekedés eseményeit, egészen a rímpárba illesztett illetlenségig (67-69., ill. 42.).
A betűjátékok, fejtörők közlése igazoló hátterül szolgál azoknak az újabb vizsgálatoknak, amelyek nem restellik Arany szövegét betű szerint górcső alá tenni. így már sejthető, hogy nem a véletlen betűjátéka a Toldi és a Miklós név belefoglalása a sisaktoll-küldés szimbolikus aktusába: „e tollat sisakomról vidd el" (VI/52.).
Vargha Balázs irodalomtudósi munkásságában bensőséges tér jut Aranynak. Amikor par excellence filológiai kérdésekről ejtett szót - többek között a levelezés kritikai kiadása vagy Arany szó- és mondatrendi felfedezései kapcsán -, akkor is az avatottság és beavatottság olyan hangnemét tudta megszólaltatni, amely az Aranyról szólás legtisztább, legegyszerűbb, a tárgyhoz legméltóbb módja. S persze az itteni újrafelfedezésé is: a bensőséges megvilágításban kirajzolódó, eddig csak egészükben elkapott részletek a teljes Arany-kép nélkülözhetetlen vonásai.
Szili József
Vargha Balázs - Nagy László József Attila című versének értelmezése
Egy költői sors “józan zárómérlege”
Nagy László költői pályájának kritikus időszakában, 1962 körül írta József Attilához címzett versét, mely 1965-ben a Himnusz minden időben című kötetben látott napvilágot. 1956 után a hivatalos kultúrpolitika “antiszocialistának” bélyegezte úgy Nagy Lászlót, mint lírai alkotásait, ezért versei 1965-ig nem jelenhettek meg. A silentium idején keletkezett művek a fojtogató politikai közegben igen gyakran a költői feladat vállalásának fontosságát, ugyanakkor a költészet jövőjébe vetett hit megingását dolgozzák fel. E kettősség jellemzi a költő síremlékét is díszítő ars poetikus Ki viszi át a Szerelmet című alkotást, és kétségeinek legyőzése érdekében idézi fel Nagy László József Attila életét és szellemiségét a költőelődhöz címzett versében.
Nagy László versének elsődleges célja nem az ún. „hommage-gesztus”, azaz a hódolat kifejezésre juttatása. A költőt sokkal inkább kínzó reménytelenségének leküzdésére irányuló szándéka vezeti, amikor mintegy példaként felidézi József Attila hányattatott sorsát, költői és emberi értékeit. A szinte extatikus lélekállapotot sugárzó rapszodikus jellegű költemény alapkérdése az, hogy a jelen megrendítő csapásait elszenvedő költő reménykedhet-e abban, hogy művészi alkotása célt ér, és értékteremtő tényezővé válhat egy a jelenkor embertelen visszásságaitól mentes, szebb jövőben. Éppen ennek a gondolatnak a fényében az első versmondat létének értelmét kéri számon a megszólított József Attilán. A nyomatékosítás kedvéért megkettőződött „miért” kérdés a szerencsétlennek bélyegzett költőtárs eltökélten konstruktív, heroikus költői magatartásának okát próbálja kutatni.
A felvetett kérdés lényegére a rombol – épít ellentétpár világít rá: lehet-e értelme annak az életnek, mely önmagát pusztítja el művészi alkotások létrehozása árán. Az első versmondat két rövid sora az elpusztíthatatlan és kiapadhatatlan alkotói kedvre, s az amögött meghúzódó építő szándékú örökös intellektuális késztetésre utal (kifúlva – kigyúlva), mely azonban fizikális szinten – mint a két igenév mutatja – szükségszerűen a végső pusztulást hordozza magában. Már ez a verskezdet szinte hemzseg a József Attila költészetéből merített szavaktól, fordulatoktól, melyeket a költő a példaértékű művész gondolatiságának felelevenítése céljából épít bele versébe. Az előző két sorban szereplő két evokáció a játékos költői szív és a külső környezet fagyos ridegségét jelképező „szüntelen tél” a belső költői értékrend, s a külső „vas világ” rendjének kontrasztját sugallja – egyszersmind burkoltan rámutat Nagy László aktuális léthelyzetének fő problémájára. Az olvasó szinte meghökken azon, hogy a vers költője nagy elődjét szerencsétlennek titulálja, ám ez a megjelölés sem önkényes, József Attila Szabad ötletek jegyzéke című művének Foglalatából való, amely így kezdődik: „Az a szerencsétlen, aki ezeket írta, mérhetetlenül áhítozik szeretetre…”. „Én túllépek e mai kocsmán,/ az értelemig és tovább.” – hirdette József Attila Ars poeticájában, de éppen ezen célkitűzés értelmes mivoltát kérdőjelezi meg Nagy László: „ésszel mérhető pontokon is túlra tudatod mért nyilallt?”
A második versmondat tíz soron keresztül hömpölyög, a vers gördülékenysége mégis biztosított, mert az előző sor záróképének nyomán a költői feladatvállalás tudatosságát tárja fel. Ez a tíz sor állítja elénk József Attilát, mint a heroikus példát, aki szembenézve saját egyéni létének reménytelenségével, a közelgő tébollyal és a halállal, képes volt eszményteremtő, harmóniát sugárzó művészi alkotások létrehozására. A tudatosság fokozott hangsúlyozása már a vers ezen szakaszában felidézi az olvasóban József Attila Reménytelenül című versét, amelyben a racionalitás igényével saját sorsának bizonyos kiúttalanságával és közeli halálával néz farkasszemet a költő, aki felmérve léthelyzetét „okos fejével biccent, nem remél”.
A „dögbugyor” és a „pokoli út” motívumok utalhatnak József Attila egyik kedvelt dalára, melynek üzenete azonos a vers ezen részének mondanivalójával: „Aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni, / ott kell annak megtanulni / hogyan kell a dudát fújni.” Az egész vers evokáció-rendszerére jellemző, hogy a József Attila költészetéből ismert képeket, kifejezéseket Nagy László saját költői nyelvére átültetve, „áthangszerelve” vonultatja fel (pl.: pokol – dögbugyor, te bolond – téboly hava, szörny-állam – vérszagú szörnyek, egek fogaskereke – egek mirígyrendszere, az ember alja – emberárulók szutyka).
József Attila eltökéltsége mellett tudatosságának más vonatkozása bomlik ki a harmadik versmondatban: „Tudtad, tudom én is: a nagy: te vagy”. József Attilának költői nagysága teljes tudatában kellett elszenvednie az osztályrészéül jutott elutasítást, illetve el nem ismertséget. Ugyanakkor József Attila emberi nagyságára mutat rá Nagy László, amikor az Ars poetica gondolatait felidézve költőelődjét mint magát a „mindenséggel” mérő, jelenkorának megaláztatásain felülemelkedő művészként jeleníti meg.
A vers központi gondolatát, megalkotásának mozgatórugóját feltáró középrészben az eddigi kérdő illetve kijelentő mondatokat felkiáltás, majd óhaj váltja fel: „Érdemes volt-e ázni, fázni / csak a jövő kövén csírázni, / vérszagú szörnyekkel vitázni, / ha ráment életed! / Csak szólhatnál, hogy érdemes!”
Nagy László önfeláldozásként értékeli azt a sorsot és költői utat, amelyet a nyomor kísért végig, amelyet egy univerzális jobbító szándék, az emberiség szebb jövőjébe vetett hit – s éppen ezért a korszak antihumánus hatalmával szembeni nyílt konfliktusvállalás jellemzett (pl.: Levegőt, Ős patkány terjeszt kórt, Thomas Mann üdvözlése). Az elkeseredett, számonkérő felkiáltás után éppen a megfogalmazott óhaj világít rá József Attila öngyilkosságba torkolló, ám a vers költője által szinte messianisztikusként értelmezett léte és az aktuális – a diktatúra szorításában reménytelennek tűnő – költői léthelyzet közötti párhuzamra. Ennek az óhajnak azért van létjogosultsága, mert Nagy László jelene egyáltalán nem igazolja József Attila jövőbe vetett reményét, sem áldozatvállalásának értelmét.
A kívánság – „Csak szólhatnál, hogy érdemes’” – illuzórikus, s éppen az áldozatvállalás hiábavalóságától való mélyre hatoló rettegés („csontom, vérem belerémül”) váltja ki a költőből a feltámadás – feltámasztás gondolatkörét és a szinte könyörgő hangot, mely a vers második felét uralja.
A feltámadásra irányuló felszólítás alapjában véve szintén önigazoló igényű: egyrészt mélyíti a már említett messianisztikus költői öntudatot, másrészt álláspontom szerint Nagy László elsősorban saját reményét próbálja újjáépíteni önmagában, és ennek szinte metaforájaként „építi újra” a versszövegben fizikai valójában magát József Attilát – mint reménységének letéteményesét. A feltámadás–metaforában életre kel néhány József Attila költészetéből jól ismert motívum is. A két alliteráló birtokos szókapcsolat („kajla kalapod” és „vértanú vállad”) a Kirakják a fát című vers képeit és mondanivalóját idézi. Az evokált versben a kalap a felnőttség szimbóluma, amely elé a „kajla” jelzőt illesztve Nagy László két szóval érzékelteti a József Attilában belső törést okozó gyermeklét és felnőttség konfliktusát.
A gyermek József Attila vállán cipelte haza családjának a pályaudvaron lopott fahasábokat, a „vértanú váll” kifejezés pedig a szolidaritás himnuszát zengő felnőtt költő heroizmusát idézi, aki a szegény munkásréteggel vállalt sorsközösségét ekként énekli meg a Kirakják a fát zárószakaszában: „Tőletek féltem, kemény emberek / ti fadobálók, akiket csodáltam? / Most mint lopott fát viszlek titeket / ez otthontalan, csupa-csősz világban.”
A feltámadás metafora konkrét képeinek lezárásából válik világossá az olvasó számára, hogy a költő ahhoz kéri elődjének bíztató jelet sugárzó tekintetét, hogy saját reményvesztett világképével leszámolhasson: „nézz a szemembe / hogy rendülne bele / a mohó, emléknélküli tenyészet, / az egek mirígy-rendszere / s e megváltatlan földi lét.”
A cím felkiáltásának megismétlése, József Attila személyes megszólítása s a reményért esengő hang végképp ódaivá emeli a vers hangulatát. A jövőbe vetett hit igazolásáért könyörög Nagy László, aki elszántságot akar meríteni a példából saját – esetleg hasonlóan tragikus végkimenetelű – költői sorsának vállalásához. Ám Nagy László a József Attila által tudatosan felmért és versben rögzített egyéni szintű reményvesztéstől is megszabadító a „halálos logikára” rácáfoló, ha úgy tetszik a „keselyűt elrettentő” költői üzenetet vár immár nyíltan „szentté avatott” elődjétől, akit – érdekes módon – ihletforrásként is említ. Az egyéni lét lemerülésének s a világ nukleáris csapás általi végső megsemmisülésének felidézése mintegy erősíti és igazolni kívánja a reménység visszanyerésének kínzó aktualitását.
A sík, amelyre a költő reménye szerint – József Attila segítségével – soha nem fog eljutni, kettős értelmű: jelentheti egyrészt a Reménytelenül sivár „homokos, szomorú, vizes” síkját, a lét reménytelenségének szimbólumát, másrészt azonban az olvasóban a szárszói sík képzetét is keltheti, utalva József Attila öngyilkosságának helyszínére.
A vers zárósoraiban a humánum harcosaként közvetlen, és mégis emelkedett hangon kér segítséget költőelődjétől Nagy László egy emberibb jövő érdekében, külön kiemelve a szép szó erejét, ezzel utalva József Attila folyóiratára. A Nagy László által használt „szép szó” kifejezés jelentését gazdagítja az, amit József Attila cikkében írt a címről: „Szép szó magyarul nem fölcicomázott kifejezést, hanem testet öltött érvet jelent. A szép szó nemcsak eszközünk, hanem célunk is. Célunk az … az életforma, melyben a szép szó, a meggyőzés, az emberi érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása, az egymásrautaltság eszmélete érvényesül.
Fellépésünkkel, írásainkkal, gondolatainkkal, értelmességre hivatkozó hitünkkel az emberi egység igényét próbáljuk ismét életre hívni, a réginél fejlettebb, egységre tartó haladottabb igényt, a modern, maga–magát fegyelmező, rendbefoglaló szabadságot.” (József Attila: Szerkesztői üzenet, 1936)
Mindezen eszmények reményléséhez, a beléjük vetett költői hit megmaradásához kér és – úgy érezhetjük – merít erőt Nagy László szép szavainak kíméletlen elfojtása idején abból a hatalmas erőtérből, amelyet József Attila élete és művészete sugárzott akkor, és sugároz mindmostanig.
Nagy László: József Attila!
Miért játszott a szíved, te szerencsétlen
rombolva magad szüntelen télben,
építve dalra dalt,
s kifúlva
kigyúlva,
ésszel mérhető pontokon is túlra
tudatod mért nyilalt?
Hiszen te tudtad:
dögbugyor a vége e pokoli útnak,
ott a hit is kihalt,
hiszen te tudtad:
álmaid orra buktak,
magad örökre kicsuktad,
járhatod a téboly vak havát,
s árván, idétlen,
emberségre, hű szerelemre étlen
villámló tálból eszed a halált.
Tudtad, tudom én is:
a nagy: te vagy,
s te, a Mindenség summáslegénye,
részt se kaptál, pedig az egészre
futotta érdemed.
Érdemes volt-e ázni, fázni,
csak a jövő kövén csírázni,
vérszagú szörnyekkel vitázni,
ha ráment életed!
Csak szólhatnál, hogy érdemes!
Mert csontom, vérem belerémül,
végzetedhez ha én állítok végül
józan zárómérleget.
Törd fel a törvényt, ne latold!
A porból vedd fel kajla kalapod,
vértanú vállad,
s a kifordult nyakcsigolyákat
rendbeszedve
két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel
nézz a szemembe
hogy rendülne bele
a mohó, emléknélküli tenyészet
az egek mirígy-rendszere
s e megváltatlan földi lét.
József Attila!
te add nekem a reményt,
mert nélküle
romlott a napvilág,
a vér eves,
bár a fogad vicsorog,
bár a nyakad csikorog,
bólints, hogy érdemes,
cáfold meg halálos logikád,
te glóriás,
te kíntól bélyeges!
Képzeletemre bízzál édes munkát,
mert immár úgy szorgoskodik,
hogy a sarkamtól torkomig
forraszt rám forró hamubundát,
rádióaktív iszonyt -
félek, hogy minden rejtelmet kibont
s végül már semmi se fáj.
Hogy el ne jussak soha ama síkra:
elém te állj.
Segíts, hogy az emberárulók szutykát
erővel győzze a szív
szép szóval a száj
rombolva magad szüntelen télben,
építve dalra dalt,
s kifúlva
kigyúlva,
ésszel mérhető pontokon is túlra
tudatod mért nyilalt?
Hiszen te tudtad:
dögbugyor a vége e pokoli útnak,
ott a hit is kihalt,
hiszen te tudtad:
álmaid orra buktak,
magad örökre kicsuktad,
járhatod a téboly vak havát,
s árván, idétlen,
emberségre, hű szerelemre étlen
villámló tálból eszed a halált.
Tudtad, tudom én is:
a nagy: te vagy,
s te, a Mindenség summáslegénye,
részt se kaptál, pedig az egészre
futotta érdemed.
Érdemes volt-e ázni, fázni,
csak a jövő kövén csírázni,
vérszagú szörnyekkel vitázni,
ha ráment életed!
Csak szólhatnál, hogy érdemes!
Mert csontom, vérem belerémül,
végzetedhez ha én állítok végül
józan zárómérleget.
Törd fel a törvényt, ne latold!
A porból vedd fel kajla kalapod,
vértanú vállad,
s a kifordult nyakcsigolyákat
rendbeszedve
két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel
nézz a szemembe
hogy rendülne bele
a mohó, emléknélküli tenyészet
az egek mirígy-rendszere
s e megváltatlan földi lét.
József Attila!
te add nekem a reményt,
mert nélküle
romlott a napvilág,
a vér eves,
bár a fogad vicsorog,
bár a nyakad csikorog,
bólints, hogy érdemes,
cáfold meg halálos logikád,
te glóriás,
te kíntól bélyeges!
Képzeletemre bízzál édes munkát,
mert immár úgy szorgoskodik,
hogy a sarkamtól torkomig
forraszt rám forró hamubundát,
rádióaktív iszonyt -
félek, hogy minden rejtelmet kibont
s végül már semmi se fáj.
Hogy el ne jussak soha ama síkra:
elém te állj.
Segíts, hogy az emberárulók szutykát
erővel győzze a szív
szép szóval a száj
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése