Kornis Mihály: Az írás életforma

részlet

Hölgyeim és Uraim, tisztában vannak azzal, hogy kik maguk ebben a minőségükben, amikor itt ülnek egy szépírói mesterkurzus hallgatóiként? Engem az életben az a megtiszteltetés ért, hogy író lettem, ami egyébként még mindig nem biztos, mert akkor válik bizonyossá, amikor már örökre lehunytam a szememet, és még mindig olvas valaki. Szeretném előadásommal felhívni a figyelmüket az írói mesterség méltóságára.

Ugyanis kétféleképpen lehet az írás mesterségét űzni. Lehet csinálni önismereti gyakorlatként, önmagunk és a világ megismerésének egyetlen igazán jó eszközeként. A jó író ugyanis nem próbálja kiszolgálni a közönség igényeit, mert azt gondolja, hogy ami az ő szíve mélyén igazán őszinte és igaz, az mindenkinek a szívében az lesz, vagy lenne, ha eljutna odáig. Ezt azért is gondolhatjuk, mivel a lelkünk elvileg azonos. Az irodalom csodája az, hogy ha én leírok valamit, és közben érzek vagy gondolok valamire, az olvasó azt érzi és gondolja majd, miközben olvassa.

Írni lehet úgy is, hogy az ember saját magát világosítja fel, világítja meg, teszi egésszé. A naplóírás ennek a kitüntetett módja. Az a jó napló, ami merő tudatosítás. Nem arról szól, mit ettem ebédre, hanem arról, hogy milyen gondolatok, képek, felismerések futottak át bennem, látszólag érthetetlenül, mivel látszólag ez nem kapcsolódott a napom történéseihez. A napló által bensővé tehetjük a külsőt. Ez önmagában hallatlanul értékes, világot teremt.

Én tulajdonképpen minden írót, magamat is szerzetesnek tekintem.

Olyan szerzetesnek, aki inkognitóban van; nem tudja róla a világ, hogy ő egy anonim, különleges szerzetesrend tagja. Nagyon fontos, hogy anonim. Ha írnak, és még nem vitték szerkesztőségbe az írásaikat, nem javasolnám, hogy bárkinek is elmondják, hogy írnak. A legjobb barátjuknak sem. Azt főként ne tegyék, hogy másokat zaklatnak azzal, hogy már megint írtak valamit. Ha hozzám fordulnak ilyesmivel, mindegyre ugyanazt a nagyon őszinte, de az évtizedek folyamán jól megfogalmazott mondatot írom, válaszként: tiszteletre méltónak találom, hogy valaki ír, ezért én mások művének a megítélésével nem foglalkozom. Megvan a véleményem a kritikusokról. Mindenkinek azt javaslom, hasznosabb, ha saját maga próbálja meg valósan megítélni, hogy amit ír, az mennyit ér, és nem bízza ezt másokra, mert annál sokkal értékesebb, amit létrehozott. Ehhez persze egy életen át tanulni kell, mindent, szeretetteljes önkritikát is. A kortársi műbírálatban nincsen szeretet, ez a tapasztalatom. Kezdő (vagy zseniális) írók esetében anonim szerzetesekről van szó, akik az életükből meghatározott időt írásra fordítanak, de erről nem tájékoztatnak a világon senkit.

[…]

Kornis Mihály a Magyar Író Akadémia szépírói mesterkurzusán elhangzott előadása

Elhangzott: 2006. novemberében, a Művészetek Palotájában

http://www.kornismihaly.hu/Az_iras_eletforma_szabadeloadas.pdf