Sajnovics János szobra, TordasTordasi és kálozi Sajnovics János (Tordas, 1733. május 12. – Buda, 1785. május 4.) a finnugor nyelvrokonság korai kutatója, nyelvész, matematikus és csillagász.
A nemesi származású Sajnovics János, miután felvették a jezsuita rendbe, a rend előírásai szerint 1748. szeptember 24-én vagyonáról bátyja, Sajnovics Mátyás javára rendelkezett. 1758 és 1760 közt Hell Miksa, a bécsi udvari csillagda igazgatójának tanársegédje volt.
A Demonstratio címoldala
Sajnovics János műve és hatása
Frenyó Zoltán
Jegyzeteinek tudományos feldolgozását Sajnovics már Koppenhágában végezte el. A királyi udvarban, valamint a Dán Tudományos Akadémia három ülésén 1770. január 19-e és február 9-e között Sajnovicsnak alkalma nyílt arra, hogy beszámoljon nyelvészeti kutatásainak eredményeiről. (…) a Dán Tudományos Akadémia Hell Miksát és Sajnovics Jánost érdemeik méltánylásaként felvette tagjai közé. A Trondheimi Tudós Társaság szintén tagjainak sorába iktatta őket. Koppenhágai tartózkodását Sajnovics arra is felhasználta, hogy megismerkedjék azokkal a nyelvtudományi munkákkal, amelyek őt megelőzve a finnugor rokonság kérdéseit tárgyalták. Az általa elért művekre számos esetben hivatkozik is saját értekezésében. Munkáját, az említett Demonstratiót, Sajnovics 1770-ben adta ki Koppenhágában. Ott jelent meg rövidesen a könyv dán fordítása,
Nagyszombatban pedig hamarosan a latin változat második kiadása.
A mű tizenkét fejezetre oszlik, amelyek a következők:
1. A magyarok és a lappok nyelve azonos (értsd: rokon) lehet anélkül, hogy egymást megértenék.
2. A két nyelv azonosságát a népek könyveiből nem szükséges nyomozni.
3. Az azonosság bizonyítéka a nyelvek hangjainak egyforma kiejtése.
4. A Leem-féle lapp helyesírás és a magyar helyesírás.
5. A Leem-féle lapp írás átírása magyar helyesírásra. I. táblázat.
6. A nyelvjárások különbségéről általában.
7. A finnmarki, a hegyi és a tengeri lapp dialektusok eltéréséről. II. táblázat.
8. A magyar és a lapp nyelv azonossága kitűnik a két nyelv közös szavaiból. Elenchus (tartalom/jegyzék).
9. A magyar és a lapp nyelv azonosságát bizonyítja a névszók ragozása, a melléknevek fokozása, a kicsinyítő képzők és a számnevek.
10. A magyar és a lapp nyelv azonosságát bizonyítják a névmások, a ragok, az elöljárók.
11. A magyar és a lapp nyelv azonosságát bizonyítja az igék ragozása és a segédigék.
12. A magyar és a lapp nyelv azonosságát megerősítik egyes tekintélyes szerzők.
Műve elején, a nyelvrokonság tényleges bizonyítékai, a szó- és nyelvtani egyezések részletes taglalása előtt Sajnovics kifejti nézetét a nyelvek történeti hátteréről, szüntelen fejlődéséről, változásáról és a nyelvrokonság közös múltjáról. (…) Utal arra is, hogy az angolok, a dánok és a hollandok nem értik egymást, mégsem állítja senki, hogy ne lennének nyelvrokonok. Megemlíti a különböző lapp nyelvjárásokról, hogy beszélőik alig vagy egyáltalán nem értik meg egymást. (Ezzel kapcsolatban írja Lakó György [1908–1996]: „Közismert a lapp nyelv nagymérvű nyelvjárási tagoltsága, sőt, többek véleménye és az én véleményem szerint is nem is lapp nyelvjárásokról, hanem több lapp nyelvről kell beszélnünk.”) Sajnovics kijelenti, hogy a magyar és a lapp is rokona lehet egymásnak anélkül, hogy megértenék egymás beszédét. (…) Rámutat arra, hogy az idők során a magyar nyelv is erősen megváltozott, s idézi: „»Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. Ysa pur es chomuv vogmuc.« Íme, a Halotti Beszéd, egyik legbecsesebb nyelvemlékünk!” A XII–XIII. századból származó kódexet Schier Xystus fedezte fel, a benne levő nyelvemléket elsőként Pray György jezsuita ismertette 1770-ben, néhány soros szemelvénnyel együtt. Ezért kapta a könyv a Pray-kódex nevet. Talán kevésbé köztudomású azonban, hogy éppen Sajnovics volt az, aki e felbecsülhetetlen értékű nyelvemléket először tette közzé teljes terjedelmében, majd a jezsuita Faludi Ferenc átírásában és a saját latin fordításában. Nyelvünk fejlődésére nem is találhatott volna ékesebb bizonyítékot, mint a frissen felbukkant és rendtársa által megemlített szöveget. Sajnovics eme lépését nagyra kell értékelnünk, mert e nyelvemlék első kiadása nemcsak a nyelvek változásáról szóló elgondolását támasztotta alá, hanem felhívta a figyelmet minden régi nyelvemlékünk felhasználásának és megbecsülésének jelentőségére is.
Sajnovics ezután a lapp nyelvet vizsgálva kifejti a nyelvrokonság érveit. Részletesen beszél a két nyelv hangtani hasonlóságairól, valamint hangfejlődésük megegyező és eltérő vonásairól. Ennek alapján a szókészlet vizsgálatára áttérve hangsúlyozza, hogy a szavak rokonítását nem egyszerűen a hasonló szavak párosításával kell elvégezni, mert a hangfejlődés törvényei miatt azonos jelentésű rokon szavak egészen különbözőképpen is hangozhatnak. Ezzel Sajnovics az összehasonlító nyelvtudományban kimondja a szabályos hangmegfelelés alapelvét.
Sajnovics elvét Lakó György a következőképpen írja le: „Attól a tévedéstől, hogy eredetük szerint azonos szókat különböző szóknak véljünk, csak az esetben mentesülhetünk, ha az egymástól eltérő alakú szókat pontosan megvizsgáljuk, és tisztázzuk, hogy miben is áll különbözésük. Ha így járunk el, rájövünk, hogy a különbözés ellenére sok esetben végső soron ugyanazon szóval van dolgunk (vö. Demonstratio, 17. l.). Ez a nyilatkozat – homályossága ellenére is – nyelvészeink részéről a legnagyobb figyelemre tarthat számot, mert azt lehet kiolvasni belőle, hogy Sajnovics, noha nem hangokról, hanem betűkről beszél, már tisztában volt a szabályos hangmegfelelés fogalmával.”
„Íme, milyen mély nyelvészeti belátásról tanúskodnak e gondolatok, abban az időben, midőn még az összehasonlító nyelvtudomány csak csíráiban élt, s a nyelvek rokonságának részletesebb viszonyai általában kutatva nem voltak” – méltatja Munkácsi Bernát Sajnovics felfogását a nyelvek fejlődését és rokonságát illetően, amelyről később többen is elismeréssel szóltak. Lakó György kiemeli: „Oly világos elképzelés ez a nyelvek változásáról, hogy semmiképpen sem tudunk egyetérteni Louis Hjelmsler azon állításával, mely szerint azt a banális tényt, hogy a nyelvek változnak, csak Jakob Grimm fedezte volna fel.”
(…)
Sajnovics hangsúlyozza, hogy szóegyeztetésében csupán azokat a szavakat használja fel, amelyek Knud Leem (1697–1774) Nomenclatorjában, illetve Szenczi Molnár Albert magyar szótárában már szerepeltek. Mint azt Lakó György is hangsúlyozta, Sajnovicsnak ez az eljárása, amely szerint a Demonstratióban saját gyűjtésű lapp szójegyzékét és anyanyelvi tudását nem értékesítette, a jelenlegi nyelvtudomány szempontjából nem sajnálható eléggé, mert ez azt jelenti, hogy valószínűleg elveszett az ősi lapp szókincs néhány szava, amely a mai lappológia számára nagy érték lenne. Azonban Sajnovics azért nem használt fel előtte még nem közölt adatokat egy ilyen nagy jelentőségű műben, mert joggal tartott attól, hogy ellenkező esetben könnyen megvádolhatják, mondván, hamis adatokkal dolgozott. Ez abban a korban, amidőn a lapp nyelv még oly kevéssé volt ismert, azt eredményezhette volna, hogy Sajnovics egész fáradsága veszendőbe megy.
(…)
Sajnovics saját szóegyeztetéseiben a szabályos hangmegfelelés elve nem mindig érvényesül a pusztán hasonló szavak egybevetésével és a szabad képzelettel szemben. „Tud ugyan mindent, mi az elmélethez tartozik, de »nemegyszer« egészen mást cselekszik a valóságban” – írja Munkácsi Bernát, amivel arra utal, hogy Sajnovics több ízben is erőltetett szóhasonlítással él. Noha – mint a Demonstratio 17. oldala tükrözi – tisztában van a szabályos hangmegfelelés fogalmával, lelkesedésében több esetben addig változtatgatja a lapp szavakat, amíg azok felismerhető módon nem hasonlítanak a magyarra. Pedig ezek közül nem egy amúgy is közös eredetű, csak – a szabályos hangváltozás értelmében – olyan eltérő hangalakig fejlődtek, ahonnan már látszólag különböző eredetűnek látszanak. Meg kell jegyezni, hogy Sajnovics azért is eshetett bele ebbe a hibába, mert az általa felhasznált Leem-féle szójegyzék a lapp szavakat dán nyelvre írta át, amelyeket neki magyarra kellett átültetnie. Ez Sajnovics számára hosszadalmas, elcsúszásokkal fenyegető, csábításokban bővelkedő feladatot jelentett.
Sajnovics százötven szót vett egybe, ezekből száztizennégy tőszó, a többi származék. A száztizennégy tőszó közül Munkácsi Bernát harminchat (32%), Zsirai Miklós harmincöt (31%), Kisbán Emil harmincnyolc (33%), Zaicz Gábor pedig harminchárom szó (29%) egyeztetését fogadja el helyesnek. Lakó György szerint Sajnovics szóegyeztetései közül napjainkban negyvennél alig többet mondhatunk helyesnek. Ez az arány első pillantásra meglepő módon csekélynek tetszhet, a nyelvtudomány korabeli fejlettségi szintjéhez képest azonban nagyon jó eredménynek mondható. Budenz József korszakalkotó műve, a Magyar–Ugor Összehasonlító Szótár (1873–1881) helyes szófejtései ennél rosszabb arányt képviselnek. Ezekre gondolva láthatjuk, hogy Sajnovics a nyelvrokonság bizonyítása során mint szófejtő jelentőset alkotott, akkor is, ha a szóegyeztetés nem perdöntő bizonyítéka a nyelvrokonságnak.
A szóegyezések után Sajnovics a nyelvtani egyezéseket veszi számba. „Noha meglehetősen sok olyan szót idéztem, és még sokkal többet tudtam volna idézni, amelyből világosan lehet látni, hogy a magyar és a lapp nyelv rokon egymással, úgy gondoltam, hogy nem kell itt megállnom. Tovább kell haladni, s mérlegre akarom tenni a szófajoknak, azaz a névszóknak, a névmásoknak és az igéknek a vallomását is. Ha ki tudom mutatni, hogy a két nép a szófajokat is egyformán, vagy legalábbis majdnem egyező módon használja, akkor – úgy vélem – semmi nincs más hátra, amit kívánhatna tőlem az olvasó állításom bizonyítására” – vallja Sajnovics. Tisztában van ugyanis azzal, hogy bár két nyelv rokonsága a közös eredetű szavak bizonyos me nnyisége nélkül elképzelhetetlen, ennél még fontosabb a nyelvtani-nyelvszerkezeti egyezések kimutatása. Ennek az elvnek a világos kimondása és egyúttal alkalmazása talán a Demonstratio legnagyobb értéke.
Fejtegetéseiben többek között megemlíti a következőket: mindkét nyelvben ismeretlen a főnév neme, ezt sem névelő, sem végződés nem jelöli. A többes szám jele egyaránt a „k”. Közös a melléknevek középfokának „bb” jele. A jelzőként álló melléknév egyik nyelvben sem ragozódik, nem egyezik sem számban, sem esetben a rá következő jelzett szóval. Közös sajátosság a két nyelv sok kicsinyítő képzővel alkotott szava; itt egyezteti a magyar „cs” és a lapp „tzh” kicsinyítő képzőt. Megegyezik az is, hogy a számnevek egyes számban maradnak. Itt a következő szópárokat állítja fel: egy = ackt, kettő = quecke, kuökte, négy = nielje, öt = vit, vihta, hat = kut, kuhta, száz = zhiotte, tjuöhte. Hasonlók a névmások is; e tekintetben felhozza a magyar „mi”, „ti” személyes névmások egyezését a lapp nyelv „mii”, „tii” személyes névmásaival. Ugyanúgy azonos eredetűnek tartja a kérdő és a vonatkozó névmásokat, amelyek mind a lappban, mind a magyarban „ki”, „mi” formában szerepelnek. Rámutat, hogy a germán nyelvek birtokos névmása helyett mindkét nyelvben egymással megegyező birtokos személyjelek szerepelnek. Például: aččam = atyám, aččad = atyád, aččamek = atyánk, aččadek = atyátok. Kimutatja, hogy elöljárós határozók helyett mindkét nyelv ragos alakokat használ. Az igék esetében lényeges, hogy csak az igetövet szabad vizsgálni. Az igéknek egyaránt van alanyi és tárgyas ragozásuk. Megegyezik a múlt idő jele, azonos eredetű a műveltető és a gyakorító igék képzője (egyaránt a „t”). Egyezteti a két nyelv egyes szám első személyének személyragját (magyar: -m, -ém = lapp: -m, -im). Nagy jelentőséget tulajdonít a származékigék egybevetésének, s megemlíti, hogy mindkét nyelvben egyezik nagy számuk, képzésmódjuk és jelentésük. Ugyanakkor párhuzamot von a germán nyelvekkel, amelyekben az igeképzők száma csekély, s ezzel még inkább kidomborítja a nyelvrokonságot.
(…) A Demonstratio fő mondanivalója tehát egyértelműen állt a kortársak előtt, tudományos színvonala, érveinek súlya pedig megkerülhetetlen számvetésre késztette a tudományos közvéleményt. A tudományos élet és a nemzeti tudat adott közegében a Demonstratio így nagy visszhangot váltott ki, s – főként itthon – heves vitákat vont maga után.
(A Demonstratio fogadtatása) Sajnovics munkájának külföldi fogadtatása egyértelműen elismerő volt. Hazafelé jövet a norvég, dán, német és osztrák tudományos és udvari körökben erről személyesen is meggyőződhetett. A Demonstratio megszületését követő években pedig nagynevű tudósok – a finn Henrik Gabriel Porthan, a svéd Johann E. Öhrling, a bécsi Josef Hager, a német August Ludwig von Schlözer és mások – sorra jelentettek meg olyan tanulmányokat és könyveket, amelyekben ismertették és egyértelműen üdvözölték a Demonstratio eredményeit. Azok a kiegészítések és pontosítások, amelyeket ehhez hozzáfűztek, túlnyomórészt építő jellegű és jogos észrevételek voltak. Felhívták a figyelmet arra, hogy ha Sajnovics eljárása ennyire meggyőző két olyan távoli nyelv összehasonlítása során, mint amilyen a magyar és a lapp, még világosabb eredményt hozna a magyarnak a közelebbi nyelvrokonokkal, a finn vagy a permi nyelvekkel való hasonló egybevetése.
A Demonstratio finnországi visszhangja kifejezetten abban mutatkozott meg, hogy a lapp–magyar nyelvrokonsághoz hozzákapcsolták a finn nyelvet is. Ezt képviseli Henrik Gabriel Porthan (1739–1804) turkui egyetemi tanárnak, a finn művelődéstörténet kimagasló alakjának cikke, amelyben megállapítja: „A finn olvasó figyelmét fel kell hogy keltse az a körülmény, hogy ezeknek a szavaknak egy nagy része megvan a finnben, s hogy ezek a finnek kiejtésében még közelebb állnak a magyar nyelvhez, mint a lapp szavak.” E cikk az első finn hozzászólás a magyar–lapp nyelvrokonság kérdéséhez.
Figyelemre méltó a németországi visszhang. 1792-ben Frankfurtban és Lipcsében egy magyarfaló röpirat jelent meg, amely a kapóra jött kedvezőtlen magyarországi fogadtatást a közvélemény magyarellenes befolyásolására használta fel: „Bajos volna eldönteni, vajon a rokoni összekapcsolás miatt a magyaroknak vagy a lappoknak van-e több okuk szégyenkezni.”56 Kétségtelen, hogy ezzel egyszersmind elítélte a lapp rokonságot ellenző magyaroknak azt a tudományostól messze álló szemléletét, amely szerint nem tartották méltónak a „halszagú” lappok rokonságának elfogadását. A tudományos körök természetesen sokkal józanabbul szóltak a kérdésről. August Ludwig von Schlözer (1735–1809) göttingeni professzor a finnugor népekre vonatkozó kutatásainak eredményeit közlő művében elfogadja Sajnovics végső tanítását, de némely részletkérdésben nem mindig ért vele egyet.57 A Demonstratio bécsi megismertetését Josef Hager tette lehetővé azzal, hogy a művet egy folyóiratban ismertette. A finnugor rokonság eszméje ezektől az évtizedektől fogva a nyugati nyelvtudósok körében egy természetesen sok vonatkozásban még feltáratlan, de fő vonalaiban általában elfogadott és megerősödött gondolattá vált.
A Demonstratio magyarországi fogadtatása ezzel szemben jellegzetesen felemás volt, s az is sajátos jelenség, hogy ez a visszhang a tudományosnak számító művek mellett a szépirodalomban is testet öltött.59 Ennek az összetett képnek a megértéséhez figyelembe kell venni Sajnovics korának politikai viszonyait.60 Ez a kor Magyarországon a Habsburgok felvilágosult abszolutizmusának a kora, amely a birodalmi egység erősítésének szellemében a nemzeti érzésekkel szemben egyre kifejezettebb érzéketlenséget tanúsított. (…) Éder Zoltán mutatott rá arra, hogy Sajnovics tudatában volt a herderi jóslatnak, mivel a Demonstratio egyik megjegyzése így szól: „Ha valami elkerülhetetlen sorscsapás folytán nyelvünk a mi hazánkban teljesen kihalna, mégis fennmarad majd [a finnugor rokon nyelvekben]” (131. l.). Éder szerint Sajnovics azzal is új korszakot nyitott, hogy meglátta: a magyar nyelv kihalásáról és társtalanságáról szóló nézetekkel szemben eljött a cselekvés ideje. „Azt hiszem: most vagy soha! Itt az idő, hogy mi magyarok nekilássunk anyanyelvünk művelésének, és mind a köznapi használatban, mind a nyomtatott könyvekben egyaránt halhatatlanná tegyük. Bízom abban, hogy helyesli ezt minden igaz szívű ember, ha megérti, mivel tartozik hazájának.”
(…)Sajnovics nézeteit üdvözölte Révai Miklós (1750–1807), aki a magyar, a lapp és a finn mellé sorolta már a manysi (vogul), a hanti (osztják), a komi (zürjén), a mari (cseremisz), a mordvin, az észt és a vót nyelvet is. A sokszor félreértelmezett rokonsági viszony tisztázása végett kijelenti: „Sem ők mitőlünk, sem pedig mi őtőlük nem származtunk egyenesen, hanem mind a ketten feljebb való közös eleinktől.”66 Pray György (1723–1800) tulajdonképpen a magyar–hun rokonság híve volt,67 a Demonstratio megismerését követően azonban a finnugor népeket is ebbe a rokonságba emelte.68 Élesen szembefordult viszont a lapp rokonsággal a tekintélyes orientalista, Beregszászi Nagy Pál (1750–1828), Pápay Sámuel (1770–1827)70 és mások. Ez a kettősség az évtizedek múlásával ugyanígy fennmaradt. Míg Gyarmathi Sámuel a finnugor rokonság eszméjének méltó folytatójává vált, a nagynevű történész, Horváth István a hun, a héber és más népeket átfogó romantikus keleti származásról írt hatásos műveket. Horváth István kijelenti: „Pözsög a’ Szent Írás minden féle a’ régi magyar nevektől és régi magyar írás módtól.” Elgondolkodtató Sándor István megjegyzése a Demonstratio fogadtatásának okairól: „Sokan valamint a’ Magyar ugy a’ Német Protestansok közül (a’ többi között ama’ Berlini Nicolai) a’ Magyar nyelvnek a’ Láp és Fin nyelvvel való sógorságát tsak azon okból tellyességgel tagadják, mivel azt vélik, hogy ezt tsak Sajnovits Jesuvita találta mondani.”
A Demonstratio tanítása, a származás kérdése íróink és költőink lelkét is megmozgatta, s ennek nyomán versek, regények és eposzok sora született. A vélemények itt is megoszlottak. Gúnyos versek jelezték a költők egy részének az északi rokonság elleni élénk tiltakozását. Másrészt azonban az irodalom arra is jó lehetőséget nyújtott, hogy a finnugor eredet elfogadhatóvá váljék. „Hős nemzet lehet csak a hős magyar nemzet rokona. Az eltörpült finn, lapp nép így, amint most van, nem méltó a magyar rokonságra, dicsőséges múltat kellett tehát ennek is keresni. Azt pedig hamar találtak, és az esthoni magyarok [értsd: lappok] története szintén tele van csatákkal, honfoglalással.” (…)
Az ellentétes nézetek azonban itthon a költők között is élesen összecsaptak. Szinte szállóigévé vált Barcsay Ábrahám (1742–1806) verse:
„Sajnovics jármától óvjuk nemzetünket,
Ki Lappóniába hurcolja nyelvünket!”
Ki Lappóniába hurcolja nyelvünket!”
Nem kevésbé hangzatos, húsz versszakos költeményt írt Orczy Lőrinc (1718–1789) is, Csillagnéző Sajnovics és Hell hibái cáfoltatnak címmel:
„Tudom, megörültél az atyafiságnak,
S ily nemes nemzettel való rokonságnak.
Nagy híre volt mindig híres Lappországnak,
Valamint most köztünk a jeles Tótságnak (…)
Te pedig csillagász, bár akárki lehetsz,
Kedves rokonidhoz tüstént visszamehetsz,
Vélek száraz halból készült málét ehetsz,
Mert lám, ítéletet nyelvünkön nem tehetsz.”
S ily nemes nemzettel való rokonságnak.
Nagy híre volt mindig híres Lappországnak,
Valamint most köztünk a jeles Tótságnak (…)
Te pedig csillagász, bár akárki lehetsz,
Kedves rokonidhoz tüstént visszamehetsz,
Vélek száraz halból készült málét ehetsz,
Mert lám, ítéletet nyelvünkön nem tehetsz.”
Orczy elutasító álláspontját a herderi jóslat motiválta. Ezért vélekedik úgy – írja Domokos Péter –, hogy Sajnovics és Hell finnugor tanítása pánszláv érdekeket szolgál. Nem a Burgét tehát, ez a gyanú csak száz év múlva merül fel, hogy újabb száz év elmúltával vissza lehessen térni Orczy vádjához, a finnugrisztikát immár mint a Kreml kiszolgálóját tüntetve fel. Így bukkan fel a témában a politikai motiváció, s ennek későbbi példája, Tito Brežovacki horvát pálos latin verse 1790-ből, aki a lapp rokonságot a magyar barbárság igazolására használja fel.
Bessenyei György (1747–1811), a magyar felvilágosodás irodalmának megindítója a szkíta eredet híve volt. Bessenyei azt írja: „Egy író vélekedett úgy, mintha a magyar nemzet Lappóniábul származott volna ez okon, mivel tanáltatik nyelveken olyan szó, mely magyarban is azt teszi, amit ott jelent. De ily kicsiny oknál fogva oly nagy tekintetű dolgot helyébül kivenni és más fundamentomra állítani nem lehet. Nem a szavakat kell nézni, hanem az erkölcsi tulajdonságot.” Szembefordult a Demonst-ratio eszméivel Kazinczy Ferenc is, aki a lapp rokonságról kijelentette. „A’ lidércz rém még a’ nagy Révait, nyelvünknek leglelkesebb, legtudósabb grammaticusát sem hagyá kísértetek nélkül. Csak Beregszászi Nagy mutatá meg, hogy az egész állítás nem egyéb, mint káprázolat.”
A bírálók szenvedélyénél nem volt csekélyebb Sajnovics híveinek hevülete. Jeles irodalmárunk, a jezsuita Molnár János (1728–1804) Magyar Könyves-Ház című kiadványában hosszú, lapp szavakkal tarkított hexameteres költeményben üdvözölte rendtársát. Íme egy részlet.
„Tordasi Sajnovitsom! Vardhuszai, karjeli félem!
Édes hazánk hálákat adat – s méltán is adathat,
Míg pora tart – bölcs elmédnek, s ily gondra tekéntő
Fáradtságodnak. Te vagy az, kinek általa nyelve
Új fénnyel tündökleni kezd! Te vagy, akkit örökre
Égig azon-nyelvvel méltán emel a magyar elme!
Énekeket, Múzsák! Harsogjon trombita, dobszó!”
Édes hazánk hálákat adat – s méltán is adathat,
Míg pora tart – bölcs elmédnek, s ily gondra tekéntő
Fáradtságodnak. Te vagy az, kinek általa nyelve
Új fénnyel tündökleni kezd! Te vagy, akkit örökre
Égig azon-nyelvvel méltán emel a magyar elme!
Énekeket, Múzsák! Harsogjon trombita, dobszó!”
(1776)
A Demonstratio védelmére kelt Decsy Sámuel (1742–1816), a bécsi Magyar Kurír szerkesztője, aki így ismertette Sajnovics munkáját: „Páter Sajnovics sok okokkal akarja a’ Magyar és Laplandi nyelveknek atyafiságát megmutatni… nevezetesen 1. E’ két nyelvben előforduló sok szóknak egyforma hangzásából, 2. A Laplandusok’ és a Magyarok” írása módjának egyenlőségéből, 3. Sok Lapponiai és Magyar szóknak egymás közt való megegyezéséből. Ezekből világos a’ Laplandi és Magyar szóknak nagy egyenlősége.”
Sajnovics szelleme élt tovább a századforduló tájékán megjelent romantikus eposzokban is, amelyek a honfoglalás korára nyúltak vissza, s hozzájárultak a finnugor rokonság gondolatának népszerűsítéséhez. Kedvelt volt Perecsényi Nagy László (1771–1827) Szakadár esthonnyiai Magyar Fejedelem bujdosása című műve, amelybe szerzője Molnár Jánoshoz hasonlóan a Demonstratióból vett lapp szavakat kevert, s a Halotti Beszéd némely régi szavát is felhasználta. Az eposzban érvényesül a történet hangulatát szavatoló régiesítés, s erős a finnugor nyelvrokonságot népszerűsítő szándék. A szerző ezt így fogalmazza meg: „Ezen könyvem egyik részének az a célja, hogy a fenniai és lapponi, esthonnyi szavakból megmutatnám a magyar nyelvnek és nemzetnek azokhoz való tulajdon atyafiságát, kik mostan is az éjszakon élnek, és mint mi, kevés különbözéssel egyformán beszélnek, hanem csak abban nem egyeznek, a mely szavakat más nemzetektől a kereskedés, isteni szolgálat, vevés-adásban kölcsönöztek.”
Nagy hatást gyakoroltak Dugonics András (1740–1818) finnugor témájú művei: az Etelka, a Jolánka, Etelka leánya, valamint az Etelka Karjelben.84 Míg Perecsényi Nagy teljes mértékben magáévá teszi a Demonstratio álláspontját, addig Dugonics nem feltétlenül, csak lényegét tekintve. Elismeri, hogy a két nyelv rokon egymással, de a nyelvek elágazására vonatkozólag új nézetekkel lép fel. S míg Perecsényi Nagy művében különösen a nyelvi, Dugonics eposzaiban a történeti összetartozást látjuk feltüntetve.85 Az említett írók, különösen Dugonics, jelentékeny közkedveltségnek örvendtek, így állásfoglalásuk nagymértékben hozzájárult Sajnovics népszerűsítéséhez, pontosabban a Sajnovics elleni támadások ellensúlyozásához.
(A Demonstratio helye és hatása a nyelvtudományban) Végigpillantva a nyelvtudomány történetén, kiderül, hogy néhány nyelvész már több évvel a Demonstatio megjelenése előtt felhasználta a nyelvtani egyezéseket különböző nyelvek összehasonlításakor. Mikael Wexionius (1609–1670) turkui professzor 1650-ben számos egyezést állapított meg a finn és az észt nyelv szókészletén kívül nyelvtani szerkezetében és ragozásában.86 Hasonlóképpen a dán Marcus Wöldike (1699–1750) a grönlandi és némely európai nyelv egybevetésekor nagy figyelmet fordított a nyelvszerkezeti sajátosságokra.
Míg azonban Wexionius a két szomszédos, feltűnően hasonló rokon nyelv vizsgálata során csupán egymás mellé állítja a két nyelv ragozott alakjait, Sajnovics az egymástól legtávolabb került két finnugor nyelv alakrendszerét hasonlítja össze. Wöldike pedig tulajdonképpen nem rokon nyelveket vet egybe, s így végső soron nem bizonyít be módszerével semmit, míg Sajnovics határozott célra, rokonság bizonyítására használja fel e szempontot. Mindamellett Wöldike magával a nyelvszerkezeti egyezéseknek a nyelv-összehasonlításkor való figyelembevételével megelőzte Sajnovicsot. Sajnovics érdeme azonban, hogy míg Wexionius és Wöldike a nyelvtani egyezések összevetésekor nem nyilatkozik a fontosságukról, hanem az összehasonlító nyelvtudomány egyik szempontjának tekinti azt, addig Sajnovics többször is kifejti művében, hogy a nyelvrokonság bizonyításakor a nyelvtani egyezéseknek nagyobb fontosságot tulajdonít, mint a szóegyezéseknek. Miként műve bevezetőjében írja, alkalma nyílt a lappokkal kapcsolatot kialakítani, „hogy összehasonlítsa kiejtésüket a magyarokéval, hogy egybevesse a két nép szavait, s ami a legfontosabb (quod praecipuum est), hogy összehasonlítsa névszó- és igeképzésük módját, valamint affixumaik és szuffixumaik használatának módját”.
A Demonstratióból kitűnik, hogy Sajnovics tisztában volt a szabályos hangmegfelelések fogalmával és fontosságával, mindamellett a lapp és a magyar szavak körében ilyen megfeleléseket nem keresett, hanem azonos jelentésű szavak hangtani hasonlóságát hangsúlyozta a rokonság bizonyítékául. Az összehasonlító nyelvtudomány viszont már mintegy másfél évszázada csak szabályos hangmegfelelést kimutató szavakat fogad el a szavak etimológiai rokonságának bizonyítékául, mely szavak pedig hangalakra nézve tulajdonképpen különböznek egymástól. Sajnovics tehát a modern összehasonlító nyelvtudománynak csak azt az alapelvét alkalmazta, amely szerint a nyelvrokonságnak a szókészleten kívül a nyelvtani egyezésekben is meg kell mutatkoznia. Nem hasznosította viszont a gyakorlatban a szabályos hangmegfelelések elvét, amely az összehasonlító nyelvtudomány másik sarkköve. E lényeges szempont alkalmazásának mellőzésében kell látnunk Sajnovics művének legnagyobb hiányosságát.
Sajnovics művének eme fogyatékosságából kiindulva alakult ki az a nézet a nyugati nyelvtudományi körökben, hogy „a modern összehasonlító nyelvtudomány megalapításának” érdemét ne Sajnovicsnak, hanem Lorenzo Hervasnak (1735–1809), Rasmus Rasknak (1787–1832), Franz Boppnak (1791–1867) vagy Jakob Grimmnek (1785–1863) tulajdonítsák. A spanyol Hervasnak egy 1785-ben megjelent olasz könyve, majd a bővített spanyol átdolgozása világosan rámutat a magyar nyelv finnugor nyelvcsaládba tartozására.89 Szabályos hangmegfeleléseket azonban Hervas nem mutat ki egyébként kiemelkedő művében. Elképzelhető továbbá, hogy Hervas a Demonstratio után tizenöt évvel megjelent munkájában felhasznált Sajnovicstól bizonyos szempontokat a nyelvszerkezeti egyezéseket illetően. A Demonstratio meglehetősen ismert volt nyugaton, sőt, Hervas Sajnovics rendtársa volt, így az eszmék renden belüli áramlása e vonatkozásban is érvényesülhetett.
Indokoltabb, hogy Franz Boppot, Rasmus Raskot vagy Jakob Grimmet tartsák a modern összehasonlító nyelvtudomány megalapítójának.90 Ők kétségtelenül felülmúlják Sajnovicsot abban, hogy a nyelvtani egyezések mellett a szabályos hangmegfeleléseket – felismerve jelentőségüket – is érvényesítik. „Mindhárman valóban eredményes munkával járultak hozzá a modern nyelvtudomány alapjainak megvetéséhez, nagy haladást jelentettek elődeikkel szemben, noha nemcsak fejtegetéseik részleteibe csúszott be sok hiba, hanem elveikben és általános felfogásukban is szükségszerűen sok a tévedés” – állapítja meg Bárczi Géza.91 Hiba volna azonban tévedéseiket, miként Sajnovics tévedéseit is, a mai ismeretek szemszögéből ítélni meg. (…) Ennek értelmében joggal tekinthető Sajnovics Rask, Bopp és Grimm érdemes előfutárának. Mindamellett – Lakó György szavaival élve – „ha Sajnovics idevágó érdemeit úgy fogalmaznánk meg, hogy a magyar–lapp nyelvrokonság igazolása során az összehasonlító finnugor nyelvtudományban elsőnek alkalmazta a modern összehasonlító nyelvtudomány azon fontos alapelvét, amely szerint a nyelvi rokonságnak a szókészleten kívül a grammatikai egyezésekben is meg kell mutatkoznia, Sajnovicsnak már akkor is olyan nagy jelentőségű érdemet tulajdonítunk, amelynek alapján méltán formálhat jogot az összehasonlító nyelvtudomány történetében való számontartásra”.
A Demonstratio külföldi hatásával kapcsolatban említést érdemel még az az ösztönzés, amelyet e munka Sajnovics neves kortársának, a cseh Josef Dobrowskynak (1753–1829) adott, egyrészt nyelvészeti tanulmányaihoz, másrészt az összehasonlító nyelvészet módszerének elvi megalapozásához.
(…) Ezzel szemben a keleti népektől való származtatással rokonszenvező magyar közvélemény a kínai származtatásra is fogékonynak mutatkozott, s a kínai rokonítás „elindítója így egy magyar őstörténeti csodabogár megszületésének”, amely a korabeli tudat fogékonysága következtében még másfél századdal a Demonstratio megjelenése után is élt: „Eljön az idő, amikor beteljesedik Sajnovics álma: az urál-altaji nyelvészet a szűkös finnugor szögletből kilépve mind több és szélesebb nyelvterületet von be hódító útjára a maga beigazolt ősrokonságának körébe.”
Három évtizeddel a Demonstratio megjelenése után, 1799-ben egy újabb nemzetközi jelentőségű mű született meg: Gyarmathi Sámuel (1751–1830) Affinitas című munkája.96 Gyarmathi az alaktani egyezések fontosságának felismerésében, hangsúlyozásában és gyakorlati értékesítésében Sajnovics nyomdokain halad. Művének tudománytörténeti jelentősége abban látható, hogy a szókészleti és alaktani egyezésekkel való rokonítást az egész finnugor világra kiterjesztette.
Nem zárható ki, hogy az Affinitas elkészültéhez a Demonstratio ösztönző hatása is hozzájárult, ezt azonban nem támasztja alá az, hogy Gyarmathinak a Demonstratio megjelenése után huszonégy évvel kiadott műve, az Okoskodva tanító magyar nyelvmester még az akkor általánosan elfogadott keleti rokonságot hirdeti: „Mindezek a különös tulajdonságai nyelvünknek, mellyek azt könnyítik gyakran, de néha nehezítik is, azért vagynak, mivelhogy az napkeleti nyelv, mellyre nézve különbözik is nagyon az európaiaktól, ellenben sok dolgokban hasonló a sidó, káldeai, samariai, sy-riai, coptiai, szeretsen és arabiai nyelvekhez.”
Valószínű, hogy egy évvel később, 1795-ben Gyarmathi még az említett nézőponttal indult tanulmányútjára Göttingenbe, abba a német egyetemi városba, amely ebben az időben a korszerű tudományos kutatómunka egyik legnevezetesebb központja és magyar diákjai révén szellemi életünk fontos ösztönzője volt. Az Affinitas minden bizonnyal elsősorban Gyarmathinak Göttingenben folytatott tanulmányai, az August von Schlözer vezette német tudományos körök buzdítása és Gyarmathi élénk levelezése nyomán született meg. Amennyiben Gyarmathi ismerte a Demonstratiót – amelyre egyébként nem hivatkozik –, azzal feltehetően göttingeni tanulmányai során, az ottani tudósokkal érintkezve találkozhatott. Tanulságos eset áll előttünk: egy nemzetközi jelentőségű hazai mű úgy születhetett meg, hogy szerzője, hazáját elhagyva, új környezetbe került, s megérintette a nyugati szellemi élet szele. S ez nemcsak az Affinitasra, hanem Sajnovics Demonstratiójára is vonatkozik. Ha pedig a Demonst-ratio befolyásolta a korszak egyetlen másik ilyen jellegű művének létrejöttét, csak közvetett hatással tehette, abban az értelemben, hogy Gyarmathi csak külföldön ismerhette meg igazán eredményesen a Demonstratiót.
A magyar tudomány történetében a XVIII. század végét Munkácsi Bernát az ugor összehasonlító nyelvtudomány első virágzási korának nevezi.98 E szakasz, amelyet Sajnovics János és Gyarmathi Sámuel neve fémjelez, egészen különálló a hazai öszszehasonlító nyelvtudomány történetében. Gyarmathi Affinitasa után az összehasonlító nyelvtudomány ismét visszasüllyedt régebbi fejlettségi szintjére, amelyből a XIX. század második felében emelkedett ki. Mivel az összehasonlító nyelvtudomány szigorú módszertana csak ekkor alakult ki, a délibábos nyelvrokonítások még sokáig kísértettek, sőt, sok nagy tudású védelmezőjük is akadt (Beregszászi Nagy Pál, Kőrösi Csoma Sándor, később Fogarasi János, Mátyás Flórián és mások). A XIX. század közepén fellendülő hazai nyelvtudomány első lépését Reguly Antal igen nagy jelentőségű, az obi-ugorok közé vezető nyelvészeti-néprajzi expedíciója (1844–1845) jelenti. (Sokatmondó tény, hogy Reguly, Sajnovicshoz és Gyarmathihoz hasonló módon, szintén külföldön, svédországi tanulmányai során határozta el magát utazására.) Addigra azonban a Demonstratio építő hatásának lehetőségeit eléggé érezhető módon leszűkítette a mű megjelenése óta eltelt hosszú idő.99 A szabadságharc bukása után bizonyos mértékig újra megfigyelhetők azok a tényezők, amelyek Sajnovics korát jellemezték a finnugor rokonsághoz való hozzáállást illetően. „A nemzet a vesztett szabadságharc után, jövője bizonytalanságában még inkább kereste a múlt dicsőségének támaszát.”100 Ezért tovább éltek a különböző helytelen rokonítások, amelyeket senki sem cáfolt meg egy alkalommal sem, mivel a „nyelvrokonság történetében nem volt határozott iránya Akadémiánknak”.
A Demonstratio megjelenése után egy évszázaddal azonban a budapesti egyetemen tanszék létesült a magyarral rokon és rokonnak vélt nyelvek folytatólagos, állandó és beható tanulmányozására. A tanszék első vezetője, Budenz József székfoglaló előadását Sajnovics János nevével kezdte: „Épen száz év múlt, hogy Sajnovics János Koppenhágában a Dán Tudós Társaságnak bemutatta ily különös czímű munkáját: Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse. Manap az ő… érdemét úgy fejezzük ki, hogy első úttörője és kezdeményezője volt a magyar és finn-ugor összehasonlító nyelvtudománynak. Sőt, gyanítható, hogy az ő általa használt nyelvtudományi elvek – bár közvetett – hatásának volt része az indogermán nyelvrokonság határozott felfogására, melyet negyvenöt évvel később Bopp Ferenc, igaz, sokkal szakszerűbb ügyességgel dolgozott munkájával (Conjugationssystem) indított meg.”102 Hozzátehető: „Ami a tanszéket illeti, azt az egyetem alapította Budenz számára 1872-ben, és a neve az első években altaji összehasonlító nyelvészeti tanszék volt.”
Sajnovics János úttörő műve nyomán egy évszázad múltán a magyarországi finnugor összehasonlító nyelvészet képviselői, Hunfalvy Pál (1810–1891), Budenz József (1836–1892), Halász Ignác (1855–1901), Szinnyei József (1857–1943), Munkácsi Bernát (1860–1937), Pápay József (1873–1931) és mások munkássága révén „Magyarország egy időre a finnugor nyelvtudomány központja, s a Budenztől alapított Nyelvtudományi Közlemények a nyelvtudomány legtekintélyesebb folyóirata, nemzetközi fóruma” lett.104
Az előbbieket összegezve megállapítható: ahhoz, hogy a nyelvtudományban a közvetlen fogadtatáson túlmenő módon a Demonstratio hatása, illetve helye kijelölhető legyen, figyelembe kell vennünk néhány olyan tényezőt, amely a mű ismertetése kapcsán már szóba került, s e helyütt az összehasonlító nyelvtudomány sarkalatos elveinek, a nyelvszerkezeti egyezések, valamint a szabályos hangmegfelelések gondolatának megfogalmazására, illetve érvényesítésére gondolok. Valójában nemcsak a finnugor rokonítás eszméjét, hanem – ahogy az a tudomány történetében lenni szokott – e módszertani elvek elemeit is fellelhetjük már néhány, Sajnovicsot megelőző szerző (például Mikael Wexionius-Gyldenstolpe) munkájában. Ezeknek az elveknek a fontosságával azonban, amelyek voltaképpen tudományossá teszik a nyelvészetet, Sajnovics – mondhatni – még inkább tisztában volt, elemzéseiben nagyrészt sikerrel alkalmazta őket, s ezzel, nemzetközi rangot adva a finnugor rokonítás eszméjének, számottevőn hozzájárult a modern összehasonlító nyelvtudomány kifejlődéséhez, a XIX. század első felében működő nagy nyelvészek (Franz Bopp, Rasmus Rask, Jakob Grimm) munkásságának létrejöttéhez.
A magyar nyelvtudományban Sajnovics művének korszakos jelentősége még erőteljesebben kidomborodik. Magyarországon a Demonstratio, majd Gyarmathi Sámuel Affinitas című munkája révén a XVIII. század vége a finnugor összehasonlíó nyelvtudomány megszületésének és első virágzásának kora. Ezt követően azonban Sajnovics eszméinek hatása erősen visszaszorult nyelvészetünkben. Eltérő felfogások, más nyelvészeti és történeti orientációk kaptak inkább erőre, hol sokkal csekélyebb színvonalon, hol nagy tudású kutatók tevékenysége révén. Ahogy azonban magas színvonalra emelkedett orientalisztikánk, fellendült őshazakutatásunk, s megizmosodott módszeres finnugor nyelvészetünk, a XIX. század második felében szükségszerűen bekövetkezett az eltérő tudományos irányok újabb összecsapása, az úgynevezett „ugor–török háború”.105 Sajnovics eszméi hosszú, viszontagságos utat jártak be, de múlt századi finnugor nyelvészeink bizonyították Sajnovics igazát. Hunfalvy Pál106, Budenz József és követőik munkássága régóta egyértelművé tette, hogy „csillagnéző Sajnovics” szerény alakjában kultúránk történetének fénylő csillagát tisztelhetjük.
***
Egy matematikus megalapozta az összehasonlító nyelvészetet
Sajnovics János emlékezete
Bartha Lajos
Ponticulus Hungaricus · IX. évfolyam 5. szám · 2005. május
Copyright © Bartha Lajos
Több, mint két évszázada, 1770-ben Koppenhágában — és valószínűleg még ugyanabban az évben a nagyszombati egyetem nyomdájában — megjelent egy mű, amelyet ma már a finnugor összehasonlító nyelvészet és egyúttal az őstörténeti kutatás egyik mérföldkövének tartunk. Kálózi és tordasi Sajnovics János műve, a Demonstratio idioma ungarorum et lapponum idem esse(„Bizonyítása annak, hogy a magyar és a lapp nyelv azonos”) oly annyira nevezetessé vált, hogy szakkörökben többnyire csak a cím kezdő szava után Demonstratióként említik.) Sajnálatosabb, hogy a magyar nyelvtudomány e történeti jelentőségű munkáját lefordították ugyan dán, finn és német nyelvre, de első magyar fordítása csak 1994-ben jelent meg!
Meglepő azonban, hogy ebben a jelentős értekezésnek szerzője matematikus és csillagász volt. Sajnovics János a nagyszombati egyetemen tanult matematikát, majd Bécsben csillagászatot. Bécsben nagy hatással volt rá az egyetemi obszervatórium magyarországi születésű igazgatója, Hell Miksa Rudolf S.J. (1720—1792), a XVIII. század második felének legjelentősebb közép-európai asztronómusa, aki maga is sokat foglalkozott a magyarság — akkoriban még szinte teljesen ismeretlen — őstörténetével. Hell ösztönözte tanítványát a magyar és a lapp nyelv összehasonlítására, sőt e munkához az első kiindulási elveket is ő adta. E téren Hell Miksa és Sajnovics János munkája annyira összefonódik, hogy meglehetősen nehéz kettőjük eszméit elválasztani. Talán innen ered az a szemléleti torzulás az utókor szemében, amely a finnugor kutatás kezdeményezésében minden érdemet Sajnovicsnak tulajdonít, viszont megfeledkezik a csillagászról és természettudósról.
Pedig Sajnovics élete végéig matematikus-csillagásznak vallotta magát, és a Demonstratio bevezetésében mentegetődzik, amiért természettudós létére a nyelvészeti vizsgálódásokra adta a fejét. Az is tény azonban, hogy a csillagász Sajnovics egyetlen jelentősebb műve ez a nyelvészeti értekezés (emellett még egy népszerűsítő csillagászati enciklopédiát készített).
Sajnovics Nepomuki János egy nagy vagyonú Fejér megyei földbirtokos család negyedik gyermekeként 1733. május 12-én látta meg a napvilágot Tordason. Középiskoláit a jezsuiták jó hírű győri és budai gimnáziumaiban végezte, és bizonyára a Jézus társasági tanárok hatásának is része volt abban, hogy 15 esztendős korában kérte felvételét a rendbe. A jezsuita közösségben a mások irányítását szívesen elfogadó Sajnovics új otthont talált, amely vezetést, biztonságot és megértő társakat adott számára. Szerzetesi próbaidejét Trencsénben töltötte, majd Nagyszombatban filozófiát tanult, ezután maga is tanított Pozsonyban. Felsőbb matematikával és csillagászattal aránylag későn, 29 éves korában kezdett foglalkozni. Ennek ellenére hamarosan igen nagy gyakorlatra tett szert az észlelő munkában is (amiről a bécsi csillagvizsgáló „Ephemerides Astronomicae” címen kiadott évkönyvei tanúskodnak). Talán ennek is köszönhette, hogy 1776-ban kinevezték a nagyszombati egyetem nemrég felépült csillagvizsgálójába, Weiss Ferenc igazgató (1711—1785) helyetteséül (socius praefectus).
Két év múlva azonban újabb változás következett Sajnovics János életében: Hell Miksa felkérte, hogy kísérőként és helyettesként vegyen részt a Skandináv-félsziget északi csúcsánál fekvő Várdő-szigetre indított expedícióban. (Az expedíció harmadik tagja a norvég Jens Finne Borchkreving, evangélikus teológus és botanikus volt.)
Az expedíció, — amelyre a dán és norvég korona szólította fel Hell Miksát — legfőbb célja az volt, hogy egy igen ritkán bekövetkező, fontos csillagászati jelenséget figyeljenek meg 1769. június 3-ról 4-re virradóan: a Vénusz bolygó átvonulását a napkorong előtt. Hell azonban azt tervezte, hogy kihasználva a ritka lehetőséget, sokoldalú tudományos megfigyelő munkát végez Észak-Norvégia területén és a Jeges-tengerben fekvő Várdő szigetén. A földrajzi, földmágneses, tengertani, légkörtani, néprajzi és nyelvészeti kutató program olyan gazdag volt, hogy egyetlen utazó annak végrehajtásához elégtelen lett volna. Emellett arra is gondolnia kellett (és ezt az indokát a dán királyi kamara is elfogadta), hogy esetleg megbetegszik, és akkor a fontos észlelés, kellő képzettségű helyettes híján elmarad!
Valószínű azonban, hogy Hellt még egy megfontolás vezette: a jezsuita rend ekkoriban fontolgatta, hogy Budán egy új, jól fölszerelt csillagvizsgálót épít, és ennek kiszemelt vezetője, Sajnovics János az északi úton páratlan tudományos tapasztalatokat szerezhet. Lehetséges, gondolt arra is, hogy az északi lappok nyelvét is tanulmányozni kellene, és erre egy magyarul jól tudó kísérőt kívánt magával vinni. Hell és Sajnovics 1768. április 28-án indult el Bécsből, hosszabb koppenhágai tartózkodás után július 2-án hagyták el Dániát, majd Svédország és Norvégia déli részét átszelve Trondheimben hajóra szálltak. A Skandináv-félsziget nyugati partjai mentén haladva október 11-én jutottak el Várdőbe; ahol rögtön hozzáláttak a tudományos észlelésekhez és az obszervatórium felépítéséhez. Szerencsés körülmények között sikerült megfigyelniük a Vénusz áthaladását a Nap előtt, és 1769. június 27-én indultak vissza Koppenhága felé. A koppenhágai Tudós Társaság (Akadémia) előtt Hell számolt be a Vénusz átvonulásának megfigyeléséről, Sajnovics pedig a lapp nyelv tanulmányozásáról tartott beszámolót.
Sajnovics, főként a Várdő felé tartó úton, részt vállalt az expedíció minden munkájából, és a Várdőn végzett észlelések egy része is tőle származik. Ezért joggal állíthatjuk, hogy a várdői expedíció széles körű tudományos sikerében Sajnovics Jánosnak igen nagy része volt.
Várdőn azonban Hell egyre jobban ösztönözte, hogy fogjon hozzá a lapp és a magyar nyelv összehasonlításához. Ez a munka azonban rendkívül nehezen indult meg. Sajnovics két ízben is hozzáfogott, de a problémák előtt meghátrált, elkedvetlenedett, és csupán harmadik nekibuzdulása járt sikerrel. Az első és a legnagyobb nehézség abban rejlett, hogy nem tudott dánul, viszont a lapp szavakra csak dán szótárakban talált magyarázatot. Így előbb a lapp szavakat dánul kellett kikeresni, majd a vélt azonosítás alapján a megfelelő dán szót latin szótárban kereste ki.
Nem kevesebb problémát jelentett az is, hogy a nyelv-összehasonlítás elveit még nem dolgozták ki — hiszen éppen ezért lett Sajnovics az összehasonlító nyelvészet egyik úttörője. E téren Hell sok segítséget adott Sajnovicsnak. Nagy és sokszor alig értékelt érdeme, hogy Sajnovics néprajzi feljegyzéseket is készített. Bár a lapp néprajzban nem volt úttörő — ilyen munkát a norvégiai hittérítők már korábban is végeztek —, az a törekvése, hogy a lappok szokásait, öltözködését, életét egybevetette a magyarországi parasztokéval, kétségtelenül figyelmet érdemel. (Még akkor is, ha egyik-másik megállapítása ma már mosolyogtató: például a lappok bőrcipőit összehasonlítja a magyarországi bocskorokkal.)
Mindenesetre tiszteletre méltó eredmény az is, hogy a lapp nyelv vizsgálatára vonatkozó eredményeit már Koppenhágába visszaérkezve (1769. szeptember 17.) összefoglalhatta, és az akadémia három, egymást követő ülésén felolvashatta. Ezt követően jelent meg a Demonstratio koppenhágai kiadása, amelynek második, bővített, de elveiben változatlan kiadását 1770 végén, vagy 1771 elején Nagyszombatban nyomtatta ki. Ez utóbbiban jelent meg először nyomtatásban a Halotti Beszéd szövege.
A Demonstratiót külföldön általános elismerés fogadta. Tény, hogy a magyar nyelv rokonságát a „finn népek”-ével már néhány kutató korábban is feltételezte, (például J. Scheffer 1673-ban, A. F. Büsching 1675-ben, O. Rudbeck 1717-ben), de ezek a külföldi geográfusok nem ismerték a magyar nyelvet, szó-összehasonlításaik is alkalomszerűek és megbízhatatlanok voltak.
Nagy érdeme Sajnovicsnak, hogy több, ma már természetes, de akkoriban még ismeretlen vagy vitatott alapelvet és vizsgálati kritériumot is lefektetett. Így például leszögezi, hogy a nyelvrokonság nem jelenti a két nyelvet használók kölcsönös megértését; megállapítja továbbá — éppen a Halotti Beszéd alapján —, hogy a nyelvek az évszázadok, évezredek során fejlődnek és változnak. Még lényegesebb azonban az a megállapítás, hogy a szavak hasonló csengése még nem jelenti az azonosságot, viszont sok olyan szó azonos gyökerű, amely ma már a belső változások következtében az első hallásra nem is hasonlít egymásra.
Sajnovics összesen 150 magyar és lapp szót hasonlít össze mint közös eredetűt, mivel azonban nem csak tőszavakat használt fel, a tényleges szókészlet jóval kevesebb a másfélszáznál. Ezek közül a mai nyelvtudomány 36-ot tart valóban finnugor eredetűnek (például ad:adde, anya:aedne, éj:ije, nyel:niela, vér:vour stb.); meglepő módon itt nem használta fel a jóval nagyobb terjedelmű szógyűjteményét. Megállapítja (a Demonstratio IX. fejezetében), hogy a rokonság bizonyítéka a szavak ragozása, a melléknevek fokozása, a számnevek hasonlósága, (a X. fejezetben) a névmások, ragok és az elöljárók.
Sajnovics nagy, de máig sem méltatott érdeme, hogy a nyelv-összehasonlítást nem önmagában tekinti célnak, hanem a magyarral rokon népek őstörténet-kutatása egyik módszereként kezeli. E szemlélet sugalmazója Hell Miksa volt, de az ide vonatkozó nézeteit soha sem jelentette meg nyomtatásban. Ezért először Sajnovics művében találkozunk azzal a vélekedéssel, hogy a ma finnugoroknak nevezett népek egykor Európa és Ázsia északibb vidékén, egy a mai Észak-Norvégiától Finnországon át Kínáig terjedő hatalmas területen éltek. Hell egyébként a kínai nyelvet is felvette a magyar rokonai közé.
A nyugat-európai fogadtatással ellentétben idehaza az akkori idők aránylag kis számú, művelt olvasóközönsége meglehetősen vegyes érzelmekkel vette kézbe Sajnovics művét. A történetíró Pray Györgyöt éppen Sajnovics győzte meg az északi rokonság tényéről, Révay Miklós nyelvészre szintén nagy hatással volt a Demonstratio. Molnár János író és lapszerkesztő, főként pedig Dugonics András lelkesedése közismert. Nagyobb számban voltak azonban a háborgók és a berzenkedők: a költő Barcsay Ábrahám és Orczy Lőrinc, az irodalomtörténész Horváth István, de talán a legnagyobb hatással Bessenyei György lépett fel Sajnovics ellen. Érdemes azonban megfigyelni, hogy az ellenfelek egyike sem tud nyelvészeti vagy történelmi ellenérveket felsorolni, csupán érzelmi érvekkel hadakoztak. Barcsay és Orczy gúnyolódó strófáit manapság is idézgetik; meglehet, hogy nevüket napjainkig éppen a Hellre és Sajnovicsra szórt szidalmak tartják fenn.
Sajnovicsot rendkívül elkeserítették ezek a támadások, és részben ez is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen irányú munkáját félbehagyta. A másik súlyos csapást számára a Jézus Társaság felosztása jelentette. De még egy csalódás érte. 1777-ben a nagyszombati egyetemet Budára költöztették és itt — a királyi palota tornyában — épült fel az új egyetemi obszervatórium. Sajnovics joggal számíthatott arra, hogy érdemei, tapasztalatai alapján kinevezik az idős Weiss Ferenc helyébe, Magyarország „Királyi Csillagász”-ává. Ám a kinevezés elmaradt, Weiss továbbra is megtartotta igazgatói tisztét, és mellette Sajnovicsnak csak a másodcsillagászi (adjunctus) poszt jutott. Reményeiben csalódva vonult vissza 1780-ban a nyilvános szerepléstől.
Még egy műve jelent meg: az Idea astronomiae (A csillagászat alapjai) című kis enciklopédiája. Ez a kis mű az első, hazai szerzőtől származó, népszerű kézikönyv. Ha adatai, ismeretei elavultak is, de felépítése rendkívül jó áttekintést ad, a korabeli legjobb külföldi munkák színvonalán mozog. Minden bizonnyal azoknak az egyetemi hallgatóknak szánta, akik a filozófiai tantárgyakon belül nem kívántak részletesebben foglalkozni a csillagászattal, csak átfogó ismeretekre törekedtek. Egy nagyobb, matematikai csillagászatot is írt, ez azonban soha nem látott nyomdafestéket, kézirata is elkallódott.
Sajnovics utolsó éveiről semmit sem tudunk. Elhagyva, feledve hunyt el a modern nyelvtudomány egyik magyar úttörője, s a XVIII. század végének talán legtehetségesebb csillagásza. Még halála időpontját is — Buda, 1785. május 4. — csak legújabban sikerült megállapítani. Bár Sajnovics Jánosról és Demonstratiójáról sokat írtak az elmúlt két évszázad során (pl. Hám Sándor: S. J. élete és Demonstratiója, Esztergom, 1889; Lakó György: S. J. 1973), fő műve a késői magyar fordítás okán alig ismert. Nemrég id. Nagy Rezső fordításában a székesfehérvári amatőrcsillagászok adták ki az Idea Astronomie magyar fordítását, és 1990-ben a Bibliotheca Reguliana I. köteteként az ELTE megjelentette a rendkívül érdekes északi útinapló magyar szövegét is.
NYELVELŐ. A JATE Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelvészeti Tudományos Diákkörének nyelvészeti—irodalmi diákfolyóirata. I. évfolyam, 4. szám. 90—93. p.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése