Munkássága szinte az összes finnugor nyelvre kiterjed, legjelentősebb eredményeit a vogul és permi nyelvek, a finnugor összehasonlító hangtan és alaktan és a magyar szókészlet története. Az utóbbi területen legjelentősebb eredménye A magyar szókészlet finnugor elemei (AKadémiai Kiadó, 1967–1978) szerkesztése.
Iskoláit nagyrészt Kiskunhalason végzi. 1926-tól Budapesten magyar–német szakon tanul, az Eötvös Collegium tagja. Zsirai Miklós tanítványa. Az 1930/1931-es tanévre Finnországba, Helsinkibe, az 1931/1932-es tanévre Észtországba, Tartuba, az 1934/1935-ös tanévre Svédországba kap ösztöndíjat – mindhárom helyen az első magyar ösztöndíjasok egyike. 1935-ben rövid tanulmányutat tesz a lulei lappokhoz, nyelvi anyagot gyűjt. 1935–1936-ban az Országos Széchényi Könyvtárban gyakornok, 1936 és 1939 között Jászapátiban, 1939–1940-ben Budapesten dolgozik gimnáziumi tanárként. 1940-ben visszatérhet a nyelvészethez, az MTA Szótári Bizottságában kap munkát. Budapest ostroma alatt munkahelye olyan károkat szenved, hogy új állás után kell néznie. 1945 és 1949 között ismét az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozik. 1948-ban lesz az MTA levelező tagja.
1949-ben, az MTA akkor megalakuló Nyelvtudományi Intézetének Finnugor osztályára nevezik ki osztályvezetőnek. 1953—ban és 1954-ben az MTA I. Osztályának titkára. 1954-től 1967-ig a Nyelvtudományi Közlemények szerkesztője. 1956-ban kinevezik az ELTE BTK Finnugor Nyelvtudományi Tanszékére tanszékvezetőnek, félállásban azonban a Nyelvtudományi Intézetben folytatja A magyar szókészlet finnugor elemei című szótár szerkesztését. Az ő nevéhez fűződik az első finnugor szak megalapítása Magyarországon, 1963-ban. 1957-től 1976-ig a Magyar Nyelvtudományi Társaság finnugor szakosztályának elnöke, 1976-tól társelnöke. 1970-ben a Finn Tudományos Akadémia külső tagjának választja, 1976-ban a jyväskyläi egyetem tiszteletbeli doktorává avatja. 1978-ban vonul nyugdíjba.
Kitüntetései
· 1951. A Magyar Népköztársasági Érdemrend arany fokozata
· 1968. A Finn Oroszlánrend parancsnoki fokozata
Fő művei
Munkáinak jelentős része folyóiratokban jelent meg. Önálló kötetként következő munkáit adták ki.
· A magyar nyelv finnugor alapjai. Bevezetés. Hangtan. ELTE BTK, 1964 (egyetemi jegyzet)
· A magyar hangállomány finnugor előzményei Nyelvtudományi Értekezések 47., 1965 = 'Proto Finno-Ugric Sources of the Hungarian Phonetic Stock, Budapest – Bloomington, 1968.
· Svéd-magyar szótár. Akadémiai Kiadó, 1969. (1992-ig hat kiadás)
· Sajnovics János. A múlt magyar tudósai, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973. * Budenz József. A múlt magyar tudósai. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.
· Szinnyei József. Akadémiai Kiadó, A múlt magyar tudósai. Budapest, 1986
· Chrestomathia Lapponica. Tankönyvkiadó, Budapest, 1986.
· A magyar mondatszerkezet finnugor sajátosságai. Pécs, 1991
***
Honti László
Emlékbeszéd Lakó György rendes tag felett
[…]
Lakó György 1908. szeptember 26-án született tanító fiaként a Bács-Bodrog vármegyei Jánoshalmán és 1996. július 15-én hunyt el Budapesten. A kis híján 88 életévbe sokminden belefért, az összes e századi nemzeti sorsfordulót megélte: a két világháború, a trianoni tragédia, az orosz megszállás, a rövid 1956-os eufória majd a kommunista kalandorság bukása mind-mind személyes élménye is volt. Ennyi nemzeti megrázkódtatás közepette kellett az egyénnek boldogulnia. Lakó megannyi társával egyetemben átvészelte a nehéz idŒket, közben sikeresen felkészült tudományos pályájára és végig is haladt azon, eredményesen működött. Az aktív oktatói és kutatói tevékenységtől fokozatosan visszavonulva lezárt életművet hagyott hátra. Amikor eltávozott, nem maradt utána befejezetlen munka, teljesítetlen kötelezettség.
Hosszúnak mondható élete folyamán a pályatársak több ízben is megemlékeztek életének sorsfordulóiról, hol szóban, hol írásban, így életrajza a hazai és külföldi szakmai folyóiratok hasábjairól könnyen megismerhető; anekdotikus részletekre is kitérő életrajzát Balázs János publikálta (Balázs 1998b) a 80 éves Lakó György tiszteletére kiadott egyetemi emlékkönyvben (Balázs 1998a) “György Lakó is 80 years old" címen. Érdemesnek látom megjegyezni, hogy életének kb. az úgynevezett fordulat évéig lezajlott eseményeit élvezetesen adta elő 1965-ben (majd azt 1982-ben még kiegészítette) a Pertti Virtaranta kiadásában megjelent memoárgyűjteményben (Virtaranta 1995); nyilván lett volna mondanivalója a későbbi évekről, évtizedekről is, csak éppen szinte öngyilkosság lett volna akkoriban történeti háttérbe helyezett, a nyilvánosságnak szánt, teljes autobiográfiát előadni. Főbb vonalaiban mégis érdemes felidézni az életút egyes állomásait.
A gimnáziumot Kiskunhalason végezte, 1926-ban érettségizett. Ezt követően a Pázmány Péter Tudományegyetem diákjaként és a hajdan híres-neves Eötvös Kollégium tagjaként magyar és német szakon folytatott felső szintű tanulmányokat. 1933-ban szerzett magyar-német tanári szakos diplomát, 1934-ben pedig bölcsészdoktori oklevelet. Még ismerte a Budenz-tanítvány Szinnyei Józsefet, a magyar nyelvtudomány nagy öregjét. Mestere azonban Zsirai Miklós volt, aki szívesen foglalkozott a tehetséges és érdeklődő diákkal. Az Eötvös Kollégium akkori igazgatója, a mai nyelvészek számára már legendává lett Gombocz Zoltán egyengette útját Finnországba: Lakó lett az első magyar ösztöndíjas, aki a két ország közti csereegyezmény keretében 1930-1931-ben az északi rokonok földjén is kiegészíthette, elmélyíthette az itthon megszerzett szakmai ismereteket. 1933-ben rövid időt Lettországban is eltölthetett lív rokonaink körében, ami bizony nem sok magyar nyelvésznek adatott meg. Voltaképpen igen szerencsésnek mondható a pálya indulása, hiszen a finnországi ösztöndíjat észtországi (1931-1932) és svédországi (1934-1935) is követte. Észtországi tanulmányi éve azonban a magyar hatóságok faramucisága folytán némi keserű szájízt is hagyott benne. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ilyen tanulmányutakról az ő tanítványai az igen kedvezőtlenre fordult hazai politikai rendszer miatt legfeljebb csak álmodozhattak…) A finn, az észt és a svéd nyelvnek szerelmese lett, kivételesen magas szinten használta őket szóban és írásban, német nyelvtudása is kimagasló volt (bár, mint mesélte, nem volt lehetősége hosszabb időt német nyelvterületen töltenie). Talán felesleges is megemlítenem, annyira nyilvánvaló, hogy anyanyelve használatában is fölöttébb igényes volt, kínos precizitással fogalmazta meg gondolatait. Következetes szigorral arra törekedett, hogy tanítványai is helyes és világos magyarsággal írjanak és beszéljenek.
A tudományosan megalapozott ismeretek és az Eötvös Kollégiumban kifejtett átmeneti, sikeres oktatómunka mégsem nyitották meg számára az utat a tudományos pályára. 1936-ban Jászapátiban lett gyengén fizetett óraadó tanár. Ezt az időszakot nem tekinthette élete kellemes epizódjának, még évtizedekkel később is némi keserűséggel emlegette olykor az akkori nehéz időket. Pár évnyi kitérő után mégis visszakerült a fővárosba, ahol egy ideig középiskolai tanárként, majd akadémiai kutatóként dolgozott. Ismét alkalma nyílt oktatni az Eötvös Kollégiumban, valamint a Bölcsészettudományi Karon is.
A második világháború végén az Országos Széchényi Könyvtár kínált neki átmeneti munkalehetőséget, majd a háború után létrehozott Nyelvtudományi Intézet Finnugor Osztályának élére nevezték ki. Ez már a népi demokráciának nevezett rémuralom idejére esett, amikor a szerencsén is múlott, ki hogyan úszta meg a különféle tisztogatásokat. Nehéz idők jártak akkoriban az olyan apolitikusnak hitt tudományok művelőire is, mint amilyen a nyelvészet, hiszen a dicsőséges szovjet tudomány e téren is hírhedt “forradalmi elmélettel" vétette észre magát, amely a N. J. Marr nevéhez fűződött. A magyar finnugrisztika művelői nagy megnyugvással könyvelhetik el, hogy szakmánk akkori művelői passzív rezisztenciájukkal erkölcsileg és tudományosan tisztán vészelték át azt az időszakot, amelynek az összes szovjet tudomány legnagyobb művelője, Ű. V. Sztalin a rendszer szellemének megfelelően és váratlanul hatalmi szóval vetett véget - tanáraink, elődeink szerencséjére és így a mi szerencsénkre is.
Intézeti tevékenységének maradandó terméke az általa kezdeményezett, három részből és a mutatóból álló etimológiai szótar, “A magyar szókészlet finnugor elemei" (Lakó - Rédei 1967-1978, K. Sal 1981), amelynek tudománytörténeti jelentősége aligha becsülhető túl: elsőként adott megbízható áttekintést a magyar szókincs egy bizonyos etimológiai rétegéről, amely jelentős segítségül szolgált a vele egyidejűleg készült, “A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára" (Benkő 1967-1984) című munkálat uráli, finnugor és ugor vonatkozású szóanyagának kidolgozása során, és amely alaposan átdolgozva nemrég “Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen" (Benkő 1993-1997) címen látott napvilágot. “A magyar szókészlet finnugor elemei"-ből nőtt ki a későbbi nagy etimológiai munka, az “Uralisches etymologisches Wörterbuch" (Rédei 1988-1991), amely tanítványai egyikének, Rédei Károlynak az irányításával jött létre és amelyben fiatalabb tanítványai közül többen is aktívan közreműködtek.
Mesterének, Zsirai Miklósnak 1955-ben bekövetkezett halálát követően, 1956-ban Lakót nevezték ki az akkori két budapesti finnugor tanszék egyikének élére, ahonnét 1978-ban vonult nyugalomba. 1964-től mindhárom tudományegyetem bölcsészkarán megindult a finnugor nyelvészeti szak, amelynek programja, tanterve kidolgozásában a Lakó vezette tanszék is részt vett (a javaslatok, elképzelések egységes koncepciójú tantervvé való kovácsálásával a Hajdú Péter vezette szegedi tanszéket bízta meg a Művelődésügyi Minisztérium).
A szovjet mintára átszervezett Magyar Tudományos Akadémia tagságát az 1940-es évek végén megújították, azaz a rendszernek kényelmetlen “polgári" tudósokat kiebrudalták, az akkor még valamelyest működő többpártrendszernek köszönhetően azért néhány tudós szakember is bekerült a tagok közé, köztük Lakó György 1948-ban levelezőtagként, a nem annyira tudományos, hanem főleg ideológiai és politikai kritériumok szerint kiválogatott, “megbízható" személyek mellett; rendes taggá Lakót azonban csak 1970-ben választották meg.
Végigtekintve a lezárult életművön, megállapíthatjuk, Lakó György szorgalmas munkása volt a hivatásul választott tudományos kutatásnak és a magas szintű oktatásnak. Az előbbit mérhetjük publikációinak számával és minőségével, az utóbbit sokkal nehezebb megfogni, hiszen a hajdani diákokra gyakorolt hatást körülményesebb számba venni, inkább csak azok életútjában tudjuk a tudós tanár befolyását némileg nyomon követni, akik az általa is képviselt szakterület művelésére vállalkoztak. A tudományos kutatáson és a finnugrisztikai oktatáson kívül Lakó egyéb területeken is aktív volt. Meg kell említeni tudományszervezői, tudománytörténészi, tudománynépszerűsítői tevékenységét is. A 80. születésnapja tiszteletére publikált emlékkönyv (Balázs 1988a) tanúsága szerint 1988-ig több mint egy tucat önálló publikáció, mintegy 160 tudományos (köztük számos tudománytörténeti) cikk, kb. 40 ismertetés, több, a nagyközönségnek szánt írás fűződik nevéhez, különféle kiadványokat szerkesztett, mint pl. az említett etimológiai szótár Rédei Károly és az Œ szerkesztői munkáját dicséri; a “Svéd-magyar szótár"-t (Lakó 1969, valamint további öt kiadása is volt) és a legrégibb finnugrisztikai folyóiratot, a Hunfalvy Pál alapította Nyelvtudományi Közleményeket sokáig Œ szerkesztette. Tankönyveivel a magyarul tanuló finneket segítette (Lakó1940), a hazai magyar- és finnugorszakos egyetemi hallgatóknak pedig bevezetésül szolgáló egyetemi jegyzeteket és tankönyveket adott a kezébe (Lakó 1962a, átdolgozott változatai: 1964, 1966; angolul: Lakó 1968).
[…]
Az olvasó biztos lehet abban, hogy Lakó a teljes szakirodalom ismeretében alakította ki állásfoglalásait (szakmai körökben sokáig szinte legendaszámba ment etimológiai szakirodalmi cédulagyűjteménye, amely “A magyar szókészlet finnugor elemei" című szótár szakirodalmi bázisául is szolgált). Etimológiai munkássága és egyetemi oktatói tevékenysége során áttekintést kellett készítenie a magyar nyelv fonémakészletének alapnyelvi előzményeiről és a rokon nyelvekbeli szókincsben fellelhető megfeleléseiről. E munkáját először egyetemi jegyzet formájában (Lakó 1962a) majd a Nyelvtudományi Értekezések 47. füzeteként (“A magyar hangállomány finnugor előzményei", Lakó 1965) és angolul a Uralic and Altaic Series 80. köteteként (Lakó 1968) jelentette meg. E rövid áttekintés biztos kalauzul szolgál mindazoknak, akik nem kívánnak a részletekben elmélyedni, hanem csak a legközönségesebb hangfejleményeket és a nyelvcsaládon belüli hangmegfeleléseket kívánják megismerni, pl. bizonyos etimológiai kérdések hangtörténeti vonatkozásainak megítélése végett.
Több alkalommal is feszegetett alapnyelvi hangtani kérdéseket, ezek egyike a több nyelven is publikált “Voltak-e a finnugor alapnyelvben szókezdő zöngés zárhangok?" (Lakó 1962b). Az egyes finnugor nyelvek különböző szuffixumainak kialakulása, finnugor alapnyelvi előzményeik problematikája is több tanulmányban foglalkoztatta. Ezek közül az elsők egyike volt akadémiai levelező taggá választása alkalmából tartott székfoglalója: “A permi prosecutivusrag és transitivusrag rokon nyelvi megfelelői" (Lakó 1952). Ezeket nagyrészt Paavo Ravilának a finnugor alapnyelvi suffixumok történeti hátterét vizsgáló tanulmányai ihlették. Mivel ugyanennek a témakörnek az alaposabb vizsgálatához ugyancsak Ravila cikkeinek inspiráló hatására Fokos Dávid is hozzájárult néhány tanulmánnyal, a magyarországi finnugrisztikai szakirodalomban némelykor a nevezett három finnugrista tanulmányaiból kibontakozó felfogást egyesek - nem kis túlzással - Ravila-Fokos-Lakó-féle elméletként emlegették, holott csak Ravila igyekezett elméleti hátteret vázolni e fejtegetésekhez, Fokos és Lakó inkább további adatok nyelvtörténeti interpretálásával igyekezett Ravila tételeit még biztosabb alapokra helyezni.
Számomra különösen tanulságos Lakó azon tanulmánya, amelyben a finnugor nyelvek szófajainak kérdését taglalja (“Können wir in den finnisch-ugrischen Sprachen von Wortarten sprechen?", Lakó 1970), hiszen ebben a különben meglehetősen elhanyagolt finnugor szintaktikai problémák felé fordult. Hogy éppen a finnugor (és egyáltalán az uráli) mondattani kutatások milyen szegényesek, eredményei alig mutatnak túl a nagy általánosságokon, nyilvánvalóvá vált számunkra már diákkorunkban is, a meglehetősen soványka ismeretanyagot elég hamar elsajátíthattuk. Lakó György természetesen tisztában volt ezzel, s már hajlott korában szánta rá magát, hogy finnugor szintaktikai feljegyzéseit egy kis füzetben összefoglalva és sajtó alá rendezve kiadja (“A magyar mondatszerkezet finnugor sajátosságai", Lakó 1991).
[…]
A tudománytörténeti tanulmányok legalább olyan fontosak az életműben, mint nyelvészeti kutatásai; sőt - munkásságjegyzékén végigtekintve - talán első számú kedvenc kutatási területe a tudománytörténet lehetett. Nyilván mikrofilológiai beállítottsága vezette át a nyelvtörténeti kutatásból a tudománytörténet területére. Ez számomra teljesen érthetőnek is tűnik, hiszen ha valaki egy-egy problémát új megvilágításba kíván állítani, tisztában kell lennie azzal, hogy elképzelése, megoldási javaslata mennyire új, mit írtak arról a kérdésről az elődök. Aki ismeri szakterülete múltját, az nem eshet abba a hibába, hogy már korábban feltárt dolgokat újra felfedez. Ezt azért is hangsúlyoznom kell, mert az utóbbi tíz-húsz évben egyes, magukat uralistának vélő és valló személyek döbbenetes tájékozatlanságot árulnak a korábbi uralisztikai, egyáltalán történeti-összehasonlító vizsgálatok eredményeit illetően. A tudománytörténetben Lakónak a finnugor összehasonlító nyelvtudomány megszületése, Sajnovics János tevékenységének értékelése volt egyik legkedvesebb témája, akinek felismeréseit és megállapításait kora tudományosságának hátterébe állítva értékelte. Róla (Lakó 1973b), Budenz Józsefről (Lakó 1980) és Szinnyei Józsefről (Lakó 1986a) adott ki életműértékelést “A múlt magyar tudósai" című tudománytörténeti sorozatban. Különösen meleg hangon emlékezett meg mesteréről, Zsirai Miklós professzorról (pl. Lakó 1956a) és annak elődjéről, Szinnyei Józsefről (Lakó 1956b). Számon tartotta a vele egy időben működött kollégák nevezetes évfordulóit, szorgalmasan megemlékezett idősödő hazai és külföldi pályatársairól, méltatta tudományos teljesítményüket és többektől szomorú kötelességként ő vett végső búcsút folyóiratok hasábjain. Ezek az írásai mind olyan tudománytörténeti értékelések és adalékok, amelyek segíthetnek egy-egy életmű lényegének megítélésében.
Egyetemi előadásai valószínűleg csak egy viszonylag szűk körnek voltak igazán élvezetesek, mégpedig azok számára, akik a nyelvi adatokon túl Lakó hozzáértő vezetése mellett a jelenségeket is megértették és tovább akartak gondolkozni azokon. Mindig nagy gonddal választotta ki pl. szemináriumi dolgozataink témáját, segített szakirodalommal, de elvárta nagyon komolyan az önálló munkát. (…) E tevékenysége folytán a lehető legszélesebb körben járult hozzá a nemzeti kultúra, a nemzettudat fejlesztéséhez és terjesztéséhez.
[…]
Aki egyetemen dolgozik, tisztában van azzal, hogy a diákokkal való foglalkozás nemcsak előadások tartásából, szemináriumok vezetéséből, konzultációkból áll, hanem szemináriumi dolgozatok, diplomamunkák és doktori értekezések, valamint akadémiai szintű értekezések vezetéséből és bírálatából is. Ez pedig nem is mindig olyan hálás munka, s nyoma csak nagyon indirekt módon mutatható ki. Okkal emelte ki Domokos Péter a Magyar Tudományban megjelent nekrológjában (Domokos 1996) hogy az ilyen, mondjuk így: háttértevékenység nem érzékelhető az életműben, nem része a bibliográfiáknak és az életrajzoknak.
A tudományszervezés sem volt távoli foglalatosság Lakó Györgytől: 1952-1953-ban a Nyelvtudományi Intézet igazgatóhelyettese volt, majd 1953-1954-ben az MTA Ű. Osztályának titkáraként működött. Feltételezem, hogy az értelmetlen bürokrataságból lehetett elege, hogy a továbbiakban nem vállalkozott ilyesmire. Annál fontosabb volt, hogy Zsirai Miklós utódaként viszonylag hosszú időn át (1954-1967) szerkesztette a Nyelvtudományi Közleményeket, a magyar finnugrisztika és egyáltalán a magyarországi nyelvtudomány legrégibb és legnívósabb, legsokoldalúbb folyóiratát. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Finnugor Szakosztályának sok éven át volt elnöke majd társelnöke.
Űsmeretterjesztő írásaiban rendszerint valamelyik rokon népünkről tájékoztatta a nagyközönséget. A nyelvtudományon kívüli területekre is ki-kirándult, finn irodalmi mű fordítása, irodalomtudományi és kultúrtörténeti eszmefuttatások ennek a tanúi.
Feltűnő, hogy a magyar nyelv eredetével kapcsolatos agresszív és habókos dilettánsok zagyvaságaival soha semmilyen formában nem foglalkozott. Nyilván a tudományra nézve, saját tudósi habitusához lealacsonyítónak tartotta agyrémeikről akárcsak tudomást is venni. (…) Amikor azonban a hivatalból “tudóssá" kinevezett marxista egyének az 1950-es évek első felében megpróbáltak zavart okozni a magyar őstörténeti kutatásokban, Lakó nem habozott több más tudós társával egyetemben józan szakmai véleményt hangoztatni a rendszerhű dilettánsok veszélyes fantáziálgatásait visszaverendő (Lakó 1953, 1955a, 1955b).
[…]
Legtöbbnyire száraz ember benyomását keltette, de ha kedve kerekedett élményeit előadni, élvezetesen, jó humorral mesélt ifjúkorának eseményeiről, találkozásairól, ritkán még n e v e t n i is láttam. Számomra szinte alig elképzelhető az az általa említett tény, hogy fiatalemberként olykor alkalmi zongoristaként egészítette ki csekély jövedelmét. (…)
Pályáját itthon viták és konfliktusok kísérték, sokak szemében ún. nehéz ember volt, sokan meglehetősen merev embernek ismertük, pedig létezett egy másik, egy derűs Lakó is. Számomra felfedezésszámba ment, amikor a Pertti Virtaranta által kiadott memoárkötet (Virtaranta 1995) 219. oldalán rábukkantam egy fényképre, amelynek aláírása szerint “Gyurka 1931-ben Észtországba indul": a fiatal Lakó egy csokor virágot szorongatva önfeledten m o s o l y o g a kamera lencséjébe a helsinki kikötőben… Külföldi kollégái baráti érzelmeket tápláltak iránta és igen elismerően szoktak róla nyilatkozni minden tekintetben. Finnországi ösztöndíjasként magam is tapasztaltam, milyen jó ajánlólevél volt Lakó tanítványának számítani. Az 1970-es tallinni kongresszuson sok új észt tisztelője is támadt, amikor a szovjet megszállás sötét időszakában gesztusértékű, szépen megformált és tartalmas észt nyelvű előadást tartott, az észt nyelvű sajtó is nagyra értékelte szereplését.
[…]
Lakó Györgynek a rokon népek nyelvének és kultúrájának kutatásában és megismertetésében kifejtett tevékenységét mind a magyar, mind a finn állam magas kitüntetésekkel ismerte el. A szakma megbecsülése hivatalos formában abban is kifejeződött, hogy a Jyväskyläi Egyetem - ahol a nyári kurzusokon gyakran tanított - díszdoktorrá fogadta, tudományos társaságok választották taggá és tiszteletbeli taggá, amelyek közül természetesen a Magyar Tudományos Akadémia tagsága és a Finn Tudományos Akadémia kültagsága voltak a legrangosabbak.
[…]
Néha kíméletlennek is éreztük. Ma még mindenki tudja, hogy az 1990-ben lezárult korszakban csak az orosz nyelv tanulását szorgalmazták “fentről" igazán. Márpedig ennek a nyelvnek az uralisztikában is csak korlátozott jelentősége van, diákkoromban pedig főleg németül és finnül állt rendelkezésre a szakirodalom, természetesen a magyaron kívül. Lakóprofesszor teljes természetességgel adta kezünkbe az idegen nyelvű szakirodalmat. Meg sem mertük kockáztatni közölni vele, hogy nem ismerjük az illető nyelvet (pedig nyilván sejtette). El kellett olvasni!!! Utólag beláttam, ez is igen jó lecke volt, egyetemi munkámban magam is igyekszem követni, ha a szükség úgy hozza.
Lakó tudományos teljesítményét összegezve azt kell megállapítanunk, hogy a filológus pontosságával, az adatok szinte pozitivista tiszteletével dolgozott. Elsősorban nem elméleti jellegű volt a tevékenysége. A hetvenötödik életévének betöltésekor méltatást író Mikko Korhonen találóan kései újgrammatikusként (Korhonen 1983: 318) jellemezte. (…)
Lakó György halálával a magyar finnugrisztika utóbbi évtizedeinek egyik meghatározó egyénisége távozott körünkből, akit fiatalabb pályatársai és tanítványai megőriznek emlékezetükben, és akinek fontos írásai a jövőben is ott lesznek a szakma művelőinek könyvespolcán.
Úgy hiszem, magányos farkasként járta végig szakmai életútját. Hogy a személyes, kollegiális jó kapcsolatok valaha is mély, meghitt barátsággá értek volna, arról én nem tudok. Ezért gondolom úgy, bár tévedhetek, megemlékezésemet zárhatom Eino Leino “Minun tieni / Az én utam" című versének egyik szakaszával:
| Nem kell nekem társ erre az útra. | |
| Mut jollakin jos sama mieli palaa, | De van, kiben ugyanaz a láng ég: |
| hän kulkekohon sinne ja minä kuljen tänne, | keresztezi egymást mindkettőnk útja |
| ja kummallakin virehessä olkoon jousen jänne. | és íjat feszít meg mindkettőnk ujja |
| Voi olla, että yhteen | s az erdőben nyilak süvítenek, vagy barátok |
| me metsätiellä tullaan - | leszünk. |
| silloin nuoli viuhahtaa tai tullaan ystäviksi. | |
| | (Képes Géza fordítása) |
IRODALOM
Balázs János (1988a), Studia in honorem Gy. Lakó a collegis et discipulis. Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae. Budapest.
Balázs János (1988b), György Lakó is 80 years old. Annales Universitatis Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae 19: 7-28.
Benkő Loránd (szerk.) (1967, 1970, 1976, 1984), A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 1-4. Budapest.
Benkő Loránd (szerk.) (1993, 1995, 1997), Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen 1-3. Budapest.
Domokos Péter (1996), Lakó György 1908-1996. Magyar Tudomány 1996: 1528-1530.
Korhonen, Mikko (1983), Kielen ja tieteen historioitsija: György Lakó 75-vuotias. Virittäjä 1983: 318-325.
Lakó György (1931-1934, 1935), A permi nyelvek szóvégi magánhangzói. Nyelvtudományi Közlemények 48: 435-466, 49: 141-171.
Lakó György (1934), A permi nyelvek szóvégi magánhangzói. Finnugor Értekezések 2. Budapest.
Lakó György (1940), Unkarin lukemisto. Helsinki.
Lakó György (1952), A permi prosecutivusrag és transitivusrag rokon nyelvi megfelelői. Nyelvtudományi Közlemények 53: 14-23.
Lakó György (1953), Az újabb őstörténeti kutatások eredményei és a nyelvtudomány. Magyar Nyelv 49: 266-278.
Lakó György (1955a), A magyar őstörténet kérdései. Nytudományi Értekezések 5: 8-19.
Lakó György (1955b), Az őstörténeti vita tanulságai. Nytudományi Értekezések 5: 85-93.
Lakó György (1956a), Zsirai Miklós. Nyelvtudományi Közlemények 57: 3-9.
Lakó György (1956b), Szinnyei József emlékezete. 1857-1957. Magyar Nyelv 53: 319-330.
Lakó György (1962a), A magyar nyelv finnugor alapjai. Kézirat. Budapest.
Lakó György (1962b), Voltak-e a finnugor alapnyelvben szókezdő zöngés zárhangok? Nyelvtudományi Közlemények 64: 56-70.
Lakó György (1964), A magyar nyelv finnugor alapjai. Bevezetés. Hangtan. Budapest.
Lakó György (1965), A magyar hangállomány finnugor előzményei. Nyelvtudományi Értekezések 47. Budapest.
Lakó György (1966), A magyar nyelv finnugor alapjai. Budapest.
Lakó György (1968), Proto-Finno-Ugric Sources of the Hungarian Phonetic Stock. Uralic and Altaic Series 80. Budapest - Bloomington.
Lakó György (1969, 19926), Svéd-magyar szótár. Budapest.
Lakó György (1970), Können wir in den finnisch-ugrischen Sprachen von Wortarten sprechen? Űn: Nachrichten der Akademie der Wissenschaften in Göttingen. Ű. Philologisch-historische Klasse, Jahrgang 1970, Nr. 1. 3-13. Göttingen.
Lakó György (1973a), Die Form des Imperativs in den permischen Sprachen. Finnisch-ugrische Forschungen 40: 107-116.
Lakó György (1973b), Sajnovics János. A múlt magyar tudósai. Budapest.
Lakó György (1980), Budenz József. A múlt magyar tudósai. Budapest.
Lakó György (1986a), Szinnyei József. A múlt magyar tudósai. Budapest.
Lakó György (1986b), Chrestomathia Lapponica. Budapest.
Lakó György (1991), A magyar mondatszerkezet finnugor sajátosságai. Pécs.
Lakó György - Rédei Károly (szerk.) (1967, 1971, 1978), A magyar szókészlet finnugor elemei 1-3. Budapest.
Nyelvtudományi Közlemények. Pest / Budapest 1862-.
Rédei Károly (szerk.) (1988, 1991), Uralisches etymologisches Wörterbuch Ű-ŰŰŰ. Budapest - Wiesbaden.
K. Sal Éva (szerk.) (1981), Szómutató A magyar szókészlet finnugor elemei című etimológiai szótár Ű-ŰŰŰ. kötetéhez. Budapest.
Virtaranta, Pertti (1995), György Lakó. Uskollinen Suomen ystävä. Űn: Yli-Paavola, Jaakko (toim.), Suomeen suostuneita. Kielimiehiä ja kulttuuripersoonia. Helsinki 1995. 196-243.
***
A Lakó-hagyaték
Lakó György (1908-1996) nyelvész, akadémikus szakkönyv hagyatékát 1997-ben, könyvtárfejlesztési pályázaton nyert pénzből vásárolta meg a PPKE központi könyvtára. A gyűjteményt 1998 márciusában szállítottuk ki Piliscsabára, áprilisban megkezdődött az anyag könyvtári feldolgozása.
A hagyatékot külön olvasóteremben téma szerint csoportosítva, a szerzők betűrendjében helyeztük el. A gyűjtemény leltárba vétele megtörtént, bibliográfiai leírása még várat magára. Az örökösök kérésének megfelelően minden egyes dokumentumba beütöttük a Lakó György könyvtárából szövegű pecsétet.
A megvásárolt anyag valamivel több mint öt és félezer egységből áll. Ezek zöme könyv és folyóirat, de jelentős mennyiségű különlenyomat, valamint Lakó György több előadásának és cikkének a kézirata is része az állománynak.
A könyvtár legrégebbi darabját 1829-ben adták ki Helsinkiben, a legfrissebbek 1996-ban jelentek meg. A hagyaték kiemelkedően értékes részét képezik a múlt századból és az e század elejéről származó szakkönyvek. Számos klasszikus, a finnugrisztika szempontjából meghatározó jelentőségű mű első kiadását megtalálhatjuk a gyűjteményben. Más szempontból, de szintén fontosak a kis példányszámban megjelent, ezért nehezen hozzáférhető dokumentumok: egyetemi kiadványok, a kis finnugor népek gyermekeinek szóló ábécés- és olvasókönyvek.
A könyvtár törzsanyagát finnugrisztikával, illetve magyar nyelvészettel foglalkozó kiadványok alkotják. A finnugrisztika legfontosabb sorozatai, folyóiratai, kézikönyvei és monográfiái szinte kivétel nélkül megvannak a Lakó-gyűjteménybe. Különösen gazdag a lapp és a finn nyelvvel foglakozó anyag.
A Lakó-hagyaték helyben használható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése