2011. október 30., vasárnap

Kniezsa István (jegyzetek összefoglalása)


Kniezsa.jpg


Kniezsa István (Trsztena, 1898. december 1. – Budapest, 1965. március 15.) Kossuth-díjas nyelvész, nyelvtörténész, szlavista, a Magyar Tudományos Akadémia levelező (1939), majd rendes (1947) tagja. A 20. századi magyar nyelvtörténeti kutatások egyik legjelentősebb alakja volt, számottevő tudományos eredményeket ért el a Kárpát-medencei hely- és személynévanyag vizsgálatában, a magyar nyelv középkori állapotának és írásgyakorlatának kutatásában, valamint a szláv eredetű jövevényszavak feltárásában.

Szlovák nemzetiségű családban született. Nyitrán elvégzett középiskolái után, 1916–1917-ben részt vett a keleti fronton, az orosz csapatok ellen vívott első világháborús harcokban. A harctéren súlyos sebesüléseket szenvedett, jobb kézfeje megbénult ugyan, de 1921-ig Győrben szolgált tovább a hadseregben. 1921 és 1927 között a fővárosi államrendőrségnél irodasegédtisztként alkalmazták. Ezzel egyidejűleg 1923-ban beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol három féléven át jogot hallgatott, majd 1924-től Eötvös-kollégistaként, Melich János és Gombocz Zoltán tanítványaként nyelvészetet, irodalmat, történelmet és szlavisztikát tanult 1928-ig, amikor megszerezte bölcsészdoktori oklevelét. Ezt követően két éven keresztül szlavisztikai tanulmányokat folytatott Berlinben, Max Vasmer irányítása alatt. 1930-ban hazatért és az Országos Széchényi Könyvtár gyakornokaként helyezkedett el, 1934 és 1940 között pedig már könyvtárnokként dolgozott az intézményben. Mindeközben nyelvészeti stúdiumait sem hanyagolta el: 1930–1931-ben és 1934–1935-ben ösztöndíjjal Varsóban, Krakkóban és Lwówban (ma Lviv) szlavisztikát tanult.

1934-ben magántanári képesítést szerzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen „A szláv filológia, különös tekintettel a nyugati szláv nyelvekre” című tárgykörből. 1938-tól már nyilvános rendkívüli tanárként oktatott a fővárosi egyetemen, egyúttal a debreceni Tisza István Tudományegyetemen is tartott szlavisztikai előadásokat. 1940-ben a fővárost rövid időre elhagyta – könyvtári állását végleg, egyetemi katedráját ideiglenesen feladva –, s a kolozsvári tudományegyetemen oktatott a szláv filológia nyilvános rendes tanáraként. 1941-ben visszatért a Pázmány Péter Tudományegyetemre mint nyilvános rendes tanár, egyidejűleg 1941 és 1944 között az Erdélyi Tudományos Intézet igazgatói feladatait is ellátta. 1949-től haláláig a budapesti egyetem szláv filológiai tanszékének tanszékvezető tanáraként tevékenykedett, az 1956/1957-es tanévben a bölcsészettudományi kar dékánja is volt.

Társasági tagságai és elismerései
Tudományos eredményei elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia 1939-ben levelező, 1947-ben rendes tagjai közé választotta. 1942-től a Szent István Akadémia rendes tagja volt, de vezető tisztségeket töltött be a Magyar Nyelvtudományi Társaságban is: 1944–1948 között titkára, 1950–1953 között alelnöke, 1953-tól 1959-ig elnöke volt. Ezek mellett tagja volt a helsinki Finnugor Társaságnak (Suomalais-ugrilainen Seura).
1953-ban nyelvtörténeti és szlavisztikai munkásságáért Kossuth-díjat kapott.

Főbb művei
• A magyar helyesírás a tatárjárásig. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1928, 32 p.
• A szlávok. Budapest, 1932. = Kincsestár, 26.
• Pseudorumänen in Pannonien und in den Nordkarpathen. Budapest, 1936. = Ostmitteleuropäische Bibliothek, 2.
• Magyarország népei a XI. században. in: Emlékkönyv Szent István király halálának 900. évfordulóján. Budapest, Franklin, 1938, 368–472.
• Ciillbetűs szláv szövegek nemzetközi tudományos átírása. Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1939, 14 p.
• Az esztergomi káptalan 1156-i dézsmajegyzékének helységei. Budapest, Egyetemi ny., 1939, 24 p.
• Adalékok a magyar–szlovák nyelvhatár történetéhez. Budapest, Athenaeum, 1941, 62 p.
• Az Ecsedi-láp környékének szláv eredetű helynevei. Debrecen, 1943, 42 p.
• Nyelvészet és őstörténet. in: A magyarság őstörténete. Szerk. Ligeti Lajos. Budapest, 1943.
• Keletmagyarország helynevei. in: Magyarok és románok I–II. Szerk. Deér József & Gáldi László. Budapest, Athenaeum, 1943, 111–313.
• A párhuzamos helynévadás: Egy fejezet a településtörténet módszertanából. Budapest, Magyar Történettudományi Intézet, 1944, 59 p.
• A zobori apátság 1111. és 1113. évi oklevelei, mint nyelvi (nyelvjárási) emlékek. Debrecen, Debreceni Tudományegyetem, 1949, 52 p.
• A magyar helyesírás története. Budapest, Tankönyvkiadó, 1952, 29 p.
• Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig. Budapest, Akadémiai, 1952, 204 p. = Nyelvészeti Tanulmányok.
• A magyar nyelv szláv jövevényszavai I/1–2. Budapest, Akadémiai, 1955.
• A magyar állami és jogi terminológia eredete. in: MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 1955. 237–266.
• A magyar szlavisztika problémái és feladatai. in: MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 1958. 69–124.
• A magyar és szlovák családnevek rendszere. Budapest, ELTE, 1965, 112 p.

***


A Kniezsa-hagyaték


Kniezsa István (1898, Trsztena, Árva megye -1965, Budapest) nyelvész, szlavista. Szlovák anyanyelvű volt, de magyar tudományos körökben vált nemzetközi hírű filológussá. Magyar nyelvészeti képzettségét Gombocz Zoltán, szlavisztikai tudását Melich János alapozta meg. Az 1996-ban hozzánk került hagyaték az örökösök óhaja szerint egyben maradt, és a Szlavisztika Intézet termében került elhelyezésre. A gyűjtemény három fő témakör köré csoportosul: szlavisztika, magyar nyelvészet, történelem.
A hagyatékban a legjelentősebbek a cseh- és lengyel nyelvtörténeti emlékeket őrző oklevéltárak, városi jegyzőkönyvek, jogtörténeti iratok és prédikációgyűjtemények. A Kniezsa könyvtár a dialektológiai tanulmányokban is jelentős kútfő. A mai diákok számára hasznosak a leíró szláv nyelvtanok, a szlovák, cseh és lengyel nyelvemlékekről szóló tanulmányok, összefoglalók. A lengyel szakosok számára jelentős Lindehatkötetes szótárának reprintje, a S³ownik jêzyka polskiego. Előkerült a hagyatékból a manapság nehezen beszerezhető, műfordítók számára nélkülözhetetlen Hvozdzik-szótár. Orosz, belorusz, ukrán, bolgár, macedón, szerb, horvát, szlovén, román, s ritkaságszámba menő albán, kasub és szorb szótár is van a gyűjteményben.
A magyar nyelvészettel, irodalommal foglalkozó kötetek a gyűjtemény mintegy további húsz százalékát teszik ki. Jó néhány kódexkiadás, nyelvjárási, néprajzi és helytörténeti monográfia valamint magyar nyelvészeti, nyelvjárási szótár (pl. a Magyar tájszótár, 1838-as és a Szinnyei szerkesztette két kötetes kiadás 1893- ; Czuczor-Fogarasi: A magyar nyelv szótára. 6 köt., 1862- ; Szarvas-Simonyi: Magyar nyelvtörténeti szótár a legrégibb nyelvemlékektől a nyelvújításig. 3 köt., 1890 ; Csűry Bálint: Szamosháti szótár. 2 köt., 1935-, stb.) teszi jelentőssé ezt az állományt.
A történelmi tárgyú művek hasonló arányt képviselnek. A történészek számára a középkori adattár-gyűjtemények válhatnak érdekessé. Ezek egy része egyébként a Mályusz-hagyatékban is megtalálható. Sok családi levéltári kiadás és más történelmi okmánytár került elő. Kniezsa nyelvtörténészként kutatta ezeket a forrásokat: a középkori helyneveket lokalizálta, azonosította a mai helynevekkel, s igyekezett eredetüket is megmagyarázni.
A három nagyobb tematikus csoporton kívül nagyobb számban vannak még finnugrisztikai tanulmányok és forrásszövegek, germanisztikával és romanisztikával kapcsolatos kötetek.
A mintegy 4000 kötet könyv és kb. ugyanennyi folyóiratszám alapadatait fölvettük a könyvtári számítógépes adatbázisunkba, így ezek az adatok több szempont szerint is visszakereshetők, de a hagyaték beleltározása és teljes könyvtári földolgozása még több évet vesz igénybe. A különgyűjtemény csak helyben használható. Minden érdeklődő megkülönböztetett figyelmébe és oltalmába ajánljuk őket.

A PÁZMÁNY PÉTER KATOLIKUS EGYETEM BTK KÖNYVTÁRA
BIBLIOTHECA FACULTATIS PHILOSOPHIAE UNIVERSITATIS CATHOLICAE DE PETRO PAZMANY NOMINATAE

Piliscsaba
bibl@btk.ppke.hu

biblsrc.btk.ppke.hu/kniezsa.html

***


Lantos Dóra:
KNIEZSA ISTVÁN:
Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig


(…)A Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig című alkotása 1952-ben jelent meg az Akadémiai Kiadónál Nyelvészeti Tanulmányok sorozat 2 kötetekén. A különböző írásos emlékek alapján próbálja leírni a magyar helyesírás fontosabb jellemzőit és változásának folyamatát.

Szent István idejétől kezdi a tanulmányozást ám ekkoriból még nem sok adatunk van, s fontos, hogy a később is időkből is sokáig még csak szórványemlékek maradtak ránk. III. Béla idejében még mindig nem volt nagy szerepe a királyi, királynéi kancelláriának, ahonnan a legtöbb forrásunk van, bár már jelentősen nőtt Szent István óta, ám még mindig gyakorlatilag csak átfogalmazták, vagy másolták a hozott anyagokat, adományleveleket, perjogi iratokat, a helyesírásán nem változtattak.
II. Endre (XIII.) volt, akinél megnőtt az adománylevelek miatt a kancellária szerepe, valamint megjelentek a hiteles helyek is, amik kapcsolatban voltak a királyi
kancelláriával. A XIII. századig nagy zűrzavar jellemezte a magyar helyesírást, majd egyenletes, folyamatos fejlődés indult meg benne.

A nagy gondot a magyar helyesírás kialakításában az jelentette, hogy a latinban nem volt miden hangnak megfelelője. Ilyenek például a hosszú hangok, amikre a kancelláriai iratokban a németből átvéve kezdetektől használták a hosszú mássalhangzókra a betűkettőzést, ami máig is fennmaradt, de nem voltak a latinban pl. palatális hangok, afrikáták, valamint nem használták az s, csak az sz hangot. Ebből a szempontból nem jelentett problémát a p, b, t, d, f, l, r, m, n, z, a, o, e, i hang.
Az első korszak jellemzője az volt, hogy a meglévő alakokat próbálták meg alkalmazni a hangokra, így egy betű sokszor több hang jelölésére is szolgált.
A második korszakban, ami a XII. század elejétől a tatárjárásig tartott a kolostori emlékek vizsgálata alapján elkezdődött az összetett jelek használata, amivel a zűrzavar lassan csökkenni kezdett. Ezek nagy részét a csehektől vettük a Huszita Biblia kapcsán, hiszen a cseh nyelvben sok olyan hang van, ami a magyarban is, de a latinban nincs meg, és amikor Tamás és Bálint pap fordítottak Prágai tanulmányaik miatt átvették ezeket az ékezeteket.
A harmadik korszakban, ami a tatárjárás és az Anjou-kor vége között volt, egyre haladta a helyesírás az egyértelműség felé, amiben sokat segített a hiteles helyek rendszerének kiépülése. A folyamat felgyorsult, ám nem annyira, hogy ez élese eltérést mutatna, valamint az is igaz, hogy a változások tempója hangonként is eltérő.
A negyedik korszak Zsigmond uralkodásától a mohácsi vészig tartott, s ekkorra tehető a XII. században megkezdődött folyamatok a hangjelölő rendszer véglegesedése és egyértelművé válása felé haladtak, az egyöntetűség és a variációk eltűnése egyre inkább bekövetkezett, hiszen az egy hang egy betű elv végig kimondatlan cél volt. Az ekkori kódexek már a mai olvasók számára is ha nem könnyen, de olvashatók.
[…]

htb.gyenoe.hu/images/9/9d/Kniezsa_Istv%C3%A1n_Helyes%C3%ADr%C3%A1sunk_t%C3%B6rt%C3%A9nete.pdf

***


Kniezsa István válogatott névtani művei

SZEMLE
Kiss Lajos, Történeti vizsgálatok a földrajzi nevek körében
Szerk. HEGEDŰS ATTILA. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem
Magyar Nyelvészeti Tanszékének Kiadványai 1. Piliscsaba, 1999. 355 lap

[…]
A fentieknél jóval nehezebb megítélni a Kárpát-medence régebbi településneveinek a honfoglalást követő folytonosságát. KISS LAJOS nem osztja azt a nézetet, mely szerint a honfoglaló magyarság az itt talált népektől egyetlen településnevet sem vett át. Nyitra település nevére van a honfoglalásnál régebbi adat (107), és a nagyszámú Árpád-korban előforduló szláv eredetű helységnév közül is „némelyek már a magyar honfoglalás előtt is meglehettek” (100).
Kiss Lajosnak az Árpád-kor helyneveivel foglakozó névtörténeti tárgyú dolgozatai azzal a tanulsággal járnak, hogy a régi magyar helynévanyag történeti földrajzi szempontú újrafeltárását és teljes feldolgozását követően a helynevek nyelvi vallomása alapján ismét fel kell majd vázolni a régi magyar helynévrendszer egészét, valamint az Árpád-kori Magyarország nyelvi térképét, egymáshoz igazítva a nyelvtörténeti, a történettudományi és a más megközelítésekből származó ismeretanyagot.
Kiss Lajos a helynevek segítségével elsősorban a magyarság múltját kutatta. De volt szava a jelenhez is: a kötetben közzétett egyik dolgozatában (55—62) az államiság és a névhasználat kapcsolatát vizsgálta a kelet-európai államokban. A mai gyakorlatot a középkorban meghirdetett cuius regio, eius religio elvére látja visszavezethetőnek, és nyugodt tudományos tárgyilagossággal emel szót a kérdés nyelvileg természetes megoldása mellett.
Kiss Lajos precizitására vall, hogy a kötetbe gyűjtött írásait kiegészítette az adott kérdéshez kapcsolódó, azóta megjelent publikációkra való utalásokkal is. A kötethez terjedelmes névmutató is készült (327—52), amely jól használható a FNESz. kiegészítéseként is.
Kiss Lajos írásai — így az e kötetben közzétett dolgozatai is — a magyar helynévkutatásnak és a történeti nyelvtudománynak nagyon fontos darabjai. Az őt követő tudósnemzedékeknek rendre vissza-vissza kell térniük munkáihoz, hogy tudósi magatartást, kutatási módszert tanuljanak belőlük. Tudós többet aligha érhet el annál, hogy munkássága — Kiss Lajos fent idézett gondolatát citálva — „ötleteket, munkafeladatokat ajánlhat további tevékenységünk kibontakoztatásához”. Tudása így épül be a jövő tudományába.

HOFFMANN ISTVÁN


www.c3.hu/~magyarnyelv/03-2/hoffmann.pdf


Mester és tanítvány
Kniezsa István válogatott névtani műveinek kiadása
Kiss Lajos gondozásában


1. KNIEZSA ISTVÁN, Magyarország népei a XI. században. Lucidus Kiadó, Budapest, 2000. VIII + 105 lap + 1 térk. — 2. KNIEZSA ISTVÁN, Kelet-Magyarország helynevei. Lucidus Kiadó, Budapest, 2001. XVII + 205 lap + 1 térk. — 3. KNIEZSA ISTVÁN, Helynév- és családnév-vizsgálatok. (Öt tanulmány). Lucidus Kiadó, Budapest, 2003. 349 lap. — Mindhárom kötet KISS LAJOS bevezető tanulmányával.

1. (…)Egykori mesteréről élete alkonyán így emlékezik meg a tanítvány, Kiss Lajos: „Kniezsa István..., akit a Magyar Tudományos Akadémia 1939-ben levelező tagjául választott, előkelő helyet foglal el a magyar nyelvtudomány történetében. A XX. század közepének kiemelkedő magyar nyelvtudósai közé tartozik, akinek legelvitathatatlanabb érdemei a helynévkutatás terén vannak. Ilyen kérdésekben az ő eredményeit nemhogy mindmáig nem lehet megkerülni, hanem egyenesen belőlük kell kiindulni.” (KISS LAJOS, Kniezsa István, a helynévkutató és településtörténész. A „Magyarország népei a XI. században” c. Kniezsa-mű második kiadása bevezető tanulmányának első lapján; a könyv bibliográfiai adatait l. fönt).
[…]

2. Kerek negyven esztendős volt Kniezsa István, mikor 1938-ban, Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján háromkötetes reprezentatív kötet jelent meg a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában a két világháború közti időszak jeles tudósainak közreműködésével. Ebben tette közzé Kniezsa középkori helynévkutatásainak első nagyívű tanulmányát „Magyarország népei a XI. században” címmel. A több mint száz lapos, kiváló térképpel illusztrált összefoglalás nyelvészeknek, történészeknek, régészeknek ma is gyakran idézett, időtálló alapműve, melyben szerzője fölényes anyagismeretről, kitűnő szintetizáló képességről tesz tanúbizonyságot. Mint Kiss Lajos bevezető tanulmánya utal rá, Kniezsa nemcsak a XI. századi okleveleket tanulmányozta át, hanem a könyvnyomtatás előtti magyar helyesírás feltárása érdekében lényegében az egész ómagyar kort (l. tőle: Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig. Bp., 1952.), az oklevelek közül pedig mindenekelőtt az 1400 előttieket. A helynévi szórványokat nemcsak elolvasta és etimologizálta, hanem lokalizálta is, megkeresvén későbbi-mai megfelelőiket. Így az eredendően nyelvészeti vizsgálat településtörténeti, történeti földrajzi szintézissé kerekedett. Ezzel a művel Kniezsa elődjét, Melich Jánost, a budapesti egyetem másik híres szlavisztika-professzorát követte, aki „A honfoglaláskori Magyarország” (Bp., 1925—1929.) c. művével már irányt szabott a történettudományi ihletésű nyelvészetnek és névkutatásnak.
„Kniezsa István vizsgálatainak fő eredménye abban összegezhető — írja Kiss Lajos (i. m. II) —, hogy Magyarországon a XI. században csak két olyan nép lakott, amely nagyobb területeken zárt tömegekben tömörült, és a vidék népi jellegét is meghatározta. Ez a két nép a magyar és a szláv. Rajtuk kívül jelentékenyebb szórványokat csupán a török nyelvű besenyők alkottak, de helynevekben jelentősebb nyomokat ők sem hagytak hátra maguk után. Németek néhány apróbb foltokban éltek Nyugat-Magyarországon és talán a Balaton körül, bár erre vonatkozóan nincs határozott bizonyíték. Románoknak XI. századi jelenlétét pedig nem igazolja semmiféle adat, sőt támpont sem.”
(…)
Nagyra értékeli Kiss Lajos a mű adattári részét és azt a színes, kihajtható térképlapot, amely a Magyar királyi Térképészeti Intézetben készült, a kiváló térképész, Glaser Lajos közreműködésével a XI. századi Magyarországról. Nem mulasztja el a bevezető tanulmány felhívni a figyelmet az utóbbi évtizedek néhány idevágó kézikönyvére, tanulmányára. A történészek közül Györffy György és Kristó Gyula neve és munkássága kerül szóba, de nem maradhat ki a sorból Kiss Lajos méltán híres műve, a „Földrajzi nevek etimológiai szótára” sem.

3. Nem sokkal a Szent István-emlékkönyv megjelenése után, 1943—44-ben újabb impozáns tanulmánygyűjtemény jelent meg a történettudomány tárgykörében „Magyarok és románok” címmel (I—II. Bp. Szerk. DEÉR JÓZSEF és GÁLDI LÁSZLÓ). E gyűjtemény első kötetében (111—313) olvasható Kniezsa István újabb, könyv méretű tanulmánya, a „Keletmagyarország helynevei”, amely Kiss Lajos értékelése szerint (2. kiad. VII. lap): „a legmódszeresebb és leggazdagabb tartalmú szakmunka a XX. század első felének magyar névtudományi irodalmában. Ebben Kniezsa a történeti Erdélynek és peremvidékeinek ... az oklevelekben 1400-ig felbukkanó összes mai helységnevét feldolgozta és nyelvi eredetük szerint osztályozta. A magyar helységneveken túlmenően tüzetesen megtárgyalta az erdélyi szász, valamint a román helységneveket is. Mindezekből azt a településtörténeti következtetést vonta le, hogy a helységnevekkel igazolható népek (szlávok, magyarok, szászok, románok) közül kétségtelenül a románok érkeztek legkésőbb. Csak kivételszerűen akad ugyanis olyan helységnév, amely akár a magyarban, akár az erdélyi szászban a románból származik, ha az már 1400 előtt előfordul a forrásokban.”
Hatalmas egyéni teljesítmény volt ez akkor, amikor a történeti földrajznak és a helynévmagyarázatnak az előmunkálatai még igencsak hézagosak voltak. Ha csak az etimológiai oldalt nézzük is: a magyar nyelvtörténet ismeretén kívül megbízható szlavisztikai, germanisztikai és romanisztikai (ez esetben román nyelvi) felkészültségre volt szükség kitűzött feladatának megoldásához. Mindezek meglétéről meggyőzően tanúskodik „A magyar helynevek”, „Szász helynevek”, „Román helynevek”, illetve „Dűlőnevek” fejezete, de ezekkel egyenértékű jelentőséggel bír az elméleti bevezető fejezet és az említettekhez csatlakozó településtörténeti összegzés. Kniezsa e műve alapozta meg a korszerű magyar helységnév-tipológiát, amelynek tömör összefoglalása BÁRCZI GÉZA szókincstörténeti tankönyvében is olvasható (vö. BÁRCZI, A magyar szókincs eredete. 2., bővített kiadás, 142—62). Kétségtelen, hogy ezt a rendszert azóta több ponton finomították (l. pl. KRISTÓ GYULA, Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájához. Szeged, 1976.), de lényegi revíziójára nem volt szükség.
Kiss Lajos bevezető tanulmánya Kniezsa nyomán dióhéjban áttekinti Erdély korai településtörténetét az itt található népek helyfoglalása szempontjából, és utal azokra a módszerekre, adatokra, amelyek e kényes területen a kutató munkáját hitelessé teszik. Kniezsa művének végén értékes függelékek vannak; ezek akár önmagukban is megállják a helyüket. (…)

4. A harmadik kötet, amely öt Kniezsa-tanulmányt foglal magában „Helynév- és családnévvizsgálatok” címmel jelent meg. Kiss Lajos ezúttal „Kniezsa István és a történeti névtan” címen írt bevezető tanulmányt, értékelve azt az erőfeszítést és teljesítményt is, amelyet Kniezsa a helynévkutatás mellett a személynévvizsgálatok terén kifejtett. Az öt tanulmány a közlés sorrendjében a következő: Az esztergomi káptalan 1156. évi dézsmajegyzékének helységei (1939.), Az Ecsediláp környékének szláv eredetű helynevei (1942.), A párhuzamos helynévadás. Egy fejezet a településtörténet módszertanából (1944.), A zobori apátság 1111. és 1113. évi oklevelei mint nyelvi (nyelvjárási) emlékek (1949.), A magyar és szlovák családnevek rendszere (1965.).
A felsoroltak közül az utóbbi, „A magyar és szlovák családnevek rendszere” volt a legnehezebben hozzáférhető, ugyanis csupán kis példányszámban, sokszorosított formában maradt az utókorra. Erről a kiadványról Kiss Lajos a következőképpen tájékoztat: „A magyar és szlovák családnevek rendszerezésével Kniezsa a településtörténészek számára kíván segítséget nyújtani. Az 1930-as években ugyanis a Mályusz Elemértől irányított magyar településtörténészek elsősorban a vizsgált területek nemzetiségi viszonyainak alakulását kutatták, s legfontosabb forrásaik a családnevek voltak. Múlhatatlanul szükségessé vált egy olyan vezérfonal, amely tájékoztat a magyar és szláv családnévtípusokról. E vezérfonal elkészítésére Kniezsa István vállalkozott, s 1934-ben három megye (Gömör, Hont, Ugocsa) XVI—XVIII. századi összeírásai alapján felvázolta a magyar, szlovák és kárpátukrán családnevek rendszerét. ... Kniezsa rendszerezése litografált formában jelent meg 15 példányban »Felvidéki családnevek« címmel. ...
Kniezsának a családnevek kutatásában szerzett elvitathatatlan érdemei mellett mégiscsak a helynévtan volt a kedvenc területe. A helynevek vizsgálatát számos tudományág szolgálatába tudta állítani. Az eszergomi káptalan 1156. évi dézsmajegyzékének helyneveit például az etimológián kívül kitűnően lokalizálta és azonosította későbbi névadatokkal, és ezzel a történeti földrajznak tett nagy szolgálatot. A zobori apátság XI. századi okleveleinek sokoldalú megvallatásával a mondottakon túl a hang- és helyesírástörténet eredményeit fejlesztette tovább, az Ecsedi-láp szláv eredetű helyneveinek elemzésével a szláv nyelvtörténet, névtan és településtörténet területén alkotott maradandót. — Legismertebb módszertani tanulmánya azonban alighanem „A párhuzamos helynévadás”, amely az együtt élő népek névadási gyakorlatának és nyelvi kölcsönhatásának egy bizonyos aspektusát, a névfordítás lehetőségét, illetőleg az egymástól független, azonos szemléleti hátterű, „párhuzamos” névadását vizsgálja. Az átvétel — fordítás — párhuzamos névadás összefüggésének tüzetes elemzését eredetileg nyilván a népiségtörténet interetnikus vitái, Trianonig (és korábbra) visszanyúló fájdalmas viaskodásai motiválták, az eredmény azonban egy mintaszerű névelméleti és kutatásmódszertani tanulmány lett, amellyel Kniezsa saját korát is megelőzte.

5. Van abban valami jelképes, hogy Kiss Lajos élete egyik utolsó írását és utolsó jelentős tudományos erőfeszítését — egy tanulmánykötet szerkesztését — mestere emlékének szentelte. (…)
Kiss Lajos mielőtt maga is a magyar és egyetemes nyelvtudomány halhatatlanjainak panteonjába költözött volna, fejet hajtott az elődök emléke előtt, és biztatást adott a következő nemzedéknek. Életművének részletes elemzése, méltatása az utókor feladata. Kívánjuk, hogy minél több ifjú névkutató, szlavista és nyelvtörténész merítsen az ő munkásságából is, tekintse őt mesterének, hogy szelleme sokáig éljen. Idézzük végül újra — szabadon — a Kniezsa Istvánnak címzett, de a Kiss Lajosra is illő tisztelgő sorokat:
Jeles névkutatónk, akit a Magyar Tudományos Akadémia is tagjául választott, előkelő helyet
foglal el a magyar nyelvtudomány történetében. A XX. század kiemelkedő magyar nyelvtudósai közé tartozik, akinek legelvitathatatlanabb érdemei a helynévkutatás terén vannak. Ilyen kérdésekben az ő eredményeit nemhogy nem lehet megkerülni, hanem egyenesen belőlük kell kiindulni.

JUHÁSZ DEZSŐ

www.c3.hu/~magyarnyelv/03-2/juhaszd.pdf


KniezsaIstvn-Azesztergomikptalan1156-idzsmajegyzknekhelysgei.jpg

Kniezsa István - Az esztergomi káptalan 1156-i dézsmajegyzékének helységei


helynev-csaladnev.JPG

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése