2011. október 19., szerda

LAZICZIUS GYULA: SZTAVROGIN AZ “ÖRDÖNGÖSÖK"-BEN


Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 14. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

LAZICZIUS GYULA: SZTAVROGIN AZ “ÖRDÖNGÖSÖK"-BEN
Hiába volna minden fáradozásunk, hogy a «fölösleges embert» úgy tüntessük fel, mint az újabb orosz irodalom legjellegzetesebb típusát, mint az orosz világnézet és psziché kizárólagos hordozóját, ha a legoroszabb írónál, Dosztojevszkijnél nem lehetne őt megtalálni, ha nem lehetne legalább egy hősére azt mondani: ez az ember az Onjeginek népes családjából való, vér a vérükből, hús a húsukból «fölösleges», de nagyon és tisztán orosz.
Pedig nehéz rábukkanni, mert külső rajza, néhány apróbb részletet nem tekintve, alig tart rokonságot Turgenjev és Gercen «fölösleges embereivel», akik az előtte járt nemzedéket képviselik, pszichológiájából pedig hiányzik a kiábrándultság szomorúsága, a korai fáradtság lemondó gesztusa, sőt passzivitása sem olyan szembeötlő, mint lelki rokonainál.
Sztavroginra gondolunk, az «Ördöngösök» hősére, akiről az első látásra senki sem mondaná, hogy valami Onjegin-fajta ember. Az, hogy gazdag birtokos családból való, fenn a fővárosban lebzselő fiatalember, még nem jelent semmit, hisz a XIX. század első háromnegyedében nemcsak az írók és olvasók, hanem a regényhősök is kivétel nélkül ebből a társadalmi osztályból kerülnek ki és mindannyiuk ifjúsága azonos recept szerint telik el, semmittevéssel és nagy lumpolásokkal a közeli kormányzósági városban vagy a tehetősebbjénél Pétervárott. A jobbágyság felszabadítása utáni években vagyunk ugyan már, de az olyan nemesi udvarházak életében, mint a Sztavroginéké is, még nem láttunk semmiféle különösebb eltolódást. A ház belső struktúrája még olyan, mint húsz évvel ezelőtt, sok régi hű cseléddel, az elmaradhatatlan nevelővel, feltétlen anyagi jóléttel és ha talán a ház úrnőjének, Sztavrogin anyjának több is a gondja, asszonyi erejével is meg tud birkózni velük, anélkül, hogy a ház régi rendjében bármi is változnék. És ez természetes is. A jobbágyság eltörlése az első években alig éreztette hatását, csak olyan volt, mint földrengéskor az első lökés: mély repedéseket hagyott ugyan a régi udvarházak masszív falain, de nem volt végzetes. A második, döntő lökést a kapitalizmus adta meg, de csak jóval későbben.
Sztavrogin változatlanul éli a nemesi udvarházak régi életét és csak az a különbség, hogy nála valahogy fokozottabb a gondtalan passziózás odafenn az orosz városok városában, zajosabb a szokottnál, mert keresi a züllést, tudatosan hajszolja a bűnt és önmagát a bűnbe. Nyakig merül az erkölcsi szennybe, lopásra vetemedik, megront egy fiatal leányt, feleségül vesz egy félig hülye nőt a világ csúfságára - csak azért, hogy megkísértse erejét a bűnben. Később erősnek bizonyul a jóban is, a helyes önmegítélésben, az önmegalázás elvállalásában és vissza tudja magát tartani a bűntől, sőt annak még a gondolata is tépő lelkiismeretfurdalásokba kergeti. Tehát erős ember, lelkileg erős, mint senki a «fölöslegesek» közül.
És nem is az az ártalmatlan idealista, naív széplélek, mint Rudjin Turgenjev egyik «fölösleges» embere, aki csak a szavakig jut el, Sztavrogin mer cselekedni, sőt mintha csak olyan cselekedetekre volna képes, amelyekhez bizonyos féktelenség szükséges. A legkényesebb helyzetekben a legképtelenebb dolgokra is kész.
Nemcsak határozott fellépéséért, tiszta, okos fejéért, hanem éppen a féktelenségéért szánja neki a fiatal Verhovenszkij a vezéri szerepet a forradalmi mozgalmakban. Sztavrogin jól ismeri az eszméket, amelyeknek megvalósításán különböző titkos társaságok buzgólkodnak Pétervárott és a külföldi emigránsok köreiben, híve is ezeknek az eszméknek, de csak a maga módján - elméletileg. Atheistának vallja magát és világpolgárnak, akinek tökéletesen mindegy, hol él, birtokán-e vagy Uriban. De mikor Verhovenszkij megmutatja neki a gyakorlati forradalom útját a bűnben fogant forradalmi sejtektől kezdve az esztelen gyilkosságokon és céltalan gyújtogatásokon keresztül a felborult rend zűrzavaráig és a zavarosban megszerzett hatalomig, Sztavrogin megvetéssel fordul el tőle, nem nyúl a felkínált szerephez. Ettől kezdve őszinte utálat tölti el, valahányszor Verhovenszkij-vel találkozik és ezt nem is titkolja. Nem csak Verhovenszkijre vonatkozik személy szerint ez az utálat és megvetés, hanem az egész forradalmi praktikára, s ez annál erősebb benne, minél inkább látja, hogy a forradalom eszméjéért soha sem lelkesedett valami nagyon, mint ahogy semmiért sem tudott lelkesedni soha.
Sztavrogin tehát nem adja oda magát a politikai méregkeveréshez, de azért nem fordul ellene se. Passzive nézi az eseményeket, amelyeknek szálait az «ördöngös» Verhovenszkij bogozza és irányítja. Nem úgy Satov, aki valamikor szintén tagja volt a titkos társaságoknak és éppen Sztavrogin ösztönzésére vett részt a mozgalmakban, proklamációkat nyomtatott és terjesztett, a börtön és száműzetés örökös fenyegetései közepette, de amikor tudatára ébred, hogy a forradalom eszméi csak negatívumok és nem adnak új ideált a lerontott vallásos hit és nemzeti érzés helyébe, szakít múltjával, megszüntet minden kapcsolatot a forradalmárokkal. Denunciálásra azért nem gondol, de annyira ellenkező irányba fordul, hogy Verhovenszkij jónak látja kimondani fölötte a halálos ítéletet. Satovot nem a félelem ábrándítja ki a mozgalomból, mint históriai elődjét, Ivanovot a Njecsajev-féle összeesküvésben, hanem vallásos és nacionális meggyőződésének hirtelen feltörése. Ez sodorja az ellenkező irányba, el múltjától, új célok felé.
Érdekes, hogy ezen az útján Satov is mindjárt Sztavroginra gondol és meg akarja magának nyerni. Nem kínál neki vezéri szerepet, mint Verhovenszkij, de ő is különbnek látja és többre tartja, mint barátait, sőt mint önmagát és talán jobban megerősödnék új meggyőződésében, ha a maga oldalán érezné. Ezért akarja meggyőzni, ezért bontja ki előtte új hitét az egyetlen «Istent viselő» népben, az oroszban, az orosz nép küldetésében, ezért prédikál neki a leegyszerűsített, hasznos életről.
Így most már ketten küzdenek Sztavroginért. Az egyik oldalon Verhovenszkij és amit megszemélyesít: a forradalmi nihilizmus, a másikon pedig Satov, vallásosságával és nacionalizmusával.
És Sztavrogin? Hová fordul, kihez csatlakozik? Egyikhez sem. A két szembenálló erő mindegyike húzza, de ő nem tud egyik irányban sem elindulni, csak áll az erők találkozási pontjában, tanácstalanul és erőtlenül. Nem tud olyan fenntartás nélkül forradalmár lenni, mint Verhovenszkij, de hite sincs, hogy Satovékhoz pártolhatna át és a két elérhetetlen pólus közötti vergődését csak úgy tudja megoldani, hogy öngyilkos lesz. Ha orosz regényben öngyilkos lesz valamelyik szereplő, mindjárt gyanús az eset, rögtön arra kell gondolni, nem «fölösleges ember»-e az illető. Mert ha nem is minden öngyilkos «fölösleges ember», de majd minden «fölösleges ember» öngyilkos lesz a végén. Csak a végén, mert sokszor nem látjuk regényük befejezését (Onjegin), vagy életüknek csak töredék részébe nyerünk bepillantást, futólag (Tjentjetnjikov), de ha a végére jutunk, majdnem mindig öngyilkossági megoldást találunk (Szvarozsics, Szolovejcsik), ha mindjárt hősi halálnak is látszik ez az öngyilkosság (Rudjin).
Sztavrogin is akkor kezd gyanus lenni, amikor felakasztja magát. Akkor kezdi az ember közelebbről nézegetni azt az utat, mely ide vezeti őt. Két irányban is nyitva áll számára az út és egyiket se választja. Miért?
Az egyik irányba Verhovenszkij mutat, az elszánt forradalmár, aki bármennyire is hús-vér figura, individuális jellegzetességén felül szimbólikus képviselője annak a szellemi áramlatnak, amely ugyan már a harmincas években jelentkezett Oroszországban, de csak a hatvanas évek elején bontakozott ki teljesen: a nihilizmusnak. A nihilizmus tulajdonképpen tisztán eszmei mozgalom volt, amelynek majdnem semmi, vagy legalább is nagyon kevés köze volt a nevében rejlő nihil szóhoz. Ezért is értették annyian félre. A nihilizmus volt a gyűjtőmedencéje mindazoknak a nyugaterópai eszméknek, amelyeket a francia enciklopedisták óta a német ideális filozófia, Fourier, néhány angol pszichológus vagy közgazdász a világba dobott. Ezek fölött Európa csakhamar napirendre tért. Oroszországban azonban a gondolat sohasem járt hétmérföldes csizmában, ezeknek az eszméknek a megemésztése hosszú évtizedeket vett igénybe. Megdöbbentő például, hogy mennyi ideig rágódtak itt Fourier utópiáin, vagy Hegel hagyatékán. A természettudományok gyors előretörése, a szociológia első lépései, a statisztika rávilágító adatai azután újabb tápot adtak a felcsigázott gondolati érdeklődésnek, amely előtt egy soha nem látott világ ragyogott föl, mint mikor hirtelen magnezitláng lobban meg valami vak barlangban. Az orosz valóság nagyon messze esett ettől az eszmei világtól, de a távolság csak növelte az új vágyát és minduntalan párhuzamokra, összehasonlításokra csábította a gondolkozást. Az idő is alkalmasnak látszott nemcsak az összehasonlításra, hanem az összehasonlítás következményeinek levonására is. A cári reformok liberalizmusa mindenkiben jogos reményeket ébresztett, szabadabb, európaibb levegőt várt mindenki a fülledt viszonyokba. Az orosz lélek amúgy is erősen hajlamos a kritikára, de most megsokszorozódva szakadt fel a kritika, s elborította az életnyilvánulások összes területeit. Kritika alá fogták a vallás alapjait, az állami élet, s a családi együttélés formáit, a gazdasági berendezkedést, szóval mindent, amihez eszmei megvilágításban kritikával lehet közeledni. Aki orosz a hatvanas években a kritika jogával él ezekben a kérdésekben: nihilista. Nihilista, aki ezekben az években, mondjuk, atheistának vallja magát, vagy nem ismeri el a tekintély elvét, nihilista, aki csak a pozitív tudományokat becsüli és fellázad az orosz családi élet deszpotizmusa ellen, aki utópiákat kerget és az is, aki csak a művészet öncéluságát tagadja meg.
Kusza fogalmat takart tehát e nihilizmus, mert megemészetetlenül felvett magába minden szellemi morzsát, amely a filozófia és tudomány asztaláról lehullott hozzá. De ha a lényegét keressük, torz külseje mellett is felismerhetjük benne a régi orosz vágyat: közelebb kerülni Európához. Ez a vágy kettős torzulást szenved. Először magában a nihilizmusban, annak gondolati kuszaságában, másodszor Dosztojevszkij beállításában és rajzában, aki igazán nem fukarkodik a sötét színekkel, ha valamit vagy valakit ellenségének tart. A nihilista Verhovenszkijt rideg gonosztevőig torzítja, a régi európai tendencia képviselőjét Turgenjevet pedig Kármázinov groteszk alakjáig alacsonyítja le. Mert elvi ellenségének tartja őket, mint mindenkit, aki nyugaterurópai szemüvegen át nézi az orosz viszonyokat, nyugateurópai párhuzamokra hivatkozik és nyugateurópai megoldásokat akar átültetni a muszka cárok szent földjére. Ez a törekvés természetesen nem a nihilizmussal és nem Turgenjevvel kezdődik, nem is velük végződik, mert az Európa felé való tájékozódás állandó törekvés az oroszság életében, épp úgy, mint az a másik, amely az orosz viszonyokon belülmaradást hirdeti, a belső nemzeti orientációt.
Az «Ördöngösökben» Satov képviseli ezt a belső orientációt. Dosztojevszkij minden rétori hevével melléje áll és így a regény az orosz világnézet két egymással szembenálló táborának harci tablójává szélesedik.
Újra megelevenedik az örök harc, amely minden népnél szükségkép felmerül a kultúrfejlődés minden egyes lépcsőjén. Különösen akkor, ha a fejlődés irama meggyorsul. Ilyenkor mindig akadnak egyesek, akik a további lépcsőfokok elérését siettetik, mert nem akarnak elmaradni és minden további lépcsőfokban egy magasabbat látnak, amelyet a mások példájára nekik is el kell érni. Sietségükben sokszor tévednek, de szándékuk tisztasága kétségtelen. Mások viszont óvatosak és minden egyes lépcsőfoknál alaposan megvizsgálják, hogy tényleg magasabb-e, megfontolják, érdemes-e elérni és ha érdemes, lehet-e. Mert félnek a kockázattól, féltik azt, amit már elértek. A saját erejükben bíznak csak és a mások példáját nem tartják magukra nézve kötelezőnek. Az ő szándékuk is tiszta és ők is sokszor tévednek, de az ő tévedésük nem a sietségből, hanem a túlságos óvatosságból fakad. Bár mindkét csoportot ugyanaz a cél hajtja, népük kultúrájának emelése, az óvatosak sehol és soha nem mulasztják el, hogy anatémát ne kiáltsanak a sietőkre.
Ha így nézzük a dolgokat, már nem is Verhovenszkijt és Satovot látjuk egymással szemben, hanem Turgenjevet és Dosztojevszkijt, akik a két szembenálló csoportot vezetik a háttérből. Az európaibb, mϋvészibb Turgenjev a sietők csoportját, az ázsiaibb, geniálisabb Dosztojevszkij az óvatos sovénekét. És kinek van igaza e harcban. Mind a kettőnek. Kié lesz a diadal? Egyiké sem. Az orosz kultúráé, amely Turgenjevvel is, Dosztojevszkijvel is abszolut értékekhez jut.
Sok a gyilkosság és az öngyilkosság ebben a véres atmoszférájú regényben, de a világnézeti harcnak csak egy halottja van: Sztavrogin.
Aki éppen ezért «fölösleges ember», mert ennek a világnézeti harcnak esik áldozatul. Két tendencia közé kerül és felőrlődik, megsemmisül. Ő is ugyanúgy támolyog a két út közt, mint Onjegin, Tjentjikov, Bjeljtov, Rudjin egy elképzelt ideális, célját tudó világ és a való élet között. Csak egy ponton különbözik tőlük. Ezek tragédiáját az okozza, hogy nincsen energiájuk megvalósítani azt az irreális elgondolást az életről, amelyet magukban hordoznak az iskola padjaitól kezdve huszonhat-harmincéves korukig, tehát addig a korig, amikor először kerülhetnek komolyan összeütközésbe az élet realitásaival. Itt, az első erőpróbánál hirtelen letörnek, mert gyengék, erőtlenek. Sztavrogin is ebben az orosz emberre olyan veszélyes életkorban omlik össze, de nem gyengeségből, hanem mert hite nincs. Összeomlása igazi Dosztojevszkij-bukás: az ő emberei közül csak az bukhatik el, akinek hite nincs, nem az életben, vagy az élet valamilyen lehetséges céljában, de mély keresztényi hite, amely a bukásban is felemeli.
Aszkoljdov nemrégiben mélyenszántó tanulmányt szentelt a Dosztojevszkij regények ismert hőseinek és kimutatja, hogy Raszkoljnjikov, Karamazovék, Verszilov, Sztavrogin, Myskin, Zoszima pszichológiai családjában Sztavrogin a középpont. Azok a lelki adottságok, amelyek a többieknél határozott fejlődéshez jutnak, nála már jelentkeznek. Ő a kulcsa a többiek megértésének. Ha ez igaz, akkor ez nem kevesebbet jelent, mint hogy éppen egy «fölösleges ember» a legfontosabb pszichológiai megoldása a nagy lélekfestőnek.
És Aszkoljdov analizise nem is hagy e felől kétséget.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése