Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 14. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
LAZICZIUS GYULA: SZTAVROGIN AZ “ÖRDÖNGÖSÖK"-BEN
Hiába volna
minden fáradozásunk, hogy a «fölösleges embert» úgy tüntessük fel, mint az újabb
orosz irodalom legjellegzetesebb típusát, mint az orosz világnézet és psziché
kizárólagos hordozóját, ha a legoroszabb írónál, Dosztojevszkijnél nem lehetne őt
megtalálni, ha nem lehetne legalább egy hősére azt mondani: ez az ember az
Onjeginek népes családjából való, vér a vérükből, hús a húsukból «fölösleges»,
de nagyon és tisztán orosz.
Pedig nehéz
rábukkanni, mert külső rajza, néhány apróbb részletet nem tekintve, alig tart
rokonságot Turgenjev és Gercen «fölösleges embereivel», akik az előtte járt
nemzedéket képviselik, pszichológiájából pedig hiányzik a kiábrándultság szomorúsága,
a korai fáradtság lemondó gesztusa, sőt passzivitása sem olyan szembeötlő, mint
lelki rokonainál.
Sztavroginra
gondolunk, az «Ördöngösök» hősére, akiről az első látásra senki sem mondaná,
hogy valami Onjegin-fajta ember. Az, hogy gazdag birtokos családból való, fenn
a fővárosban lebzselő fiatalember, még nem jelent semmit, hisz a XIX. század
első háromnegyedében nemcsak az írók és olvasók, hanem a regényhősök is kivétel
nélkül ebből a társadalmi osztályból kerülnek ki és mindannyiuk ifjúsága azonos
recept szerint telik el, semmittevéssel és nagy lumpolásokkal a közeli kormányzósági
városban vagy a tehetősebbjénél Pétervárott. A jobbágyság felszabadítása utáni években
vagyunk ugyan már, de az olyan nemesi udvarházak életében, mint a Sztavroginéké
is, még nem láttunk semmiféle különösebb eltolódást. A ház belső struktúrája még
olyan, mint húsz évvel ezelőtt, sok régi hű cseléddel, az elmaradhatatlan nevelővel,
feltétlen anyagi jóléttel és ha talán a ház úrnőjének, Sztavrogin anyjának több
is a gondja, asszonyi erejével is meg tud birkózni velük, anélkül, hogy a ház régi
rendjében bármi is változnék. És ez természetes is. A jobbágyság eltörlése az
első években alig éreztette hatását, csak olyan volt, mint földrengéskor az első
lökés: mély repedéseket hagyott ugyan a régi udvarházak masszív falain, de nem
volt végzetes. A második, döntő lökést a kapitalizmus adta meg, de csak jóval későbben.
Sztavrogin változatlanul
éli a nemesi udvarházak régi életét és csak az a különbség, hogy nála valahogy
fokozottabb a gondtalan passziózás odafenn az orosz városok városában, zajosabb
a szokottnál, mert keresi a züllést, tudatosan hajszolja a bűnt és önmagát a
bűnbe. Nyakig merül az erkölcsi szennybe, lopásra vetemedik, megront egy fiatal
leányt, feleségül vesz egy félig hülye nőt a világ csúfságára - csak azért,
hogy megkísértse erejét a bűnben. Később erősnek bizonyul a jóban is, a helyes önmegítélésben,
az önmegalázás elvállalásában és vissza tudja magát tartani a bűntől, sőt annak
még a gondolata is tépő lelkiismeretfurdalásokba kergeti. Tehát erős ember,
lelkileg erős, mint senki a «fölöslegesek» közül.
És nem is az
az ártalmatlan idealista, naív széplélek, mint Rudjin Turgenjev egyik «fölösleges»
embere, aki csak a szavakig jut el, Sztavrogin mer cselekedni, sőt mintha csak
olyan cselekedetekre volna képes, amelyekhez bizonyos féktelenség szükséges. A
legkényesebb helyzetekben a legképtelenebb dolgokra is kész.
Nemcsak határozott fellépéséért, tiszta, okos fejéért, hanem éppen a féktelenségéért szánja neki a
fiatal Verhovenszkij a vezéri szerepet a forradalmi mozgalmakban. Sztavrogin jól
ismeri az eszméket, amelyeknek megvalósításán különböző titkos társaságok buzgólkodnak
Pétervárott és a külföldi emigránsok köreiben, híve is ezeknek az eszméknek, de
csak a maga módján - elméletileg. Atheistának vallja magát és világpolgárnak,
akinek tökéletesen mindegy, hol él, birtokán-e vagy Uriban. De mikor
Verhovenszkij megmutatja neki a gyakorlati forradalom útját a bűnben fogant
forradalmi sejtektől kezdve az esztelen gyilkosságokon és céltalan gyújtogatásokon
keresztül a felborult rend zűrzavaráig és a zavarosban megszerzett hatalomig,
Sztavrogin megvetéssel fordul el tőle, nem nyúl a felkínált szerephez. Ettől
kezdve őszinte utálat tölti el, valahányszor Verhovenszkij-vel találkozik és
ezt nem is titkolja. Nem csak Verhovenszkijre vonatkozik személy szerint ez az
utálat és megvetés, hanem az egész forradalmi praktikára, s ez annál erősebb
benne, minél inkább látja, hogy a forradalom eszméjéért soha sem lelkesedett
valami nagyon, mint ahogy semmiért sem tudott lelkesedni soha.
Sztavrogin
tehát nem adja oda magát a politikai méregkeveréshez, de azért nem fordul
ellene se. Passzive nézi az eseményeket, amelyeknek szálait az «ördöngös»
Verhovenszkij bogozza és irányítja. Nem úgy Satov, aki valamikor szintén tagja
volt a titkos társaságoknak és éppen Sztavrogin ösztönzésére vett részt a
mozgalmakban, proklamációkat nyomtatott és terjesztett, a börtön és száműzetés örökös
fenyegetései közepette, de amikor tudatára ébred, hogy a forradalom eszméi csak negatívumok és nem adnak új ideált a lerontott vallásos hit és nemzeti érzés
helyébe, szakít múltjával, megszüntet minden kapcsolatot a forradalmárokkal.
Denunciálásra azért nem gondol, de annyira ellenkező irányba fordul, hogy
Verhovenszkij jónak látja kimondani fölötte a halálos ítéletet. Satovot nem a félelem
ábrándítja ki a mozgalomból, mint históriai elődjét, Ivanovot a Njecsajev-féle összeesküvésben,
hanem vallásos és nacionális meggyőződésének hirtelen feltörése. Ez sodorja az
ellenkező irányba, el múltjától, új célok felé.
Érdekes,
hogy ezen az útján Satov is mindjárt Sztavroginra gondol és meg akarja magának
nyerni. Nem kínál neki vezéri szerepet, mint Verhovenszkij, de ő is különbnek látja
és többre tartja, mint barátait, sőt mint önmagát és talán jobban megerősödnék új
meggyőződésében, ha a maga oldalán érezné. Ezért akarja meggyőzni, ezért bontja
ki előtte új hitét az egyetlen «Istent viselő» népben, az oroszban, az orosz nép
küldetésében, ezért prédikál neki a leegyszerűsített, hasznos életről.
Így most már
ketten küzdenek Sztavroginért. Az egyik oldalon Verhovenszkij és amit megszemélyesít:
a forradalmi nihilizmus, a másikon pedig Satov, vallásosságával és
nacionalizmusával.
És
Sztavrogin? Hová fordul, kihez csatlakozik? Egyikhez sem. A két szembenálló erő
mindegyike húzza, de ő nem tud egyik irányban sem elindulni, csak áll az erők
találkozási pontjában, tanácstalanul és erőtlenül. Nem tud olyan fenntartás nélkül
forradalmár lenni, mint Verhovenszkij, de hite sincs, hogy Satovékhoz pártolhatna
át és a két elérhetetlen pólus közötti vergődését csak úgy tudja megoldani,
hogy öngyilkos lesz. Ha orosz regényben öngyilkos lesz valamelyik szereplő,
mindjárt gyanús az eset, rögtön arra kell gondolni, nem «fölösleges ember»-e az
illető. Mert ha nem is minden öngyilkos «fölösleges ember», de majd minden «fölösleges
ember» öngyilkos lesz a végén. Csak a végén, mert sokszor nem látjuk regényük
befejezését (Onjegin), vagy életüknek csak töredék részébe nyerünk bepillantást,
futólag (Tjentjetnjikov), de ha a végére jutunk, majdnem mindig öngyilkossági
megoldást találunk (Szvarozsics, Szolovejcsik), ha mindjárt hősi halálnak is látszik
ez az öngyilkosság (Rudjin).
Sztavrogin
is akkor kezd gyanus lenni, amikor felakasztja magát. Akkor kezdi az ember közelebbről
nézegetni azt az utat, mely ide vezeti őt. Két irányban is nyitva áll számára
az út és egyiket se választja. Miért?
Az egyik irányba
Verhovenszkij mutat, az elszánt forradalmár, aki bármennyire is hús-vér figura,
individuális jellegzetességén felül szimbólikus képviselője annak a szellemi áramlatnak,
amely ugyan már a harmincas években jelentkezett Oroszországban, de csak a
hatvanas évek elején bontakozott ki teljesen: a nihilizmusnak. A nihilizmus
tulajdonképpen tisztán eszmei mozgalom volt, amelynek majdnem semmi, vagy legalább
is nagyon kevés köze volt a nevében rejlő nihil szóhoz. Ezért is értették
annyian félre. A nihilizmus volt a gyűjtőmedencéje mindazoknak a nyugaterópai
eszméknek, amelyeket a francia enciklopedisták óta a német ideális filozófia,
Fourier, néhány angol pszichológus vagy közgazdász a világba dobott. Ezek fölött
Európa csakhamar napirendre tért. Oroszországban azonban a gondolat sohasem járt
hétmérföldes csizmában, ezeknek az eszméknek a megemésztése hosszú évtizedeket
vett igénybe. Megdöbbentő például, hogy mennyi ideig rágódtak itt Fourier utópiáin,
vagy Hegel hagyatékán. A természettudományok gyors előretörése, a szociológia
első lépései, a statisztika rávilágító adatai azután újabb tápot adtak a
felcsigázott gondolati érdeklődésnek, amely előtt egy soha nem látott világ
ragyogott föl, mint mikor hirtelen magnezitláng lobban meg valami vak
barlangban. Az orosz valóság nagyon messze esett ettől az eszmei világtól, de a
távolság csak növelte az új vágyát és minduntalan párhuzamokra, összehasonlításokra
csábította a gondolkozást. Az idő is alkalmasnak látszott nemcsak az összehasonlításra,
hanem az összehasonlítás következményeinek levonására is. A cári reformok
liberalizmusa mindenkiben jogos reményeket ébresztett, szabadabb, európaibb
levegőt várt mindenki a fülledt viszonyokba. Az orosz lélek amúgy is erősen
hajlamos a kritikára, de most megsokszorozódva szakadt fel a kritika, s elborította
az életnyilvánulások összes területeit. Kritika alá fogták a vallás alapjait,
az állami élet, s a családi együttélés formáit, a gazdasági berendezkedést, szóval
mindent, amihez eszmei megvilágításban kritikával lehet közeledni. Aki orosz a
hatvanas években a kritika jogával él ezekben a kérdésekben: nihilista.
Nihilista, aki ezekben az években, mondjuk, atheistának vallja magát, vagy nem
ismeri el a tekintély elvét, nihilista, aki csak a pozitív tudományokat becsüli
és fellázad az orosz családi élet deszpotizmusa ellen, aki utópiákat kerget és
az is, aki csak a művészet öncéluságát tagadja meg.
Kusza
fogalmat takart tehát e nihilizmus, mert megemészetetlenül felvett magába
minden szellemi morzsát, amely a filozófia és tudomány asztaláról lehullott
hozzá. De ha a lényegét keressük, torz külseje mellett is felismerhetjük benne
a régi orosz vágyat: közelebb kerülni Európához. Ez a vágy kettős torzulást
szenved. Először magában a nihilizmusban, annak gondolati kuszaságában, másodszor
Dosztojevszkij beállításában és rajzában, aki igazán nem fukarkodik a sötét színekkel, ha valamit vagy valakit ellenségének tart. A nihilista
Verhovenszkijt rideg gonosztevőig torzítja, a régi európai tendencia képviselőjét
Turgenjevet pedig Kármázinov groteszk alakjáig alacsonyítja le. Mert elvi
ellenségének tartja őket, mint mindenkit, aki nyugaterurópai szemüvegen át nézi
az orosz viszonyokat, nyugateurópai párhuzamokra hivatkozik és nyugateurópai
megoldásokat akar átültetni a muszka cárok szent földjére. Ez a törekvés természetesen
nem a nihilizmussal és nem Turgenjevvel kezdődik, nem is velük végződik, mert
az Európa felé való tájékozódás állandó törekvés az oroszság életében, épp úgy,
mint az a másik, amely az orosz viszonyokon belülmaradást hirdeti, a belső
nemzeti orientációt.
Az «Ördöngösökben»
Satov képviseli ezt a belső orientációt. Dosztojevszkij minden rétori hevével
melléje áll és így a regény az orosz világnézet két egymással szembenálló táborának
harci tablójává szélesedik.
Újra
megelevenedik az örök harc, amely minden népnél szükségkép felmerül a kultúrfejlődés
minden egyes lépcsőjén. Különösen akkor, ha a fejlődés irama meggyorsul.
Ilyenkor mindig akadnak egyesek, akik a további lépcsőfokok elérését siettetik,
mert nem akarnak elmaradni és minden további lépcsőfokban egy magasabbat látnak,
amelyet a mások példájára nekik is el kell érni. Sietségükben sokszor tévednek,
de szándékuk tisztasága kétségtelen. Mások viszont óvatosak és minden egyes lépcsőfoknál
alaposan megvizsgálják, hogy tényleg magasabb-e, megfontolják, érdemes-e elérni
és ha érdemes, lehet-e. Mert félnek a kockázattól, féltik azt, amit már elértek.
A saját erejükben bíznak csak és a mások példáját nem tartják magukra nézve kötelezőnek.
Az ő szándékuk is tiszta és ők is sokszor tévednek, de az ő tévedésük nem a
sietségből, hanem a túlságos óvatosságból fakad. Bár mindkét csoportot ugyanaz
a cél hajtja, népük kultúrájának emelése, az óvatosak sehol és soha nem
mulasztják el, hogy anatémát ne kiáltsanak a sietőkre.
Ha így nézzük
a dolgokat, már nem is Verhovenszkijt és Satovot látjuk egymással szemben, hanem
Turgenjevet és Dosztojevszkijt, akik a két szembenálló csoportot vezetik a háttérből.
Az európaibb, mϋvészibb Turgenjev a sietők csoportját, az ázsiaibb, geniálisabb
Dosztojevszkij az óvatos sovénekét. És kinek van igaza e harcban. Mind a kettőnek.
Kié lesz a diadal? Egyiké sem. Az orosz kultúráé, amely Turgenjevvel is,
Dosztojevszkijvel is abszolut értékekhez jut.
Sok a
gyilkosság és az öngyilkosság ebben a véres atmoszférájú regényben, de a világnézeti
harcnak csak egy halottja van: Sztavrogin.
Aki éppen ezért
«fölösleges ember», mert ennek a világnézeti harcnak esik áldozatul. Két
tendencia közé kerül és felőrlődik, megsemmisül. Ő is ugyanúgy támolyog a két út
közt, mint Onjegin, Tjentjikov, Bjeljtov, Rudjin egy elképzelt ideális, célját
tudó világ és a való élet között. Csak egy ponton különbözik tőlük. Ezek tragédiáját
az okozza, hogy nincsen energiájuk megvalósítani azt az irreális elgondolást az
életről, amelyet magukban hordoznak az iskola padjaitól kezdve
huszonhat-harmincéves korukig, tehát addig a korig, amikor először kerülhetnek
komolyan összeütközésbe az élet realitásaival. Itt, az első erőpróbánál
hirtelen letörnek, mert gyengék, erőtlenek. Sztavrogin is ebben az orosz
emberre olyan veszélyes életkorban omlik össze, de nem gyengeségből, hanem mert
hite nincs. Összeomlása igazi Dosztojevszkij-bukás: az ő emberei közül csak az
bukhatik el, akinek hite nincs, nem az életben, vagy az élet valamilyen lehetséges
céljában, de mély keresztényi hite, amely a bukásban is felemeli.
Aszkoljdov
nemrégiben mélyenszántó tanulmányt szentelt a Dosztojevszkij regények ismert hőseinek
és kimutatja, hogy Raszkoljnjikov, Karamazovék, Verszilov, Sztavrogin, Myskin,
Zoszima pszichológiai családjában Sztavrogin a középpont. Azok a lelki adottságok,
amelyek a többieknél határozott fejlődéshez jutnak, nála már jelentkeznek. Ő a
kulcsa a többiek megértésének. Ha ez igaz, akkor ez nem kevesebbet jelent, mint
hogy éppen egy «fölösleges ember» a legfontosabb pszichológiai megoldása a nagy
lélekfestőnek.
És
Aszkoljdov analizise nem is hagy e felől kétséget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése