2011. október 29., szombat

Kosztolányi Dezső: Nyelv és Lélek



A! – ASZÓ

Ez a két lexikonízű határszó, amelyet a cikkem fölé írok, a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott, most megjelent etimológiai szótárfüzetén olvasható. Jelentkezése ez egy nagy munkának, amelyet évek óta várunk és sürgetünk. Most, hogy az első ösztövér füzet megjelent, nem közönséges megilletődés fog el a titáni munka indulásán és azon, hogy a vezetés két olyan kitűnő nyelvész kezében van, mint Gombocz Zoltán és Melich János. Mert tudnunk kell, hogy a magyar szavak eddig nem voltak összegyűjtve, az anyag nem volt tudományosan feldolgozva. Az, aki összes szavainkat kereste, kisebb és nagyobb munkákhoz, szószedetekhez, tájszótárakhoz, avult kompendiumokhoz vagy nagyon is friss folyóiratokhoz volt kénytelen fordulni. Beszéltünk a nyelvkincsről. De a nyelv kincsei szétszóródtak. Gyöngyök és drágakövek hevertek a porban, vagy hogyha összeszedték Őket, nyers állapotban maradtak, nem voltak kicsiszolva. Voltak kincseink, de nem volt kincstárunk. Kultúrszegénységünk talán egy területen se érződött ennyire. Minden európai nemzetnek több ilyen szótára van. Az Akadémia évszázadonként többször szemlét tart a szavakon, az anyagot bővíti és gazdagítja, a nyelv története által fémjelzett értékekhez hozzácsatolja azokat, amelyeket a mindig megújuló élet vetett felszínre. Érzékeny patikai mérlegen, gyógyszertári karáttal méri le a szavak súlyát. Ez pedig nem a tudomány magánügye, de az élet elevenjébe vágó, izgalmas kérdés. Nem szeretném, hogyha ez a szótár is egy szűk tudományág eseménye maradna, el kell hogy jusson a híre a nagyközönséghez, édes mindnyájunkhoz, a dilettáns nyelvészekhez is.

Ne bántsuk a dilettáns nyelvészeket. Azt hiszem, éppen az a bajunk, hogy kevés dilettáns nyelvészünk van. Egy idő óta erősen megcsappant azok száma, akik kedvtelésből foglalkoznak a filológiával. Nemrégiben divat és bon ton volt, hogy helyesen beszéljünk magyarul, vidéken családi asztaloknál, szivar-szónál arról vitatkoztak, helyes-e vagy helytelen-e ez vagy az a szó, a pesti kávéházakban pedig nem volt érdekfeszítőbb sport, mint egy új, talpraesett magyar szó keresése. Tóth Béla hetente frissítgette a rovatát nyelvészeti vitával. A szótaláló pedig fényes aranyat kapott. Azóta nagyon elfásultunk. Sok tekintetben ludas a sajtó is. Ma mindenre van helye, a sakkra, bélyeggyűjtésre, mindegyiknek külön rovatot szentel, csak éppen a nyelvészet a mostohagyermeke, erről soha szó nem esik, mintha bizony semmi, de semmi közünk se lenne hozzá, mintha nem belőle élnénk. Könnyebbíteni kellett a lelkiismeretünkön. Elhitettük magunkkal, hogy a filológus afféle szánandó különc és megmosolyogni való szóbogarász, akinek illik türelmi bárcát adni, de komolyan venni semmiképp sem illik. Akik így beszélnek, sohase láttak filológust. A filozófus ma már nem jár esernyővel, a matematikus sem az, aki az egyszeregyet mormolja és rovancsol, a filológus pedig nem cédulázó, bolhászkodó, aggályos bohóca a nyelvnek, de alkotó tudós, a lélek bányásza, az intuíció lámpájával világító búvár, aki a mai léleknek a múlttal való kapcsolatát, az élet bensőséges rezzenéseit, a nyelvben szunnyadó energiák törvényét keresi. Nemcsak a hőnek, a villamosságnak van energiája, az emberi gondolatnak is van energiája. Ennél emberibb tudomány nincs. Mindnyájunknak egyforma köze van hozzá. Megkívánják tőlünk, hogy ismerjük a villamosság mivoltát, amelyet naponta használunk, utazunk, főzünk, világítunk vele, de a nyelv törvényeinek ismerete, amelyet sokkal többet használunk, kis távolok és végtelen tájak átrepülésére, már nem kötelező.

Mi magyarok - ne szépítsük a dolgot - komolyan és mélyen még sohase szerettük a nyelvünket. Ha szerettük volna, sokkal jobban érdeklődünk iránta. Elfogadtuk készen, éltünk vele, mint a gyári áruval, mint a pénzzel. Csak hasznunk volt belőle. Érette nem tettünk semmit. Hiányzott belőlünk a fantázia, hogy egy szóba belevetítsük egész énünket, rajta keresztül - mint egy színes, bűvös üvegen - nézzük a világot, a mélyére tekintsünk, meglássuk benne korok rétegszerű lerakódását, nemzedékek keze munkáját, sok száz és ezer ember formáló lelkét. Szavainkat egyedül, elszigetelten, számkivetetten kaptuk kézbe. Nem voltunk kíváncsiak a rokonaikra, a családjaikra, a korukra, mint azokéra, akiket szeretünk. Nekem ennek az új szótárnak az átlapozása izgatóbb művészi élmény volt, mint egy regény. Két-három napig bujkáltam a szavak rengetegében. Azután gyönyörködtem külön-külön egy szó muzsikájában. Addig mondogattam magam előtt, addig zsongattam vele a figyelmem, amíg elvált a fogalomtól, amelyet jelent, szabadon, testtelenül, bátran önálló életre kelt, és ekkor kiszabadulva a szokott kapcsolatból - megnyilatkozott előttem rejtett, metafizikai és zenei értelme. Hipnotikus hatása van a szónak. A gyermeknek mindegyik szimbólum. Ami a felnőttnek eszköz, az neki varázsos játék. A művész, aki jobban ismeri a szó és a fogalom kapcsolatát, mint a gyakorlati ember, nagyon közeledik a gyermek szószemléletéhez. Amikor ír, meglazul ez a merev kapcsolat, és - a fantázia ellenőrzése mellett – minden lehetségessé válik. Itt kezdődik a szavak fölényes élete, a szavak kultúrája, a költészet.

Csakhogy mi sohase tudtunk felemelkedni, odáig, hogy érdektelenül -haszon nélkül - szeressük a nyelvet. Innen van, hogy legnagyobb költőinket máig sem értik. Személyes közlésnek, magánlevélnek tekintik a verseiket. Nem szürcsölik ki a szavaik ízét és mézét, a zenei és metafizikai tartalmát. Ha szomorú verset írsz, másnap megkérdezik: mi bajod, csak nem vagy beteg, csak nem mentél tönkre? Abban a barbár hitben élnek, hogy a tárgy minden. Nincsen önálló magyar szavalóstílusunk sem. Valaha - közvetlen a forradalom után -még szavaltak a színészeink, az ég bocsássa meg nekik, a Burgtheater hatása alatt, bécsies álpátosszal, hamis színfalhasogató lendülettel. Ma ennek a kornak a reakcióját éljük. Azt mondják, hogy nem szabad szavalni. Le kell tompítani a tónust, hagyni kell, hadd végezzék el munkájukat maguk a verssorok, hadd keltsenek bennünk intim és mély hatást, hadd vessenek a lélek tükrén egyre táguló hullámgyűrűket. Mennyire nincs igazuk. Hiszen szavalni annyi, mint kiformálni a betűket, a hangokat, magukat a szavakat. Pátoszt akarunk, szenvedélyt, erőt, nem a szavak statikáját, nem apollói nyugalmat, de dionüszoszi mámort. Hol a színész, aki elzúgja nekem kedvemre valóan, kigyulladt szemmel, a pátosz fojtogató fönségével a dúlt, a páratlan, a zivataros verset, A vén cigány-t vagy a Zalán futása kezdő wagneri szimfóniáját? Nincsen színész. Ha pedig lenne, nem akadna közönség, amely megértse, minthogy nem él a nyelve kultúrájában, amely a művészet, a lélek kultúrája.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy nosza tűzzel-vassal népszerűsítsük a filológiát, és azután a kérdés rendbe jön. Csak rámutattam arra, mi jutott eszembe az első magyar szótár böngészgetése közben, s felelni próbáltam arra, mivel jár az, hogy a nyelvünk el van hanyagolva, és a közönségünknek teljesen idegen a filológia. Ezért nem tud megérteni emberi értékeket sem. Hogy ez hiba, arról - természetesen - nem lehet felvilágosítani, ezt ösztönösen, önmagától kell megsejtenie. Nem tartom véletlennek, hogy a francia nép, amely annyira kedveli a frázist és a formát - a szép, igaz frázist és a belső formát -, a legnagyobb művészeket adta a világnak, és az se merő véletlen, hogy a német nép, amely a föld két legnagyobb dolgát teremtette meg, a metafizikát és a zenét, egyúttal a filológia nemzete is.

Élet, 1914. március 22.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése