Egy matematikus megalapozta az összehasonlító nyelvészetet
Sajnovics János emlékezete
Ponticulus Hungaricus · IX. évfolyam 5. szám · 2005. május
Copyright © Bartha Lajos
Kulcsszavak: fizika, csillagászat, Sajnovics János, Hell Miksa
A Sajnovics család címere
Sajnovics János szobra
A Demonstratio címoldala
Sajnovics János szobra
A Demonstratio címoldala
Több, mint két évszázada, 1770-ben Koppenhágában — és valószínűleg még ugyanabban az évben a nagyszombati egyetem nyomdájában — megjelent egy mű, amelyet ma már a finnugor összehasonlító nyelvészet és egyúttal az őstörténeti kutatás egyik mérföldkövének tartunk. Kálózi és tordasi Sajnovics János műve, a Demonstratio idioma ungarorum et lapponum idem esse(„Bizonyítása annak, hogy a magyar és a lapp nyelv azonos”) oly annyira nevezetessé vált, hogy szakkörökben többnyire csak a cím kezdő szava után Demonstratióként említik.) Sajnálatosabb, hogy a magyar nyelvtudomány e történeti jelentőségű munkáját lefordították ugyan dán, finn és német nyelvre, de első magyar fordítása csak 1994-ben jelent meg!
Meglepő azonban, hogy ebben a jelentős értekezésnek szerzője matematikus és csillagász volt. Sajnovics János a nagyszombati egyetemen tanult matematikát, majd Bécsben csillagászatot. Bécsben nagy hatással volt rá az egyetemi obszervatórium magyarországi születésű igazgatója, Hell Miksa Rudolf S.J. (1720—1792), a XVIII. század második felének legjelentősebb közép-európai asztronómusa, aki maga is sokat foglalkozott a magyarság — akkoriban még szinte teljesen ismeretlen — őstörténetével. Hell ösztönözte tanítványát a magyar és a lapp nyelv összehasonlítására, sőt e munkához az első kiindulási elveket is ő adta. E téren Hell Miksa és Sajnovics János munkája annyira összefonódik, hogy meglehetősen nehéz kettőjük eszméit elválasztani. Talán innen ered az a szemléleti torzulás az utókor szemében, amely a finnugor kutatás kezdeményezésében minden érdemet Sajnovicsnak tulajdonít, viszont megfeledkezik a csillagászról és természettudósról.
Pedig Sajnovics élete végéig matematikus-csillagásznak vallotta magát, és a Demonstratio bevezetésében mentegetődzik, amiért természettudós létére a nyelvészeti vizsgálódásokra adta a fejét. Az is tény azonban, hogy a csillagász Sajnovics egyetlen jelentősebb műve ez a nyelvészeti értekezés (emellett még egy népszerűsítő csillagászati enciklopédiát készített).
Sajnovics Nepomuki János egy nagy vagyonú Fejér megyei földbirtokos család negyedik gyermekeként 1733. május 12-én látta meg a napvilágot Tordason. Középiskoláit a jezsuiták jó hírű győri és budai gimnáziumaiban végezte, és bizonyára a Jézus társasági tanárok hatásának is része volt abban, hogy 15 esztendős korában kérte felvételét a rendbe. A jezsuita közösségben a mások irányítását szívesen elfogadó Sajnovics új otthont talált, amely vezetést, biztonságot és megértő társakat adott számára. Szerzetesi próbaidejét Trencsénben töltötte, majd Nagyszombatban filozófiát tanult, ezután maga is tanított Pozsonyban. Felsőbb matematikával és csillagászattal aránylag későn, 29 éves korában kezdett foglalkozni. Ennek ellenére hamarosan igen nagy gyakorlatra tett szert az észlelő munkában is (amiről a bécsi csillagvizsgáló „Ephemerides Astronomicae” címen kiadott évkönyvei tanúskodnak). Talán ennek is köszönhette, hogy 1776-ban kinevezték a nagyszombati egyetem nemrég felépült csillagvizsgálójába, Weiss Ferenc igazgató (1711—1785) helyetteséül (socius praefectus).
Két év múlva azonban újabb változás következett Sajnovics János életében: Hell Miksa felkérte, hogy kísérőként és helyettesként vegyen részt a Skandináv-félsziget északi csúcsánál fekvő Várdő-szigetre indított expedícióban. (Az expedíció harmadik tagja a norvég Jens Finne Borchkreving, evangélikus teológus és botanikus volt.)
Az expedíció, — amelyre a dán és norvég korona szólította fel Hell Miksát — legfőbb célja az volt, hogy egy igen ritkán bekövetkező, fontos csillagászati jelenséget figyeljenek meg 1769. június 3-ról 4-re virradóan: a Vénusz bolygó átvonulását a napkorong előtt. Hell azonban azt tervezte, hogy kihasználva a ritka lehetőséget, sokoldalú tudományos megfigyelő munkát végez Észak-Norvégia területén és a Jeges-tengerben fekvő Várdő szigetén. A földrajzi, földmágneses, tengertani, légkörtani, néprajzi és nyelvészeti kutató program olyan gazdag volt, hogy egyetlen utazó annak végrehajtásához elégtelen lett volna. Emellett arra is gondolnia kellett (és ezt az indokát a dán királyi kamara is elfogadta), hogy esetleg megbetegszik, és akkor a fontos észlelés, kellő képzettségű helyettes híján elmarad!
Valószínű azonban, hogy Hellt még egy megfontolás vezette: a jezsuita rend ekkoriban fontolgatta, hogy Budán egy új, jól fölszerelt csillagvizsgálót épít, és ennek kiszemelt vezetője, Sajnovics János az északi úton páratlan tudományos tapasztalatokat szerezhet. Lehetséges, gondolt arra is, hogy az északi lappok nyelvét is tanulmányozni kellene, és erre egy magyarul jól tudó kísérőt kívánt magával vinni. Hell és Sajnovics 1768. április 28-án indult el Bécsből, hosszabb koppenhágai tartózkodás után július 2-án hagyták el Dániát, majd Svédország és Norvégia déli részét átszelve Trondheimben hajóra szálltak. A Skandináv-félsziget nyugati partjai mentén haladva október 11-én jutottak el Várdőbe; ahol rögtön hozzáláttak a tudományos észlelésekhez és az obszervatórium felépítéséhez. Szerencsés körülmények között sikerült megfigyelniük a Vénusz áthaladását a Nap előtt, és 1769. június 27-én indultak vissza Koppenhága felé. A koppenhágai Tudós Társaság (Akadémia) előtt Hell számolt be a Vénusz átvonulásának megfigyeléséről, Sajnovics pedig a lapp nyelv tanulmányozásáról tartott beszámolót.
Sajnovics, főként a Várdő felé tartó úton, részt vállalt az expedíció minden munkájából, és a Várdőn végzett észlelések egy része is tőle származik. Ezért joggal állíthatjuk, hogy a várdői expedíció széles körű tudományos sikerében Sajnovics Jánosnak igen nagy része volt.
Várdőn azonban Hell egyre jobban ösztönözte, hogy fogjon hozzá a lapp és a magyar nyelv összehasonlításához. Ez a munka azonban rendkívül nehezen indult meg. Sajnovics két ízben is hozzáfogott, de a problémák előtt meghátrált, elkedvetlenedett, és csupán harmadik nekibuzdulása járt sikerrel. Az első és a legnagyobb nehézség abban rejlett, hogy nem tudott dánul, viszont a lapp szavakra csak dán szótárakban talált magyarázatot. Így előbb a lapp szavakat dánul kellett kikeresni, majd a vélt azonosítás alapján a megfelelő dán szót latin szótárban kereste ki.
Nem kevesebb problémát jelentett az is, hogy a nyelv-összehasonlítás elveit még nem dolgozták ki — hiszen éppen ezért lett Sajnovics az összehasonlító nyelvészet egyik úttörője. E téren Hell sok segítséget adott Sajnovicsnak. Nagy és sokszor alig értékelt érdeme, hogy Sajnovics néprajzi feljegyzéseket is készített. Bár a lapp néprajzban nem volt úttörő — ilyen munkát a norvégiai hittérítők már korábban is végeztek —, az a törekvése, hogy a lappok szokásait, öltözködését, életét egybevetette a magyarországi parasztokéval, kétségtelenül figyelmet érdemel. (Még akkor is, ha egyik-másik megállapítása ma már mosolyogtató: például a lappok bőrcipőit összehasonlítja a magyarországi bocskorokkal.)
Mindenesetre tiszteletre méltó eredmény az is, hogy a lapp nyelv vizsgálatára vonatkozó eredményeit már Koppenhágába visszaérkezve (1769. szeptember 17.) összefoglalhatta, és az akadémia három, egymást követő ülésén felolvashatta. Ezt követően jelent meg a Demonstratio koppenhágai kiadása, amelynek második, bővített, de elveiben változatlan kiadását 1770 végén, vagy 1771 elején Nagyszombatban nyomtatta ki. Ez utóbbiban jelent meg először nyomtatásban a Halotti Beszéd szövege.
A Demonstratiót külföldön általános elismerés fogadta. Tény, hogy a magyar nyelv rokonságát a „finn népek”-ével már néhány kutató korábban is feltételezte, (például J. Scheffer 1673-ban, A. F. Büsching 1675-ben, O. Rudbeck 1717-ben), de ezek a külföldi geográfusok nem ismerték a magyar nyelvet, szó-összehasonlításaik is alkalomszerűek és megbízhatatlanok voltak.
Nagy érdeme Sajnovicsnak, hogy több, ma már természetes, de akkoriban még ismeretlen vagy vitatott alapelvet és vizsgálati kritériumot is lefektetett. Így például leszögezi, hogy a nyelvrokonság nem jelenti a két nyelvet használók kölcsönös megértését; megállapítja továbbá — éppen a Halotti Beszéd alapján —, hogy a nyelvek az évszázadok, évezredek során fejlődnek és változnak. Még lényegesebb azonban az a megállapítás, hogy a szavak hasonló csengése még nem jelenti az azonosságot, viszont sok olyan szó azonos gyökerű, amely ma már a belső változások következtében az első hallásra nem is hasonlít egymásra.
Sajnovics összesen 150 magyar és lapp szót hasonlít össze mint közös eredetűt, mivel azonban nem csak tőszavakat használt fel, a tényleges szókészlet jóval kevesebb a másfélszáznál. Ezek közül a mai nyelvtudomány 36-ot tart valóban finnugor eredetűnek (például ad:adde, anya:aedne, éj:ije, nyel:niela, vér:vour stb.); meglepő módon itt nem használta fel a jóval nagyobb terjedelmű szógyűjteményét. Megállapítja (a Demonstratio IX. fejezetében), hogy a rokonság bizonyítéka a szavak ragozása, a melléknevek fokozása, a számnevek hasonlósága, (a X. fejezetben) a névmások, ragok és az elöljárók.
Sajnovics nagy, de máig sem méltatott érdeme, hogy a nyelv-összehasonlítást nem önmagában tekinti célnak, hanem a magyarral rokon népek őstörténet-kutatása egyik módszereként kezeli. E szemlélet sugalmazója Hell Miksa volt, de az ide vonatkozó nézeteit soha sem jelentette meg nyomtatásban. Ezért először Sajnovics művében találkozunk azzal a vélekedéssel, hogy a ma finnugoroknak nevezett népek egykor Európa és Ázsia északibb vidékén, egy a mai Észak-Norvégiától Finnországon át Kínáig terjedő hatalmas területen éltek. Hell egyébként a kínai nyelvet is felvette a magyar rokonai közé.
A nyugat-európai fogadtatással ellentétben idehaza az akkori idők aránylag kis számú, művelt olvasóközönsége meglehetősen vegyes érzelmekkel vette kézbe Sajnovics művét. A történetíró Pray Györgyöt éppen Sajnovics győzte meg az északi rokonság tényéről, Révay Miklós nyelvészre szintén nagy hatással volt a Demonstratio. Molnár János író és lapszerkesztő, főként pedig Dugonics András lelkesedése közismert. Nagyobb számban voltak azonban a háborgók és a berzenkedők: a költő Barcsay Ábrahám és Orczy Lőrinc, az irodalomtörténész Horváth István, de talán a legnagyobb hatással Bessenyei György lépett fel Sajnovics ellen. Érdemes azonban megfigyelni, hogy az ellenfelek egyike sem tud nyelvészeti vagy történelmi ellenérveket felsorolni, csupán érzelmi érvekkel hadakoztak. Barcsay és Orczy gúnyolódó strófáit manapság is idézgetik; meglehet, hogy nevüket napjainkig éppen a Hellre és Sajnovicsra szórt szidalmak tartják fenn.
Sajnovicsot rendkívül elkeserítették ezek a támadások, és részben ez is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen irányú munkáját félbehagyta. A másik súlyos csapást számára a Jézus Társaság felosztása jelentette. De még egy csalódás érte. 1777-ben a nagyszombati egyetemet Budára költöztették és itt — a királyi palota tornyában — épült fel az új egyetemi obszervatórium. Sajnovics joggal számíthatott arra, hogy érdemei, tapasztalatai alapján kinevezik az idős Weiss Ferenc helyébe, Magyarország „Királyi Csillagász”-ává. Ám a kinevezés elmaradt, Weiss továbbra is megtartotta igazgatói tisztét, és mellette Sajnovicsnak csak a másodcsillagászi (adjunctus) poszt jutott. Reményeiben csalódva vonult vissza 1780-ban a nyilvános szerepléstől.
Még egy műve jelent meg: az Idea astronomiae (A csillagászat alapjai) című kis enciklopédiája. Ez a kis mű az első, hazai szerzőtől származó, népszerű kézikönyv. Ha adatai, ismeretei elavultak is, de felépítése rendkívül jó áttekintést ad, a korabeli legjobb külföldi munkák színvonalán mozog. Minden bizonnyal azoknak az egyetemi hallgatóknak szánta, akik a filozófiai tantárgyakon belül nem kívántak részletesebben foglalkozni a csillagászattal, csak átfogó ismeretekre törekedtek. Egy nagyobb, matematikai csillagászatot is írt, ez azonban soha nem látott nyomdafestéket, kézirata is elkallódott.
Sajnovics utolsó éveiről semmit sem tudunk. Elhagyva, feledve hunyt el a modern nyelvtudomány egyik magyar úttörője, s a XVIII. század végének talán legtehetségesebb csillagásza. Még halála időpontját is — Buda, 1785. május 4. — csak legújabban sikerült megállapítani. Bár Sajnovics Jánosról és Demonstratiójáról sokat írtak az elmúlt két évszázad során (pl. Hám Sándor: S. J. élete és Demonstratiója, Esztergom, 1889; Lakó György: S. J. 1973), fő műve a késői magyar fordítás okán alig ismert. Nemrég id. Nagy Rezső fordításában a székesfehérvári amatőrcsillagászok adták ki az Idea Astronomie magyar fordítását, és 1990-ben a Bibliotheca Reguliana I. köteteként az ELTE megjelentette a rendkívül érdekes északi útinapló magyar szövegét is.
- NYELVELŐ. A JATE Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelvészeti Tudományos Diákkörének nyelvészeti—irodalmi diákfolyóirata. I. évfolyam, 4. szám. 90—93. p.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése