2007. augusztus 10.
Élet és Irodalom
Régóta készülök-készülődöm a fenti címmel egy frappáns kis dolgozattal - ámde mindig félreteszem: kinek?, minek? Most aztán Nagy Bandó András jobbító szándékú, átgondolt cikke (Mondhatta volna szebben, ÉS, 2007/31.) valamiképp kinyitotta ama bizonyos szelepet. Nem mintha vitatkozni akarnék vele, s nem is teszem, csak üzenem neki: a baj még ennél is nagyobb, mondhatni mélyebb gyökerű. Mert kultúránk bizonyos beszélt és írott szegmense, véleményem szerint, abban leledzik, amit a cím sugall.
A tétel felvezetése érdekében arra kérem az olvasót, hányja - vagy, ha úgy tetszik: okádja - ki magából mindazt, amit eddig megevett-megivott - a töméntelen bazmeget, lószerszámot, anyázást meg a többit mind -, s ekképpen kiüresedve menjen vissza az ártatlan gyerekkorba, s máris olvashatja a palánkra krétával írt mondatot: PINA ÉS FASZ EGYÜTT BASZ! Most már nincs visszaút, elolvastuk. Futólag eltöprenghetünk rajta - az eddig ismeretlen szót este majd megkérdezhetjük otthon; bátyánk tán felvilágosít minket az ige ikes voltáról -, aztán, ha kedvünk tartja, együtt kántálhatjuk a többiekkel a rigmust, valami furcsa felszabadultsággal, akár nevethetünk is rajta. Történt valami? Meg lettünk tán rontva? Vagy inkább részesei lettünk valami felnőttes titoknak? (Közben már a füves téren járunk: választunk két kapura, aztán rúgjuk a focit, amíg csak látunk...)
Teljességgel egyedi meglátásom szerint három magyar gyökérszót olvastunk a palánkról: lehetnének ezek a szavak ritka alkalmakkor kimondott vagy leírt, varázslatos erővel bíró mantra-szavak akár.
A pina például a szanszkrit jóni-val egyetemben - Weninger, a nagy magyar jógi szerint, mivel a kimondásakor a bensőnkben különleges rezonanciát keltő i és n hangzó van benne - mindenképp jogot formálhat a mágikus erőre. (Ne hasson most a gondolattársítás blaszfémiaként: ő az Inri szót hozta fel példának.) Esterházy pinabúja nyelvi bravúr - tudjuk, van nála egy "ragozott" formája, a női nemért rajongó férfi pejoratív kicsengésű címkézése: a pinabubus. Bán susogó könyvcímében a Selyempina a szót, joggal, piedesztálra emeli - nem csodálkoznánk, ha az értő nők eztán titokban jogot formálnának eme megszólításra. Magánnyelvészkedésünk szerint a fasz az évezredek alatt helytálló fallosz megkurtított, tömör alakja - így vagy úgy, mindenképp hiányzik belőle a kettős l hosszúsága. A kurtítással hajlamosak vagyunk a néhai rámenős rosszlányokat gyanúsítani, akik, a kuncsaft akcióidejének sürgető rövidítésével, a szót magát is spórolósan használták. Egyébként, alkalmanként bízvást írható és mondható; bár hangosan kiejtett változata igazából a szerelmes női szájra való.
Ami az ikes igét illeti: tán eleve "csúnyának" született, csakúgy, mint az angol fuck - bár a falusi nép nyelvén hallottuk már teljességgel természetes, sallangoktól mentes, tárgyias használatát. Kifényesítése és az irodalomba való beemelése kényes, ugyanakkor hálásnak tűnő feladat. Nádas regényében olvashatunk egy érvényes (szinte a tantrikus kánonba illő), igaz mondatot: "Ha egyszer jót baszott, akkor otthonos a világegyetemben." Igen ám, de a fejezet későbbi részén ugyane regényhős szájából "Az anyám szentestéjét elbaszom, ez igaz..." sajna, olvasóként számomra legalábbis, visszafelé hatóan is rombolja az alapvetést. A végső döfés sem késlekedik: "...a folyosón megint kinyitották a kibaszott ablakot". Ó jaj, miért? (Másik fejezetből, női szájból, hasonlóképp idézhetnénk a szó fájdalmas romlását.) Az író mondhatja: ilyen a hőse, így beszél, így gondolkodik. Erre én, mint olvasó, csak ismételni tudom: Ó jaj, miért?
Lehetnének ezek a szavak mantrák - mindannyian tudjuk, hogy már nem azok: devalválódtak a fölöslegesen gyakori s nem kellő használat által; mentális működésünkben szennyeződtek a mindennapok káromkodásával. Mert a nemzőszülőkkel (anyád, apád), a mindenhatóval (jóisten), a vétlen állatokkal (ló) mint alanyokkal a nemiség igéiből és a nemi szervek direkt dirty-re választott nevéből mint halmazból variált nagy népi káromkodás mi mást indukálhat, mint verbális-szexuális skizofréniát? (Más szóval: szeretkezhet-e és káromkodhat-e valaki ugyanazokkal a mentális, nyelvi, memória-struktúrákkal büntetlenül? Félreértés ne essék: önmaga által büntetlenül!)
Mindez persze az élet, és nem az irodalom. Mert az irodalomnak, ha hív akar lenni, tükröznie kell ezt a skizofréniát. (Tükrözi is derekasan: a bazmegek cikáznak oda-vissza, csak mint egy csupa-tükör szobában.)
A tükrözésnél nincs megbízhatóbb eszköz a mértéknél.
Cikkíró nem átall a saját terméséből felhozni két szélsőséges példát a mértékre, kimondottan kvantitatív szempontból:
A kínai szerelmi tao tárgykörében fogant - tévesen az első magyar szex-hangjátéknak beharangozott - Harmat hull a peóniába hatvanperces műsorában egyetlen "csúnya" szó sem hangzik el. A szerzőnek könnyű dolga volt: az ókori kínai mindenre, de mindenre talált nagyon kifejező, már-már költői virágnyelvet. Ha a rádió gyakrabban sugározná, a hangjátékot nyugodt lélekkel ajánlhatnám Nagy Bandó Andrásnak - késő esti órában, akár női társaságban - meghallgatásra...
Egy tízoldalas, a szaharai olajmezőn, "angol nyelvterületen" játszódó novella megírásakor viszont már kutyaszorítóban volt a szerző: egy vendégmunkás megőrülésének története körül, a való világban, csak úgy röpködtek a mokány kis igék és kötőszók, a fuck you-k, fuck off-ok. Ezek magyar megfelelőjéből jó néhány a novellába is beröppent - a szerző próbált ártatlan maradni: csak mint palánkra, krétával...
Bakos Ferenc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése