Minden szó magyar, amit magyar ember használ”
Interjú dr. Kontra Miklóssal
.jpg)
Nemrégiben nemzetközi tudományos konferenciának adott otthont a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar. Egyike az előadóknak egy neves egyetemi tanár volt, aki nemcsak Magyarországon, hanem az Egyesült Államokban is elismert nyelvész, és munkái, dolgozatai, elképzelései és szakmai hitvallása gyakran nagy port kavarnak, olyan szavakat használ, mint a nyelvi genocídium vagy diszkrimináció, az Akadémia tagjait sem tekinti mindenhatóknak, a nyelvésztársadalom sokszor felhördül kijelentésein, fejtegetésein. Élve a lehetőséggel, előadása után interjút kértünk dr. Kontra Miklóstól.Kezdjük valahol a legelején. Hogyan lesz valakiből nyelvész?
– Ez unalmas válasz lesz, úgyhogy rövidre fogom: fiatal koromban kézilabdáztam, a Fradi ifi csapatával meg is nyertük az országos bajnokságot 1968-ban, és én kézilabdás szerettem volna lenni, a Testnevelési Főiskolára akartam menni, de kiderült, hogy a TF felvételijén tornából a kettest sem tudom produkálni, és ha tornából ilyen a teljesítményem, hiába vagyok a világ legjobb kézilabdázója – ami persze nem voltam –, nem vesznek fel. Amikor kiderült, hogy a TF-re nem mehetek, akkor megnéztem a bizonyítványom, hogy miből tudok 10 pontot vinni az egyetemi felvételire. Kiderült, hogy oroszból és angolból tudok legtöbb pontot vinni, így orosz–angol szakra jelentkeztem. Debrecenben elvégeztem az orosz–angol szakot, s mire befejeztem, elég sok nyelvészeti érdeklődés volt bennem. Szegedre kerültem, ahol az angol tanszéken nyelvtant tanítottam. Tehát az én nyelvészkarrierem annak a véletlennek köszönhetően kezdődött, hogy nem tudtam tornázni.
Beszélt az előadásában is róla és több tanulmánya is foglalkozott a magyar nyelv különféle rétegződéseivel. Ön szerint magyar nyelvből egy van, avagy több?
– Ez egy sokakat foglalkoztató kérdés, amire illenék értelmes választ adni. De ennek a kérdésnek a feltevése mögött van egy gondolat, egy előzetes ki nem mondott állítás, miszerint az illető meg tudja mondani, mi az, hogy egy nyelv, illetve mi az, hogy sok nyelv. Ha ezt rávetítjük a magyar nyelvre, akkor mindkét válasz lehetséges: van, aki azt mondaná, hogy egy magyar nyelv van, míg mások azt mondanák, hogy több. Így lehet, hogy ezt a kérdést egy pillanatra zárójelbe kéne tenni, és azt kéne kérdezni, hogy a magyar anyanyelvű emberek hogyan beszélnek, egyformán-e vagy sem. Ha ezt a kérdést tesszük fel, akkor sokkal jobban fogja mindenki érteni, mert mindenkinek vannak kézzel fogható élményei arról, hogy más emberek hogyan beszélnek magyarul. Erre a kérdésre normális ember csak azt válaszolhatja, hogy természetesen nem beszélnek a magyar emberek egyformán. A következő ilyen kérdés az lehet, hogy ki beszél jól és ki rosszul, mert ezen a téren is van bizonyos értékítélet, van egy naiv elképzelés is, hogy az lenne a jó, ha mindenki a szép magyar beszédet használná, mindenki valamiféle köznyelvet, irodalmi akármit beszélne.
Úgy látom, Ön nem szíveli a köznyelv kifejezést...
– Ha rá akarnak valakire valamit erőltetni, azt nem szeretem. Ha olyat akarnak ráerőltetni, amit lehetetlen megtanulni, azt duplán nem szeretem. És amikor az iskolai tanítók, tanárok, vagy az akadémiai nyelvművelők – köztük néhány kollégám az Akadémia Nyelvtudományi Intézetében is – olyan nyelvi ideálokat hirdetnek, amik egyszerűen elérhetetlenek, akkor nagyon mérges vagyok, mert csak azt tudom mondani, hogy ezek jó szándékú, de ebben a vonatkozásban tudatlan emberek, akik hihetetlen kárt okoznak, sok feszültséget keltenek. Azt nem tudják a tanítók és néhány egyetemen tanító tanárképző kollégám, hogy például 14 éves kor után lehetetlen egy új nyelvjárási kiejtést megtanulni. Ebből nagyon sok minden következik. Ha valaki szerint az ö-zés bunkó, paraszt beszéd, vagy ha valaki szerint a Vajdaságban is használatos középzárt e használata is bunkó, paraszt beszéd, és arra ösztökéli az ember az embertársát, a tanító a tanítványt, hogy ne így beszéljen, akkor jó szándékból hihetetlenül nagy kárt okozhat, mert nem tudja, föl sem merül benne, hogy „a te beszéded helytelen” kijelentés megbélyegző, identitás-romboló lehet. Ha ezt egy tanító követi el, akkor azt kell mondani, hogy pedagógiai műhibát vét. Senkinek nincs joga azt mondani, hogy ő tényleg jól beszél magyarul, a másik meg rosszul.
Amikor olyan balszerencsés konstellációjú egy társadalom, mint a magyar, amelyben a nyelvművelők által propagált „helyes” nyelvhasználat egybeesik a társadalmi elit nyelvhasználatával, akkor nagyon nagy tere nyílik a nyelvi alapú társadalmi diszkriminációnak, ugyanis az elit büntetlenül büntetheti a nem elitet. Ezért van az, hogy nálunk annak van igaza, aki megaláz egy suksükölő embert (azt, aki így beszél: többször megy a templomba, mint ahányszor a harangszó szólíccsa), csak azért, mert az illető úgy beszél, ahogy beszél. Ezért van az, hogy például egy rádióriporter élő adásban is megszégyeníthet, kijavíthat valakit, aki azt találja mondani, hogy Én is csatlakoznák az előttem szólókhoz. A riporter úgy tudja, hogy a csatlakoznékalak a helyes, és a csatlakoznák helytelen. Csak hát nyelvészeti szempontból nem így van: a magyar magánhangzó illeszkedés szabálya az egyik legerősebb szabály anyanyelvünkben, a csatlakoznák nem sérti meg ezt a szabályt, de acsatlakoznék megsérti. Más kérdés, nem nyelvészeti hanem társadalmi kérdés, hogy a magyar beszélő közösségekben – a szegediben épp úgy, mint a szabadkaiban, a dunaszerdahelyiben vagy a kézdivásárhelyiben – ebben az esetben a nyelvileg szabályos formát használó embereket társadalmilag diszkriminálják. Ez igazságtalan bánásmód. Ha a társadalmi elit iscsatlakoznák-ot használna, nem lenne módja megbélyegezni a „nák-olókat”.
Vannak olyan országok, ahol a nyelvművelők által hirdetett helyes nyelvhasználat és a társadalmi elit nyelve nem esik egybe, köztük nincs teljes átfedés. Ezekben az országokban a társadalmi elit is használ olyan nyelvi alakokat, amelyek a nyelvművelők szerint helytelenek. Ilyen ország például Norvégia, Izrael, vagy Izland, és ezeknek az országoknak a társadalmi elitje ezért nem is tudja diszkriminációs eszközként használni a nyelvet.
Ezek után mondhatjuk-e azt, hogy az ún. köznyelv egy mesterséges nyelv, a különböző nyelvjárások, rétegnyelvek pedig a természetes színek kavalkádja?
– Mondhatjuk így is. Mesterséges a köznyelv abból a szempontból, hogy különböző mesterséges eszközökkel csiszolták azzá, ami lett. A közel száz évig tartó magyar nyelvújítás, az iskolai tanítók és tanárok, a Magyar Tudományos Akadémia, és még sokan mások csiszolták ezt a köznyelvnek ismert valamit, illetve emelték a presztízsét. Nem az az érdekes, hogy valaki még azt is meg tudja mondani, hogy az iszok vagy az iszom a helyes, hanem az, hogy kialakították azt a közhangulatot, hogy van helyes és van helytelen. Akkor okozták a legnagyobb társadalmi kárt, amikor ezt a kategorizálást kialakították, és mivel ez összekapcsolódott azzal, hogy a társadalmi elit nyelvezete a helyes, a többi pedig a helytelen, így ez a nyelvi kérdés be lett huzalozva az amúgy is túl jól működő társadalmi diszkriminációba és hierarchiába.
A most következő kérdést össze fogom fűzni egy későbbivel: Magyarországon létezik-e az amerikanizmus jelensége?
– Igen, ott is, Szerbiában is, mindenhol van, ez valahol a globalizáció hozománya. Sokan használnak az amerikai angolra jellemző kifejezéseket – még Angliában is, ahol a mostani évszak neve autumn, de ennek az amerikai áruk jóvoltából konkurense is támadt: fall.
Sokan azt mondják, nyelvészek, tanárok, kultúrában ténykedő emberek, hogy a mai magyar fiatalság elamerikanizálódik...
– Nekem kétszeresen más a véleményem. Először is, akik arról beszélnek, hogy hogyan amerikanizálódik a magyarok nyelvhasználata, azok nem ismerik Amerikát, de a magyar nyelvhasználatot se, és képtelenek megállapítani, mi amerikai hatás és mi nem. Én ezt azon a jogon mondom, hogy több mint 5 évig éltem az USA-ban kutatóként és tanárként, és első nyelvtudományi munkám is az angol szavak a magyarban témában született. Az ostobaság, hogy amerikanizálódik a magyarországi fiatalok nyelve. A magyarországiak túlnyomó többsége kizárólag magyarul tud, közismert, hogy az Unióban nincs még egy olyan egynyelvű nemzet, mint a magyarországi magyar. Semmilyen idegen nyelven nem tudnak a magyarországi magyarok elég jól. Amikor olyan szavakat használnak, amiket például a nyelvcsőszök amerikanizmusnak vélnek, akkor ezek a nyelvőrök már régen elkéstek, mert mire az egynyelvű magyar ember azt mondja, hogy menedzser, menedzsment, hamburger, vagy akármi, addigra ezek már magyar szavak lettek. Az ilyen ember az egynyelvű nyelvhasználatának a szavait használja. Amikor egy egynyelvű magyar ember adizájn szót használja, akkor már magyar szót használ. Lehet, hogy egy nyelvőrnek erről más a véleménye, de ez csak azért van, mert nem tudja, hogy miről beszél. Akkor sem tudja, ha egyetemi tanár, akkor sem, ha újságárus. Annak, hogy mi magyar szó és mi nem az, van nyelvészeti definíciója: magyar szó az, amit magyar emberek normális mindennapi beszédükben használnak. Nagyon nagy amerikai kulturális hatás van, erőltetett export Magyarországon, Szerbiában és mindenhol, tessék csak megnézni, hány hazai filmet játszanak a mozikban és a tévé csatornákon, de hogy ez a kulturális imperializmus a nyelvhasználatot lényegesen befolyásolná, azt csak a laikusok gondolják, ezt mérvadó nyelvészeti kutatás nem bizonyította.
Ön szerint egy nyelvész létezhet úgy, hogy csak a szobájában kutat?
– Nyelvészet nem működhet szobában. Aki ily módon műveli ezt a szakmát, az sokak szerint nem nyelvész, és biztos, hogy semmi lényegeset nem tudhat mondani a mindennapi kommunikációról, arról, ami most kettőnk közt is történik, arról, ami a szomszédasszonynál, arról, ami az utcán történik, amikor emberek beszélnek egymással. Annak a nyelvésznek, aki ki sem lép a szobájából, aki nem vizsgálja szisztematikusan sokféle ember sokféle beszédét, nincsenek ilyen jellegű ismeretei.
Az amerikai tartózkodása segítette-e a magyar nyelv megismerésében?
– Persze, nagyon sokat. Egyrészt az amerikai magyarok nyelvét kutattam, több száz óra fölvételt készítettem, könyveket is írtam róluk, tehát megismertem egy olyan változatát a kétnyelvű magyar beszédnek, amit előttem alig-alig kutattak, főleg nem magyarországi nyelvészek. Az amerikai magyarok beszéde sok szempontból hasonlított a vajdasági magyarra, vagy az erdélyire, vagy a felvidékire. A kétnyelvű magyarok világába Amerikában nőttem bele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése