Vajon honnan az érdeklődés?
Sokszor, ha belemerülök ebbe a vonzó és csalogató, bűbájosan színjátszó szövegbe, magam is csodálkozva ocsúdok a kérdésre és választ várok. Nyilvánvaló, a tárgy messze van tőlem. Száz és száz olyan munkát lelhetnék, mely hozzám rokonabb, szívemet és elmémet jobban izgató eszmekörben forog. Magyari István sárvári prédikátorral, Gyarmathi Miklós zempléni esperessel és Alvinczi Péter urammal immár semmi háborúságom és az, amit a bíboros esztergomi érsek a viadal során ellenük vet, közönyösen hagy. Nem tartom őt se «istentelen jezsuitá»-nak, mint a pozsonyi országgyűlésen egy protestáns szónok nevezte, se világmentőnek. De azért ragad tovább szavai torlata, mondatai áradata. A művészet eleven csodájával állok szemközt. Régen lelohadtak a lángok, melyek írásait körülcsapkodták, hamuvá rogyott a parázs, megmaradt azonban a forma, a halhatatlan edény, melybe mondanivalóját öntötte.
A próza hamarább megfakul és kirojtosodik, mint a vers. Balassa Bálint költeményeit könnyebben olvassa mai olvasó, mint báró Eötvös József prózáját. Onnan származik ez talán, hogy minden vers magasabb síkban lebeg, egyformán távol a mai és holnapi hétköznapi beszédtől. De Pázmány Pétert most sem érzem idegenszerűnek, még csak régiesnek sem. Az a stíl, mely már több háromszáz évesnél, üdítően hat szememre és fülemre. Ha valamelyik könyvtárban előveszek egy harminc év előtti magyar lapot és vezércikkét olvasom, melyet írója bizonyára a közvetlen hatás céljával a napi élet közkeletű nyelvén írt, szépelgőnek, avultnak és repedezettnek találom ezzel az ódonnal is élénk, háromszáz évesnél is vénebb prózával szemben, melyen az örökkévalóság lehelete lebeg.
Maga vallja, hogy «felmelegített tintával» ír. Tollán forró tinta csordogál, kalamárisában pedig tűz van, égi szikra, de a poklok kénköves lángja is. Füstölgő állapotban kotorja ki szavait, melyeken még érzik egy barbár élet nyersesége, s minden tő és gyök messze-messze időről regél. Ő a magyar próza atyja és törvényhozója, öntudatos stílművész, aki már a XVII. század elején becsüli a művészi gondot, inti a prédikátorokat, nehogy rögtönözzenek. Mindig leírja szentbeszédeit, gyalulgatja a mondatokat. Elődje nincs, senki. A protestáns harcosok, kik annak idején lándzsát törtek az új hit mellett, csak az igazsággal akartak hatni, a szép szavakat megvetették, képzeletüket, rokonérzésüket, vagy gyűlöletüket pórázon tartották, a szóképeket éppúgy nem szerették, mint a katolikusoknak templombéli, «bálványos» szentképeit. Pázmány Péter az első, aki egy ember lüktető gondolatait ágyazza a magyar prózába. Milyen személyes és személyeskedő, milyen egyéni minden ízében. Ideges száján szinte meggyulladnak az igék. A reneszánsz felszabadult egyéniségét érezzük, aki nem szégyenli különvalóságát. Azon a nyelven, melyen még csak enni és inni lehetett kérni és meghányni-vetni a családi élet történéseit, a földművelés kezdetleges műveleteit, egyszerre leheletnyi gondolatárnyalatot bűvöl elő, váratlanul hangot ad a harag, szeszély, önkívület és részvét minden rezzenésének. Nincs többé lehetetlen ezen a nyelven. Még csak néhány húrja van, de azért úgy játszik rajta, mint hangszeren. Csodát művel. Írásközben keresi a kifejezéseket, szemünk előtt formálja, amit mond, mindig feljebb és feljebb hágva az éscalier d'esprit-n. Ebben van nagy közvetlensége. Mintegy bőségszaruból önti a rokonértelmű szavak zuhatagát, tiszaháti népi szólásokat és magaalkotta terminus technikus-okat, ellentéteket tornyoz és lerontja, vitázik önmagával, hamis gáncsok és látszat ellenvetések özönével mesterségesen dühíti és az ellenfelére uszítja magát, hogy aztán a haragszülte rajongás tüzében annál tündöklőbben és lázasabban ragyogjon fel egyetlen igazsága, az, ami az ő lelkében igazság. Egyedülvaló mestere a magyar szónak, alkotó lángelme.
Ha őt forgatom, nem érzem a nyelvújítás szükségességét, nem látom azt a hiányt, melyre egy század múlva, a XVIII. század elején döbbentek rá azok, akik tővel-heggyel új feladatokhoz akarták törni nyelvünket. Nem akarom kisebbíteni e mozgalom érdemét. Tudom, hogy nélküle ma is dadogni kellene sokunknak, stílunk hézagos, fogyatékos lenne. De bizonyos, hogy előtte gyökeresebb, velősebb volt prózánk és a könnyítés, mely a tömegek javára vált, megakadályozta, hogy igazi művészek a szükség gyötrelmében és sugallatában leljék meg a nyelv szelleme szerinti való megoldást. Pázmány e könnyítés nélkül is szabadon mozog. Amit mások kétkézzel végeztek, azt ő félkézzel végzi. Játékosan dobálja az irdatlan szavak szikláit, titáni kedvvel. Kell gyorsanölő gúny, újságírói nyílméreg? Íme: a protestánsokat hitcsáválóknak, új-hitreszelőknek nevezi, akik egymást taréjozzák, azaz olyan nevetséges viadalra kelnek, mint a kakasok. Kell szemléletes kép, mely mintegy megállítja az időt és láttatja velünk, amit képzel? Azt írja: étszakállott az imádságban, vagy: haragot kincsez a fejére. Mondatok szükségesek, hogy felbontsuk e lelemények tömör tartalmát. Kell új szó köznapi foglalkozások megjelölésére? Az adószedő: ravó. Kell megrázó és döbbenetesen- festő-jelző? Az éhes bendőt ugató gyomor-nak hívja. Kell szójáték, majdnem diákos és majdnem kabarés, durván találó, fricskázó és taglózó? Unio - unni jó, és: Luther Márton - Lator Márton. Vagy kell olyan tudományos szakkifejezés, mely a fogalmak csatájában értékeli az ellenfél lelketlen és mesterkedő csűrés-csavarását? A harag ihletében a rationalismust dib-dáb agyaskodás-nak kereszteli el. Micsoda pazarsága a szabatos, merész rátapintásoknak. Pázmánynak nem volt szüksége a nyelvújításra, mert maga újította a nyelvet, még pedig helyesen, szőrmentében, nem erőszakkal, a népnyelv gazdagságából és saját termőerejéből. Ahol ő szólalt meg, ott világosság támadt. A Csepregi szégyenvallás című munkáján ez áll: «verőfényre hozta Pázmány Péter.»
Ennek a magyar művésznek verőfényes agyveleje volt.
Forrás
Kosztolányi Dezső: A magyar próza atyja
II.
Kosztolányi Dezső: A magyar próza atyja
III.
Kosztolányi Dezső: A magyar próza atyja
IV.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése