Baróti Szabó Dávid (jegyzetek összefoglalása)

Baróti Szabó Dávid

Püspök

Lelkek pásztora vagy: tiszted kivánja, hogy értek
A szükség idején lelkedet adni ne szánd.

Baróti Szabó Dávid (Barót, 1739. április 10. – Virt, 1819. november 22.) költő és nyelvújító, jezsuita, később világi pap és tanár.

Az alapvető képzés (rétori osztály) elvégzése után, 1757. november 30-án belépett a jezsuita rendbe (Jézus Társasága). Újoncéveit (noviciátus) Trencsénben végezte, majd 1759 és 1760-ban latin és ógörög nyelvtudását fejlesztette tovább, hogy majd Székesfehérvárott a gimnázium első osztályának tanára legyen. 1760 és 1763 között filozófiát hallgatott Nagyszombatban a jezsuiták híres egyetemén. 1763–64-ben, Kolozsvárott a gimnázium második osztályában tanított és a papnevelő intézet (szeminárium) felügyelője volt. 1764–65-ben a költészet tanára Egerben, valamint a tanulók vasárnapi hitszónoka. Teológiai tanulmányait 1765 és 1770 között végzi Kassán, amelynek végén pappá szentelték. 1770–71-ben a nagyváradi gimnáziumban a költészet- és szónoklattan tanára, a tanulók congregatiójának igazgatója, és a rendház történetírója. 1772–73-ban Besztercebányán töltötte a harmadik próbaévet. Ebben az évben tiltották be a jezsuita rendet, amit követően Baróti Szabó Dávidot, mint az esztergomi főegyházmegyébe osztott papot ideiglenesen Komáromba a szónoklattan tanítására rendelték. 1777-ben Kassára nevezték ki a felső osztályok tanítására. Ebben az állásában 1799-ig maradt; ekkor nyugállományba vonult. Irodalmi törekvéseinek jutalmaképpen Ferenc királytól 600 forintnyi nyugdíjat kapott és egykori tanítványa, györkényi Pyber Benedekhez, régi barátja és pártfogója P. Ferenc, Komárom vármegye főjegyzője fiához költözött Virtre, ahol élete utolsó két évtizedét töltötte.

Művei:
• Uj mértékre vett külömb verseknek árom könyvei. Kassa, 1777. (Ism. M. Hirmondó 1780. 3. sz. 2. kiadása: Vers-Koszorú és 3. kiadása: Költeményes Munkái alatt.)
• Paraszti majorság, melyet Vaniereből hat lábbal mérséklett magyar versekbe foglalt. U. ott, 1779–80. Két kötet. (Ism. M. Hirmondó 1780. 78. sz. Megjobbított kiadás egy kötetben U. ott. 1794.)
• Kisded szótár, mely a ritkább magyar szókat az abc rendi szerént emlékeztető versekben előadja. U. ott, 1784. (2. kiadás. U. ott, 1792. Ez egészen uj munka, sokkal bővebb s tisztán szótár alaku.) az 1792-es, 2. kiadás a MEK-ben
• Vers-Koszorú, melyet az uj mértékre vett, s idővel megegyengetett és későbben készült verseiből kötött. U. o. 1786. Három szakasz.
• Ki nyertes a hangmérséklésben? Az erdélyiek nyelvjárása szerént. U. ott, 1787.
• Költeményes munkái. U. ott, 1789. Két kötet. (E sok ujat foglaló kiadásban jött ki először teljesen: Az elvesztett paradicsom, hat énekben. Megjobbított és bőv. kiadás. Komárom, 1802.)
• Méltóságos báró generalis Orczy Lőrinczi úrnak halálára. A bús hazához. Pest, 1789.
• Abauj vármegye ünnepe napjára. (Két magyar hazafi érzékenységei t. n. Abauj-vármegye örömünnepén. Sz. György hava 16. napján 1790. cz. füzetben Bacsányi költeményével.)
• A magyar lovassághoz (a török háborúban szerzett dicsőségéről. Versek. 1789.) Hely n. 1790.
• Örvendező vers t. n. Szabolcs vármegye örömünnepére. Pünkösd hava 30. 1791. Kassa.
• Szabad kir. Kassa városához, midőn kir. főhg. József Magyarország nádorispánja a Tiszán innen felkelt nemes vitézeket megtekintvén, abba legelőször beszállana. U. ott, 1797.
• Ortographia és grammatikabéli észrevételek a magyar prosodiával együtt. Komárom, 1800.
• Magyarország virági. U. ott, 1803.
• Virgilius Énéisse első kötete, vagy is az I-V. könyvek. Bécs, 1810., melyre a második kötet, a VI-XII. könyveket s a tiz eklogát magában foglalva, Pesten következett 1813-ban.
• Hátrahagyott költeményeiből a Reményben (1851) és a Sürgönyben (1865. 221.) jelent meg egy-egy; kiadatlan irataiból Ágoston József és Koltai Virgil közöltek a Figyelőben (XII. XIII. 1882.) verseket és leveleket; Kazinczyhoz prózában és versben irt levelei megjelentek a Kazinczy Ferencz levelezése I. kötetében és a Horváth Ádámhoz irott, annak válaszával u. ott, az 580. l.

Arany János: Szabó Dávid. Koszorú 1864. I. 553–557.;
Klemm Antal: Baróti Szabó Dávid nyelve nyelvújítási szempontból. 1908. (Nyelvészeti füzetek 50.) Keresztury Dezső–Tarnai Andor: Batsányi és Baróti Szabó. It 1952. 69–93.
Rónay György: Baróti Szabó Dávid. It 1955. 304–426.

***

„Írói arczképek”

Arany János: Szabó Dávid

A magyar költészet, azóta hogy írott emlékei vannak, le a múlt század közepéig, egy szakadatlan folyamot képez. Az énekszerzés mestersége, ha ugyan ennek mondhatni, a mint a nép dalaiból vándor lantosok kezébe s innen az írók tollára átment, sokáig megtartá eredeti jelleméből a rhythmust, a nélkül azonban, hogy benső formáira nézve tökélyesbűlt, vagy bár a népi alkotás színvonalán maradt volna. Már az úgynevezett hegedősök énekeiben (amennyire ismerjük) kevés van, a mi akár dalló, akár elbeszélő nemben, a valódi népköltészet benső formáira csak törekvést sejtetne is; az írott költészet egészen elszakad ama belformáktól, a nélkül, hogy helyettök mást állítana. De a külső rhythmus hatalma oly szilárd, hogy egyes elszigetelt, kivételes tüneményeket leszámítva, uralkodik nemzedékről nemzedékre, mint egyetlen verselési mód, melyre fogékony a magyar lélek és fül. S midőn e rhythmus a XVII. század derekán Amade s némileg Faludy kísérleteivel épen arra a pontra jut, hogy a hozzá illő benső formát is (a dalban legalább) megtalálja, mintha még nem volna egészen elkészítve a föld nemzeti költészetünknek, hirtelen szünet áll be, néhány évtizednyi pangás; melyből, az ébredés órája ütvén, egészen különböző irányokat látunk kisugárzani.

Hárma ez irányoknak, melyeket ugyanannyi iskolának szokás nevezni, egyezik abban, hogy mindenik előtt külföldi minta lebeg; a negyedik, mely a régi magyar rhythmus fonalát veszi fel, mintegy visszahatás amazok ellen. Franczia iskola, latin iskola; népszerű iskola.

A hagyományos költészetből legészrevehetlenebb az átmenet a franczia iskolához, mely idősorra is legelébb lépett föl. A tizenkét szótagú rímes vers, melyet használ, még jóformán a régi rhythmust zengi vissza, csupán a négy rím kettőre apadását sínli a Gyöngyösihez szokott fül. De még Orczyt, s olykor Barcsayt, alig veszi észre, hogy idegen útra csapott. Az egész iskola egyre-másra, elfogadható lenne a „régi jó” költészet folytatásának, ha nyelve, tárgyai, modora valami szokatlan újítás lehét nem éreztetnék. A nyelv nem az a köznapi bőbeszéd, fordulásai szokatlanok, rövidsége a lassú értelmet cserben hagyja. A tárgyak sem az eddigiek, s az előadást Hercules, Aeneas stb. ismert példái mellett egy csomó Turenne, Vauban stb. hallatlan nevei teszik élvezhetlenné. Szóval új irány ez, melynek Péczelyig kell haladnia, s Csokonayban más irányokkal egyesűlnie, hogy népszerűségre kapjon.

Erőszakosabban lép fel, épen Szabó Dáviddal (1777), a másik irány, mely a régi, leginkább római példák után indul. Itt már a szakadás világos. A magyar költészet hagyományos formáival semmi köze többé az új kísérletnek. Nemcsak a rím van eldobva: ez még tűrhetőbb volna; a közönség deákos része hozzá gyalulódnék a latinból ismert ódon formákhoz; a többi olvashatná próza gyanánt. De a nyelv, az új hangzású szavak, a soha nem hallott szófűzés! Valóban nagy erkölcsi bátorság, mondhatni reformátori buzgalom kellett ahhoz, hogy valaki a közérzékkel, a századok óta megszokottal így szembe keljen. És Szabó Dávid megtette.

Mellőzzük itt a harmadik (új) irányt, mely leginkább a német irodalom ébredező mozgalmait tartá szemmel, (s nem lehetetlen, hogy valamikor német iskolának fogja nevezni irodalomtörténetünk). Kísérletei még gr. Ráday Gedeon fiókjában rejtőztek, s leendő apostola, Kazinczy Ferenc, még csak holmi „Amerikai podocz” fordításán gyakorlá ifjú erejét. A negyedik (népszerű) iránynak, mely a múlt hagyományain és a ponyva termékein kérődzik vala, szintén még késett Dugonicsa, Gvadányija.

Egy jókora kötet jelent meg Kassán, 1777-ben: „Új mértékre vett különb verseknek három könyvei, melyeket szerzett esztergom-megyebeli pap, erdélyi, baróthi Szabó Dávid, mostan a kassai főiskolában az ékesen szóllásnak királyi professora”. Az új mérték épen azáltal volt új, mert régi volt, a rómaiaké. Amazok a hexameter, a distichon, az utóbbi: lírai schemák. Szabót ugyan e formák első magyar megkisérlőjének épen nem mondhatni: már a XVI. század óta akadunk elvétve ily nyomokra. Közvetlen előtte is történtek kísérletek, melyeket azonban ő nem ismert. Vele egyidejűleg, sőt már elébb, az ország más részében a szintén jezsuita rendű Rájnis hasonló czélra törekedett. A két férfi semmit nem tudott egymás törekvéséről, s midőn Szabó amazét meghallotta, felszólítá közös fellépésre. De Rájnis késett; Szabóé lőn a jégtörés koszorúja.

Ha az „Új mértékre vett verseket” mai szemmel lapozzuk, igen alanti vélemény támad bennünk Szabó Dávid költészete iránt. Jobbadán alkalmiak, nem igen emelkedve felül az alkalomszerűségen. Egyházi, iskolai elöljárók magasztalása. Névnapi köszöntők növendéke szüleihez, azon Pyberékhez, kiknek lakásán, Virthen, többször nyájasan időzött; hol később életét is munkás nyugalomban végzé. Dicsőítése Virthnek és lakóinak. Levelek pap barátjaihoz, annyira nem epistolai hangon, hogy némelyik csupa megbízások tára, pattogó versekben. Küldj burnótot, mert kifogyott szelenczémből, megleled a csomagot az ima-zsámoly körül, stb. A lantosok közt: anekdoták, ódai formákban. „Prókátor tenyerét megkeni két pörös, — Ez borzas tehenet, más pedig egy ökröt, Pajtájába vezet...” — Mikor aztán arra kerűl a sor, hogy az ügyvéd szóljon cliensei mellett, hallgat. „Szólj ökör” — mond az, ki ökröt adott. De az ügyvéd nem szólhat, mivel az óda szerint:

Egy (mely torkom elállja)
Tehenet elnyeltem.

E kis idézetből is sajdítja már az olvasó, hogyan bánt költőnk a nyelvvel. Az „egy — tehenet” összetartozik. Nem javalom, de bámulom merészségét. Könyve teljes a legszokatlanabb szócserékkel. Igaz, hogy szórakási szabadságát, mérsékelt arányban, még rímes elődeitől örökölte, kiket, úgylátszik, jól ismert. A kötszók (de, sőt, mint stb.) a ki mely hátravetése, az a névelő kihagyása már Gyöngyösi előtt, nála s utána sem ritkaság. „Helyekbe sok búgond gyűlt volt a melyeknek. Áldozatnak tartá sőt azt kiönteni. Béfedett szívének de levonván kérgét. Véget vét a halál mert egyéb mindenben.” Gyöngyösi. De a mi ezeknél, mondhatni, kivétel: Baróti, öntudatosan, szabálylyá teszi magának, s új ínversiókra bátorkodik, minő a fentebb idézett, addig hallatlan szórend is. Lássunk még néhányat. „E1komorodva valék első leveledre, verembe mint az esett farkas megkomorodni szokott.” — „Egybefagyott föld nyögne midőn.” — „Hat szál (mely az idén itten készüle) szövétnek már fogytára siet, már oda része nagyobb.” — „Bűn minden kárát mondani tudja ki meg?” — „Estefelé leveled második éri kezem.” — „Zápor után le felénk nap mosolyogva tekint.” — „És szabadíta ki fel.” — Ilyenek Szabónál, versei első gyűjteményében gyakoriak, nem is említve a kevésbbé felötlő, s nekünk már szokottá vált fordulatokat, rövidítéseket, újításokat.

Képzelhetni, s az irodalom-történet nyomozója adatszerűleg is bizonyíthatja, mennyire szokatlan, visszatetsző, nyelvrontó újítás vala mind ez, az egykorúak szemében. Maga Baróti megdöbbent a hatásra, s nem lőn bátorsága úgy folytatni végig, a mint kezdte. Költeményei újabb kiadásában, mely a régiek nagyobb részét hozta, megtoldva néhány új darabbal (Verskoszorú, 1786) még többnyire áll újításai mellett, s a mit változtat, inkább széptani, mint nyelvi „egyengetés”; de már a „Megjobbított s bővített költeményes munkákban” (1802) egészen más Baróti áll előttünk. Ki ez utolsó gyűjteményét az elsővel összeveti, érezni fogja ugyan, hogy a költő ízlése tisztúlt, verseiben jobb a numerus, nyelve folyóbb: de egyszersmind azt is, hogy merészsége oda van, dictiója ellapúl, képes mondatait eltörli, új szavait, fordulatait megtizedeli, hogy a gyommal, mely első gyűjteményében tagadhatlanúl buján tenyészett vala, sok virágot is kitép. Én megvallom, általában inkább szeretem Dávidot nyers újításaival, nyelve merész hibái és szépségei közepett az első kiadásban, mint a harmadiknak józan correctiói után. Inkább szóljon nekem így:

Erdővel tudniillik eget felváltva, nyirettyűt
Phoebus is, húgai közt, rántani néha szeret

mint, a nyirettyű szótól megijedve, így javítson:

Erdővel tudniillik eget felváltani néha
S lantot verni szeret Phoebus is, hugai közt.

Minden anachronizmus daczára, mennyivel erőteljesb a „nyirettyűt rántani” mint a közönséges „lantot verni”.

Szabó Dávidot méltán rótták meg túlzásaiért: de az is áll, hogy minden reformnak természete a túlzás. Már pedig mi legkevésbbé sem habozunk az ő működését átalában reformnak jellemezni. Nem az idegen versalakok behozását értjük, a mi csak közvetve használt; hanem az ez alakokkal mintegy természetesen megtömörült költői nyelvet, melyre az első, tömeges példákat Baróti Szabó merénylete szolgáltatá. Szabó Dávid és a vele egy úton indulók nélkül épen úgy nincsen Berzsenyi, Virág, mint ezek nélkül Vörösmarty.[1] Áthatva a római classicusoknak — nem annyira szellemétől, mert conceptióin s alkotásában első felléptekor e szellemet gyéren találjuk — mint nyelvbeli erejétől: valami olyat akar véghez vinni a magyar költői nyelven is. Röviden, nyomatékosan akar szólani, olykor a fukarságig; lehány minden fölösleget, olykor a szükségest is; eltér a mindennapitól, hogy szokatlanság által újítsa nyelvét; széttördeli a közönséges lapos szórendet; avúlt és tájszókat vesz fel, újakat is csinál. Mindezt nem szorúltságból, hanem teljes öntudattal, a római költők példájára. Latinismus, természetesen, de Szabó Dávid e latinismusba nem azért sülyed, mintha a magyart rosszúl tudná, vagy füle, nyelvérzéke eltompult volna az igazi magyar szólás iránt. Senki nem bírja teljesebben az anyai nyelvet mint ő, a háromszéki székely, senki az egykorúak közül nem bányászta ki annak rejtett kincseit annyira mint ő, a ritkább szavak és kifejezések gyűjtője, a „Kisded Szótár” emlékezetes írója. Ha csak az kell, ő körmönfont magyarságban és példabeszédes nyelvben Dugonicscsal is kiállja a versenyt: ám olvassa valaki „Thetis és Bacchus, vagy a víz és bor között támadt pör” czímű költeményét. De helyesb érzéke azt súgja neki, hogy nem a közmondásos nyelvben áll a tiszta magyarság, s hogy ez utóbbinak valahogyan ki kell emelkednie a hétköznapi beszéd lapályából, ha költői nyelvvé akar nemesűlni. Ő e czélra a latin versírók példáját teszi maga elé: annyiban helyesen, ha a velős római rövidséget velős magyar rövidséggel kísérli visszaadni, vagy olyat honosít meg, a mi nyereségére válik a nyelvnek; annyiban helytelenűl, ha idegen nyelvsajátság szolgai másolatára veti fejét. Szabó mind a két úton járt: amazon dicséretes úttörője nagy szellemeknek, míg ezen való botlásai, a méltó feledségben, már elvették büntetésöket.

Ha a „Kassai társaság”, ama kis írói szövetség, melyet Szabó Dávid Bacsányival és Kazinczyval kötött vala (1787), fel nem bomlik; ha Kazinczy a széptanilag fejletlenebb ízlésű Szabó működésére azután is befoly, mikor ő már aesthetikai törvényadóvá lett: nagyobb költő ugyan nem vált volna Dávidunkból, de ízlése tisztultával, merészségéből is megtartván bizonyos részt, a költői nyelv újjá teremtésére többet tehet vala durva kezdeménynél. De Kazinczy, Bacsányit nem tűrhetve, kilépett a hármas szövetségből, s nem sokkal aztán szabadságát hosszú időre elveszte; így Szabó, mint leveleiből látjuk, Bacsányihoz maradt közelebb, kinek az újítás dolgában igen mérséklett nézetei voltak s a „jó magyarság” örve alatt egy kis lapályt is szívesen megtűrt; s Gvadányi kedvét kereste, ami Barótira valóságos visszalépés. Ily befolyások alatt „jobbítgatá” költeményes munkáit s szerze újakat. Haladása némely irányban kétségtelen, költőibb tárgyakat választ, a bevett formákba megfelelőbb tartalmat igyekszik önteni. Hatméretű versei, melyekben azelőtt egy drámafélét is (Zrínyi Szigetnél), megkisérlett, többé nem pusztán verselések derűre-borúra: ő, ki azelőtt a „Komáromi földindúlás” descriptiójáig emelkedett az epicumban, most Miltonnal tesz próbát, nem ugyan az eredetiből, melyet nem értett, hanem egy latin kivonatból. „Alagyái” köszöntők és ügyes-bajos levél-tartalom helyett méltóbb tárgyakat fogadnak be: van egy pár elég folyékony heroidája a magyar történetből, egy pár satira, néhány epistola s epigramma. „Lantosai” mindinkább megközelítik az ódai hangot, s tárgyaiban választékosabb. De a nyelvre nézve tartózkodó, megelégszik a jó hangzattal, folyékonysággal; vigyáz, hogy szokatlant ne mondjon, régi műveit tisztogatja minden élesebb, képletesb jelzőtől, minden váratlan fordulattól, hogy szép simán, „természetesen” folyjanak. „A többi között (így szól a „Megjobbított Versek” előszavában), szemem volt arra mindenütt, hogy azoknak is, kik leginkább a versek könnyű és természetes folyásában gyönyörködnek, eleget tehessek. S méltán: mert valóban annál szebb és becsesebb minden festés, mennél közelebb járúl a természethez. Az kedvelteti legfőkép Ovidiust a többi költők között”. Ime ő, Virgil tanítványa, később fordítója, most Ovidot dicséri, hogy a közízlést kiengesztelje. Bacsányi „folyékonysága” látszik előtte lebegni, Vályi Andrással, Takács Józseffel nyájaskodik s oly könyvet ád, melyen ezek meg ne botránkozzanak. Csak midőn hosszú élete (szül. 1739, meghalt 1819) utolsó éveiben a virthi magányban, Virgilius fordítására buzdúl: akkor támad föl benne az eredeti által is ragadtatva, de mérsékelve higgadtabb ízlésétől, a régi merészség s a 70 év felé járó aggastyán oly fordítással gazdagítja irodalmunkat, mely nyereségére válik. Ebben is „sokat köszön” Bacsányinak: lehet méltán, lehet ama „folyékonyság” rovására, mely simít, de lapít is. Az „Eklogák” s az „Aeneis” lőnek ez aggkori munkásság eredményei; a Georgicont mellőzhette, miután a Rájnis fordításában megvolt, s miután Baróti maga a földmívelésről már adott volt egy verses könyvet, a „Paraszti majorságot” (1789) Vanière Jakab latin eredetije után.

Irodalmi vitáit Rájnissal, melyek leginkább a magyar hangmérték körűl forogtak, valamint „Orthographia és Grammatikabeli észrevételeit” (1800) mellőzzük: azok már a nyelv- és versfejlődés történetéhez tartoznak. De nem árt talán nyelvtudósainkat figyelmeztetni egy körülményre, mely nem könnyen ötlik szembe, pedig nyelvünk minden oldalú ismeretéhez jó segédforrás lehet. Tudjuk, hogy a magyar é, tájszólásilag néha í-nek, s ugyanaz más vidéken ie kettősnek, vagy széles ee-nek hangzik. Baróti, verseinek egész utolsó gyűjteményét (Komárom 1802) gondosan és következetesen úgy nyomatta, hogy e kétféle é meg van különböztetve. Az, mely minden vidéken é hangot ád, a szokott éles ékkel jelöltetik (é); az mely tájilag i-re, ie-re, ee-re, változik, a hátrafordult tompa é-vel (è). Oly adatgyűjtemény hangtanunk számára, melyért Szabó nem kisebb köszönetre érdemes nyelvészeinktől, mint „Kisded Szótáráért”.

A közönséget alig mernők többé Szabó Dávidhoz utasítani élvezetért: de a ki a magyar nyelv sokoldalú ismeretére törekszik, a nyelvész, a költő, haszonnal forgatja irásait; s különösen ez utóbbi fajt, mely oly könnyen elszelesedik s hajlandó hinni, hogy „ő rajta kezdődik a világ”, egy kis szerénységre tanítják e régibb írók, eléje tükrözvén, hogy más körülmények közt mennyire vitte oly tehetség is, melyet ma bizonynyal a jobbak közé számítanánk.

Megjegyzés
1 S úgy emlékszem, Vörösmarty életrajzában is olvasható, hogy igen fiatal korában épen Baróti Szabó tette rá az első benyomásokat. A. J. jegyzete.

Megjelent a „Koszorú” szépirodalmi hetilap (1863-1865) „Írói arczképek” rovatában, a költő kőnyomatú arcképe kíséretében.

***

Horátz III. Könyv XXX. ódája

Munkám végbevivém, mellynek az érceken
Tartóssága kitesz, s a faragott gulyák
Égignőtt tetején. Sem dühödött szelek;
Sem rút fergetegek, sem siető napok,
Sem végetlen idők meg nem emésztik azt.
Nem fog venni halál rajtam egész erőt:
Testem sírba leszáll, fennmarad a nevem:
Énrólam soha nyelv szólani nem szűnik,
A Főpap valamíg a Kapitóliom
Dombján, s Vesta kegyes gyermeke felmenend.
Majd amerre lefut zajjal az Aufidus;
Majd amerre paraszt népet igazgatott
Szűkös vízre szorúllt Daunus: az híre ki
Fog szágódni, hogy én a görög ajkra mért
Verset bévezetém Róma vidékire.
Fordítsd rám szemeid, nézd jeles érdemim:
Delfusból eredő zöld koszorút arass,
És önként fejemet, Melpomené, kerítsd.

***

Baróti Szabó Dávid: Jer, magyar lantom

Századunkban a különféle szaktudományok története azt mutatja, hogy – kölcsönös összefüggésük, egymásra utaltságuk és a határterületen mozgó diszciplínák együttműködése ellenére is – egy-egy tudományágon belül újabb és újabb szakok bontakoznak ki és válnak önállóvá, s ennek következtében egyre kevesebb lesz azoknak a száma, akik otthonosan mozognak akár egy-egy önálló tudományterület (pl. a néprajz, nyelvtudomány, történelem stb.) ismeretanyagában, és még kevesebb az olyan kutató, akinek a nevét különböző tudományszakok is jegyzik, s tudományos eredményeit számon tartják és hasznosítják. Röviden szólva: a XX. század aligha nevezhető a polihisztorok korának. S a magyar tudományosságban – az országhatáron belül és kívül – mégis vannak még napjainkban is örvendetes kivételek. Ezen kevesekhez tartozik Zalabai Zsigmond, a pozsonyi Komensky Egyetem Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszékének tanára, akit joggal nevezhetünk polihisztornak, hiszen kutatómunkája nemcsak az irodalomtudományt, a stilisztikát és irodalomkritikát öleli föl, hanem emellett a helytörténetet, faluszociográfiát, néprajzot, sőt – kisebb mértékben – még a nyelvészetet is. Ékes bizonyítékai ennek a Tűnődés a trópusokon, a Mindenekről számot adok és a Hazahív a harangszó című, az 1980-as évek elején megjelent kitűnő könyvei, nem szólva itt különböző tárgykörű cikkeiről, tanulmányairól és egyéb összeállításairól, önálló kiadványairól. Hogy e polihisztorságban milyen okok játszanak közre, mennyire függvénye az egyéni hajlamnak s mekkora benne a közösség, a nemzetiségi, kisebbségi helyzet szerepe, azt nagyon nehéz megítélni. Zalabai tanár úr – a Fábry-díjjal való kitüntetése kapcsán a vele készített interjúban – a következőképpen vallott erről: „A nemzetiségi kultúra kihívásai, megoldásra váró kérdései, az intézmények hiányából fakadó fehér foltok egyszerűen megkövetelik, hogy a szellemi emberek egy része vállalja a mindenes szerepét. Jó néhány olyan kollégát ismerek, akik valóban egyszemélyes intézménynek tekinthetők, és különböző műfajokban, tudományágakban próbálnak meg válaszolni az említett kihívásokra. ... Az írás rákényszerít arra, hogy az ember polihisztori feladatokat vállaljon magára, és nemcsak a magam pályájáról mondhatom ezt el, ugyanilyen sokműfajú szerző pl. Koncsol László is. Ez az egyik olyan terület, melyet a nemzetiségi írósors jelöl ki számunkra.” (A Hét 50. sz. 1994. XII. 9. 14.)
Zalabai Zsigmond legújabb munkája a „Jer, magyar lantom” című kiadvány, amelyet Baróti Szabó Dávid gazdag életművéből, több mint négyszáz költeményből válogatva állított össze. A kötet gerincét a ciklusokba rendezett költemények alkotják, ezt követi az Utószó, amely a költő életútjával, munkásságával és a kiadvánnyal kapcsolatos fontos tudnivalókat, részletes tájékoztatót foglalja magában. A „Név- és szómagyarázat” c. fejezet hasznos kiegészítésekkel szolgál a költemények jobb megértéséhez, valamint a korszaknak és a költő kortársainak megismeréséhez.
Helyesnek tartom Zalabai azon eljárásmódját, szerkesztési elvét, hogy a verseket téma- és élménykörük szerint ciklusokra bontotta, noha maga a költő ezt sohasem alkalmazta. „A versek ciklusokba rendezésével – amint azt a 189. lapon írja – arra törekedtünk, hogy ki- és fölnagyítsuk Baróti különböző arcait, lírájának jellegzetes tematikai-gondolati köreit. A cikluscímeket – egy-egy jellegzetes Baróticím, verssor, sortöredék felhasználásával – természetszerűleg nem a költő, hanem mi adtuk. A ciklusokon belül a költeményeket időrendben soroltuk egymás mellé, hogy érzékeltessük a költő élményeinek genezisét, lírájának fejlődéstörténetét is.”
Az „Utószó”-ban jó áttekintést kapunk Baróti Szabó Dávid életútjáról, hosszú és fordulatokban gazdag, a magyar nyelvterület különböző (egymástól távoli) vidékeihez kapcsolódó életének szakaszairól, valamint költői-műfordítói és tudományos tevékenységéről, legfontosabb műveiről. Mindennek összefoglalása nem csupán irodalomtörténeti (tudományos) szempontból szükséges és hasznos, hanem abban a tekintetben is, hogy az olvasó könnyebben, jobban megérthesse a kötetben található költeményeket. Ugyanilyen szempontból hasznosítható a „Név- és szómagyarázat” című fejezet jó néhány szócikke is, mégpedig elsősorban azok, amelyek Baróti Szabó kortársaira vonatkoznak, vagy valamely településsel kapcsolatosak. Így pl. remekbe szabott áttekintést találunk a Komáromhoz közeli Virt történetéről és arról a fontos szerepről, amelyet ez a Zsitva-parti kis település a költő életében betöltött, s amelyet a „Virt” c. versében ő maga így jellemzett:

„Nem falu, Virt, nem Váras; hanem tsak négy, vagy öt házból
Szép tsínnal készültt Nemes ülés: nem tesz azonban
Sem falu, sem Váras vele fel: levegöre Komárom
Vár-megye nem mútat könnyenn hozzája hasonlót.
Embereit látnád! félek, ne-hogy, öket ha kezdem
Meg- dítsérni, megint némellyeket öljön irígység.”

A Virt szócikk egyébként – többek között – arról is tájékoztatja az érdeklődő olvasót, hogy „B. Sz D. emlékére Virten a határ Pap-dombnak vagy Pap-útnak nevezett része őrzi; itt szokta elmélkedő sétáit végezni. A virti gazdaközösség 1872-ben közadakozásból gúla alakú vörösmárvány síremléket állíttatott tiszteletére, ezzel a felirattal: „Baróti Szabó Dávid / Jézus társasági pap / és magyar Classicus költő / Hamvainak. / Született 1739. ápr. 10-én, / Meghalt 1819. nov. 22-én.” – Virt már fiatalabb korában is vonzó hely volt a költő számára, s még inkább az lett életének utolsó két évtizedében, amelyet ott töltött. Az összeállításban lévő versek között több is akad, amelyben virti élményeiről, s a „már-már idillivé-mítoszivá stilizált” Virthez fűződő érzéseiről vall:

„Én gyönyörűségem. kedves Virt! Vajha magammal
Útra vihetnélek, vagy ha nem mozdíthat erőm meg,
Révi Komáromból tudnám, kebeledbe kicsalni
A múzsák seregét! Nincs földön iskola, melybe
Könnyebben járnék, s örömestebb. Míg tollat emelni
Fog kezem, amíglen nyelvem fog szózatot adni,
A dícsíretbenn első léssz nálam.”

Ismeretes, hogy a XVIII. században Magyarországon a nyelvjárások iránti érdeklődést az irodalmi népiesség, a felvilágosodás és – nem kis mértékben – a kibontakozó nyelvújító mozgalom váltotta ki. S már a nyelvújítók közül néhányan – szerencsére – azt vallották, hogy az irodalmi nyelvet tájszókkal is lehet és kell gazdagítani. Közéjük tartozott Baróti Szabó Dávid is, aki „Kisded szótár”-ában és „A magyarság virági” című munkájában – sok tájszót, népi szólást és közmondást közzétéve – szép példát is mutatott erre. A magyar nyelv féltő szeretete és dicsérete – búvópatakként – szinte az egész köteten végigvonul (pl. a „Társaságkötés”, az „Abauj vármegye ünnepe napjára”, a „Szabolcs vármegye ünnepére” c. verseiben). Az anyanyelv iránti szeretete és a fennmaradásáért való aggodalma a kiadvány nyitó költeményében is megnyilvánul:

„Serkenj fel, magyar ifjúság! ím nemzeti nyelved,
Egy szép nemzetnek bélyege, veszni siet.
Fogj tollat; kezdj íráshoz; kezdj szóba vegyűlni
Lantos Apollóval nemzeted ajka szerént”

Baróti Szabó Dávid – amint az az „Utószó”-bnól is kiviláglik – életének nyolcvan esztendeje során szülőhelyétől, a háromszéki Baróttól a Komárom megyei Virtig meglehetősen sok helyen megfordult (pl. Egerben, Kolozsvárt, Nagyszombatban, Székesfehérvárott), van olyan település (pl. Besztercebánya, Komárom, Szakolca, Trencsény), ahol egy-két évet töltött, Kassán és Virten pedig nagyjából két-két évtizedig lakott. Változatos életútja, a magyar nyelvterület egymástól távoli vidékeinek a megismerése hatással volt egész munkásságára, különböző témájú írásaira, s természetesen nyomot hagyott költészetében is. A „Jer, magyar lantom” c. kötetet végigolvasva is azt tapasztaljuk, hogy a különböző tájegységek nyelvjárása kisebb-nagyobb mértékben ezekben a verseiben is tükröződik. Az itt előforduló tájszavainak egy része szűkebb pátriájából, a Háromszék megyei Barótról és környékéről való, ilyenek pl. a diszke 'másodévi bárány', gyakor 'sűrű', gyakor ízben 'gyakran, sűrűn' , kisded 'kis, kicsi', kicsinded 'kicsi, kicsiny', majorság 'baromfi', vackor 'vadkörte'. – A XVIII. század végén és a XIX. század elején az elbeszélő múlt mint hagyományos igealak eléggé gyakori volt a korabeli szépirodalomban. Baróti Szabó verseiben is viszonylag gyakran előfordul, s ez valószínűleg összefügg azzal, hogy már anyanyelvjárásában megismerte ezt a sajátos igealakot. „A magyar huszárokhoz” c. költeményének egyik sorában két adatot is találunk az elbeszélő múltra: „Nem juta megszaladott seregünk, s új rendbe nem álla”. – Életének több mint felét Baróti Szabó Dávid a Felvidéken töltötte, érthető tehát, hogy erről a tájegységről jó néhány tájnyelvi elem is fölbukkan verseiben. Ezeknek egy része csallóközi, Komárom környéki nyelvjárási eredetű, ilyen pl. az l-ezést mutató dölfös, a zárt í-ző dícsíret, kímíli és a hegyette 'fölötte' tájszók; más része pedig palócos jellegű, ilyenek pl. a megett 'mögött' és a nyílt ó-zó gyanós 'gyanús', kátyók 'kágyúk' és odó 'odú' szóalakok. – Érdekes véletlen, hogy a „Szőlőből megjövetel” című költeményében a hajdina (Fagopyrum vulgare) megnevezésére – egymáshoz közeli sorokban – az anyanyelvjárásából megőrzött, román eredetű haricska tájszót és a Felvidéken megismert, a szlovákra visszavezethető pohánka lexémát használja. – Nem jelentéktelen azoknak a szóalakoknak, archaikus elemeknek a száma sem, amelyek alak- és/vagy jelentéstörténeti szempontból figyelemre méltóak. Ilyenek pl. a jövő idő kifejezésére szolgáló – and, -end jeles formák, például adand, hozand és követendi, valamint a mondjadssza és a jerssze -sza, -sze nyomósító elemmel bővült igealakok. – Végül a kötetben található lexémák közül néhány olyat említek meg, amely jelentése és/vagy hangalakja miatt érdemel különös figyelmet. Ilyenek pl. a következők: eltárgyaz 'eltalál, megcéloz', ih-nyáj 'juhnyáj', írott konty 'színes, cifra turbán', körtvély 'körte', ölyű 'ölyv', tanya 'halásztanya, halászóhely', tegetlen 'minap, múltkor, nemrégiben', téltúl itt-ott'. – Az itt felsorolt példák nagyrészt a „Név- és szómagyarázat” c. fejezetben is szerepelnek. Ezeknek kiválogatásáról és értelmezéséről az a vélemény alakult ki bennem, hogy Zalabai Zsigmond e téren is alapos és gondos munkát végzett. Némelyik szócikkhez részletesebb magyarázatot fűzött, így pl. a „Tisztelendő József István úrhoz” című költeményben előforduló „kucsmámot már négy, már hat ökörre teszem” szóláshoz a következőt: „Ezen szólás módja, mivel már elhatalmazott, a versben is elcsúszhat” – kommentálja B. Sz. D. 1802-es kötetében a fönti fordulatot. Mindamellett e szólásmondás ma már nem annyira „elhatalmazott”, hogy ne szorulna magyarázatra: a „Nem ér egy molyette kucsmát” szólás ellentétes jelentéséről van szó; értelme annyi mint: kitűnően, jól megy a sorom”.
Ismeretes, hogy az utóbbi években Európának ezt a térségét sok egyéb hasonlóság mellett az a sajnálatos közös vonás is jellemzi, hogy – szinte bármelyik országról van is szó – egyre nehezebb tudományos munkát megjelentetni és eladni. Éppen ezért örvendetes az a példás együttműködés, amelynek révén Zalabai Zsigmondnak a valóban hézagpótló összeállítása, a „Jer, magyar lantom” c. Baróti-kötet napvilágot láthatott. A kitűnő versválogatásért és azoknak ciklusokba rendezéséért, a költeményekhez kapcsolódó tanulmányért és a hozzáértő magyarázatokért Zalabai Zsigmondot illeti dicséret, de minden elismerést megérdemelnek a kiadást támogató települések önkormányzatai és mindazok, akik valamiképpen hozzájárultak a kötet megjelentetéséhez. A könyv gondos és szép kiállítása a Lilium Aurum munkáját dicséri.

Szabó József

Összeállította, a szövegeket gondozta, az utószót írta, s a név és szómagyarázatokat készítette Zalabai Zsigmond
Lilium Aurum Kft.
Dunaszerdahely

www.lib.jgytf.u-szeged.hu/folyoiratok/tiszataj/99-02/szabo.pdf