„Emlékezetből kihulló szavak”
Mit kezdene a ma beszélők többsége a mekkányem zsírra a gasztepszit mondattal, vagy a huny, hattalia, sterc, kráfli szavakkal?
Prof. dr. Kiss Jenő (Mihályi, 1943. február 1. – ) magyar nyelvész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A dialektológia és a szociolingvisztika neves kutatója. 1989 és 2008 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelvtudományi Tanszékcsoport (2002-től Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet) igazgatója.
Főbb publikációi
• A rábaközi Mihályi igeképzői (1970)
• Studien zur Wortbildung und Etymologie der finnisch-ugrischen Sprachen (1976)
• Mihályi tájszótár (1979)
• A cipészmesterség szakszókincse a rábaközi Mihályiban (1981)
• Nyelvjárási tanulmányok (1981)
• A rábaközi Mihályi nyelvjárásának hang- és alaktana (1982)
• Fejezetek a mihályi nyelvjárás mondattanából (1982)
• Magyar madárnevek (1984)
• A pingvintől a kolibriig (1985)
• Állandó szókapcsolatok a rábaközi Mihályiban (1989)
• A mihályi nyelvjárás változásai 1889 és 1989 között (1990)
• Magyar anyanyelvűek – magyar nyelvhasználat (1994)
• Társadalom és nyelvhasználat (1995)
• Zsirai Miklós (1995)
• Magyar nyelvjárási kalauz (2000)
• Magyar dialektológia (szerk., 2001)
• Magyar nyelvtörténet (társszerk., 2003)
Díjai, elismerései
• Kritikai Nívódíj (1977)
• Akadémiai Díj (1978, megosztva)
• Csűry Bálint-emlékérem (1981)
• Mihályi díszpolgára (2006)
• Pázmány Péter-díj (2008, Pro Renovanda Cultura Hungariae)
• Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2008)
***
„Leány - kis/leendő anya”
Ki beszél?
A magyar nyelv esélyei a XXI. században (1.)
2004. december 11. 01:00
Hanthy Kinga:
Milyen új feladatokat ad a nyelvészeknek a magyar társadalom és milyeneket az Európai Unió? Kiss Jenő, az ELTE Bölcsészettudományi Kara magyar nyelvtörténeti, szociolingvisztikai és dialektológiai tanszékének vezetője e kérdések mellett a hazai értelmiség felelősségéről is kifejtette véleményét.
[…]
– Sok információ nem jut el ugyan a nyelvészeti vitákból az érdeklődő értelmiséghez, annyi azonban igen, hogy több megközelítésmóddal, egymással nemritkán élesen vitatkozva dolgoznak a nyelvészek. Strukturalistákról, generativistákról, szociolingvisztákról lehet hallani. Mi a különbség közöttük?
– Saussure s követői, a strukturalisták a nyelv szerkezetét, azaz struktúráját kutatták és kutatják. A külső szemlélő számára hozzáférhető beszéd- és írásbeli megnyilatkozások jelentették és jelentik a vizsgálat kizárólagos konkrét tárgyát, ahogy a természettudományok esetében is. A generativisták viszont Chomsky nyomán az ember nyelvi képességét törekszenek leírni, amelynek segítségével a kompetens anyanyelvi beszélő nyelvi elemek véges mennyiségéből végtelen számú, nyelvtanilag helyes nyelvi megnyilatkozást alkot, vagyis generál. Az előbbi esetben a kutatók a nyelvet „kívülről”, az utóbbiban pedig „belülről”, az anyanyelvi beszélők nyelvi képességén, tudásán keresztül szemlélik. Chomsky különbséget tett egy nyelv szabályainak ismerete (kompetencia) és tényleges használata (performancia) között, s véleménye szerint az előbbi szerkezetét meghatározó szabályok leírása fontosabb. Az anyanyelv-elsajátítást úgy magyarázzák, hogy az emberben veleszületett módon, tehát biológiailag programozottan adva van az a lehetőség, az egyetemes nyelvtan, amely a környezet általános és specifikus nyelvi ingereinek, szabályainak hatására alakul ki. Bármilyen nyelvi környezetbe születik is a gyermek, képes a környezetében beszélt nyelvet anyanyelveként elsajátítani. A generatív nyelvészet a nyelvelméleti kutatások föllendülését hozta magával.
– Beszélő, nyelv és társadalom azonban nem létezik külön-külön. Ki tudja-e terjeszteni a nyelvtudomány a csápjait e bonyolultabb kérdéskör felé?
– A szociolingvisztika, vagyis társadalomnyelvészet épp a nyelvhasználat társadalmi kötöttségének s állandó változatosságának tényéből kiindulva azt tanítja, hogy a nyelvhasználat kettős: rendszertani és társadalmi meghatározottságú egyidejűleg. Azt hangsúlyozza, hogy a nyelvhasználat hitelesen csak társadalmi tényezőktől meghatározott működése közben vizsgálva ismerhető meg. Minthogy pedig társadalom és nyelv egymást feltételezik, az összefüggés oly szoros közöttük, hogy a társadalmi problémák egy része nyelvi természetű, s e gondok megoldása nem remélhető a nyelvi vonatkozások kutatása, tisztázása nélkül. Gondoljunk a kisebbségben élők nyelvi problémáira, a nyelvi hátrányos helyzetekre, az iskoláztatással, illetve az idegen nyelvek tanításával, tanulásával összefüggő nyelvi kérdésekre, a nyilvános nyelvhasználattal kapcsolatos gondokra, a nyelvi diszkrimináció és stigmatizáció különböző formáira!
– A társadalmi kutatásoknak tehát segédtudományuk lett a nyelvészet?
– Társadalmi versenyképességünknek része nyelvi versenyképességünk is, ezért a szociolingvisztikának fontos fogalma a kommunikációs kompetencia vagy a nyelvi közléstudás, amely azt a képességünket jelöli, hogy a mindenkori beszédhelyzetnek, körülményeknek megfelelően, tehát sikeresen tudjuk-e használni a nyelvet. Adott esetben a köznyelv választékos formáját, más esetekben valamely szaknyelvet, a diáknyelvet vagy nyelvjárást választjuk. Az anyanyelvi versenyképesség fontos része mindenki társadalmi versenyképességének, ezért az anyanyelvi műveltség, azaz a nyelvi tudatosság szintjének emelése össztársadalmi fontosságú kérdés. A mondottakból kitetszhet, hogy e kutatások eredményeinek gyakorlati hasznosíthatósága nem lebecsülendő. Eseményekben gazdag nyelvtudományi terület a kognitív nyelvészet is, amely a megismerésről szóló tudományokkal van kapcsolatban. A szóban forgó terület művelői a nyelvet az emberi megismerő rendszerrel való öszszefüggésében vizsgálják. Környezetünket, a világot egyebek mellett a nyelv segítségével vesszük birtokba. A világ nyelvi képe ily módon arról is vall, hogy az egyes nyelvek beszélői milyennek látták és látják, hogyan tagolták és tagolják világukat. Leány szavunk például eredetileg azt jelentette: kis/leendő anya, az idétlen pedig ezt: koraszülött, tudniillik idő előtt született. A magyarban a ’szeretet’ és a ’szerelem’ külön szavakkal jelölt jelenség, az angolban és a németben viszont nem: love, Liebe. A nyelv vizsgálatával fontos és érdekes művelődéstörténeti megállapításokat tehetünk.
– A generatív grammatikusok elsősorban a nyelvek általános szabályszerűségeit próbálják meg leírni. E szempontból a magyar hálás és gazdag kutatási terület lehet, hiszen nem tartozik a népes indoeurópai nyelvcsaládba. Nem mondanak csődöt a magyar nyelv vizsgálatakor a más nyelvek kutatásában jól alkalmazható leírási technikák?
– Nem, mert a nyelvek alapszabályai, működési alapelvei azonosak. Meglepőnek tetszhet: a magyarban, ebben a nem indoeurópai nyelvben nincsen olyan hang, szófaj, morfématípus, mondatfajta, képzőtípus vagy igeidő, amely ne volna meg valamely más nyelvben. Mégis egyedi ez a nyelv, mert története során azzá vált. Úgy vagyunk a nyelvekkel is, mint a festményekkel. Azonos ecsettel, azonos alapszínekből mennyire más festmények készíthetők! A magyar nyelv érdekessége éppen abban van, hogy más típusú nyelv, mint például a legjobban kutatott angol, s vizsgálata hozzásegít annak megállapításához, hogy melyek is valójában az egyetemes nyelvi sajátosságok. Nem véletlen, hogy a magyar kutatók eredményei a külföldi kollégák érdeklődését is fölkeltették.
[…]
A más nyelveken megfogalmazódó új ismereteket úgy célszerű tehát közvetíteni, hogy minél többen és minél gyorsabban birtokba vehessék őket. Ezt pedig az anyanyelvvel érhetjük el legelőbb. Ezért van szükség a tudományok magyar nyelvének fejlesztésére. A nyelvek jövője attól függ, megtartják-e őket beszélőik. A nyelvek nem kihalnak, hanem elhagyják őket. Az anyanyelvhez való kiegyensúlyozott, pozitív viszony tehát nyelvmegtartó erő. A kisebbségben élő emberek érzik, tudják ezt leginkább.
mn.mno.hu/portal/255896
Milyen új feladatokat ad a nyelvészeknek a magyar társadalom és milyeneket az Európai Unió? Kiss Jenő, az ELTE Bölcsészettudományi Kara magyar nyelvtörténeti, szociolingvisztikai és dialektológiai tanszékének vezetője e kérdések mellett a hazai értelmiség felelősségéről is kifejtette véleményét.
[…]
– Sok információ nem jut el ugyan a nyelvészeti vitákból az érdeklődő értelmiséghez, annyi azonban igen, hogy több megközelítésmóddal, egymással nemritkán élesen vitatkozva dolgoznak a nyelvészek. Strukturalistákról, generativistákról, szociolingvisztákról lehet hallani. Mi a különbség közöttük?
– Saussure s követői, a strukturalisták a nyelv szerkezetét, azaz struktúráját kutatták és kutatják. A külső szemlélő számára hozzáférhető beszéd- és írásbeli megnyilatkozások jelentették és jelentik a vizsgálat kizárólagos konkrét tárgyát, ahogy a természettudományok esetében is. A generativisták viszont Chomsky nyomán az ember nyelvi képességét törekszenek leírni, amelynek segítségével a kompetens anyanyelvi beszélő nyelvi elemek véges mennyiségéből végtelen számú, nyelvtanilag helyes nyelvi megnyilatkozást alkot, vagyis generál. Az előbbi esetben a kutatók a nyelvet „kívülről”, az utóbbiban pedig „belülről”, az anyanyelvi beszélők nyelvi képességén, tudásán keresztül szemlélik. Chomsky különbséget tett egy nyelv szabályainak ismerete (kompetencia) és tényleges használata (performancia) között, s véleménye szerint az előbbi szerkezetét meghatározó szabályok leírása fontosabb. Az anyanyelv-elsajátítást úgy magyarázzák, hogy az emberben veleszületett módon, tehát biológiailag programozottan adva van az a lehetőség, az egyetemes nyelvtan, amely a környezet általános és specifikus nyelvi ingereinek, szabályainak hatására alakul ki. Bármilyen nyelvi környezetbe születik is a gyermek, képes a környezetében beszélt nyelvet anyanyelveként elsajátítani. A generatív nyelvészet a nyelvelméleti kutatások föllendülését hozta magával.
– Beszélő, nyelv és társadalom azonban nem létezik külön-külön. Ki tudja-e terjeszteni a nyelvtudomány a csápjait e bonyolultabb kérdéskör felé?
– A szociolingvisztika, vagyis társadalomnyelvészet épp a nyelvhasználat társadalmi kötöttségének s állandó változatosságának tényéből kiindulva azt tanítja, hogy a nyelvhasználat kettős: rendszertani és társadalmi meghatározottságú egyidejűleg. Azt hangsúlyozza, hogy a nyelvhasználat hitelesen csak társadalmi tényezőktől meghatározott működése közben vizsgálva ismerhető meg. Minthogy pedig társadalom és nyelv egymást feltételezik, az összefüggés oly szoros közöttük, hogy a társadalmi problémák egy része nyelvi természetű, s e gondok megoldása nem remélhető a nyelvi vonatkozások kutatása, tisztázása nélkül. Gondoljunk a kisebbségben élők nyelvi problémáira, a nyelvi hátrányos helyzetekre, az iskoláztatással, illetve az idegen nyelvek tanításával, tanulásával összefüggő nyelvi kérdésekre, a nyilvános nyelvhasználattal kapcsolatos gondokra, a nyelvi diszkrimináció és stigmatizáció különböző formáira!
– A társadalmi kutatásoknak tehát segédtudományuk lett a nyelvészet?
– Társadalmi versenyképességünknek része nyelvi versenyképességünk is, ezért a szociolingvisztikának fontos fogalma a kommunikációs kompetencia vagy a nyelvi közléstudás, amely azt a képességünket jelöli, hogy a mindenkori beszédhelyzetnek, körülményeknek megfelelően, tehát sikeresen tudjuk-e használni a nyelvet. Adott esetben a köznyelv választékos formáját, más esetekben valamely szaknyelvet, a diáknyelvet vagy nyelvjárást választjuk. Az anyanyelvi versenyképesség fontos része mindenki társadalmi versenyképességének, ezért az anyanyelvi műveltség, azaz a nyelvi tudatosság szintjének emelése össztársadalmi fontosságú kérdés. A mondottakból kitetszhet, hogy e kutatások eredményeinek gyakorlati hasznosíthatósága nem lebecsülendő. Eseményekben gazdag nyelvtudományi terület a kognitív nyelvészet is, amely a megismerésről szóló tudományokkal van kapcsolatban. A szóban forgó terület művelői a nyelvet az emberi megismerő rendszerrel való öszszefüggésében vizsgálják. Környezetünket, a világot egyebek mellett a nyelv segítségével vesszük birtokba. A világ nyelvi képe ily módon arról is vall, hogy az egyes nyelvek beszélői milyennek látták és látják, hogyan tagolták és tagolják világukat. Leány szavunk például eredetileg azt jelentette: kis/leendő anya, az idétlen pedig ezt: koraszülött, tudniillik idő előtt született. A magyarban a ’szeretet’ és a ’szerelem’ külön szavakkal jelölt jelenség, az angolban és a németben viszont nem: love, Liebe. A nyelv vizsgálatával fontos és érdekes művelődéstörténeti megállapításokat tehetünk.
– A generatív grammatikusok elsősorban a nyelvek általános szabályszerűségeit próbálják meg leírni. E szempontból a magyar hálás és gazdag kutatási terület lehet, hiszen nem tartozik a népes indoeurópai nyelvcsaládba. Nem mondanak csődöt a magyar nyelv vizsgálatakor a más nyelvek kutatásában jól alkalmazható leírási technikák?
– Nem, mert a nyelvek alapszabályai, működési alapelvei azonosak. Meglepőnek tetszhet: a magyarban, ebben a nem indoeurópai nyelvben nincsen olyan hang, szófaj, morfématípus, mondatfajta, képzőtípus vagy igeidő, amely ne volna meg valamely más nyelvben. Mégis egyedi ez a nyelv, mert története során azzá vált. Úgy vagyunk a nyelvekkel is, mint a festményekkel. Azonos ecsettel, azonos alapszínekből mennyire más festmények készíthetők! A magyar nyelv érdekessége éppen abban van, hogy más típusú nyelv, mint például a legjobban kutatott angol, s vizsgálata hozzásegít annak megállapításához, hogy melyek is valójában az egyetemes nyelvi sajátosságok. Nem véletlen, hogy a magyar kutatók eredményei a külföldi kollégák érdeklődését is fölkeltették.
[…]
A más nyelveken megfogalmazódó új ismereteket úgy célszerű tehát közvetíteni, hogy minél többen és minél gyorsabban birtokba vehessék őket. Ezt pedig az anyanyelvvel érhetjük el legelőbb. Ezért van szükség a tudományok magyar nyelvének fejlesztésére. A nyelvek jövője attól függ, megtartják-e őket beszélőik. A nyelvek nem kihalnak, hanem elhagyják őket. Az anyanyelvhez való kiegyensúlyozott, pozitív viszony tehát nyelvmegtartó erő. A kisebbségben élő emberek érzik, tudják ezt leginkább.
mn.mno.hu/portal/255896
***
„A nyelv olyan, mint az asszony: elhervad, ha nem szeretik”
Kiss Jenő
Hogyan vélekedünk a nyelvjárások jövőjéről?
I. A jövő, mert nem ismerjük, titok. Az emberiség régi vágya, hogy a titkokat megfejtse. Szeretnénk tudni sok más mellett azt is, milyen jövő vár a nyelvekre, nyelvjárásokra, elsősorban persze saját nyelvünkre, nyelvjárásunkra. Válaszadást elsősorban a tudománytól várhatunk. Nyelvi kérdésekben értelemszerűen a nyelvtudománytól.
(…)
Tény, hogy a nyelvjárások fölött már évszázadok óta kongatják a vészharangot. A 19. században már magabiztos jóslatok hangzottak el, egy angol filológus például ezt írta: Ahol ma a hatalmas méretekben könnyebbé vált közlekedési kapcsolatok korábban nem sejtett módon összevissza keverik az embereket, ott vége a helyi nyelvjárásnak, a mondáknak és szokásoknak; a vasúti síp elzengte halotti éneküket. Néhány éven belül el fognak tűnni (idézve: Magyar Nyelvőr 1989: 466). S hogyan vélekedtek a magyar kutatók? 1832-ben Plánder Ferenc ezt írta: „a Göcsei … szóejtés … mióta a nemzeti kisebb iskolák megszaporodtak, és az olvasás a köznép között is inkább elterjedt, tellyes elenyészéséhez közelget” (Tudományos Gyűjtemény 1832/3: 63). Ezek után mit írt 82 évvel később, 1914-ben egy másik göcseji kutató? Ezt: „Hát az ő [tudniillik Plánder] idejében bizony nagyon keveset kophatott meg a göcseji nyelvjárás, mert az általa közölt szójárás szerint beszélnek még máig is az öregek” (Idézi Végh: Magyar Nyelvőr 1954: 427).
(…)
Azt tudjuk, hogy a nyelvjárások fő hordozói, a falusi, földművelésből élő emberek általános társadalmi megítélése meglehetősen negatív (gondoljunk a „parasztozás”-ra, a „mucsaizás”-ra, a „bőgatyások” emlegetésére). A nyelvjárások stigmatizálása annak következménye, hogy ehhez a társadalmi csoporthoz kötődnek a nyelvjárások, s a csoport tagjaira vonatkozó negatív vélekedést vitték át a nyelvjárásokra is (nem mai eredetű, de szívósan továbbélő jelenségről van szó). A nyelvjárások stigmatizálódásának másik oka az iskolai oktatás korábbi nyelvjárásellenessége, azon gyakorlata volt, hogy az iskolai órákon egyrészt hadjáratot indítottak a tanulók nyelvjárásias nyelvhasználata ellen, másrészt a köznyelv és a helyesírás tanítását a nyelvjárási háttér figyelembe vétele nélkül végezték. Végül: a kabarék mai is előszeretettel „vonultatják fel” az együgyű balek szerepében a nyelvjárási beszédű figurákat, felfrissítve újra és újra azt a vélekedést, hogy a nyelvjárások mire is jók.
Előadásomban arról adok rövid tájékoztatást, mit mutatnak azok az adatok, amelyeket egy 2001-es felmérésemből merítettem. 800 Kárpát-medencei (kisebbségi és magyarországi), magyar anyanyelvű első éves magyar szakos egyetemi és főiskolai hallgató kérdőíves kérdésekre adott válaszát elemezve a következőket mondhatom. Hangsúlyozni kívánom: amit itt közlendő vagyok, az a magyar nyelvközösségnek csupán egy szűk csoportjára vonatkozik.(…)
Milyen a nyelvjárási beszéd? A válaszadók megközelítően fele szerint szép, másik fele inkább olyan jelzőket használt, amelyek a negatív vagy abba hajló vélekedést tükröznek. Arra a kérdésre, hogy milyen tévképzetek élnek a társadalomban a nyelvjárási beszédmódról, a tényeket jól tükröző válaszokat adtak általában az adatközlők. Íme: a válaszok szerint a többség így látta: 41 % szerint a műveletlenség jele, 17% szerint helytelen, hibás. 42%-ot tesznek ki az alábbi vélekedések (egy-egy véleménytípus általában 3% körüli szavazatot kapott): csúnya, elavult, elmaradott beszédmód, parasztos, mucsai, intelligenciahiányt tükröz, alacsonyabb rendű, mint a köznyelv, a köznyelv romlott változata, visszaszorítandó, magyartalan, nevetséges, fölösleges, szegényes. Valóban: jól érzékelik a válaszadók, milyen vélemények élnek a társadalomban, s ezeket azért is írhatták le bátran, mert nem saját véleményükként kellett közölniük őket.
A következő kérdés ez volt: milyennek találta a nyelvjárási beszélőket? A válaszok megoszlása: kedvesek: 38%, bizalomgerjesztők: 8%, elmaradottak: 4%, műveletlenek: 2%, idegesítők: 2%, ügyetlenek: 1%.
A negatív vélekedések ─ úgy tűnik ─ hangsúlyosabban, illetőleg nagyobb arányban megjelennek középiskolások körében végzett fölmérésekben, mint ahogy a szóban forgó főiskolások, egyetemisták adatai mutatják. Példák: egy vidéki (palóc) város gimnáziumában és egészségügyi szakközépiskolájában 2006-ban végzett, 200 fős fölmérés alapján készült elemzésből idézek: „Totál idiótának nézem a szerencsétlent [= a nyelvjárásban beszélőt]. Ja, és elkerülöm ezek után 200 m-es körzetben” [!]. „Ha nagyon úgy [= nyelvjárásiasan] beszél, akkor egy parasztnak tartom. Ha csak egy kicsit, akkor aranyosnak”. Egy másik szerint a nyelvjárási beszélő „Kiábrándító tud lenni. Népies és furcsa”. „Semmilyen véleményem nincs ilyen emberekről. De rossz benyomás alakul ki bennem”. „Szerintem szép, ha valaki nyelvjárásban beszél, mert arról meg lehet ismerni, honnan jött” (Streli 2007: 23).
(…)Mindaddig, amíg a nyelvjárásoknak megmarad az a szerepköre, hogy a szűkebb közösség együvé tartozását fejezik ki vele, addig nagy valószínűséggel meg is marad a nyelvjárások nagy része. Minthogy pedig általános jelenség, hogy az emberek élete a nyilvános és a családi/otthoni szférában zajlik, s mindegyik részben más viselkedést, öltözködést, beszédmódot, stílust követel vagy kíván meg, valószínűsíthető, hogy a nyelvjárási beszélők a nyelvjárást ─ természetesen módosított, állandóan változó formában, de mégiscsak ─ megtartják a helyi, kisközösségi azonosság és együvé tartozás szimbólumaként, a családi nyelvhasználat eszközeként. Ezzel kapcsolatban említem meg, hogy németországi fölmérések azt mutatják, hogy a nyelvjárási beszélők a nyelvjárási beszédmódhoz mennyi pozitív szerepkört társítanak. A kapcsolatteremtés fontos eszközének tartják, mert szerintük közvetlenebb, őszintébb, egyenesebb, barátságosabb, lágyabb, mint a köznyelven szólás. (Az ismeretlen emberrel szemben a semleges köznyelv dukál, az ismerősnek viszont a közös nyelvjárás jár.) A nyelvjárás ezen felül pozitív érzelmeket ébreszt, hangulatot teremt, mert emberi, meleg, kedves, szívélyes, bizalmas, meghitt, kényelmes. Azaz: az anyanyelvjárás az azt beszélőknek az otthonosság, a biztonság, a meghittség érzését adja. S az emberek bizony szívesen vannak otthon nyelvükben is. (A kisebbségi sorsot ismerők jól tudják ─ különösen akkor, ha nem birtokolják még magas szinten az államnyelvet ─, hogy mit jelent, ha zavartalanul használhatják anyanyelvüket.) Annak szemléltetésére, hogy mennyi pozitív érzelem is kapcsolódhat a nyelvjárásokhoz, két idézet: „Mult-ízü, kedves dallamos szavak – Öröm szívemnek újra hallani. Mik csengenek bennük, mik szólanak? Falumnak rég-hallott harangjai?” (Áprily: Tájszólás). Illetőleg: „Te vagy a táj, hová szívem Folyton epedve hazarándul: Te kék, finom, fantasztikus Dunántul! Ha otthon kell, ha mese kell, Feléd futok. Te vagy a dajka, Kinek tej-édes szavakat Ad ajka” (Babits (A szépszemű öreg tovább mesél…).
(…)
Sütő András idézte egyik regényében ezt a mondatot: „A nyelv olyan, mint az asszony: elhervad, ha nem szeretik”. Mint üzent ezzel a mondattal? Azt, hogy szeressétek anyanyelveteket, ha nem akarjátok pusztulását! És azt is ő írta: „A mi mindennapi egyenes tartásunkat add meg nékünk ma, édes anyanyelvünk. Mert nem mi választottunk téged: te választottál bennünket”. Magyarán: mindannyiunknak felelőssége van anyanyelvünkkel szemben is. Hogy milyen lesz nyelvünk jövője, az bizony mindenek előtt rajtunk múlik. Az átháríthatatlan felelősség a mi vállunkat nyomja. Születik-e elég utód, s továbbadják-e a magyar anyanyelvűek nyelvüket utódaiknak? Ez a két legfontosabb kérdés. A többi ezekhez képest elhanyagolható.
Hivatkozások
Kontra Miklós 2003. A szép magyar beszéd és a csúnya. In. Kontra Miklós szerk., Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Budapest, Osiris Kiadó. 240─255.
Magyar dialektológia. 2001. Szerk. Kiss Jenő. Budapest, Osiris Kiadó.
Niebaum, Hermann ─ Macha, Jürgen 1999. Einführung in die Dialektologie des Deutschen. Tübingen, Max Niemeyer Verlag.
Streli Zita Ágnes 2007. A székesfehérvári székelyek és a szlavóniai csángók ─ avagy mit tudnak a középiskolások a nyelvjárásokról. In: Guttmann Miklós és Molnár Zoltán szerk., V. Dialektológiai szimpozion. Szombathely, A Berzsenyi Dániel Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékének Kiadványai VIII. 244─251.
Streli Zita 2007. Hogy is van ezekkel a nyelvjárásokkal? PhD-dolgozat. Budapest, ELTE BTK.
szgnye.vmmi.org/kissjeno2008.htm
(…)
Tény, hogy a nyelvjárások fölött már évszázadok óta kongatják a vészharangot. A 19. században már magabiztos jóslatok hangzottak el, egy angol filológus például ezt írta: Ahol ma a hatalmas méretekben könnyebbé vált közlekedési kapcsolatok korábban nem sejtett módon összevissza keverik az embereket, ott vége a helyi nyelvjárásnak, a mondáknak és szokásoknak; a vasúti síp elzengte halotti éneküket. Néhány éven belül el fognak tűnni (idézve: Magyar Nyelvőr 1989: 466). S hogyan vélekedtek a magyar kutatók? 1832-ben Plánder Ferenc ezt írta: „a Göcsei … szóejtés … mióta a nemzeti kisebb iskolák megszaporodtak, és az olvasás a köznép között is inkább elterjedt, tellyes elenyészéséhez közelget” (Tudományos Gyűjtemény 1832/3: 63). Ezek után mit írt 82 évvel később, 1914-ben egy másik göcseji kutató? Ezt: „Hát az ő [tudniillik Plánder] idejében bizony nagyon keveset kophatott meg a göcseji nyelvjárás, mert az általa közölt szójárás szerint beszélnek még máig is az öregek” (Idézi Végh: Magyar Nyelvőr 1954: 427).
(…)
Azt tudjuk, hogy a nyelvjárások fő hordozói, a falusi, földművelésből élő emberek általános társadalmi megítélése meglehetősen negatív (gondoljunk a „parasztozás”-ra, a „mucsaizás”-ra, a „bőgatyások” emlegetésére). A nyelvjárások stigmatizálása annak következménye, hogy ehhez a társadalmi csoporthoz kötődnek a nyelvjárások, s a csoport tagjaira vonatkozó negatív vélekedést vitték át a nyelvjárásokra is (nem mai eredetű, de szívósan továbbélő jelenségről van szó). A nyelvjárások stigmatizálódásának másik oka az iskolai oktatás korábbi nyelvjárásellenessége, azon gyakorlata volt, hogy az iskolai órákon egyrészt hadjáratot indítottak a tanulók nyelvjárásias nyelvhasználata ellen, másrészt a köznyelv és a helyesírás tanítását a nyelvjárási háttér figyelembe vétele nélkül végezték. Végül: a kabarék mai is előszeretettel „vonultatják fel” az együgyű balek szerepében a nyelvjárási beszédű figurákat, felfrissítve újra és újra azt a vélekedést, hogy a nyelvjárások mire is jók.
Előadásomban arról adok rövid tájékoztatást, mit mutatnak azok az adatok, amelyeket egy 2001-es felmérésemből merítettem. 800 Kárpát-medencei (kisebbségi és magyarországi), magyar anyanyelvű első éves magyar szakos egyetemi és főiskolai hallgató kérdőíves kérdésekre adott válaszát elemezve a következőket mondhatom. Hangsúlyozni kívánom: amit itt közlendő vagyok, az a magyar nyelvközösségnek csupán egy szűk csoportjára vonatkozik.(…)
Milyen a nyelvjárási beszéd? A válaszadók megközelítően fele szerint szép, másik fele inkább olyan jelzőket használt, amelyek a negatív vagy abba hajló vélekedést tükröznek. Arra a kérdésre, hogy milyen tévképzetek élnek a társadalomban a nyelvjárási beszédmódról, a tényeket jól tükröző válaszokat adtak általában az adatközlők. Íme: a válaszok szerint a többség így látta: 41 % szerint a műveletlenség jele, 17% szerint helytelen, hibás. 42%-ot tesznek ki az alábbi vélekedések (egy-egy véleménytípus általában 3% körüli szavazatot kapott): csúnya, elavult, elmaradott beszédmód, parasztos, mucsai, intelligenciahiányt tükröz, alacsonyabb rendű, mint a köznyelv, a köznyelv romlott változata, visszaszorítandó, magyartalan, nevetséges, fölösleges, szegényes. Valóban: jól érzékelik a válaszadók, milyen vélemények élnek a társadalomban, s ezeket azért is írhatták le bátran, mert nem saját véleményükként kellett közölniük őket.
A következő kérdés ez volt: milyennek találta a nyelvjárási beszélőket? A válaszok megoszlása: kedvesek: 38%, bizalomgerjesztők: 8%, elmaradottak: 4%, műveletlenek: 2%, idegesítők: 2%, ügyetlenek: 1%.
A negatív vélekedések ─ úgy tűnik ─ hangsúlyosabban, illetőleg nagyobb arányban megjelennek középiskolások körében végzett fölmérésekben, mint ahogy a szóban forgó főiskolások, egyetemisták adatai mutatják. Példák: egy vidéki (palóc) város gimnáziumában és egészségügyi szakközépiskolájában 2006-ban végzett, 200 fős fölmérés alapján készült elemzésből idézek: „Totál idiótának nézem a szerencsétlent [= a nyelvjárásban beszélőt]. Ja, és elkerülöm ezek után 200 m-es körzetben” [!]. „Ha nagyon úgy [= nyelvjárásiasan] beszél, akkor egy parasztnak tartom. Ha csak egy kicsit, akkor aranyosnak”. Egy másik szerint a nyelvjárási beszélő „Kiábrándító tud lenni. Népies és furcsa”. „Semmilyen véleményem nincs ilyen emberekről. De rossz benyomás alakul ki bennem”. „Szerintem szép, ha valaki nyelvjárásban beszél, mert arról meg lehet ismerni, honnan jött” (Streli 2007: 23).
(…)Mindaddig, amíg a nyelvjárásoknak megmarad az a szerepköre, hogy a szűkebb közösség együvé tartozását fejezik ki vele, addig nagy valószínűséggel meg is marad a nyelvjárások nagy része. Minthogy pedig általános jelenség, hogy az emberek élete a nyilvános és a családi/otthoni szférában zajlik, s mindegyik részben más viselkedést, öltözködést, beszédmódot, stílust követel vagy kíván meg, valószínűsíthető, hogy a nyelvjárási beszélők a nyelvjárást ─ természetesen módosított, állandóan változó formában, de mégiscsak ─ megtartják a helyi, kisközösségi azonosság és együvé tartozás szimbólumaként, a családi nyelvhasználat eszközeként. Ezzel kapcsolatban említem meg, hogy németországi fölmérések azt mutatják, hogy a nyelvjárási beszélők a nyelvjárási beszédmódhoz mennyi pozitív szerepkört társítanak. A kapcsolatteremtés fontos eszközének tartják, mert szerintük közvetlenebb, őszintébb, egyenesebb, barátságosabb, lágyabb, mint a köznyelven szólás. (Az ismeretlen emberrel szemben a semleges köznyelv dukál, az ismerősnek viszont a közös nyelvjárás jár.) A nyelvjárás ezen felül pozitív érzelmeket ébreszt, hangulatot teremt, mert emberi, meleg, kedves, szívélyes, bizalmas, meghitt, kényelmes. Azaz: az anyanyelvjárás az azt beszélőknek az otthonosság, a biztonság, a meghittség érzését adja. S az emberek bizony szívesen vannak otthon nyelvükben is. (A kisebbségi sorsot ismerők jól tudják ─ különösen akkor, ha nem birtokolják még magas szinten az államnyelvet ─, hogy mit jelent, ha zavartalanul használhatják anyanyelvüket.) Annak szemléltetésére, hogy mennyi pozitív érzelem is kapcsolódhat a nyelvjárásokhoz, két idézet: „Mult-ízü, kedves dallamos szavak – Öröm szívemnek újra hallani. Mik csengenek bennük, mik szólanak? Falumnak rég-hallott harangjai?” (Áprily: Tájszólás). Illetőleg: „Te vagy a táj, hová szívem Folyton epedve hazarándul: Te kék, finom, fantasztikus Dunántul! Ha otthon kell, ha mese kell, Feléd futok. Te vagy a dajka, Kinek tej-édes szavakat Ad ajka” (Babits (A szépszemű öreg tovább mesél…).
(…)
Sütő András idézte egyik regényében ezt a mondatot: „A nyelv olyan, mint az asszony: elhervad, ha nem szeretik”. Mint üzent ezzel a mondattal? Azt, hogy szeressétek anyanyelveteket, ha nem akarjátok pusztulását! És azt is ő írta: „A mi mindennapi egyenes tartásunkat add meg nékünk ma, édes anyanyelvünk. Mert nem mi választottunk téged: te választottál bennünket”. Magyarán: mindannyiunknak felelőssége van anyanyelvünkkel szemben is. Hogy milyen lesz nyelvünk jövője, az bizony mindenek előtt rajtunk múlik. Az átháríthatatlan felelősség a mi vállunkat nyomja. Születik-e elég utód, s továbbadják-e a magyar anyanyelvűek nyelvüket utódaiknak? Ez a két legfontosabb kérdés. A többi ezekhez képest elhanyagolható.
Hivatkozások
Kontra Miklós 2003. A szép magyar beszéd és a csúnya. In. Kontra Miklós szerk., Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Budapest, Osiris Kiadó. 240─255.
Magyar dialektológia. 2001. Szerk. Kiss Jenő. Budapest, Osiris Kiadó.
Niebaum, Hermann ─ Macha, Jürgen 1999. Einführung in die Dialektologie des Deutschen. Tübingen, Max Niemeyer Verlag.
Streli Zita Ágnes 2007. A székesfehérvári székelyek és a szlavóniai csángók ─ avagy mit tudnak a középiskolások a nyelvjárásokról. In: Guttmann Miklós és Molnár Zoltán szerk., V. Dialektológiai szimpozion. Szombathely, A Berzsenyi Dániel Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékének Kiadványai VIII. 244─251.
Streli Zita 2007. Hogy is van ezekkel a nyelvjárásokkal? PhD-dolgozat. Budapest, ELTE BTK.
szgnye.vmmi.org/kissjeno2008.htm
***
Az ember „nyelvbe foglalt létező”.
MAGYAR NYELV
CIV. ÉVF. 2008. SZEPTEMBER 3. SZÁM
A nyelvi változás – kutatói dilemmák*
(részletek)
1 […] A nyelvi változásokat kutatók három alapkérdésre keresik a választ: mi, hogyan s miért változott (vagy változik) a nyelvben/nyelvhasználatban? A második kérdés szigorúan belső nyelvi ügy, a harmadik – a többnyire legnehezebben megválaszolható – kérdés már érinti a nyelven kívüliséget is. Vö.: „A keletkezés [...] általában függ a társadalom fejlıdésétől, a változás már nem mindig, a mód pedig közvetlenül soha” (DEME 1953: 17), illetőleg: „nem tudjuk, miért változik a nyelv [...] Talán nem is érdemes a nyelvi változás okain töprengeni, mert nincsenek” (NÁDASDY 2007: 14–5).
[…]
2. Mi a n y e l v ? Munkadefinícióként – több is van forgalomban – a következő meghatározást veszem alapul: ’a beszélők nyelvhasználatában és nyelvtudásában megjelenő elemek, jelenségek, szabályok rendszere’. A nyelv e szerint nyelvtanból, hangállományból és szókészletből áll. […]
A nyelv objektivitásának, létezésmódjainak és a nyelvi változásnak a kérdéséhez HERMAN JÓZSEFet idézem: „a változó rendszerű, önmagát változásain át állandóan újrarendező nyelv objektív létezése egyáltalán nem mond ellent annak a ténynek, hogy a nyelv a közlési aktusokban létrejövő, alakuló és létező emberi alkotás [...] a nyelv létezési módjának itt javasolt meghatározása (a nyelv absztrakt objektum) nem zárja ki, hogy a nyelvnek legyen egy párhuzamos, kiegészítő létezési formája is, mégpedig az a képesség a beszélő, kommunikáló egyén agyában, hogy az objektíve létező nyelvet interiorizálják s annak mindenkori alakulásához, tudtukon és akaratukon kívül, hozzájáruljanak” (HERMAN 2001: 406–7).
Akárhogy is értelmezzük a nyelvet, az bizonyos, hogy a tagolt beszéd elsajátításának, produkálásának, illetve megértésének a képessége biológiai adottságunk, amely kizárólag az emberi fajt jellemzi. Ez a képesség azonban nem olyan képesség, mint a kislibáé, amely kibújván a tojásból azonnal tud úszni. A kisgyermek agyába genetikailag kódolt kompetencia ugyanis csak a környezet nyelvi ingereinek a hatására „realizálódik” a környezet beszédének, nyelvének/nyelveinek a formájában. Azaz: a nyelv az emberhez kötődik, rajta kívül nincs, és sajátosan kétarcú. Ugyanis az egyéntől valóban független (abban az értelemben, hogy születésünk előtt is volt magyar nyelv, s halálunk után is lesz), de nem független az emberi nemtől (magyar nyelv is addig lesz, ameddig lesz olyan emberi közösség, amely ezt a nyelvet használja anyanyelveként).
[…]
4. Mi a n y e l v i v á l t o z á s ?[…]
A nyelvek módosulása egymásba szövődő, végeláthatatlan, soktényezős és bonyolult folyamat. Vele kapcsolatban olyan megnevezésekkel találkozhatunk, mint például a „fejlődés”, „evolúció”, „gazdagodás”, „gyarapodás”, „differenciálódás”, illetőleg a „romlás”, „erózió”, „szegényedés”, „fogyatkozás”, „redukálódás (az utóbbiak sorába tartozik a magyar nyelvre vonatkoztatva létrejött „csángósodás” és „trianonizálódás”). A „változás” semleges összefoglaló megjelölés, ugyanis minden élő nyelvben állandóan s egyidejűleg van jelen a gyarapodás és a fogyatkozás. (A nyelvek élete tehát nem egyenes vonalú fejlődés, nem teleologikus meghatározottságú tökéletesedési folyamat.) Ennek megfelelően a nyelvi változást két ellentett előjelű folyamat, a kiépülés/differenciálódás és a leépülés/redukálódás teszi ki. Hogy melyik jut nagyobb szerephez, azt nyelven kívüli tényezők határozzák meg. Vö.: „Az a kérdés, hogy a nyelvek a »bonyolulttól az egyszerű« vagy az »egyszerűtől a bonyolult« felé fejlődnek, így irreleváns: az ismeretelméletileg indokolt nyelvfejlődés szempontjából csupán az a döntő, hogy egy adott nyelv kommunikatíve »adekvát« legyen, vagyis a beszélők szükségleteinek maximálisan megfeleljen, s e funkciójában tökéletesedjék, amennyiben az azt beszélő társadalom fejlődik. A folyamat persze meg is fordulhat, ha ez a közösség hanyatlásnak indul” (HUTTERER 1976: 22–3; részletesen BENKİ 1988: 259–69; az utóbbi esetben a közösség etnolingvisztikai vitalitásának a gyengüléséről s következményeként a nyelv teljesítőképességének csökkenéséről, tehát olyan jelenségeknek a bekövetkeztéről van szó, amelyeket a szociolingvisztikában – főként a kisebbségi helyzetben lévő nyelvek kutatásában – strukturális nyelvvesztés néven foglalunk össze).
A nyelvi változás tételes bizonyításához empirikus adatok kellenek, amelyek különböző nyelvek tényleges használatából származnak. A megfellebbezhetetlen bizonyíték, az ultima ratio a nyelvi valóság, a hétköznapi, spontán nyelvi praxis. A n y e l v i v á l t o z á s elsődlegesen így, tehát a n y e l v tényleges működtetésében, illetőleg nemcsak saját rendszerének, hanem m ű k ö d t e t é s e ö s s z e f ü g - g é s h á l ó z a t á n a k a f i g y e l e m b e v é t e l é v e l v i z s g á l a n d ó (ennek felismerésére l. már a prágai iskola felfogását: PÉTER 2006: 406).
Axióma, hogy a nyelvben csak akkor történik valami, ha a nyelvvel történik valami. S mikor történik a nyelvvel bármi is? Akkor, ha használják (illetőleg attól függően, hogyan használják/használhatják). BENKİLORÁND szerint „az ember nem annyira a nyelvben, mint inkább a nyelvvel cselekszik” (1988: 23). S mi a nyelvhasználat? A nyelvnek a beszélők által való működtetése; azaz: valamely nyelvnek az igénybe vétele aktuális nyelvi kifejezési igények kielégítésére. A nyelv pedig azért változik, mert a beszélők – számos okból – folyamatosan, mindenkori igényüknek megfelelően módosítják nyelvhasználatukat. Leginkább azért, hogy a nyelv megfeleljen igényeiknek, hogy betöltse sokféle nyelvi kommunikációs és közlési funkcióját. S ezek a funkciók nem a nyelvi rendszerből következnek, hanem a társadalomból, pontosabban emberi közösségek igényeiből, szükségleteiből. Hiszen „a nyelv” vagy „X nyelv” nem tud kommunikálni, s nincs szüksége fogalmi kódolásra, dolgok néven nevezése és megismerése céljából. A nyelvi kontaktusok is különböző nyelveket beszélő emberek érintkezésének a velejárói. Ezek létrejönnek úgy is, hogy nem értik egymás nyelvét a beszélők (a vigéc nem azt jelentené, amit jelent, ha a ném. wie geht’s kifejezést értették volna az átvevő magyarok), leggyakrabban azonban a kétnyelvűség folyományai.
[…]
Rövid részösszegzés: a nyelvek sorsát, helyzetét anyanyelvi közösségük sorsa határozza meg. A nyelvek állapotában bekövetkező változások színhelye a nyelvhasználat. A nyelvi változásoknak van oka. A változások okai az emberek nyelvhasználatában és a nyelvi rendszerben vannak. A változásokat indító „első lökés” – hogy tudniillik történnie kell valaminek a nyelvben – csak az emberek nyelvi tevékenységével összefüggésében jelentkezik. A változás lehetőségeit, mikéntjét azonban a nyelvi rendszer szabja meg. Ebből következően a nyelvi változások a nyelvi rendszertani összefüggésekre, a nyelvi elemeknek és szerkezeteknek a funkciójára, illetőleg a nyelvhasználatra egyaránt vonatkoztatva határozandók meg és értelmezendők.
[…]
(…)„A nyelv az emberiség összes képessége közül talán a legsajátosabban emberi. Amikor az ember szellemi történetének során a nyelv egyre alaposabb megértésére és megismerésére törekedett [aktualizálva: például a nyelv változásainak a vizsgálatával, a nyelvek történetének a búvárlásával], a célja mindvégig az volt, hogy teljesebb önismeretre tegyen szert” (ROBINS 1999: 262). Nincs ez másként ma sem. Utalok arra, hogy az egyik alapvető tudományos kérdés napjainkban az, hogyan és miként függ össze a nyelv, a megismerés és gondolkodás, valamint a kultúra. Előadásom egyik motiváló tényezője a ROBINStól megfogalmazott gondolat volt. Bevallom azt is: a mai szemléleti szembenállások ellenére az ellentétek fokozatos meghaladásának egyre több lehetőségét látom. Ennek a kibontakozásához azonban fel kell adni a saját paradigmák sáncai mögé bújást, fel kell hagyni a szándékos tudomásul nem vétel, a figyelmen kívül hagyás, az ignorancia stratégiájával (l. KERTÉSZ 2000: 220). A paradigmák határain túlmutató, azokon átívelő, a módszertani kérdésekre kritikusan reflektáló kutatói attitűdre és a párbeszéd, az integráció lehetőségeit kereső szemléletmódra egyre inkább szükség van (vö. JUHÁSZ 2002., különösen 169–72). Arra, hogy a paradigmák egymás mellett élése jelentsen kölcsönös tudomásulvételt és kölcsönhatást is. Nem feledve azt, hogy a nyelv és az ember viszonya különleges viszony, hogy a nyelv nemcsak biológiai, hanem társadalmi entitás is, amely éppen ezért összetett, többoldalú megközelítést kíván.
* A Magyar Tudományos Akadémia székházában Budapesten, 2008. március 31-én elhangzott akadémiai rendes tagsági székfoglaló előadás szerkesztett változata.
[…]
2. Mi a n y e l v ? Munkadefinícióként – több is van forgalomban – a következő meghatározást veszem alapul: ’a beszélők nyelvhasználatában és nyelvtudásában megjelenő elemek, jelenségek, szabályok rendszere’. A nyelv e szerint nyelvtanból, hangállományból és szókészletből áll. […]
A nyelv objektivitásának, létezésmódjainak és a nyelvi változásnak a kérdéséhez HERMAN JÓZSEFet idézem: „a változó rendszerű, önmagát változásain át állandóan újrarendező nyelv objektív létezése egyáltalán nem mond ellent annak a ténynek, hogy a nyelv a közlési aktusokban létrejövő, alakuló és létező emberi alkotás [...] a nyelv létezési módjának itt javasolt meghatározása (a nyelv absztrakt objektum) nem zárja ki, hogy a nyelvnek legyen egy párhuzamos, kiegészítő létezési formája is, mégpedig az a képesség a beszélő, kommunikáló egyén agyában, hogy az objektíve létező nyelvet interiorizálják s annak mindenkori alakulásához, tudtukon és akaratukon kívül, hozzájáruljanak” (HERMAN 2001: 406–7).
Akárhogy is értelmezzük a nyelvet, az bizonyos, hogy a tagolt beszéd elsajátításának, produkálásának, illetve megértésének a képessége biológiai adottságunk, amely kizárólag az emberi fajt jellemzi. Ez a képesség azonban nem olyan képesség, mint a kislibáé, amely kibújván a tojásból azonnal tud úszni. A kisgyermek agyába genetikailag kódolt kompetencia ugyanis csak a környezet nyelvi ingereinek a hatására „realizálódik” a környezet beszédének, nyelvének/nyelveinek a formájában. Azaz: a nyelv az emberhez kötődik, rajta kívül nincs, és sajátosan kétarcú. Ugyanis az egyéntől valóban független (abban az értelemben, hogy születésünk előtt is volt magyar nyelv, s halálunk után is lesz), de nem független az emberi nemtől (magyar nyelv is addig lesz, ameddig lesz olyan emberi közösség, amely ezt a nyelvet használja anyanyelveként).
[…]
4. Mi a n y e l v i v á l t o z á s ?[…]
A nyelvek módosulása egymásba szövődő, végeláthatatlan, soktényezős és bonyolult folyamat. Vele kapcsolatban olyan megnevezésekkel találkozhatunk, mint például a „fejlődés”, „evolúció”, „gazdagodás”, „gyarapodás”, „differenciálódás”, illetőleg a „romlás”, „erózió”, „szegényedés”, „fogyatkozás”, „redukálódás (az utóbbiak sorába tartozik a magyar nyelvre vonatkoztatva létrejött „csángósodás” és „trianonizálódás”). A „változás” semleges összefoglaló megjelölés, ugyanis minden élő nyelvben állandóan s egyidejűleg van jelen a gyarapodás és a fogyatkozás. (A nyelvek élete tehát nem egyenes vonalú fejlődés, nem teleologikus meghatározottságú tökéletesedési folyamat.) Ennek megfelelően a nyelvi változást két ellentett előjelű folyamat, a kiépülés/differenciálódás és a leépülés/redukálódás teszi ki. Hogy melyik jut nagyobb szerephez, azt nyelven kívüli tényezők határozzák meg. Vö.: „Az a kérdés, hogy a nyelvek a »bonyolulttól az egyszerű« vagy az »egyszerűtől a bonyolult« felé fejlődnek, így irreleváns: az ismeretelméletileg indokolt nyelvfejlődés szempontjából csupán az a döntő, hogy egy adott nyelv kommunikatíve »adekvát« legyen, vagyis a beszélők szükségleteinek maximálisan megfeleljen, s e funkciójában tökéletesedjék, amennyiben az azt beszélő társadalom fejlődik. A folyamat persze meg is fordulhat, ha ez a közösség hanyatlásnak indul” (HUTTERER 1976: 22–3; részletesen BENKİ 1988: 259–69; az utóbbi esetben a közösség etnolingvisztikai vitalitásának a gyengüléséről s következményeként a nyelv teljesítőképességének csökkenéséről, tehát olyan jelenségeknek a bekövetkeztéről van szó, amelyeket a szociolingvisztikában – főként a kisebbségi helyzetben lévő nyelvek kutatásában – strukturális nyelvvesztés néven foglalunk össze).
A nyelvi változás tételes bizonyításához empirikus adatok kellenek, amelyek különböző nyelvek tényleges használatából származnak. A megfellebbezhetetlen bizonyíték, az ultima ratio a nyelvi valóság, a hétköznapi, spontán nyelvi praxis. A n y e l v i v á l t o z á s elsődlegesen így, tehát a n y e l v tényleges működtetésében, illetőleg nemcsak saját rendszerének, hanem m ű k ö d t e t é s e ö s s z e f ü g - g é s h á l ó z a t á n a k a f i g y e l e m b e v é t e l é v e l v i z s g á l a n d ó (ennek felismerésére l. már a prágai iskola felfogását: PÉTER 2006: 406).
Axióma, hogy a nyelvben csak akkor történik valami, ha a nyelvvel történik valami. S mikor történik a nyelvvel bármi is? Akkor, ha használják (illetőleg attól függően, hogyan használják/használhatják). BENKİLORÁND szerint „az ember nem annyira a nyelvben, mint inkább a nyelvvel cselekszik” (1988: 23). S mi a nyelvhasználat? A nyelvnek a beszélők által való működtetése; azaz: valamely nyelvnek az igénybe vétele aktuális nyelvi kifejezési igények kielégítésére. A nyelv pedig azért változik, mert a beszélők – számos okból – folyamatosan, mindenkori igényüknek megfelelően módosítják nyelvhasználatukat. Leginkább azért, hogy a nyelv megfeleljen igényeiknek, hogy betöltse sokféle nyelvi kommunikációs és közlési funkcióját. S ezek a funkciók nem a nyelvi rendszerből következnek, hanem a társadalomból, pontosabban emberi közösségek igényeiből, szükségleteiből. Hiszen „a nyelv” vagy „X nyelv” nem tud kommunikálni, s nincs szüksége fogalmi kódolásra, dolgok néven nevezése és megismerése céljából. A nyelvi kontaktusok is különböző nyelveket beszélő emberek érintkezésének a velejárói. Ezek létrejönnek úgy is, hogy nem értik egymás nyelvét a beszélők (a vigéc nem azt jelentené, amit jelent, ha a ném. wie geht’s kifejezést értették volna az átvevő magyarok), leggyakrabban azonban a kétnyelvűség folyományai.
[…]
Rövid részösszegzés: a nyelvek sorsát, helyzetét anyanyelvi közösségük sorsa határozza meg. A nyelvek állapotában bekövetkező változások színhelye a nyelvhasználat. A nyelvi változásoknak van oka. A változások okai az emberek nyelvhasználatában és a nyelvi rendszerben vannak. A változásokat indító „első lökés” – hogy tudniillik történnie kell valaminek a nyelvben – csak az emberek nyelvi tevékenységével összefüggésében jelentkezik. A változás lehetőségeit, mikéntjét azonban a nyelvi rendszer szabja meg. Ebből következően a nyelvi változások a nyelvi rendszertani összefüggésekre, a nyelvi elemeknek és szerkezeteknek a funkciójára, illetőleg a nyelvhasználatra egyaránt vonatkoztatva határozandók meg és értelmezendők.
[…]
(…)„A nyelv az emberiség összes képessége közül talán a legsajátosabban emberi. Amikor az ember szellemi történetének során a nyelv egyre alaposabb megértésére és megismerésére törekedett [aktualizálva: például a nyelv változásainak a vizsgálatával, a nyelvek történetének a búvárlásával], a célja mindvégig az volt, hogy teljesebb önismeretre tegyen szert” (ROBINS 1999: 262). Nincs ez másként ma sem. Utalok arra, hogy az egyik alapvető tudományos kérdés napjainkban az, hogyan és miként függ össze a nyelv, a megismerés és gondolkodás, valamint a kultúra. Előadásom egyik motiváló tényezője a ROBINStól megfogalmazott gondolat volt. Bevallom azt is: a mai szemléleti szembenállások ellenére az ellentétek fokozatos meghaladásának egyre több lehetőségét látom. Ennek a kibontakozásához azonban fel kell adni a saját paradigmák sáncai mögé bújást, fel kell hagyni a szándékos tudomásul nem vétel, a figyelmen kívül hagyás, az ignorancia stratégiájával (l. KERTÉSZ 2000: 220). A paradigmák határain túlmutató, azokon átívelő, a módszertani kérdésekre kritikusan reflektáló kutatói attitűdre és a párbeszéd, az integráció lehetőségeit kereső szemléletmódra egyre inkább szükség van (vö. JUHÁSZ 2002., különösen 169–72). Arra, hogy a paradigmák egymás mellett élése jelentsen kölcsönös tudomásulvételt és kölcsönhatást is. Nem feledve azt, hogy a nyelv és az ember viszonya különleges viszony, hogy a nyelv nemcsak biológiai, hanem társadalmi entitás is, amely éppen ezért összetett, többoldalú megközelítést kíván.
* A Magyar Tudományos Akadémia székházában Budapesten, 2008. március 31-én elhangzott akadémiai rendes tagsági székfoglaló előadás szerkesztett változata.
***
„...ünnepségsorozat a tiszteletteljes unalomról...'”
Laik Eszter: A visszatekintés lehetőségei
(részletek)
[…]
Kínálkoznék a frappáns kijelentés, hogy az elmúlt tizenöt évben többet változott az ELTÉ-n az élet, mint előtte háromszázhatvan esztendő alatt.
Valahogy úgy képzelnék el egy ilyen visszatekintést, mint ahogyan az 1800-as években épült, mesebeli hangulatot árasztó, várkastély-szerű kis épületet, a Gólyavárt újították fel három évvel ezelőtt. A Trefort-kert e szimbóluma azóta egyszerre hagyományőrző és tökéletesen modern, izgalmas helyszín. A Gólyavári esték című, egykor nagyon népszerű, afféle szabadegyetemi sorozatot (harminc éve még a televízió is vevő volt ilyesmire) tavaly élesztették fel; ennek a keretében tartotta meg mostKiss Jenő nyelvész akadémikus Ember és nyelv című előadását. E rendkívül általános cím épp átfogó jellegével ígért sokat, de a kíváncsivá tett hallgatóság részeként az első félóra után jóval hervadtabban hallgattam, majd kicsit tovább haladva az időben már egyenesen lemondóan.
[…]
A professzor többször is hangsúlyozta, hogy nem véletlenül kívánt erről a témáról beszélni egy ilyen ünnepi alkalomból, mégis inkább csak afféle bevezetések gyűjteményét hallhattuk tőle, szállóigévé lett idézetek csokrát nyelv és ember viszonyáról. Kitért olyan, ma már közhelynek számító megállapításokra, mint hogy az angol elterjedésének és világnyelvvé alakulásának előnyei nem fogják pótolni a nemzeti nyelvvesztéssel járó hátrányokat, vagy hogy egy adott népcsoportban annál nagyobb az esélye az anyanyelv megőrzésének, minél többet használják azt a szülők a gyermekeikkel való érintkezésben. Kiemelte, hogy manapság túl nagy hangsúlyt fektetünk a nyelv kommunikációs szerepére, holott kognitív vetülete előbbre való, hiszen a nyelv a világ megismerésének, a tudás megszerzésének, a dolgok megnevezésének és ezáltal megjegyzésének az eszköze. E ponton végre izgalomba jöttem: ez az, bárcsak ezen a vonalon mennénk tovább, hiszen kevesebb érdekfeszítő és távolabbra mutató kérdés létezik, mint az, hogy ama paradicsomi emberpár miért érezte szükségét a dolgok elnevezésének? Miért és hogyan varázsoljuk létezővé a dolgokat azáltal, hogy leírjuk őket? És tényleg nincs-e semmi olyan, amit ne tudnánk a nyelv által megformálni? Sajnos, mégsem ez következett, ehelyett Kiss Jenő az irodalomról, mint a nyelv esztétikumának a hordozójáról kezdett beszélni, ám itt is csupán általánosító idézetekre támaszkodva.
[…]
webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:0n4cGDLfmjYJ:www.irodalmijelen.hu/node/7341+Kiss+Jen%C5%91+nyelvesz&cd=29&hl=hu&ct=clnk&gl=hu
Kínálkoznék a frappáns kijelentés, hogy az elmúlt tizenöt évben többet változott az ELTÉ-n az élet, mint előtte háromszázhatvan esztendő alatt.
Valahogy úgy képzelnék el egy ilyen visszatekintést, mint ahogyan az 1800-as években épült, mesebeli hangulatot árasztó, várkastély-szerű kis épületet, a Gólyavárt újították fel három évvel ezelőtt. A Trefort-kert e szimbóluma azóta egyszerre hagyományőrző és tökéletesen modern, izgalmas helyszín. A Gólyavári esték című, egykor nagyon népszerű, afféle szabadegyetemi sorozatot (harminc éve még a televízió is vevő volt ilyesmire) tavaly élesztették fel; ennek a keretében tartotta meg mostKiss Jenő nyelvész akadémikus Ember és nyelv című előadását. E rendkívül általános cím épp átfogó jellegével ígért sokat, de a kíváncsivá tett hallgatóság részeként az első félóra után jóval hervadtabban hallgattam, majd kicsit tovább haladva az időben már egyenesen lemondóan.
[…]
A professzor többször is hangsúlyozta, hogy nem véletlenül kívánt erről a témáról beszélni egy ilyen ünnepi alkalomból, mégis inkább csak afféle bevezetések gyűjteményét hallhattuk tőle, szállóigévé lett idézetek csokrát nyelv és ember viszonyáról. Kitért olyan, ma már közhelynek számító megállapításokra, mint hogy az angol elterjedésének és világnyelvvé alakulásának előnyei nem fogják pótolni a nemzeti nyelvvesztéssel járó hátrányokat, vagy hogy egy adott népcsoportban annál nagyobb az esélye az anyanyelv megőrzésének, minél többet használják azt a szülők a gyermekeikkel való érintkezésben. Kiemelte, hogy manapság túl nagy hangsúlyt fektetünk a nyelv kommunikációs szerepére, holott kognitív vetülete előbbre való, hiszen a nyelv a világ megismerésének, a tudás megszerzésének, a dolgok megnevezésének és ezáltal megjegyzésének az eszköze. E ponton végre izgalomba jöttem: ez az, bárcsak ezen a vonalon mennénk tovább, hiszen kevesebb érdekfeszítő és távolabbra mutató kérdés létezik, mint az, hogy ama paradicsomi emberpár miért érezte szükségét a dolgok elnevezésének? Miért és hogyan varázsoljuk létezővé a dolgokat azáltal, hogy leírjuk őket? És tényleg nincs-e semmi olyan, amit ne tudnánk a nyelv által megformálni? Sajnos, mégsem ez következett, ehelyett Kiss Jenő az irodalomról, mint a nyelv esztétikumának a hordozójáról kezdett beszélni, ám itt is csupán általánosító idézetekre támaszkodva.
[…]
webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:0n4cGDLfmjYJ:www.irodalmijelen.hu/node/7341+Kiss+Jen%C5%91+nyelvesz&cd=29&hl=hu&ct=clnk&gl=hu
***
„Mint hulla a hulla”
Kiss Jenő
Töprengések nyelvről és irodalomról*
(részletek)
[…]
A nyelvtudomány a nyelvet és a nyelvhasználatot a maga teljességében vizsgálja, s a nyelvtudomány számára maga a nyelv, a nyelvhasználat a vizsgálat tárgya. Az irodalomtudomány az irodalom nyelvét mint a művészeti élmény, esztétikum elérésének eszközét vizsgálja, de persze nemcsak azt. A szépirodalomban a gyönyörködtetés és kogníció esztétikai egysége a nyelvben valósul meg. Ilyet nem tapasztalunk például a tudományos terminológiában, ahol a nyelv kognitív és jelölő funkciója mutatkozik meg. A rím, a hepatitis, a mássalhangzó-torlódás nem feltétlenül gyönyörködtető tagjai a magyar szókészletnek. Ezzel szemben a prózai megöregszem kifejezhető így – mindnyájunkat így vagy úgy megérintő, érzelmet keltő formában – is: koszorúm bimbaja elvirít, itt hágy szép tavaszom (Berzsenyi), vagy az élet elmúlik emígyen: elhull a virág, eliramlik az élet (Petőfi). S ehhez vegyük hozzá azt is, hogy az említett három szó esetében nem idéződik föl bennünk, magyar olvasókban ahhoz fogható, ami mondjuk a Petőfi-sor olvastán vagy hallatán: Petőfi, Koltó, a nevezetes nászút és a máramarosi havasok.
Az irodalom a nyelvhasználat része, egyszersmind sajátos, kiváltságos területe. Kiváltságos, mert kitüntetett figyelem övezi intellektualizáltsága révén, hogy szinte állandó reflexió tárgya. S az irodalom a maga mívességét, kidolgozottságát, kiműveltségét éppen ennek a kiváltságosságnak, s ami ezzel szorosan összefügg, társadalmi presztízsének köszönheti. Az írottság ténye, az irodalom írásbeli volta eleve tekintélyt, rangot ad. (Az írás tekintélyére vö. a bibliai meg van írva fordulatot, amely hallható még napjainkban is.) Nem véletlen, hogy bizonyos központi nyelvi kategóriák az írásosság formájában nyilvánulnak meg: a beszédhangok betűkként, a szavak különírva, a mondatok írásjelekkel elkülönítve. Illetőleg, hogy beszélni minden normális ember tud mindenféle iskoláztatás nélkül is, írni-olvasni azonban csak az, akiket – többnyire intézményes keretekben – megtanítanak írni és olvasni, s ezzel egy társadalmilag rendkívül fontos, a modern társadalmakban egyenesen nélkülözhetetlen, ezért társadalmilag presztízses ismeret birtokába juttatnak. A szépirodalmat a közvélemény nagy része a nyelvhasználat legmagasabb rendű, de mindenképpen legigényesebb, legnagyobb tekintélyű, tehát minden mástól elkülöníthető, felismerhető formájának tekinti.[1] Kérdés persze, valóban ilyen-e ma a szépirodalom, illetőleg ami kivétel, azzal mit kezd az irodalomtudomány és a közvélemény. Van ugyanis egy olyan nyelvi-világképi előfeltevés, amely szerint „az irodalom nyelvének nem létezik elkülöníthető, saját használati módja”.[2]
[…]
Az irodalomtudományban a művek hatástörténetének vizsgálata került előtérbe, számos problémával. Gadamer megfogalmazása jól mutatja a kérdéskör bonyolultságát: „itt sem úgy áll a dolog, hogy a mű »magában véve« létezne, s csak a hatás lenne mindig különböző – maga a műalkotás az, ami a változó feltételek mellett mindig másképp mutatkozik meg. A mai szemlélő nemcsak másképp lát, hanem mást is lát”.[3] A nyelvtudományban a leíró nyelvészetben születtek nagy, korszakos változások. Az irodalomtudományban Kulcsár Szabó Ernő szerint „a műalkotás és a befogadás közt – érzék(letesség)i úton bekövetkező – közvetítés eseménye nem ragadható meg puszta filológiai eszközökkel”.[4] Ami a közelmúltat és a jelent illeti:
nyelv- és irodalomértelmezés újfajta találkozását az a kulturális-antropológiai korszakküszöb készítette elő, amelyen túl történetileg először vált lehetővé annak belátása, hogy az ember elsősorban és mindenekelőtt nyelvi létező. Közvetve alighanem az ember e nyelvi definiálhatóságára megy vissza Coseriunak az a híres tétele, mely szerint a nyelv funkcióteljessége csak az irodalomban képes megnyilatkozni. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy minden nyelv elsősorban – de talán kizárólag is – saját irodalmában képes megmutatni azt, miként sajátította el, értelmezi és alkotja újra a hozzá tartozó közösség világát. Így válik beláthatóvá annak a hermeneutikai törvénynek a jelentősége is, hogy világa csak annak lehet, akinek nyelve van.[5]
A nyelvtudományban a leíró nyelvészeti kutatások, a grammatikai vizsgálatok elszakadtak a filológiától, az irodalomtudományban pedig „a filológiai, komparatisztikai, eszme- és intézménytörténeti irodalomértelmezés, illetve az irodalom nyelviségével, retorikájával és poétikájával foglalkozó szakágazatok hatástörténeti útjai” váltak el egymástól.[6] Az irodalom nyelviségének kérdéseivel nálunk az irodalomtudomány felől közelítve – következetesen s újszerűen – elsősorban Kulcsár Szabó Ernő, az irodalmi művek nyelvtudományi szempontú értelmezésével pedig Tolcsvai Nagy Gábor foglalkozik. Kulcsár Szabó abból indul ki, hogy „ha […] komolyan vesszük a nyelviségnek azt az új tapasztalatát [emlékezzünk az iménti idézetre], az irodalmár éppúgy nem indulhat ki a kifejezés (forma és üzenet) tartalom dichotómiájából, ahogy a nyelvész szemében sem egyszerűsödhet mondatra, kijelentésre, illetve az azt generáló egyetemes grammatikára a nyelv világa”.[7] Tolcsvai Nagy pedig azért tartja fontosnak az irodalommal való foglalkozást, mert a „nyelvkérdés egyik legnyilvánvalóbb tartománya természetesen az irodalom, az irodalomértés és az irodalomértelmezés”.[8]
Tegyünk föl egy mindkét szóban forgó tudomány számára bizonyára érdekes és érvényes kérdést: milyen szerepe van a nyelvnek a világ nyelvi képe megalkotásában? Két fő álláspont ismeretes: a determinista és a nem determinista. Az első abszolutizálja a nyelvnek az értelemalkotó szerepét, amennyiben feltételezi, hogy ami a nyelvben nem létezhet, az nem is gondolat, illetve hogy csak a nyelvben kifejezett gondolat a valódi gondolat. A nyelv és a gondolat határai e szerint egybeesnek, s a határokat a nyelv jelöli ki. A nem determinista felfogás másként értelmezi nyelv és gondolat viszonyát. Úgy, hogy a valódi gondolat független a nyelvtől:
A gondolkodás lényegét a nyelv korlátozott lehetőségei miatt soha sem lehet teljesen kifejezni, a szavakban kifejezett gondolatból viszont még mindig marad olyan, amit nem lehet kifejezni. A »nem kifejezettség« nem a gondolkodás hibája, hanem a nyelv hiányosságainak az eredménye. A leglényegesebb nem az, ami a szavakban rejlik, hanem az, ami a szavak mögött van elrejtve. A lényeges gondolat természeténél fogva kifejezhetetlen.[9]
Vajon lehet-e a nyelv annak oka, hogy valamit nem tudunk kifejezni?[16] A kérdés akkor is fölmerül, amikor az idegen szavakról esik szó, s gyakran hallani az érvet, ezt vagy azt a fogalmat magyarul nem lehet kifejezni (és sorolják az angol szavakat). S amikor Apáczai enciklopédiája vagy a nyelvújítók említtetnek, világossá válik, hogy a nyelv (a mindenkori konkrét élő nyelv) a lehetőséget bizony biztosítja új szavak, kifejezések alkotására – legföljebb a beszélők nem élnek vele. Fölmerül a fordítások kapcsán is. A fordítások örök gondja: mit lehet tenni, ha olyan, a kultúrák különbözőségéből adódó fogalmakat kell a másik nyelven visszaadni, amely fogalom ismeretlen a célnyelvi közösségben. Azt mondjuk, nem lehet lefordítani? Ha másként nem, körülírással világossá tehető, miről van szó. Hogyan lehet lefordítani a magyar betyárt vagy a nem engedünk 48-ból kifejezést, főként, ha még csak hasonló jelenség sem található a célnyelvi közösség kultúrájában és szókészletében? Ha valakik, akkor a fordítók pontosan tudják, hogy a különböző nyelvközösségek közötti kulturális különbségek, a világról való tudásuk és nyelvi világképük közötti különbségek jelentik a legtöbb gondot. A nyelvi, a fogalomjelölésben, a megnevezésben jelentkező különbségek csak következmények. (Érdemes belelapozgatni a Fordítástudomány bármely számába: okulásul szolgál az olvasónak.) – A legtöbb válaszban megjelent az a gondolat, hogy az egyéni nyelvi tudásbeli különbségek, főként pedig a magaskultúrás szó- és kifejezéskészlet ismerete közötti különbségek nevezhetők a nyelvi kifejezési gondok egyik fő okának. A kérdésre adott válaszok másik típusa funkcionális kognitív megközelítésű volt (ezt csak kevesen fogalmazták meg): e szerint a nyelv mint struktúra összetett fogalmi jelentések leképezése. És a fogalmi jelentés a konceptualizáció folyamatában képződik, s ettől mi nem tudjuk függetleníteni a természetünkből, pillanatnyi tudásunkból, világismeretünkből fakadó nézőpontot, minek következtében sok mindent csak metaforikusan tudunk kifejezni, s ez a pontosság rovására megy (szemben például a tudományos terminológiák és nómenklatúrák egyértelműségre, tehát pontosságra törekvő világával), melynek következtében a nyelvvel bizonyos érzések, hangulatok, jelenségek megragadására nem mindig vagyunk képesek. Nem mai vélekedés ez: Hofmansthal tapasztalata az volt már, hogy a nyelvet nem birtokolhatjuk.[17] Petőfi sorai jutnak eszünkbe. Ő édesanyjáról írta István öccsének címezve: „Hogy mi ő nekünk, el nem mondhatom, mert nincsen reá szó és nincsen fogalom”. Sem fogalom, sem a jelölésére szolgáló szó nincs, mondja Petőfi. Ő nem a természeti világ egy kézzel fogható, szemmel látható darabjáról beszél, nem valamely reáliáról ír, hanem a kézzel megfoghatatlan, szemmel láthatatlan, füllel sem hallható érzésről, érzelemről. Nem lehet, hogy nem ritkán mi magunk sem vagyunk pontosan tisztában érzelmeinkkel, s mivel mi magunk sem tudjuk önálló fogalmi szinten értelmezni pillanatnyi érzésünket, ezért nem teremtünk, nem alkotunk-képzünk külön szót érzésünk jelölésére? Hiszen az édesanya elvesztése okozta fájdalmat mindenki csak egyszer élheti át, s ez az érzés ritkán közösségi abban az értelemben, hogy nem szokott egyidejűleg tömegesen előfordulni a közösségekben. (Más, lehetséges lélektani okokra most nem térek ki.) Nyilvánvaló, hogy ez (érzésvilág, finom árnyalatok, sejtető bizonytalanságok, másodlagos jelentések, metaforikus jelentésképzések) az a terület, ahol a szépirodalom nyújtja a legtöbb vizsgálati lehetőséget és példát!
Lehet-e a nyelv oka annak, hogy félreértjük egymást? Klasszikus példaként szokás emlegetni a homonimákat, de ez nem lényeges érv, hiszen a nyelvi megnyilatkozások folyamát nem egymástól független szavak alkotják (így a szövegösszefüggésből mindig kiderül, miről van szó, ahogy Arany versében is: „Mint hulla a hulla”). Minden nyelvhasználat kettős beágyazottságú, mert nemcsak a nyelvbe, hanem a megnyilatkozás létrejöttének társadalmi, szociokulturális környezetébe is beágyazódik, ezért a megértés, a dekódolás nemcsak nyelvi, hanem nyelven kívüli tényezőktől, az értelmezőnek a világról való tudásától is függ. Hogy érthetné meg a diák a maga teljességében azt a verset, ami olyasmiről szól (például az anya elvesztéséről vagy a boldog szerelemről), amelyben neki még nem volt része? Megértheti-e, átérezheti-e a mai fiatalság Illyésnek a zsarnokságról szóló versét? Vagy a 21. század embere azt a szenvedelmes hevületet, amellyel nálunk írók zengtek a 18. század végén és 19. század elején az anyanyelvről? Megértheti-e Márait a mai fiatal olvasó úgy, hogy a művek megszületése utáni két nemzedék Magyarországon nem ismerkedhetett meg Márai írásaival? Minden irodalmi alkotás valamely korhoz, társadalomhoz és meghatározott életutat bejárt, valamilyen szocializációs folyamaton átment szerzőhöz kötődik. Ha úgy akarjuk érteni a műalkotásokat, ahogy azok íródtak, mindeme körülményeket ismernünk kellene. Ez pedig lehetetlen. De vajon bele tudnánk-e helyezkedni elmúlt korok embereinek a helyzetébe, ha ismernénk töviről-hegyire életútjukat, gondolkodásmódjukat, nézeteiket? Aligha. Azon egyszerű oknál fogva, mert az ember minden szempontból saját jelenének a foglya, tehát számára saját szinkrón perspektívája a mérvadó, s mindent azon keresztül lát, illetőleg elsősorban azon a szemüvegen keresztül lát, ami az ő – és egyedül az ő – „szemüvege”. Ez súlyos problémája a történésznek és a nyelvtörténésznek is, hiszen célja mindkettőnek az egykor volt valóság minél jobb megközelítése. Ez az irodalomtörténészre alkalmazva azt jelenti, hogy az ő feladata annak megállapítása, mi volt az értelme, az üzenete, a tárgya az adott műalkotásnak megszületése idején. (Feladata persze a befogadástörténetnek, a recepciónak a vizsgálata is.) De nyilván itt is az „egykor volt valóság megközelítése” lehet csak a reális cél. – Az irodalomoktatás egyik akadálya az (lehet), hogy minél régebbi az irodalmi alkotás, annál nagyobb az esélye annak, hogy a (mindenkori) mai olvasónak nyelvi alapú megértési gondjai támadnak. „Mi a tudvágyat szakhoz nem kötők, átpillantását vágyjuk az egésznek” – írta Madách, s mi úgy értelmezzük többnyire, hogy a kötők ami értelmező jelzője, pedig állítmány az, tehát mai magyarul: mi a tudásvágyat nem kötöttük egyes szakokhoz. Tudjuk, Mátyás bús hada egyáltalán nem volt szomorú. Hogy a Toldi ama sorát: „elbusúla Bence a beszéden”, fővárosi gimnazisták nagy része – fel- és nem elolvasás alapján – úgy értelmezte, hogy „elbúsul a Bence a beszéden”. Igen, mert mindenki saját szinkrón nyelvi perspektívájából indul ki. Gondunk mással is lehet, sőt van is. Nem ismerjük pontosan elmúlt korok nyelvi illemtanát, nincs kellő ismeretünk, sőt: a nagy többségnek vajmi kevés ismerete van azokról a körülményekről, amelyek korábbi irodalmi alkotások ihletői voltak. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy egy-egy költőnek, írónak, illetőleg alkotásaiknak a megítélését, műértelmezését bizony nagyban befolyásolhatja, hogy mit tanultunk róluk, mit közvetítettek nekünk az iskolában vagy másutt. Bizonyos, hogy befolyással van a jámbor olvasók többségére, ha egy íróról azt hallják, hogy kora politikai kurzusát kiszolgálta, hogy nemzete ellen fordult. Hogy indexre tették, hogy elhallgatták, hogy ideológiai okokból kiszorították az irodalmi közéletből vagy érdemtelenül ugyan, de az irodalmi élet fő sodrába emelték – és így tovább. Tehát: az irodalmi mű és mindenkori olvasója (minden olvasó egyúttal értelmező is) közé iktatódnak a műértelmezést befolyásoló vagy akár meghatározó ismeretek, információk – akár egymással ellentétesek is –, s a magyartanár nem tudhatja minden esetben, mit kellene helyre tennie tanítványai fejében ahhoz, hogy a mű maga állhasson a középpontban. (Egy példa a nyelvészetből: a finnugor nyelvrokonságot sokaknak azért nehéz közel hozni, mert számukra a nyelvrokonságban nem a nyelv, hanem a rokonság kerül előtérbe.) Kérdés: van-e idő, alkalom, szándék arra, hogy az irodalom régebbi alkotásainak oktatói bizonyos nyelvtörténeti, művelődéstörténeti és történelmi ismereteket is közvetítsenek? Illetőleg hogy az írók, költők utóéletét befolyásoló befogadástörténetből és a műveikkel elő-előforduló visszaélés-történetből mit ismertetnek meg annak érdekében, hogy a tanítványok is világosabban lássanak? Nem mellékesen azért is, hogy megtapasztalják, az irodalom mennyire az Életről szól.
[…]
A nyelvtudomány a nyelvet és a nyelvhasználatot a maga teljességében vizsgálja, s a nyelvtudomány számára maga a nyelv, a nyelvhasználat a vizsgálat tárgya. Az irodalomtudomány az irodalom nyelvét mint a művészeti élmény, esztétikum elérésének eszközét vizsgálja, de persze nemcsak azt. A szépirodalomban a gyönyörködtetés és kogníció esztétikai egysége a nyelvben valósul meg. Ilyet nem tapasztalunk például a tudományos terminológiában, ahol a nyelv kognitív és jelölő funkciója mutatkozik meg. A rím, a hepatitis, a mássalhangzó-torlódás nem feltétlenül gyönyörködtető tagjai a magyar szókészletnek. Ezzel szemben a prózai megöregszem kifejezhető így – mindnyájunkat így vagy úgy megérintő, érzelmet keltő formában – is: koszorúm bimbaja elvirít, itt hágy szép tavaszom (Berzsenyi), vagy az élet elmúlik emígyen: elhull a virág, eliramlik az élet (Petőfi). S ehhez vegyük hozzá azt is, hogy az említett három szó esetében nem idéződik föl bennünk, magyar olvasókban ahhoz fogható, ami mondjuk a Petőfi-sor olvastán vagy hallatán: Petőfi, Koltó, a nevezetes nászút és a máramarosi havasok.
Az irodalom a nyelvhasználat része, egyszersmind sajátos, kiváltságos területe. Kiváltságos, mert kitüntetett figyelem övezi intellektualizáltsága révén, hogy szinte állandó reflexió tárgya. S az irodalom a maga mívességét, kidolgozottságát, kiműveltségét éppen ennek a kiváltságosságnak, s ami ezzel szorosan összefügg, társadalmi presztízsének köszönheti. Az írottság ténye, az irodalom írásbeli volta eleve tekintélyt, rangot ad. (Az írás tekintélyére vö. a bibliai meg van írva fordulatot, amely hallható még napjainkban is.) Nem véletlen, hogy bizonyos központi nyelvi kategóriák az írásosság formájában nyilvánulnak meg: a beszédhangok betűkként, a szavak különírva, a mondatok írásjelekkel elkülönítve. Illetőleg, hogy beszélni minden normális ember tud mindenféle iskoláztatás nélkül is, írni-olvasni azonban csak az, akiket – többnyire intézményes keretekben – megtanítanak írni és olvasni, s ezzel egy társadalmilag rendkívül fontos, a modern társadalmakban egyenesen nélkülözhetetlen, ezért társadalmilag presztízses ismeret birtokába juttatnak. A szépirodalmat a közvélemény nagy része a nyelvhasználat legmagasabb rendű, de mindenképpen legigényesebb, legnagyobb tekintélyű, tehát minden mástól elkülöníthető, felismerhető formájának tekinti.[1] Kérdés persze, valóban ilyen-e ma a szépirodalom, illetőleg ami kivétel, azzal mit kezd az irodalomtudomány és a közvélemény. Van ugyanis egy olyan nyelvi-világképi előfeltevés, amely szerint „az irodalom nyelvének nem létezik elkülöníthető, saját használati módja”.[2]
[…]
Az irodalomtudományban a művek hatástörténetének vizsgálata került előtérbe, számos problémával. Gadamer megfogalmazása jól mutatja a kérdéskör bonyolultságát: „itt sem úgy áll a dolog, hogy a mű »magában véve« létezne, s csak a hatás lenne mindig különböző – maga a műalkotás az, ami a változó feltételek mellett mindig másképp mutatkozik meg. A mai szemlélő nemcsak másképp lát, hanem mást is lát”.[3] A nyelvtudományban a leíró nyelvészetben születtek nagy, korszakos változások. Az irodalomtudományban Kulcsár Szabó Ernő szerint „a műalkotás és a befogadás közt – érzék(letesség)i úton bekövetkező – közvetítés eseménye nem ragadható meg puszta filológiai eszközökkel”.[4] Ami a közelmúltat és a jelent illeti:
nyelv- és irodalomértelmezés újfajta találkozását az a kulturális-antropológiai korszakküszöb készítette elő, amelyen túl történetileg először vált lehetővé annak belátása, hogy az ember elsősorban és mindenekelőtt nyelvi létező. Közvetve alighanem az ember e nyelvi definiálhatóságára megy vissza Coseriunak az a híres tétele, mely szerint a nyelv funkcióteljessége csak az irodalomban képes megnyilatkozni. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy minden nyelv elsősorban – de talán kizárólag is – saját irodalmában képes megmutatni azt, miként sajátította el, értelmezi és alkotja újra a hozzá tartozó közösség világát. Így válik beláthatóvá annak a hermeneutikai törvénynek a jelentősége is, hogy világa csak annak lehet, akinek nyelve van.[5]
A nyelvtudományban a leíró nyelvészeti kutatások, a grammatikai vizsgálatok elszakadtak a filológiától, az irodalomtudományban pedig „a filológiai, komparatisztikai, eszme- és intézménytörténeti irodalomértelmezés, illetve az irodalom nyelviségével, retorikájával és poétikájával foglalkozó szakágazatok hatástörténeti útjai” váltak el egymástól.[6] Az irodalom nyelviségének kérdéseivel nálunk az irodalomtudomány felől közelítve – következetesen s újszerűen – elsősorban Kulcsár Szabó Ernő, az irodalmi művek nyelvtudományi szempontú értelmezésével pedig Tolcsvai Nagy Gábor foglalkozik. Kulcsár Szabó abból indul ki, hogy „ha […] komolyan vesszük a nyelviségnek azt az új tapasztalatát [emlékezzünk az iménti idézetre], az irodalmár éppúgy nem indulhat ki a kifejezés (forma és üzenet) tartalom dichotómiájából, ahogy a nyelvész szemében sem egyszerűsödhet mondatra, kijelentésre, illetve az azt generáló egyetemes grammatikára a nyelv világa”.[7] Tolcsvai Nagy pedig azért tartja fontosnak az irodalommal való foglalkozást, mert a „nyelvkérdés egyik legnyilvánvalóbb tartománya természetesen az irodalom, az irodalomértés és az irodalomértelmezés”.[8]
Tegyünk föl egy mindkét szóban forgó tudomány számára bizonyára érdekes és érvényes kérdést: milyen szerepe van a nyelvnek a világ nyelvi képe megalkotásában? Két fő álláspont ismeretes: a determinista és a nem determinista. Az első abszolutizálja a nyelvnek az értelemalkotó szerepét, amennyiben feltételezi, hogy ami a nyelvben nem létezhet, az nem is gondolat, illetve hogy csak a nyelvben kifejezett gondolat a valódi gondolat. A nyelv és a gondolat határai e szerint egybeesnek, s a határokat a nyelv jelöli ki. A nem determinista felfogás másként értelmezi nyelv és gondolat viszonyát. Úgy, hogy a valódi gondolat független a nyelvtől:
A gondolkodás lényegét a nyelv korlátozott lehetőségei miatt soha sem lehet teljesen kifejezni, a szavakban kifejezett gondolatból viszont még mindig marad olyan, amit nem lehet kifejezni. A »nem kifejezettség« nem a gondolkodás hibája, hanem a nyelv hiányosságainak az eredménye. A leglényegesebb nem az, ami a szavakban rejlik, hanem az, ami a szavak mögött van elrejtve. A lényeges gondolat természeténél fogva kifejezhetetlen.[9]
Vajon lehet-e a nyelv annak oka, hogy valamit nem tudunk kifejezni?[16] A kérdés akkor is fölmerül, amikor az idegen szavakról esik szó, s gyakran hallani az érvet, ezt vagy azt a fogalmat magyarul nem lehet kifejezni (és sorolják az angol szavakat). S amikor Apáczai enciklopédiája vagy a nyelvújítók említtetnek, világossá válik, hogy a nyelv (a mindenkori konkrét élő nyelv) a lehetőséget bizony biztosítja új szavak, kifejezések alkotására – legföljebb a beszélők nem élnek vele. Fölmerül a fordítások kapcsán is. A fordítások örök gondja: mit lehet tenni, ha olyan, a kultúrák különbözőségéből adódó fogalmakat kell a másik nyelven visszaadni, amely fogalom ismeretlen a célnyelvi közösségben. Azt mondjuk, nem lehet lefordítani? Ha másként nem, körülírással világossá tehető, miről van szó. Hogyan lehet lefordítani a magyar betyárt vagy a nem engedünk 48-ból kifejezést, főként, ha még csak hasonló jelenség sem található a célnyelvi közösség kultúrájában és szókészletében? Ha valakik, akkor a fordítók pontosan tudják, hogy a különböző nyelvközösségek közötti kulturális különbségek, a világról való tudásuk és nyelvi világképük közötti különbségek jelentik a legtöbb gondot. A nyelvi, a fogalomjelölésben, a megnevezésben jelentkező különbségek csak következmények. (Érdemes belelapozgatni a Fordítástudomány bármely számába: okulásul szolgál az olvasónak.) – A legtöbb válaszban megjelent az a gondolat, hogy az egyéni nyelvi tudásbeli különbségek, főként pedig a magaskultúrás szó- és kifejezéskészlet ismerete közötti különbségek nevezhetők a nyelvi kifejezési gondok egyik fő okának. A kérdésre adott válaszok másik típusa funkcionális kognitív megközelítésű volt (ezt csak kevesen fogalmazták meg): e szerint a nyelv mint struktúra összetett fogalmi jelentések leképezése. És a fogalmi jelentés a konceptualizáció folyamatában képződik, s ettől mi nem tudjuk függetleníteni a természetünkből, pillanatnyi tudásunkból, világismeretünkből fakadó nézőpontot, minek következtében sok mindent csak metaforikusan tudunk kifejezni, s ez a pontosság rovására megy (szemben például a tudományos terminológiák és nómenklatúrák egyértelműségre, tehát pontosságra törekvő világával), melynek következtében a nyelvvel bizonyos érzések, hangulatok, jelenségek megragadására nem mindig vagyunk képesek. Nem mai vélekedés ez: Hofmansthal tapasztalata az volt már, hogy a nyelvet nem birtokolhatjuk.[17] Petőfi sorai jutnak eszünkbe. Ő édesanyjáról írta István öccsének címezve: „Hogy mi ő nekünk, el nem mondhatom, mert nincsen reá szó és nincsen fogalom”. Sem fogalom, sem a jelölésére szolgáló szó nincs, mondja Petőfi. Ő nem a természeti világ egy kézzel fogható, szemmel látható darabjáról beszél, nem valamely reáliáról ír, hanem a kézzel megfoghatatlan, szemmel láthatatlan, füllel sem hallható érzésről, érzelemről. Nem lehet, hogy nem ritkán mi magunk sem vagyunk pontosan tisztában érzelmeinkkel, s mivel mi magunk sem tudjuk önálló fogalmi szinten értelmezni pillanatnyi érzésünket, ezért nem teremtünk, nem alkotunk-képzünk külön szót érzésünk jelölésére? Hiszen az édesanya elvesztése okozta fájdalmat mindenki csak egyszer élheti át, s ez az érzés ritkán közösségi abban az értelemben, hogy nem szokott egyidejűleg tömegesen előfordulni a közösségekben. (Más, lehetséges lélektani okokra most nem térek ki.) Nyilvánvaló, hogy ez (érzésvilág, finom árnyalatok, sejtető bizonytalanságok, másodlagos jelentések, metaforikus jelentésképzések) az a terület, ahol a szépirodalom nyújtja a legtöbb vizsgálati lehetőséget és példát!
Lehet-e a nyelv oka annak, hogy félreértjük egymást? Klasszikus példaként szokás emlegetni a homonimákat, de ez nem lényeges érv, hiszen a nyelvi megnyilatkozások folyamát nem egymástól független szavak alkotják (így a szövegösszefüggésből mindig kiderül, miről van szó, ahogy Arany versében is: „Mint hulla a hulla”). Minden nyelvhasználat kettős beágyazottságú, mert nemcsak a nyelvbe, hanem a megnyilatkozás létrejöttének társadalmi, szociokulturális környezetébe is beágyazódik, ezért a megértés, a dekódolás nemcsak nyelvi, hanem nyelven kívüli tényezőktől, az értelmezőnek a világról való tudásától is függ. Hogy érthetné meg a diák a maga teljességében azt a verset, ami olyasmiről szól (például az anya elvesztéséről vagy a boldog szerelemről), amelyben neki még nem volt része? Megértheti-e, átérezheti-e a mai fiatalság Illyésnek a zsarnokságról szóló versét? Vagy a 21. század embere azt a szenvedelmes hevületet, amellyel nálunk írók zengtek a 18. század végén és 19. század elején az anyanyelvről? Megértheti-e Márait a mai fiatal olvasó úgy, hogy a művek megszületése utáni két nemzedék Magyarországon nem ismerkedhetett meg Márai írásaival? Minden irodalmi alkotás valamely korhoz, társadalomhoz és meghatározott életutat bejárt, valamilyen szocializációs folyamaton átment szerzőhöz kötődik. Ha úgy akarjuk érteni a műalkotásokat, ahogy azok íródtak, mindeme körülményeket ismernünk kellene. Ez pedig lehetetlen. De vajon bele tudnánk-e helyezkedni elmúlt korok embereinek a helyzetébe, ha ismernénk töviről-hegyire életútjukat, gondolkodásmódjukat, nézeteiket? Aligha. Azon egyszerű oknál fogva, mert az ember minden szempontból saját jelenének a foglya, tehát számára saját szinkrón perspektívája a mérvadó, s mindent azon keresztül lát, illetőleg elsősorban azon a szemüvegen keresztül lát, ami az ő – és egyedül az ő – „szemüvege”. Ez súlyos problémája a történésznek és a nyelvtörténésznek is, hiszen célja mindkettőnek az egykor volt valóság minél jobb megközelítése. Ez az irodalomtörténészre alkalmazva azt jelenti, hogy az ő feladata annak megállapítása, mi volt az értelme, az üzenete, a tárgya az adott műalkotásnak megszületése idején. (Feladata persze a befogadástörténetnek, a recepciónak a vizsgálata is.) De nyilván itt is az „egykor volt valóság megközelítése” lehet csak a reális cél. – Az irodalomoktatás egyik akadálya az (lehet), hogy minél régebbi az irodalmi alkotás, annál nagyobb az esélye annak, hogy a (mindenkori) mai olvasónak nyelvi alapú megértési gondjai támadnak. „Mi a tudvágyat szakhoz nem kötők, átpillantását vágyjuk az egésznek” – írta Madách, s mi úgy értelmezzük többnyire, hogy a kötők ami értelmező jelzője, pedig állítmány az, tehát mai magyarul: mi a tudásvágyat nem kötöttük egyes szakokhoz. Tudjuk, Mátyás bús hada egyáltalán nem volt szomorú. Hogy a Toldi ama sorát: „elbusúla Bence a beszéden”, fővárosi gimnazisták nagy része – fel- és nem elolvasás alapján – úgy értelmezte, hogy „elbúsul a Bence a beszéden”. Igen, mert mindenki saját szinkrón nyelvi perspektívájából indul ki. Gondunk mással is lehet, sőt van is. Nem ismerjük pontosan elmúlt korok nyelvi illemtanát, nincs kellő ismeretünk, sőt: a nagy többségnek vajmi kevés ismerete van azokról a körülményekről, amelyek korábbi irodalmi alkotások ihletői voltak. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy egy-egy költőnek, írónak, illetőleg alkotásaiknak a megítélését, műértelmezését bizony nagyban befolyásolhatja, hogy mit tanultunk róluk, mit közvetítettek nekünk az iskolában vagy másutt. Bizonyos, hogy befolyással van a jámbor olvasók többségére, ha egy íróról azt hallják, hogy kora politikai kurzusát kiszolgálta, hogy nemzete ellen fordult. Hogy indexre tették, hogy elhallgatták, hogy ideológiai okokból kiszorították az irodalmi közéletből vagy érdemtelenül ugyan, de az irodalmi élet fő sodrába emelték – és így tovább. Tehát: az irodalmi mű és mindenkori olvasója (minden olvasó egyúttal értelmező is) közé iktatódnak a műértelmezést befolyásoló vagy akár meghatározó ismeretek, információk – akár egymással ellentétesek is –, s a magyartanár nem tudhatja minden esetben, mit kellene helyre tennie tanítványai fejében ahhoz, hogy a mű maga állhasson a középpontban. (Egy példa a nyelvészetből: a finnugor nyelvrokonságot sokaknak azért nehéz közel hozni, mert számukra a nyelvrokonságban nem a nyelv, hanem a rokonság kerül előtérbe.) Kérdés: van-e idő, alkalom, szándék arra, hogy az irodalom régebbi alkotásainak oktatói bizonyos nyelvtörténeti, művelődéstörténeti és történelmi ismereteket is közvetítsenek? Illetőleg hogy az írók, költők utóéletét befolyásoló befogadástörténetből és a műveikkel elő-előforduló visszaélés-történetből mit ismertetnek meg annak érdekében, hogy a tanítványok is világosabban lássanak? Nem mellékesen azért is, hogy megtapasztalják, az irodalom mennyire az Életről szól.
[…]
[1] Ezt olvashatjuk A magyar stilisztika útja című, pontosan fél évszázaddal ezelőtt megjelent könyvben (s. a. r., a lexikont írta és a bibliográfiát összeállította Szathmári István, Bp., Gondolat, 515.) a szépirodalmi stílusról: „a stílusrétegek közül a legnagyobb jelentőségre tett szert. Egyrészt azért, mert érdekterülete óriási: átfogja az egész (külső és belső) valóságot, s ennek megfelelően stíluseszközként felhasználja a nyelv valamennyi elemét, az összes többi stílusréteg eszközeit is. Másrészt olyan művészi hatásra való törekvés jellemzi, amilyet a többi stílusrétegben hiába keresünk, jóllehet minden nyelvi megnyilatkozásban – már csak a megfelelő hatás érdekében is – megtalálhatók az esztétikai elemek”. Az Értelmező kéziszótár második, átdolgozott kiadásában (főszerk. Pusztai Ferenc, Bp., Akadémiai, 2003, 1248.) a szépirodalom rövid meghatározása ez: művészi célú irodalom.
[2] Kulcsár Szabó Ernő, Szöveg – medialitás – filológia. Költészettörténet és kulturalitás a modernségben, Bp., Akadémiai, 2004, 80.
[3] Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer, Bp., Gondolat, 1984, 115.
[4] Kulcsár Szabó Ernő, Szöveg – medialitás – filológia, i. m., 7.
[5]Kulcsár Szabó Ernő, Nyelvként (meg)értett irodalom =Tolcsvai Nagy Gábor, „Nem találunk szavakat”. Nyelvértelmezések a mai magyar prózában, Pozsony, Kalligram, 1999, 8.
[6] Kulcsár Szabó Ernő, Szöveg – medialitás – filológia, i. m., 73.
[7] Kulcsár Szabó Ernő, Nyelvként (meg)értett irodalom, i. m., 8.
[8] Tolcsvai Nagy Gábor, „Nem találunk szavakat”, i. m., 11. Lásd még: Uő., Az újabb irodalom nyelviségének leírhatósága nyelvészeti keretben, Bp., ELTE Fonetikai Tanszék, 1995 (Egyetemi Fonetikai Füzetek, 16), 17–26.
[9] Bańczerowski Janusz, A nyelv szerepe az emberi valóság megalkotásában, Magyar Nyelv, 2010/2, 136.
[10] Bańczerowski Janusz, A nyelv szerepe az emberi valóság megalkotásában, i. m., 137.
[11] Kulcsár Szabó Ernő, Szöveg – medialitás – filológia, i. m., 66.
[12] Idézi Kulcsár-Szabó Ernő, uo.
[13] A modern pszichológia megközelítésére lásd Pléh Csaba, A nyelvi relativizmus állása = Nemzeti művelődés – egységesülő világ, főszerk. Szegedy-Maszák Mihály, Bp., Napkút, 2010, 85–96.
[14] Bańczerowski Janusz, A nyelv szerepe az emberi valóság megalkotásában, i. m., 142. – Vö. még a szociolingvisztika, a funkcionális kognitív nyelvészet vonatkozó tanítását és a korábbi Kulcsár Szabó-idézetet, illetve Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor, Funkcionális nyelvészet, Bp., Akadémiai, 2008 (Általános Nyelvészeti Tanulmányok, 22), 17–58.
[15] Itt külön lehetne szólnunk BA-s, magyar alapszakos hallgatóink egy részének az elszomorító szó- és írásbeli anyanyelvi teljesítményéről is. Bizony szükség volna arra, hogy a magyar szak oktatói összedugják fejüket – irodalmárok és nyelvészek együtt –, hogy megosztva tapasztalataikat választ keressenek a fölmerülő, tanári tevékenységük hatékonyságát nagyban befolyásoló kérdésekre.
[16] A kérdést nappalis és doktori hallgatóim egy részének is föltettem.
[17] Kulcsár Szabó Ernő, Nyelviség és megértés újabb irodalmunkban, i. m., 12.
Arany János: Szondi két apródja
Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.
Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.
,Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!’
„Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván:”
...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.
„Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézizü sörbet. -”
Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.
„Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma,
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...
Ali győzelem-ünnepe van ma!”
Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.
„Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”
A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.
„Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;
Zengjétek Alit ma helyette!”
Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
Vele halni meg, ócska ruhába’!
„S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!”
Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.
„Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,
Bár álgyugolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”
Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.
„Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak.”
Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!
(1856. június.)
magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/arany/szondi.htm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése