Róna-Tas András (szül.: Budapest, 1931. december 30.) orientalista, nyelvész, õstörténész, néprajzkutató
Értelmiségi családban születtem, apám orvos volt, anyám a közgazdaság-tudomány elsõ magyarországi egyetemi doktora. Anyai nagyapám építészmérnök, Budapesten közel száz épület tervezõje, anyai nagyanyám felsõ leányiskolát végzett, négy nyelven beszélt. Apai nagyszüleim Veszprémben éltek, nagyapám banktisztviselõ volt, még születésem elõtt meghalt. Igen korán kezdtem el nyelveket tanulni, kisgyerekkoromban otthon váltakozva beszéltünk magyarul és németül, a háború elõtt két évig angolul tanultam, a gimnáziumban különórákat vettem oroszból. Mégsem merült fel bennem, hogy nyelvész legyek, a nyelvek inkább eszköznek, mint célul szolgáltak. Kamaszkoromban idõm legnagyobb részét olvasással töltöttem, és végigolvastam nemcsak a világ és a magyar irodalom kiemelkedõ alkotásait, hanem hamar elkezdtem foglalkozni filozófiai és szociológiai munkákkal is. Iskolatársaim kis tanulóköröket szerveztek, és ezekben rendszeresen számoltam be olvasmányaimról. Mivel a cisztercita rend 1949-ben államosított budapesti gimnáziumába jártam, ezeket a tanuló és olvasóköröket egyesek a szellemi-politikai ellenállás veszélyes fészkeiként regisztrálták, hamarosan a belügyi szervek szoros figyelme kísért. Körülményesen kerültem be az egyetemre, a Mûegyetemen felvételiztem matematikából, fel is vettek, de kértem átirányításomat muzeológus szakra. Ez volt ugyanis az a reménybeli sziget, ahol távol az ideológiai zaklatásoktól foglalkozni szerettem volna a magyar nép kultúrájával, társadalmával. A muzeológia elírás folytán meteorológia lett, ahova fel is vettek, s csak igen nehéz körutak után tudtam beiratkozni a budapesti egyetem néprajz szakára. 1950-ben az egyetem már igen sivár volt, s az egyetlen lehetõség nem a szak, hanem a még ottmaradt régi, jó tanárok követése volt. Így lettem végül tibetista, majd felvettem a mongol és elvégeztem a török szakot is a néprajz mellett. Kiváló tanáraim, Ortutay Gyula, Tálasi István (néprajz), Ligeti Lajos (tibeti, mongol, kínai), Németh Gyula (turkológia, magyar õstörténet), Maróth Károly, Szabó Árpád (klasszika filológia) olyan széles horizontot nyitottak, hogy ugyan 1955-ben megkaptam muzeológusdiplomámat, de még tovább tanultam. Kutatásaimra döntõ befolyással Ligeti Lajos volt, az õ munkásságát követve kezdtem el vizsgálni a magyar történelem és kultúra keleti hátterét.
Az egyetemen a filológia, a szövegek tisztelete és az azokkal való bánni tudás állt a középpontban. A ma élõ kultúrákkal és nyelvekkel nem lehetett kapcsolatba kerülni. Erre elõször 1957-ben nyílott lehetõségem, amikor kijutottam Mongóliába. A mongolok az utolsó olyan nép, amely sokat megõrzött a középkori, eurázsiai lovas nomád életmódból, ezért kutatásuk nemcsak nyelvileg, hanem néprajzi szempontból is hallatlanul érdekes volt. Vizsgálatuk sok olyan ismerettel is kecsegtetett, amely a magyarság kultúrájának eredete szempontjából is hasznosítható volt. Mongóliai terepmunkámról a Világjárók sorozatban megjelent Nomádok nyomában címû könyvemben számoltam be. A magyar kultúra belsõ-ázsiai hátterének kutatása mellett természetesen foglakozni kellett a magyar nyelv keleti, elsõsorban török kapcsolataival is. Míg kandidátusi disszertációmat tibeti-mongol nyelvészeti témából írtam, addig az akadémiai doktori fokozatot 1971-ben egy olyan munkával érdemeltem ki, amely a nyelvrokonság elméletével és a török-mongol nyelvviszonnyal foglalkozott. A terepmunka, az élõ nyelvi és néprajzi anyag változatlanul fontos volt kutatásaim számára, azért a hatvanas évek közepétõl rendszeresen felkerestem a Volga-vidék török népeit, elsõsorban a csuvasokat. A csuvasok annak a török népcsoportnak egyetlen még élõ maradványa, mellyel a magyarság a honfoglalás elõtt hosszú ideig szoros kapcsolatban élt.
Életemnek mindig szerves része volt a tanítás. Igaz, 1960 és 1968 között kizártak az egyetemi oktatás lehetõségébõl a budapesti egyetemen, de amikor erre ismét lehetõség nyílott, a szegedi egyetemen kerestem és kaptam állást. Itt a semmibõl kellett elkezdeni egy szakma felépítését, s ez egy komoly kihívás volt. 1968-ban kutatói álláshelyre kerültem, 1974-ben kineveztek egyetemi tanárrá, és megindíthattam az altajisztika rendszeres oktatását. 1984-re a szakot már önálló tanszék gondozta. A tanszék körül kisebb mûhely alakult, s tanítványaim között ma több tanszékvezetõ, neves minõsített tudós van, akiket a világ minden táján jól ismernek és megbecsülnek. Sikerült a kutatás minimális feltételeit biztosítani, könyvtár, kéziratok, nemzetközi kapcsolatok támogatják az oktatást és kutatást.
1990-ben, számomra, de gondolom szinte mindenki számára váratlanul megválasztottak a József Attila Tudományegyetem rektorának. 1992-ben lettem a magyar felsõoktatás minõségéért felelõs akkreditációs bizottság elnöke, mandátumom 2000-ben jár le. A Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé fogadott. Eközben nem hagytam fel sem a kutatással sem az oktatással. Legutóbbi könyveim – A magyarság korai története (1995), A honfoglaló magyar nép (1996, 1997) és a Hungarians and Europe in the Early Middle Ages (1999) több száz magyar és idegen nyelven megírt cikkem eredményeinek összefoglalásai. Változatlan örömmel tanítok egyetemistákat, doktorjelölteket, közöttük nagyon tehetségeseket.
Az általam mûvelt tudomány egyetemes akkor is, ha középpontjában a magyarság áll. Már 1971-ben tanítottam a bonni egyetemen, s meghívott professzor voltam Bécsben. Elõadtam Európa és Amerika számos egyetemén és számtalan nemzetközi kongresszuson. Eljutottam, igaz, igen késõn, 1992-ben, Tibetbe. Látogatásom Lhászában és a Királyok völgyében rövid volt, de egy életre szóló élménnyel gazdagított. Régebbi személyes kapcsolatainkat felelevenítve meglátogattam a dalai lámát a számûzetésben élõ tibetiek központjában, az indiai Dharamsalában. Ez a nagyszerû ember mindig lenyûgöz bölcsességével és mély humánumával. A japán egyetemek és kutatóközpontok is kíváncsiak a magyar kutatási eredményekre, ezért néhány hetet töltöttem a legfontosabb japán kutatási központokban.
Ma életem szabad részét hat unokáim tölti be. Ha meglátogatnak, egy kis fehér mûanyag széket hoznak be, ez a „tanszék”, s bár a hármas ikrek még nincsenek négyévesek, szorgalmasan rajzolunk, számolunk, írunk, oldunk meg mulatságos találós kérdéseket.
Napút, 2000/10. szám
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
'RÓNA-TAS ANDRÁS: Tudtak-e írni a magyarok a honfoglalás előtt?
Írásbeliség Eurázsiában, 7-9. század
„Az eurázsiai sztyeppén a kínai nagy faltól egészen a Kárpát-medencéig, a Balkán nyugati részét is beleértve, a magyar honfoglalás előtti évszázadban mindenütt jelen volt az írás valamilyen fajtája. A cikk bemutatja ezeket az írásokat: gót írás, grúz és örmény írás, tibeti írás, iráni népek írásai, törökök írásai, türk rovásírás, dunai bolgár írásbeliség, avar írásbeliség, kazár írásbeliség, szlávok írásai.
A magyar nyelv őriz olyan, az írásbeliséggel kapcsolatos szavakat, amelyek már megvoltak a magyarok nyelvében a honfoglalás előtt is. Ezek a betű, az ír, a könyv, az olvas és a szám szavunk. A betű, az ír, és a szám szavunk török eredetű. Az ír eredetileg 'ró, fába vés' jelentésű szó volt a törökben. Könyv szavunk valószínűleg gót eredetű, de török közvetítéssel jutott el hozzánk. Olvas szavunk vagy török, vagy finnugor, de lehet, hogy itt két azonos jelentésű, különböző eredetű szó olvadt össze. E szavak együttes bizonyítékai lehetnek annak, hogy a honfoglaló magyarok körében nem volt ismeretlen az írásbeliség. A magyarok a honfoglalás előtt, más írások mellett, használhatták a kelet-európai rovásírást. Írásbeliségük hasonlított a kazár, az alán, a gót és a szláv rovásírásos rendszerekhez, és ezzel beilleszkedett a korabeli kelet-európai írásbeli műveltségbe.''
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése