Herman József
1924-2005
2005. október 9-én elhunyt Herman József, az újlatin és az általános nyelvészet kiemelkedő művelője.
Herman a Pázmány Péter Tudományegyetemen latint, görögöt, franciát és olaszt hallgatott, az Eötvös Kollégiumban Eckhardt Sándor, Tamás Lajos, Gáldi László és Szemerényi Oszvald voltak a tanárai. 1947-től 1949-ig ösztöndíjjal a Sorbonne-on, illetőleg az École Normale Superiéure-ön folytatta tanulmányait, ahol a párizsi iskola nagyjainak, Michel Lejeune, Émile Benveniste, Robert-Léon Wagner óráit hallgatta. Párizsban került kapcsolatba a saussure-i strukturalizmussal, amelynek eszmevilága egész tudományos működésén nyomot hagyott. Francia nyelvtörténeti tárgyú doktori disszertációját a Sorbonne-on védte meg 1949-ben.
Herman József pályája gyorsan ívelt felfelé, 1950-ben az 1949-ben alapított Nyelvtudományi Intézet tudományos munkatársa, majd az Idegen Nyelvek Főiskoláján a francia tanszék vezetője, 1954-től viszont már az ELTE Romanisztikai Tanszékének egyetemi docense, 1957-től pedig a Kossuth Lajos Tudományegyetemen a Román Nyelvek és Irodalmak tanszékének vezetője és egyidejűleg az UNESCO párizsi központjában a felsőoktatási részleg igazgatója. 1975-től ismét az ELTE-n tanít, majd 1982-től 1991-ben bekövetkezett nyugdíjba vonulásáig az MTA Nyelvtudományi Intézetének igazgatója. Nyugdíjba vonulása után 1999-ig a Velencei Egyetem egyetemi tanára.
Herman József kutatási területe elsősorban a késői és vulgáris latin, a latin-újlatin átmenet kérdései, és ezzel kapcsolatban a nyelvi változás mechanizmusa és elmélete. Szakterületén fonológiai, morfológiai és szintaktikai tanulmányokat publikált. Foglalkozott a latin változatainak kérdésével, az újlatin nyelvek kialakulásának kronológiájával, a francia és a provanszál elkülönülésének kezdeteivel, a nyelvi változás elméleti kérdéseivel. Korán felismerte, hogy a nyelvi változás tanulmányozásában nélkülözhetetlenek a szociolingvisztikai szempontok, ilyen jellegű tanulmányai komoly nemzetközi visszhangra találtak. A hagyományos romanisztika ugyan kidolgozta és lényegében tisztáz-ta a latin és az újlatin nyelvek közötti megfelelések rendszerét, nem foglalkozott azonban a nyelvi átalakulás tényleges lefolyásával, a nyelvi rendszerek típusváltásának mechanizmusával, és mindazzal, amit a típusváltás meg az egységes alapnyelv széttagolódása a nyelvközösség szintjén előfeltételez és jelent. A múlt század ötvenes-hatvanas éveitől e téren fordulat kezdődött, s a strukturális átalakulás, a típusváltás, a széttagolódás kérdésköre meg a nyelvi folyamatok társadalom- és kommunikációtörténeti vetülete a romanisztika egyre intenzívebben kutatott témájává vált. Herman ennek a fordulatnak egyik kibontakoztatója lett. A párizsi Nyelvtudományi Társaság Bulletin-jében több terjedelmes tanulmányt tett közzé az újlatin nyelvek korai történetéből, s elkezdte a Római Birodalom egyes tartományai feliratos anyagának feldolgozását, először a galliai feliratos anyag vizsgálatával foglalkozott, amit azután más területek (Pannónia, Balkán, Adria-part, Itália stb.) feliratait vizsgáló tanulmányok követtek. Kutatásaiban nemcsak szigorú értelemben vett nyelvészeti módszereket alkalmazott, hanem tudatában volt annak, hogy a nyelv mint az érintkezés eszköze társadalmi beágyazottságú, és nem szakítható ki a művelődéstörténeti összefüggésekből.
Herman rámutatott arra, hogy a vulgáris latint nem lehet élesen elkülöníteni a latin többi regionális változatairól, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy elsősorban azokat a tendenciákat érdemes tanulmányozni, amelyek a továbbélő késői latint jellemezték, valamint azokat az átmeneti jelenségeket, amelyek végső soron az újlatin nyelvek kialakulásához vezettek. A vulgáris latinról szóló összefoglaló munkája (Le latin vulgaire), amely számos kiadást ért meg, 1967-ben jelent meg Párizsban. Átdolgozott és bővített változata ma már spanyolul, angolul, olaszul és magyarul is hozzáférhető.
Herman munkáit nemcsak Európában ismerik, ahol a legrangosabb egyetemeknek volt vendégprofesszora vagy meghívott előadója, hanem Amerikában és Ázsiában is. A vulgáris latinról szóló munkája számos országban ma is egyetemi tankönyv, tanulmányai pedig megkerülhetetlenek azok számára, akik a vulgáris és késői latin kérdéseivel kívánnak foglalkozni.
Herman József tudósi nagyságát, nemzetközi elismertségét bizonyítja a tiszteletére készült Festschrift, amelynek szerzői között ott találjuk a szakma legkiválóbbjait. Tisztelői és tanítványai a vulgáris és késői latin egyik legnagyobb szakértőjét, "nagy öregjét" köszöntötték benne. Sajnáljuk, hogy a Festschrift ünnepélyes átadására az ünnepelt betegsége miatt már nem kerülhetett sor.
A nyelvtudomány a múlt század hatvanas éveitől gyökeres változáson ment át. Az addig szinte egyeduralkodó történeti nyelvtudomány mellett (és ellenében is) egyre erőteljesebben léptek fel a sokszor összefoglaló néven "strukturalistának" nevezett irányzatok. Herman korán felismerte ezeket a változásokat és e változások következményeit. Több írásában hangsúlyozza a nemzeti nyelvre vonatkozó elméleti és alkalmazott szinkrón kutatások fontosságát. Már egyik, a hatvanas évek végén megjelent írásában megállapítja, hogy a nemzetközi tapasztalatok és a nyelvtudomány eredményei ismeretében nem lehet vitás, hogy a jövő fejlődés útját - a maguk sokféleségében is - a globálisan és kissé pontatlanul strukturalistának nevezett modern irányzatok képviselik. Ez persze elsősorban az elméleti irányzatokra volt érvényes, közvetve azonban az alkalmazott nyelvészetet is érintette. Herman már akkor tudta, hogy az alkalmazott nyelvészet nem szorítkozhat a nyelvoktatás (magyar nyelvi és nyelvtani oktatás, nyelvművelés, idegen nyelvek oktatása) kérdéseinek vizsgálatára. Az alkalmazott nyelvészet helyzetével foglalkozó tanulmányában többek között a neurolingvisztikai és pszicholingvisztikai kutatások fontosságára hívja fel a figyelmet, amelyeknek nemcsak a gyakorlati alkalmazások (beszédzavarok és hangképzési zavarok gyógyítása, egyéb beszédrendellenességek feltárása és terápiája) szempontjából nélkülözhetetlenek, hanem a nyelv kognitív alapjainak feltárásában is fontos szerepet játszanak. Ma már azt is tudjuk, hogy az ilyen vizsgálatoknak nyelvelméleti következményei is lehetnek. Herman felismerte azt is, hogy a nyelvszociológiai vizsgálatoknak fontos szerepük lehet iskolapolitikánk szempontjából. Külön kiemeli a nemzetiségek nyelvi helyzetére vonatkozó kutatások fontosságát, s azon belül is a cigányoktól beszélt nyelvek tényleges állapotának felmérését tekintette olyan égető feladatnak, amelyet a nyelvtudománynak mielőbb el kell végeznie. Utóbbit a cigányságnak a társadalmunkba való egészséges integrálódása egyik alapvető feltételének tekintette. Herman nem feledkezett meg az alkalmazott nyelvtudomány harmadik időszerű és fontos területéről, a gépi fordításról, gépi adatfeldolgozásról sem, és külön kiemelte a gépi szótárkészítés fontosságát.
Herman József munkásságának méltatásában azért is érdemes volt a hatvanas évekig visszanyúlnunk, mert a már akkor megfogalmazott tudománypolitikai elképzelései a magyar nyelvtudomány további fejlődésére komoly hatást gyakoroltak. A hetvenes években a nyelvtudományi kutatásokat akadályozó ideológiai gátak teljes eltűnése és az elméleti és alkalmazott "strukturalista" irányzatok térhódítása Herman "előkészítő" munkássága nélkül elképzelhetetlen lett volna. Alkalmazott nyelvészeti elképzeléseinek egy részét a Nyelvtudomány Intézet igazgatójaként (1982-1991) a gyakorlatban is megvalósíthatta. Az intézet új vállalkozásai közül mindenekelőtt az Akadémiai Nagyszótár munkálatainak újraindítását kell kiemelnünk. Míg egyre-másra jelentek meg a magyarnál kisebb nyelvek nagyszótári kötetei, nálunk a magyar szókészlet feldolgozása évtizedek óta szünetelt, márpedig a nagyszótárnak nemcsak hagyományőrző szerepe van, hanem egyben az alkalmazott és elméleti nyelvészet nélkülözhetetlen eszköze is. Herman igazgatóságának első éveiben létrehozott egy szociolingvisztikai osztályt is, amelynek feladatául a magyar beszélt nyelv szociológiai paraméterek szerinti változatainak leírását tűzte ki. Egyidejűleg megindultak - bár az anyagi lehetőségek korlátozott volta miatt kisebb mértékben - a neurolingvisztikai kutatások is. Végül Herman ösztönzésére nagyobb hangsúlyt kaptak az intézetben a cigány nyelvekre vonatkozó munkálatok is. Nem túlzás ezért, ha azt állítjuk, hogy Herman igazgatósága alatt vált a Nyelvtudományi Intézet a nyelvtudomány minden szempontból korszerű, nemzetközileg is jegyzett műhelyévé.
Herman a 2001-ben megjelent önvallomásában írja, hogy tudományos pályafutását még nem tartja lezártnak. Legfontosabb és legambiciózusabb terve Gallia első évezredbeli nyelvtörténetének megírása volt, amelyben a latin-újlatin átmenet egész kérdésére vonatkozó elképzeléseit is összefoglalta volna. Ez a lehetőség sajnos már nem adatott meg neki.
Herman a Pázmány Péter Tudományegyetemen latint, görögöt, franciát és olaszt hallgatott, az Eötvös Kollégiumban Eckhardt Sándor, Tamás Lajos, Gáldi László és Szemerényi Oszvald voltak a tanárai. 1947-től 1949-ig ösztöndíjjal a Sorbonne-on, illetőleg az École Normale Superiéure-ön folytatta tanulmányait, ahol a párizsi iskola nagyjainak, Michel Lejeune, Émile Benveniste, Robert-Léon Wagner óráit hallgatta. Párizsban került kapcsolatba a saussure-i strukturalizmussal, amelynek eszmevilága egész tudományos működésén nyomot hagyott. Francia nyelvtörténeti tárgyú doktori disszertációját a Sorbonne-on védte meg 1949-ben.
Herman József pályája gyorsan ívelt felfelé, 1950-ben az 1949-ben alapított Nyelvtudományi Intézet tudományos munkatársa, majd az Idegen Nyelvek Főiskoláján a francia tanszék vezetője, 1954-től viszont már az ELTE Romanisztikai Tanszékének egyetemi docense, 1957-től pedig a Kossuth Lajos Tudományegyetemen a Román Nyelvek és Irodalmak tanszékének vezetője és egyidejűleg az UNESCO párizsi központjában a felsőoktatási részleg igazgatója. 1975-től ismét az ELTE-n tanít, majd 1982-től 1991-ben bekövetkezett nyugdíjba vonulásáig az MTA Nyelvtudományi Intézetének igazgatója. Nyugdíjba vonulása után 1999-ig a Velencei Egyetem egyetemi tanára.
Herman József kutatási területe elsősorban a késői és vulgáris latin, a latin-újlatin átmenet kérdései, és ezzel kapcsolatban a nyelvi változás mechanizmusa és elmélete. Szakterületén fonológiai, morfológiai és szintaktikai tanulmányokat publikált. Foglalkozott a latin változatainak kérdésével, az újlatin nyelvek kialakulásának kronológiájával, a francia és a provanszál elkülönülésének kezdeteivel, a nyelvi változás elméleti kérdéseivel. Korán felismerte, hogy a nyelvi változás tanulmányozásában nélkülözhetetlenek a szociolingvisztikai szempontok, ilyen jellegű tanulmányai komoly nemzetközi visszhangra találtak. A hagyományos romanisztika ugyan kidolgozta és lényegében tisztáz-ta a latin és az újlatin nyelvek közötti megfelelések rendszerét, nem foglalkozott azonban a nyelvi átalakulás tényleges lefolyásával, a nyelvi rendszerek típusváltásának mechanizmusával, és mindazzal, amit a típusváltás meg az egységes alapnyelv széttagolódása a nyelvközösség szintjén előfeltételez és jelent. A múlt század ötvenes-hatvanas éveitől e téren fordulat kezdődött, s a strukturális átalakulás, a típusváltás, a széttagolódás kérdésköre meg a nyelvi folyamatok társadalom- és kommunikációtörténeti vetülete a romanisztika egyre intenzívebben kutatott témájává vált. Herman ennek a fordulatnak egyik kibontakoztatója lett. A párizsi Nyelvtudományi Társaság Bulletin-jében több terjedelmes tanulmányt tett közzé az újlatin nyelvek korai történetéből, s elkezdte a Római Birodalom egyes tartományai feliratos anyagának feldolgozását, először a galliai feliratos anyag vizsgálatával foglalkozott, amit azután más területek (Pannónia, Balkán, Adria-part, Itália stb.) feliratait vizsgáló tanulmányok követtek. Kutatásaiban nemcsak szigorú értelemben vett nyelvészeti módszereket alkalmazott, hanem tudatában volt annak, hogy a nyelv mint az érintkezés eszköze társadalmi beágyazottságú, és nem szakítható ki a művelődéstörténeti összefüggésekből.
Herman rámutatott arra, hogy a vulgáris latint nem lehet élesen elkülöníteni a latin többi regionális változatairól, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy elsősorban azokat a tendenciákat érdemes tanulmányozni, amelyek a továbbélő késői latint jellemezték, valamint azokat az átmeneti jelenségeket, amelyek végső soron az újlatin nyelvek kialakulásához vezettek. A vulgáris latinról szóló összefoglaló munkája (Le latin vulgaire), amely számos kiadást ért meg, 1967-ben jelent meg Párizsban. Átdolgozott és bővített változata ma már spanyolul, angolul, olaszul és magyarul is hozzáférhető.
Herman munkáit nemcsak Európában ismerik, ahol a legrangosabb egyetemeknek volt vendégprofesszora vagy meghívott előadója, hanem Amerikában és Ázsiában is. A vulgáris latinról szóló munkája számos országban ma is egyetemi tankönyv, tanulmányai pedig megkerülhetetlenek azok számára, akik a vulgáris és késői latin kérdéseivel kívánnak foglalkozni.
Herman József tudósi nagyságát, nemzetközi elismertségét bizonyítja a tiszteletére készült Festschrift, amelynek szerzői között ott találjuk a szakma legkiválóbbjait. Tisztelői és tanítványai a vulgáris és késői latin egyik legnagyobb szakértőjét, "nagy öregjét" köszöntötték benne. Sajnáljuk, hogy a Festschrift ünnepélyes átadására az ünnepelt betegsége miatt már nem kerülhetett sor.
A nyelvtudomány a múlt század hatvanas éveitől gyökeres változáson ment át. Az addig szinte egyeduralkodó történeti nyelvtudomány mellett (és ellenében is) egyre erőteljesebben léptek fel a sokszor összefoglaló néven "strukturalistának" nevezett irányzatok. Herman korán felismerte ezeket a változásokat és e változások következményeit. Több írásában hangsúlyozza a nemzeti nyelvre vonatkozó elméleti és alkalmazott szinkrón kutatások fontosságát. Már egyik, a hatvanas évek végén megjelent írásában megállapítja, hogy a nemzetközi tapasztalatok és a nyelvtudomány eredményei ismeretében nem lehet vitás, hogy a jövő fejlődés útját - a maguk sokféleségében is - a globálisan és kissé pontatlanul strukturalistának nevezett modern irányzatok képviselik. Ez persze elsősorban az elméleti irányzatokra volt érvényes, közvetve azonban az alkalmazott nyelvészetet is érintette. Herman már akkor tudta, hogy az alkalmazott nyelvészet nem szorítkozhat a nyelvoktatás (magyar nyelvi és nyelvtani oktatás, nyelvművelés, idegen nyelvek oktatása) kérdéseinek vizsgálatára. Az alkalmazott nyelvészet helyzetével foglalkozó tanulmányában többek között a neurolingvisztikai és pszicholingvisztikai kutatások fontosságára hívja fel a figyelmet, amelyeknek nemcsak a gyakorlati alkalmazások (beszédzavarok és hangképzési zavarok gyógyítása, egyéb beszédrendellenességek feltárása és terápiája) szempontjából nélkülözhetetlenek, hanem a nyelv kognitív alapjainak feltárásában is fontos szerepet játszanak. Ma már azt is tudjuk, hogy az ilyen vizsgálatoknak nyelvelméleti következményei is lehetnek. Herman felismerte azt is, hogy a nyelvszociológiai vizsgálatoknak fontos szerepük lehet iskolapolitikánk szempontjából. Külön kiemeli a nemzetiségek nyelvi helyzetére vonatkozó kutatások fontosságát, s azon belül is a cigányoktól beszélt nyelvek tényleges állapotának felmérését tekintette olyan égető feladatnak, amelyet a nyelvtudománynak mielőbb el kell végeznie. Utóbbit a cigányságnak a társadalmunkba való egészséges integrálódása egyik alapvető feltételének tekintette. Herman nem feledkezett meg az alkalmazott nyelvtudomány harmadik időszerű és fontos területéről, a gépi fordításról, gépi adatfeldolgozásról sem, és külön kiemelte a gépi szótárkészítés fontosságát.
Herman József munkásságának méltatásában azért is érdemes volt a hatvanas évekig visszanyúlnunk, mert a már akkor megfogalmazott tudománypolitikai elképzelései a magyar nyelvtudomány további fejlődésére komoly hatást gyakoroltak. A hetvenes években a nyelvtudományi kutatásokat akadályozó ideológiai gátak teljes eltűnése és az elméleti és alkalmazott "strukturalista" irányzatok térhódítása Herman "előkészítő" munkássága nélkül elképzelhetetlen lett volna. Alkalmazott nyelvészeti elképzeléseinek egy részét a Nyelvtudomány Intézet igazgatójaként (1982-1991) a gyakorlatban is megvalósíthatta. Az intézet új vállalkozásai közül mindenekelőtt az Akadémiai Nagyszótár munkálatainak újraindítását kell kiemelnünk. Míg egyre-másra jelentek meg a magyarnál kisebb nyelvek nagyszótári kötetei, nálunk a magyar szókészlet feldolgozása évtizedek óta szünetelt, márpedig a nagyszótárnak nemcsak hagyományőrző szerepe van, hanem egyben az alkalmazott és elméleti nyelvészet nélkülözhetetlen eszköze is. Herman igazgatóságának első éveiben létrehozott egy szociolingvisztikai osztályt is, amelynek feladatául a magyar beszélt nyelv szociológiai paraméterek szerinti változatainak leírását tűzte ki. Egyidejűleg megindultak - bár az anyagi lehetőségek korlátozott volta miatt kisebb mértékben - a neurolingvisztikai kutatások is. Végül Herman ösztönzésére nagyobb hangsúlyt kaptak az intézetben a cigány nyelvekre vonatkozó munkálatok is. Nem túlzás ezért, ha azt állítjuk, hogy Herman igazgatósága alatt vált a Nyelvtudományi Intézet a nyelvtudomány minden szempontból korszerű, nemzetközileg is jegyzett műhelyévé.
Herman a 2001-ben megjelent önvallomásában írja, hogy tudományos pályafutását még nem tartja lezártnak. Legfontosabb és legambiciózusabb terve Gallia első évezredbeli nyelvtörténetének megírása volt, amelyben a latin-újlatin átmenet egész kérdésére vonatkozó elképzeléseit is összefoglalta volna. Ez a lehetőség sajnos már nem adatott meg neki.
Kiefer Ferenc
az MTA rendes tagja
az MTA rendes tagja
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Herman József emlékezete
www.c3.hu/~magyarnyelv/06-1/kontra.pdf
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Herman József (1924-2005)
Lezárult egy tudós életműve: Herman József akadémikus nyolcvanegy éves korában elhunyt. A gyász nehéz pillanata nem kedvez a mérlegelő összegzésnek – bár nyomon követhettük a gondolatvilág szigorú logikájú bővülését, az utolsó időkig nem lankadó lendületet. Mégis, az első visszapillantás szükséges és talán vigasztaló e fájdalmas órán, hogy megfogalmazzuk: miben s miért érzünk űrt, s mit jelentenek valójában a lexikon száraz adatai, hogyan függenek össze a pálya állomásai, mi az emberi fedezete megannyi címnek, rangnak, érdeméremnek, amit a szomorú híradás felsorol.
Három vonulatot biztosan megkülönböztethetünk az emlékezés során: fel kell idéznünk a tanárt, a szervezőt és a nyelvtudóst. Sokatmondó adat: Herman József francia-latin szakos tanár volt. Óráin az egyetemi hallgatók az intellektuális világosság és a derűs problémafelfogás ritka ötvözetét élhették át, olyasmit, amivel a ”való világ” nemigen kényeztet el, kiváltképp ha valaki – s így élt Herman József – részt is akar venni e való világban. Ma már tudható: biztos fogódzó volt számára a görög-római antikvitás, ahol az irodalom kiérlelt formái mögött meg tudta pillantani a nyelv vibráló sokrétűségét, érzékeltetni a hajdanvolt beszélők nyüzsgését és a nyelvtörténet számára oly fontos kommunikatív stratégiáikat. De nem kevésbé tette magáévá a franciás szellemet, amely, mint mondják, könnyed és elegáns – tudott és szeretett ilyen lenni Herman József –, s amelyből mégis egy sötét és feloldhatatlan ellentmondásokkal telt irodalom is kisarjadt: a nagy Roland végletes hősiességét és komor bukását csak egy Herman-órán lehetett igazán megérteni. Azért is, mert mindebben nem volt semmi ”ex cathedra”: inkább ”ad hominem”, az emberhez magához szólt ez a tanítás, tömör és új fordulatokat kereső magyarsággal, hajlékony franciasággal, majd külföldön németül és olaszul is. A tanári pálya állomásai: budapesti kezdetek után 1959-1970 között a debreceni, majd 1975-től ismét a budapesti bölcsészkar; 1992-1999: a Velencei Egyetem, közben vendégtanárságok Párizsban és német egyetemeken.
[…]Három vonulatot biztosan megkülönböztethetünk az emlékezés során: fel kell idéznünk a tanárt, a szervezőt és a nyelvtudóst. Sokatmondó adat: Herman József francia-latin szakos tanár volt. Óráin az egyetemi hallgatók az intellektuális világosság és a derűs problémafelfogás ritka ötvözetét élhették át, olyasmit, amivel a ”való világ” nemigen kényeztet el, kiváltképp ha valaki – s így élt Herman József – részt is akar venni e való világban. Ma már tudható: biztos fogódzó volt számára a görög-római antikvitás, ahol az irodalom kiérlelt formái mögött meg tudta pillantani a nyelv vibráló sokrétűségét, érzékeltetni a hajdanvolt beszélők nyüzsgését és a nyelvtörténet számára oly fontos kommunikatív stratégiáikat. De nem kevésbé tette magáévá a franciás szellemet, amely, mint mondják, könnyed és elegáns – tudott és szeretett ilyen lenni Herman József –, s amelyből mégis egy sötét és feloldhatatlan ellentmondásokkal telt irodalom is kisarjadt: a nagy Roland végletes hősiességét és komor bukását csak egy Herman-órán lehetett igazán megérteni. Azért is, mert mindebben nem volt semmi ”ex cathedra”: inkább ”ad hominem”, az emberhez magához szólt ez a tanítás, tömör és új fordulatokat kereső magyarsággal, hajlékony franciasággal, majd külföldön németül és olaszul is. A tanári pálya állomásai: budapesti kezdetek után 1959-1970 között a debreceni, majd 1975-től ismét a budapesti bölcsészkar; 1992-1999: a Velencei Egyetem, közben vendégtanárságok Párizsban és német egyetemeken.
Kiss Sándor
mta.hu/fileadmin/2005/10/Herman__Kiss.doc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése