Pais Dezső

Pais Dezsőre emlékezve

2001. április 9-én emléktáblát avattak a Kosztolányi Dezső tér 12. sz. ház falán az alábbi szöveggel:

E HÁZBAN ÉLT ÉS ALKOTOTT

DR. PAIS DEZSŐ

(1886—1973)

AKADÉMIKUS, EGYETEMI TANÁR

LEGRÉGIBB NYELVEMLÉKEINK TUDÓS MAGYARÁZÓJA

ÁLLÍTTATTA

BUDAPEST FŐVÁROS XI. KERÜLETI ÖNKORMÁNYZATA

2001.

[355]

A kerület nevében dr. Juhos Katalin polgármester asszony mondott köszöntőt, majd Fábián Pál méltatta Pais Dezső életét és munkásságát.

Tisztelt Barátaim!

Pais Dezső 1886. március 20-án született Zalaegerszegen. Itt érettségizett kitűnő eredménnyel 1904-ben. Mint az Eötvös József Collegium tagja iratkozott be a budapesti egyetemre magyar—latin—görög szakos hallgatónak. Szakvizsgát 1908-ban tett, majd rövid ideig (egy évig) tartó nevelősködés után megszerezte a tanári oklevelet is. Álláshoz csak újabb egy év után jutott: előbb Sopronban, majd Cegléden, végül pedig Budapesten (a III. kerületi állami főgimnáziumban) tanított középiskolai tanári beosztásban. Pais professzor úr ezekről a középiskolai éveiről mindig nagy szeretettel beszélt; a tanári hivatástudat egyetemi tevékenységét is messzire sugárzóan áthatotta.1924-ben a budapesti egyetem bölcsészettudományi karához osztották be szolgálattételre; 1933-tól az Eötvös-kollégium tanára; 1937-től az egyetem professzora. Munkásságát az Akadémia is elismerte: 1930-ban levelező, 1941-ben pedig rendes taggá választották.

Az egyetemi katedra is, az akadémiai tagság is kiváló művek hosszú sorának elismerése volt. Itt és most csak néhány nevezetesebb munkáját említhetem: „Régi személyneveink jelentéstana” (1922.); „Magyar Anonymus” (1926.); „Agyafúrt” (1928.); „Ó-magyar olvasókönyv” (1929.); „A gyula és a kündü” (1931.); „A lovagköltészetből jött nevek a középkori magyarságnál” (1932.); „A veszprémvölgyi apácák görög oklevele mint nyelvi emlék” (1938.); „A Halotti Beszéd olvasása és értelmezése” (1941.).

Én minderről 1941-ben, amikor az Eötvös-kollégiumba jelentkeztem, persze semmit sem tudtam; én csak egy végtelenül barátságos és bizalmat keltő idősödő úrral beszélgettem. Eleinte az akkoriban Szombathelyen — szülővárosomban — felfedezett római kori mozaikokról érdeklődött; aztán felüttette velem az Oklevélszótárat, és belemerültünk a tőlem véletlenül kiválasztott almárium szó etimológiájának rejtelmeibe. Máig sem értem, hogyan: Pais tanár úr rávezetett a helyes megfejtésre; arra, hogy a mi szavunk a ’szekrény’ értelmű latin armarium átvétele, végső soron pedig a ’fegyver’ jelentésű arma, armorum szó származéka. — Ez a gondolkodtatva tanító módszer jellemezte egyetemi óráit is.

Aztán egyre közelebb, közelebb jött a háború!

Műveinek bibliográfiája természetesen híven mutatja, hogy a háborús évek Pais tanár úr tudományos munkásságát is visszavetették. De alig ült el a csatazaj, rögtön nevezetes műveket tett közzé: „A hat ige és a -hat, -het képző” (1945.); „Bocsát, bocsánat, búcsú” (1947.); „Reg. (A régi magyarság szellemi életének kérdésköréből” (1948.); „Magyar szóalaktan. I. Szóösszetétel” (1949.); stb.

1950-től aztán Pais Dezső ismét a régi termékenységgel publikált maradandó műveket. Közülük ismét csak néhányra emlékeztethetek: „Két fejezet a mondattanból” (1950.); „Észrevételek a mondat eredetének, fejlődésének és mivoltának kérdéséhez” (1950.); „Mondatrészek — beszédrészek” (1950.). [E három tanulmányért (és persze egész munkásságáért) ítélték oda Pais Dezsőnek a Kossuth-díjat 1951-ben.]

Osztatlan sikert aratott Pais tanár úr az 1952. évi, Szegeden tartott nyelvészkongresszust megnyitó, „A magyar irodalmi nyelv” című előadásával, amely egy rendkívül fontos, de addig kevés figyelemre méltatott kutatási területnek, a magyar irodalmi nyelv fejlődése vizsgálatának adott új lökést.

Az ötvenes évek első felének nevezetes eredményei még: „Kérdések és szempontok a szóösszetételek vizsgálatához” (1951.); „Árpád- és Anjou-kori mulattatóink” (1953.); „Nyék törzsnevünk és ami körülötte lehetett” (1953.); „Éjtszaka — éccaka — éjszaka” (1954.); „Példák a hangutánzó ikerítésre” (1954.); „A különírás és az egybeírás” (1955.); stb. [356]

És 1955-ben (elsősorban Pais Dezső kitartó küzdelmeinek köszönhetően) sikerült megjelentetni „A reformkor nyelve” című impozáns tanulmánykötetet is, amelyet 1948-ban „ideológiai okokból” — ahogy akkor mondtuk — „ellektoráltak”.

Nem köztudomású, pedig tudománypolitikai szempontból fontos, hogy Pais Dezsőnek jelentős szerepe volt helyesírásunk fejlesztésének irányításában. A két világháború közti időszakban Nagy J. Bélával együtt az akadémiai szabályzat egymást követő lenyomatainak gondozója volt. Természetes tehát, hogy amikor az 1950-es évek elején sor került helyesírási szabályzatunk korszerűsítésére, a munkálatok irányítását az Akadémia őrá, illetőleg munkatársaira, Benkő Lorándra és rám bízta. Az új szabályzat és szokatlanul bőséges szójegyzéke 1954-ben jelent meg, emlékezetesen nagy viharokat támasztva. Ezeknek lecsendesítésében, a szabályzat társadalmi elfogadtatásában Pais tanár úr határozottsága, bölcsessége és fölényes szakértelme fontos szerepet játszott. — A helyesírásunk további csiszolását célul kitűző 11. kiadás kidolgozásába is az ő bizottsági elnöksége alatt fogott bele a Helyesírási Bizottság. Ezt a munkát azonban már nélküle fejeztük be 1984-ben.

Pais tanár úr 70. születésnapját 1956 tavaszán ünnepeltük meg egyrészt bensőséges köszöntőkkel, másrészt a nevezetes „Pais-emlékkönyvvel”; benne Bárczi Gézának őt méltató tanulmányával, tanítványainak és tisztelőinek írásaival, valamint az ünnepelt műveinek tüzetes bibliográfiájával.

Ősszel a tanév a szokásos módon kezdődött, de szokatlan módon folytatódott: október 23-án kitört a forradalom. — Pais tanár úr ott jött velünk végig a Petőfi-szobortól a Bem-szoborig; s mikor a közbizalom feléje fordult, habozás nélkül vállalta a kari forradalmi bizottság elnöki tisztét.

A professzor úr 1959-ben vonult nyugalomba, de nem szakadt el tőlünk. Továbbra is tartott órákat, szeretettel fogadott mindenkit, aki tanácsért fordult hozzá. És nyugdíjas korában is szinte ugyanolyan sűrűn jelentek meg tőle rövidebb-hosszabb írások, mint korábban. Például: „A munka nyelvi kifejezéseinek jelentéstörténetéhez” (1959.); „Részletek a határozós összetételek fejezetéből” (1961., 1966., 1967.); „A finnugorság lélekképzetei és rájuk vonatkozó kifejezései” (1963.); „Szer” (1963.); „Az alanyos és a tárgyas összetételek” (1963.); „A garabonciás és társai” (1967.); „A Vízköz mint tájnév” (1972.); stb.

Változatlanul sokat törődött kedves folyóiratával, a Magyar Nyelvvel, amelyet 1953 óta Benkő Loránddal együtt szerkesztett. Ők ketten alakították ki a kéziratoknak szigorú, de ésszerű közlési rendszerét, amelyet 1959-ben közöltek a lapban, s amelyhez ma már általában minden nyelvtudományi közlés igazodni szokott.

Kedves Barátaim!

Itt lakom a közelben. Ha napi munkámba indulok, s kiérek a Kosztolányi térre, ma is gyakran felpillantok Pais tanár úr ablakára, amelyet annyiszor láttam az esti sötétségben fényleni. Az a fény már idestova harminc éve, 1973-ban kihunyt. Helyette utat mutatni az az emléktábla fog, amelyet itt ma Pais Dezső tiszteletére avatunk.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Fábián Pál

http://www.c3.hu/~magyarnyelv/01-3/pais.htm