JÉKEL PÁL-PAPP FERENC: ADY ENDRE STATISZTIKÁJA

JÉKEL PÁL-PAPP FERENC: ADY ENDRE
STATISZTIKÁJA
Bp. 1974. Akadémiai K. 241 1.

Úttörő vállalkozás Jékel Pálé és Papp Ferencé:
a magyar szakirodalomban elsőként léptek fel
azzal az igénnyel, hogy egy költő teljes életművének
hangzó oldaláról összképet alkossanak.
A fonémastatisztikai vizsgálat - mint azt a
szerzők kiemelik - egy életmű egészére alkalmazva
elsősorban arra az izgalmas kérdésre adhat
választ, hogy vajon a legkisebb nyelvi egység
szintjén is megnyilvánul-e egyfajta költői alapállás,
egy sajátos, a költőre jellemző hangütés?
Megállapítják Adynál a fonémák gyakorisági
sorrendjét, elemzik a magánhangzó-gazdaságnak,
a magas—mély hangrendű ségnek, a szóhossznak, a
szóhossz és magánhangzósság összefüggésének
alakulását, kötetenkenti váltakozását. Vizsgálják
a köteteknek a 66 dimenziós térben az egymástól

FONÉMAés
az egész Ady életműtől való távolságát is. (A
dimenziók száma a fonémák számával egyezik, a
relatíve magas szám a gemináták önálló fonémaként
történő megkülönböztetéséből adódik.)
Eredményül leszögezik: „Ady az idő múlásával
egyre jobban közelít egy sajátos, *adys' hangzáshoz."
Mivel „az egyre jobban közelítés" alól
négy kötet is kivétel (a vizsgált kötetek mintegy
harminc százaléka), talán helyesebb csupán annyit
mondani, ftogy a költő első kötete (1899,
Debrecen, „Versek") hangzósság szempontjából
- akárcsak tartalmát tekintve - messze elüt a
többi, hangzósságában egységesebb kötettől.
További eredményeik: a magánhangzó/mássalhangzó
arány a legállandóbb mutató, nemcsak
Ady, de az összehasonlításképp vizsgált Gulyás,
József Attila, Juhász Ferenc szövegeinél, valamint
a technikai szakszövegeknél is. Ezután következik
a magas-mély magánhangzó arány, majd a szóalakhossz.
Az 58. lapon a fenti sorrendet állapítják
meg a szerzó'k, de a 42-en második helyre
rakják a szövegszóhossz mutatóját, és a legkevésbé
állandónak a magas—mély magánhangzóarányt
minősítik. Érthetetlen ellentmondás!
Az előbbi mutatók tükrében Ady versei a
vizsgált költőkénél magasabb, a technikai
szövegeknél mélyebb hangzással tűnnek ki, valamint
sok rövid szó és kevés magánhangzó jellemzi
őket.
Érdekes észrevétele a szerzőknek, hogy „Az, a
mi tudományunkban több mint fél évszázada, a
stíluskutatásban, úgy lehet, még a görögök óta,
tehát több ezer év óta fennálló nézet tehát (sic!),
amely szerint valamely szöveg szépsége korrelációban
van magánhangzó-gazdagságával, az
eddigiek alapján egyszerűen előítéletnek minősíthető."
Véleményüket arra alapozzák, hogy a
technikai szövegeknél a mgh/msh arány sokkal
magasabb a költőiekénél. Mintavételük reprezentatívnak
fogadható el, így valószínűleg igaz az az
általánosítás, miszerint a technikai szövegek kb.
9-11%-al hangzósabbak a költőinél.
Azonban tudomásom szerint, se a szaktudomány
általános nézete, se a görögök véleménye
nem az volt, hogy a szaknyelv kevesebb
magánhangzót tartalmaz, mint a költői. Azt, hogy
tényleg előítélet-e a hangzó sság és a költészet
közötti összefüggés keresése, akkor dönthetnénk
el, ha a nyelv egy partikuláris területe helyett a
hétköznapi beszélt nyelvvel és az irodalom más
formáinak nyelvével, epikai, drámai szövegekkel
vetnénk össze a verseket. Nem tudom, hogy a
szerzők tétele igaz-e vagy hamis, hiszen ezeket a
méréseket én nem végeztem el (érdekességképp
pl. Mészöly Miklós: Pontos történetek, útközben
című regényének 159. 1. ngh/msh aránya: 0,724,
tehát a technikai szövegek arányánál jóval
alacsonyabb!), de tény, hogy vizsgálatukból megállapításuk
nem következik.
Azt sem hinném, hogy valaki is a hangzósságot
önmagában esztétikai értéknek tartotta
volna, félresikeredett irónia az esztétikumot a
hangzossággal is kapcsolatba hozókat arra
invitálni, hogy tartsák „szépnek" a Tedettívű
hegesztés' című - anonim szerzőjű - szöveget,
továbbá a hasonló 'Híradástechnika-elektronikaautomatika'
címűt; „nem szépnek" az Ady,
József (sic!) stb. verseket.
Nem látszik túl jó ötletnek, hogy miután a
munka tisztázni igyekszik a fonéma - hang -
betű közti különbségeket, a táblázatok élén
mindenütt 'hang' szerepel a helyes 'fonéma' felirat
helyett; a szerzők szerint azért, mert így a
„nem nyelvész olvasót ( . . . ) nem fogja elijeszteni
a táblázatok élén a kevéssé érthető „fonéma"
terminus v. pláne annak valamüyen rövidítése".
Ha az a bizonyos nem nyelvész-olvasó ilyen
félénk, kezébe sem veszi a kötetet, hiszen annak a
címében is szerepel az ijesztő fonéma szó!
A fonéma fogalmának bevezetésében írottak
egyéb szempontból is kifogásolhatók. Nem értek
egyet a szerzők azon nézetével, hogy amikor pl. a
„látszik", „hallatszik" alakokban t + sz fonémát
és cc hangot állapítanak meg, akkor a „tetszik",
„utca" szavakban miért t • sz helyesírási alakról
és cc fonémáról beszélnek. Az a vélemény,
miszerint a „hallatszik", .játszik" stb. igékben
„a t elem társadalmilag érvényes", „szükséges a
helyes alak generálásához", míg ezzel szemben az
„áttetsző", „tetszik" stb. esetében nem; - erősen
megkérdőjelezhető. Igaz ugyan, hogy létezik
„játék" alak, míg a „teték" ma már ismeretlen,
de ehhez hasonló generálások még önmagukban
nem döntik el a kérdést. Erre a megkülönböztetésre
a szerzó'k korrekciós számításokat is
alapoznak!
Jó alkalmat adna az élcelődésre a gépemberré
degradált Fónagy Iván (ui.: a jeles nyelvészt a
könyvben „egyetlen gépi elődjüknek" titulálják),
és egyéb komolytalanságok, pl. az a szerencsétlen
hasonlat (13. 1.), amelyben a szerzők művüket
konyhakéshez hasonlítják, és felhívják az olvasó
figyelmét, nehogy borotválkozni próbálkozzék
vele, mert „ahhoz nagyobb élfinomság szükségeltetik"
stb.
Maguk a könyv írói is nagyon vitathatónak
érzik azt az eljárásukat, hogy ly, ill. Ily alakot nem
a nyelvi valóságnak megfelelő (a tájnyelv kivételével)
j , ül. jj fonémaértékben szerepeltetik,
hanem önálló fonémaként. Ez esetben legalább a
j és a ly, ül. a jj és a Uy „fonémák" összegeire
vonatkozó adatokat is közölniük kellett volna,
hiszen a vektorok esetében ez egyszerű összeadással
nem számítható ki!
A műről alkotott véleményt nem javítja annak
feltűnő bőbeszédűsége (pl. 58. 1. utolsó
bekezdés), a sok töltelék szöveg, a trivialitások
eredményként történő feltüntetése (pl. a 29.
L-on kezdődő fejtegetés arról, hogy egy ábrát
minél jobban felnagyítunk, bizonyos, benne meglévő
különbségek annál jobban láthatók), a túlhajtott
megállapítások), nem valószínű, hogy a
V/C arány segíthet egy vers szerzőségének
tisztázásában, erre más, sokkal adekvátabb mód-

szereink is vannak, vö. 34.1.), az „Ady versus non
Ady" jellegű (ez egy alcím) funkciótlan idegen
kifejezések, az idegen szavak (pl.: kázus) helytelen
használata, a nyelvhelyességi hiányosságok (pl.:
„A 10. ábra egyrészt tautologjkus . . . " De milyen
másrészt? Ez nem derül ki a mondatból!) stb.
Az előbbi kifogásoknál sokkal fontosabbak
azonban a könyv használhatóságával kapcsolatos
kérdések: tudja-e alkalmazni az elemző, a magyar
tanár, az irodalomtörténész - mint azt a szerzők
vélik - a kötetet? Tehát a szerzők által levont
következtetéseken túl is felhasználhatók-e a
közölt adatok? Félünk tőle, hogy kevéssé. A
számításokat nem versekre lebontva végezték, (ez
természetesen nem is lett volna várható!), így verselemzéskor
nem használhatók. (Nem vizsgálható
pL, hogy Ady istenes vagy valami egyéb, kiemelt
motívumot tartalmazó versei között a szemantikai
összefüggést kíséri-e valamilyen hangzóssági?)
Természetesen idővel, ha más költők életművének
nangzóviszonyairól is készül hasonló
felmérés, az elért eredmények jelentősége - mivel
alapul szolgálnak az összehasonlításra - megnő.
Minden tudományos munka megkövetel egy
bizonyos prekoncepciót, egy, a statisztika
nyelvén szólva „nullhipotézist". Ugy tűnik, a
szerzők ezt mulasztották el. Könyvükben több
helyütt hangsúlyozzák is: ők elvégzik a számításokat,
de az értékeléstől tartózkodnak, ez nem a
nyelvész, hanem „az irodalmár kollegák" feladata.
Sajnos a tudományos diszciplínák határai
dinamikusabbak annál, hogy az ilyen alapállás
elfogadható legyen. A jelet vizsgálni úgy, hqgy
teljességgel figyemen kívül hagyjuk a jelentését -
nem lehet.
A könyv matematikai apparátusának legbonyolultabb
része a „a távolság a 66 dimenziós
térben". Hangsúlyozni kell, hogy az e módszerrel
nyert kép valóban független a minta nagyságától,
viszont függ annak eloszlásától. Megítélésem szerint
az egyszerűbb szórás számítás is elegendő lett
volna, de ha már a szerzők ezt az utat választották,
miért nem számoltak - módszerük erre lehetőséget
adott volna - korrelációt?
A munka következtetései inkább igényeltek
volna szakfolyóirat-cikknyi terjedelmet, statisztikai
része pedig a szűkebb szakmai körökön
belüli terjesztést, mint könyv formátumot.

Kőszeghy Péter

epa.oszk.hu/00000/00001/.../itk_EPA00001_1978_01_122-124.pdf