Ha a helyesírás-történethez úgy közelítünk, hogy - némileg távolabbról szemlélve - e terület különleges vonásait, más nyelvészeti részterületekhez való viszonyát, kapcsolatrendszerét kívánjuk számba venni, első gondolatunk leginkább egy kérdés formájában fogalmazódhat meg: magától értetődő része-e a nyelvtörténeti szintéziseknek a helyesírás-történet? Az erre adott válasz - a megjelent munkákból ítélve - igen sokféle lehet.''
Kezdjük a nyomdászat történetével! Ennek kapcsán egy személyes vallomást nem hallgathatok el: valamennyi korszak munkálatai közül a legnagyobb élvezetet az jelentette számomra, amikor a középmagyar kor bemutatásához érve a 16. századi magyar nyomdák történetét is belefoglaltam a tankönyv egy fejezetébe. Meglepő ez egy „belső nyelvtörténet”-ben? Igen. Kiiktatandó belőle? Úgy gondolom, hogy nem. Hogyan is lehetne Sylvester, Dévai, Heltai Gáspár helyesírási újításairól s egész rendszeréről úgy szólni, hogy nem érzékeltetjük azokat a belső törvényszerűségeket, melyek az első magyarországi (s egyben magyar nyelvű) könyvek előállításának komplex történetét jellemzik? Egyetlen jelenséget emelnék ki. E kor helyesírási rendszereinek megalkotói igen gyakran egy személyben voltak bibliafordítók, nyelvtanírók, nyomdászok és helyesírás-alkotók. E bámulatos sokoldalúság logikája a következő: egy anyanyelvű Biblia előállításához először is tisztázni kellett, a humanizmus szellemében, az anyanyelv szabályrendszerét (innen a nyelvtanírás szükségessége, s innen Sylvester János két fő művének sorrendje: 1539: nyelvtana, 1541: Újtestamentum-fordítása); másfelől biztosítani kellett (adott esetben meg kellett teremteni) az előállítás technikai feltételeit, azaz a nyomdát (ezt tette ugyancsak Sylvester Sárvár-Újszigeten az 1530-as években); végül az utóbbival szoros összefüggésben (még a betűkészletre is gondolva!) át kellett gondolni, ki kellett alakítani azt a helyesírási rendszert, amely alkalmas arra, hogy egy immár szélesebb körű közönséghez eljuttassa a magyarra fordított könyvet. Efféle mesterség-társulások e korban Európa-szerte jellemzőek: példa erre egy jeles humanista tudós, a szintén 16. századi francia Robert Estienne, aki egy latin nyelvű Újtestamentum kiadója, szótáríró és egyben nyomdász (Tritter 1999. 79). S arra, hogy e hagyomány nálunk sokáig fennmaradt, idézzük Misztótfalusi pályáját, aki - még a 17. század végén is - egy személyben volt nyomdász, egy megjobbított Biblia kiadója s a helyesírás tudatos alakítója.
2. A helyesírás-történet és a vallási mozgalmak története nálunk sok szállal összeszövődik. Két kérdéskör kínál itt sokirányú tanulságokat: először az ún. Huszita Biblia, később pedig a protestáns-katolikus helyesírás kettőssége. Mivel más alkalmakkor (Korompay 2000, 2004) már felvetettem azt a kérdést, hogy hogyan lehetséges ilyen végletesen távolinak látszó területek találkozása (szellemi irányzatok egyfelől; betű, hangjelölés: a legkisebb nyelvi szint írott formája másfelől), a gondolatmenetnek ezen a pontján nem általános kérdéseket kívánok tovább elemezni, hanem egy nagyon is konkrét, máig nyitott vitakérdéshez szeretnék legalább néhány szó erejéig hozzászólni. Még pontosabban: egy olyan kérdésre irányítanám a figyelmet, amely vitakérdés kellene hogy legyen, ám nem az.
15 évvel ezelőtt, 1989-ben jelent meg az Irodalomtudományi Közleményekben Szabó Flóris következő, már címével is figyelmet keltő írása: „Huszita-e a Huszita Biblia?” (Szabó 1989). Sok szálon futó érveléssel, mintegy tíz különböző szempontot felvetve azt a gondolatot fogalmazza meg a szerző, hogy - a korábbi szakirodalom határozott vélekedésével szemben - az első magyar bibliafordítás aligha lehet eretnekek műve: nézete szerint ez a fordítás (s annak helyesírási rendszere is) „igazhitűek”, közelebbről ferences szerzetesek alkotása.
Ennek az írásnak a szakirodalomban vitát kellett volna keltenie. Ez a vita azonban elmaradt. Annyi történt, hogy az összefoglaló munkákba (lexikonokban, enciklopédiákba) azóta rendre bekerül egy figyelmeztető megjegyzés, mely szerint újabban ismét kérdőjelek merültek fel a Huszita Biblia huszita jellegével kapcsolatban. Kivételesen azért találkozunk e kérdés mérlegelésével: kiemelnék egy rövid és igen árnyalt helyzetelemzést Madas Edit tollából, aki szerint Szabó Flóris érvei „megfontolásra érdemesek és további filológiai, illetve irodalom- és helyesírás-történeti kutatásokat sürgetnek” (Madas 1998. 50). Ugyanő arra is figyelmeztet, hogy „a Huszita Bibliából nem szabad sem ideológiai, sem felekezeti kérdést csinálni”, s a megoldást „az eddigieknél mindenképpen bonyolultabb összefüggésrendszerben kell majd keresni” (uo. 51).
Mivel magyarázható az, amit egészében a szakirodalom hallgatásáról mondtunk? Tekintsük úgy, hogy a szakmai közvélemény számára a fenti írás megnyugtatóan lezárta a vitát? Ne inkább azon tűnődjünk-e, hogy esetleg a vitaszellem, a kritikai szellem hiányát, lanyhaságát is tükrözheti ez a csend? E két szélső pólus között keresve az okokat persze konkrétabb elemek is megragadhatók. Például az, hogy a Szabó Flóristól felsorakoztatott érvek olyan sokféle irányba vezetnek (a ferences rendtörténettől például Wiclif tanaiig), hogy egyetlen kutató szakértelme aligha volna elegendő az összes szál megvizsgálására, egy valóban mértékadó válasz megfogalmazására. Egy tudományos tanácskozás viszont - amint erre Madas Edittel a közelmúltban ráébredtünk, felismerve az ötlet életrevalóságát - minden bizonnyal előbbre vihetné a nézetek tisztázását. „Sokszemközt” kellene tanácskozni, olyan szakemberek bevonásával, akik például vallástörténeti, liturgiatörténeti, irodalmi és nyelvi megközelítésben, a cseh háttér ismeretében, tehát nemzetközi összefüggésekbe ágyazva tudnának hozzászólni e számunkra nagyon fontos kérdéskörhöz.
Addig is - úgy gondolom - legalább annyit meg kell tennünk, hogy hozzászólunk a sok közül ahhoz a területhez, ahol saját kutatói tapasztalatokkal rendelkezünk. Éppen ezért igen röviden, a lényegre szorítkozva összefoglalnám azt, hogy Szabó Flóris dolgozatának helyesírás-történeti érvelésével kapcsolatban milyen fenntartások és ellenérvek fogalmazódtak meg bennem. Annál is inkább, mert a szerző megítélése szerint „a huszita eredet kérdése a helyesírás kérdésén áll vagy bukik” (121).
Először is lássuk az ő idevágó érvrendszerének központi elemeit. Ezek a következők: a mellékjel-használat nem Husz rendszerének kizárólagos jellegzetessége: megvan már előtte is, hiszen az i-re tett pont vagy az y-on megjelenő két pont maga is mellékjel. Másfelől Husz is meríthetett valahonnan (például az izlandi, az ír vagy a héber hagyományból, esetleg egy külföldi egyetem közvetítésével) - márpedig ha így van, akkor egy magyar diák ugyanúgy hozzájuthatott mindezekhez, tehát ugyanúgy (azaz Husztól függetlenül is) létrehozhatta a maga, mellékjelekre épülő rendszerét. A gondolatmenet egy további elemére (a ferencesekkel való kapcsolat kérdésére) később térek ki.
Úgy gondolom, a fenti érvelésnek a legfőbb támadható pontja az, hogy egy nagy horderejű újítás értékét, érvényét relativizálja: nem méltatja kellő figyelemre azt a tényt, hogy Husz János egy radikálisan új rendszert alkotott, s hogy a magyar mellékjeles helyesírás egész szellemében ezt a rendszert követi. Az, hogy az i-n vagy az y-on is van vagy lehet pont, nem több részletkérdésnél; az azonban nem részletkérdés, hogy például a magyar /sz/ : /z/ fonémapár (de ugyanígy minden hasonló fonémapár) szembenállását mellékjel biztosítja; s egyáltalán, hogy az efféle fonámapárok - most először - írásban is elkülönülhetnek egymástól. Az egy hang-egy jel alapelvének (melyet a helyesírás történetében először Husz János mondott ki!) első megvalósulása ez a magyarban. Az, hogy az ír, az izlandi és a héber írás is használ mellékjeleket, természetesen igaz; ám ez nem mérhető annak jelentőségével, hogy a közeli Prágában, ahonnan a huszita mozgalom Magyarországra is kétségtelenül eljutott, egy tudatos alkotó a mellékjelezést állította konstrukciójának középpontjába, s hogy pontosan ugyanezt tette a magyar rendszer megalkotója is. Hangsúlyozni kell ezzel összefüggésben, hogy egy új helyesírási rendszer jogosan nevezhető alkotásnak, sőt tudatos alkotásnak. E tekintetben Cirill és Metód a legkimagaslóbb példa; ám még az ún. „székely rovásírás” kapcsán is (mely az ősmagyar kor végén keletkezhetett) arra emlékeztetett Vásáry István (1974. 168), hogy az efféle rendszerek létrehozásában egyéni alkotók szerepével is számolni kell.
Úgy gondolom tehát, hogy a fönti gondolatmenet gyönge pontja helyesírás-történeti szempontból nem is az a sok új magyarázati lehetőség, amit fölvet, mint inkább az a néhány alapigazság, amit figyelmen kívül hagy, s melyek lényegét a nyelvészeti szakirodalomban legvilágosabban Kniezsa István fejtette ki (Kniezsa 1952. 146-157, 172-179, 1959. 11-14). Ezek az alábbikaban összegezhetők: Husz rendszerének gyökeresen új volta; magának a konstrukciónak a szelleme (az oppozíciók biztosításának a követelménye); szerkezeti szempontból pedig ennek megoldási módja: a mellékjelezés. Ha mindezek fényében vesszük szemügyre a magyar Huszita Biblia helyesírását, megítélésem szerint nem lehet kétséges az a szellemi rokonság, sőt leszármazási viszony, mely ez utóbbit Husz rendszeréhez köti. Ha valóban a helyesíráson áll vagy bukik a Huszita Biblia huszita volta, akkor semmi okot nem látok arra, hogy a huszita eredetet megkérdőjelezzük.''
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
''Első magyar bibliafordításunk a Huszita Biblia. Ez a huszita mozgalom egyetlen magyar nyelvű terméke. A Bibliát (vagy legalábbis annak legnagyobb részét) két szerémségi világi pap: Pécsi Tamás kamonci oltáros pap és Újlaki Bálint mester belcsényi plébános fordította le. Mind a ketten a prágai egyetemen tanultak 1399-1411 között, és ott megismerkedve Husz János tanaival, maguk is huszitává lettek. A bibliafordítást 1416 körül kezdhették meg és 1441 előtt fejezhették be. Husz tanaival együtt a mellékjeleket használó huszita helyesírást is átvették és fordításukban alkalmazták.
A fordítást a katolikus tanítástól eltérő szellemben készítették. Ennek jellegzetes példája, hogy a spiritus sanctus 'Szentlélek' kifejezést az eretneknek tartott szent szellet szókapcsolattal fordították le. Az eretnekségük miatt őket üldöző ferences inkvizítorok elől Tamás pap 1439-ben sok hívével együtt Moldvába menekült, de üldözőik ott is utolérték és a bibliafordítást elkobozták. Az elkobzott fordítást azonban - szerencsére - nem semmisítették meg, hanem később maguk is felhasználták. Az eredeti fordítás a 15. század folyamán mégis elpusztult, szövege csak másolatokban őrződött meg. A Huszita Biblia szövegét őrző kódexek a következők:
A bibliafordítás legrégebben másolt kódexe a Bécsi-kódex, amely 1450 körül készülhetett az eredetiről. Az Ószövetség egyes kisebb könyveit tartalmazza: Rut, Judit, Eszter, a Makkabeusok, Báruk, Dániel és a tizenkét kisebb próféta könyvét. Az egyes könyvek sorrendje nem követi a Vulgata sorrendjét. A kódex három kéz írása. Legnagyobb része a második kéztől származik. A másolók sok íráshibát vétenek, de híven követik a huszita helyesírás jelöléseit. A nyílt és zárt e hang jelölése ebben a kódexben a legkövetkezetesebb.
Az időrendben másodikként másolt kézirat a Müncheni-kódex. Tartalma az Újszövetség négy evangéliuma. Az evangéliumok elé kötött hártyaíven egy tizenkét lapos magyar kalendárium van, az ünnepek és a szentek nevével és egy naptárkerékkel. Ennek segítségével minden évre meg lehetett szerkeszteni az az évi naptárt. A kódex naptárkereke az 1416 és 1435 közötti évsorra érvényes; ez mutatja, hogy a bibliafordítást 1416 után kezdhették el.
A Müncheni-kódexet három kéz másolta. A másolás nem olyan következetes a helyesírásban (különösen az e hangok jelölésében), mint a Bécsi-kódex. A legnagyobb rész másolója János evangéliumának befejező mondata után odaírta nevét és a másolás befejezésének helyét és idejét. Eszerint a másoló Henzsel Imre fia, Németi György volt; munkáját a moldvai Tatros városában fejezte be 1466-ban. Neve, a Németi, arra utalhat, hogy szász nemzetiségű családból származhatott.
Az Apor-kódex több különböző eredetű és tartalmú kéziratból állt össze. Lehet, hogy többszöri másolás eredménye, erre mutat számos betűhibája és szótévesztése. Másolói valószínűleg már katolikus szerzetesek voltak. Csak az ószövetségi zsoltárokat tartalmazó, 1490 körül készült része származik a Huszita Bibliából. Ez a rész két kéz munkája. A többi részt négy kéz másolta. Ezek már a 16. századból valók, s katolikus szellemű fordításokat tartalmaznak. 1500 körül készülhetett az úgynevezett "három jeles szolgáltatás", amely három Mária-ünnep szertartásrendjét mondja el. Az 1510 körül keletkezett részben középkori himnuszok, ószövetségi imádságok vannak. 1515 körül másolhatták a Jézus kínszenvedését leíró részletet.
A Huszita Biblia három kódexét tartalma és nyelve, kifejezésmódja is szorosan összefűzi. A bibliafordítás eredeti nyelvállapotát a Bécsi-kódex őrizhette meg, a másik két kódexbe a másolók belevitték saját nyelvjárásukat. A fordítóknak számos nehézséggel kellett megküzdeniük, hogy a Biblia kultúrájának gazdagságát magyar nyelven kifejezésről-kifejezésre visszaadhassák. Munkájuk során elsősorban a hazai kereszténység gyakorlatában már használt bibliai, egyházi nyelvi elemek, a misékből ismert magyar nyelvű szemelvények lehettek segítségükre, de sokat merítettek a népi nyelvkincsből is. Ismerhették a német és cseh bibliafordításokat, s szóhasználatukra ezek is hatással lehettek.
Szóképzés, összetétel, régi szavak felújítása révén több mint kétszáz új szót is alkottak. Sok különleges, azóta elavult szavuk van, pl. álnalkodat 'csel', címerlet 'cím', ragadozat 'préda', villamodat 'hajnal', levált 'farizeus', hirvadat 'halványság', monnó 'mindkettő', holval 'reggel'. Nyelvükre jellemzők a határozószók és névmások nyomósított formái; pl. míglen, mikoron, netalántál 'talán', önnön bennük, minenmagunk. Ugyanígy jellemző egyes sajátos kötőszavaik következetes használata; pl. monnal 'mint', és úgy 'tehát', mint, miként, miképpen.
Mondataikban feltűnően gyakran fordulnak elő egyes, később elavuló igealakok, mint pl. az -nd jeles jövő idő (látand, üldözend, meghaland). Mondataik felépítése, az igemódok és igeidők egyeztetése sokszor mutat latin hatást. A nyelvi darabosságok, latinosságok ellenére mégis elmondható, hogy a Huszita Biblia fordítói megteremtették a 15. század irodalmi nyelvét.''
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése