A liturgikus, templomi zene mellett, természetesen a középkorban is gazdag világi és népzenei élet lehetett, amire azonban csakis közvetett írásos dokumentumokból és az összehasonlító népzenetudomány eredményeiből következtethetünk. Az egyik híres eset a már említett „Symphonia Hungarorum”-történet Gellért püspökkel, kísérőjével, Waltherral és a kézimalmot hajtó, s közben éneklő szolgálóleánnyal.
A Névtelen krónikás Anonymus tollából tudhatunk az epikus énekeket elrecitáló énekmondókról, akik mind a nép körében, mind a királyi udvar lakomáin szívesen látott vendégek voltak. Témáik a honfoglaláshoz, a kalandozások korához fűződő mondákból, hősi tettek és csaták leírásából, jeles vezérek, majd egyre inkább a királyok nevezetes dolgainak (pl. Szent László-monda) elbeszéléséből adódtak. Az énekmondók tevékenységében a keleti és nyugati elemek találkozhattak, keveredhettek. A korábbi hagyományhoz képest inkább a téma és a világnézeti alap módosulhatott, semmint a stílus, forma, előadásmód. Ha ugyanis az Árpád-kor okleveleiben feltűnő „regös" megjelöléseket, személyneveket látunk, a „regösfalvak" neveiben (pl. Regtelek, Regestó), pedig királyilag együvé telepített énekes csoportok emlékét, arra kell gondolnunk, hogy az ősi, honfoglalás előtti elnevezés továbbélése az énekmondó hivatás folyamatos gyakorlását igazolja. Amint más szolgáló műveseket (pl. kovácsokat, nyergeseket stb.) általában egy faluba telepítenek le, s róluk nevezik le a falut (pl. Kovácsi), úgy a királyi udvartartást szolgáló zenészekről is hírt adnak a falunevek.
Három csoportot különböztethetünk meg e szolgáló zenészek között. Egyik a fúvós és ütőhangszerek játékosai, akikre a felvonulásokon, ünnepségeken és hadi eseményeken várt nagyobb szerep („kürtös”, „dobos”, „sípos”). Második a fönt említett énekmondóké, harmadik pedig a lakomákon szórakoztató-mulattató zenét szolgáltató hangszereseké, illetve énekeseké (pl. gajdos). E második és harmadik csoport tagjait hívhatták szláv névvel igriceknek. (Igricfalva, Igrickarcsa, Igrici helységnevek).
Szintén a királyi udvar reprezentációs fényét emelték a hangszeres muzsikusok (fúvós- és ütőhangszeresek) éppúgy, mint az idelátogató híres trubadúrok, minnesängerek. Elsőként két provance-i trubadúr jött Magyarországra, az egyik Gaucelm Faidit a másik Peire Vidal. Mindkettőnél költeményeikben találunk utalást magyarországi tartózkodásukra. Gaucelm Faidit, „Anc nom parti de solatz” kezdetű költeményében Aragóniai Konstanciát említi, azt a spanyol hercegnőt, aki II. Alfonz aragóniai király lánya, és aki 1198-ban Imre magyar király felesége lett. Faidit az ő kíséretében jöhetett Magyarországra Peire Vidallal együtt. 1198-tól az 1200-as évek elejéig lehetett itt, idézett versében így ír erről:
Eta i estat en Ongri’ ez en Fransa
Pedig én Magyarországon voltam és Franciaországban,
et si-m dones Damisella Constanssa,
és ha nekem adod Konstanca kisasszonyt,
totz mos volers no-m passera-l talen
kívánságom nem fog több örömre vágyni,
q’ieu ai de lieis, cui am tan finemen.
hisz én oly hűségesen szeretem.
A másik trubadúr, Peire Vidal, aki egy toulouse-i szűcs fiaként látta meg a napvilágot és hivatásos énekesként, s számos dal szerzőjeként járta egész Európát. Magyarországon 1198 és 1202 között tartózkodhatott, melyről így ír „Ben viu a gran dolor” című költeményében:
Per ma vida gaudir
Ím Magyarországon
m'en anei Ongria
töltöm éltemet
al bon rei n’Aimeric
jó Imre királynál,
ou trobei bon abric
ki otthont nyújt nekem,
et auran ses cor tric
servidor et amic.
s kinek én szolgája és barátja vagyok.
Sajnos egyik költeménynek sem maradt fönn dallama.
Népzenénkben tovább éltek és gazdagodtak a korábban már megismert stílusok: az Árpád-korra datálhatók pl. a leggazdagabb regölés-változatok, melyekben gyakran keveredik István első vértanú alakja szent István királyéval. Máshol látomásokat idéznek, amelyben pogány ősképek és keresztény misztériumok olvadnak össze: látomást az életfáról, mely alatt Mária ringatja a bölcsőben Jézusát; s látomást a csodafiú szarvasról, mely egyszerre az Árpád-ház régi totemállata, ugyanakkor az Úristen követe. Ekkortájt differenciálódik a régi, sok jelentésű „reg” szó használata is. A népszokásban a „varázslás” értelem marad meg (mint éppen a jól ismert „hej regö rejtem” refrénben), míg a már említett oklevelek regöseinél a félhivatásos világi, udvari énekszolgálat a szóalkalmazás indítéka. Máskor a szertartásos-kultikus lakomára, „dombérozásra” emlékeztet a „regölés” szó (mint a királyi ivótárs-regösök, „combibatorok” esetében).
Szintén a középkorban indulhatott meg az addig recitatív stílusok strófásodása, dalszerűvé válása is, mint pl. a siratóból sarjadt variáns-ág, vagy a pszalmodikus népdaltípus kibontakozása. Részben a megszilárduló településstruktúra, részben a szomszéd népek zenéjével való találkozás hozta magával népszokáskultúránk gazdagodását: néhány esetben konkrét európai párhuzam állítható szokásdallamaink mellé.
Egyik lakodalmas énekünkhöz – Ne aludj el két szememnek világa – Kodály pl. egy 13. századi spanyol melódiát idéz. A lakodalmas dallam első versszaka („Ne aludj el két szememnek világa, majd felkél már piros hajnal csillaga”) nyugat-európai műfajpárhuzamot sejtet: a trubadúrok kedvelt „alba”-éneke (a szerelmeseket költögető hajnal-ének) mögött ilyesféle, jellegben is, eredetben is népiesebb szokásdalok állhattak.
Egy másik lakodalmas énekünk mellé (Hegyen-völgyön járogatok vala) pedig még közelebbi párhuzamot állíthatunk, felidézve egy 12. századi francia liturgikus dráma (az ún. Dániel-játék) conductusát, azaz vonulást kísérő énekét (Solvitur in libro Salomonis...). A lakodalom, a párosító, s az utóbbival kapcsolatban álló Szentiván-éj más dallamai mögött is ilyen koraközépkori európai hátteret sejtünk." Ezek teljesebb felvirágzása azonban inkább már a késő középkorra tehető.
A zenetörténet hozzájárulása a magyar középkor történetének megismeréséhez
http://www.magyarzenetortenet.hu/ak/akvz01.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése