BALÁZS JÁNOS
A goliárdság emlékei a magyar szókincsben
1. Pais Dezső Árpád- és Anjou-kori mulattatóink című, először a Kodály-Emlékkönyvben (Budapest 1953. 95—110), majd pedig külön is megjelent tanulmányában (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, LXXXI, 1953) részletesen elemzi a középkori magyar joculator-okra vonatkozó adatokat. Megállapítja, hogy a hazánkbeli joculator-ok, akárcsak külföldi társaik, a jongleurok, spielmannok a XIII. században különféle ügyességekben jeleskedtek, utóbb pedig, a XIV. század folyamán ,,az egységes joculator-ság nálunk is, mint külföldön, kezd elszakosulni. Egyéni rátermettségüknél és gyakorlatuknál, iskolázottságuknál fogva a mulattatóknak, vígságszerzőknek egész csomó szakmája keletkezik: az alakosok vagy histriók, különféle hangszerjátszók: az Igrickarcsán és egyebütt feltűnő síposok, a kobzosok, gajdosok stb.” (MNyTK. LXXXI, 15).
Kardos Tibor 1939-ben közzétett tanulmányában (Deákműveltség és magyar renaissance, Századok 1939. 295—338; 449 —491), majd pedig Középkori kultúra, középkori költészet című könyvében (A Magyar Történelmi Társulat Könyvei VII. Budapest é. n.) kimutatja, hogy a középkori magyar deákság, egyebek között a vágáns deákság mint társadalmi réteg igen jelentős tényező volt a magyar művelődésben. Különösen fontosak és alapvetők Kardos említett műveinek a goliárdságról, valamint az európai s ennek keretében a magyar goliardikus költészetről szóló fejezetei. Az utóbbi évtizedekben francia, angol, német és olasz filológusok nagy erőfeszítéseket tettek, hogy feltárják a középkori vágáns diákok életére és költői tevékenységére vonatkozó anyagot. Az erre vonatkozó irodalom szinte már áttekinthetetlen számunkra jórészt hozzáférhetetlen . Kardos Tibornak köszönhetjük, hogy e külföldi kutatások eredményei hazánkban is ismertté váltak s hogy fény derült a középkori, valamint a reneszánsz-korabeli magyar deákságnak, a különféle deáktípusoknak az írásbeliség kialakításában, a magyar lírai költészet, novella, széphistória és színjátszás fejlesztésében játszott igen jelentős szerepére. Ma már tudjuk hogy a XII–XIII. századtól kezdve vagy még tovább a magyar diákéletnek is jellegzetes alakjai voltak a kóborló diákok. Európa-szerte ismert latin nevükön clerici vagantes, vagi scolares, clerici vagabundi, eberhardini, buffones. trutanni, mimi, histriones s végül, de nem utoljára és nem a legritkábban: goliardi. E nevek némelyike (mint mimi, histriones, buffones) arra utal, hogy e kóbor deákok bohócnak, bűvésznek, színésznek is felcsaptak, ha a szükség úgy kívánta. De foglalkoztak mással is: jóslással, kuruzslással, ördögűzéssel vagy énekléssel, verseléssel. Ilyen módon középkori mulattatóink, joculator-aink sorában helyet foglaltak a vágáns deákok, a magyar goliárdok is.
De hogyan hívták hazánkban Villon-nak e magyar társait? A clericus-nak, a középkori egyetemek tanulójának, az egyházi és a világi deákság tagjainak neve a ‘diaconus’ jelentésű és hozzánk óegyházi szláv formájában (diakb) érkezett, de végső soron a középgörög diákosból lett diak, dëjak, dëak, diják gyiák, gyák volt (vö. NySz.; OklSz; MTsz; EtSz; Melich, Szláv jövevényszav. I, 2. 239—41, 164, 201., SzófSz.). E szó eredeti jelentése hazánkban is ‘diaconus’, majd ‘literatus, scriba, secretarius, gelebrt, schreiber, sekretär’; a XVI. század óta pedig ‘scholasticus, studiosus, schüler’, valamint ‘latinus, lateinisch’, továbbá ‘kántor’ (ld. NySz. ; TZs. 1838; CzF.; EtSz.). Kérdés, hogy volt-e e szavunknak ‘énekmondó’ jelentése is, mint Sebestyén Gyula állítja (Ethnographia XI 8.; A magyar honfoglalás mondái, I, 127). Kardos Tibor a Budai Krónika családjára hivatkozva, melyben a ,,hétmagyar” neve gyak, nem tartja lehetetlennek, hogy a Bécsi Képes Krónika valamint a Budai Krónika ágának szétválásakor ,,az énekesek egyik csoportját ,,gyák”-nak is nevezték” (Középkori kultúra, középkori költészet, 135). Szerinte ,,nyilvánvaló, hogy a goliardusokkal egyenlő jelentésű költőtípust takar a fogalom” (uo.). Vagyis a magyarországi vágáns clericusnak, a goliardusnak a neve általában diák volt. Csak az esőjóslással, viharfölidézéssel s más effélékkel foglalkozó magyar goliardoknak termett magyar földön külön nevük, a garabonciás (i. m. 135 —38; Századok 1939, 467 kk). Mint azonban az alább elmondandókból kitűnik, volt a hazai vágáns diákoknak, a goliárdoknak más nevük is, mely mindmáig élő eleme a magyar szókincsnek, csakhogy eddig nem tudtunk erről. S maga ez a szó mindennél ékesebben hirdeti, hogy a goliárdság a középkor folyamán hazánk társadalmi életében valóban számottevő tényező volt.
2. Kardos Tibor idézett alapvető műveiből tudjuk, hogy a magyarországi goliardikus költészetnek két jellegzetes termékét őrzi a pécsi Egyetemi Könyvtárban található Magyi kódex. Arra is ő hívta fel a figyelmet, hogy ennek a XV. századi kódexnek az egyik bejegyzése a goliardus szót imígyen értelmezi : goliardus — gulosus (Századok, 1939, 467 – 69). A Magyi kódexet kiadta Kovachick 1799-ben Pesten megjelent Formulae Solennes Styli című művében is (XXVII. 1.). Innen idézi Bartal A magyarországi latinság szótárában : ,,Coliardus : gulosus (apud Du C. bufo, ioclator); nagybélű, torkos, trágár. Gall. gouliafre. Mindebből kiviláglik, hogy hazánkban évszázadok folyamán ismeretes volt a goliardus szónak ‘gulosus’ jelentése. Ez egészen természetes is, hiszen a goliardus tövében sokan igen régi idők óta a gula ‘torok’ szót vélték fölfedezni, s ezért közkeletű volt a goliardus-nak ‘golosús, torkos’ jelentése. Carlo Battisti és Giovanni Alessio olasz etimológiai szótára szerint a közeplatin goliardus, olasz goliardo voltaképpen a középkori latinban Golias formában járatos Goliat tulajdonnévnek, valamint a latin gula, olasz gola ‘torok’ közszónak a vegyüléséből keletkezett. A bibliai Dávidnak, Isten hű szolgájának ellenfele, Góliát a középkorban, mint ismeretes, az Isten elleni lázadásnak volt a szimbóluma. Abelardot is ellenfelei a Golias gúnynévvel bélyegezték meg. A középkorban a vágáns diákokat Golias családja tagjainak tartották. Az 1231-ben Chateau Gonthier-ben hozott határozatok XXI. pontja a következőképpen intézkedik: ,,De Goliardis... item in concilio provinciali statuimus quod clerici ribaldi, maxime qui Goliardi nuncupantur, per episcopos et alios prelatos praecipiantur...” Egy 1239-ben Sienában hozott zsinati határozatnak XII. pontja pedig így kezdődik: ,,Statuimus quod Clerici ribaldi, maxime vero qui dicuntur de familia Goliae, per Episcopos... tonderi praecipiantur”. Egy 1245-ben kelt és IV. Ince pápatól kiadott rendelet pedig az eltévelyedett, bohócnak és csepűrágónak felcsapott clericusok vétkeit egybeveti a bibliai Dávid életének tisztaságával: ,,De vita et honestate clericorum... [cap. XII.] Cum decore (Theatrales) Mimi et histriones nullo tempore post poenitentiam sunt promovendi nisi per dispensationem pape... hoc intelligo de his qui publice coram populis faciunt gesticulationes sui corporis... si enim in occulto etiam coram pluribus aliis saltaret vel corizaret, non prohibetur a promotione post poenitentiam. Idem etiam videtur si semel tantum yel etiam pluries fecisset coram populo dummodo non assuefecisset nec esset infamis. Infamia enim et vilitas personarum est causa quare promoveri prohihentur, et non peccatum, quia sine peccato hoc fieri posset, quia David et plures alii saltaverunt sine peccato...” Arról is tudunk, hogy a XIII. század elején a goliardság, mint külön ordo Golias-t vallotta fejének. Ilyenformán a XIII. századtól kezdve a goliardok nevét hol a gula ~ gola szóval hozták kapcsolatba, hol pedig a bibliai Góliát nevével. Hogy e származtatás minden tekintetben helytálló-e, az a mi szempontunkból ezúttal közömbös. Annál fontosabb tudnunk, hogy a Magyi kódex idézett bejegyzése szerint a goliardus szónak ‘gulosus’ értelmét a magyarországi latinságban is számon tartották.
Tudjuk azonban azt is, hogy a középkori latinban a gulosusnak egyik gyakori szinonimája leccator volt. Bartal Antal szerint leccator a. m. ‘gulosus; nyalánk’’ (i. m. leccator al.). Ilyenformán goliardus és leccator rokonértelmű szavak. Persze, e szónak, melynek ismeretes lecator alakja is (Du Cange szótárában ez a címszó) egyéb jelentései Du Cange szerint ‘catillo, scurra’. Ehhez hasonló jelentései voltak azonban a goliardus szónak is. Du Cange idéz egy középkori szokásmondást, mely kimondja: hogy ,,goliardi, bufones, joculatores iidem sunt”, majd egy 1380-ból való adatot, mely szerint: ,,Anthonius de Sagiaco se gerens pro ribaldo, et se dicens de ordine seu statu Goliardorum seu buffonum ... (goliardusal). Ilyenformán tehát mind a goliardus, mind pedig a leccator ismert tagjai a középkori joculator-ok népes családjának. E kétségtelen tény a mi szempontunkból igen figyelemre méltó. A leccator szó ugyanis többször előkerül a mi Salamon és Markalfunk latin eredetijében. Így például a XII. fejezetben, a következőkben: ,,Audiens hec Fusada repleta furore et ira prorupit in hanc vocem: Pessime leccator, quare ego non haberem partem in hereditate mea?” A magyar fordításban ez így olvasható: ,,Ezt hallván Fudáza, felgerjede és betelék dühösséggel és illyen szókat szóla mérgében: Ó te gonosz hizelkedő és nyalakodó hitván lator! Miért ne vennék részt az én örökségemből?” Eszerint tehát leccator magyarul a. m. ‘hizelkedő és nyalakodó lator’. A XVIII. fejezetben is előkerül a leccator szó, imígyen: ,,...Ille callidus leccator, quem modo uidistis, hec omnia confinxit. Unusquisque vir uxorem unam habeat et illam cum fide et honestate diligat” Ugyanez magyarul: ,Mindezeket ám az álnok hitető lator gondolta, kit mostan látátok, hogy kivetének. Sőt én azt mondom, hogy minden jámbor asszonyállatnak egy-egy ura légyen...’ Itt tehát leccator a. m. ‘hitető lator’. Végül előfordul még e szó annak a jelenetnek a leírásában, amelyben Markalf a király egyik kopasz szolgájának a fejére köp : ,,Ad hoc coram rege caluus ait : Ut quid iste impurissimus leccator hinc intromittitur ante dominum meum regem, ut nos vituperet et confundat? Aut taceat aut eiciatur! Marcolfus ait: Fiat pax! Tacebo.” Mármost: a mi szempontunkból különleges figyelemre tarthat számot ennek a helynek a magyar fordítása, mely az 1577-es kiadásban Dézsi Lajos fentebb is idézett modern szövegkiadasa szerint így hangzik: ,,Erre az király előtt felele a kopasz ember: Mi dolog, hogy ez hitván alávaló gallyát embert ide bebocsátják, hogy minket ekképpen rútóljon [= gyalázzon] az mi királyunk előtt? Vessék ki tova az ajtón! Markalf: Békesség bódogság: hallgas és im én is hallgatok immár!“ A számunkra fontos részt Simonyi Zsigmond az 1591. monyorókeréki kiadás alapján így közli: ,,Hitvan ala valo galyat ember. . .“ (NySz. I, 1053.) A Salamon és Markalf XVI. századi magyar fordítója szerint tehát a goliardus szinonimájának, a leccator-nak magyar jelentése: ‘hizelkedő és nyalakodó lator; álnok hitető lator; hitván alávaló gallyát ~ galyat ember’. Ezek után felállíthatjuk a következő szinonimikus arányrendszert: goliardus: gulosus: leccator: gallyát (galyat) ember! E rendszer első tagját összekapcsolva az utolsóval ezt kapjuk: középkori latin goliardus: magyar R. gallyát ~ galyat (ember). Eddigi jelentéstani vizsgálataink eredménye tehát az, hogy mai galád szavunk egyik régi alakváltozatának, gallyát ~ galyat-nak jelentése a. m. ‘leccator, goliardus’. Markalf is efféle joculator, közelebbről meghatározva leccator [= trufator, goliardus] volt, azaz magyarul gallyát ~ galyat. Ezt látva jogosan kérdezhetjük: eddig ismeretlen eredetűnek tartott galád szavunknak nincs-e valami köze a középkori latin goliardus-hoz? Jelentéstani szempontból – legalábbis a fent előadottak alapján – ez az egybevetés teljesen jogosult. De vannak még bőségesen egyéb bizonyítékaink is. Nézzük most ezeket.
3. Melich János szerint galád szavunk eredete ismeretlen. A szláv nyelvekből való eddigi származtatások szerinte teljesen elfogadhatatlanok, mind alaktani, mind pedig jelentéstani szempontból (EtSz. II, 826 – 27). Ismeretlen eredetűnek tartja e szavunkat a SzófSz. is. Figyelemre méltó Melich János következő észrevétele: ,,A magy. galád-ról ezt jegyzem meg: A JókK.-ben főnév is, melléknév is; a szó eredetének ismerete nélkül nem tudjuk, melyik a fejlődött jelentés” (EtSz. II, 827). Ismeretes, hogy galád szavunk a Jókai kódexben fordul elő legelőször. Itteni jelentéseiről Melich a következőket jegyezte meg: ,,...amennyire megállapíthattam, a JókK. szövegének megfelelő lat. szövegben az abomi, vilis ‘utálatos’, vilis ‘alávaló’ szavak vannak galáddal fordítva’ (i. m. 826). Melichnek ez az utóbbi megállapítása helyes, csak némi kiegészítésre szorul. A Jókai kódexben ugyanis az első hely, ahol galád szavunk előfordul, a következő: ,,...zent fferencz monda Mykoron megyewnk zent mariahoz de angelis, es ezkeppen az helynek capuyara zozatlonk: es az kapputarto yew haraguuan: mond kyk uattok ty: es mondonk: my vagyonk ketten te a attyadfyay kewzewl: Smond ew az ellen ƒewg ty vatok kett latrok: kyk ez vilagott kernyel kerengyk: zegeneknek alamyƒnayat ragadozuan Es nem nytya meg nekewnk... es az kaputarto mykeppen nugatlan haboroduan ky yew. es kemenƒegeƒt menkett czappafakual meg gewtewryewn: monduan menyetekel ynnett yeles toluayok es galyadok”: es menyettek az hospitalba.. (JókK. 30.) Itt azt olvassuk, hogy Szent Ferencet és kolduló szerzetes társát nem engedi be az említett kolostor kapusa, mert rongyos ruhájukról ítélve útonállónak, latornak, cégéres tolvajnak [= yeles toluay] és galyad-nak tartja őket és azt tanácsolja nekik, hogy menjenek a hospitálba, ott talán könyörülnek rajtuk, ő nem engedhet be a kolostorba ilyen gyanús személyeket. A minket érdeklő szövegrésznek megfelelő latin szövegben ez áll: ,,Recedite hinc, pultrones vilissimi, et ite ad hospitale!“ A yeles toluayok es galyadok latin mintája tehát pultrones vilissimi volt.
Mármost: mit állapíthatunk meg a latin szöveg alapján a galyad jelentésére és szófajára vonatkozóan? A továbbiak szempontjából lényeges körülményeket. A kódex idézett részének szövegéből kitűnik, hogy a kaputartó alkalmasint azért fogadta olyan gyanakvóan Szent Ferencet és szerzetes társát, mert vágáns diákfélének nézte őket. Ezért utasította őket a hospitálba. Mi is volt a hospitale a középkorban? Du Cange szerint: ,,Hospitale ‘Locus seu aedes in Monasteriis, ubi hospites et advenae recipiebantur’ (i. m. hospitale al.). Bartal szótárából pedig megtudjuk, hogy volt a középkorban egy külön szerzet, melynek tagjai hospitale-jukban szállást adtak az utas embereknek és a betegeknek. A XII. században hazánkban is megtelepültek : „Hospitalis fratres, fratres, qui Hierosolymis in Hospitali. suo peregrinos et aegrotantes recipiebant (inde ducunt nomen). Ordo eorum in patria nostra (primum Strigonii) saec. XII. consederat; Hungarice: Szt. János lovagok. . .“ (id. mű hospitalis al.). Ezek után nem meglepő, hogy a Jókai-kódex szövegének fordítója számára éppen nem volt ismeretlen a hospitale.
Másfelől, mint erre már céloztunk, okát tudjuk adni annak a rendkívüli bizalmatlanságnak is, amellyel az említett kapus fogadta a két kolduló szerzetest. Mint ismeretes, a Szent Ferenc életét megörökítő Speculum perfeotionis 1227-ben készült, a Floretum Sancti Francisci pedig 1322–1328 között, vagyis éppen azokban az időkben, amikor Itáliában és Európában másutt is rendkívüli mértékben elszaporodtak a vágáns diákok. A zsinatok évszázadokon át foglalkoznak velük. Az 1072-i roueni zsinati határozatok XII. pontja kimondja, hogy a szerzetből megszökött szerzeteseket vissza kell küldeni kolostorukba: ,,Ut monachi vagi admonasteria sua redire compellantur”. Az 1092-ben tartott szabolcsi zsinat határozatainak XVII. pontja is intézkedik az idegenből jött klerikusok alkalmaztatása felől, kimondván, hogy az idegenből püspöki ajánló levél nélkül érkezett papok ügyét meg kell vizsgálni, hogy nem rovott multúak-e.
Kardos Tibor (Századok, 1939. 452. l.) felhívja a figyelmet egy másik hazai intézkedésre. az 1114-i zsinatnak arra a határozatára, mely szerint más püspökségből vagy provinciából érkezett klerikust ajánló levél nélkül nem szabad alkalmazni; az idegenből jött rosszhírű klerikusokat pedig el kell bocsátani. Waddell idézett művének függelékében (244–70. l.) egybeállította azokat a zsinati határozatokat, amelyeket a vágáns diákok (clerici vagi, joculatores, goliardi) ellen hoztak. E rendkívül tanulságos egybeállításból nem hiányzik a szabolcsi zsinatnak fent már ismertetett határozata sem. De találunk itt számos más, hasonló külföldi zsinati határozatot is, különösen a XIII. és a XIV. századból. Ezeket fölöslegesnek tartjuk mind fölsorolni. Elég belőlük néhányat említenünk annak kétségtelen bizonyságául, hogy – mint Kardos Tibor is megállapítja –,,... a XIII. század második negyedében a goliardok élete megfordult ... Az egyház üldözése megnehezítette helyzetüket a klérus körében ... (Századok, 1939. 449, l.). Az 1259-i mainzi tartományi zsinat kimondja, hogy feslett életű vágáns klerikust egyházi személyek ne fogadjanak be s az ilyeneknek ne nyújtsanak semmiben segítséget. Lényegében ugyanezt mondja ki az 1261-i mainzi zsinat határozatainak egyik pontja is. Szigorú határozatot hoz az 1261-i valenciai zsinat is azok ellen a klerikusok ellen, akik kockajátékban vesznek részt, iszákosak, zöld és sárga köntöst viselnek és fegyveresen járnak-kelnek. Salzburgban a jelek szerint különösen sok vágáns diák garázdálkodhatott, mert az itt tartott zsinatok ismételten hoznak tiltó határozatokat ellenük. Az 1274-i salzburgi zsinat kemény szavakkal bélyegzi meg a vágáns diákok tűrhetetlen viselkedését. Az 1291-i salzburgi zsinat ismét terjedelmes határozatban foglalkozik a vágáns diákok ,,szektájával”, felsorolva ezeknek tömérdek bűnét. A vágánsok meztelenül járnak-kelnek mindenkinek a szemeláttára, mocskos helyeken hálnak, a kocsmákban, játékbarlangokban, bordélyokban, tanyáznak bűnös üzelmekkel szerzik meg élelmüket s züllöttségük akkora, hogy megjavulásukra semmi remény sincs. Az 1310-ben tartott salzburgi zsinat pedig, híven követve VIII. Bonifác pápának 1298-ban kiadott utasítását, kimondja, hogy azokat, akik a klerikusok rendjét meggyalázva felcsapnak ioculator-nak, goliardus-nak, bufo-nak [= bohócnak] s e szégyenletes mesterséget harmadszori intés után is tovább űzik, minden egyházi privilégiumuktól meg kell fosztani. Hasonló kérlelhetetlen szigorral lép fel a vágánsok ellen az 1287-i liège-i, az 1300-i kölni és az 1310-i mainzi zsinat is. A IV. László uralkodása alatt tartott 1279-i budai zsinat pedig megtiltja a klerikusoknak, hogy feljebbvalóik engedélye nélkül elhagyják az országot vagy egyházmegyéjüket.
Az egyház tehát könyörtelen volt az oly sok bajt okozó vágáns diákokkal, a goliárdokkal szemben. Nagyon is érthetők ilyen módon a Jókai-kódex említett helyén szereplő kaputartó rendkívül kíméletlen és goromba szavai, melyekkel elutasította a két toprongyos kolduló szerzetest, Ferencet és társát : ,,... ty vatok kett latrok : kyk ez vilagott kernyel kerengyk: zegeneknek alamyfnayat ragadozvan ... yeles toluayok és galyadok...” A ‘világot körülkeringő latrok, jeles tolvajok’ kitétel itt csak arra vonatkozhat, hogy a kolostor kapusa vágáns diáknak nézte a két szerzetest, s ezért is nevezte őket galyad-nak, azaz goliárd-nak! Az idézett zsinati tiltó határozatok szövegének ismeretében ez a magyarázat – úgy hiszem – eléggé természetes.
Ebből pedig azt következtethetjük, hogy a galyad jelentése a szóban forgó helyen a. m. ‘goliardus, vágáns diák’, szófaját tekintve pedig főnév, éppúgy, mint a vele itt rokon értelemben használt lator és tolvaj. Sőt, a mondottak alapján azt is állíthatjuk, hogy a R. galyad nyelvünkben eleinte bizonyára főnévként honosodott meg s csak gyakori jelzőként való használata folytán válhatott később melléknévvé.
Hogy galád, R. galyad, gal(l)yat szavunk eredeti jelentése valóban ‘goliardus, joculator, scurra’ volt, arra meg két igen fontos bizonyítékunk van. Prágai Andrásnak Fejedelmek serkentő órája című, latinból fordított és 1628-ban Bártfán kiadott művében, a 974. lapon a ‘nyavalyás játékosokról’ olvashatunk, akik több bajt zúdítanak embertársaikra és az államra, mint a gyilkosok: ,,Mert ßámtalan foc réßel nagyobb az Iftenec ellen való vétkec [az említett ‘nyavalyás jatékosok’-nak] és az kőzőnfeges tárfafágnak-is fulyoffabb fogyatkozására vagyon, hogy az eßes embereket, az ő érzékenfegektül, az miképpen az galád bitangoc cselekeßnec, meg foßtyác, hogy nem mint az minémű kárt az gyilkofoc ßereznec, midon ellenfegeket életektul megfoßtya. – Effele bolondoc játékofoc, fektoloc, mosléc tréfájúc ez egy dologért láttatnac czelekedni ezt a valótfágot, hog tudni illic el hiteffec a zembereckel, hogy ok tréfában ßóllanac, tréfában jádczanac és ßomorufágot tuloc el uznec ; ezt-is csac ez végre, hogy az embereknec marhájokból el csenvén magoknac haßnot kereffenec. Es vayha marhánkal meg elégedvén, okosságunkat-is el nem lopnác!” S vajon kik ezek a ,,nyavalyás játékosok”, a ,,galád bitangok”, ,,bolondok”, ,,fektolok” ,,moslék tréfájúak”, akik ,,tréfában szólanak” és ,,tréfában játszanak”, megszédítik, becsapják embertársaikat? Megtudjuk ezt az eredeti latin szövegből „Quod si dicas, Lamberte, cum PRINCIPUM sit omnibus aequabilem administrare justitiam ; cumque in aliis multis flagitiis serio perpetratis conniveamus ; cur joculatoribus misellis [‘nyavalyás játékosok’], quorum actiones omnes ludicrae fuerunt, non ignoscamus? ... Infinitis enim partibus Major est deorum offensa. & gravius Reipublicae detrimentum, quod fenfu, quemadmodum faciunt, homines cordatos fcurrae privant; quam quod homicidae, vitam inimicis eripientes afferunt. — Unum hoc fibi pantomimi, joculatores, gladiatores & scurrae propofuerunt, perfuadere fcilicet hominibus, ut joco loquantur, joco agant, tristitiamque a fe abigant, idque hoc tantum fine, ut de fortunis nonnihil ipforum auferant. Atque utinam fortunis contenti, non furarentur nobis prudentiam.” A magyar fordításban szereplő játékos tehát a latin eredetiben a. m. ‘joculator’, galad bitang, és moslék tréfájú a. m. ‘scurra’, bolond a. m. ‘pantomimus’, fektölő a. m. ‘gladiator’. Vagyis a galád bitang, vagy másként moslék tréfájú a. m. ‘scurra’ és végső soron ugyanabba a családba tartozik, mint a joculator és a pantomimus Mármost tudvalevő, hogy a joculator és a scurra a goliardus-nak gyakori szinonimái, mint már erről fentebb is ismételten szóltunk. Du Cange szótárában a gallardus c. al. ezt találjuk: ,,gallardus. ‘Joculator, mimus, scurra, ut goliardus’...” Ebből megtudjuk, hogy goliardus-nak a középkori latinban járatos volt gallardus változata is, s hogy mindezek ugyanazt jelentették, mint ‘scurra’. De egy 1425-ben kelt, s Du Cange szótárának idézett helyén olvasható zsinati határozatból megtudjuk azt is, hogy milyen volt e bohóckodó, moslék tréfájú goliárdoknak az öltözete : ,,Intelleximus ... quod quamplures curati eorumque vices gerentes aut clerici ... incedunt ... cum capuciis, quorum corneta circa colla seu eorum facies habent tortas, adeo quocl melius videntur et apparent seculares seu gallardi, quam presbyteri seu clerici ...“ Hasonló jelentésben szerepel Du Cange szótárában e szónak galliardus alakja is, egy zsinati határozat szövegében: ,,Statuimus ut clerici, maxime beneficiati, quacumque dignitate praefulgeant, mimis, joculatoribus, buffonibus, Galliardis1 seu hominibus artis ludicrae... quidquam largiantur...“
Ezek szerint tehát Prágai András még a XVII. század elején is úgy tudta, hogy a goliardus-szal azonos jelentésű scurra magyarul a. m. ‘moslék térfájú; galád bitang’! Ezzel pedig pontosan egyezik az, amit a MTsz. közöl galád szavunknak Abaúj megyében járatos jelentéséről: ,,...galád: ‘piszkos nyelvű, rút magasviseletű’ valamint a Tsz. alapján : „galád: arcátlan (frech) (Hely nélkül...)“. Ehhez az egyezéshez, úgy hiszem, nem kell semmi további magyarázat!
De van még egy XVII. századi, igen becses adatunk e szavunkra, mégpedig Szenci Molnár Albertnak egy szintén latinból fordított és 1630-ban közzétett művében, melynek címe : Discursus de summo bono, A legfőb iorol... Ennek az erkölcstanító műnek a hatodik részében arról van szó, hogy az ékes öltözet boldoggá teheti-e az embert: ,,De ezt még fennyen mentegetniek kell az gyalázatos pompáskodáƒt az gyonyoruség haláßó világ fiainak: Az tiszteséges öltözetet, elßenyvedheti az Iƒten, ugymondnak ők, az ruházat ékeƒiti az embert ; Vegye reá az kinek vagyon etc. Sot ha ßinte el dißtelenit-is és bolondá kábává téßen is, ugyan ékesit azért, hogy az madár az ő tollain, az eb ßórén eƒmértetheƒsék meg: Mert nem tudná ember hogy oly kába galád fantaßtikos légy, hogyha az tárafarán ßabott metélt vagdalt béllett prémezet, finórozott, boncsokos kóntosódról meg nem eƒmértetnél: az mellyekben mint amaz ßéltol térengetett Lovoldék, leppendék, ugy fordulß repulß, levegß eló mintha valami tovis bokorból nottél, vonyattattál vólna ki, nem kell csengetyús fúlet kápádra csinálni, igen eƒmérnek óltózetedról, enyves madaráß póznádról, lépes léßádról!“ I. m. 217—8. 1. Az a bolond, kába, galád és fantastikos, akiről itt szó van, nyilvánvalóan valamiféle alakos, mulattató, vigságszerző, kit tárafarán [= ’esetlenül’] szabott, boncsokos [= ’cafrangos’; vö. EtSz.,. boncsokal.] köntöséről már messziről meg lehet ismerni! Fentebb, egy 1425-ben kelt zsinati határozat szövegének kapcsán szó volt a gallardus-ok feltűnő öltözetéről. Idézhetünk azonban egyéb hasonló adatokat is. Az 1323-i párizsi zsinat határozatot hoz a piros, zöld, sárga és fehér harisnyát illetve nadrágot viselő klerikusok ellen, az 1355-i prágai zsinat pedig elrendeli, hogy a klerikusok, különösen pedig az alumnusok ,,... tabardis, rubeis aut viridibus uti non debent, nec joculatores se faciant...” Az a galád tehát, akiről Molnár Albert e művében olvashatunk, szintén joculator, tehát goliardus!
HELIKON IRODALMI FOLYÓIRAT,
| XVII. ÉVFOLYAM 2006 15. (461.) SZÁM - AUGUSZTUS 10 |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése