Karácsony Sándor dr. (Földes, 1891. január 10. – Budapest, 1952. február 23.) pedagógiai, filozófiai író, egyetemi tanár. A magyar filozófiai gondolkodás egyik legeredetibb alakja
Ritka eset, hogy egy magyar pedagógus a maga korában országos, sőt nemzetközi hírű legyen. Karácsony Sándor a 20. század harmincas, negyvenes éveiben az ország legismertebb és legnépszerűbb személyiségei közé tartozott. Nemcsak az ifjúság ismerte és szerette a híres professzort, hanem a felnőttek többsége is elismerte. Szekfű Gyulától Németh Lászlóig, Földessy Gyulától Veres Péterig, Bartók Bélától Kodály Zoltánig, szellemi életünk legkülönbözőbb személyiségei dicsérték, méltatták a gyermekek vezetőjét, a kamaszok ideálját, az ifjak professzorát, mindnyájuk kedves Sándor bácsiját. Ugyanilyen sort lehet összeállítani lekicsinylő, ócsárló, sőt szélsőségesen elítélő nyilatkozatokból is, csak a szerzők neve nem olyan tündöklő. Az ilyen állásfoglalások cseppet sem csökkentették Karácsony Sándor hírnevét, sőt hívei számát olykor szaporították is.
Földestől Debrecenig
1891. január 10-én látta meg a napvilágot Földesen. Földes akkoriban Hajdú megye déli határán, Biharország közvetlen közelében, a Sárréten elterülő, 5000 lelket számláló, virágzó nagyközség volt. Lakosai szabad birtokosok és kuriális nemesek voltak. "Határa róna fekete föld, s mindennel megáldott", írta róla annak idején Fényes Elek 4. . Önkormányzata évszázadok óta ugyanazon gazdákból tevődött össze, akik egyben a helybeli református egyház presbitériumát is alkották. A földesi református elemi népiskola a XVI. századtól a debreceni kollégium partikulája, kihelyezett részecskéje volt.
Édesapja, Karácsony Zsigmond, sokat olvasó, könyvszerető ember, jómódú birtokos, okleveles mezőgazda és rendkívül művelt ember; édesanyja a balmazújvárosi református lelkész leánya volt. A kis Sándort és két húgát a családi élet eseményei mellett a falu hagyományai, a tanyasi világ rejtelmei is nevelték. Az iskolában a kisfiú hamar kitűnt éles eszével, élénk fantáziájával, folytonos érdeklődésével, rendkívüli emlékezőképességével. Az akkori szokásnak megfelelően öt osztályt végzett, mindet „első szék elsőként”, vagyis legjobb tanulóként. Elemi iskolai élményeiről több helyütt is írt, legrészletesebben a Holdbéli diákélet című pedagógiai regényében. Az elemi osztályokat a földesi iskolában járta. Tanárairól írta később: "Talán sohasem lettem volna pedagógus, ha már a földesi elemi iskolában két áldott nevelői lelkületű tanítóm nem lett volna."
A gimnáziumot 1902-től 1910-ig a Debreceni Református Kollégiumban végezte. 1902 szeptemberében íratták be szülei a város híres kollégiumába, ahol a gimnázium nyolc osztályát végezte el. Bár rokonoknál lakott, minden szabad idejét a bennlakók között, a „cétus”-ban töltötte. Itt igen aktívan tevékenykedett. Elbeszéléseket olvasott fel, önálló nézőpontból kritizálta társait. Az ifjúsági gyülekezet „vigyázó presbitereként” hetedik gimnazista korában színjátékot írt, melyet akkor elő is adtak. Később „Úrnak szolgái mindnyájan” címmel a darabot ki is adták. A tanári kar sok kiválósága közül különösen a nyelvészek és irodalmárok hatottak rá: a tankönyvíró Kulcsár Endre és Gulyás István, a külön franciát tanító Nagy Zsigmond, valamint S. Szabó József vallástanár.
Már diákévei alatt világosan látta, hogy őt az Isten is tanárnak teremtette: "1902 őszén írattak be Debrecenbe elsős gimnazistának. Szeptember 10-én 8-9-ig volt az első latin óránk. A 9 órai tízpercben láttam meg világosan, hogy az Isten is tanárnak szánt. Attól fogva ösztönösen is, tudatosan is készültem erre a pályára. Figyeltem, kritizáltam, töprengtem, terveztem, milyen az ember, ha tanár." (OM: 9.) Autonóm személyiségként úgy tanulta meg a leckét ahogy kedve tartotta, de úgy is tudta, ahogy megkívánták. 1910-ben kitüntetéssel érettségizett.
Tiroltól Budapestig
Édesapja mindenáron mezőgazdasági akadémiára akarta küldeni, de ő ragaszkodott a tanári pályához, így érettségi után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarának hallgatója lett magyar–német szakon. Egyetemi évei előtt azonban egy esztendőt szolgálnia kellett a közös hadseregben.
Az „önkéntes” évet saját elhatározásából szülőföldjétől távol, Tirolban töltötte. A gimnáziumban tanult görög, latin, francia és irodalmi német nyelv után meg kellett ismerkednie az ún. armeedeutsch-csal, az irodalmi olasszal. Tiszttársai között kapcsolatba került a cseh és román nyelvekkel is. A monarchia nyelvi sokszínűsége és a tiszti vizsga alaposan próbára tette a fiatal Karácsonyt, de ő mindkét téren derekasan helytállt.
1911-től 1914-ig a budapesti Magyar Királyi Tudományegyetemen magyar–német szakán tanult, közben vendéghallgatóként járt Münchenben, Bécsben, Grazban és Genfben. A pesti egyetemen tanárai voltak többek között Szinnyei József, Petz Gedeon, Simonyi Zsigmond, Riedl Frigyes és Finánczy Ernő. Külföldi tanulmányai alatt megismerkedett Ferdinánd Saussure nyelvészeti tanaival és a modern stilisztikával. Fél évig hallgatta a kiváló germanista Hermann Pault, Wilhelm Streitberg vezetésével búvárkodott az összehasonlító nyelvészetben, megismerkedett Wilhelm Wundt néplélektanával, folklórt pedig Fridrich von der Leyentől tanult.
1914. július 22-étől éppen fegyvergyakorlatot teljesített az Isonzó partján lévő Tolmein városában, amikor megtörtént a hadüzenet. A Kelet-Galíciai frontra került, és az első ütközetek egyikében (1914. november 20.) olyan súlyosan megsebesült, hogy egész életében két mankóval, illetve két bottal kellett járnia. Többször operálták, és a mozgáshiánytól egyre jobban elnehezedett. Azokról a változásokról, amelyek a háborús évek és események során lelkében végbementek, hűen tanúskodnak akkoriban írt versei. Az én problémáktól a verekedő kedvű puskaszorításig, a haláltusától a bocsánatkérő megbékélésig minden fázist tükröznek a később „Felkavart régi avar” címmel kiadott napló-szerű költeményei. 1915 nyarán betegszabadságon, Földesen folytatja a korábban már elkezdett néplélektani gyűjtőmunkát. 1915. december 12-étől hadirokkant tartalékos főhadnagyként Mahrisch-Weisskirchenben, a mai Hranicban (Csehország) lévő katonai középiskolában tanított, sokféle tantárgyat németül. 1917-1918-ban pótolja a világháború miatt elmaradt félévet, és 1918. augusztus 12-én megkapja tanári oklevelét.(Száma: 5291.) 1918 szeptemberétől a kassai főreáliskolában tanított. Az itt szerzett nevelési tapasztalatait írta meg később A siccki banda címen megjelent pedagógiai regényében. Ekkor alakult ki a nyelvi neveléssel kapcsolatos, egészen új felfogása.
A Tavaszmező utcában
1919. nyár elején Pestre került, ahol a Közoktatási Népbizottságon tantervi munkálatokat végzett Nagy László mellett. Rövid ideig a tankerületi főigazgatóságon működött, de mivel mindenáron tanítani akart a józsefvárosi Zrínyi Miklós Gimnáziumban, a Tavaszmező utcába helyeztette magát. Diákjait nyaranta szülőfalujába vitte. A villany nélküli földesiek a diákok ügyességéből rádiót hallhattak.
A Tavaszmező utcai gimnáziumban töltött nyolc év alatt minden iskolai munkakörben működött: volt osztályfőnök, önképzőköri vezető tanár, énekkari és zeneköri felügyelő, segítőegyesületi irányító, könyvtárőr, cserkészparancsnok, tantestületi jegyző és igazgatóhelyettes.
Ifjúsági lapszerkesztőként is igen sokat dolgozott: írt, utazott, levelezett olvasóival, előadásokat tartott, tábort szervezett. 1922-től kezdődően tíz éven keresztül szerkesztette „Az Erő”-t, a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség havi folyóiratát. Mindemellett tudományos tevékenységét is végzett: már egyetemista korában elkezdte néplélektani kutatásait, szülőföldje kilenc községében.
1922-ben írta meg doktori disszertációját, amit 1924-ben nyújtott be a debreceni tudományegyetemre. Az értekezés címe: A népiskolai reform és az alsónéposztály lelki alkata. 1927-ig dolgozott a Magyar Királyi Állami Zrínyi Miklós Reálgimnáziumban, ahol voltak, akik működését „nem nézték jó szemmel”. Mások viszont olyannyira értékelték a tudományos aktivitását, hogy 1927 őszén bevonták a Magyar Tudományos Akadémia szótári munkálataiba. Gimnáziumi évei alatt magánéletének legfontosabb eseménye, hogy feleségül veszi Szalay Terézt, a Keresztyén Leányegyesület hazai és nemzetközi körökben egyaránt ismert vezetőjét. Házasságukból egy fiú és két leány született.
A Tudományos Akadémián
Karácsony Sándor 1927. szeptember 1-jével kezdte meg tudományos munkásságát az Akadémián, miközben hivatalosan továbbra is a gimnázium állományában maradt. Ehhez a beosztáshoz Kornis Gyula, a frissen kinevezett államtitkár „segítette hozzá", aki nem tudta feledni, hogy néhány éve kemény kritikát kapott az akkor még ismeretlen, fiatal tanártól. Karácsony azt írta a nagyhatalmú kultúrpolitikusról, hogy nemcsak feltételezi a kasztrendszert, hanem konzerválni is akarja.
Kornis felfogása szerint a tehetséges parasztfiataloknak nem kell továbbtanulniuk, jobb volna falujukban maradniuk, hogy földjeik javát szolgálják. Jobbnak látszott tehát, ha a bátor kritikus nem mételyezi tovább a diákok ártatlan lelkét, hanem tudományos munkával gyümölcsözteti képességeit. Így kapcsolódott be Karácsony Sándor a nemzet legértékesebb kincsének, a szókincsnek „leltározásába”, tudományos feldolgozásába.
A magyar etimológiai szótárat szerkesztő bizottságához társult, amelyhez a kultuszminisztérium nyelvészetben jártas középiskolai tanárokat rendelt. Bármilyen gazdagító hatással volt is Karácsony Sándorra a csendes akadémiai munkaközösség, nem hagyott fel a nevelés különböző színterein végzett – országos hatású – tevékenységével sem.
A debreceni professzor
1929 májusában a debreceni tudományegyetem bölcsészeti karán a filozófia, pedagógia és a magyar nyelvészet doktorává avatják. Ugyanitt 1934-ben magántanári habilitációt szerez pedagógiából; tárgyköre: Az iskola nevelő munkája.
1934 és 1942 között Debrecenben, - mint magántanár, - minden szemeszterben népes hallgatóság előtt tartja előadásait. 1942. július 1-jén a debreceni tudományegyetem bölcsészkarán nyilvános rendes tanárrá, a pedagógia professzorává nevezik ki. 1942-től 1950-ig marad ebben a pozícióban, miközben óriási irodalmi munkásságot fejt ki. Karácsony fokozatosan országos vezető szerephez jut az ifjúság nevelését irányító szervezetekben: szerkeszti az "Erő"-t és a "Diákvilág"-ot, munkatársa a 101 népdal kiadásának, oroszlánrészt vállal a regöscserkészet megszervezésében.
A közéleti ember
1944 márciusától már nem szerepel nyilvánosan, vidéken tartózkodik, mert a Gestapo „érdeklődik utána". A hatóságok már korábban is felfigyelnek rá, mert írásaiban a szomszéd népekkel való megbékélést hirdeti. Ezért az 1935-ben kb. egy évre rendőri felügyelet alá helyezik. 1944 szeptemberében visszatér Budapestre, az ostromot Budán éli át. 1945 februárjától több közéleti tevékenységbe kezd.
1945 áprilisától az Országos Köznevelési Tanács elnökségi tagja, a középiskolai szakosztály elnöke, a Magyar Népművelők Tudományos Társaságában a Pedagógiai Szakosztály elnöke. 1945 júniusában a Magyar Cserkészszövetség tiszteletbeli elnöke lesz, Sík Sándorral együtt. 1945. október 9-én a VKM rendelete alapján megalakul az Országos Szabadművelődési Tanács, melynek első elnöke szintén Karácsony Sándor. 1945. október 21-én a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDSz) újra elnökévé választja.
1946. augusztus 22-én megalakul a Magyar Cserkészfiúk Szövetsége, amelynek elnöke természetesen Karácsony Sándor. 1946 szeptemberétől a debreceni tudományegyetem Tanárképző és Tanárvizsgáló Bizottságának elnöke. 1946. október 12-én a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (MADISZ) elnökévé választják. A szervezet 1948. március 15-éig működött. 1947-től 1948-ig főszerkesztője az Új Szántás című, havonként megjelenő folyóiratnak, amely az Országos Szabadművelődési Tanács kiadása.
Az erősödő dogmatizmus háttérbe szorítja; az egyetemről nyugdíjazzák, és irodalmi munkálkodását is lehetetlenné teszik. 1948-tól kezdődően tevékenységét – politikai okok miatt – több oldalról bírálják, támadják. Ezért tisztségeiről és megbízatásairól szép sorjában lemond. 1950. március 28-ára lezavarják katedrájáról, és augusztus 1-jei hatállyal nyugdíjazzák. Utolsó éveiben gyakran tartózkodik Földesen és balatonakarattyai nyaralójában. 1952. február 23-án Budapesten következik be Karácsony Sándor halála. Utolsó útjára rengeteg tisztelője kísérte el.
Pléh Csaba, BME, Kognitív Tudományi Tanszék
Karácsony Sándor nyelvfelfogása és a mai pszicholingvisztika
A pszicholingvisztika saját történetében van egy sajátos fejlődés. Az utóbbi 20 évben részben egy tágabb nyelvfelfogás, egy cselekvési és kommunikációs nyelvfelfogás révén előtérbe kerülnek ezek a mozzanatok is. Ennek a váltásnak érdekes módon megfelel számos olyan izgalmas kérdés, amelyeket Karácsony Sándor „csak” mint nyelvpedagógus vet fel.
A másik ember jelentősége a nyelv kognitív elméleteiben
(…)
[Pléh Csaba (Sárisáp, 1945. november 29. – ) Széchenyi-díjas magyar pszichológus, nyelvész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az MTA főtitkárhelyettese (2006-2008), a BME Kognitív Tudományi Tanszékének alapító egyetemi tanára]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése