Szepesy Gyula:
NYELVI BABONÁK

Lektorálta
Szathmári István
Kovalovszky Miklós
(részlet)

21. GYEREKEK, REGGELIZNI!

Így kiabált ki anyánk vagy nagyanyánk a konyhából, ha reggel fölkelés után kirohantunk játszani, és megfeledkeztünk a reggelizésről. Délben meg este is gyakran hangzott el ez a hívó szó: ebédelni!, vacsorázni! Némely nyelvművelők szerint a főnévi igenevet nem szabad parancsolásra, fölszólításra használni, mert az németesség.

Arany János ebben a kérdésben is más véleményen volt, és védelmébe vette a főnévi igenévvel való fölszólítást, különösen mozgást jelentő igéknél. Ő maga is nyugodt lelkiismerettel írta le ezt a mondatot: „Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!” Verseiben is használta a fölszólító vagy legalábbis a fölszólításhoz közel álló főnévi igenevet. Például:
Nem szólni, de nézni: nem nézni: pirulni;
Gondolatot színnel, hanggal elárulni:
(Toldi szerelme, 5)
Oh, bújni, pirulni, a földbe sűlyedni,
Elveszni!… de mégis szeretni, követni!
(Toldi szerelme, 6)
Vörösmarty se félt ilyesmit leírni: „Vissza, magyar! most vissza velem, vagy halni, vagy ölni” (Zalán futása, 9).

Mészöly Gedeon, a kiváló nyelvész nyelvtudományi munkákon kívül egy regényt is írt (Földiekkel játszó égi tünemény), melyben ezt olvashatjuk: „Megmondani! Megmondani! – erőlteti Erzsike és a többiek.” – Móricz Zsigmond ezt írta a Fáklya című regény 3. kiadásának előszavában: „Nincs több parancs: teremteni, dolgozni, adni!”

Megállapíthatjuk, hogy az idézett főnévi igenevek, még ha nem is mindig fejeznek ki kétségtelen fölszólítást, de közel állnak hozzá, éppen ezért további indítékot adhattak az ilyen használatra. Ne csodálkozzunk tehát, hogy íróink, publicistáink napjainkban elég gyakran alkalmazzák a fölszólításnak vagy hasonló értelmű közlésnek ezt a formáját. Néhány példa:
„Szukicsné ráhunyorított, ami azt jelentette: abbahagyni a témát, részletes magyarázatot később” (Tabi László: Két láb és más semmi). – „Futni – kifutni, mint a víz / ha gát szakad és folyó árad, / futni mezítláb, mint a vad, / ha farkas riasztja a patákat / futni, mintha kifut a tej, / s a gőz leveti a fedőt / futni, mintha megelőzhetnők / a teknőc-mozgású időt” (Csanády János: Nyolc sorban). – „Mindig eszembe jut az egyszeri tanár esete, aki a gyerek ellenőrzőjébe beírta: Rossz a szaga, megmosdatni. A szülő tömören így válaszolt: Nem szagolni, tanítani. Témánkra lefordítva: nem ráolvasni, megszervezni” (Gál Pál, Népszabadság, 1977. március 27.).

Úgy gondolom, hogy Gál Pál fején találta a szöget: tömören kifejezve. Vagyis: a főnévi igenévvel tömörebben fejezhetjük ki a fölszólítást, mivel minden számba jöhető személyt magába foglal. De a tömörségnél talán fontosabb az, hogy az igenévi alak használata – ezt a va, -ve képzős igenévnél is tapasztaltuk – jobban ráirányítja a figyelmet a mondanivaló lényegére, mint a ragozott igealak. Ezen kívül a fölszólítás széles skáláját teszi lehetővé: a rideg, kategorikus parancsolástól kezdve egészen a kérlelésig. Például: „Azonnal ideadni!”; „Kimenni!”; „Nem nevetni!”; „Nem haragudni!”; „Szépen megfésülködni ám!” „Nem elfelejteni!”; „Időben hazajönni!” Nyaraláskor falun a háziasszonyunk így próbálta kedveskedő hangon fegyelmezni a játszadozó gyerekeket: „Nem szaladgálni!”; „Nem ugrálni!” „Mindent elrámolni!” – Munkatársi értekezlet előtt az egyik dolgozó így biztatta a felszólalni szándékozó kollégákat: „Aztán senkit se kímélni!” – „Újra utána a fődet betakarni, majd lerakni a téglát, utána újra lerakni a pallót, a lovakat bevezetni” (Új magyar népköltési gyűjtemény, 16).

A riogatásnak szánt németességről nemegyszer kiderül, hogy mondvacsinált germanizmus. Egyes nyelvművelők németességnek bélyegzik többek között ezeket a fölszólításokat is: „Leülni!, Vigyázni, Gyakorolni!” Vajon igazuk van-e? A németek azt a fölszólítást, hogy: leülni! soha nem fejezik ki főnévi igenévvel, hanem így beszélnek: setzt euch! = üljetek le! A vigyázni! németül így hangzik: Achtung! = vigyázat!, vagy: gib acht! = vigyázz! Látjuk tehát, hogy a németben sokszor használnak fölszólító módot olyankor, amikor a magyarban főnévi igenév áll a fölszólítás, parancsolás kifejezésére. Ezt tapasztaljuk a gyakorolni! kifejezéssel kapcsolatban is. A németek soha nem mondják úgy, hogy: üben!, hanem úgy, hogy: übt! = gyakoroljátok! Ebből származik a magyarban az üptre csinálni szólásmondás. Bizonyos esetekben a magyar és a német is fölszólító módot használ. Az achtgeben mellett van egy másik német ige is vigyázni, ügyelni jelentésben: achthaben. Ebből ered a német katonai vezényszó: habt acht! = vigyázz!, amit a közös hadseregben a magyar bakák így torzítottak el: hapták!

Az is előfordul, hogy a német a főnévi igenevet használja fölszólításra, viszont a magyarban más nyelvi eszközt alkalmaznak. Például: „Aufstehen!”, „Nicht hinauslehnen!” Az előbbit magyarul rendszerint fölszólító móddal fejezzük ki: „Álljatok föl!” vagy „Álljanak föl!” Az utóbbinak a magyar megfelelője ez szokott lenni: „Kihajolni veszélyes vagy tilos.” Ajtókon ez van kiírva: „Tolni!”, „Húzni!”. Ez a rövid fölszólítás számos ragozott igealakot (told!, toljátok!, tolják! stb.) helyettesít.

Mindent összegezve bátran leszögezhetjük tehát, hogy a főnévi igenévvel való fölszólítás nem okvetlenül germanizmus.


mek.oszk.hu/01600/01688/01688.htm