2011. szeptember 29., csütörtök

Néhány szó az ikes ragozásról

Kimeríthetetlen téma, az amatőr és a megélhetési nyelvvédők egyik kedvenc vesszőparipája, a magyar alaktan egyik legfurcsább vonása, a legrégebbre visszanyúló ingadozások egyike, szóval izgalmas, és biztos nem utoljára lesz szó róla.


Olvasónk, T. Zeller János kérdezi:

Előszőr: Igaz-e, hogy az ikes igék ragozása már árnyaltabb lett? Mert egyre többször hallom pl.: eszek, iszok, lakok, játszok stb. Sajnos még színészektől is.

Az olvasó „árnyalton” nyilván „többfélét” ért, vagyis hogy ma már az eszem mellett van eszek, és így tovább. A „sajnos” viszont arra utal, hogy a levélíró sajnálja ezt. Vajon miért? A többféleség sajnálatos, vagy esetleg azon sajnálkozik, hogy az eszem esetleg végképp el fog tűnni?


A többféleség nyilván nem sajnálatos, hiszen még a legádázabb nyelvvédők is sokszor hangsúlyozzák, hogy fejezzük ki magunkat színesen, használjunk minél többféle kifejezést ugyanabban a funkcióban. Azért sem lehet sajnálatos, mert még a legádázabb nyelvvédők is támogatják a különböző helyi változatok védelmét, őrizgetését, a tájnyelvi változatokat sokszor még „szebbnek” is minősítik a központi nyelvváltozatnál, szóval azzal se lehet baj. Vajon mi kárt okozhat az eszek elterjedése (és esetleg az eszem eltűnése)? Tessék egyetlen okot mondani az aggodalomra, és szivesen fogok aggódni én is!


Egyébként az „ikes ragozás” (vagyis az, hogy a jelen idő egyes szám harmadik személyében -ik végződésű igék némelyik alakja végződésében eltér a többi igéétől) már a 19. század óta biztosan számos ingadozást mutat. Ebbe nemcsak az értendő bele, hogy (az -ik végű alakon kívül) eltűnőben vannak ezek a kivételes alakok, hanem az is, hogy eredetileg nem ikes igék átsorolódtak az ikes csoportba (legalábbis a jelen idő egyes szám harmadik személyű, vagyis -ik végű alakjaikban): hazudik, úszik, mászik stb.


Különösen érdekes az, ami az „ikes ragozásban” a jelen idejű, egyes szám második személyű, alanyi ragozású alakokkal történt. Ebben az alakban ugyanis régen az ikes igéknek -l volt a végződésük (alszol, megbántódol), míg a nem ikeseknek -sz (kérsz, olvassz (olvas+sz)). Az -l és az -sz végződésű alakok megoszlása azonban már réges-régen megváltozott, nem az ikességtől függ, hanem attól, hogy az igető ún. szibiláns mássalhangzóra (vagyis -sz-re, -s-re, -z-re vagy -zs-re) végződik-e. Ha igen, akkor -l a végződés (alszol, olvasol), ha nem, akkor pedig -sz (megbántódsz, kérsz). Ebben a változásban valószínűleg nemcsak a szibilánsra végződő tövek alakjainak furcsasága (pl. olvassz) játszott szerepet, hanem az is, hogy rengeteg ikes ige töve végződik -sz-re (pl. alszik, eszik, cselekszik, verekszik), ezért a -szol/-szel/-szöl végű alakok mindig is nagyon gyakoriak voltak. A nyelvvédők azonban valamiért nem kívánják a visszatérést a régi, az ige ikességétől függő ragválasztáshoz, ezért a műkedvelő nyelvvédőknek sem jut eszébe a megbántódsz-féle alakok üldözése. Pedig ez ugyanolyan „logikus” (szerintem inkább abszurd) lenne, mint a többi „ikes ragozású” alak visszasírása.


T. Zeller János így folytatja:

Másodszor: ugyanezen igék ragozása felszólító vagy óhajtó módban pl. egyem vagy egyek, játsszam vagy játsszak? Pl. a barátom megkért,hogy maradjak, és vacsorázzam vagy vacsorázzak velük?

Valószínűleg a levélíró is tudja, hogy mindezek az alakok léteznek, és különböző magyar anyanyelvű beszélők eltérő mértékben használják őket. (Még azt is el tudom képzelni, hogy ugyanaz a beszélő hol ezt, hol azt használja.) Nincs ezzel baj, semmi szükség arra, hogy valamelyiket kiszemeljük, mondván, hogy az a „helyes”, a másik meg „helytelen”. Minek? Mindenki mondja úgy, ahogy a nyelvérzéke diktálja. Én is úgy mondom, ahogy jónak érzem, ahogy otthon mondtuk, sőt személyes bántásnak érezném, a szüleim emlékével szemben is, ha valaki „helytelennek” bélyegezné azt, ahogy én használom őket.


Egyébként az egyes „ikes ragozású” alakok elterjedtsége, mint utaltam is rá, igen nagy eltéréseket mutat. Az -ik végű alakok után (ezek eltűnésének semmi jele) a jelen idő, egyes szám első személy (eszem, alszom) tartja magát a legjobban, a legkevésbé pedig a feltételes módú alakok (enném, ő aludnék) meg a felszólító-kötőmódúak (egyem, ő egyék). Ez összefügghet ezeknek az alakoknak a gyakoriságával: minél gyakrabban hallunk egy alakot, annál erősebb emlékeink vannak róla, és annál könnyebben felidézhető, tehát annál valószínűbb, hogy használni fogjuk. Ez kedvez a fennmaradásának.


génként is változik az „ikes ragozású alakok” elterjedtsége, például az eszek, alszok nekem is furcsa egy kicsit (bár valószínűleg használom őket néha), míg a vacsorázok, törekszek vagy az értetlenkedek teljesen természetes. Ebben meg az illető tövek gyakoriságának van szerepe, hiszen a leggyakrabban használt ikes igéket (eszik, iszik, alszik stb.) ragozzuk a legkonzervatívabban, mert azoknak a régebbi alakjait halljuk gyakrabban. A legkevésbé „ikes ragozású” igék pedig ma is azok, amelyek eredetileg nem voltak ikesek, például a hazudik igének én sosem hallottam olyan alakját, hogy hazudom vagy hazudnám.


Kálmán László
Nyelv és Tudomány
www.nyest.hu/hirek/nehany-szo-az-ikes-ragozasrol

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése