B. Lőrinczy Éva
(Debrecen, 1926. december 24.—2002. április 19. Budapest)
Lőrinczy Éva — Bokor Imréné — halála súlyos
vesztesége a magyar nyelvtudománynak. Mint a Magyar Tudományos Akadémia
Nyelvtudományi Intézetének tudományos tanácsadója, ő volt az “Új magyar
tájszótár” főszerkesztője, a témán dolgozó munkacsoport vezetője, pótolhatatlan
irányítója. Debrecenhez ezer szállal kötődött, hiszen itt született, itt
bontakozott ki tehetsége, innen került a fővárosba, de ott is mindig
debreceninek vallotta magát. Erről így írt: “Egész gyermek- és ifjúkoromat
Debrecenben töltöttem. Iskoláimat a Dóczi Leánynevelő-intézetben, illetőleg a
debreceni egyetem bölcsészettudományi karán végeztem. Egyetemi tanulmányaim
során kerültem kapcsolatba Bárczi Géza akadémikussal, aki abban az időben a
magyar nyelvészeti tanszék professzora volt. Ő keltette fel érdeklődésemet a
nyelvtudományi stúdiumok iránt, úgyhogy szinte már másodéves egyetemi hallgató
koromtól kezdve legközvetlenebb tanítványai közé tartoztam. 1950-ben
magyar–latin szakos középiskolai tanári oklevelet szereztem. Alig másfél éves
tanári működés után 1953 márciusában mint gyakorlótanárjelölt-vezető tanár
távoztam a debreceni Kossuth Lajos Gyakorló Leánygimnáziumból, és a Magyar
Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa
lettem.” Más írásaiból azt is tudjuk, hogy már dóczistaként, majd az egyetemen
egy ideig a jeles irodalomprofesszort, Juhász Gézát érezte legközelebbi
mesterének, irodalmárnak készült. Szépírói vénája sohasem apadt ki, számos
írásában, esszéjében felszínre tört.
Mindenesetre Bárczi nyelvtörténeti iskolájába
bekerülve már hallgatóként elkezdte kutatásait, és 1953-ban, Budapestre
kerülésének évében meg is jelent első tudományos kötete: “A Königsbergi Töredék
és Szalagjai mint nyelvi emlék” (Akadémiai Kiadó, Bp., 244 lap). Nyelvtörténeti
témát választott kandidátusi értekezése tárgyául is, melyet — miután 1957-ben
sikeresen megvédte — az Akadémiai Kiadó 1962-ben “Képző- és névrendszertani
vizsgálódások. Az -s ~ -cs
képzővel alakult névanyag az ómagyarban” címen tett közzé.
Időközben azonban az
intézetben megindították a kétkötetes nagy leíró nyelvtan munkálatait, ebben
kellett feladatot vállalnia. Kemény munkával több nagy fejezet kidolgozója lett
(a szóösszetételekről, a határozók fajtáiról, a határozói mellékmondatokról),
összességében több száz oldalnyi, könyvméretű munkája jelent meg a nagy
tervmunkában, a magyar leíró nyelvtan addigi legnagyobb terjedelmű és
jelentőségű, Tompa József szerkesztette két kötetben.
Tudományos igényességét
nemcsak a megírt fejezetek magas színvonala mutatja. Leíró nyelvtannal
foglalkozva szükségét érezte, hogy kézbe vegye, majd lefordítsa magyarra
Ferdinand Saussure 1916-ban megjelent, nyelvészeti korszakfordító művét: “Cours
de linguistique générale — Bevezetés az általános nyelvészetbe” (1967). Mert
annak idején harmadik szakként elvégezte a francia nyelv és irodalom szakot is.
Valószínűleg ez is Bárczi Gézának köszönhető, aki hosszú középiskolai
franciatanári múltja után egyetemi tanárként maga tartott francia nyelvi órákat
tanszéki beosztottjainak, nyelvtanulásra is ösztönözve őket.
De már korábban, a leíró grammatikai tanulmányok
befejezése után rábízták az intézet egy másik nagy tervmunkájának témafelelősi
feladatát: ez a tájszótár volt. Ez vált aztán élete fő művévé. Ennek gondolata
is Debrecenből, Bárczi idejéből indult el még 1950-ben, amikor az adatgyűjtés
megszervezésében még egyetemi hallgatóként, majd kezdő tanárként már részt vett.
A koncepció lényege az volt, hogy a Szinnyei-féle “Magyar tájszótár”
századeleji megjelenése után felgyülemlett népnyelvi publikációk és kéziratos
szógyűjtések anyagát összegyűjtve jelenjék meg egy új magyar tájszótár,
tezaurusz a népnyelvi és néprajzi értékek világából. Amikor Bárczi a Tihanyi
Alapítólevél nyelvtörténeti feldolgozásáért Kossuth-díjat kapott, a pesti
egyetemen új tanszéket alapítottak számára, ahova 1952-ben egész tanszéki
munkatársi gárdája vele ment — egy kivétellel. A tájszótári adatgyűjtés azonban
nem állt le, sőt folytatódott nemcsak Debrecenben, hanem a pesti tanszéken,
majd az akadémiai intézetben is. A hatvanas évek elejére már több százezer
cédula várta, lesz-e folytatás, egyáltalán időszerű-e még az eredeti elgondolás
megvalósítása. Nagy szerencse, hogy éppen ott volt Lőrinczy Éva, a kitűnő
Bárczi-tanítvány. Ő kezdettől ismerte a munkálatot, hihetetlen akaraterejével
és szervezési készségével alkalmas volt arra, hogy megszervezze a
munkaközösséget, kidolgozza a szerkesztés elveit és gyakorlatát, elindítsa ezt
a rendkívül fontos, nemzeti kulturális adat- és értékmentő tevékenységet.
Évek sorára volt szükség már ahhoz is, hogy a
csaknem két és félezer kéziratos és nyomtatott forrásból sok-sok egyetemista és
más munkatárs által egy évtizeden keresztül kicédulázott, több mint 600 ezer
adatot, tájszót, szókapcsolatot, szólást, közmondást archiválják, szerkesztésre
alkalmas, kutatható rendbe tegyék. Ezután következett a 120 ezer leendő szótári
címszó kiválasztása, az adatok ezek alá rendezése, a szócikkek anyagának
megszerkesztése, megírása, ismételt ellenőrzése stb.
Hihetetlen mennyiségű, de magas színvonalú szellemi “rabszolgamunka”
után 1979-ben megjelent az első, több mint ezer oldal terjedelmű, 28
ezer címszót tartalmazó kötet. Az érdeklődők, nemcsak a nyelvészek,
népnyelvkutatók, hanem a néprajzosok, művelődéskutatók, írók is lelkes örömmel
fogadták. A tájszótár valóban a népi élet teljes mélységét tárja elénk: a
paraszti gazdálkodás és népi kismesterségek teljes eszköztárának és munkamenetének
nyelvkincsét, a tárgyi és szellemi néprajz megannyi elemét. Az adatok értékét
növeli, hogy egy civilizációs korszakváltás, rohamos gazdasági és társadalmi
változás folyamatában az elsüllyedő régi világ emlékeit, sok évszázados nyelvi
gyöngyszemeit menti át a mindenirányú
kutatás számára, mint egy sajátos, szóban örökölt nyelvemléktár. Bár
adattára “véletlenszerű” gyűjtések anyagát összegzi, hihetetlen értéke, hogy
anyaga kiterjed az egész magyar nyelvterületre, határainkon túlra is, a Szepességtől
a Szerémségig, a burgenlandi Őrségtől a moldvai csángókig.
Nyilvánvalóvá vált: ez a
tájszókincs olyan érték, hogy a szótár folytatása, ütemes kiadása nemzeti
közérdek. Ezt belátni könnyű volt, annál nehezebb az anyagi feltételek
megteremtése. Így a második kötet csak kilenc év múlva, 1988-ban követte
elődjét (1175 oldal, 30 ezer szócikk), majd a harmadik 1992-ben (1341 oldal,
ugyancsak 30 ezer körüli szócikk). És még mindig csak az M kezdetű szócikkeknél
tartottunk. A főszerkesztő egyre inkább arra kényszerült, hogy “menedzserként”
a megszerkesztett anyag kiadásához szükséges pénzért kilincseljen, pályázatokat
írjon, pártfogókat keressen. Így jelenhetett meg néhány hete a negyedik, több
mint 90 íves, 1008 oldalas kötet, nem kevesebb, mint hat intézmény, alapítvány
“szponzorálásával”. Ez azonban — az eredeti tervektől eltérően — nem lett a
sorozat befejező, záró kötete: csak az N–S kezdetű címszók anyaga fért bele. Az
ötödik kötetre tehát továbbra is várnunk kell. Pedig az idő sem közömbös: a fél
évszázada elkezdődött és egy évtizedig tartó cédulázás után a szerkesztés immár
négy évtizede tart — mondani sem kell: nem a munkatársak hibájából. Szomorú, de
a főszerkesztő, B. Lőrinczy Éva már nem fogja kezébe venni az utolsó
kötetet.
Időközben persze nagyot változott a kutatás világa
is. Nagy adattárakat hovatovább már nem nyomtatnak ki könyv alakban, drága
papírra: egyszerűbb dolog számítógépre vinni, internetre tenni, ahol az
érdeklődők tetszés szerint kezelhetik, kereshetik az állomány bármely elemét,
elemtípusát. Ha valamit, akkor éppen az “Új magyar tájszótár” anyagát érdemes
lenne ebben a formában is hozzáférhetővé tenni, de ehhez is az kellene, hogy az
utolsó kötet is minél előbb elkészüljön még a hagyományos formában. Attól
ugyanis még elég messze vagyunk, hogy minden érdeklődő — diák, tanár, nyugdíjas
értelmiségi — számítógép és internetes hozzáférés birtokában legyen. Csak
remélhetjük, hogy Lőrinczy Éva életműve
nemsokára beteljesedik, hogy mindnyájunkat rá emlékeztessen.
Lőrinczy Éva nemcsak
sokoldalú tudós volt, hanem mély érzésű ember is. Erről legjobban az a
dokumentumregénye tanúskodik, amelyben négy rákban meghalt munkatársáról,
barátnőjéről, betegségük lefolyásáról ír “Meddig még?” címmel. A szeretet, a
segíteni akarás érzését, a tehetetlenség fájdalmát különösen a debreceni
egyetemi barátnő, a szintén nagyszerű nyelvész, Andi betegségének leírásában
érezzük torokszorítónak és magas szépírói értékűnek.
Életútjának, nyelvészeti és
nyelvészeten kívüli érdeklődésének sok mozzanatát ismerhetjük meg írásainak
abból a gyűjteményéből, amelyet “Vigyázó, mit mondasz az éjszakáról?” címmel,
“Publicisztikák és más effélék” alcímmel 1996-ban kiadott. Jobbnál jobb írások
sorakoznak itt: egyszer önéletrajzi vonatkozásokkal, máskor közéleti írások az
ÉS-ből, tájszótári jelenségek irodalmi, szépírói használatáról,
könyvismertetések “Mások könyvének öröme” címmel, és okos nyelvművelő
aprómunka. A sok közül kettőt külön is megemlítek.
“Két hét Lengyelországban”
címmel egy 1964-es kiküldetés naplófeljegyzéseit olvashatjuk. Nemcsak okos
szakmai tárgyalásai megkapóak, hanem partnereinek emberi értékelése, a külső
körülmények elszenvedése stb. is. De ami meghökkent: a franciául tudókkal
franciául, másokkal németül tárgyal, vállalva gyengébb szintjét is, viszont
esetenként a szállodájába hazatérve előszedi a magával vitt könyvet, és angolul
tanul! Elképesztő önfegyelem és akaraterő.
A másik a kötet első
pillanatra nem szokványos címe. A kötetbeli egyik írás címe ez, de ott mindjárt
megvan a magyarázó alcím is: “Az új magyar bibliafordítások margójára”. Arról
szól, hogy a hetvenes évek közepén folyó munka, az új, református
bibliafordítás munkaközösségének nyelvész tanácsadójaként milyen
tapasztalatokat szerzett. Ez az ügy számomra is emlékezetes. Eredetileg ugyanis
a fordító munkaközösség egyik vezetője, Varga Zsigmond teológiai professzor —
egykori református gimnáziumbeli osztályfőnököm — engem kért fel erre a
feladatra, miután a rektortól engedélyt kért hozzá. A munka elkezdődött, és én
azt vettem észre magamon, hogy egyre kevesebb kedvem van a Károlyi Gáspár jól
ismert, veretes nyelvi fordulatainak mai magyarra való átcserélésére: nekem a
biblia nyelve régiségében jobban tetszik, még ha elfogadom is a frissítés
szükségességét. Isten ujja lehetett kényelmetlen helyzetem megoldásában: amikor
ugyanis az egyetem párttitkára tudomást szerzett erről a megbízatásomról,
magához rendelt és arra kért, fejezzem be ezt a tevékenységet, van az egyetemen
más társadalmimunka-lehetőség bőven. Csak később tudtam meg, hogy szerepemet
Lőrinczy Éva vette át. Örömöm kettős volt.
Ahogyan most fájdalmam,
fájdalmunk is kettős: az országos hírű nagyszerű tudóst és az egykori
debreceni, egyetemi kollégát, barátot is gyászoljuk B. Lőrinczy Évában.
Sebestyén Árpád
B. Lőrinczy Éva tudományos munkássága
(1997–2002)*
1997
Népi
tárgyak — népi nevek. In: Európából Európába. Tanulmányok a 80 esztendős
Balassa Iván tiszteletére. Szerk. Csoma
Zsigmond–Viga Gyula. Bp.–Debrecen. 357–61.
Tájszók a kölcsönös összefüggések
hálójában. In: Szavak — nevek — szótárak. Írások Kiss Lajos 75.
születésnapjára. Szerk. Kiss Gábor–Zaicz
Gábor. Bp. 233–7.
Ferdinand de Saussure: Bevezetés az
általános nyelvészetbe. (Fordítás.) Corvina, Bp. — A Cours de
linguistique générale először a Gondolat Kiadónál jelent meg magyarul,
1967-ben.
1998
Az idő —
mint kutatási tényező. In: Emlékkönyv Abaffy Erzsébet 70. születésnapjára.
Szerk. Hajdú Mihály–Keszler Borbála. Bp. 131–3.
Életrajz és pályakép. In: Emlékkönyv
Abaffy Erzsébet 70. születésnapjára. Szerk. Hajdú
Mihály–Keszler Borbála. Bp. 5–6. — A
jubiláns köszöntése.
Observations on
the Material of the New Hungarian Dialect Dictionary. Eurasian Studies Yearbook 70: 29–37.
Lehet-e végre a magyar nyelvnek
nagyszótára? (Gerstner Károllyal közösen.). MTud. 43: 261–71.
Nyílt levél egy el(fel)ejtett nemzedék
dolgában. MTud. 43: 1510–3.
1999
Napunk
fénye (Kalandozás a szókincs mélyrégióiban). In: Ember és nyelv.
Tanulmánykötet Keszler Borbála tiszteletére. Szerk. Kugler
Nóra–Lengyel Klára. Bp. 237–40.
Tudománytörténeti (ön)vallomás. MNyj.
37: 105–10.
2000
Sarja — sarjúvirág. Előzetes az Új magyar tájszótár 4. (N–S) kötetéből.
In: Vox humana. Bolla Kálmán professzor hetvenedik születésnapjára.
Szerk. Földi Éva–Gadányi Károly.
Bp. 271–4.
Sirjóka (Pillanatkép egy szótárszerkesztőség életéből).
(Hosszú Ferenccel közösen.). MNyj. 38: 61–3.
2002
Új Magyar Tájszótár 4. (N–S) kötet. Akadémiai Kiadó, Bp., 1008 l. (Főszerkesztés.)
Összeállította:
az Új magyar tájszótár munkaközössége
Szerkesztette:
Zaicz Gábor
* 1951
és 1996 között napvilágot látott publikációinak jegyzéke az “Emlékkönyv B.
Lőrinczy Éva hetvenedik születésnapjára. Tanítványai, munkatársai és barátai”
(Szerk. Bánki Judit. MTA
Nyelvtudományi Intézet, Budapest 1996/1997) című ünnepi könyvben olvasható a
195–203. lapon. Az utolsó évek bibliográfiája e lista címleírási elveit,
rövidítéseit kívánja követni.
Magyar Nyelvtudományi Tanszék - Debreceni Egyetem
mnytud.arts.klte.hu/mnyj/40/12megeml.doc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése