A hülyeség története

A „hülye” ma hétköznapi szó, és bár pejoratív, azért nagyon nem is erős kifejezés. De nem volt ez mindig így. Utánajártunk a „hülye” történetének.

A napokban kezdett el keringeni a Facebookon a Hülyék tan- és nevelő-intézetének hirdetése, ami 1891-ben jelent meg a Vasárnapi Újságban, és az interneten is elérhető az OSZK gyűjteményéből. A hirdetés mai szemmel és nyelvérzékkel olvasva megmosolyogtató – annak ellenére is, hogy a reklám kétségtelenül eredeti, és maga az intézetigazgató, Frim Jakab aláírásával jelent meg. Mosolyunk pedig arra emlékeztet minket, hogy a egy-egy szó milyen változatos utat tehet meg a szakszókincstől egészen a köznyelvi szókincs alsóbb rétegéig.

A másik furcsasága a korabeli szövegnek az elsőből következik. Mivel a mai nyelvben a hülye szó a formális stílusban nem használatos – még a szövegszerkesztő nyelvhelyességi tanácsadója is aláhúzza zölddel, és azt mondja: „Durva, obszcén vagy bántó szó” –, úgy érezzük, különösen nem szép, nem politikailag korrekt lehülyézni a fogyatékkal élőket.

Azonban ha az igazgató életművét áttekintjük, azt is észrevehetjük, hogy a hülye és hülyeség szavak a korabeli szakszókészlet tagjai voltak. Frim Jakab (1852–1919), a hirdetés aláírója volt ugyanis Magyarországon az első, aki feltárta az értelmi fogyatékosok nehéz helyzetét, és számukra nevelőintézetet hozott létre 1875-ben. Az ő nevéhez fűződik egyébként a gyógypedagógia fogalmának a magyar tudományosságba való bevezetése is. Intézetét 1877-től Első magyar hülyenevelő- és ápoló intézetnek hívták. Egyik műve pedig a A hülyeség és a hülye intézetek, különös tekintettel Magyarország hülyéire címet kapta.

Ez a fajta 19. század végi használat igen távol áll a maitól. Ma a hülye, ha nem is obszcén és durva, de mindenképpen degradáló szó. Több kifejezésben, illetve képzett alakban találkozhatunk vele a hétköznapi, informális nyelvhasználatban: lehülyéz, hülyének néz, hülyéskedik, majd hülye leszek (valamit megtenni), hülyére vesz, a hülyeség fáj, hülyébb a sokévi átlagnál, hülyére issza magát stb. De honnan ered a hülye?

Bármilyen meglepő is, a hülye a hűl ige származéka – olvashatjuk A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárában (TESZ.). A hűl igéhez járult az -e melléknévi igenévképző (ez a képző található a kerge, penge, szüle szóalakok végén is), és a két magánhangzó közötti [l] pedig – a magyarban nem példátlan módon – az idők folyamán [j] hanggá alakult. (A hangtani átalakulás közbülső állomását őrzi a szóalak mai helyesírása az ly-nal.) Így rokona – legalábbis etimológiai értelemben – a hülye a hüllőnek, hiszen a hüllő szó is a hűl igéből van képezve, mi több, az is melléknévi igenévképzővel, csak az a a mai nyelvtanban is aktívan működő -ő-vel. De mi köze jelentéstanilag a hülyeségnek a hűléshez?

Ez is nagyon egyszerű: több olyan kifejezés is van, amelyben a hűl ige nem a hőmérséklet csökkenésére utal, hanem átvitt értelemben a meghökkenésre a csodálkozásra: elhűl vagy hüledezik (valaminek a láttán vagy hallatán). A hülyét arra mondhatták, aki állandóan, ok nélkül hüledezett, csodálkozott. Ebből a jelentésből alakulhatott ki a mai értelmezés alapjául is szolgáló ’szellemileg fogyatékos egyén’. A jelentés kialakulásában még az is közrejátszhatott, hogy aki állandóan csodálkozik, annak tátva marad a szája, azaz kihűl a szája, őrá használták a hűltszájú kifejezést is.

A hülye szó első írásos előfordulását a TESZ. 1792-re datálja. Frim Jakab intézetének az elnevezése, illetve tanulmányainak a címei azt bizonyítják, hogy még a 19. század második felében is használatos volt orvosi-szakmai értelemben is a kifejezés, azaz hiányzott még belőle a degradáló, megbélyegző mozzanat.

Forrás:
Nyelv és Tudomány

www.nyest.hu/hirek