Ez a mi szegény
természettudományi mûnyelvünk csak nem bír megállapodásra verõdni.
Tájékozatlanság, ingadozás, személyes önkény tûnik elénk minden lépten-nyomon.
Az egyik iskola egészen más mûnyelven beszél, mint a másik. Sõt mi több,
ugyanazon az egy iskolán az egyik tanár emilyen, a másik meg amolyan
mûkifejezéseket ver egyazon tanuló fejébe. Az egyik szittya purista, mint
mondja, elvbõl; a Toldy-Gregussféle Tudományos Mûszótár a bibliája s a
salicyl-t füzöly-nek, a carbol-t szénöly-nek, a caprin, capron és
capril-t gededék-, gedöny- és gedöly-nek hívja. A másik még
németbe ótott impurista; nem mondja, hanem cselekszi csupa gondatlanságból; ez
a bort nem fejti, hanem decantirozza, a német Pumpe és Skizze neki nem
szivattyú és vázlat, hanem pumpa és skicza. A harmadik, s hála az
égnek, most már ide tartozik a többség, nem nézi a nyelvet Csáki szalmájának és
szeretne is a keskeny közép-úton megmaradni, de tájékozatlanságból hol erre hol
arra botlik. Végre az aggódóbb természetû, a „skrupulosusabb”, mielõtt útnak
indul, körültekint egy kissé hazája természettudományi irodalmában is, legalább
a mûnyelvre nézve keresvén benne okulást. – Lássuk, talál-e?
Ez ám még csak az
igazi tarka-barka kép, a mi itt tárul elénk! Valóságos quodlibet, a szó szoros
értelmében quod libet! Csak egyetlen egy példával fogok szolgálni;
ízelítõnek elég lesz ennyi is.
A testeknek azt a
sajátságos, de különben teljesen meghatározott állapotát, a melyet a diák
electricus-nak, a német elektrisch-nek nevez, Molnár János kanonok, az elsõ
magyar physika írója 1777-ben gyántás-ra magyarosítja, Dr. Zay Sámuel
1791-ben a tûztartó szóval próbál szerencsét; Fábián József 1803-ban az elektromos
szót javasolja; Varga Márton 1808-ban elsõbbséget ad a menyköves-nek;
Katona Mihály 1814-ben visszatér az electrumos-ra; Pethe Ferencz
1815-ben megint újat gondol ki s a gerjedõ-t lépteti föl; Bugát Pál
1836-ban a berzegényes-t, a mit már a Mondolat 1813-ban kifigurázott, berzes-re
amputálja; Tarczy Lajos 1838-ban fölkapja a Toldy-csinálta villanyos-t;
a 60-as évektõl fogva, Szabó Józsefnek az akkori purista-dühöt elitélõ, igen
helyes felszólamlása után lábra kap az elektrikus meg az elektrikai;
míg végre a legújabb években a villámos kezd tért foglalni.
Mondja hát valaki,
hogy a mi természettudományi mûnyelvünk nem bámulatos gazdag! A mire az egész
angol, franczia, német és olasz irodalomban csak egy-egy szó találkozik, arra a
mi irodalmunk mindjárt egy tuczettel szolgál: berzegényes, berzes, elektrikai,
elektrikus, elektromos, gerjedõ, gyántás, menyköves, tûztartó, villamos,
villámos, villanyos. Sõt nem is kell oly messze visszamennünk, még a jelen
évtized irodalmában is ötféle, teljesen egyértelmû kifejezést találhatunk,
u. m. elektrikus, elektrikai, villamos, villámos és villanyos. Válogathatunk
tehát bennök!
Ebbõl az egy példából
is kitetszik, hogy a mely irodalomban még a legelemiebb tudományos mûkifejezés
körül is ilyen szózavar, ilyen határozatlanság uralkodik, a hol az egyéni
önkény így mer garázdálkodni, ott bizony a tudományos élet még vajmi gyönge
lábon állhat. A míg mi természettudományi írók és tanárok magunk között nem
bírunk egyességre jutni, addig bizony ingyen várjuk mûnyelvünk megállapodását.
Ha mi magunk nem mozgolódunk, kívülrõl ugyan hiába várunk segítséget; a
nyelvészek, nem is tehetvén máskép, már rég kimondották: magatok rontottátok el
a nyelveteket, fogjatok magatok a helyrehozásához...
A mostani válság,
melybe nyelvünk a mult század végén és a jelen század elején jutott, nem áll
páratlanul történetünkben; méltó párját találja azon nagy válságban, a szint
ilyen természetû csakhogy sokkal nagyobb terjedelmû válságban, melyen nyelvünk
a múlt évezred végén és a jelennek kezdetén ment keresztül. Most a tudomány,
mûvészet és technikai ipar körébe tartozó temérdek sok mûnevet és mûszót kell
nyelvünkben megpolgárosítani, akkor pedig a keresztény vallás, a földmivelés és
a kézmûvesség fogalmait és tárgyait kellett magyarul elnevezni.
Õseink eme nagszerû
feladatot, melynek szerencsés megfejtésétõl jórészt nemzeti lételök függött,
annyi tapintattal és annyi ügyességgel oldották meg, hogy még ma, 800 esztendõ
mulva is, minden történetírónk, minden nyelvtudósunk, bármely párthoz tartozzék
is különben, egyhangú osztatlan elismeréssel és dicsérettel halmozza el
taktikájokat...
Lássuk már most,
miként ment nyelvünknek ezen szerencsés átalakulása végbe. Miként történt az,
hogy nyelvünk az árpádi királyok korában „az európai észjáráshoz alkalmazkodni
bírt, anélkül, hogy sajátságaiból valamit veszített volna.”
Õseink eljárása e
dologban, a mint nem is lehetett máskép, szerfelett egyszerû volt. Az itt
Európában elõször látott tárgyakkal mindjárt a tárgy nevét is átvették; azután
a kiejtését lassanként a magyar nyelv hangtörvényeihez idomították s az ekként
megpolgárosított szóból magyar ragasztékok és szóképzõk hozzáfûzésével új
igéket, mellék- és fõneveket képeztek.
Így kerültek
nyelvünkbe többek közt a következõ szavak: ablak, aczél, akó, asztal, barázda,
bognár, borona, csatorna, császár, drága, ebéd, eke, erszény, fuvar, gereblye,
hámor, ispán, iskola, kalász, kasza, kereszt, keresztyén, király, lajtorja,
mészáros, nyoszolya, oltár, ozsonna, papiros, piacz, pintér, reketytye, remete,
salak, saláta, szalma, széna, szita, szolga, takács, tömlöcz, udvar, vacsora,
vándor, vánkos, zab, zabola, zsinór, zsoltár... stb, stb...
E szavainktól és sok
más hasonló származású szavunktól, ha tudjuk is, hogy valamikor idegen földrõl
vagy idegen ajakról szálltak át hozzánk, a magyarságot most már elvitatni teljes
lehetetlenség. Testestõl lelkestõl magyarokká, igazi jó magyar szavakká váltak
azok...
A mostani válság –
nevezzük röviden mûnyelvi válságnak – mint már említettem, nem oly nagy
terjedelmû és a nyelv életében nem is oly mélyre ható, mint a 800 év elõtti
volt, s mégis a megoldása némi tekintetben sokkal nehezebb... A XIX. században
az irodalmi nyelv nem várakozhatik, mint a népnyelv az árpádi királyok korában
tette, még vagy 300 esztendeig a végleges megállapodásra. A kiegyenlõdés
folyamatát siettetni kell, ha máskép nem megy, mesterségesen is.
Természettudományi
íróink érezték a dolog sürgetõsségét már a múlt század végén is. „Hozzá is
láttak a berendezés nagy munkájához, nagy tûzzel, nagy sok jó akarattal, de a
hozzávaló készültségnek nagy fogyatkozásával is. Mi természetesebb, mint hogy a
sebtiben, nagy hamarsággal végrehajtott munka java részében áldástalan volt.”
Új szavakat akkoriban még nem igen faragtak a magyar természettudósok;
magyarosításuk legnagyobb részt csak abban állt, hogy már meglevõ, közönségesen
ismert magyar szavakat átvitt értelemben akartak átültetni a
természettudományok mûnyelvébe...
Így támadt századunk
elején a magyar mûnyelvben az a nagy határozatlanság, érthetetlenség, amit Gf.
Teleki József már 1816-ban tûrhetetlennek nyilvánított...
Magyar Tudományos
Akadémia, Természettudományi Társulat vagy Tanár-Egylet, mely „a bizonyos
principiumokon épült munkálkodást” megindíthatta és vezethette volna, akkor még
nem létezett. Más mód nem volt, mint hogy a hivatottabb nyelvtudósok és írók
külön adják elõ és fejtsék ki ama bizonyos principiumokat.
...mindannyiok között
legvilágosabban és leghatározottabban nyilatkozik mintha csak elõre megérezte
volna a jövendõt, a sokat veszekedõ, sokat hatalmaskodó, s azért sokat is
üldözött és gyalázott Verseghy 1826-ban. Szavait, a melyeket a mûnyelv
kérdésében mondott, szívesörömest aláírja minden mai magyar természettudós.
Mintha csak lelkünk mélyébõl beszélne, a mikor így szól:
„Mikor valamely új,
vagy legalább eddig mind Magyar mind magyarosított név nélkül szûkölködõ
tárgynak helyesen formált, határozott értelmû, és világos nemzeti nevet nem
találunk, a mi kivált a naponkint gyarapodó tudományokban és szép
mesterségekben felette sokszor megtörténhet: tartsuk meg annak nevét és olyan
ollyan idegen nyelvbül, mely a tudós Magyar Olvasók elõtt ösmeretes és
nemzetesítsük meg... mindazonáltal, hogy azt nevetségesen megkorcsosítsuk... Az
idegen nyelvekbõl kölcsönözött régi és szokott szavak helyett soha sem
állíthatunk mink elõ oly nemzetieket, mellyek a tárgyakot tökélletesen hasonló
értelmességgel kifejezzék: mivel magok a tárgyak is idegenek, mellyeket
Nemzetünk nem maga szült, hanem másoktól kölcsönözött... Bizonyos továbbá, hogy
a Tudományokban még a helyesen formáltt nemzeti szavak sem teszik a Tudatlan
elõtt a tudományos tárgyat vagy oktatást értelmesebbnek, mint az idegenek; a
tanúltt Olvasónak pedig alkalmatlan unalmat okoznak...”
A föntebbi idézetbõl
bõségesen kiviláglik, hogy századunk elsõ negyedében minden tekintélyesebb
irónk és nyelvtudósunk, a ki a tudományos mûnyelv kérdésérõl tüzetesebben
nyilatkozott, mindannyia ritka egyértelmûséggel azt tanácsolta, hogy „a
mikor valamely tudományos tárgyra helyesen alkotott, határozott értelmû és
világos magyar nevet nem találunk, tartsuk meg annak nevét az idegen nyelvekbõl
és nemzetiesítsük meg ha szükséges, úgy, hogy a magyar szóképzõknek és
ragasztékoknak elfogadására alkalmatosabb legyen, a nélkül mindazáltal, hogy
azt nevetségesen megkorcsosítsuk.”
De, fájdalom, az
1820-tól 1830-ig terjedõ tíz évben egyetlen egy természettudósunk sem írt,
egyetlen egy valamire való természettudományi munka sem jelent meg magyar
nyelven...
Nem volt író, a ki a
bölcs tanácsot követhette, és nem volt könyv, a mely a foganatosítást a
közönségnek bemutathatta volna.
A szó elhangzott a
pusztában!
A jelen század 20-as
éveiben a budapesti egyetem chemiai tanszékén egy régi világbeli öreg úr ült.
Schuster János volt a neve...
Különben tevékeny,
munkához szokott ember levén, öreg napjaira kigondolt magának egy ártatlan mulatságot:
csecsebecséket faragcsált, nem csontból, nem is fából, hanem egy ezeknél sokkal
puhább jószágból, t. i. a magyar nyelvbõl...
És, a mi dologban még
a legeredetibb, a mi jó Schusterünk nem is tudott magyarúl...
Hanem azt az egyet
meg kell a jó Schusternek adni, hogy õ ezt az egész faragcsálást csak privát
passióból mûvelte. Nem akarta õ eleinte a maga kis szobrocskáit: a
„zöldlõgyulatsavas súlyag”-ot, a „ketted férjagsavas hamag”-ot, az
„alfojtósavas bátrag”-ot, a „kénsavas rézagos húnyagot” stb. a nyilvánosság
piaczára vinni, elég volt neki, ha maga és egy-két meghittebb tanítványa
gyönyörködhetett bennök.
De a sors könyvében
máskép volt megírva!
1824-ben a pesti
egyetem orvosi karához egy fiatal vidéki doktort neveztek ki tanárnak, egy
fáradhatatlan szorgalmú, mindenért, a mi magyar, szíve mélyébõl lelkesülõ, nagy
buzgalmú agitátori talentomot, Dr. Bugát Pált...
Megismerkedvén
Schuster faragványaival, s talán maga is már elõbb is foglalkozván ilyesmikkel,
– egy borzasztó terv és ennek nyomában egy herostratosi elhatározás szülemlett
meg a fiatal tanár agyában. Megtalálta, mint mondja, élete czélját: õ a magyar
irodalom számára teremt egy külön természettudományi nomeklaturát, függetlent
attól, melylyel az egész világ természettudósai élnek, kiirt mûnyelvünkbõl
minden idegen származású vagy kissé hosszabb, nehezebb kiejtésû szót.
Rettenetes egy
gondolat!
Lelke egész hevével,
agitátori talentoma teljes erejével fogott a szörnyû munkához. Gyüjtötte,
halomra csinálta és csináltatta a szem nem látott, fül nem hallott szavakat, s
mint tanár, mint fordító és mint szerkesztõ terjesztette azokat kollegái,
tanítványai és olvasói körében...
Néhány év múlva
Bugátnál már 8000 szó, 1843-ban pedig 40 000, azaz negyvenezer szó volt együtt.
Ki is adta gyüjteményét még 1843-ban „Természettudományi Szóhalmaz” czím
alatt...
Bugátnak a
szócsinálásban kétféle módszere volt: az 1-sõ abban állott, hogy többnyire
érthetetlen, koholt gyökerekhez koholt szóképzõket ragasztott. pl. az ar
gyökhöz hozzáteszi az any, ag, acs képzõt, és lesz belõle:
arany, arag, aracs stb. Az öv-höz hozzáfüggeszti az
öncz képzõt; így lesz övöncz. Nos, mi az övöncz? Ki találja ki?
Az övöncz Bugátnál Saturnus-nak, a gyûrûs (öves) bolygónak a neve!
A 2-ik mód szerint:
vesz B. egy vagy két ép magyar szót, levágja vagy a fejöket, vagy a lábukat,
vagy mindakettõt s aztán sokszor egymáshoz ragasztja a torso-kat. Ilyenek:
Bar = állat. (A barom-ból
levágja az om-ot. Innen lett aztán robar (rovátékolt bar) =
insectum.
Betvegy = betegségi
vegyület. (Az elsõbõl meghagyja a bet-et, a másikból pedig a vegy-et).
Bilcsirta = motacilla.
(Billegetõbõl és pacsirtából gyúrva).
Biztan = mathematika. (A
„bizonyos tan”-ból kifúrja az onyos-t.)
Bünk = zenith. (Mert a
fejünk fölött csüng-büng, már t. i. a zeníth).
Csöge = csöves csiga. (A ves-csi
középsõ rész kivetésével lenne: csöga, et a ob radicis mollitiem in e
mutato, csöge).
Czikab = apály-dagály.
(Quae vox coaluit e radice vocis czik-ázni et ex decapitata voce hab.)
Fag = kristály. (Itt a
fagy szóból csak az y-t kellett lenyesni)...
Ha valaki most lépne
fel ilyen keserves szófaragásokkal, mekkora hahota támadna a Kárpátoktól az
Ádriáig. De abban az idõben... Bugát nyelvészkedése sem kelthetett
közmegbotránkozást. Egyes józan gondolkozású, a szertelen nyelvújítás
mániájától el nem vakított férfiak higgadt felszólalása... nem támogattatván
tekintélyesebb irók részérõl, hatás nélkül hangzott el...
Természettudományi
mûnyelvünk megalkotására megkisértettünk már, miként a föntebbi vázlatból
látjuk, minden lehetetlen módot, tanúltunk is a magunk kárán eleget.
Most már rá kell térnünk arra az ösvényre, a mely elejétõl fogva az egyetlen
lehetséges, az egyetlen czélhoz vezetõ útnak mutatkozott...
Lássuk már most,
miként kell ezen formulát nyelvünk mai állapotában gyakorlatilag
alkalmaznunk...
1. A mely
természettudományi fogalomnak vagy tárgynak nincs internationális elnevezése,
jelöljük azt mi is a magunk nyelvébõl való mûszóval. – Ha arra eddigi
irodalmunkban többféle helyes alkotású szót használtak volna, szemeljük ki
közülök és válaszszuk meg egy akarattal mûszóúl azt, a melyik a
leghatározottabb, legvilágosabb és az illetõ tudományszakban leghasználatosabb.
– Ha ellenben ugyanarra sem általánosan ismert szavunk, sem alkalmatos
tájszavunk még nem volna, alkossanak a hozzáértõk új szót, a magyar nyelv
törvényeinek és a magyar észjárásnak megfelelõleg.
2. Ha valamely
tudományos tárgyra helyesen alkotott, határozott értelmû és világos magyar
szavunk már van, ne polgárosítsuk meg az idegen szót, még ha internationális
kelendõségû volna is, hanem õrizzük meg és használjuk közakarattal a magunkét. Így pl. az
„accomodatio, axis, constans, cylindrus, diagonalis, elasticus, identicus,
linea, momentum (e. g. inertiae), musica, parallela, pendulum, proportio,
reflexio (e. g. lucis), temperatura, thermometer”, s. a. t. internationális
mûszók helyére bátran odaállíthatjuk a magunk nyelvébõl való: „alkalmazkodás,
tengely, állandó, henger, átszögelõ, rugalmas, azonos, vonal, nyomaték, zene, párhuzamos,
inga, arány, viszszaverõdés, hõmérséklet, hõmérõ” s. a. t. szavainkat, minthogy
ezek helyes alkotású, határozott értelmû és már minden literátus ember elõtt
világos jelentésû szavak...
3. Ha valamely
rosszúl alkotott magyar mûszót az eddigi folytonos és általános használat már
egészen érthetõ és határozott értelmû szóvá tett, és ha a kiirtás megkisértése
elõre láthatólag sok nehézséggel járna s a megállapodást megint sokáig
késleltetné, még az ilyen magyar mûszót is tartsuk meg szoros kivételképen és
használjuk ezentúl is. Ilyenek például: alap, anyag, elem, elemzés, elv,
emeltyû, felület, gép, gyár, higany, lényeg, mérleg, mérnök, sav, szerv,
szilárd, tömeg, tömör, viszony s. a. t...
4. Ha valamely
internationális mûszó helyébe nem tudunk helyesen alkotott, határozott értelmû
és világos magyar szót állítani, fogadjuk el mi is... az internationális mûszót
és nemzetesítsük meg, ha szükséges, úgy, hogy a magyar szóképzõknek és
ragasztékoknak elfogadására alkalmatosabb legyen, anélkül mindazáltal, hogy azt
nevetségesen megkorcsosítsuk...
4a. Mikor a befogadandó
internationális mûszó afféle családtalan név, melybõl származékok, legalább ma
még, nem sarjadzanak ki, az ilyen szót tartsuk meg változatlanúl azon
alakjában, a melyben elõttünk, magyarok elõtt, legismeretesebb; legfõlebb
az orthographiján magyarosítsunk annyit, a mennyi a helyes kiejtésre
okvetetlenül szükséges. Pld. Vénus, a Lyrae, ptoleméusi rendszer, refraktor,
parallaxis, algébra, logarithmus, variátió, elliptikus functio, parallelogram, cosinus,
ellipsis, koordináta, physika, barométer, rezonátor, interferentia, geographus,
Vezúv, Alpesek, busszol, chmikus, hydrogén, oxygén, oxid, chlór, báryum, baryt,
mangán, bizmút, czin, czink, arzén, sulphát, ferro-cyánkálium, mineralógus,
romb-dodekaéder, zafir, kalczedón, gipsz, geológia, bazalt, gnájsz, pliocén,
júra-mész, anatómia, protoplasma, orthognát, physiológus, artéria, véna, spóra,
kambium, zsiráf, hiéna, szépia, améba, áloe, azálea, kaktusz.
Az idegen szóknak
magyar orthográphiájában ma még ne keressen senki következetességet. Ingadozik
az még lépten-nyomon s nem igen tehet máskép. Mindaddig nem is lesz benne
következetesség, a míg az idegen szókat (ide nem értve persze a neveket)
egészen a magunk ortographiájával nem írjuk; s meg is jön ennek az ideje, úgy
látszik, már nem sokára...
4b. Több nehézséggel
jár a családos mûszók befogadása. Ezek t. i. nem maguk jönnek, hanem
mindjárt egy egész sereg ivadékjokat hozzák magukkal. Ilyenek például:
krystall, krystallinisch, krystallisiren, krystallisation; magnet, magnetisch,
magnetisíren, magnetismus; polar-, polarität, polarisiren, polarisation;
elektrisch, elektrisiren, elektricität, stb...
Õseink is befogadták,
igenis, az idegen szót; de azután magyar képzõkkel fejlesztették tovább...
Kérve kérem
természettudományi iróinkat, a jó útról, a melyen apáink annyi évszázadon át
annyi szerencsével fejlesztették, bõvítették nyelvünket, ne térjenek le...
„Nemzetiesítsük meg,
ha szükséges, az internationális mûszókat úgy, hogy a magyar szóképzõknek és
ragasztékoknak elfogadására alkalmasabbak legyenek, anélkül mindazáltal, hogy
azokat nevetségesen megkorcsosítsuk.”...
Természet Világa,
132. évfolyam, 5. szám, 2001. május
***
Szily Kálmán (Izsák, 1838. június
29. – Budapest, 1924. július 24.) fizikus, nyelvész, műegyetemi tanár,
tudományszervező, az Akadémia főtitkára, majd főkönyvtárnoka.
Régi
nemes család leszármazottja. Nagyapja Szily Ádám részt vett a jakobinus
mozgalomban, Laczkovics János barátja volt, és fogságot is szenvedett. Apja,
Szily Ádám táblabíró volt, anyja Jeszenszky Karolina. Házasságukból 11 gyermek
született. Elemi és gimnáziumi tanulmányait (6. osztályig) magántanulóként
végezte. A gimnázium két utolsó évfolyamát Pesten a piaristáknál járta ki. 1856-1857-ben
a József Ipartanodában, majd 1857-től a bécsi műegyetemen tanult. Az egyetemet 1860-ban
végezte el. Hazatérve Sztoczek József tanársegédje lett az ipartanodában. 1869-ben
a kísérleti természettan nyilvános rendes tanárává nevezték ki. Szily Kálmánt
1880-ban a Vasárnapi Újság mint „éles eszű, megnyerő modorú” tudóst jellemezte,
aki „ékesen szóló, tapintatos, és maga ugy mint tudománya iránt rokonszenvet
gerjeszteni képes tanár, kitűnő ismeretterjesztő és népszerűsítő; a mellett nem
közönséges szervező tehetség, s végre minden izében magyar, és tántorithatatlan
hazafi”.
Legkiemelkedőbb
eredményei az 1860-as évtizedben a termodinamika kérdéskörébe tartoztak. 1867-es
akadémiai székfoglaló értekezésében a hőelmélet első és második alaptételének
általános matematikai alakban való megfogalmazására vállalkozott. 1870 és 1889
között ő vezette a matematikai fizika és analitikai mechanika tanszéket. Miután
a politechnikumot az 1871-72-es tanévtől Műegyetem néven egyetemi rangra
emelték, az intézmény első rektora lett. 1869-ben a Természettudományi Társulat
főtitkáraként megindította a Természettudományi Közlönyt.
A
műszaki tudományos műnyelv és a műszaki irodalom fejlesztésének szükségességét
felismerve érdeklődése a nyelvtudomány felé fordult. 1889. október 14-től 1905-ig
az Akadémia főtitkára volt, akinek személyében először választottak az akadémikusok
természettudóst főtitkárrá.
1889-ben
megindította és 1905-ig szerkesztette az Akadémiai Értesítőt. 1905-ben az
Akadémia főkönyvtárnokává nevezték ki, és még abban az évben megalapította a Magyar
Nyelvtudományi Társaságot, amelynek elnöke és folyóiratának, a Magyar Nyelvnek,
továbbá A magyar nyelvújítás szótárának szerkesztője volt. Nyelvészeti
munkásságáért 1914-ben az Akadémia nagyjutalmával tüntették ki. 1894-ben
tiszteletbeli bölcsészdoktor, 1917-ben tiszteletbeli műszaki doktora lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése