Aki Szily
Kálmánról ír vagy szól, nehezen tud ellenállni a kísértésnek, s szinte késztetést
érez arra, hogy eltöprengjen azon, vajon mi is elsősorban Szily Kálmán:
természettudós vagy nyelvész. Nagyon is érthető ez a késztetés, mivel Szily
azon igen kevesek közé tartozik, akik mindkét, egymástól gyökerestül eltérő
területen maradandót, sőt igen jelentőset voltak képesek alkotni. Nos, én máris
kijelenthetem: nem megyek bele ebbe az utcába. Az én helyemben maga Szily sem
ment volna bele, aki az elméleteket, a hipotéziseket is fontosnak tartotta –
gondolják csak meg, többek között az elméleti fizikának is professzora volt! –,
de munkássága legnagyobb részében mégis magukat a tényeket, az adatokat
vizsgálta s rendszerezte. Ezt a tudományos tevékenységet becsülte a legtöbbre.
Ehhez az alapelvéhez híven, amelyet a magam felfogásához is nagyon közel
állónak érzek, ezt teszem én is a következőkben, persze az idő szorításában
csak nagyon vázlatosan. Vagyis legalább vezérszavakban igyekszem bemutatni
Szily Kálmán nyelvészeti munkásságának főbb irányait, s pár szóval értékelni is
ezt a tevékenységet.
Hadd kezdjem
egy kiigazítással! A róla írók több helyütt is hangoztatják, hogy Szily csak az
1890-es évek végétől, azaz úgy hatvanéves korától tért rá a nyelvtudomány
művelésére, akkor, amikor már szinte lezárhatta természettudományos
tevékenységét. Ez a megállapítás nem állja meg a helyét. Még csak harmincéves
volt, amikor a Természettudományi Közlöny szerkesztésével bízták meg, s ő már
kezdettől fogva igyekezett az 50-60-as évek magyartalan, szinte érthetetlen
természettudományos műnyelvét magyarosabbá, érthetőbbé tenni. A hetvenes
évektől kezdve jó néhány nyelvtudományi vonatkozású cikke található magában a
Természettudományi Közlönyben; mint pl. a „Természettudományi műnyelvről a
magyar irodalomban”, „Fekhely és termőhely jó szók-e?”, „Régi magyar növénynevek”,
„Természettani népies elnevezések” stb. Bátran kimondhatjuk tehát, hogy bár a
pesti Műegyetem tanára, professzora, egy időben rektora volt, már ebben az
időben is érdekelték a nyelvészeti kérdések, s foglalkozott is velük.
1889-től, 51
éves korától jó másfél évtizeden át az MTA főtitkára volt. Lehetetlen nem
észrevenni, hogy kiváló szervezőkészségét, amellyel korábban a
Természettudományi Társulatot felvirágoztatta, ez idő alatt javarészt a magyar
nyelvtudomány számára gyümölcsözteti. Nem kis részben az ő érdeme, hogy ezekben
az években jelentek meg az olyan nagy jelentőségű nyelvészeti kiadványok,
tanulmányok, mint „Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig”, „A Königsbergi
töredékről”, „A schlägli latin–magyar nyelvemlékek”; hogy ekkor vált teljessé a
korszak egyik főműve, a Nyelvtörténeti szótár, s hogy hét legnagyobb szótárunk
anyagát egyesítve maga Szily készítette el azt a 120 ezer szót tartalmazó
címszójegyzéket, amelynek az lett volna a feladata, hogy a tervezett nagyszótár
munkatársainak segítségére legyen, mintegy kiindulópontul szolgáljon.
A 60. életév
elérése, illetőleg betöltése egy dologban csakugyan változást hozott Szily
életében, mégpedig abban, hogy ettől kezdve valóban egyre inkább felhagy
természettudósi, közelebbről főleg elméleti és kísérleti fizikai
tevékenységével. Már 1898-ban lemondott természettudományi társulatbeli
elnökségéről, s a 90-es évek elejétől kezdve minden energiáját egy magyar
nyelvtudományi társaság megalapításának szentelte. Mondanom sem kell, sikerrel.
1903 októberében a Szarvas Gábor által alapított Magyar Nyelvőr hasábjain
többedmagával felhívást tesz közzé, amelyből idézek is néhány sort:
„Azt
akarjuk, hogy mindenki hozzáférhessen s a maga módja szerint hozzájárulhasson a
nyelvtudomány és nyelvművelés munkájához, hogy közös igyekezettel megmentsük
nyelvünk lappangó és veszni indult kincseit. E végre elhatároztuk, hogy lelkes
közönségünk támogatásával megalakítjuk a Magyar Nyelvtudományi Társaságot.
Ezzel olyan intézmény alapjait rakjuk le, mely felölelhet mindent, ami a magyar
nyelvnek történetével, szellemével és tudományos megismerésével kapcsolatos.”
Szily, aki
szervezésben szinte utolérhetetlen volt, nem vesztegette az időt. Már két
hónappal később, 1903. december 19-én megtartották a Magyar Nyelvtudományi
Társaság alakuló közgyűlését, megválasztották a tisztikart, a társaság elnökévé
pedig természetesen Szily Kálmánt. Ez a társaság, amely akkor 140 taggal
alakult meg, ma is él, a nyelvtudomány egyik legfontosabb tudományos testülete,
amely fennállásának csaknem egy évszázada során több száz értékes tudományos
kötetet adott ki, sok ezer társasági tudományos előadást szervezett, s jelenleg
mintegy hatszáz tagot számlál. Szily Kálmán nélkül ez a társulat aligha jött
volna létre.
Szily, a jó
szervező azt is tudta, az 1903-i alakuló ülésen ki is fejtette, hogy egy
tudományos társaság csak akkor életképes, ha saját folyóirata is van. Most
ismét őt idézem, mert szavai jól mutatják racionális gondolkozását,
realitásérzékét. Ezt mondta: „A Magyar nyelvtudományi Társaságnak is kell
tehát, mihelyt ereje engedi, folyóiratot indítani. Most, mikor még csak száz
vagy százötven tagja van, nem teheti ugyan, de azért most se kívánjon a
közönségtől áldozatot. Adja a tagdíjért, csereértékül, a Magyar Nyelvőrt,
melynek programja sokban különbözik ugyan a mienktől, de mégis legközelebb áll
hozzá. Ideiglenes intézkedés ez, mely nyomban megszűnhetik, mihelyt
Társaságunknak 5–600 tagja lesz. Bizalommal fordulok, tisztelt Uraim, önökhöz,
kik az előkészítő bizottság meghívására szívesek voltak megjelenésükkel
érdeklődésüket tanúsítani. Legyenek a Társaság ügyének szószólói ismerőseik
körében s igyekezzenek mentül többeket megnyerni törekvéseink támogatására. ”
Ehhez a
megnyeréshez mindössze bő egy évre volt szüksége Szilynek. 1905 januárjában már
meg is jelent a Magyar Nyelv című „Közérdekű havi folyóirat” 1. száma.
Szerkesztője ki más lehetne, mint Szily Kálmán? Idézek néhány sort a
szerkesztőnek Mit akarunk? című bevezetőjéből:
„Meg akarjuk
a művelt közönséggel ismertetni a magyar nyelvtudomány fontosabb eredményeit,
mind a nyelvtörténet, jelentéstan és szófejtés, mind a hang- és mondattan
terén; lehetőleg magyar példákon be akarjuk vezetni a nyelvészeti kutatások
megbízható módszereibe; le akarjuk szoktatni a nálunk még oly gyakori délibábos
nyelvészkedésről, s rá akarjuk szoktatni a nyelvtények helyes felfogására. S
hogy mindezt megtehessük, vagy legalább megkísérthessük, újra egyesíteni
akarjuk e munkában a magyar nyelvészek szétszakadt seregét, s fölébresztve a
magyar közönség érdeklődését s fölhasználva a romlatlan nyelvérzékben rejlő
erőt, új segédcsapatokat is akarunk toborzani közös munkánkra.” Ezeket a sorokat olvasva az ember
önkéntelenül arra gondol, hogy napjainkban is jó lenne egy ilyen bölcs tudós,
akinek talán sikerülne közös zászló alá toborozni a magyar nyelvészek ma is
szétszakadt seregét, s elérné, hogy a nyelvészek egymás munkájának szapulása
helyett közösen építsék egyre magasabbra s egyre erősebbre a nyelvtudomány
várát. Az tény, hogy a Magyar Nyelv című folyóirat ma is él, 98. évfolyamában
jár, a legrangosabbak egyike, s igaz, nem évi tíz, hanem csupán évi négy
számban jelenik meg, de jóval testesebb számokban, több mint 500 oldal
terjedelemben. Szily Kálmán nélkül ez sem létezne.
Amit eddig
elmondtam, az leginkább az iskola névadójának szervezőképességét bizonyította.
Ám Szily mint nyelvész szakíró is kiválóan vizsgázott. Másfél évtizeden át
szinte egyetlen száma sincs a Magyar Nyelv folyóiratnak, amelyben ne lenne
legalább egy, de inkább több cikke. Az első két évfolyamot végig is néztem.
Több mint negyven írása jelent meg benne Szilynek. Igaz, vannak köztük rövidek,
széljegyzetszerűek, de tízoldalas vagy még hosszabb nagy tanulmányok is.
Rendkívül érdekes pl. a „Mikes törökországi levelei nyelvi szempontból” című
tanulmánya, amelyben Mikesnek száznál is több érdekes szavához, kifejezéséhez
fűz tanulságos észrevételeket. Pl. azt, hogy a kávéház szó Mikesnél
fordul elő először; addig csak a kávés ház forma volt ismeretes. Vagy
hogy a süppedez szót sajátos változatban használta Mikes, amikor így
írt: „vízben sipadoztak lábai”. Az is feltűnt Szilynek, hogy a delfint
Mikes disznóhalnak nevezi. Ugyancsak nagy, két folytatásban megjelenő
tanulmánya Szilynek „A mágnás-czím a magyarban” című értekezése, amelyben arra
próbál válaszolni, hogy a herceg, báró, gróf stb. címeknek hol van a
szórendi helyük a nyelvhasználatban, vagyis hogy a név elé, vagy a név után
kívánkoznak-e. Gyakorlatias érzékére mutat, hogy e kérdéskör vizsgálatához
mindjárt a doktori cím szórendi helyének vizsgálatát is hozzákapcsolja, tehát
nyelvhelyességi kérdésben is mer – és tud is – állást foglalni. Azt mondhatom:
pusztán a Magyar Nyelvben megjelent nyelvészeti cikkeiből – holott nemcsak itt
publikált, hanem a Magyar Nyelvőrben, a Budapesti Szemlében és másutt is –
csinos kis kötetet lehetne összeállítani, s ma sem vallanánk vele szégyent.
Remek névmagyarázatai (pl. a Barla vagy a Jolán utónévé, a Nemti
helynévé), szófejtő cikkei, a nyelvújítási szavakat elemző írásai, recenziói,
vitacikkei napjainkban is értékes vagy legalábbis értékelhető olvasmányok.
Nem szóltam
még azonban főművéről, amely már önmagában is a nyelvtudomány kiválóságai közé
emeli szerzőnket, azaz nem szóltam A magyar nyelvújítás szótárának két
kötetéről, melyek közül az első 1902-ben, a másik, a kiegészítő kötet pedig
1908-ban jelent meg. Kétségtelenül a nyelvújítási szavak tanulmányozása,
gyűjtése, rendszerezése volt számára a legkedvesebb területe a nyelvészetnek.
Ráadásul ő teljességgel kivonta magát abból az indulatokat sem nélkülöző
ideológiai harcból, amely a neológusok, azaz a nyelvet újítók és az
ortológusok, vagyis a nyelv hagyományait őrzők s a nyelvújítási mesterséges
alkotásokat elutasítók között dúlt. Megint azt kell mondanom: neki volt igaza.
Ő megértette a hagyományőrzők anyanyelvféltését, de támogatta az újat is,
akkor, ha az sikeresen megküzd a létéért. Idézek tőle néhány sort egy még
1896-ban, a Magyar Nyelvőrben megjelentetett cikkéből:
„A
törvénytelen alkotású szók is tagjai annak az élő szervezetnek, amelyet nyelvnek
nevezünk. Nekik is, hiszen élnek, megvan a maguk élettörténete.A társadalom nem
állapít meg külön vizsgálati eljárást a törvénytelen születésű honpolgárok
számára, miért tegye ezt a nyelvtudomány? … A fattyú is élni akar, és ha annyi
lenézés és üldözés közt is meg bírt élni, fel bírt nőni, helyet bírt foglalni
az igaz ágyban szülöttek között, még akkor is külön törvény alatt álljon s a
cigánysoron lakjék? …Vajjon nem méltóbb feladat-e a nyelvtudomány számára azt
vizsgálni, miért élt meg ez vagy az az új szó, mi védelmezte meg az
elpusztulástól a természetes kiválasztódás során?” (I.h. 120–21.) Íme, a
természettudós bölcsessége a nyelvészetben is nagyon jól érvényesül! Szily
Kálmán Nyelvújítási szótára, amely nem a kérészéletű, hanem az időtálló
nyelvújítási szavakat tartalmazza, óriási kincs. Nem véletlen, hogy
napjainkban, egy évszázaddal első megjelenése után, reprint kiadásokban is
sikert arat. Méltán.
Szily
munkabírása hallatlan, fiatalokat is megszégyenítő, de amit tett a
nyelvészetben, azt nem magamutogatási készségből, szereplési vágyból tette,
hanem belső késztetésből; mert használni akart. Azt is tudta, mikor kell
visszavonulni, nemet mondani. 1921. december 27-én, 84. évében azt a kérelmét
terjesztette elő, hogy a társaság mentse föl mind elnöki, mind szerkesztői
tiszte alól, mert attól tart, hogy ereje fogyatkoztával már nem tudna
megfelelni a reá háruló súlyos feladatoknak. Természetesen próbálták
lebeszélni, kérlelték, hogy másítsa meg szándékát, de ő ebben is következetes
volt. Nagyon sokan, mint a kutya a koncot, őrzik megszerzett címüket,
rangjukat, nimbuszukat, akkor is, ha mindezeknek már nem tudnak megfelelni.
Szily Kálmán nem ilyen volt. Ő azt sem bánta, ha bírálták írásait, munkáját,
sőt, ő maga biztatta erre kollégáit, nyelvésztársait. Figyeljék csak meg, hogy
ír legnagyobb művének, nyelvújítási szótárának előszavában:
„Íme, amit
ígértem, kedves olvasóim, előttetek fekszik »a magyar nyelvújítás krónikája«,
szótári alakban. Semmi egyéb, mint krónika; se nem teljes, se nem tökéletes.
Sok dátum-tévedést s egyéb hibát, de még több hiányt fogtok benne találni.
Sokról, amit újnak mondok, be fogjátok bizonyítani, hogy már jóval előbb is
megvolt;sokról, amit csinált szónak tartok, ki fogjátok mutatni, hogy megvolt a
nép nyelvében is. Ne bízzatok bennem, a kijelölt nyomokon menjetek, ahol lehet,
előbbre és cáfoljátok meg mentül több állításomat. Ez lesz munkámért az én
legnagyobb jutalmam.” Lehet, hogy kiváló természettudós is, aki így ír, de
nyelvészként mindenesetre a legszerényebbek – ami már eleve nagy emberi érték
–, ugyanakkor pedig a legjelesebbek, legbölcsebbek közül való.
Szily
Kálmánról, a jeles tudósról s közéleti személyiségről 1933-ban utcát is
neveztek el Kelenföldön. Az utca, amely az akkori Leiningen u. és Parádi u.
között terült el, 1974-ben területrendezés következtében megszűnt, sőt azóta
már a Parádi u. is nevet változtatott: Bánk bán u. lett belőle. Szívből örülök,
hogy ha utcanév nem is, de iskola, a Szily Kálmán Kéttannyelvű Műszaki
Középiskola és Kollégium, amely 50 éves évfordulóját ünnepli, továbbra is őrzi
a jeles tudós nevét, és ilyen gazdag és szép rendezvénysorozattal adózik
emlékének.
Természet Világa, 133. évfolyam, 12.
szám, 2002. december
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése