Arany János: A magyar népdal az irodalomban (Tanulmánytöredék)

A magyar népdal az irodalomban
Tanulmányöredék.^[1]

A népköltészet hagyományainak s folyton élő jelenségeinek összegyűjtése, sajtó útján közössé, maradandóvá tétele, egy azon sok rendbeli feladatok közül, melyeket maga elé tűzött tények, részletek, faji s egyedi tünemények felbúvárlásában fáradhatlan századunk. Valóban különös is lenne, ha a tudomány, míg föld és tenger minden növényét előkutatja, mellőzné az emberi lélek virágait; míg hangyaszorgalommal esik a történt dolgok után, csekélylené a mi az elmékben ment véghez; vagy, közelebb jőve tárgyunkhoz, míg nyelvészetben éj-napi gondjait áldozza a szó testének, sajnálná figyelmét a szó túl, midőn hármoniás kapcsolatban nyilatkozik, mint érzés vagy kedély, mint képzelet vagy épen értelem. Van hát jogczíme a tudománynak foglalkozni a népköltészettel magára is: csupán azért, mivel itt egy világ áll előtte, melyet ismernie kell, annál inkább, mert nem külső, hanem benső, nem a holt vagy érzéketlen természet nyilvánulása, hanem az élő szellem fokozott munkásságának eredménye, — oly rétegzet, a mit nem hulláikból s héjaikból a parány-állatok, hanem érzéseikből, gondolataikból halmoztak egymásra a különböző emberi nemzedékek. Ha pedig a népköltészet tanulmányát mint segédtudományt vesszük: ez a bölcselemnek ember- és fajismeret; a históriának távcső, hova puszta szeme nem hat; a hitrege-tannak dús erű forrás; adattár a nyelv- s régiség tudománynak; de kivált a költészetnek és széptannak annyira szükséges indulópont, hogy már Kölcsey ítélete szerint is, kit pór ízléssel ugyan nem vádolhatunk: „a valódi nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni.” Ennyi tudományos érdek kielégítését vette czélba a Kisfaludy-társaság, midőn néhány évvel ezelőtt a népdalok és mondák gyűjtését megindította; s ezen érdekeknek szolgál, ha egyrészről a gyűjtést ezentúl is buzgóan folytatja, kiterjesztve az élő szájhagyomány minden ágaira; más részről alkalmat nyújt és eszközli, hogy a gyűjtés eredménye koronkint tanulságosan összeállíttassék, vagy általában a népköltészet, s ennek viszonya a műköltéshez, szép-tani vizsgálatnak vettessék alá. Ily szempontból indulva ki, nem véltem a t. Társaság figyelmét csekély vagy körén alul eső dologgal fárasztani, ha fejtegetésem tárgyául ezúttal a népdalt veszem, nem a mint magánál a népnél, hanem íróinknál időről-időre jelenkezik; egyszersmind nyomozni kisértem, mennyire használta fel a „köznépi dalokat” az irodalom, hogy ezek alapján, Kölcseyként, „valódi nemzeti poésist” — különösen nemzeti műdalt, hozzon létre.

Alkalom erre az íróknak soha sem hiányzott, nép, mely dalol ma, dalolt századok előtt is. Az irodalom történet gondosan feljegyzi a nyomokat; miszerint a magyar dal rég elenyészett századokban is egyre hangzik vala. S örül, ha megtalálja, hogy a nagy hún királyt fátyolos szüzek- dallal üdvözlötték, hogy asztalánál harczi ének zendűlt, hogy Árpád s a vezérek korában, valamint később is a királyok alatt, fel-felhallik a népi ének a história csarnokában. Megragadja különösen, az alsó néposztályt illetőleg, ama följegyzést, mely Sz. Gellért életrajzában előfordul, miszerint egy asszony, kézi malomhajtás közben, magyar dallal űzte unalmát. Nem kicsinylem e feljegyzések érdemét, vajha több volna, s eme daloknak ne csupán híre, hanem szövegéből is jutott volna ránk valami: de viszont azt találnám különösnek, ha ellenkezőt jegyeztek volna fel krónikáink; ha lett volna kor, melyben a magyar népköltészet megszűnt zengeni. A Kisfaludy-Társaság gyűjteményében bizonyára több oly dal foglaltatik, mely századok óta él a magyar nép ajkán. Soknak régisége szembeötlő, részint ó divatú szabása, részint történelmi vonatkozások által. De legtöbbnek korát biztosan nem lehet meghatározni; s különösen a szerelmi dalokra nem tud az ember adatilag bizonyítani csak pár százados régiséget sem, miután nem volt, ki följegyezze. Annálfogva kedves felfödözés, a mit ezennel megemlíteni méltónak tartok. A kolozsvári ref. főiskola könyvtárában egy 1671-ben kézzel összeírt versgyűjtemény van s ennek egyik lapján e dalocska:

Nem szoktam, nem szoktam    Kalitkában lakni, De szoktam, de szoktam    Mezőben legelni. Nem szoktam, nem szoktam    Vén asszonyhoz járni, De szoktam, de szoktam    Szép asszonyt csókolni.

Íme a magyar népdal kétszáz esztendő előtt! Olyan friss, mintha ma termett volna; az olvasónak szinte kedve jő eldalolni, mert lejtése, dallama, egészen a mai, s formája ép oly teljes, mint mostani népdalainké. — Megvolt hát a népdal mindig a népnél; mert ha két század óta lényege így nem változott: bizonyosan még néhány századdal följebb is mehetnénk, s a népdalt lényegben hasonlónak találnók. Sőt minél feljebb megyünk a történetben, legalább a honszerző harczokig, annál több okunk van föltenni, hogy e neme a költészetnek mind tárgyaira gazdagabb, mind formáira változatosb volt. Hogy a történeti ének ama dicső hajdan-korban nem lehetett száraz tények litániája, erről más alkalommal elmondtam véleményemet.^[2] Hogy a népdal is azon időben tárgyaira nézve dúsabb, többféle volt, a dolog természete hozza magával. A nép, az Árpád vezérek, első királyok népe szabad nemzet vala, csak kevesen és apránkint sülyedtek szolgaságba: de még így is, a mozgalmas nemzeti, hadi élet vegyes házbeli királyaink alatt, később a hajdúvilág, a kurucz-labancz villongás, mely nemcsak szeme előtt folyt a népnek, hanem benne mozgott, benne lélekzett, hozzákötötte reményeit, vágyait, szerencséjét: bizonynyal nem csupán oly dalok nemzője volt, melyek tárgya a pásztori vagy földműves élet körén felől csak holmi zsivány kalandokhoz bírt volna emelkedni. Azt sem kell felednünk, hogy midőn ama régiebb korban népdal forog szóban, semmi ok egyedül a köznépre szorítkozni. A harczias, vagyonos nemesség, az írástudatlan paraszt urak nem valának még kifejlődve annyira az eredeti naiv állapotból, hogy közöttök egyéb dal, mint a népies, kelendő lehetett volna. Egy felől néhány írástudó, elszigetelt, irodalmi kísérletekkel; más felől a nemzet egésze, erőteljes naiv állapotban, szabad ég alatt, a cselekvés mezején: ím ez a magyarság képe jóformán a mohácsi vészig, sőt némi módosítással még azután is. A mi az iskolán kívül, vagy ha tetszik, alul zeng, az mind népies: de ez utóbbi kiterjed aztán az egészre: bizony az ily népdal, tárgyaiban sem volt oly szűkkorű, mint a mai. Formái változatosságát pedig már maga a tárgy sokfélesége föltételezi. Az elbeszélő költemény máskép mozog, mint a dal. S a harczi dal, az induló, a győzelmi ének szintén máskép, mint a szerelmes. Csak egy pillantás aránylag régi dalainkra meggyőz erről. Míg alig van rhythmus a mai népdalban, melyet pár századdal előbb már föl ne találnánk: viszont több forma jön elő a régiségben, melyek rhythmusa nem zeng már nekünk. Tinódi nagy választékú dallamai, bármennyi eredetiséget tegyünk is fel szerzőjükről, népáriákban kellett, hogy gyökerezzenek. S azon néhány melódia is, mely úgy lehet II. Józsefnél nem régibb korból maradt ránk, tanúsítja, hogy hangmenet és rhythmus mennyire különböző és változatosb volt csak a múlt század végén is, mint napjainkban. E dallamoknak kétségkívül megfelelt a dal szövege, s a formák oly sokféleségét öltötte magára, mely a mai, öt-hat alaptételre szállítható népdal-formáktól igen előnyösen különbözött.

Tárgy és forma tehát, mennyiben ez utóbbi a külsőre vonatkozik, minden valószínűség szerint nagyon változatos volt a régi népdalban. Az a kérdés, vajon a belforma, alkalmas volt-e arra, hogy az írott költészetnek a magyar műdal megteremtésében csirául, alapul, induló pontul szolgáljon. Erre nézve elegendő általában a népköltészetre vetnünk egy pillantást a mint az nálunk s mindenütt e kerek földön nyilatkozik. Tudva van, hogy a nép sehol sem tanulja formáit; a mint a költemény eszméje megfogant: vele terem egyszersmind a benső forma egész teljességében. Bizonyítja ezt mind az elbeszélő mind a lantos nemben költeményeik talpraesettsége mindenütt, hol ilyesek találtatnak. E tekintetben a népek, nyelv- és égaljkülönbség nélkül, nagy solidaritást mutatnak fel: bizonyság, hogy e forma-érzék nem egy vagy más népfaj, hanem az összes emberiség tulajdona. A német ős eposz, a cseh králudvari kézirat, a szerb kisebb elbeszélések, az éjszaki ballada és spanyol románcz, nálunk „Szilágyi és Hajmási” kalandja, meg a sokat emlegetett egy pár balladás költemény, oly benső teljességet mutatnak az elbeszélés illető fajaiban, melylyel a műköltés csak versenyezhet, de sehol még túl nem haladta. Nincs különbség a lyrában sem. Nagyon megfoghatom, ha egy oly költő is, ki a magyar dalt, épen a benső idom tekintetében, oly magasra emelte, mint Petőfi, mikép többször hallám nyilatkozni, nagy részt od’adott volna költeményeiből, csak hogy eredeti népdalaink szebbjeinek ő lehetne a szerzője. Valóban vigasztaló, hogy az igazi, gyökeres, organicus költészet iránti ösztön nincs szorítva, sehol, semmi időben, egy-két kiváló egyéniségre, hanem az összes nép tömegében van letéve örök alapúl, melylyel — mint föld-anyjával a hitrege óriása, — csak érintkeznie kell a nemzeti műköltésnek, hogy mindannyiszor megifjodva, megújulva, gazdag erőben s egyszerű szépségben emelkedjék, lehányva magáról a ficzamlott izlés, romlott kor, mesterkélt világ ízetlenségeit.

De a tanultak költészete eleintén (s nálunk bizony jó darabig) kevéssé vala még tanult arra, hogy öntudattal a néppoésist vegye alapul; vagy sokkal tanultabbnak érzette magát, hogy sem előkelő megvetéssel ne tekintsen azon költeményekre, melyek a nép nagy tömegében divatoztak. Nem óhatta ugyan, hogy itt-ott egy népies hang át ne zendűljön magasb igényű szerzeményeibe; de az csak olyan volt, mint midőn valaki művelt beszédet negélyez s pórias szólamokat vegyít belé, mert megszokta és nem tudja magát másképen kifejezni. Természetes dolog, hogy az ily vegyület inkább véletlen, mint öntudatos, inkább kényszerű, mint szántszándékos, inkább a nyelvre, külsőre, részletekre, mint a szellemre, bensőre, egészre vonatkozó. Ez öntudatlan népiesség lengi által régibb írott költészetünket, a nélkül, hogy akár elbeszélésben, mely árad mint a viz, akár lyrában, mely gyérebben tűnik elő, a néppoésis lényegének s benső formáinak valami hatását vennők észre az írástudók szerzeményein. Ez öntudatlan népiesség, egyszersmind naiv tudósság kora kezdődik legrégibb írott emlékeinken; majd a népi hang mindinkább fogyván, a tudós szinezet erősbödvén, Tinódin, Balassán, Zrínyin, Gyöngyösin keresztül nyomozható egész AMADEIG. Innen kezdve a XVIII. század folyamában némi öntudatos törekvés nyomait találjuk a magyar magasb dal megteremtésére, mely törekvés vagy Önkényű választással, vagy talán inkább kényszerűségből a népdalt veszi alapúl: és ez a nemzeti műdal létrejövésének megindult, de félbe szakadt folyama. Félbeszakítja ezt a múlt század vége felé az idegen dal műformáinak megkedvelése, melyek mellett, vagy inkább alatt, a népdal is talál mívelőkre, mint genre, de eleinte csupán játszi leereszkedéssel az írók részéről a néphez, később oly szándékkal, hogy a népdalt az idegen műdalhoz közelebb emeljék, pallérozzák, nemesítsék. Végre Petőfivel egy új törekvés indul meg: a magyar nemzeti dalt a népdal alapján fejteni tovább, felhasználni a csírát, melyből a nemzeti műpoésis legtermészetesebben hajthatja virágait. E szerint vizsgálatom a magyar dal irodalmi történetében négy mozzanatot különböztet meg: 1. az öntudatlan népiesség korát; 2. a nemzeti dal megindult fejlődését; 3. a népdal, mint genre, irodalmi művelését; 4. a nemzeti műdalnak a népdal alapján kifejtésére irányzott törekvéseket.

1. AZ ÖNTUDATLAN NÉPIESSÉG KORA. 

Költői irodalmunk első századaiból általában kevés lyrai, még kevesebb oly versezet maradt ránk, mely határozottan a dalhoz, a világi dalhoz lenne számítható. A legrégibb verses emlékektől, melyek a XV. vagy épen XIV. századba vihetők vissza, le a XVII. század enyésztéig, a mi lantos nembeli költeményt felmutat irodalmunk, annak tetemes része egyházi, vagy legalább vallásos. Maga Balassa, Rimai, Beniczki sem mondhatók a dal művelőinek mai értelemben. Rövidebb világi verseik a leíró vagy tankörben forognak, s ha olykor a lelkesebb Balassa lyráig hevül is, az a mit lantja zeng, csak széles értelemben vehető dalnak, de nem látszik, hogy különösebben a dal belformája után törekednék. Énekelni ugyan lehetett, valószínű is, hogy bizonyos „ad notam” lebegett szerzőjük előtt; de akkor énekeltek sok mindent; az egyházban hosszú dogmai fejtegetést, vagy bibliai történetet, a lakomáknál Tinódi-féle históriákat, a nélkül, hogy amazok bensőkép az ének, ez utóbbiak a ballada vagy kisebb eposz formáira igényt tartottak volna. Ily módon Balassa versei is fölvehették a zenei külsőt, bár hiányzott bennök a dalszerűség, melyre nem csupán az kívántatik, hogy a szöveg sora megfeleljen a zeneinek. Több azokban a leíró elem, részletezés, hosszabb a lélekzet, csekélyebb az összpontosítás, hogy sem a dal megtűrhetné; s az egyéni sorsára, speciális körülményekre vonatkozó helyek nem engedik érzelmeit amaz általánosságra emelkedni, mely a dalt a sokaság ajkán meghonosítja. E szerint bátran elmondhatjuk, hogy a dal, mint költői forma nem létezett irodalmunkban — vagy legalább e létezés nyomai elég számú példányban ki nem mutathatók — egészen a XVII. század hanyatlásáig; akkor is nem a sajtóban, hanem egyes érző szívek kicsiny körre szánt és kézirati homályra kárhoztatott érintkezéseiben találjuk a dalt, mely saját formája után törekszik. Az ifjabb Balassa Bálint, Zichy Péter, Kazinczy András lesznek itt az úttörők, vagy az ismeretes kezdeményezők, előfutári Amadénak. A mi, előttük, ilynemű kísérlet hozzánk eljutott, az oly szórványos, vagy bizonytalan, hogy ezekre keveset építhetünk. Mindazáltal megkísértem néhány vonással vázolni azt, mit öntudatlan népiesség-nek mondottam ez időszak költészetében, s futólag ecsetelni — mert a tárgy egésze roppant terjedelmű — az eredeti népdal hatását az irodalomra.

E hatás legelébb is külformákban nyilatkozik. A magyar tanúit verselő, akarja vagy nem, csak úgy tud némi zöngést adni sorainak, ha a népköltészet rhythmusára támaszkodik.

Éles tagoltság jellemzi a rhythmust, megfelelő a magyar zene és táncz lejtelmének; határozottan különváló metszetekkel, sorokkal, versszakaszokkal. Ezek mindenike nem haladványos, tovább fonódó, kapcsolatos, bezáratlan, mint például a német zenében, tánczban és verselésben, hol a vég egyszersmind kezdete a következőnek, — hanem minden tag némi egészet képező, kisebb-nagyobb mértékben bevégzett, bezáruló és a következő taghoz csak lazán kötött. Nagy lyrai mozgalom, lehetne mondani: tomboló rhythmus van benne; de nem alkalmas hosszabb fűzésre; elbeszélő költeményhez nem annyira illő. A lengedező lábú ütem (tactus) már maga egy kis kerek egész benne; a sormetszet gyakran, a sor többnyire, nehéz mértékkel üti rá, mintegy sarokkal dobogva vagy bokázva, a rhythmus egyes tagjait; s a versszak majd egy hosszabb, nehezebb sorral, mintegy korláttal, záródik be, majd hegybe fut össze, mint a pyramis. E sajátságai a magyar rhythmusnak nem csak népdalokban, hanem már azon primitív versezetekben is élesen mutatkoznak, melyeket a játszó gyermekek, táncz mellett, mondanak, s melyekben a dallam alig több éneklő szavalásnál, de annál erősebb a tánczrhythmus. Ez iránti érzéke, úgy szólva, vele születik a magyar gyermekkel; századok óta száll egyik zsenge ivadékról a másikra, mint ezt a „Lengyel László” kezdetű dal, melynek lejtelme ugyanaz, a „mi jelenleg a többi hasonló tánczdaloké, minden kétségen kívül bizonyítja. E gyermekdalokban mindazon elem megvan már, melyből a népdal igen változatos formái kifejlődnek s a gyermek oly fogékony e formák iránt, hogy lelkében zöngnek azok, minden tanulás nélkül. Egy sorát, vagy szakaszát a népdalnak oly hanglejtéssel fog elszavalni, melyből kitetszik, hogy a forma, öntudatlanul is, már él lelkében; míg, ha egy idegen verssort adunk szájába, szavalása fogja mutatni, hogy nem érzi annak rhythmusát. Valóban, ha semmi egyéb nem, ez is eléggé bizonyítná, hogy a magyar dalformák a népnél nem kölcsönvett, eltanult, idegen alakok, hanem lelkének oly primitív, sajátos, bár megfejthetlen nyilatkozásai, mint maga a nyelv. A mint keble és ajka megnyílik a dalnak, ő csupán e formák, e rhythmus szerint képes dalolni, valamint lába csak e taktusra lendűl, ha lejteni akar. Nincs hát semmi szükség bizonyítgatni, hogy a magyar népdal formái eredetiek, a nemzet geniusának sajátjai: feladatom csupán az, hogy e formák hatását amaz időszakbeli írott költészetünkre kimutassam.

A XIV–XVII. század összes írott költészete — némely igen gyér kísérleteket leszámítva — a magyar népdal rhythmusát fogadta el versei alkotásában. A legrégibb költői emlékektől fogva, Leopold koráig a magyar verselés tömege a formáknak egy oly önálló, teljes, szervezetes rendszerét mutatja, mely azonos a népdal formáinak rendszerével, vagy inkább a kettő együtt teszi a rendszert. Tisztán áll ez előttem a legkisebb részletekig, s bátran kimondhatom, hogy ezen időszak költelme, nem ugyan öntudatos művészettel, de minden esetre azon kénytelenségből, hogy magyar fül csak így érezte versnek a verset, egyenesen a népre támaszkodik.

Lehet, hogy egyes írók, e népi alapon, új összetételek, sor- és szakaszbeli módosítások által tovább fejtették a versalkotás mesterségét; de minden efféle újítás a rendszerbe illőleg történt.

Hogy ezt valamennyire felfoghatóvá tegyem, szükség e rendszer vázlatát érintenem futólag.

A magyar dalsor törzse oly metszetekből (caesura), áll, melyeket alap-metszetekül vehetünk, s melyekhez gyakran pótló metszetek járulnak.

Ez alapmetszetek négy, öt, hat szótagra terjednek, és vagy hasonlókkal, vagy különbözőkkel téve össze, képezik a sort.

Két négyesnek összetételéből lesz ama nyolcztagú sor, mely népdalainkban legközönségesb:

„Káka tövin | költ a rucza.”

Két ötös amaz adonisi lejtésű sort adja, mely népdalainkban ma már ritkább, de nem példátlan:

„Arany ezüstért | czifra ruháért”

sőt a gyermekdalban is előfordul:

„Kis kacsa fürdik | fekete tóba”

s így népies volta kétségtelen. Két hatosból lesz, a mit közönségesen alexandrin sornak nevezünk, de a mely azért koránt sem idegen, sőt épen úgy visszavihető a gyermekdanáig vagy a népköltés legelemibb formáira, mint az előbbiek.

E három alap-összetétel mindenikét feltaláljuk régi költészetünkben, noha egyes írók bágyadt rhythmusérzéke, vagy csekély kézügye (technikája) miatt olykor tökéletlenül. Négyes alapon leng a Pannónia megvételét tárgyazó, mintegy XIV. századbeli históriás ének:

Emlékezzünk | régiekről, Az Szittyából | kijöttekről,

valamint több emléke is a mohácsi vész előtti kornak; ötös alap-rhythmus vonúl át a Sz. Lászlóra és Mátyás halálára írt költeményeken (XV. század):

Te telepedél | Bihar-Váradon Az városnak lől | édes ótalma . . . Néhai való | jó Mátyás király . . . Nagy dicséretű | akkoron valál, Ellenségednek | ellene állál;

a hatos alapmetszet — közönségesen alexandrin — pedig már Apáthi Ferencz FEDDŐ ÉNEK-ében (XV. sz.) teljesen kifejlődve áll ellőttünk:

Félelmes szivünek | engem állítátok, Régi jó barátim | kik nekem valátok —

s a XVI-ik században egyszerre oly tömegesen jelentkezik, hogy annak régiebb divatát is nem lehet föl nem tennünk, habár előbbi példányt gyéren mutathatunk. E szerint a három alap-forma megvolt eleitől fogva irodalmunkban, s azokból újabb összetétel, s pótló metszetek segélye által a verssorok nagy változatosságát látjuk fejleni, de mindig rendszeresen és a nép formáinak megfelelőleg.

Érdekes volna, e három alap-metszetből kiindulva, részletesen feltűntetni, miféle módosulások jönnek létre a népdalban, és ezzel összhangzólag már a régi költészetben is. Így a négyesből, rövidebb pótmetszetekkel, származik egy dalsor (4 + 3 + 4 + 2):

Vermem ugyan | elég van | de kenyerem | nincsen.

Ki hinné, hogy e profán dal lejtelme már feltaláltató egy, állítólag a XV-ik századnál nem újabb vallásos énekben? Pedig úgy van. A kegyes atyák, ama régi korban, midőn híveik épületére egyházi éneket alkotnak, egy részt ugyan a latin szöveg sorait erőlködnek visszaadni esetlen forma-kísérleteikkel, de olykor a népdal-rhythmusa vesz erőt rajtok; s a következőben nem lehet a föntebb idézett dalsor mozamára nem ismernünk:

Téged onnan | kivete | ez gyarló vi | lágba És siralmnak völgyébe, ő nagy haragjába Te nagy bűnös voltodért, baromhoz hasonla, Hogy bűnöd megesmérnéd az nyomorúságba.

Ha a föntebbi dalsor közelebbi módosítását vesszük (4 + 4 + 4 + 2):

Én istenem | mit csináljak | mikor semmim | sincsen;

egész költeményt idézhetünk, szintén vallásost, a XVI. századból, mely hasonló ízeken pereg:

Röttenetes | ez világnak | mostan minden | dolga, Csudálatos nagy vaksága, hálátalansága, Nem fog rajta az istennek semmi igazsága, Sem haragja, sem csapása, sem irgalmassága.

Ha a legismertebb népdali sort tekintjük (4 + 4 + 3):

Deres a fű | édes lovam | ne egyél. Fölfelé megy | borban a gyöngy | jól teszi.

Tinódi és kortársai egész nagy históriás énekeket írnak e formában, noha nem igen látják szükségesnek bajlódni a caesurákkal. Hanem mindez önkint szemébe ötlik a figyelmes vizsgálónak; én inkább arra szorítkozom, hogy feltűntessem, miként illene a rendszerbe némely régi formák, a melyek népdalainkban ma már nem divatosak, de melyeket azon kor írói széltire használnak.

Természete a magyar rhythmusnak, mint fönnebb is érintém, minden sort határozottan bezárni, megállítani mintegy. Eszközli ezt majd egy nehezebb lábbal, majd egy oly metszettel, mely az előbbieknél hosszabb, több szótagból áll. Így, ha két négyest összetesz, hajlandó egy ötössel zárni be, például e sorban (4 + 4 + 5):

Azt gondolod | édes rózsám | hogy te megcsaltál                                                           (Népdal.) Im koporsód | ajtajánál | áll hív szeretőd                                                           (Ányos.) Olyan fürge | mint az ürge | a nyíri dáma                                                           (Népdal.)

E soralkat igen régi, már a HÁZASOK ÉNEKÉ-ben (XVI. sz.) ez lejt:

Sokszor kértem | én az istent | nagy szivem szerint, Hogy mutatna | nekem társat | e világ szerint —

Szintén egy XVI. századbeli vallásos énekben:

Emlékezzél | mi történék | uram mi rajtunk . . . Örökségünk, édes hazánk másra fordula, Az mi házunk és jószágunk idegenre szálla. Ügyünk juta jaj! minekünk nagy árvaságra, Mert istennek nem akaránk térni utára.

A mi itt a négyesekkel történik, ugyanazt látjuk régi költészetünkben az ötös és hatos metszetű sorokkal történni. Az ötöshöz egygyel több, tehát hat tagú pótlék járúl, és lesz belőle azon forma, melyen többi közt a SZILÁGYI ÉS HAJMÁSI éneke íratott:

Egy szép dologról | én emlékezném | ha meghallgatnátok Az kinek mását | nyilván jól tudom | ti nem hallottátok.

Így egy templomi énekben is, mely szintén a XVI. századra utal:

Örül mi szívünk | mikor ezt halljuk | a templomba megyünk.

Hasonló eljárással származik a hatosból ama hosszú sor, mely Balassánál és követőinél, három rövidre van elszaggatva — midőn a két hatos metszetre, harmadikul egy héttagú, tehát páratlan következik:

Vitézek, mi lehet | E széles föld felett | Szebb dolog a végeknél; Holott kikeletkor | A sok szép madár szól | Melylyel ember ugyan él; Mező jó illatot | Az ég szép harmatot | Ád mely kedves mindennel;

csakhogy ez már a sor metszetein meg van rímelve, s az egy hosszú sor három rövidbe szakad.

Ha e toldott sorokat összeállítjuk, lehetetlen, hogy szemünkbe ne tűnjék, hogy a sorképzés ugyanazon rendszer törvényei alatt foly. Négyesből (4 + 4 + 5):

Sokszor kértem | én az istent | nagy szivem szerint.

Ötösből (5 + 5 + 6):

Egy szép dologról | én emlékezném | ha meghallgatnátok.

Hatosból (6 + 6 + 7):

Vitézek mi lehet | e széles föld felett | szebb dolog a végeknél.

Mihez még azt teszem, hogy valamint három négyesből képződik ilyen sor (4 + 4 + 4):

Ama fehér | nyárfák alatt | a part felé. Nekem is volt | szép szeretőm | néha napján —

úgy Balassa és iskolája a hatosból is képez, ily módon (6 + 6 + 6):

Kereke forgását | forgandó járását | látom szerencsének;

de ötös alapon ily hármaztatást nem találtam.

És ily módon lehetne egyenkint kimutatni, hogyan illenek a rendszerbe mindazon formái a régiségnek, melyeket a mai népdalban nem találván, idegennek vélne az ember.

De bár így, mondhatni, összes költői irodalmunk felvette, mintegy öntudatlanul, vagy rhythmikai kényszerűségből a népdal versalakjait, semmitől sem volt távolabb, mint hogy akár elbeszélésben a népi compositió teljessége után törekedjék, akár lyrában ellesse a dal benső formáját s vagy népiesen utánozza, vagy, a mi sokkal fontosabb lett volna költészetünk fejlődésére, saját nemzeti dalt teremtsen, mely amabból emelkedjék ki. Elégnek tartá, ha szerzeményei külsőképen beleférnek az akkoriban kelendő dalformákba, s ha mit ezen kívül bennök népiesnek mondhatni, az a nyelv, mely irodalmilag nem fejlődött volt még annyira, hogy ellehessen némely tős-gyökeres népi szólamok nélkül. Forma és nyelv csakúgy jött, inkább öntudatlan, mint készakarva, inkább kénytelenségből, mint választással. E kettőn túl mindenki azon volt, hogy érvényesítse a mi benne lakik, úgy a mint isten tudnia adta, ismereteit, tudománybeli jártasságát, szóval írjon, a hogy legjobban telik tőle, kiki az ismeretek azon határai közt, a meddig tudásköre terjed vala. Egy ily költőcsoport nem mondható népiesnek, sem a XVI-ik században, sem elébb vagy utóbb; mert se arra nem elég naiv, hogy közvetlen a nép testéből való testnek, véréből való vérnek mondassék, se annyira nem művész (s korában ez természetes), hogy öntudattal a népköltés színvonalára tegye magát. Mindkét esetben áthozta volna irodalmunkba a népi formák benső teljességét, míg így csak külhéját adja a versidomokban, s a compositió majd semmi nyomát nem mutatja a néppel való érintkezésnek. Mert teljes meggyőződésem, hogy ha a népnek voltak mondái, történeti tárgyú költeményei, azok nem Tinódi módját követték az elbeszélésben, valamint az is, hogy a népdal sohasem kevésbbé volt dalszerű, mint jelenleg. Mind ebből semmi sem hatott fel az irodalomba, különösen a dal, úgy szólva, ismeretlen e korszak költői előtt, legalább a ránk jutott szerzeményekben; a mi egy-két közelítő nyomot ismerek, azt ezennel röviden megérintem. Legfontosabb itt amaz „asszonyfeddő” gúnydal (XVI. század), mely Toldy kézikönyvéből ismeretes. A dalon refrain vonul végig, ez adja rhythmusi egységét az egésznek. Nem tudom, tette-e már valaki előttem azon észrevételt, hogy a refrain a magyar népnél leginkább dévaj, csípős, gúnyos, vagy általában széles jókedvű dalokban fordul elő, s ennyiben összejátszik például a francziák víg chansonjával. Népdal-gyűjteményünk bizonyítja, hogy gúnyos, szeszélyes dalaink oly eredeti módon alkalmazzák a refraint, hogy a rhythmus ezen játékát nem lehet kölcsönvettnek tartanunk. Nem pusztán a végsor merev ismétlése az — noha ilyen is van — hanem egy az egészet átható, és minden versszakban változó játék, melynek formáját minden egyes esetben a tárgy és hangulat adja. Méltó, hogy kivált víg és gúnyos lyránk tanulmányozza e népdalokat. E refraines, dévaj modorban játszik, s a gúnydal formáját teljesen érezteti már a fönemlített „Adhortatio mulierum” — bizonyítván, hogy ez alak már a XVI. században is ép oly teljesen ki volt fejlődve a népnél, s ha több író akadt volna művelésére, irodalmunk azóta, legalább e nemben, előbb állna. A versforma az ötös alapon lejt, végsorai megtoldva tehát egészen a rendszerbe illőleg, így:

Mostan egy ifjú megházasodott, Újonnan hozza szép házastársát, Kit ugyan szeret, mint önnön magát; Nagy szép beszéddel őtet így oktatja. Asszony, szép társain és szép virágom, Ha isten minket ketten össze bir, Tanitlak téged, kérlek ne bánjad. Ha mikor. asszony, téged szólítlak, Mondj akkor engem édes uradnak, Mert ha nem mondasz édes uradnak: Ifjak kik látják csak megcsúfolnak, Tégedet mondnak szólhatatlan társnak. Mikor vendégek házunkhoz jőnek, Vigságot mutass jámbor vendégnek, Mert ha bánatját látják szivednek: Ifjak kik látják csak megcsúfolnak, Tégedet mondnak az ebül készültnek. Ha mikor ketten vendéggé hínak Nyelved és a szád kérdve szóljanak; Mert ha ők ketten sokat csácsognak: Ifjak kik látják csak megcsúfolnak, Tégedet mondnak csácsogó szajkónak.

És így tovább. Inti az asszonyt, hogy úton ő előtte ne menjen, palástját férjével ne vitesse (nem nagyon ért a lovagiassághoz), ügyes bajos emberek dolgát ne igazítsa, ha új ruhát kap, megbecsülje, piaczon ne ácsorogjon, a lisztet, búzát el ne pazérolja, bort háznál ihatik, de a korcsmát ne járja, hűtlenségre ne fajuljon. Ha ezt megfogadja, minden jót és boldogságot igér neki; ellenkező esetben kissé drastice fenyegeti:

Ha nem fogadod: isten ne mentse Bottul pálczátul az te hátadat, Piros orczádat szégyenvallástul, Hátadnak hosszát szép sudar pálczátul.

Végre a krónikák modorában, de szintén dévajkodva, zárja be a költeményt a hely és idő jelentésével:

Ez tanulságot tavaly kilelék. Szamos vizének magas a partja (tehát ott) Akkor fejszével vágták a vizet (télen) Az énekszerzőt mondják jó embernek. —

A történeti ének legrégibb maradványa, az „Emlékezzünk régiekről” kezdetű ismeretes költemény, mely fennhagyott alakjában nem népi, hanem irodalmi termék, szintén nem tagadhatja meg a népdal, sőt ballada hatásának nyomait. Maga az itt igen tökéletlenül alkalmazott és felettébb ingatag nyolczas sor s talán a négy rím is, a népdalhoz utal vissza. Mert noha e nyolczas egyéb nemzetek költészetében is megvolt, különösen a deák barátrím is széltire használta:

Quid sim miser tum facturus, Cum nec justus sit securus —

de mint fentebb kimutattam, annyira benne van az a magyar népdal, s a mi még erősebb ok, a magyar táncz rhythmusában, hogy kölcsonzöttnek nem tekinthetjük. A nyolczas sor, közepén éles szelettel, a magyar nép egyik alaprhythmusának vehető, mely már a gyermekek tánczdalaiban is kezdettől fogva uralkodik, mint a Kölcsey által is ős régiségünek tartott gyermek-dana mutatja:

Lengyel László | jó királyunk Az is nekünk | ellenségünk —

Számtalan népdal erősíti ezt, valamint a négyes rímre törekvést is, mitől fogva a rím érzéke határozottabban kezd kifejleni népünknél. E szerint minden arra mutat, hogy ama honfoglalási ének szerzője előtt valamely nyolczasban írt népi költemény mozama lebegett, de nem elég élénken arra, hogy kellően visszaadhassa, vagy hogy érzéke e rhythmus iránt meg vala már vesztegetve az irodalmi versfaragók esetlenségei által. Csak helyenkint érzik a népi ballada lüktetése, minőnek vélem az ily sorokat:

Emlékezzünk régiekről Az Szittyából kijöttekről — Követ juta Duna mellé, Földet fűvel megszemlélé Engem küldtek téged látnom, Országodat mind megjárnom —

továbbá amaz ősrégi szavakkal teljes részt, melynek betűrímei annyira elütnek a többi szövegtől, s melyet így gondolnék rhythmusban visszaállítni:

Árpád juta magyar néppel, Kelem földén elkelének, Az cseken ők elcsekének Az Tetemben feltetének. Érden sokat ők értenek, Szászhalomnál megszállának…

s e játék így, távol hogy népietlen, tudákos szójáték volna, sőt egyenesen a népi költemény eredeti szövegének egyes szálait gyaníttatja velünk, mint hasonló betű-rím ma is számos dalban, közmondásban él a nép ajkán, s leginkább szembetűnteti a hét napjait befoglaló gyermekvers:

Hétfő hetibe, Kedd kedvibe, Szerda szerelmibe, Csütörtök csűribe, Pintek pitvarába, Szombat szobájába —

Ha még ehhez is hozzáveszszük, hogy a legrégibb történeti énekünk a balladának benső formáját, menetét is mutatja, a föld, fű, víz, s ennek megfelelő: fehér ló, aranyos nyereg és fék hármas mozzanataiban: bízvást kimondhatjuk, hogy okoskodó szerzője, öntudatlanul és akaratja ellen is, fölvette a népköltemény hatását.

Ezeken kívül csak a divényi Mehmet, magyar renegát szerelmes dalait említhetem még, melyek szintén éreztetik a benső formát, de ez utóbbiak a török ghazal hatását inkább, mint a népdalét. A következő században (XVII) Molnár Albert pásztori éneke közelít még a dalhoz és Zrínyi apróbb költeményeiben látszik törekvés rövidebb lyrai formák után, de ez nem a népköltészetből indulva ki. Többet az egész kor irodalmában nem találok, a mi a dal benső formáinak kifejtésére szolgálna. — Lehet, hogy forogtak kéziratban, de sajtóra nem méltatva, elvesztek.^[3]

* * *

Megjegyzés

1. ↑ Arany László 1888. márciusban kelt közlése szerint A magyar népdal az irodalomban és Népiességünk a költészetben című – részben töredékes – tanulmányok a forrásként jelölt kiadásban jelentek meg először. A. L. így ír erről a kötet bevezetőjében: „úgy látszik, felolvasásra voltak szánva az akadémiába vagy a Kisfaludy-társaságba; de az előbbinek csak bevezető része és első fejezete készült el, az utóbbiból pedig a hátrahagyott kéziratok között a compositió egyszerű vázlatánál egyebet nem találtam.”
2. ↑ SZÉPIRODALMI FIGYELŐ. 1860. 1–3. szám. A. J. jegyzete.
3. ↑ A kézirat itt megszakad. Arany László az alábbi jegyzetet fűzte a tanulmányhoz: „A magyar népdal az irodalomban" czímű tanulmány tervvázlata, Arany saját följegyzése szerint, a következő volt: I. Előtörténet. a) A „Pannónia Megvételét" tárgyazó ének csak részben népies. Anonymus töredékei is. Alliteratio a formában. b) „Mátyást mostan" — a templomi énekhez húz. Alliteratio. c) Vitéz Oláh Gerő dala. — A török renegát. — Az adhortatio mulierum: — népdali tekintetben. Szóval a névtelen, ez időbe tehető lyra. — Mohácsi dal. — Kurucz dal. — Kádárének, halotti búcsúztató modorban. d) Tinódi, Balassa, Beniczky, Molnár Albert, Zrínyi. Szóval: az írók a XVI. és XVII. században. II. Átmenet. A XVIII. század írói. Amade, Faludy. — Ányosnál a népdal hangja. — Horváth Ádám; a magyar dal fejlődése, mely közép a népdal és idegen hangú lyra közt. — Névtelenektől is. — Csokonainál a dal és a paraszt dal (objective), öntudatosság. Kazinczy objectiv népdalai. III. Új aera. Egészen öntudatos népdal-költészet, Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Czuczor. — (Az idegen elem.) — Petőfi. Azóta hanyatlása az objectiv népdalnak. —————
   Első időszak. Öntudatlan, nyelvkénytelenségből s általános dalösztönből vegyül népi elem, népi hang, a magasabban tartani szándékolt költeménybe. Amadeig.
   Második időszak. A dal formáját keresi az író, az idegen példa "vagy nagyon idegen neki, vagy nem képes mozogni benne, s a népdalhoz hajlik, fél akaratlanul, fél öntudattal. S ebből:
   Harmadik időszak. Bizonyos műveltebb faja az iskolások dalának keletkezik, mely a sajátképi népdaltól elüt. Amade. — Ányos. — Költők kivételesen leereszkednek a népdalhoz.
   Költők a népdalt objective, mint genre-t kezdik művelni, — a népet magukhoz s a műköltészet felé, emelni akarják.
   Negyedik időszak. A költő, leereszkedés és fölemelés nélkül, az igazi népdalok hasonlatára akar népdalt szerezni.
   —————
   
   Tehát: 1. A nép-elem, mint önkénytelen vegyülék.
   2. A nép-elem mint a dalformához nélkülözhetlen segédeszköz. A nemzeti dalforma alakulásának kezdete.
   3. A nép-dal tárgyiasan, mint curiosum, — melyhez a költő leszáll.
   4. A nép-dal tárgyiasan, mint genre, melyet emelni kell
   5. A nép-dal, tárgyiasan — néha alanyiság maszkjául is — tisztán, mint műforma.
   Hanyatlás: se népdal, se műdal.
   
   
   ————— E tanulmánynak, a fenn kezdett első szakaszán kívül, a második szakaszból, még a következő töredék maradt fenn:
   
   
   A NEMZETI DAL MEGINDÚLT FEJLŐDÉSE.  Ama század, mely Leopold hosszú és nyűgös uralmával hanyatlik, mutatja első jelenségeit, hogy a magyar magasb rend, a társadalom műveltebb osztálya, szükségét érzi dalban önteni ki szíve gyöngéd lobbanásait. Lehet, hogy nem új kezdemény, hogy ha az elveszett, vagy még homályban lappangó kéziratokat birnók, jóval följebb vihetnők e módját a dalköltésnek, hogy Zichy és Kazinczy A. gyönge kísérletei nem mint úttörés, hanem mint előbbi példányok halvány utánzása tűnnének föl. Az is baj, hogy a fiatalabb Balassa költeményeit nem ismerjük, s így meg nem határozhatni, mi viszonyban állnak azok, a korában mutatkozó dalköltészettel. Annyi bizonyosnak látszik, hogy már a XVII. század vége felé ilyes dalok forogtak kéziratban egyes érző szívekből foganva, s átadva először csak kisebb körnek, honnan az életrevalóbb s általánosb érdekű talán kihangzott a társaság szélesb gyűrűjébe is, ott, az író neve nélkül, ajkról-ajkra szállván. Legalább némely régi zamatú darab népdal-gyűjteményünkben arra mutat, hogy szerzője nem volt szorosan népfia, hanem oly műveltes egyén, ki örömét vagy fájdalmát dalba öntötte, melyet aztán az élő ajak felkapott és megtartott, nem törődve írójával. Az ilyenekben, bár a forma és hang a népre utal, a világnézet rendszerint magasabb, a társaság felsőbb rétegéről tanúskodó, magasabbról minden esetre, mint a köznép. Ezek keletkezésének idejét meghatározni bajos, de valószínű, hogy némelyike már a XVII. századba is felnyúlik. Egy olyan dal, mint az, melyet rövidségeért legitten idézek, nem kelt a nép phantasiájából, noha alkalmas arra, hogy kissé tanult körökben divatra vergődjék.
   

   Isteni kéz maradványa! Égő szívemnek bálványa! Te világ legszebb leánya! Egeknek gyöngy adománya! Megcsalt szemednek márványa, Szemöldököd szivárványa.

   Mikor támadt ez, ki tudná megmondani? de Gyöngyösi után se nyelve, se formája nem olyan, hogy meg ne írhatták volna épen úgy a XVII. mint a XVIII. század végén.

.
Forrás: Arany János hátrahagyott prózai dolgozatai; Szerkesztette, és bevezetővel ellátta: Arany László, Arany János összes munkái 2. kötet, Kiadja: Ráth Mór, Budapest, 1897, 7-30. és 565-568. o

http://hu.wikisource.org/wiki/A_magyar_n%C3%A9pdal_az_irodalomban