Arany János: A magyar nemzeti vers-idomról

Nincs egy-egy nehezebb feladat a magyar irodalom történet tanítójára nézve, mint a régi nyelvemlékek és költői maradványok iránt a tanulóban érdeket gerjeszteni, azt folyvást fenntartani, hogy a példányok olvasása előtte fárasztóvá, lélekölővé ne fajuljon; hanem figyelmét, a helyen, hogy lankasztaná, ébressze, a helyen hogy elszórná, a tárgyra feszítse, a helyen hogy kimerítné, önműködésre szoktassa. Gymnasiumi növendékről, 15–16 éves ifjúról szólok, ki előtt csak most nyilt meg a sztil virágos mezeje, honnan koszorúit, ha nem is választékosan, de bizonyára minél tarkábban fonja, ki egy pár novella, egy-két czifra költemény olvasása után az irálynak „fényét meg kezdte kivánni” — s boldog alanyiságában épen nem habozna saját szóvirágait Pázmán avatag nyelvének, saját versgyakorlatait Zrínyi bukdácsolásinak elébe tenni. Nem emelkedvén még oda, hogy a nyelv erejét, a compositio hatalmát, a költészet egyszerű fönségét érezni tudná: rokon- vagy ellenszenvét csupán a külsőhöz köti; ha ez csinos, vonzó, képdús, ifjú lelke dagályának megfelelő, szeretni, — fordítva únni, kicsinyleni fogja. Azon boldog kor ez, mely, midőn utánoz, magát teremtőnek hiszi, mely ön gyarló kisérleteit remekművekkel teszi párhuzamba; első merész felszökellése, kétségkivül, amaz erőnek, mely — tehetséggel párosulva, majdan teremteni fog, — de épen ezért nem a múltra, hanem a jövőre függeszti pillanatát, melynek csíráit keblében hordozza. Hogyan is ragadnák a mult ügyetlen törekvései bámulatra azt, ki ösztönszerűleg érzi, hogy hivatása, ha kitűnni akar, a jelent is lába alá szegni; ki legnagyobb mesterében, öntudatlanul, oly ellenét sejti, melyet egykor legyőznie, túlszárnyalnia kell. Az ilyen mosolyogva nézi le mindazt, mi, szerinte, saját fejlődése szinvonalának alatta áll, — s nem nagy véleménnyel van az avult régiség iránt, habár az jeles mű, habár ő maga legkitűnőbb tehetség legyen is; sőt épen ez utóbbi, az önerejét érző szellem az, mely legkevésbbé hajol meg a mult tekintélye előtt, — a korlátolt ész egykedvű butasága, mely a mester szavára esküszik, itt is, mint mindenütt, felszínen maradván.

Ha már a valódi műbeccsel bíró, de elavult emlékekkel szemben is ily akadályt kell a tanítónak leküzdeni: mit tegyen ott, hol forma és tartalom, külső és benső egyaránt silánynak mutatkozik, hogy tisztes maradvány a növendék előtt ne mint unalmas, de vonzó, ne mint nevetséges, de tanulságos, tünjék fel. Mi magyarok nem vagyunk azon szerencsés helyzetben, hogy egy népileg naiv, de nemzetileg önálló irodalomnak a hajdankorból fennmaradt gyöngyeire büszkén mutathassunk. Mi őseinkhez számítjuk Etelét, de az Edda és a Nibelunge-Not, a Hildebrand- és Detre-ének, melyek a nagy hódító nevét ma is emlegetik, idegen népek tulajdoni. Mi akárhány Rodrigót szemelhetünk ki az ozmán harczok idejéből: de Cidünk nincsen, sőt a Hunyadi magasztos neve is elhangzott népszerű költeményeinkben, mig a szerb ajk Szibinyáni Jankót nem felejtheté. Mi csak hirét halljuk a daloknak, melyek egykor Attila és Árpád, Endre és Mátyás asztalánál zenghettek, a nélkül, hogy azokbol egy árva betűt felmutatni, egy árva hangot utánzöngeni birnánk. A mi fönmaradt, az már, alig némely kivétellel, iskolázott emberek műve, kik a nép kerekded compositióját laza terpedtséggel, naivságát tudákos reflexióval válták föl; a szép helyett sivár igazra, gyönyörködtető helyett tanulságosra törekedvén. Ily körülmények közt nem utolsó dolog a felolvasott darabnak érdeket kölcsönözni; s hogy e czél puszta grammatizálással, a nyelv alaki és helyesírásbeli változásainak részletekbe ható fejtegetésével bajosan lesz elérhető, gondolhatni. Mikor kezdték, például az i betűt ponttal jelölni meg, érdekes lehet a tudomány embere előtt, s az iratok korának meghatározását elősegélheti: de az ifjú kedélyhez aligha szól; azért a nyelv fejlődése csak főbb mozzanataiban, nem egyszersmind apró részleteiben, kísérendő.

Én itt, kitűzött czélomhoz képest csupán a költészetre, annak is inkább kül-idomára, mint lényegére szorítkozom. A tudós tanár, ki a klasszikai és talán európai irodalom színvonalán áll, örvendve fogja irodalom történeti előadásakor az egy Erdősit a XVI. századból felmutatni, mint első alkalmazóját a római mért soroknak: de hogyan gerjeszt érdeket a Tinódi-féle formák iránt, ha csak azon derültség által nem, mit a vala és vala rím örök ismétlődése előidéz? hogyan különbözteti meg a prózától Andreas Lupus rím- s mértéktelen sorait? hogyan igazolja régibb költőink felforgatott szórendjét? stb. Be fogja-e érni e stereotyp ítélettel: „forma tökéletlen” — s kivánandja mégis, hogy tanítványi e tökéletlenségek olvasásában kedvet találjanak? — Nem, lenni kell valaminek a mai rím- és mértéken kívül, mi azon formákat az egykorúak előtt kelendővé tette: egy népileg nemzeti rhythmus lüktetése az, ama rhythmusé, mely népzenénk- s dalainkban nagyrészt ma is érezhető; ama rhythmusé, melyet költészetünk érdekében, nem ignorálni, de nyomozni, nem mellőzni, de tovább fejteni tartozunk. Legyen szabad hát nekem, párhuzamban a költészeti maradványokkal, mindazáltal nem csupán tanodai szempontból indulva ki, nézeteimet arról, mit magyar nemzeti vers-idomnak neveztem, röviden előadni; föltéve egyszersmind, hogy a tisztelt olvasó figyelmezett olykor népies dallamainkra, s talán forgatta is Erdélyi, Fogarassy, Greguss idevágó értekezéseit.

I.

Próza és vers. — Csalatkoznék, ki ez utóbbit csupán a lebegő mértékben, a rím öszhangzatában keresné. Folyó és kötött beszéd közt, a tartalmat nem tekintve is, lényeges a különbség. Mint Chladni üveglapján a nyirettyű által előidézett hangra mozgásba jő a ráhintett föveny s a hangrezdület minősége szerint különböző, de mindig szabályos csoportokba fut össze; úgy változtatja helyét, úgy sorakozik szó és mondatrész az indulat által rezgésbe jött költői beszédben, szemközt a próza nyugalmas folyékonyságával.^[2] Lehány magáról minden fölöslegest, mindent, mi lazává, pongyolává tehetné (milyen a névelő az, a, és némely particulák); feloldja a prózai körmondatosságot; a szórendet merész inversiókkal forgatja össze: a gondolatokat, nem, mint a folyóbeszéd egymásba fűzi, de egymás után sorozza, mintha azok, a tapadás (adhesio) törvénye szerint csak véletlenül csoportoznának együvé, — s kényszeríti őket, hogy bizonyos kiszabott szűk tér határain kívül ne nyujtózzanak, de egyszersmind azt, minden fölös hézagpótló nélkül, be is töltsék. Szóval a folyóbeszédet rhythmus váltja fel, mely benső és külső egyszersmind: szabályozza, kiméri, párhuzamos tagokra osztja fel úgy a gondolatot, mint a beszéd külső alakját s e kettőt egymással legszorosb öszhangzatba teszi, csaknem azonítja. A rhythmus tehát nem egyes tagok, sorok mértékszerű lebegése, mint valamely félig kifejlett prosodiai alak — nem is a rím, mérték összesége: mert, hogy ezek nélkül is van rhythmus, az összes héber költészet bizonyítja; míg ellenben, rhythmus nélkül, a folyóbeszéd rímelve is prózai természetű marad, mint ezt az arabok rímes prózáján, kiknél e korcs idom kifejlett, láthatjuk. És így a rhythmus az, mi a vers-idom lényegét teszi, mi a kötött beszédet a folyótól már elemeiben elválasztja s a kettőt éles ellentétbe helyezi egymással; minek veleszületett érzése nélkül lehet valaki igen jó prosaicus, de verselő nem.

E szerint a kötött beszéd lényege nem a rím s mérték, hanem a rhythmus lévén, ez utóbbi egykorú a költészettel, mely eredetileg csupán e formában nyilatkozott, s a rím vagy a mérték hangzatosságát csak később vette fel. Az ősrégi héber költészet, melyben sajátképi mértéket találni fel hiú kisérletnek bizonyult be, egyedül rhythmuson, a gondolat rhythmusán alapszik. Három fő módja van a gondolatok csoportosításának. Első a párhuzamos, miszerint ugyanazon gondolat különböző szavakkal ismételtetik, s alkotja mintegy a vers elő- és utórészét, például:

Adah és Zillah, halljátok hangomat! Lamech női figyeljetek szavamra. (Lamech éneke.)

Másik az ellentétes, midőn a vers elő- és utórésze ellentétes gondolatot fejez ki, mint

Átok rá, ki téged átkoz, Áldás rá, ki téged áld. (Móz. I. 27–28.)

Harmadik az összerakó (syntheticus), midőn a rokoneszmék (varia, non diversa) sorozásában némi haladványt (progressio) vehetni észre; vagy pedig ugyanazon gondolat, kiegészítő toldalékkal, ismételtetik, mint a következő hely Mózes hattyú énekében:

Egek, halljátok meg beszédemet		ellentétes
És halld meg, ó föld, szájam szózatát
Csöpögjön tanításom, mint az eső		összerakó
S hulljon szeliden mint harmat szavam.
Mint permeteg a zöld virányra,
Mint zápor a növény csemetékre:
Mert Isten nevét hirdetem,		párhuzamos
Nosza dicsérjétek az urat!

Nem volna nehéz a magyar költészetből hasonló eszmesorakozást szemelni ki; de legyen elég csupán a progressióra mutatnom, mely Zrinyi e soraiban felötlik:

Fegyvert s vitézt éneklek, török hatalmát Ki meg merte várni Szulejman haragját, Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját, Az kinek Európa rettegte szablyáját.

Ugyanazt ismétli, de mindig pótló, erősítő részletek hozzáadásával. Vagy még jellemzőbben e népdal, melyre már Erdélyi is figyelmeztet:

Meghalok Csurgóért, de nem a váráért, Hej, nem a váráért, csak egyik utczáért, Nem is az utczáért, csak egyik házáért, Hej, ebben növekedett barna galambomért.

Hogy a mi költészetünk is eredetileg csupán a rhythmus báját ismerte, s minden afféle, mint rím és mérték, nála legföljebb esetleges volt: alig szenved kétséget. Igaz ugyan, hogy legrégibb verses emlékeink, milyen a Pannónia megvételét tárgyazó ének, már rímelt alakban is fordulnak elő; sőt Béla névtelenjének pár helyéből, hol a magyar történeti dalt fordítani látszik, rímes eredetit sejtünk. Ilyen helyek már, midőn a vezérekről szól:

Omnes loca sibi acquirebant, Et nomen bonum accipiebant.

továbbá, a pogány Thonuzobáról beszéltében:

Et dum Beatus rex Stephanus Verba vitae praedicaret Et Hungaros baptizaret, Tunc Thonuzoba in fide vanus Noluit esse Christianus, Sed cum uxore vivus Add portum Obad est sepultus.

és már előbb, Gyuláról szólván, ismétli magát:

Quod in fide esset vanus Et noluit ess Christianus. —

De ha ezek valóban nép-ének fordításai is, az még az eredetinek rímelt alakját nem föltételezi. Maga Anonymus, ki rímelő hajlamát előbeszédében is elárulja, adhatott rímet az eredeti szöveg rhymusához, vagy latin fordítása annak foroghatott a papok kezén. De ha nézzük, hogy a rímtelen alak egész a XVI.-dik századig fenntarthatta magát; hogy eleinte a papok, midőn a nép számára éneket fordítottak, csöppet sem igyekeztek azt a sorvégek egyeztetése által kapósabbá tenni; hogy az első dal, melynek eredetije föl van jegyezve, értem a Mátyás választásakor rögtönzött nyolcz sort, noha rímben kezdi, a nélkül végzi; hogy a török világban kelt Oláh Gerő-féle néprománcz régibb versszakai mit sem tudnak a kimenő sorok felől; hogy végre a XVI. században Farkas András egész nagyobb költeményt, csupán a sorok és strophák rhythmusára támaszkodva közrebocsátni mert: mindezek és hasonlók, mondom, arra mutatnak, hogy a rím iránti érzék nem volt kifejlődve régibb költészetünkben. Lehet, hogy a magyar fül szinte megérzette, ha a sorok végei történetesen összehangzottak: de nála a rhythmus, nem a rím, lévén fődolog, ez utóbbit könnyen nélkülözte; s ha Tinódi a vala — vala helyett épen semmi rímet nem használ, az a hallgató előtt, úgy látszik, közönyös dolog leendett.

Ide mutat az is, hogy a népi közmondatink-, az úgynevezett példabeszédekben aránylag oly kevés a sajátképi rím. A közmondatok nagy részben, ősrégi eredetűek. Mint a nép bölcselem közhelyei, vagy a népköltészet egyes hulladéki, magába a nyelvbe olvadva, szállnak firól fira, nemzedékről nemzedékre, s ki tudná azok nagy részének keletkezési idejét meghatározni? Talán némely példaszó, mely ma is közforgalomnak örvend, már a Volga partján honos vala; s ha Uszubu apánk nem pattogtatta is úgy a körmönfont közmondásokat, a hogy e vezért Dugonics beszélteti Etelkájában: bizonyosan fordult meg ajkán egy-kettő, a mi jelenleg is divatozik. Érdekes volna régibb latin iróink nyelvében az efféle magyaros proverbiumokat utánnyomozni, — én itt hamarjában csak egy mai szójárásra emlékszem: „vágja, mint a nyers tököt” — mely már Béla jegyzője tollán, bájos hungarismussal, így fordul elő: „tonsa capita cumanorum — mactabant tanquam crudas cucurbitas.”

Tapasztalni, hogy más népek (például a németek) közmondásai épen a rím gyakori használata által tűnnek fel, mig nálunk fordítva áll az eset. Kétségkívül amazoknál a rímérzék előbb volt kifejlődve s igy ez apró tanversek, melyeket közmondás néven ismerünk, akar önállóan keletkeztek, akar, mint nagyobb költemény forgácsai hulladoztak el, a megszokott és használt rímes alakot mutatják. Nálunk ez nincs így; de hallgassa valaki magyar füllel, közvetlen a nép ajkáról példabeszédinket: nem tagadhat meg azoktól némi hangzatosságot, mely a prozától elüt, míg népdalaink rhythmusával megegyez; úgy hogy az egész sor, felmondás közben, ütemi^[3] (tactus) szerint kimérhető lesz. Vegyük például (régibb alakjában) ezt:

Ember teszen | fogadást | ag eb ki meg | -állja.

nemde megfelel e népdal sornak:

Vermem ugyan | elég van | de kenyerem | nincsen.

Így lehetne akárhányat összeállítni; én, mintegy ujjmutatásul, megelégszem néhánnyal, egy közmondásra egy dalsort alkalmazván:

Lóra, csikós, | lóra!      || elszaladt a | ménes. Ki kutyával    | játszik: || bot legyen   | kezébe.

Lassan siess || tovább érsz. Ha meghalok || se bánom.

Az egyikben | aczél kova    | tapló. Élőfának       | nehéz döltét | várni.

Lyányomnak | mondom | menyem értsen | róla. Hej rózsa,     | rózsa,     | kenderesi         | rózsa.

Járt utat a     | járatlanért  | el ne hagyd. Kertem alatt  | a Berettyó | folydogál stb.

— mig egyszersmind ezek némelyike amaz ellentétes idomot mutatja, melyről fönebb, a héber rhythmust felhozván, emlékeztünk.

Sajnálni lehet, hogy közmondataink gyüjtése alkalmával e szempont nem lőn méltatva kellően; magam számos példabeszédet ismerek, mely a nép ajkán sokkal hangzatosb alakban jár, mint a gyüjteményekben olvasni. Nem állítom, hogy minden közmondat birna rhythmus zöngelmével, sok már egészen prózai: de legalább azt, a mi az élő nyelvben még költői jellegű, nem kellene önkényes elforgatás által megfosztani eredeti diszétől.

II.

Nem tudom, ha sejti-e már részleg a türelmes olvasó, mi legyen az, mit én a fönebbi sorokban rhythmusnak, és pedig, mert kiválóan nyelvünk és zenénkben nyilatkozik, magyar rhythmusnak nevezgettem: de meghatározás helyett kénytelen vagyok még itt saját halló érzékire utasítni s némely aprósággal bibelődni, mit ily munkánál elkerülnöm nem lehet, mert végre is elemzés: elemzés. Annyi felhozott példákon is észrevehető, hogy mondat, mely a verssort képezi, az úgynevezett sormetszet (cæsura)^[4] által (miről alább) bizonyos megszabott ízekre, mintegy ütemekre (tactus) oszlik fel. E felosztás, így véve, külső, a mennyiben a szónak bizonyos helyeken végződnie kell. De még ez nem minden; szükség, hogy e külső feltagoltságnak megfeleljen a benső, mi már a gondolatban megy véghez. A sormetszetnél (így tanítják), kell, hogy a beszéd értelme némileg befejezve légyen: de ennek aztán nincs értelme. Mert hogyan tekinthetni az értelmet befejezettnek ama példákban:

Kertem alatt — Járt utat a — ?

pedig nehéz volna elvitatni, hogy azok nem helyesen vannak föl-ízelve. Vizsgáljuk a dolgot kissé közelebbről.

E közmondásban: „Járt utat a járatlanért el ne hagyd,” bármily prózailag ejtenők is azt ki, e szótagokat: járt — jár — el — kissé fölemelnünk, hangsúlyoznunk kell. Ha már ugyanezt, mint verssort tekintjük, a népdalainkban oly ismeretes tizenegy szótagú sort adja vissza, mely metszetek által három ízre, ütemre oszlik fel, így:

Járt utat a | járatlanért | el ne hagyd.

tehát mindenik ütem egy hangsúlyos szótag által emeltetik ki, mely itt épen az ütem elejét nyomja meg. Ugyanazt tapasztalni, például e néptalányban (a lopótökre):

Míg él | mindig fut: | holta után | mindig lop.

vagy e játék-dalban:

Lengyel László | Jó királyunk, Az is nekünk    | ellenségünk, Hidunk lábát     | letörette. stb.

Azonban nem szükség, hogy a hangsúly mindenkor az ütem elejére essék, de igen, hogy mindenik ütem egy hangsúlyos tag által legyen kiemelve, mint e népdalban:

Bort ittam én  || boros vagyok, Haza mennék || de nem tudok, Aki tudja        || mért nem mondja Merre van az   || ország utja (Czuczor.)

E hangsúlyos kiemelése az ütem egy tagjának, míg a többi hangsúlytalan marad, az északi, ó-skandináv költészetben is nagy szerepet játszott. Hogy pedig a hangsúlyos szótag annál erősebben feltünjék úgynevezett bötűrím (alliteratio) által élesedett. Az alliteratio, mint kiki tudja, ugyanazon kezdőbetűk szabályszerű ismétlése. Ez és a rhythmus — minden végrím, vagy mérték nélkül — teszi vers-idomát a régibb Edda költeményeinek. Ott rendesen háromszor ismétlődik ugyanazon kezdő betű, kétszer a vers-sor első felében, egyszer az utolsóban. Amazok mellék- ezek fő-böt-nek (Stab) mondatnak. Például az Edda német fordításából:

Ich will Walvaters Willen künden.

itt a bötűrímet a háromszor eléjövő w betű képezi; az első sorban előforduló két w a mellék böt (Nebenstab), a második sorban levő egy w a fő böt (Hauptstab).

A mi költészetünk e szabályos kifejlését a bötűrímnek nem mutatja ugyan: de, hogy a magyar fül sem idegen a hangsúlyos szónak ekkénti erősítésétől, íme néhány, a nép ajkáról vett példa:

Szegény ember | szándékát Boldog isten | birja. Vak | vezet | világtalant. Várt leány | várat nyer. (Közmondások)

Rí ruca | rí, rí. (Talány a hegedűre)

Kőrösi | kerepesi | körtefa (Játékdal)

Pej paripám | patkószöge | de fényes Szivtől szivnek | szólni nem szégyen (Népdal)

Szabad péntek | szabad szombat szabad szappanozni. (Népdal)

Adjon Isten: Bort, búzát, | békességet, Mákot, makkot, | mogyorót stb. (Áldomás)

Hétfő | hetibe, Kedd | kedvibe, Szerda | szerelmibe, Csütörtök | csűribe, Péntek | pitvarába, Szombat | szobájába. (Gyermekvers)

Efféle példát a ma is a nép ajkán forgó dalok, gyermek-réják talányok és közmondásokból akármennyit hozhatni fel: de a régi verses maradványokban sem hallatlan a hangsúlynak ily módon erősítése. Már a Pannonia megvételét tárgyazó történeti ének eme soraiban:

Kelen földén elkelének, Az cseken ők (el) csekének, Az Tetemben elfeltetének; Érden ők sokat értenek, Százhalomnál megszállának

vagy még itt is:

Földedet adtad fejér lovon És fűvedet aranyos féken —

világos az alliteratio; azért e helyeket épen egy régibb szöveg maradványának tartom (mire az itt csoportozó avult szók is mutatnak), ellenkezően Toldy úrral, ki valamely középkori barát izetlen etymologizálásait látja bennök. A Deus és Dézs valóban az; de itt én az eredeti néprhythmus lüktetését érzem, bötűrímmel élesítve, melyet a tudákos szerző, ki ez éneket újra dolgozta, vagy nem akart, vagy nem bírt egészen elrontani. Hasonló alliteratiót érzek e töredékben:

Vágd csak fiam, vág Forgács Tied leszen Gimes és Gács;

sőt nekem feltűnő a m bötű gyakori ismétlése a Mátyás választásakor rögtönzött dalocska négy első sorában is:

Mátyást mostan választotta Mind ez ország királyságra, Mert ezt isten adta nékünk Mennyországból oltalmunkra.

Azonban ez aránylag gyér nyomok feltüntetésével nem akarom bizonyítni, hogy a bötűrím nálunk valaha uralkodó volt; de hogy a magyar rhythmus is fölvette olykor, s általa a hangsúly erősbödést kapott, világos. Ott, hol a rhythmusba nagyobb élénkséget, mozgékonyságot akarunk hozni, ma is sükerrel használható, a minthogy az újabb költészetből is lehetne ideillő helyeket szemelni ki,

„Nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára.” Kölcs.

— csakhogy a túlzást, mesterkéltséget, itt is, mint bárhol, kerűlni kell.


III.

Hogy eddig azt, a mit közönségesen sormetszetnek (cæsura) vagy illetőleg verslábnak (pes) hívunk, a zenétől kölcsönzött ütem (tactus) szóval fejeztem ki, nem ok nélkül történt. Azt akarám ugyanis ez által folyvást éreztetni, hogy nem elég a verssort, úgynevezett lábak és metszetek szerint, külsőleg feltagolni, azaz nem elég, hogy bizonyos helyeken végződjék a szó: hanem szükséges, hogy e külső felosztásnak megfeleljen a benső: hogy a mondatnak (s így a gondolatnak is) azon részei csoportúljanak egy ütembe, egy, a sormetszet által elkülönözött ízbe, melyek egymással legszorosb kapcsolatban vannak, mert csak így lesz tökélyes a rhythmus. Már pedig a mondatban azon szótag, melynek hangját felmondás közben, kissé fölebb emeljük s ezért hangsúlyosnak szoktuk nevezni, uralkodik azon szók fölött, melyek hozzá legszorosban tartoznak: ha tehát a sormetszet határai közé egy hangsúlyos szótag s az alárendelt hangsúlytalanok esnek, úgy a részarányos felosztás bensőleg is tökéletes. Nem kell gondolni, hogy e hangsúly szerinti feltagolás, e benső osztályozás valami nagy fejtörésbe, előleges kiszámításba, mesterkélésbe kerülne: önkint jő az mindennek, ki a rhythmus iránt érzékkel bír, melylyel hogy birjon, költőnek elengedhetetlen föltét. Himfy dalai, például, (a leghangzatosb alak, mit birunk) — ily benső feltagoltságnak köszönik a verselési bájt; noha nem gondolnám, hogy Kisfaludy sokat törődött volna ilyesmivel. De megtartá mégis, mert lelkében zengett a rhythmus; ha pedig valahol eltér tőle, mingyárt megérzik a versen, mert daczára a külső cæsurának, bágyadt az:

A folyamba          | tekintettünk És alattunk          | és felettünk És bennünk is      | a menny volt, Szivünkben szent | tűz lángolt.

Íme, a három első sor a hangsúly arányos felosztása által ép rhythmust ad; a negyedik sorban a cæsura előtt két hangsúlyos szótag van, utána egy sincs, de a hangsúlyos szent szó a vele szoros kapcsolatban levőktől (tűz lángolt) elvágatik: innen e sor érezhetőleg bágyadtabb, mint az elsőbbek.

Ily módon bármely költeményt próbára téve, azon eredményhez fogunk jutni, hogy ott van a legjobb rhythmus, hol a hangsúlyos szótagok kellő párhuzamossággal vannak elhelyezve; máskép, hiába van meg a külső metszet, mindég hiányzani érzünk valamit. Szabad legyen még egy kisérletet tenni, saját rovásomra:

Ritka vendég    | Rácországban Zsigmond a ki  | rály, a császár; Jól fogadja       | István vajda, István, kinek    | apja Lázár; Hét egész nap | látja dúsan, Becsülettel,     | emberséggel; Nem felejti,      | ki a gazda, Nem felejti,      | kit vendégel.

Látnivaló, hogy az első sor betű rímmel neveli a rhythmus hangzatosságát, a második hibás; legjobb a három utolsó, hol a hangsúly épen az ütem első tagját emeli ki. Azonban e szabályosságtól néha nem árt eltérni, mert általa a rhythmus nagyon is egyhangúan hullna szét.

E csoportosulása a gondolat- és szóknak minden ütemben egy gócz, a hangsúlyos tag körül, bármely nyelvű költészettel közös ugyan, de sehol sem annyira érezhető, mint nálunk: azért ezt úgy tekintem, mint egyik jellemvonását a magyar rhythmusnak. Minél kevésbbé nyujtani el a gondolatot; a mondat részeit, hangsúlyos tagjai körül egy ütembe, egy cæsura korlátai közé osztályozni; ezt kivánja a magyar fül. Ily értelemben a magyar rhythmus ütere folyvást érezhető a régi költői maradványokban, Tinódit kivéve, mert ennek rhythmusáról nem sok dicséretest mondhatni, és a Zrinyiászt, mely néhol igen élénk rhythmust ad ugyan, de többnyire, mint verselés, alig élvezhető. Lássunk néhány példát a mondottakra.

Rettenetes || ez világnak     || mostan minden | dolga, Csudálatos || nagy vaksága || háládatlansága. Horvát András.

Sokszor kértem | én az istent   | nagy szívem szerint Hogy mutasson  | nékem társat | ez világ szerint. Házasok éneke.

Mostan egy | ifju     || megházasodott, Ujonnan      | hozta || szép hites | társát. Adhoratio mulierum.

Hallottam | példában || régen hogy | mondották Az jó aczélt soha     || úgy nem paskolhatják, Tiszta vassá őtet      || hogy ellágyíthassák, Hogy soha aczélnak || őtet ne mondhassák. Tinódi.

Egy szép dologról || én emlékezném || ha meghallgatnátok, Az kinek mását    || nyilván jól tudom || ti nem hallottátok Török császárnak || szép leányáról    || kin csudálkozhattok. Szendrői névtelen.

Mostan emlékezem || az elmúlt időkről, Az elmúlt időkben    || jó Toldi Miklósról stb. Ilosvai.

De elég ennyi, figyelemgerjesztésül inkább, mint oly állandó rendszer követése gyanánt, melytől soha eltérés ne történt legyen. Régi jó verselőinket semmi se vezette ímez alakításban, mint a népi dallamok és daloknak öntudatlanul bennök zengő rhythmusa, hogy botlottak nem egyszer, természetes. De így is a rhythmus fényoldala verselésöknek, azt felfogva, érezve, hajlandóbb az olvasó megbocsátni a még lábra alig kapott rímek silányságát.

IV.

Feltűnő a régi verses maradványok, sőt néha még a mult századbeli költőink nyelvén is egynémi sajátságos szórend, mely első tekintetre úgy látszik, mintha a rím, vagy cæsura által lenne kierőszakolva, vagy a latin költők hasonló szabadságát utánozná. Értem a beszéd oly módon összeforgatását, hogy a minek prózában elül kellene jőni, hátrább marad és viszont; hogy például a kötszó, mely különben a sor kezdetén állana, középre vettetik, mint:

Szent körösztfán ha imádlak. (Sz. Bernát hymnusa.) Szerető szolgáját mert megölte vala. (Ilosvai.) Könyörgök, nekem is hogy már légy vezérem. (Balassa.) A gyékényt alőlag míglen el nem vonja (Beniczky.) Azonban követem ha odaérkeznék. (Gyöngyösi.)

hogy a visszahozó névmás (a ki, dologról is) szokatlanabb helyet nyer, mint:

Szörnyű halál kit meggyőzött. (Sz. Bernát.) És nem leszen, te testedről, ki őket elűzze. (Horvát A.) Kedves életnek ezt valaki (a ki) nem vallja. (Rimai.)

Ilyenek még egyéb, önkényesnek tetsző inversiók, mint:

Nem sokat ő azon gondolkodott vala (Istvánfi Pál.) Mert hamis beszédet ez ellen szerzettek. (Batizi.)

s a névelő az a, vagy valamely particula (hogy) szokatlan kihagyása, s több e féle. Ezek s hasonlók, mondom, cæsura kedvéért, vagy római költők utánzásául, látszanak összeforgatva lenni: de nem úgy van. Igaz, hogy Zrinyi előtt a római költő látszik lebegni, midőn a magyar szórenden efféle erőszakot tesz:

Földre megtompitván esék maga vasát, (a dárda),

sőt Gyöngyösi, a magyar rhythmust annyira érző Gyöngyösi is mond ilyet:

Forgatják a habok mint a mely hajókat.

Az elsőnél kétségkivűl a latin költői szabadság vétetett igénybe, azért nem is tűri azt a magyar rhythmus, melynek jellem nem az elszórás, sőt ellenkezőleg egy gócz köré gyűjtése az odatartozóknak; Gyöngyösi sora analog a föntebb idézett példákkal, csakhogy túloz. — De általában, a legrégibb kortól egész Gvadányiig, több századon keresztül dívott eme költői szórend, nem mondhatni, hogy a latin utánzásából (melylyel úgy sem analog) eredt volna; azt sem, hogy csupán sormetszet, vagy rím erőszakolná ki. Mert oly helyeken is, hol a költő cæsura sérelme nélkül követhetné a folyóbeszédi szórendet, önként eltér attól, s ama költői szófűzést használja, mint e nehány példából, milyet ezrivel lehetne idézni, látható:

Régi jó barátim | nekem kik valátok. (Apáti.) Szépen ha beszélnek | keveset nem vesznek. (U. a.) Az legények | ezt hogy hallák. (Sz. Katalin leg.) Azt egészlen akik | beszállották vala. (Istvánfi.) Baranyában ki szörzé... (Tinódi.) Nagyfalu határán | hadával hogy ballagna. (Ilosvai.) Történék azonban | kertében hogy járna. (Görgei.) Búnál kik egyebet | nékem nem nyertetek. (Balassa.) Örök kinra | kiket hogy vonsz (Dies irae.) (mondhatná: kiket örök kinra hogy vonsz.) Segíti istene | rajta mert könyörül. (Rimai.) Nagy sebet mert csinált | Cupidó keblemben. (Zrinyi.) Bánfi János, Tahi, | pogányt ki kardra hí. (Liszti.) Gazdag kerületi | tart amely rojtokat. (Gyöngyösi.) Foghatott amelylyel, | s ölhetett, vághatott. (Kohári.) Bémenni ha akar | öltözik kapczába, (Orczi.) Benne amely levél | szükséges éltünkre. (Bessenyei.) Remélhetsz mindaddig | virágzó napokat. (Barcsai.) Olykor hogy | pánczéling | fedi bé tagjokat. (Gvadányi.)

Itten a sormetszet legkevésbbé sem korlátozza a syntaxist. Mirevaló hát ez összeforgatás, mely prózában akkor sem volt kelendő? A magyar rhythmus követeli ezt, mely a legszorosban összetartozó részeket egy hangsúlyos gócz köré gyüjti, mint példánkban: kik valátok , (alany, állítmány) ha beszélnek, hogy hallák, hogy ballagna stb. (ige és kötszava); s ezáltal egyszersmind a körmondatos szerkezetnek ellene munkál, azt már elemeiben lerontja, mint ez a rhythmus természetében fekszik. Mert vegyük például, ezt:

Szent körösztfán ha imádlak ,

bárki észreveheti, hogy a ha kötőszó legszorosban az imádlak igéhez tartozik, szokott szórend által pedig attól messzebb esnék, s úgy némi körmondatosság szinét viselné:

Ha szent körösztfán imádlak,

sőt a két párhuzamos hangsúly helyett csupán egyet adna: amott ugyanis: szent és im -ádlak kettős nyominték van, itt csak a szent tartja meg a hangsúlyt. Így ezekben:

Szörnyű halál kit meggyőzött. (Kit szörnyű halál meggyőzött .) És nem leszen, te testedről ki őket elűzze. (És nem leszen, ki őket te testedről elűzze .)

Ugyanazon Chladni-féle összerázkódása a legszorosban együvé tartozó mondatrészeknek, hogy a körmondatos szerkezetnek még árnyéka is eltűnjön. De történik e felfordítás gyakran azért is, hogy a hangsúlyos szó a sor vagy ütem elejére essék, s azt megnyomva, erősebb rhythmust adjon, mint:

Szép en ha bezsélnek — Bú nál kik egyebet — Bé menni ha akar — Pogányt ki kardra hí —

Látnivaló, hogy itt a hangsuly: („ha szépen beszélnek”, „kik búnál egyebet” stb.) a megjelölt szótagon nyugszik, azért kell annak sor vagy ütem elejére szökni. Ugyanez áll a névelő (az a) elhagyásáról, midőn a hangsúly nem ezen, hanem főnevén nyugszik, s némely particulák (leginkább a hogy kötőszó) mellőztéről, mint Beniczkinél:

a)       Fülemile ágon,           Függ csak kicsiny szálon (hogy) Álom reá ne érjen.

Nem önkényes szabadság tehát ez, nem is a klasszikai verselésnek utánzása, hanem az eredeti magyar rhythmusnak a mainál erősebb lüktetése; miről ha valaki a mondottak után sem volna meggyőződve, szabad legyen a XVII-dik század két legnagyobb költőjére, Zrínyi- és Gyöngyösire hivatkoznom. Az utóbbi néha épen úgy összeforgatja a prózai szórendet, mint az első, mégis emennek verselése, tovább egy századnál, ellenállhatatlan bájjal csengett a magyar fülben, sőt az újabb iskolák (franczia, latin) ellen reactiót vala képes előidézni (Horvát, Dugonics, Gvadányi stb.); míg Zrínyi verse korának élvezhetetlen volt, rhythmusa eltaszítónak, szórendje erőszakoltnak tűnt fel. Honnan e különbség? Könnyű megfejteni. Gyöngyösi, a magyar rhythmus törvénye szerint, hangsúlyt kiemelve, szorosan egybetartozókat egy csoportba szedve járt el s a prózai szórendet e czélból forgatta össze; Zrínyi ellenben, a magyar rhythmusnak kevésbbé, vagy nem mindenütt hódolva, a klasszikai szabadságot követte, s az összetartozókat elszórta, mi épen ellenkező eljárás. Gyöngyösi:

A beszprémi sereg || mikor megkergette. (Mikor a beszprémi || sereg megkergette.)

Zrinyi pedig:

Igy kobza szavával nyitá hangos torkát. (Igy nyitá ...) Viz lassú zugással, széllengedezéssel. (Lassu vizzugással ...) Földre megtompítván esék maga vasát. (Földre esék... szorosan összefügg.)

bár őnála is sokszor a magyar rhythmus jelentkezik, például:

Mint az sebes víz ár ha hegyből érkezett. Vére fáradságát hogy heában látta. Gondolván, bánatját, hogy evvel mulatná. Nagy sebet mert csinált || Cupido szivemben. („Mert nagy sebet ...”)

a nagy szó hangsúlyos, azért szökken elejére a sornak.


V.

Azt hiszem, sikerült az eddig mondottakban, ha nem is számtani pontossággal meghatároznom, de érezhetően feltüntetnem azt, a mit verses maradványaink-, népdalaink-, közmondásinkban magyar rhythmusnak neveztem. Most a verssorok feltagolása, ütemekre, (mint mondani szeretém) felosztása metszetek és verslábak (pedes) által, igényli figyelmünket. Azután az egyes ütemek, vagy, ha tetszik, verslábak (prosodiai) mértéke felől mondom el észrevételemet, a hogy azt részint előttem mások kifejtették, részint magam népies dallaminkból elvonni igyekeztem.

Épen a magyar rhythmus követeli, hogy a verssor önhosszúsága s a bennelevő hangsúlyos tagok szerint, bizonyos ízekre osztassék, miknek zenében az ütem felel meg. Így hát a magyar rhythmus sajátlag annyi cæsurát kivánna, a hány ütem van egy sorban. Nem volna pedig szabad egy ütemnek négy szótagnál hosszabbra nyúlni: cæsura eredetileg 4—3—2—1 szótagból álló ízekre szaggatná el a sort. Így a hosszú alexandrin sor, melyben szabályszerint hat szótag esik egy metszet alá, keveselli olykor népdalainkban a közép cæsurát, s zenei ütemek szerint három, négy ízre is szakad. Például,

Itt hagyám én | ezt a várost | ha lehetne. (Népdal.)

Így egy régi népköszöntőben:

Serkenj föl | kegyes nép || mert most jő | az hajnal, Aranyszín  | tollakon       || repdes mint | egy angyal.

s ha figyelmezünk hangzatosb régi verseinkre, nem mondom, állandóan, de mégis elég gyakran fölleljük ez átszegdelést, arra nézve, hogy benne ne csupán véletlenséget, hanem a magyar zene érverésit sejtsük. Így már egy (rímetlen) ének is a XVI-dik századból:

Oh mely nagy | bujaság    || az gonosz | gazdagság, Ki embört       | elveszti     || átkozott    | hamisság! Csudállok       | én, ember || az te dol-  | gaidon, Hogy te nem   | keresed    || az örök     | életet stb.

Sőt a különben oly cæsurátlan Zrinyinél:

Ádria       | tengernek  || felforgó           | habjai Vajon oly | nagyok-e   || mint szemem | árjai? Vajon oly | nagyok-e   || Mongyibél      | lángjai, Mint égő  | szívemnek || lángos ha-      | talmai.

Igy Faludinál:

Királyi      | mulatság || erdőkben | sétálni, Árnyékos | utczáin    || fel s alá   | járkálni.

s ugyanaz a „Remetében” így versel, csaknem mindenütt következetesen:

A büszke  | szin világ    || sétáljon fris | bársonyban. Egy kevés | ronggyal is || beérem én   | azonban; Ma holnap | a kígyók     || felbontják    | testemet, Az apró     | férgecskék || elosztják     | bélemet stb.

De sem a nyelv nem birja meg folyvást e sűrű cæsurákat, sem a költők nem jártak el öntudatosan; ezért egy sormetszet alá gyakran két zenei ütem is befoglaltatik, de annál több soha. E szerint támadnak a 4 szótagnál hosszab cæsurák: öt tagú, a 4 és 1, vagy 3 és 2 összetételéből; hat tagú, a 3 és 3 vagy 4 és 2 egyesűlése által; hét tagú, a 4 és 3 kapcsolásából; minél már hosszabb cæsuránk nem lehet. E különböző ütemek egyberakása, módosítása a magyar verssorok gazdag változatát idézte elő, mely zenénkben, dallamainkban ma is él, s melyet régi költőinknél nyomozni, érdekes leend.

A négy szótagú ütem (vagy, nem bánom, versláb), minden vegyülete nélkül más ütemeknek, különböző sorokat hoz létre. Első eset, midőn egy ütem egy sort képez, mint:

El kell menni, Nincs mit tenni.    (Népdal.)

Én angyalkám Szép madárkám.     (Amade.)

Hosszabb versre, igy magában, nem használtatik; úgy tekinthető, mint valamely nagyobb sornak elszaggatott része. Második eset, hogy két ilyen ütem áll egy sorban, s alkotja a dalainkban annyira használatos 8 syllabás sort, melyet költészetünk a legrégibb idő óta ismer:

Követ juta a | Duna mellé, Földet fűvet | megszemlélé. (Ének Pannonia megv.) Ily halállal         | ha öleltél, Szent tagidban | ha törettél. (Sz. Bernát hymnusa.) Mátyást mostan | választotta, Mind ez ország  | királyságra. (Régi dal.) Hideg szél fú | észak felől. (Népdal.)

Harmadik eset, midőn 3 ily ütem vétetik egy sornak; egyenlő hosszúságú az alexandrinnal, de más felosztás, mint:

Ama fehér       | nyirfák alatt    | a part felé. (Csokonai.) Álmodjon meg | mindeneknek | alkotója. (Népdal)

s hogy ez alak szinte régi, bizonyítja a „Toldi Miklós” nótájára szerzett eme régi dal:

Nekem is volt | szép szeretőm | néha napján, Mikoron még  | török sétált      | Buda dombján. (Népdalok II. 207. l.)

Negyedik eset volna, midőn ily ütemekből 4 foglaltatnék egy sorba, s ilyennek is vehetnők a többször említett utczai dalt:

Mátyást mostan | választotta    || mind ez ország  | királyságra, Mert ezt isten     | adta nekünk || mennyországból | oltalmunkra,

mely alak aztán a hindu szlokához majdnem hasonló lenne: de népdalainkban az ily rendezésnek gyér nyomát találom.

A tisztán 3 szótagú ütem alkot, ha egy rövid sornak vesszük, háromtagú sort, milyenek:

Angyalom  Alakom... (Amade.)

Örömünk, Gyötrelmünk,   (Ányos.)

Mariskám... Ne nézz rám.  (Népdal.)

ez is úgy tekinthető mint hosszabb sornak elszakadt íze. Két ily ütemből lesz 6 syllabás sor, mely népdalainkban igen gyakran fordúl elé, mint:

Szeretnék | szántani    Hat ökröt  | hajtani. (Népdal.)

A kutya | kergeti,     A nyulat | elüti. (Beniczki.)

Három ily ütem összetételére nem tudok példát, de négy ütem belőle képezi a fönebb említett sándor-verset, milyen ez is:

Virágos | kenderem || elázott | a tóba. (Tompa.)

Tisztán két tagú ütem ritkán, egy tagú sohasem képez sort. Amaz néha, mint hosszabb sor elszakított íze önálló sort is alakít, mely rím helyett rendesen csak ismétlődik; mint:

Légy hív, Légy hív — De hív titkos | szív. (Amade.)

Bor, bor, Bor, bor, Nincsen olyan | bor. (Népdal.)

vagy ama vontatott melódiájú, (merő spondeusokból álló) hosszabb dalsort képezheti, mint ezek:

Nincsen | olyan || derék       | asszony; — Ez az    | élet    || A gyöngy | élet, —

Az egy tagú ütem rendszerint hosszabbhoz csatoltatik, vagy ha külön szakad is, nem mint önálló sor tekinthető; például:

Feleségem     | van nekem csak | Egy De mikor még | az az egy is       | Sok, Előbb utóbb    | sírba vinni          | Fog.   (Petőfi.) Pesten jártam | iskolába,           | Kuk!   (Népdal.)

Eddig azon eseteket vettem vizsga alá, mikor a 4—3—2—1 szótagú ütemek kölcsönös vegyület nélkül alkotják a magyar verssort. Most már azon eseteket szedem rendbe, mikor a különböző ütemek más-másképen módosítják a sornak mind hosszát, mind rhythmusát. Egyfelől a népdalokra, másfelől a régi verseinkre leszek figyelemmel, s a kettőt párhuzamosan fogom idézni.

1. Négy és három tagú ütemek összerakása alkot:

a) 7 syllabás sort:

Engedelmes   | szolgája, Mégis vagyok | prédája. (Amade.)

Boldog az a   | pillantás... Ha meghalok | se bánom... (Népdal.)

b) 11 szótagút; igen használt sor dalainkban.

Sokszor szóltunk | a régi nagy| üdőkről Kiváltképen          | világbíró     | Sándorról. (Ilosvai.)

Gyászba borult | gondolatim    | szűnjetek... Tiszaparton       | van egy hajó | kikötve... (Népdal.)

ilyen akarna lenni Tinódi némely verse, de ő a rhythmust, cæsurát ritka helyen érzi; sikerültebb helye a következő:

Ez urfiat    | üdvözlé nagy    | sokaság: Éltesse is  | tartsa is Szent | Háromság! Övé legyen | holta után        | mennyország. (Török Jánosban.)

c) 10 szótagút, (szinte nagyon használt alak):

Kis furulyám         | szomorú   | fűz ága. (Petőfi.) Panaszimat          | mondani   | nem merem Mert nincs nekem | oly biztos | emberem. (Régi népdal.) Izabella                | királyné    | magában. (Török Bálint, nálam.)

d) 11 szótagút, de más rendezéssel, mint b) alatti sor:

Panaszolom   | szeleknek | bánatimat... Az én szivem | siratja        | árvaságát... (Régi népdal.)

e) 14 szótagút, mely elég használt alak, mind az irodalomban, mind a népnél:

A szép fényes | katonának   || gyöngy arany | élete, Csillog villog    | minden felől || jó vitéz          | fegyvere. (Amade.) Lám megmondtam | Angyal Bandi || ne menj az | alföldre. (Népdal.) Hová, hová | édes férjem || megyek a | csatába. (Rozgonyiné, nálamTörök Jánosban.)

f) 15 szótagút, mely megegyez más népek hasonló sorával, melyet apáink nagy (illetőleg kis) politikusnak neveztek

Feltekintek | még én egyszer | a csillagos | egekre. (Népdal.)

Az irodalomban nagyon használt alak, de igazi népdalban ritkább tünemény; s rendesen apróbb rímelt sorokra oszlik, mint:

El kell menni || Masirozni || kész az úti || czédula.

g) 13 syllabás sort, mely ritkább ugyan, de néha mégis előfordúl dalainkban. Ilyen ez:

Szintelen | szintelen || a legény mig   | nőtelen. Ázik is     | fázik is    || egyaránt nyá- | ron telen.

mely már rímekkel rövidebb sorokra szaggatva látszik lenni. De annál gyakoribb a verses maradványokban, hol rendesen a meghosszabbítot 4-dik sort képezi, a 3 alexandrin után; mint például:

Az ének- | szerzők is || feledkeztek   | dolgukban. Nagyfalu  | határán     || hadával hogy | ballagna. (Ilosvai.)

Faludinak fönnebb idézett remetéje ily 13-as sorokkal vegyíti az alexandrint, franczia példára kétségkívül, de a 13-asban mégis az itteni cæsura van visszaadva, csaknem hiba nélkül, az egész költemény folytán:

Eltelvén | napjaim || nem félek a      | haláltól Elválok  | örömest || ez árnyék rosz | világtól... stb.

2. A négy és két syllabás ütemek összetételéből ered:

a) 6 szótagú sor.

Árva vagyok   | árva, Én vagyok az | árva: Áldja meg az | Isten, Ki az árvát     | szánja. (Népdal.)

vagy

Jó ló | volt a fakó, Jó ló | is ellette; Áldja | meg az Isten, A ki   | fölnevelte. (Népdal.)

mind a két alakot úgy tekinthetjük, mint az alexandrin töredékeit, s valóban, ha azon népi dallamokra figyelmezünk, melyek a sándor-verset adják vissza, ugy találjuk, hogy az csupán a szótagok számában egyez az idegen alexandrinnal, de benső szerkezete egészen mienk, eredeti, zenénkben gyökerező; mely 12 szótagú sort háromfélekép ütemezi, ú. m.:

1. Lóra csikós | lóra || elszaladt a | ménes. 2. Jó ló | volt a fakó || jó ló | is ellette. 3. Virágos | kenderem || elázott | a tóba.

mert a föntebb idézett, szenti 12 szótagú:

Áldjon meg a | mindeneknek | alkotója —

nélkülözvén a közép metszetet, az alexandrintól már jobban elüt. Tekintse valaki régibb költőinknél az annyira használt alexandrint, vagy amint nevezik, Zrinyi-verset: ama három szerkezet közűl valamelyik felé gravitálni érzendi.

b) 10 szótagú sor, igen használatos két cæsurával; mint:

Amoda van    | egy kis kerek | erdő, Abba vagyon | csipkebokor   | vessző. (Népdal.)

c) 10 szótagú ismét, de más rendezéssel:

A kállai | útcza | ki van festve... (Népdal.)

d) 14 szótagú sor; szinte közönséges, mind a régi, mind a mostani költészetben. Az Átok czimű, XVI. századbeli költemény egészen így van írva, mind végig erős metszetekkel; mint:

Rettenetes | ez világnak || mostan minden | dolga. (Horvát A.) Ki beborult | az fölyhőben || megtért napom | fénye. (Amade.) Én istenem | mit csináljak || mikor semmim | sincsen. (Népdal.)

e) ismét 14 tagú sor, de más rendezéssel; nem annyira ismert, mint az előbbi, de szinte népies alak:

Tekints reánk | immár | nagy Uristen | az mennyekből. (Ének a XVI. században.)

s ki hinné, hogy ezt egészen feltalájuk ezen profánus dalban:

Majd elmegyünk | rózsám || Komáromba | Komáromba... Hej, a ki azt       | nékem  || kiváltaná      | kiváltaná...?

3. A négy és egy szótagú ütem összefoglalása, (melynél azonban meg kell jegyezni, hogy az egy tag többnyire már a megelőző 4 tagúhoz ragad, s így a cæsura olyan, mintha 5 syllabás volna) következő soroknak adott lételt:

a) 9 szótagú sor:

Elmult időd  | ne sirassad | már. (Népdal.) Előbb utóbb | sírba vinni    | fog.  (Petőfi.)

b) 13 syllabás sor:

Nyári virág         | téli idő         | alatt nem zöl-      | dűl.    (Népdal.) Emlékezzél       | mi történék  | Uram mi raj-         | tunk. (XVI. száz.) Sokszor kértem | én az Istent | nagy szivem sze- | rint     (Házasok éneke.) Gyöngy életre    | a mezőre     | jőj és kisérj         | el.      (Amade.) Im koporsód      | ajtajánál       | áll hív szere-        | tőd.   (Ányos.) Itt is ember        | itt is fegyver | kell a hazá-         | nak.   (Szentjóbi.)

4. A három és két syllabás ütemek kapcsolásából ered:

a) 5 szótagú rövid sor, mint:

Kicsiny      | vagyok én, Majd meg- | növök én. (Dal.)

b) 8 syllabás, mint:

Töltsd tele | pajtás | poharam.

c) 10 szótagú, régi dalsor, csaknem olyan, mintha két adonicus ragadna össze.

Mostan egy | ifjú     || megházasodott. Újonnan      | hozta || szép hites | társát. (XVI. század.) Kis kacsa | fürdik   || fekete—tóba.[5] Fiához      | készül || Lengyelországba. (Gyermekdal.) Arany-ezüstért,    || czifra ruháért, Leányt el ne végy || koszorújáért. (Népdal.)

d) 11 szótagú, ritkább, de sajátságos szerkezet:

Drága gyöngy | teremtés    || angyali    | lélek. Meghalok       | érted, vagy || enyimmé | tészlek. (Népdal.)

5. A négy, három és két szótagos ütemek egyesülése alakít:

a) 9 syllabás igen csinos, használt sort; milyenek:

Gyászos szivem | érted      | kesereg... Hortobágyi          | pusztán | fú a szél... (Népdal.)

b) 13 szótagú sort, mind régen, mind ma használatost. Például.

Mért távoztál | Uristen || ily messze mi | tőlünk. (XVI. század.) Azt mondják, hogy | nem illik || a táncz a ma- | gyarnak Hej be szépen        | világít     || az esteli         | csillag. (Népdal.)

c) 11 szótagút, (gyéren használt de mégis népies alak), minő:

Elmaradtunk | már mi | rózsám | egymástól. Elmaradtunk | mint a  | gerle     | párjától. (Népdal.)

6. A három és egy syllabás ütem kapcsolása:

a) 10 szótagú sorban, így:

A garad | a garad || üresen | jár. (Népdal.) A csillag | a csillag  || az égen   | jár, Látom a  | czipellőd || harmatos | már. (Népdal.) Fortuna       | szekerén || okosan      | űlj. Ugy forgasd | tengelyét || hogy ki ne | dűlj. (Faludi.)

7. A négy, három és egy syllabás ütem összefoglalva,

a) 11 szótagú sort ád, mely ritkább ugyan, de mégis népdalban feltalálható, mint:

Jó napot | kedvesem || drága angya- | lom.

Minő gazdagság, változatosság csupán az ütemek rendezésében, a sorok alakulásában is! pedig nem állok jót, hogy valamely ritkább divatú szerkezetet el nem hagytam; sőt azon régi formákat, melyek népzenénkben többé nem viszhangzanak, önkint mellőztem, csupán tényekre, az élő népdallamra akarván építeni. Így föntebb az 5. szám alatt, megemlíthettem volna Szegedi Kis István énekét, mely tisztán magyar ütemekre oszlik, s melynek dallamát is jól ismerem: „Szánja az úr | isten || híveinek | romlását;” — párhuzamba tehetém vala Balassa íme sorait: „Ezeket | írám || a tenger | partján || Óceánus | mellett,” a ma is, nálunk reformátusoknál, ismert templomi ének e sorával: „Örül mi | szivünk || mikor ezt | halljuk || a templomba | mégyünk,” mert mindenikben ugyanazon magyar rhythmus érezhető; ama régi lyrai rövid formáját a XVI. és XVII. század költőinek sem lenne nehéz mai népdalainkkal összhangzásba hozni, megmutatván, hogy bennök ugyanazon rhythmus lüktet, értem az ily sorokat:

Vitézek,          | mi lehet     3+3 E széles         | föld felett    3+3 Szebb dolog a | végeknél.    4+3

de miután ily összerakással — (főleg stropha-szerkezettel) e sorok többé a nép ajkán nem zöngenek, mellőzöm. Csupán azt kivánom még megjegyezni, hogy ama Szegedi-féle sor Amade korában még közkeletű schema lehetett, mert Amade, kit eddig is annyiszor idéztem, s ki nemzeti formákba önté csinos dalait, e sort is használja költeményeiben; így:

Szánja az úr  | isten    || hiveinek      | romlását. (Szegedi.) Bár ne tudtam | volna   || mi legyen a | szeretet. Mért született | engem || a ki engem  | született. (Amade.)

Magyar schema hát ez, valamint a legtöbb, úgy Faludinál, mint Amadénál; s e részben nem osztom a különben mélyen tisztelt Toldy úr véleményét, ki bennök (Magyar Költ. tört. II. 101–104.) olasz és franczia mintákat keres.

VI.

Visszásnak tetszhetik a rend, melyet előadásom folytán követtem, előbb szólván a sorokról, s ezek felosztásáról, mint a sajátképi (prosodiai) mértékről. Mások, ellenkezően, a verslábakon s azok méretén kezdik, s miután erre nézve szabályokat állitottak fel, úgy mennek át a sormetszetre s egész sorra. És ez oly költészetben, mely már kifejlett, megállapított törvényekkel bír, leghelyesb út is. De nekem a magyar rhythmus benső tulajdoninak vizsgálásán kellett kezdenem; föl kelle mutatnom, hogy a kötött beszéd már elemeiben a prózának ellentéte; figyelmeznem a gondolat részarányos feltagolására, mely egyszersmind a mondatban hangsúlyos csoportokat képez: úgy térnem aztán ama benső felosztásnak külsőképen megfelelő átszegdelésére, mely a cæsurák vagy, (a mi nálunk csaknem egy jelentésű), verslábak által történik. Egyébiránt nem félek kimondani, hogy a csak imént tárgyalt ütemezésére a soroknak jóval többet tartok, mint arra, hogy minden ütem szigorú, határozott, merev mértékkel birjon s épen nem óhajtom, hogy a magyar dal oly állandó, megkövült formába szoríttassék, minő például Sappho vagy Alcæus után nevezett mérték. Mert egy az, hogy a rím és gyakori metszet által megkötött nyelv nem is birna már ily feszes nyűgöt; más az, hogy e túlszabályos idom végre is egyhangú lenne holott épen e változatosság teszi főjellemét a magyar rhythmusnak. Igyekezzék ezt a költő minél szabatosb cæsurák által feltűntetni; azon túl, az ütem egyes szótagjainak prosódiai mérése körül, épen oly pindari szabadsággal járhat el, mint a barna zenész, ki majd egyik, majd másik hangon nyugtatja tovább nyirettyűjét s ugyanazon ütem részeit se játssza mindig egyforma időfelosztással. Mind a mellett vannak az egyes ütemeknek bizonyos mértékei, melyeket a magyar zene kiválóan kedvel, és így a magyar (főképp lyrai) költő, ha versét a dallammal összhangzásba tenni kívánja, szükség, hogy azokat tartsa szem előtt.

Az ütem mértéke a szerint különbözik, a mint az négy, három, két vagy egy szótagra terjed ki. És igy, miután már föntebb a sorokat ütem szerint egybeállítottuk, nem szükség itten azok mértékét előadni; csupán azt kell kifejteni, melyik ütem milyen mértéket vehet föl, a magyar zene törvényei szerint. Előre megjegyzem, hogy ha a példakép idézendő dalszöveg nem adna tiszta mértéket, az mitsem tesz, miután a mérték nem is abból, hanem a dallamból vonatott el.

1. Egy szóragú ütem.

Az egy szótagú ütem mindig hosszú (—) s nem egyéb, mint fele a lépő (— —) verslábnak, melynek másik felét nyug (pausa) tölti ki.

Zenei kifejezése:

A garad | a garad   || üresen  | jár. Fortuna | szekerén || okosan | űlj.

2. Két szótagú ütem.

A két szótagú ütem, bárhova essék a sorban, elül, középre, vagy végül, hasonlóan hosszú mértéket: lépőt (spondeus, — —) vagy utótagja megrövidülvén lejtit (trochaeus — ∪) követel. Zenei kifejezése tehát: vagy

Példa:

—   — Hortobágyi | pusztán | fú a szél... Töltsd tele | pajtás     | poharam...                                         — — Amoda van | egy kis kerek | erdő. — — Jó ló | volt a fakó, Jó ló | is ellette.

E mérték az egy és lét tagú ütemeknél oly általános szabály, mely alól nincs kivétel. Néha egész, vagy fél dalsor csupa spondeusokban vánszorog le, hogy a rá következő friss annál meglepőbb legyen, mint

—  —     —  —  —  —   —   — Nincsen | olyan | derék | asszony stb.  —  —   —  —  —  ∪ ∪ Ugy ég | a tűz | ha lobog, —  —  — —  —   —    — — Ez az | élet || A gyöngy élet.

3. Három szótagú ütem.

Itt már nagyobb változatosság tűnik fel. Az egy és két szótagú ütem mérsékeli, ez elevenné teszi a dallamot. Uralkodó verslábak:

a) Toborzó (∪ — — , Bacchius); zenei kifejezése

b) Körösdi (∪ — ∪ Amphibrachys), zenében:

E kettő egyforma súlyt ád az ütemnek, azért akárhol bízvást föl lehet egymással cserélni őket. Péld.:

∪— ∪ Rég veri már | a magyart a  | teremtő... Tisza parton | van egy hajó | kikötve...

c) Ugrató (— ∪ —, Creticus vagy Amphimaker) az előbbinek ellentéte, mert ellenkező súlyt ad az ütemnek.

Zenei kifejezése: Példa:

— ∪ — Juhász legény | búsan | útra kél.

d) Lengedi (— ∪ ∪, Dactylus). Az ugratóval egyenlő nyomású, vele hát bizvást cserélhető. A dactylusról jegyezzük meg, hogy az gyakran előfordul népi dallaminkban, de nem 3/4 ütemet képez mint például a német zenében, hanem 2/4-részt, nincs is felütése (Vorschlag) mint amott. A felütéssel bíró dactylicus sor tehát, minő ez:

—     — ∪  ∪   — ∪ ∪  — ∪ ∪   — Ker | temre sze | líden az | este le | száll... Jár | számkive | tetten az | árva fi- | ú...

német zenét képvisel, a minthogy ez alak onnan is kölcsönöztetet, míg a magyar, felütés nélkül, más rhythmust ad, péld.:

— ∪ ∪  — ∪∪   ∪∪—  — A garad | a garad | üresen | jár.

Zenei kifejezése a német dactylusnak:

 a magyaré: 

e) Lebegő (∪ ∪ — Anapæstus) többnyire a lengedivel összefordítva használtatik, mint a fönebbi példában, és itt:

∪  ∪ —    — ∪ ∪    ∪ ∪ —     — ∪ ∪ Nem anyá | tól lettél, | Rózsafán | termettél stb.

Zenei kifejezése:

Megjegyzem itt, hogy némely zenész urak az ily anapæsticus kezdetét a sornak felütés (Vorschlag) gyanánt veszik, de hibásan. Magyarul dallamban felütés nincs, anapæstus az, mire majd dactylus, majd fél spondeus következik és 1/4 nyug, mint a föntebbi példában, és itt:

∪ ∪ —    —  —   ∪    ∪  —     —   — Már ez u- | tán | „ | csak azt vá-  | rom | „ | Kocsi jőj-  | jön | „ | értem há-     | rom | „ | ∪∪—     —     —   ∪  ∪ —    —    — Kisütött | a      | « | nap a cse- | rén   | „ | Busul a  | cser | « | háti le-      | gény | „ |

Így dalolja ezt a nép, így huzzák a csárdákban, akárhogy vorschlagozzák a hangversenyek hősei.

f) Vánszorgó (— — —, Molossus.) Ez leginkább sor végin áll, s tulajdonkép nem is egy, hanem két ütemet képez, nyuggal, mint:

—    —      —    — Magasan re-        | pűl a darú  | szépen    | szól | „ | Még azt mondják | a kapások | nem lesz | bor   | „ |

Zenei kifejezése tehát:

4. Négy tagú ütem.

A négytagú ütemek közt legnagyobb szerepet játszik s a magyar dal eredeti jellegét teszi ama versláb, melyet Fogarasi lengedezőnek (Choriambus, — ∪∪ — ) nevezett el. Minél több ily mérték foglal helyet négyes üteminkben, annál jobb. Maga a nép is olykor ösztönszerüleg eltalálja a lengedezőt, mire elég példát idézhetnénk, mert így a szöveg jobban simul a dallamhoz. De oly vers, mely csupa lengedezőkből állna, mégsem lenne ment az egyhangúságtól. Azért e versláb is cserélhető részint hasonló, részint ellenkező nyomatú vagy súlyú ütemekkel.

Maga a choriambus zenében igy fejeztetik ki: .

Hasonló nyomatú ütemek azok, melyek a két középső szótagot rövidnek meghagyják, mint:

a) — ∪∪∪ . Zenei kifejezése:

b) ∪∪∪ — . Zenei kifejezése:

Példa a lengedezőre:

—  ∪∪ — Rég veri már | stb.

Az a) alatti ütemre:

—   ∪∪∪   —  ∪∪∪ Lesz e neki | még valaha | jó napja

A b) alatti ütemre:

—  ∪∪ —   ∪∪∪ — Azt is adott | mivel a bút | ölje meg.

Ellenkező nyomatú vagy súlyú ütemek azok lesznek, melyek a két középső szótagot, vagy annak valamelyikét, meghosszabbítják; jelesül:

a) ∪ — — ∪ ; zenében: Péld.

∪ —  —  ∪ Kerek az én | subám alja stb.

b) ∪ — ∪ — ; zenében: Péld.

∪ — ∪  —    ∪  —  ∪ — Tisza parton | van egy hajó | stb.

c) ∪ — ∪∪ ; zenében: Péld.

∪  —  ∪∪ Szabadságom | be van zárva |

d) ∪∪ — ∪ ; zenében: Péld.

∪  ∪  —  ∪ Ne szomorkodj | légy víg.

e) — ∪ — ∪ ; zenében: Péld.

— ∪—  ∪ Fölfelé megy | borban stb.

Látjuk hát ezek közt a dijambust (∪ — ∪ — ) ditrocheust (—∪ — ∪ ) is, ezeket is megszenvedi a magyar ütem, de nem úgy, hogy egész sor csupa szökő, vagy lejti lábakon sántitson le, mert ennél mi sem volna szenvedhetlenebb; hanem csupán változtatásul a choriambus helyett. A több (a, c, d alatti) lábak cifra neveit nincs miért felhordani. Hol kelljen pedig a lengedezőt fölcserélni: erre azt hiszem, állandó szabály nem lehet. Némelyek (mint Erdélyi) megkisérték a choriambus és felváltói helyét a dalsorban kimutatni: a szabály, mit igy alkottak, áll egyik dalra, másikra nem; áll részben, de nem az egészben. Én, amennyire népdalainkat ismerem, a négyes ütemre nem adhaték szorosb szabályt ennél: „lengedező, vagy vele hasonló nyomatú láb, ahol csak lehet; hol nem telik, ellenkező nyomatu, valamelyik a fenebbi a—e közűl.”

De hisz ez annyi volna, mint semmi mérték! fognak felkiáltani a „forma” emberei. Épen nem. Ugyanazon szeszélyes változatosság nyilatkozik itt is, ami föntebb a soroknál. Ám kísértse meg valaki népdalt irni tiszta szökő vagy lejti (jambus, trochæus) lábakon s azt épen úgy, mint a mérték kivánja, el is dalolni: türhetetlen egyhangúsággal gyötrendi a magyar fület. Ellenben a föntebbi ütemek célszerű vegyitése, metszettel párosulva, oly ritmust ad, mely hangzatosságban fölér bármely idegen formával s azon felül sajátunk, édes mienk.

Gyakran gondolkoztam, minő mértéket adhattak vissza azon dallamok, a melyek szerint régi hegedőseink az epikai költeményt éneklették. Egy része azoknak, kétségkivűl, megegyezett a mostan is divatos lírai formákkal, mert ez utóbbiakat elég sűrűn felleljük a régi elbeszélő darabokban: de hogy éneklették, például, az alexandrin sort? Erre nézve egy régi dallam jut eszembe, mely, Gyöngyösi szövegére alkalmazva, hihetőleg ama korból ered, midőn még nálunk az epikai költeményt éneklették, mire kevéssé változatos, inkább recitativ jellemmel biró, melodiája is mutatni látszik. E dallam következő mértékét adja a sándorversnek:

∪  ∪  —      —  ∪ ∪     —  ∪ ∪ ∪   — — Keménynyel | csendesen || ballag pari-  | pája, Két sütés-    | sel jegyes  || a jobbik po- | fája, —∪ ∪ —       — —   — ∪∪ —    — — Oláhorszá-     | gi ló || mutatja for- | mája, Tajtékos zab- | láját || rágdogálja   | szája. (A Phoenixből)

Hasonlókép vitéz Kádár István históriája, az utczán hegedülő koldúsok (egykori hegedősök?) szájában, e trivialis dallam mértékét tartotta fenn:

∪ ∪ ∪ —         — —      ∪∪∪ —   — — Föl emelé         | Kádár  || szemeit az | égre. Mondván: Uram | Jézus, || jövel segit  | ségre.

Vajha mielőbb birhatnók uj kiadásban Tinódi dallamait, hogy azokból is a magyar, főleg eposzi versidomra valamit elvonhatnánk! —

VII.

Hátra van még a stropha szerkezetről mondanom valamit. Mert a rím tulajdonai közösek egyéb nemzetekkel s a mi eltérőt e részben költészetünk mutat, arról más helyen tettem egy szót.^[6] De a vers-szak képződése nálunk oly eredeti, jellemző vonásokkal bír, hogy lehetetlen azokat észre nem venni, vagy fölismervén, elhallgatni. Itt is, mint a soroknál, elébb a benső rhythmusra kell figyelmeznünk, mert abból foly a külső idom.

Mi tehát a vers-szak benső rhythmusa általában? és mi különösen nálunk? A strophát némileg a folyóbeszéd körmondatával lehet párhuzamba tenni. Az is, ez is a rokon eszméket, együvé illő, egymást kiegészitő gondolatokat szedi össze, belőlük teljes, arányos, kerekded csoportozatokat képezvén. De mig a periodus a gondolatot egymásba fűzi, egymáson átszövi: a vers-szak, épen ellenkezőleg, eszmét eszme után, sort sor után, állít, úgyhogy az első gondolat, a következő nélkül is, jóformán érthető legyen, bár nem viszont. Például Himfy e dalában minden sornál meg lehet állapodni, mindig értünk már valamit, a következő sor nélkül is:

Napok jőnek, napok mennek,    De búm csak nem távozik; És az órák elröppennek,    De sorsom nem változik; A volkánok kifáradnak,    De nem az én tüzeim; Folyók, tavak kiapadnak,    De nem az én könnyeim; Erdők, mezők felvidulnak, Csillagzatok megfordulnak,    A szerencse forgandó:    Csak inségem állandó.

Ez anti-periodicus szerkezet, e Chladni-féle külön csoportba rázkódása az összetartozó részeknek, mint már fönebb is megjegyzém, a rhythmus természetéből foly s uralkodik a kötött beszéden, kezdve az egyes ütemektől, egész a stropháig, sőt az egész költeményen, a mennyiben nem szereti, ha az értelem egy szakból másba átnyúlik, vagy ha külön strophák oly prózai kötszókkal fűzetnek egybe, mint a körmondatokat kapcsolni szoktuk. Csupán egy körmondatos alakot ismerek, a mely halmozó természeténél fogva a rhythmussal összefér: a gondolatnak oly módoni csoportosulása (agglomeratio) ez, mint ama szónoki figurában történik, melyet felfüggesztés (sustenatio) néven ismerünk, s mely, különben érthető részleteket halmozva fel, a teljes értelmet az utolsó mondatra bízza. Ily költői periodust gyakran találunk Kisfaludy Sándornál, — (bár, kivált újabb regéiben, incisumokkal terhelt s így egészen prózai, egészen rhythmus-ellenes körmondatoknak ad helyet), midőn értelmes részleteket halmoz ugyan: de a teljes megoldást az utolsó sorra hagyja; mint:

Nem, ki névért, dicsőségért    Mássza Pindus bérczeit, Vagy alacsony nyereségért    Irja halom verseit; De a ki, ha tűz lelkében    Gondolatok virradnak, Vagy fölhevült kebelében    Érzemények fakadnak, Lantot ragad s mi érdekli Kedvesinek elénekli —    Kiben a vers így terem;     Az énnékem emberem.

Vehetni azonban észre, hogy itt is, ettől: De a ki... eddig: Lantot ragad, incisum lévén közbe-vetve, kissé periodicusabb, mint kellene.

Ha már most azon költeményinkre forditunk figyelmet, melyek vagy egyenesen a néptől, vagy oly korban származtak, midőn még az idegen formák utánzása a nemzeti idomokat háttérbe nem szorította, úgy találjuk, hogy a magyar rhythmus itt is hű marad magához, s valamint a soroknál minden ütembe az összetartozó mondatrészt, úgy itt a versszak soraiban egy-egy, többnyire önálló gondolatot csoportosít s nehezen tűri az értelem átvitelét egyik sorból a másikba, épen nem, ha már a vers a rím visszafordultával, mintegy rá van ütve, be van fejezve. E beltulajdonából foly aztán a versszakok külső jellege, mely a páros, hármas, négyes, — a visszatérő, a ráütő rímekben nyilatkozik, mint ezt sorban látni fogjuk.

1. Páros rím. Minden strophaszerkezet közt legegyszerűbb az, mely a sorokat párosan rímezi egymás után. Oda törekedvén a népköltészet, hogy az értelemnek mielőbb teljességet adjon, nem fűzi hosszan gondolatját, hanem siet azt befejezni, mi külsőleg a második rím által történik. Ezért nem kaphatott lábra népdalainkban a váltogató, vagy kereszt-rím, mint a mely hosszabb elnyújtását a gondolatnak engedi meg; ha pedig a gondolat előbb befejeztetnék, mint a függőben hagyott rímnek társa visszafordulna: úgy nem lenne összhangzat külső és benső, gondolat és vers közt: az nem volna vers. Ily szerkezet, például:

Zokoghat még egy betűcskét    Belőlem a fájdalom; Ejthetek még egy könyűcskét    Utánad szép angyalom.

eredeti népkölteményben fölötte ritka, miért? mert a két első sor befejezte az értelmet, de a fül még semmi verset nem érez, nem érez a nép egybehangzást forma és gondolat közt. Ha pedig a második sornál nem volna értelem, ez elnyújtottság ellenkeznék a magyar rhythmus természetével, s igy a kereszt-rím sehogyse kapós. Ámde azért népünk sem idegen a mesterségesb szerkezettől, csakhogy a kereszt-rím helyett közép-rímekkel szaggatja szét hosszabb sorait, s az egyszerű párversből 4–6-sorú strophákat csinál, mint:

Zöld erdőben   | Zöld mezőben | Lakik egy madár, Kék a szárnya | Zöld a lába,     | Jaj be szépen jár. (6 sorú is lehet.)

vagy, hogy régi írókból idézzünk:

Kegyelmes Isten, | Kinek kezében     | Életemet adtam! Viseld gondomat, | Vezérld útamatat, | Mert csak rád maradtam. (6 sor.)  (Balassa.) Én angyalkám | Szép madarkám | Ime hozzád repűltem Te kedvedre     | Kezeidre            | Mint a sólyom, megjöttem. (6 sor.)  (Amade.)

Továbbá népdalokból:

A kisded pacsirta  | Az eget hasítja    | Szárnyaival Ékesen hangicsál | Napsugáron sétál | Lábaival. (Régi dal.) Ha kimegyek  | És kitérek    | A szép ékes mezőre Minden füvek | Serkentenek | Világ megvetésére. (Régi dal.) Ritkán vagyon | Ki maradjon    | Hiv barátságban, Ki fent álljon    | Le se szálljon | Az igazságban. (Népdal.)

Tehát az egy kereszt-rím helyett két közép-rím tétetik, úgyhogy a hosszabb sor minden cæsurája önálló sorrá lesz, rímet kap. Mi a tisztán páros rímekből alakult stropha szerkezetét illeti, ebben jellemző az, hogy a versszak hosszabb sorokon kezdődik, mind rövidebbekkel váltva fel, s így kétségtelen népi alak Faludinál ez: Királyi mulatság stb. A kis tarka madár stb., melyek hosszabb sorokról mind rövidebbre mennek át; hasonlóan a Népd. I. kötet Vén leány panasza, s akárhány.

2. Hármas rím. A régieknél használatos idom, mind tisztán, mind középrímekkel átszegdelve, midőn aztán 9 sorossá lett. Nem hiszem pedig, hogy az olasz terzina utánzása hozta volna divatba, mert ennek váltogató rímeit utolérni épen nem igyekszik, hanem siet a 3-dik rím ráütése által a gondolatot bezárni, míg terzinában a gondolat folyó marad mintegy. Dante például ily formán alkalmazza:^[7]

Az emberélet útjának felén     Zordon sötét erdő közé jutottam,     Mivel az igaz útat nem lelém; Mily kín ez erdőrül beszélni ottan!     Mily vad, kietlen az, bú s baj tele!     Hogy rágondolva is eliszonyodtam stb.

de a mieink egyszerűen illesztik a három sort, péld.:

Áldott szép pünkösdnek gyönyörű ideje, Mindent egészséggel látogató ege, Hosszu uton járókat könnyebbítő szele. (Balassa.)

Hosszabb hármas sorok elszaggatása, középrímek által, hozta létre ama kilenczest,mely a XVI. és XVII. században annyira divatozott, de ma már népdalainkban nem található:

Vitézek,  | mi lehet || E széles     | föld felett    || Szebb dolog a    | végeknél? Holott ki- | keletkor || A sok szép | madár szól || Melylyel ember   | ugyan él? Mező jó   | illatot    || Az ég szép | harmatot     || Ad, mely kedves | mindennél.

Szinte hármas sor középrímmel:

Nálad kedves | És szerelmes | Az én beszédem stb. (Házasok éneke.)

3. A négyes rím. Századokig használt ismeretes formája az elbeszélő költészetnek, majd egyenlő sorokkal, majd a negyediket (nibelungi módjára) meghosszabbítva. A magyar rhythmus azon kívánalma, hogy a gondolat sor végén befejeztessék, hozta létre e négyes kocogót, a bezárt gondolat rímmel is minduntalan bezárva. A népnél, rím szűke miatt, kevésbbé használatos, de hol szerét teheti, az is négy rímet fog össze, mint:

A baraczfa pirossal virágzik, A liliom kékkel illatozik, Az én szívem búval harmatozik Mert éj nap csak hozzád óhajtozik. (Népdal.)

4. A visszatérő rím. Ez már, a mi kiválóan jellemzi a magyar strophát, akár a régi, akár a népkölteményeket tekintsük. Sajátsága abban áll, hogy páros rím után egy vagy több, szabad vagy rímelt sor következik, aztán az utó sor visszatérő mintegy, az első rímnek megfelelvén, mint:

Nem anyától lettél, Rózsafán termettél Piros pünkösd napján   (Ez szabad sor.) Hajnalban születtél.      (Visszatérő rím.)

Különböző pedig az úgynevezett ölelkező rímtől, mert ott egy magában hagyott rímre tér vissza; de itt páros rím az, mire visszaugrik. Az átugrott szabad sor helyett, még csinosabban egy középrímes, vagy két rövid állhat — néha több is, három, négy. Ily csinos forma már ez is:

Hortyogat kedvére róka a lyukában, Pihen az oroszlán sötét barlangjában: Kell nekem szenvednem, vég nélkül epednem,   (középrím) Heves vármegyének mély árestomában. (Népdal. I. 191. l.)

Régi költőinknél hosszabb vers-szak befejezése szinte gyakran történik ily módon, miből annak nemzeti jelleme kétségtelen; mint:

a)	Míg bennem a lélek Piheg, gyászban élek,    Már többet    Vig kedvet Nem is remélek.	(Ányos.)
b)	Szép élet, víg élet, Soha jobb nem lehet, Hopp! hát jőjön katonának,  (szabad) Ilyent ki szeret.	(Ányos.)
c)	Fortuna szekerén okosan űlj, Úgy forgasd tengelyét, hogy ki ne dűlj, Ha szépen | vezetett, Ha miben   | kedvezett, Meg ne örűlj             (visszatérő rím) Fortuna szekerén okosan űlj.	(Faludi.)
d)	Szánja az úr  | isten        | híveinek | romlását Az ő fiainak   | leányinak | rablását; Noha most    | eltűri        | De el nem szenvedi  (középrím) Nagy siralom | vallását.

Kétségkívül nemzeti alak, miről még inkább meggyőződhetünk, ha látjuk, hogy e templomi ének rhythmusa, strophája, nagyobb epicai költeményben is használatos volt, mint a XVI. századbeli „Jovenianus” czímű eposznak (Toldy ur által idézett) végsorai mutatják:

Immár ha meg | hallád    || kérlek meg ne | csufoljad, Az rút kevélységet         || inkább te hátrahagyjad Inkább a | nagy pohárt    || Az ének | mondónak.   (Középrím nem telt.) Jó boroddal | megtöltsed.     (Ez a visszatérő rím, felhangú, alhangúra.)

5. Ráütő rímnek mondom, midőn a visszatérő, mintegy elfeledve magát, nem a távolabbi, hanem a közelebbi párral rímez, azt még egyszer ráütvén. Ez is jellemző vonása népdalainknak, s nem ritka a régieknél. Péld.

Jaj már nékem! gyilkos nyila, Érzem mit tesz, tűz fáklyája,      Én szegény,      Én szegény, Nem is lehet nagyobb kén (kín)  (Amade.) Tettem méltó érdemeket, Tűrtem halálos sebeket,      Ne nevess,      Meg ne vess, Hanem egyszer már szeress.    (Amade.)

Ehez hasonló ráütés az, midőn a rövidebb végsor egy hosszabbal, mely közvetlen előtte áll, rímez, mint Csokonainál a stropha: „Mégyek már engedd meg drága kincsem” így záródik, népies fordulattal:

Hogy midőn | boldoggá  | kezdtem len- | ni El kell men- | ni.

E ráütő sor legtöbb népdalainkban már csak réja, azaz egyes szó, indulatszó, kurjantás (mint: Csillagom, Igazán, hajaha stb.), mely a refrainhez hasonló annyiban, mert minden versszaknál ismétlődik, néha bizonyos sor végén. Ily pótló ütemek, sorok más népköltészetben is divatoznak, (mint a skót: oh, jo, man, stb.) a müvelt költő, tárgyszerint, mellőzheti, vagy alkalmazza.

Végűl legyen szabad a magyar eposzi versformára egy szerény észrevételt tennem. Hogy a római hatos a nemzet nagy tömegénél sohasem leend népszerű, azt úgy histem, mutogatni nem kell. A Zrinyi-négyes túlélte magát, a kettős alexandrin nagyon is egyszerű idom. Az idegen epikai formák, mint az olasz terzina, az ottava és siciliai stanza, a Spencer-féle angol vers-szak alkalmazása nemcsak azért bajos, mert nyelvünk rímszegény, hanem és főleg azért, mert a magyar nemzeti rhythmus nem hajlandó a keresztrímekhez, s e külföldi stanzák épen úgy nem válhatnak népszerűvé, mint a hexameter. Ideje volna egy, a magyar rhythmuson alapuló eposzi versidomot találni föl: én a visszatérő rím sajátságin építve, következő összerakását kisérlém meg az alexandrinnak, mely népünknél mégis legéposzibb sor:

A király ünnepét fogom énekelni, Midőn összegyűltek a dal fejedelmi,     Fényes Visegrádon, Mátyás udvarában, Díjért, dicsőségért új versenyre kelni.     Oh lantom, ha értél valamit korábban,     Ha egy szikra lélek volt az asszu fában, Most, igazán, most kell magadért kitenned! Mert nem szabad nevét hiába fölvenned.

*

Ennyiben kivántam ezuttal a tanodai körök figyelmét is felhívni a magyar rhythmusra, melyet a klasszikai és nyugati formák mellett költészetünkben többé ignorálni nem lehet; részint azért, mert régibb verses maradványink idomához, majdnem a múlt század végeig, ily nyomozás adja a kellő kulcsot; részint, mert a költészetünk legújabb irányát csak ily tanulmányok után méltányolhatjuk eléggé. Amaz általános panasz mai költészetünk pongyolasága, formátlansága ellen jó részt el fog enyészni, ha a költeményekben nem azt keressük, ami nincs, t. i. kölcsönvett idegen schemákat, hanem megtaláljuk, ami van: nemzeti rhythmusunk — gyöngébb vagy teljesebb — hullámzását. Mert hogy e rhythmus az ódon és újabb idegen formákkal szemben, létezett s létezik, az tény: minő joggal? nem kevesebbel, úgy hiszem, mint a magyar zene és táncz. S ha valaki természetesnek találja, hogy minden zenemód közűl a magyar fül csak azt érzi teljesen, melynek ütemezése, hangmenete nemzeti jelleggel bir; ha nem kárhoztatja a nemzeti táncz iránti előszeretetet, holott a magyar láb e tekintetben szintoly alkalmas a cosmopolitaságra, mint bármelyik fajé a tollatlan kétlábú állatok közűl: ugy nincs miért nyelvünk hajlékonysága s alkalmas voltából az idegen költői formák mellett védokokat merítenie, sem roszalnia azon legújabb törekvést, mely több-kevesebb öntudattal működvén, a magyar rhythmusnak a költészetben is vissza akarja adni a nemzet kára nélkül el sem idegeníthető jogait. Oly költemény, melynek teljes élvezhetése végett előbb még a hellén-római, vagy más idegen világba kell áthelyezkedni — bármennyi szépséggel birjon különben — soha nem hathat igazán a nemzet egészére; mert a nagy többség épen azt, mi a verset verssé teszi, a rhythmust kénytelen nélkülözni, mi által a költemény zenei része rá nézve elveszett. Ez főkép a lyrában érezhető. Még nincs messze a kor, midőn legjobb költőink tiszta jámbusai vagy trochaeusai német zenére daloltattak; mert az idegen versidom idegen formát követelt a zeneszerzőtől. Lyránk a magyar zenétől teljesen meg vala válva: voltak szépen szavalható dalaink, de ha melodiával akartuk őket párosítni, a dallam nem lön magyar. E szakadást lyrai költészetünk s zenénk rhythmusa közt elenyészteni, a kettőt ismét természetes természetes összhangba hozni, feladata az ifjabb költői nemzedéknek. Hogy még eddig teljesen sokerült példányokat s nagy számmal nem mutathatni föl, az nem az irány helyessége ellen, hanem csak a kezdet nehézségéről tanúskodik. Hiszen ma már akármely gymnasiumi növendék könnyen és tisztán írja a trochaeust: ki hinné, hogy alig fél századdal ezelőtt egy Kazinczy Ferenc panaszkodott, hogy bár füle a német trochaeus zöngelmét teljesen érzi, magyarban azt nem képes követni? Igy vagyunk most nemzetu rhythmusunkkal: hosszú megszokás idegen schemákhoz idomítá költői nyelvünket; a ki tehát emeltebb hangon akar költeni, a nyelvvel együtt ama formáktól sem szabadulhatott, melyek közt a nyelv kifejlett, s igy a magyar rhythmus nem látszott összeférni magasb szárnyalású költeménnyel. Ezért a költő, ha nemzeti rhythmust kisérle meg, a népi nyelvhez fordult, melyben ama rhythmus fentartotta magát, vagy a régiek ószerű nyelvéhez folyamodott, hol még a magyar versidom egészen otthonos vala. Innen az ily költemények népes, vagy ószerű jelleme az íróknál, mint Horváth Ádám dalaiban („De mit töröm fejemet” — „Vigan élem világom”), Kazinczynál („Fekete szemű szép hölgyecske”) s attól fogva korunkig. De remélem, nincs messze az idő, hogy nemzeti rhythmus magasabb nyelvű költészettel is megfér; különösen lyránk betölti hivatását, ismét összhangzásba jő nemzeti zenénkkel, s lészen idomban s tartalmilag, testestül, lelkestül magyar.

Megjelent először a nagykőrösi ev. ref. főiskola Értesítőjében (1856); másodszor az Uj Magyar Muzeum 1856. évi IX. füzetében.^[1]

 

Megjegyzés

1. ↑ A forrásul szolgáló kiadás szerkesztőjének megjegyzése.
2. ↑

   Wer theilt die fliessend immer gleiche Reihe Belebend ab, dass sie sich rhytmisch regt? (Goethe.)

3. ↑ Ütenynek nevezték a tactust, kik az any képzőt oly panaceának tarták, mely minden szócsonkítási sebet meggyógyít. Én az ütem szót helyesebnek gondoltam.
4. ↑ Ha aesthetikusaink sejtenék, mily nem aesthetikai fogalmat köt össze népünk a vágány szóval, bizonyosan nem használnák ezt cæsura helyen.
5. ↑ Alliteratióval.
6. ↑ „Valami az asszonánczról.” Uj Magyar Muzeum 1854.
7. ↑ Csakhogy mindig 11 szótaggal. Ez elsietett fordítás csupán a formáért van.

forrás:
http://hu.wikisource.org/wiki/A_magyar_nemzeti_vers-idomr%C3%B3l