Szemiotika
A jelelmélet: a jelekkel foglalkozó általános tudomány. Gyökerei az ókori Görögországba nyúlnak vissza.
A jelelmélet: a jelekkel foglalkozó általános tudomány. Gyökerei az ókori Görögországba nyúlnak vissza.
[A szemiotika a jelek és a jelrendszerek tudománya, eredete a görög szemion („jel”) szó. Ebbe beletartozik a megértés, a jövőre vonatkozó állítások (predikció) és a jelentés: annak a folyamata, hogy miként jutunk el a jelentéshez, hogyan fogalmazzuk meg a jövőre vonatkozó gondolatainkat, és fogjuk fel, értjük meg a világot. A jelek általános elméleteit is szemiotikának nevezzük.
A szemiotikusok felfogása szerint a jelek egy nagyobb rendszerben kapnak jelentést. Egy nyelv szavainak és kifejezéseinek például egy adott nyelvben van jelentésük, és csak azért van jelentésük, mert az adott nyelv szerkezetében bizonyos rendeltetésük, használati szabályuk van.
A szemiotika előfutárai Platón, Arisztotelész és John Locke, megalapítója Charles Sanders Peirce („a szemiotika atyja”). Peirce mellett fontos megnevezni Saussure-t és Jakobsont is, akik szintén kiemelkedő fontosságúak a szemiotika területén. - wikipedia.hu]
A szemiotikusok felfogása szerint a jelek egy nagyobb rendszerben kapnak jelentést. Egy nyelv szavainak és kifejezéseinek például egy adott nyelvben van jelentésük, és csak azért van jelentésük, mert az adott nyelv szerkezetében bizonyos rendeltetésük, használati szabályuk van.
A szemiotika előfutárai Platón, Arisztotelész és John Locke, megalapítója Charles Sanders Peirce („a szemiotika atyja”). Peirce mellett fontos megnevezni Saussure-t és Jakobsont is, akik szintén kiemelkedő fontosságúak a szemiotika területén. - wikipedia.hu]
Mint a közvetlenül adottól az észlelhetetlenig haladó induktív megközelítés egy módja, amely a bizonyításelméletekkel – különösen az orvosival – mutat rokonságot, sokféleképpen fejlődött az epikureusok és különösen a sztoikusok jóvoltából. A testmozgás a lélek jelzése volt, a pirulás a szégyenkezés jele, a láz a betegség jele, illetve szimptómája – vagy ahogy később tekintették, „szándékolatlan indexe”.
Sem a sztoikus logikusok és szemantikusok művei – beleértve Khrüszipposzt –, sem epikureus kritikusaik írásai nem maradtak ránk azonban megfelelő terjedelemben. Gondolataikat nagyjából Sextus Empiricus és Diogenész Laeritosz fennmaradt munkáiból ismerhetjük meg: ezek mintegy félezer évvel iskolájuk virágkora után születtek, s így nyelvfilozófiájuk valódi természetének megismerése – amint ezt N. Kretzmann írja – „a szemantika történetének legeredményesebb vágya” marad.
Bárhogy is volt , a görög szignifikációelmélet – erősen orvosi felhangokkal (különösen Galénosznál) – a szémeiótiké elnevezést használta, amely a széma (’jel’), szémeiótikosz (’a jeleket megfigyelő’) szóból ered. A görög szémeiótiké szót a 17. sz. végén J. Locke vezette be az angol filozófiai értekezés fő sodrába. Locke a tudományok általa adott hármas felosztásán – vagyis a logikán, fizikán és etikán – belül külön ágazatnak nyilvánította a jelek tanát („doctrine of signs”), mondván, hogy „feladata a jelek természetével foglalkozni, amelyeknek az ész a dolgok megértésében vagy tudása másokkal való közlésében hasznát veszi”. Az angol szó és néhány azonos eredetű rokona ezután először mintegy két évszázaddal később jelenik meg Ch. S. Peirce munkáiban mint semeiotic, ritkán semeotic, leggyakrabban pedig semiotic formában. Ezenkívül használja még a semeiosy, vagy „egy jel használata” formáit, és természetesen a semiosist, többes számban semioses alakban. Peirce a „semiotic sémaiotké” terminust, a kísérő meghatározással együtt, miszerint az „a jelek majdnem szükségszerű vagy formális elmélete” kétségtelenül egyenesen Locke-tól vette át, akinek munkájáról máshol ezt írja: „ A híres Értekezés az emberi értelemről sok fejezetében… megteszi az első lépéseket a mélyreható analízis felé, amelyeket nem követtek továbbiak.” Egyik híres érterezésében Peirce úgy tekintette magát, mint egy „úttörőt vagy inkább telepest abban a tisztázó és feltáró munkában, amit én szemiotikának (semiotic), vagyis a lehetséges szemiózis lényegi természete és alapvető változatai elméletének hívok.”
Bár Peirce többször is hivatkozik J. J. Lambertre, mégis úgy tűnik, hogy eléggé megmagyarázhatatlan módon mégsem ismerte az utóbbi egyik könyvének első tíz fejezetét (Semiotik oder Lehre von der Bezeichnung der Gedanken und Dinge, ’Szemiotika, vagyis a gondolatok és dolgok jelölésének tana’ c.), ahol Lambert a kommunikáció és szignifikáció fő elveit jól ragadja meg, és következetesen szemiotikai keretben fejti ki. E mű több fontos szempontból, beleértve a szemiotikai terminus használatát is, előlegezi Peirce munkáját. Valójában – ahogy erre L. O. Rezjnyikov rámutatott – érdekes meglátásai ellenére Lambert „munkái a logikai-szemiotikai problémakör fejlődését alig befolyásolták”.
A német szóhasználatban egészen a legutóbbi időkig a Semiotik továbbra is a szimptomatológiát jelentette. Hogy csak egy példát említsünk: R. Kleinpaul, a nem verbális kommunikációról írt egyik első és legátfogóbb könyv szerzője, a terminust konvencionálisan használta: „Az orvosoknak van egy olyan tudományuk, amelyet szemiotikának neveznek, és ez a betegségek ismertetőjeleinek, vagy ahogy általában mondjuk, szimptómáinak tana” – bár gyorsan azt is hozzátette ehhez, „ár igazán szép az lenne, ha az egészségnek is meglenne a maga szemiotikája”
H. Hermes fogalomhasználata, aki a Semiotikon kizárólag a leíró szintaxissal szembenálló általános szintaxist értette, túlságosan egyéni, ötletszerű. Manapság az amerikai pragmatizmus, különösen Peirce, és a behaviourista társadalomtudomány – vagyis leginkább a Morris képviselte szemiotikai felfogás – hatására Németországban a Semiotik használata túlnyomórészt, és – úgy tűnik – végérvényesen azonosult az általános jeltudomány fogalmával. Ezenközben Amerikában a semiotic a filozófiai gyakorlatban, és azon túl is közszóvá vált, főként Ch. Morrisnak az általános jeltudomány különböző aspektusaival foglakozó publikációin keresztül, legkivált a ma már klasszikusnak számító 1938-as monográfia, a Foundations of Theory of Signs, és a jóval kidolgozottabb 1946-os könyv, a Sign Language and Behaviour alapján. Olvasóit Morris így tájékoztatta: „a jelekkel foglakozó elmélet számára talán a legáltalánosabban elfogadott név a »semantics«. A művemben alkalmazott terminust. A »semiotic«-ot a sztoikusok, J. Locke és Ch. Peirce használták. Nyelvészek és logikusok a semantics jelentését az egész terület egy részére korlátozzák, pontosan arra, amely a jelek jelentéseivel foglalkozik. Ezért a semiotic-ot mint általános megnevezést használjuk, a semantics szót pedig a szemiotikának a jelentésekkel foglalkozó részére alkalmazzuk.”
Morris terminológiáját Carnap gyorsan és megvesztegető módon elterjesztette úgy, hogy besorolta a semioticba „az egész nyelvtudomány” a Morris által korábban oda bevezetett hármas felosztás – szintaktika, szemantika, pragmatika – alapján. Érdemesnek látszik itt felsorolni továbbá azokat a változatokat, amelyeket a görög szémeiontól nyomon lehet követni: ilyen Reising kifejezése, a Semasiologia (1839), az angolban semasiology (1877); B. H. Smart sematology szava (1831) és Bühler talán ettől független Semantologie kifejezése, amelyet a semiotic-hoz nagyon közel álló jelentéssel használt, már többé-kevésbé eltűntek; valamint a semology, amely jelenleg népszerű bizonyos amerikai nyelvészkörökben. Végül meg kell említeni Lady Welby szavait: Sensifics (1896) és a közismertebb significs, amely 1917-ben a magukat significinek nevező holland tudóscsoport csatakiáltásává vált.
Ezután itt van még a semiotics szó különös volta. Peirce sohasem használta a semiotics kifejezést, sőt Morris sem, aki még kérte is az Approaches to Semiotics könyvsorozat szerkesztőjét – ahol összegyűjtött írásai megjelentek –, hogy tegyen egy külön terminológiai jegyzetet kötetéhez, amely ismerteti az ő és a sorozat szóhasználata közötti eltérést. Majdnem mindegyik kutató, aki Peirce-tradíció nyomában dolgozik, mint a Ch. S. Peirce Society körül tömörülő filozófusok, s az olyan kiváló nyelvészpartizán és Peirce-hívő, mint R. Jakobson, következetesen kerüli a semiotics szót, amelyet hajlamosak egyenesen barbarizmusnak tekinteni. Ennek ellenére a terminus mindenütt megjelent nyomtatásban.
Jelenlegi elterjedése és az 1960-as évek közepétől növekvő mérvű elfogadása valószínűleg egyetlen személy erőteljes közreműködésének köszönhető. Margaret Mead 1962. május 19-én, az utolsó perceiben annak a legelső amerikai konferenciának, amelyet e bontakozó témáról tartottak, kijelentette: „Nagyon szép lenne, ha úgy mehetnénk el innen, hogy legalább ideiglenes jelleggel megállapodnánk valamilyen elnevezésben, amelyet erre az egész területre alkalmazhatunk… Nagyon hasznos volna, ha lenne egy szavunk a rendszerezett kommunikációkra összes változataikban. Nem vagyok olyan szakértő ezen a területen, hogy meg tudjam mondani, melyik szót használjuk, úgy tűnik azonban, hogy az egészen különböző véleményeket valló emberek közül sokan használták itt a semiotics szót. Ez a szó tehát, amelyet valamilyen formában az eltérő felfogásból kiinduló emberek egyaránt alkalmaztak. Annak idején ezt írtam a kötet szerkesztői előszavában: „Hogy a mű tárgyának egységességét kifejezhessük, ezt az összegző természetű, bár igen túlterhelt szót – nem minden ellenkezés nélkül ugyan – beillesztettük munkánk fő címébe”, amely így lett Approaches to semiotics.”
A Szovjetunióban, ahol e tudományt páratlan koncentrációval és színvonalon művelik, és ahol az ennek szentelt első tudományos ülést 1962-ben tartották – majdnem egy időben a mi kezdeti erőfeszítéseinkkel – az előszeretettel használt terminus (szemiotyika) szintén a semiotic(s) alakra hasonlítanak. Érdekes megjegyezni azonban, hogy a szemiotikai tanulmányok híres központja – melyet 1964-ben alapítottak a tartui egyetemen – kiadványait a klasszicizáló görög Semiotiké c. és orosz alcímmel (Trudi po znakovim szisztyemam) jelenteti meg.
Lengyelországban, ahol sokat áldoznak a jeltudomány fejlesztésére, egyértelműen előnyben részesítik a semiotics kifejezést. Majdnem teljesen egyező a helyzet a szláv világ többi részén. A magyarban hasonlóképpen a szemiotika szót használják. Ellentétben az eddig vázolt „Locke-Peirce-Morris-hagyomány”-nyal, amely Amerikában valamint Észak- és Kelet-Európában dominál, van egy egészen másféle tradíció is, amely – bár nem kizárólagosan, hiszen nyomai vannak az angolban, különösen a brit szóhasználatban – az újlatin országokban terjedt el. Ennek a tradíciónak, amelyet „saussure-i hagyománynak” hívhatunk, két különböző forrása van: eredetileg a görög orvostudomány, majd jóval később, erre épülve F. de Saussure közvetlen öröksége. A franciában két formát találunk, ezek: sémiologie és séméiologie, mindkettő két jelentéssel: 1. „az orvostudomány része, amely a betegségek jeleit tanulmányozza”, és 2. „a jelek életét a társadalmi élet keretei között tanulmányozó tudomány”, vagy a „jelek (nyelvek, kódok, jelzések stb.) rendszereit tanulmányozó tudomány”. Van még két másik forma 1955-ből adatolva: a sémiotique és a sémeiotique, mindkettőnek lényegében ugyanaz a meghatározása. A helyzet, mutatis mutandis, ugyanez a többi újlatin nyelvben is, az olaszban azonban a semiotica csak jeltudományra vonatkozik, a semeiotica pedig csak orvosi kontextusban érvényes: a románban viszont a semiologie az orvostudomány része és a semitica a jeltudomány. Számunkra elsősorban a sémiologie fontos jeltudományi értelemben, amelyet Saussure hozott létre. Egyik változatában a kulcsidézet így szól:
A nyelv gondolatokat kifejező jelek rendszere, és ezért összehasonlítható az írással, a süketnéma (!) ábécével, a szimbolikus szertartásokkal, az udvariassági formákkal, a katonai jelzésekkel stb. Csak éppen a legfontosabb e rendszerek közül. Elképzelhetünk egy olyan tudományt, amely a jelek életét tanulmányozza a társadalmi élet keretei között; (ez) a társas lélektan, és következésképpen (az általános lélektan része lenne, amelyet mi) a görög (szémeion „jel” szó alapján) szemiológiának nevezünk. Ez arra hivatott megtanítani bennünket, miben állnak a jelek, s milyen törvények igazgatják őket. Mivel a szemiológia még nem létezik, nem tudjuk megmondani, hogy milyen lesz; de van létjogosultsága, s helye előre meg van határozva. Nyelvtudomány csupán egy része ennek az általános tudománynak; a törvények, amelyeket a szemiológia majd feltár, alkalmazhatók lesznek a nyelvtudományban, és ez utóbbi ily módon egy jól meghatározott területhez kapcsolódik majd az emberi jelenségek összességén belül.
A fogalom és a deszignátuma, a sémiologie feljegyzése először Saussure egyik 1894. novemberi jegyzetében található. 1916-tól kezdve, és különösen Buyssens e tárgyból készült monografikus feldolgozása után a szó szétáramlott a francia tudományos, ill. nyelvészeti értekezések nyelvében, és ma olyan alapvető művekben olvashatók, mint Barthes, Mounin és Guiraud könyvei. Azonban ezt a látszólag egyszerű történet az utóbbi időben meglehetősen összegabalyodott egy kettős keresztezés miatt: mialatt a sémiologie semiology álnéven és „semiotic” jelntéssel átkelt Angliába a csatornán, a semiotic az ellenkező irányba utazott és cikkcakkban az Atlanti-óceánon keresztül érkezett vissza, hogy újraélessze a sémiotique-ot „sémiologie” jelentéssel. Így Barthes fontos esszéje, az Éléments de sémiologie Angliában (és így Amerikában is elterjedve) Elements of Semiology c. jelent meg és most ez a terminus, a párizsi szellemi élet nyomásától újraerősödve, rendszeresen feltűnik az angol újságokban és folyóiratokban, valamint a legkülönbözőbb verbális és nem verbális művészetekről kiadott kötetek özönében, az építészettől kezdve a filmművészetekig. A brit angolba tehát – úgy tűnik – a semiology forma szilárdan beépült, míg az amerikai angolban a sémiotic(s) szóval foyltatott versenyben alul maradt; a franciában a sémiologie és a sémiotique riválisok, és hogy melyik kerül ki győztesen a versenyből, még kétséges.
A semiotic, semiotics és semiology, hogy csak a három legelterjedtebb rokon születésű angol formát említsük, még szűkebb értelemben sem, vagyis orvosi használatukat kizárva, nem cserélhetők fel egymással. Választása már eleve jelzi a vájtfülű olvasónak, hogy a szerző a Locke–Peirce–Morris-tradíciót, a Mead-féle variációt, vagy Saussure gondolatainak és véleményének rendszerét követi-e. Bár ezek a szavak – ugyan nem szükségszerűen – ugyanarra a denotátumra vonatkoznak, igen különböző gondolati atmoszférát teremtenek. Néhány tudós kifejezetten különválasztotta a semiotic és semiology denotátumát. Ez volt Hjelmslev gyakorlata is, aki a következő formális meghatározásokat adta: a semiotic (dánul semiotik) –„hierarchia, amelynek bármely eleme feltételez egy, kölcsönös viszony által meghatározott osztályokra való további felosztást, úgy, hogy ezen osztályok bármelyike kölcsönös mutáció által meghatározot származékokra bontható”; és a semiology (dánul semiologi) –„metaszemiotika, amelynek tárgy szemiotikája nem tudományos szemiotika”. Hjelmslev ezenkívül használta – bár esetlegesen és nem szabályszerűen – a semiotics szót is, és ő vezette be, formálissá téve, a metasemiotic („tárgy-szemiotika”) és a metasemiology fogalmakat. Buzgó követői megpróbálták állandósítani a szakadást: „Az önálló tudományról, amit keresünk, kiderül, hogy ez inkább egy immanens szemiológia – vagyis az a tudomány, amely a semiotics (sic!) jelenségeit, vagy általában vett jelrendszereket tanulmányozza”. A semiotic pedig jelrendszert jelent. A francuában a sémiotique és a sémiologie denotátumait sokféleképpen megkülönböztetik egymástól, pl. Kristeva és Mounin, aki már említettük, ellenzi az „általános szemiológia” megjelölését a sémoitique terminussal, bár mintha elégedett lenne, ha a szó használatát leszűkítenénk „a közelebbről nem nyelvi kommunkikáció rendszerének jelölésére: az új jelek egy szemiotikát alkotnak, a festészet talán egy másikat stb.” Az olasz nyelvben az eddig írt legérdekesebb jeltudományi szöveggyűjtemény írója, U. Eco élesen elválasztja egymástól a semiologia és semiotiche jelentéseket, bár nem a meglévő használat alapján, hanem –úgymond – ex cathedra, azért, hogy hagyományt – kérdés, hogy ez mennyire lesz életképes – teremtsen és elébe vágjon a jövő vitáinak.
Irodalom:
J. H. Lambert: Neues Organon, 2. köt., Semiotik oder Lehre von der Bezeichnung der Gedanken und Dinge (1764)
R. Kleinpaul: Sprache ohne Worte (1888)
G. Weltring: Das Semeion in der aristotelischen, stoischen, epikureischen und skeptischen Philosophie (1910)
H. Hermes: Semiotik (1938)
R. Carnap: Introduction to Semanics (1942)
A. W. Read: An Account of the Word „Semanic” (Word, 1948)
L. Hjelmslev: Prolegomena to a Theory of Language (1953)
R. I. Aaron: John Locke (1955)
J. Locke: Értekezés az emberi értelemről (1964) Approaches to Semiotics (1964-)
Ch. S. Peirce: Collected papaers (1965-1966)
F. de Saussure: Bevezetés az általános nyelvészetbe (1967)
P. Robert: Dictionnaire alphabétigue et analogique de la langue francaise (1967)
N. Kretzmann: Semanics, History of (Encyclopedia of Philosophy, 7. köt., 1967)
L. O. ReznikoW: Erk enntnistheoretische Fragen der Semiotik (1968)
U. Eco: La struttura assente (1968)
G. Mounin: Introduction a la sémiotique (1970)
Ch. W. Morris. Writings ont he General Theory of Sings (1971)
E. Meletinsky–D. Segal: Structuralism and Semiotics int he USSR (Diogenes, 1971)
Voigt V.: Bevezetés a szemiotikába (1977)
Th. A. Sebeok: A jelek sokrétű azonossága – a jeltudomány nevének kialakulása (Kultúra és szemiotika, 1981)
K. Eimermacher (szerk): Semiotica Sovietica (1-2 köt., München 1986)
(Thomas A. Sebeok, Világirodalmi Lexikon)
Miért fontos a szemiotika?
„A jelek értelmezése nem könnyű dolog. Nemcsak a piktogramokkal csigavonalban teleírt knosszoszi korongot vagy az etruszk írást nem fejtették még meg, hanem Hieronymus Bosch képeinek értelmezéséről is egymásnak ellentmondó köteteket írtak össze… Ugyanakkor igen találékonyak vagyunk jelek és jelrendszerek kialakításában és újjáalakításában.
Tamgáktól és tulajdonjegyektől ex librisig és kacskaringósan egyéni (“miniszteri”) aláírásig, néhány ruhadarabból összeállított újszerű és hódító öltözetekig, új termékek fantázianeveiig vagy rajzfilmeken egy-két vonással állat- vagy robot-szereplőkig, akiknek azonban azért emberi jellemvonásait is jól tudjuk érzékeltetni – se szeri, se száma a sikerültnek tekinthető jelezési folyamatoknak… azt sem kifogásolhatjuk, hogy ehhez a spontán jelalkotási és -befogadási folyamathoz riktán társul teoretikus szemiotika, mivel a múltban sem volt akadálya mondjuk a tenyérjóslásnak vagy a francia forradalom ünnepélyei megrendezésének, hogy csak alkalmazott és nem szaktudás szemiotikusok álltak rendelkezésre.
Mégis azt vélem, hogy napjainkban lehetséges lenne a szemiotikai kultúra magasabb szintre emelése a kultúra e köznapi értelmében (vö. lakáskultúra): amikor ez az adott körülmények és feltételek értelmes használatát jelenti.
Ehhez azonban a szemiotika oktatására, illetve szemiotikai nevelésre lenne szükség.”
(Voigt Vilmos: Szemiotikai kultúra – a kultúra szemiotikája. Debrecen, 1990. 39. l.)
A magyarországi szemiotika
A jeltan néhány fontos, Magyarországon is művelt területe: antropo-, bio-, építészet-, etno-, film-, irodalom-, mitológiai, narratív, nyelv-, társadalmi, vizuális, zooszemiotika stb.
A különösen jellemző magyarországi szemiotikai kutatások: a tulajdonjelek, a tudományok, a művészet (pl. film, a színház), a mindennapi kultúra (pl. öltözet, hirdetés, ünnep, halál, temetés, tetoválás), a nyelv (hírek, jelszók, firkálások, stílus), a mitológia, az ikonográfia, a zenei kommunikáció, a népművészeti motívumok, a falu, a város jelei, illetve jelrendszerei. A magyar szemiotikában két irányzat különösen kiemelkedik: az etno- és a társadalomszemiotika.
Szemiotika az oktatásban
A szemiotika alapfogalmai Magyarországon már az alapfokú oktatásba is bevonultak (mindennapi jelek használata, nyelvtan, főként jelentéstan stb.).
A középiskolában ugyancsak a nyelvtananyagban megtalálhatók szemiotikai alapismeretek, sőt a nyelvtudomány szemiotikai kiterjesztése is alapvető tananyag.
A magyarországi főiskolák és tudományegyetemek mindegyikén van szemiotikaoktatás (különösen a szabad bölcsészet és a kommunikáció oktatásában).
Tény azonban az is, hogy még sincs szervezett tudományos háttér, intézmény, publikációs lehetőség, sőt a szemiotikát tanító tanárok sem tartanak egymással szoros kapcsolatot. (...)
Sem a sztoikus logikusok és szemantikusok művei – beleértve Khrüszipposzt –, sem epikureus kritikusaik írásai nem maradtak ránk azonban megfelelő terjedelemben. Gondolataikat nagyjából Sextus Empiricus és Diogenész Laeritosz fennmaradt munkáiból ismerhetjük meg: ezek mintegy félezer évvel iskolájuk virágkora után születtek, s így nyelvfilozófiájuk valódi természetének megismerése – amint ezt N. Kretzmann írja – „a szemantika történetének legeredményesebb vágya” marad.
Bárhogy is volt , a görög szignifikációelmélet – erősen orvosi felhangokkal (különösen Galénosznál) – a szémeiótiké elnevezést használta, amely a széma (’jel’), szémeiótikosz (’a jeleket megfigyelő’) szóból ered. A görög szémeiótiké szót a 17. sz. végén J. Locke vezette be az angol filozófiai értekezés fő sodrába. Locke a tudományok általa adott hármas felosztásán – vagyis a logikán, fizikán és etikán – belül külön ágazatnak nyilvánította a jelek tanát („doctrine of signs”), mondván, hogy „feladata a jelek természetével foglalkozni, amelyeknek az ész a dolgok megértésében vagy tudása másokkal való közlésében hasznát veszi”. Az angol szó és néhány azonos eredetű rokona ezután először mintegy két évszázaddal később jelenik meg Ch. S. Peirce munkáiban mint semeiotic, ritkán semeotic, leggyakrabban pedig semiotic formában. Ezenkívül használja még a semeiosy, vagy „egy jel használata” formáit, és természetesen a semiosist, többes számban semioses alakban. Peirce a „semiotic sémaiotké” terminust, a kísérő meghatározással együtt, miszerint az „a jelek majdnem szükségszerű vagy formális elmélete” kétségtelenül egyenesen Locke-tól vette át, akinek munkájáról máshol ezt írja: „ A híres Értekezés az emberi értelemről sok fejezetében… megteszi az első lépéseket a mélyreható analízis felé, amelyeket nem követtek továbbiak.” Egyik híres érterezésében Peirce úgy tekintette magát, mint egy „úttörőt vagy inkább telepest abban a tisztázó és feltáró munkában, amit én szemiotikának (semiotic), vagyis a lehetséges szemiózis lényegi természete és alapvető változatai elméletének hívok.”
Bár Peirce többször is hivatkozik J. J. Lambertre, mégis úgy tűnik, hogy eléggé megmagyarázhatatlan módon mégsem ismerte az utóbbi egyik könyvének első tíz fejezetét (Semiotik oder Lehre von der Bezeichnung der Gedanken und Dinge, ’Szemiotika, vagyis a gondolatok és dolgok jelölésének tana’ c.), ahol Lambert a kommunikáció és szignifikáció fő elveit jól ragadja meg, és következetesen szemiotikai keretben fejti ki. E mű több fontos szempontból, beleértve a szemiotikai terminus használatát is, előlegezi Peirce munkáját. Valójában – ahogy erre L. O. Rezjnyikov rámutatott – érdekes meglátásai ellenére Lambert „munkái a logikai-szemiotikai problémakör fejlődését alig befolyásolták”.
A német szóhasználatban egészen a legutóbbi időkig a Semiotik továbbra is a szimptomatológiát jelentette. Hogy csak egy példát említsünk: R. Kleinpaul, a nem verbális kommunikációról írt egyik első és legátfogóbb könyv szerzője, a terminust konvencionálisan használta: „Az orvosoknak van egy olyan tudományuk, amelyet szemiotikának neveznek, és ez a betegségek ismertetőjeleinek, vagy ahogy általában mondjuk, szimptómáinak tana” – bár gyorsan azt is hozzátette ehhez, „ár igazán szép az lenne, ha az egészségnek is meglenne a maga szemiotikája”
H. Hermes fogalomhasználata, aki a Semiotikon kizárólag a leíró szintaxissal szembenálló általános szintaxist értette, túlságosan egyéni, ötletszerű. Manapság az amerikai pragmatizmus, különösen Peirce, és a behaviourista társadalomtudomány – vagyis leginkább a Morris képviselte szemiotikai felfogás – hatására Németországban a Semiotik használata túlnyomórészt, és – úgy tűnik – végérvényesen azonosult az általános jeltudomány fogalmával. Ezenközben Amerikában a semiotic a filozófiai gyakorlatban, és azon túl is közszóvá vált, főként Ch. Morrisnak az általános jeltudomány különböző aspektusaival foglakozó publikációin keresztül, legkivált a ma már klasszikusnak számító 1938-as monográfia, a Foundations of Theory of Signs, és a jóval kidolgozottabb 1946-os könyv, a Sign Language and Behaviour alapján. Olvasóit Morris így tájékoztatta: „a jelekkel foglakozó elmélet számára talán a legáltalánosabban elfogadott név a »semantics«. A művemben alkalmazott terminust. A »semiotic«-ot a sztoikusok, J. Locke és Ch. Peirce használták. Nyelvészek és logikusok a semantics jelentését az egész terület egy részére korlátozzák, pontosan arra, amely a jelek jelentéseivel foglalkozik. Ezért a semiotic-ot mint általános megnevezést használjuk, a semantics szót pedig a szemiotikának a jelentésekkel foglalkozó részére alkalmazzuk.”
Morris terminológiáját Carnap gyorsan és megvesztegető módon elterjesztette úgy, hogy besorolta a semioticba „az egész nyelvtudomány” a Morris által korábban oda bevezetett hármas felosztás – szintaktika, szemantika, pragmatika – alapján. Érdemesnek látszik itt felsorolni továbbá azokat a változatokat, amelyeket a görög szémeiontól nyomon lehet követni: ilyen Reising kifejezése, a Semasiologia (1839), az angolban semasiology (1877); B. H. Smart sematology szava (1831) és Bühler talán ettől független Semantologie kifejezése, amelyet a semiotic-hoz nagyon közel álló jelentéssel használt, már többé-kevésbé eltűntek; valamint a semology, amely jelenleg népszerű bizonyos amerikai nyelvészkörökben. Végül meg kell említeni Lady Welby szavait: Sensifics (1896) és a közismertebb significs, amely 1917-ben a magukat significinek nevező holland tudóscsoport csatakiáltásává vált.
Ezután itt van még a semiotics szó különös volta. Peirce sohasem használta a semiotics kifejezést, sőt Morris sem, aki még kérte is az Approaches to Semiotics könyvsorozat szerkesztőjét – ahol összegyűjtött írásai megjelentek –, hogy tegyen egy külön terminológiai jegyzetet kötetéhez, amely ismerteti az ő és a sorozat szóhasználata közötti eltérést. Majdnem mindegyik kutató, aki Peirce-tradíció nyomában dolgozik, mint a Ch. S. Peirce Society körül tömörülő filozófusok, s az olyan kiváló nyelvészpartizán és Peirce-hívő, mint R. Jakobson, következetesen kerüli a semiotics szót, amelyet hajlamosak egyenesen barbarizmusnak tekinteni. Ennek ellenére a terminus mindenütt megjelent nyomtatásban.
Jelenlegi elterjedése és az 1960-as évek közepétől növekvő mérvű elfogadása valószínűleg egyetlen személy erőteljes közreműködésének köszönhető. Margaret Mead 1962. május 19-én, az utolsó perceiben annak a legelső amerikai konferenciának, amelyet e bontakozó témáról tartottak, kijelentette: „Nagyon szép lenne, ha úgy mehetnénk el innen, hogy legalább ideiglenes jelleggel megállapodnánk valamilyen elnevezésben, amelyet erre az egész területre alkalmazhatunk… Nagyon hasznos volna, ha lenne egy szavunk a rendszerezett kommunikációkra összes változataikban. Nem vagyok olyan szakértő ezen a területen, hogy meg tudjam mondani, melyik szót használjuk, úgy tűnik azonban, hogy az egészen különböző véleményeket valló emberek közül sokan használták itt a semiotics szót. Ez a szó tehát, amelyet valamilyen formában az eltérő felfogásból kiinduló emberek egyaránt alkalmaztak. Annak idején ezt írtam a kötet szerkesztői előszavában: „Hogy a mű tárgyának egységességét kifejezhessük, ezt az összegző természetű, bár igen túlterhelt szót – nem minden ellenkezés nélkül ugyan – beillesztettük munkánk fő címébe”, amely így lett Approaches to semiotics.”
A Szovjetunióban, ahol e tudományt páratlan koncentrációval és színvonalon művelik, és ahol az ennek szentelt első tudományos ülést 1962-ben tartották – majdnem egy időben a mi kezdeti erőfeszítéseinkkel – az előszeretettel használt terminus (szemiotyika) szintén a semiotic(s) alakra hasonlítanak. Érdekes megjegyezni azonban, hogy a szemiotikai tanulmányok híres központja – melyet 1964-ben alapítottak a tartui egyetemen – kiadványait a klasszicizáló görög Semiotiké c. és orosz alcímmel (Trudi po znakovim szisztyemam) jelenteti meg.
Lengyelországban, ahol sokat áldoznak a jeltudomány fejlesztésére, egyértelműen előnyben részesítik a semiotics kifejezést. Majdnem teljesen egyező a helyzet a szláv világ többi részén. A magyarban hasonlóképpen a szemiotika szót használják. Ellentétben az eddig vázolt „Locke-Peirce-Morris-hagyomány”-nyal, amely Amerikában valamint Észak- és Kelet-Európában dominál, van egy egészen másféle tradíció is, amely – bár nem kizárólagosan, hiszen nyomai vannak az angolban, különösen a brit szóhasználatban – az újlatin országokban terjedt el. Ennek a tradíciónak, amelyet „saussure-i hagyománynak” hívhatunk, két különböző forrása van: eredetileg a görög orvostudomány, majd jóval később, erre épülve F. de Saussure közvetlen öröksége. A franciában két formát találunk, ezek: sémiologie és séméiologie, mindkettő két jelentéssel: 1. „az orvostudomány része, amely a betegségek jeleit tanulmányozza”, és 2. „a jelek életét a társadalmi élet keretei között tanulmányozó tudomány”, vagy a „jelek (nyelvek, kódok, jelzések stb.) rendszereit tanulmányozó tudomány”. Van még két másik forma 1955-ből adatolva: a sémiotique és a sémeiotique, mindkettőnek lényegében ugyanaz a meghatározása. A helyzet, mutatis mutandis, ugyanez a többi újlatin nyelvben is, az olaszban azonban a semiotica csak jeltudományra vonatkozik, a semeiotica pedig csak orvosi kontextusban érvényes: a románban viszont a semiologie az orvostudomány része és a semitica a jeltudomány. Számunkra elsősorban a sémiologie fontos jeltudományi értelemben, amelyet Saussure hozott létre. Egyik változatában a kulcsidézet így szól:
A nyelv gondolatokat kifejező jelek rendszere, és ezért összehasonlítható az írással, a süketnéma (!) ábécével, a szimbolikus szertartásokkal, az udvariassági formákkal, a katonai jelzésekkel stb. Csak éppen a legfontosabb e rendszerek közül. Elképzelhetünk egy olyan tudományt, amely a jelek életét tanulmányozza a társadalmi élet keretei között; (ez) a társas lélektan, és következésképpen (az általános lélektan része lenne, amelyet mi) a görög (szémeion „jel” szó alapján) szemiológiának nevezünk. Ez arra hivatott megtanítani bennünket, miben állnak a jelek, s milyen törvények igazgatják őket. Mivel a szemiológia még nem létezik, nem tudjuk megmondani, hogy milyen lesz; de van létjogosultsága, s helye előre meg van határozva. Nyelvtudomány csupán egy része ennek az általános tudománynak; a törvények, amelyeket a szemiológia majd feltár, alkalmazhatók lesznek a nyelvtudományban, és ez utóbbi ily módon egy jól meghatározott területhez kapcsolódik majd az emberi jelenségek összességén belül.
A fogalom és a deszignátuma, a sémiologie feljegyzése először Saussure egyik 1894. novemberi jegyzetében található. 1916-tól kezdve, és különösen Buyssens e tárgyból készült monografikus feldolgozása után a szó szétáramlott a francia tudományos, ill. nyelvészeti értekezések nyelvében, és ma olyan alapvető művekben olvashatók, mint Barthes, Mounin és Guiraud könyvei. Azonban ezt a látszólag egyszerű történet az utóbbi időben meglehetősen összegabalyodott egy kettős keresztezés miatt: mialatt a sémiologie semiology álnéven és „semiotic” jelntéssel átkelt Angliába a csatornán, a semiotic az ellenkező irányba utazott és cikkcakkban az Atlanti-óceánon keresztül érkezett vissza, hogy újraélessze a sémiotique-ot „sémiologie” jelentéssel. Így Barthes fontos esszéje, az Éléments de sémiologie Angliában (és így Amerikában is elterjedve) Elements of Semiology c. jelent meg és most ez a terminus, a párizsi szellemi élet nyomásától újraerősödve, rendszeresen feltűnik az angol újságokban és folyóiratokban, valamint a legkülönbözőbb verbális és nem verbális művészetekről kiadott kötetek özönében, az építészettől kezdve a filmművészetekig. A brit angolba tehát – úgy tűnik – a semiology forma szilárdan beépült, míg az amerikai angolban a sémiotic(s) szóval foyltatott versenyben alul maradt; a franciában a sémiologie és a sémiotique riválisok, és hogy melyik kerül ki győztesen a versenyből, még kétséges.
A semiotic, semiotics és semiology, hogy csak a három legelterjedtebb rokon születésű angol formát említsük, még szűkebb értelemben sem, vagyis orvosi használatukat kizárva, nem cserélhetők fel egymással. Választása már eleve jelzi a vájtfülű olvasónak, hogy a szerző a Locke–Peirce–Morris-tradíciót, a Mead-féle variációt, vagy Saussure gondolatainak és véleményének rendszerét követi-e. Bár ezek a szavak – ugyan nem szükségszerűen – ugyanarra a denotátumra vonatkoznak, igen különböző gondolati atmoszférát teremtenek. Néhány tudós kifejezetten különválasztotta a semiotic és semiology denotátumát. Ez volt Hjelmslev gyakorlata is, aki a következő formális meghatározásokat adta: a semiotic (dánul semiotik) –„hierarchia, amelynek bármely eleme feltételez egy, kölcsönös viszony által meghatározott osztályokra való további felosztást, úgy, hogy ezen osztályok bármelyike kölcsönös mutáció által meghatározot származékokra bontható”; és a semiology (dánul semiologi) –„metaszemiotika, amelynek tárgy szemiotikája nem tudományos szemiotika”. Hjelmslev ezenkívül használta – bár esetlegesen és nem szabályszerűen – a semiotics szót is, és ő vezette be, formálissá téve, a metasemiotic („tárgy-szemiotika”) és a metasemiology fogalmakat. Buzgó követői megpróbálták állandósítani a szakadást: „Az önálló tudományról, amit keresünk, kiderül, hogy ez inkább egy immanens szemiológia – vagyis az a tudomány, amely a semiotics (sic!) jelenségeit, vagy általában vett jelrendszereket tanulmányozza”. A semiotic pedig jelrendszert jelent. A francuában a sémiotique és a sémiologie denotátumait sokféleképpen megkülönböztetik egymástól, pl. Kristeva és Mounin, aki már említettük, ellenzi az „általános szemiológia” megjelölését a sémoitique terminussal, bár mintha elégedett lenne, ha a szó használatát leszűkítenénk „a közelebbről nem nyelvi kommunkikáció rendszerének jelölésére: az új jelek egy szemiotikát alkotnak, a festészet talán egy másikat stb.” Az olasz nyelvben az eddig írt legérdekesebb jeltudományi szöveggyűjtemény írója, U. Eco élesen elválasztja egymástól a semiologia és semiotiche jelentéseket, bár nem a meglévő használat alapján, hanem –úgymond – ex cathedra, azért, hogy hagyományt – kérdés, hogy ez mennyire lesz életképes – teremtsen és elébe vágjon a jövő vitáinak.
Irodalom:
J. H. Lambert: Neues Organon, 2. köt., Semiotik oder Lehre von der Bezeichnung der Gedanken und Dinge (1764)
R. Kleinpaul: Sprache ohne Worte (1888)
G. Weltring: Das Semeion in der aristotelischen, stoischen, epikureischen und skeptischen Philosophie (1910)
H. Hermes: Semiotik (1938)
R. Carnap: Introduction to Semanics (1942)
A. W. Read: An Account of the Word „Semanic” (Word, 1948)
L. Hjelmslev: Prolegomena to a Theory of Language (1953)
R. I. Aaron: John Locke (1955)
J. Locke: Értekezés az emberi értelemről (1964) Approaches to Semiotics (1964-)
Ch. S. Peirce: Collected papaers (1965-1966)
F. de Saussure: Bevezetés az általános nyelvészetbe (1967)
P. Robert: Dictionnaire alphabétigue et analogique de la langue francaise (1967)
N. Kretzmann: Semanics, History of (Encyclopedia of Philosophy, 7. köt., 1967)
L. O. ReznikoW: Erk enntnistheoretische Fragen der Semiotik (1968)
U. Eco: La struttura assente (1968)
G. Mounin: Introduction a la sémiotique (1970)
Ch. W. Morris. Writings ont he General Theory of Sings (1971)
E. Meletinsky–D. Segal: Structuralism and Semiotics int he USSR (Diogenes, 1971)
Voigt V.: Bevezetés a szemiotikába (1977)
Th. A. Sebeok: A jelek sokrétű azonossága – a jeltudomány nevének kialakulása (Kultúra és szemiotika, 1981)
K. Eimermacher (szerk): Semiotica Sovietica (1-2 köt., München 1986)
(Thomas A. Sebeok, Világirodalmi Lexikon)
Miért fontos a szemiotika?
„A jelek értelmezése nem könnyű dolog. Nemcsak a piktogramokkal csigavonalban teleírt knosszoszi korongot vagy az etruszk írást nem fejtették még meg, hanem Hieronymus Bosch képeinek értelmezéséről is egymásnak ellentmondó köteteket írtak össze… Ugyanakkor igen találékonyak vagyunk jelek és jelrendszerek kialakításában és újjáalakításában.
Tamgáktól és tulajdonjegyektől ex librisig és kacskaringósan egyéni (“miniszteri”) aláírásig, néhány ruhadarabból összeállított újszerű és hódító öltözetekig, új termékek fantázianeveiig vagy rajzfilmeken egy-két vonással állat- vagy robot-szereplőkig, akiknek azonban azért emberi jellemvonásait is jól tudjuk érzékeltetni – se szeri, se száma a sikerültnek tekinthető jelezési folyamatoknak… azt sem kifogásolhatjuk, hogy ehhez a spontán jelalkotási és -befogadási folyamathoz riktán társul teoretikus szemiotika, mivel a múltban sem volt akadálya mondjuk a tenyérjóslásnak vagy a francia forradalom ünnepélyei megrendezésének, hogy csak alkalmazott és nem szaktudás szemiotikusok álltak rendelkezésre.
Mégis azt vélem, hogy napjainkban lehetséges lenne a szemiotikai kultúra magasabb szintre emelése a kultúra e köznapi értelmében (vö. lakáskultúra): amikor ez az adott körülmények és feltételek értelmes használatát jelenti.
Ehhez azonban a szemiotika oktatására, illetve szemiotikai nevelésre lenne szükség.”
(Voigt Vilmos: Szemiotikai kultúra – a kultúra szemiotikája. Debrecen, 1990. 39. l.)
A magyarországi szemiotika
A jeltan néhány fontos, Magyarországon is művelt területe: antropo-, bio-, építészet-, etno-, film-, irodalom-, mitológiai, narratív, nyelv-, társadalmi, vizuális, zooszemiotika stb.
A különösen jellemző magyarországi szemiotikai kutatások: a tulajdonjelek, a tudományok, a művészet (pl. film, a színház), a mindennapi kultúra (pl. öltözet, hirdetés, ünnep, halál, temetés, tetoválás), a nyelv (hírek, jelszók, firkálások, stílus), a mitológia, az ikonográfia, a zenei kommunikáció, a népművészeti motívumok, a falu, a város jelei, illetve jelrendszerei. A magyar szemiotikában két irányzat különösen kiemelkedik: az etno- és a társadalomszemiotika.
Szemiotika az oktatásban
A szemiotika alapfogalmai Magyarországon már az alapfokú oktatásba is bevonultak (mindennapi jelek használata, nyelvtan, főként jelentéstan stb.).
A középiskolában ugyancsak a nyelvtananyagban megtalálhatók szemiotikai alapismeretek, sőt a nyelvtudomány szemiotikai kiterjesztése is alapvető tananyag.
A magyarországi főiskolák és tudományegyetemek mindegyikén van szemiotikaoktatás (különösen a szabad bölcsészet és a kommunikáció oktatásában).
Tény azonban az is, hogy még sincs szervezett tudományos háttér, intézmény, publikációs lehetőség, sőt a szemiotikát tanító tanárok sem tartanak egymással szoros kapcsolatot. (...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése