Leuveni Kódex

Leuveni Kódex – A latin nyelvű, olasz Domonkos-rendi szerzetes által írt hártyakódexben található a legkorábbi magyar – és egyben finnugor – irodalmi alkotás, a 13. századi Ómagyar Mária-siralom. A szövegemlék a 134b hártyalapon olvasható, ahová magyar Domonkos-rendi szerzetes szúrta be. Ezen kívül a kódexben találhatók a legkorábbi magyar nyelvű glosszák is. A 298 lapból álló kézirat régebbi, mint kötése, amely elég szerény külsejű – talán mert mindennapos használatra készült. A díszítetlen bőrrel bevont fatáblákról mára elvesztek a koptatógombok és a két csat, ami középen összetartotta a 147 x 101 mm nagyságú kódexet. A kézirat sorsát 1910 óta ismerjük, amikor egy müncheni antikvárius, Jacques Rosenthal megvásárolta Toscanában. Tőle vette meg azután 1922-ben a német Jóvátételi Bizottság, amelynek többek közt a leuveni Katolikus Egyetem Könyvtárának kárpótlása volt a feladata. Egyezmény keretében értékes kódexeket, kéziratokat, könyveket vásároltak a belga gyűjtemény számára, mivel 1914-ben, az I. világháború idején a német hadsereg nagyrészt elpusztította azt. Így került 1922-ben Leuvenbe a kódex, amely elnevezését a belga egyetemi város flamand neve után kapta (franciául Louvain). A II. világháború alatt, 1940-ben ismét megsemmisült az Egyetemi Könyvtár, de mielőtt odaért volna a német hadsereg, a kisebb méretű értékes kéziratokat, kódexeket – köztük az Ómagyar Mária-siralmat tartalmazót is – egy páncélszekrénybe zárták, aminek köszönhetően nem égtek el. A Leuveni Kódexet időről-időre megpróbálta a magyar állam csere útján megszerezni, de ez csak 1982-ben sikerült. Azóta az Országos Széchényi Könyvtárban található. A Leuveni Katolikus Egyetem csereértékként 12 ősnyomtatványt (8 kötet), 24 darab 16-17. századi nyomtatványt (16 kötet) és egy 18. századi kéziratos gyűjteményt (8 kötet) kapott, amelyek nagyrészt flamand vonatkozásúak.

http://www.enc.hu/1enciklopedia/fogalmi/nyelvtud/leuveni.htm

VIZKELETY ANDRÁS
A Leuveni Kódex egyik középkori állomáshelye 

    

Az Ómagyar Mária-siralmat megőrző Leuveni Kódexben, egyetlen olyan utalást sem találunk, amely megjelölné a kézirat keletkezésének idejét vagy helyét. A keletkezés idejének meghatározásában a kutatás kezdettől fogva, Mezey László kivételével, egységes volt, a 13. század második felét jelölte meg, ezen belül némi eltérésekkel, de a felső határ tekintetében mindig a századon belül maradva.[1] Legutóbb, felkérésemre a néhány éve elhunyt Bernard Bischoff mondott véleményt a scriptorok írásának koráról, a szövegkezek írását a század harmadik, a betoldó kezek írását a század negyedik negyedébe datálta.[2]

A helyet illetőleg a tartalom alapján már a kódex első ismertetője Gragger Róbert is a dominikánus proveniencia feltételezését javasolta, ez is maradt az opinio communis.[3] Ezt erősítették meg a szövegekből meríthető belső érvek és a sermók azonosított szerzőinek rendi hovatartozása is.[4]

A kézirat még legalább egy jó évszázadig használatban lehetett, hiszen valamikor a 15. században újrakötötték. Amit Gragger a kötéssel kapcsolatban elmondott, ahhoz azóta sem tett hozzá senki semmit. A kötéshez kétféle makulatúra-anyagot használt fel a könyvkötő. A kötéstáblák belső oldalát borító töredékről Gragger csak annyit állapított meg (2.), hogy az egy német „papírokmány”-ból való, amelyen a ,Ztremotschisch’ helynév olvasható. A második töredék-együttesről, az előzéklapokról a következő leírást adta (2.):

[257„Összetartozó részei ezek egy 1391 novemberéből keltezett nyilvános jegyzői oklevélnek, amelyben tanúként Nicolaus quondam Nicolai de Ganawicz presbiter, jegyzőként pedig Georgius Ulrici de Hall, Pataviensis diocesis van megnevezve. A tanú ezek szerint, úgy látszik a délstájerországi Gonobitz-ból, a jegyző pedig Hall-ból, a passaui egyházmegyéből származik.”

Gragger dolgozatának német változata még hozzáfűzi (28.): „Die Urkunde ist in Rom ausgestellt und weist die übliche Notariatsklausel auf”, és uo. lábjegyzetben, kihagyásokkal és néhány jelentéktelen olvasati hibával közli a szöveg egy részét. Ez a szövegközlés a tanulmány magyar változatában nincs meg. Gragger leírásához hozzá kell még tennünk, hogy az oklevél jobb szélét a kötéskor levágták, ez minden sor végén kb. 10 betűnyi szövegveszteséget jelent. Ezeket Borsa Iván, alább közölt átírásában, helyenként, szögletes zárójelbe téve megkísérelte rekonstruálni.[5] Ezen kívül az oklevél közepéből legalább 2-3 sor hiányzik, ezek esetleg a kötet gerincében fennmaradtak. Gragger tanulmányának német változatában egy nyilvánvaló sajtóhiba is bennmaradt, az oklevél kiállítási évét 1399-cel adja meg, a latin idézetben azonban a helyes évszám, 1391 szerepel. Az oklevél fennmaradt részének teljes átírása a rövidítések feloldásával a következő:

In nomine Domini amen. Anno nativitatis eiusdem millesim[o trecentesi]mo nonagesimo primo indictione quartadecima die [… hora] vesperorum mensis novembris pontificatus sanctissimi in Christo [patris domini] nostri domini Bonifacii divina providencia pape IXni anno tercio [in nostri notarii] publici testiumque subscriptorum presentia constitutis personaliter [discretus dominus] Nicolaus quondam Nicolai de Ganawicz presbiter A[… diocesis] fecit, constituit et ordinauit meliori modo iuris viam [… …] quibus melius et efficacius potuit et debuit certis legittimis [modis …] procuratorem, factorem, negotiorum suorum gestorem discretum virum [… …] clericum Sancti Petri principis apostolorum Rome ad procurandas [… …] tam gratiosas, quam executorias unacum processu ex eisdem litteris [… …] super aggravationi [?] speciali eidem a domino nostro papa predicto facta ad [..]llam p[…]tationi seu quamvis aliam dispositionem discreti viri rectoris [… …]

Et ego Georgius Vlrici de Hall [publicus imperiali auctoritate notarius] Patauiensis diocesis, quia permissis omnibus [et singulis] dum sic, ut premittitur, fierent et ag[erent, unacum] prenominatis testibus presens interfui ea [que sic fieri] vidi et audiui, ideo hoc presens pub[licum instrumentum] in hanc prenotatam formam rede[gi … propria] manu scripsi signoque et nomine m[eis solitis] et consuetis signaui ro[gatus et requisitus in fidem et] testimonium omnium premissorum.

Az oklevélből tehát a kötés idejére vonatkozóan terminus post quemként 1391-es évszámot meríthetjük. Az egyik helynevet, Ganawiczot, Gragger helyesen identifikálta a alsóstájerországi Gonobitzcal (szlovénül Konjice), amelyről mint faluról 1160-tól kezdve vannak adatok, 1389 óta uradalmi székhely kastéllyal. Gonobitz Maribortól délnyugatra, a Dráva és a Száva között kb. középen fekszik.[6] [258Ami a személynevet illeti, úgy egy Niklas von Gonowitz 1357–61 között a pettaui domonkosok priorjaként szerepel több oklevélben is,[7] ő azonban aligha lehet azonos az oklevélben említett meghatalmazóval. Hall nevű helység, ami az oklevelet kiállító közjegyző (Georgius Ulrici) származási vagy működési helyeként szerepel, több is van Ausztriában, ezek közül a felsőstájerországi jöhet leginkább szóba, amely a kerület mai fővárosától, Liezentől kissé északra, az Enns folyása mentén fekszik.

A fennmaradt rész tartalmát illetően az derül ki, hogy az okmány közjegyző előtt tett meghatalmazás egy pap számára, aki A-val kezdődő egyházmegyéhez (Augsburg?, Aquileia?) tartozik, hogy a meghatalmazó nevében Rómában eljárjon és valamiféle pápai gráciát (búcsút?) kérjen a Szentszéktől. Az ilyen típusú oklevél elején szokták megadni a kiállítás helyét, várost, sőt épületet is, ez azonban itt hiányzik. Aligha állították azonban ki Rómában, ahogyan azt Gragger feltételezte.[8]

A „német papírokmány” a különös helynévvel valójában urbárium-töredék, amely jobbágytelkek (huben) szerint szabja meg a szolgáltatásokat. A Gragger olvasatában ,Ztremotschisch’ megjelölés közelebb hoz minket a Leuveni Kódex újrakötésének helyéhez. Kis- és Nagy Stramoschitz (más változatban: Tschermosische, Stramoschitz, Stremoschitz, Zdremoschitz, Stärmoschitz) az alsóstájerországi jesenitzai birtoktesthez tartozott, amelyet 1461-ig a pettaui (Pettau szlovénül Ptuj) dominikánusok és minoriták közösen használtak, ekkor azonban a két kolostor közötti birtokosztozkodás következtében a minoritákra szállt.[9]

Az 1216-ban alapított dominikánus rendnek II. Eberhard salzburgi érsek már a következő évben házat biztosított a Karinthia és Stájerország határán fekvő Friesachban. Ugyanő hívta meg a prédikátorok rendjét 1230-ban Pettauba is. A kolostoralapításban közreműködtek a pettaui őrgrófok,[10] ők biztosították a kolostorhoz a telket közvetlenül a városfal mellett, támogatták az építkezést, amelynek során a városfalat kibővítették, évente élelmiszerrel, borral és miseruhákkal látták [259el a konventet, így később őket tartották a kolostor alapítóinak. Pettau urai itt is temetkeztek és a kolostorban helyezték el a családi levéltárat.

A ferencesek 1262-től voltak jelen a városban, de kolostoruk az egykori városfalakon kívül kapott telket. Csak a későbbi középkorban került a falakon belülre, ahogyan azt a Montecuccoli-féle erődítési tervrajz feltünteti. Későbbi adatok alapján ők is a pettaui őrgrófot tartották alapítójuknak, aki ruházattal, élelemmel és borral látta el a minoritákat.

Bernhard gróf, a 14. század végén a család egyetlen férfi tagja, biztosítani akarta a két kolostor anyagi létét és 1399-ben úgy rendelkezett, hogy a család kihalása esetében közös használatra, fele-fele arányban nekik adományozza a jesenitzai és liechteneggi birtoktesteket, a birtok igazgatását azonban a hercegi jószágkormányzásra bízza. 1438-ban Bernard gróf fia, Friedrich von Pettau valóban utód nélkül halt meg, a rendelkezés tehát ekkor lépett életbe. A közösködés azonban gyakran vitára adott okot, aminek az lett az eredménye, hogy először 1461-ben, majd 1466-ban császári jóváhagyással megosztották a birtokokat a két rend között, Jesenitza, vele Kis- és Nagy-Stramoschitz a minoritáké lett.

A pettaui nemzetség kihalása után a két kolostor igyekezett a nekik juttatott birtoktesteket maguknak biztosítani, birtoklásukat történetileg igazolni. Ez az általános szokás szerint egy másolati könyv („Kopialbuch”) felfektetéséből állt, amelybe bemásolták a birtoklást igazoló és azokra vonatkozó okleveleket, az urbáriumokat is. Mindkét kolostor másolati könyve megmaradt egy-egy eredeti példányban és egy-egy későbbi másolatban. Ezek összetételét, a másoló kezek váltakozását az urbáriumok kiadója, Hans Pirchegger és Wolfgang Sittig részletesen elemezte.

Mi lehetett azonban annak a magyarázata, hogy az urbárium egy lapjából makulatúra lett? A jószágkormányzás az általa vezetett urbáriumot vagy egy-egy példányban megküldte a domonkosoknak és a minoritáknak (ez volt az általános usus), vagy, amit Pirchegger ez esetben szintén lehetségesnek tart ,[11] csak a régebbi alapítású domonkos kolostor kapott példányt, annál is inkább, mert a pettaui grófok családi levéltára is ott volt. A két kolostorban erről a példányról készítettek másolatot. A minoriták folyamatos másolati könyve 1438-cal kezdődik, míg a dominikánusok csak 1440-től kezdve másolták le a maguk kötetébe az urbáriumokat. Ez a körülmény is utalhat arra, hogy a dominikánusok, mivel ők kapták meg az eredetieket, csak később tartották szükségesnek ezek átmásolását. Akárhogy is történt, a megküldött eredeti példány a lemásolás után fölöslegessé vált. Az urbáriumok megküldésével – egy vagy két példányban – mindenesetre csak 1438 után számolhatunk, amikor Bernhard gróf végrendelet érvényre emelkedett. Ez tehát a kódex újrakötésére vonatkozó terminus post quem.

A Leuveni Kódexben fennmaradt urbáriumtöredék szövegét közöljük. A szögletes zárójelek közé tett részek saját kiegészítések, a scriptor által törölt rész hegyes zárójelek között áll.

[260Az elülső kötéstábla belső oldalán:

ayr X

prot II oder I den.

      Zramotschisch

Da sind XI huben der sup[an …]

dint von ainer I chitz […]

‹hueben› vnd X dint gleich ie[de …]

XI d[int] b[…]

[hu]ner III

[ay]r X protphennig

A hásó kötéstábla belső oldalán:

prot III

ayr X

Die sibent hub dint […]

di achtend hat der suppan

der supp[an …]

d[…]

Ezt az utóbbi szövegrészt nem lehetett azonosítani az urbárium kiadott szövegével. A minoriták által vezetett másolati példányban a Stramoschitzra vonatkozó legrégibb bejegyzés azonban főbb pontjaiban megegyezik a kódexben fennmaradt töredékkel. Az eltérések talán abból adódnak, hogy, mint az urbárium kiadói megjegyzik (230.), mindkét rend igyekezett a pénz- és munka-szolgáltatásokat emelni:

Strâmoschicz

Daselbs sind 11 hueben, hat der suppan 1 hueben, davon dint er ain kicz

Die zehen hueben dint yede 22 zinspf., huenner 3 drew, ayr 10. Item von zwain mulen von yeder 32 den. und von yeder 2 koppawner[12]

A pettaui dominikánusok a 15. században viszonylag nagy volumenű, jól dokumentált könyvkötői tevékenységet fejtettek ki. G. Laurin a fennmaradt kötések mintázata ill. bélyegzői alapján két csoportot különböztet meg, a régebbibe 7, az újabba 11 kötetet sorol.[13] Mivel a Leuveni Kódex kötése teljesen dísztelen, az 5-5 koptatógombnak és a két csatnak is csak a helye látszik, a kötést nem tudtuk pontosabban datálni. A gráci Egyetemi Könyvtárba került volt pettaui kötetek között is vannak egyszerű, sima bőrkötések.

Figyelemreméltóak azonban a pettaui dominikánus konventnek azok az északi és keleti kapcsolatai, amelyek a kötések, közelebbről az ezekhez felhasznált vaknyomásos bélyegzők alapján kimutathatók. Így azonos vagy hasonló motívumok [261szerepelnek pettaui, bécsi, brünni és kassai dominikánus-kötéseken. Ezek közül a legtöbb párhuzam a pettaui és a kassai anyagban mutatható ki.[14]
A kassai konvent bécsi kapcsolatairól is tudunk.[15] Mindez a Leuveni Kódex újrakötésének korára vonatkozik. A kódex azonban már korábban is a pettaui konventbe kerülhetett.

Pettau, a római Poetovio, az Itáliából Pannóniába vezető legfontosabb szárazföldi út mentén, a Dráva völgyében fekszik, már Krisztus előtt 1000 körül lakott hely volt.[16] Kr. u. az 5. században a keleti gót birodalomhoz tartozott, a 8. században bajuvár törzsek telepedtek itt le. 840-ben Liutprant salzburgi érsek ad Bettobiam templomot szentelt. A későbbi keresztény középkorban, a magyar királyság megalapítása után a Velence felé irányuló tranzitkereskedelem fő állomáshelye volt a város. A domonkosokat ide hívó II. Eberhard salzburgi érsek és VI. Lipót stájer herceg 1220 körül közös pénzverdét hozott itt létre.

Pettaunak nem sokkal utóbb közvetlen köze lett a magyar történelemhez. 1250-ben osztrák és stájer urak betörtek Magyarországra. IV. Béla a hatalmaskodásra, vagy inkább rablótámadásra szokatlan méretű hadjárattal válaszolt. Szűcs Jenő feltételezte, hogy ez Béla azon szándékával magyarázható, hogy a király a tatár betörés hatására az ország súlypontját a Duna vonalától nyugatra akarta áthelyezni és ehhez nyugati „melléktartományok” megszerzésére törekedett.[17] Ennek azonban ellentmond az a tény, hogy Béla a katonai sikereket nem használta ki, hanem hamarosan kivonta csapatait Stájerországból. Még ez év októberében meghalt azonban Hermann badeni őrgróf, aki Babenbergi Frigyes halála után rövid időre felesége révén elnyerte az osztrák hercegséget. Hermann felesége, Gertrud babenbergi hercegnő így megözvegyült. A hatalmi vákuumba Ottokár, Vencel cseh király fia, reagált gyorsabban és elvette Babenbergi Frigyes nála jóval idősebb nővérét, Margitot, így igényelhette az osztrák tartományok feletti uralmat. Béla válaszlépésként Hermann özvegyét, a babenbergi Gertrudot házasította össze hívének, Daniló halicsi fejedelemnek Román nevű fiával. A háborúskodásnak további kimenetelét 1252-ben, majd 1253-ban nem követjük tovább. Az utóbbi hadjáratot lezáró pozsonyi béke (1254. május 1.) megosztotta a babenbergi örökséget, a Stájer hercegséget a Semmeringtől délre Bélának juttatta, amely terület Szlavóniához hasonlóan a Magyar Királyság melléktartománya [262lett egészen 1260-ig. Kormányzását előbb Gutkeled István szlavon bán látta el, majd 1258-ban, egy stájer felkelés leverése után, az öreg király a tartományt István fiára bízta, aki felvett a Stiria hercege címet. Pettau kapitánya Dénes zalai gróf lett.

Bélának a jelek szerint sikerült a délstájer nemesek egy részét megnyerni, akik Babenbergi Gertrud házassága révén a magyar fennhatóságot legitimnek tartották. Ottokár környezetéből mindenesetre hiányzott ez a nemesi réteg.[18] Már 1254-ben magyar kezdeményezésre ült össze a tartományi törvényszék Grácban, amelyen a dél- és középstájerországi nemesség jelentős része, élén Ulrich seckaui püspökkel részt vett.[19] Az országbíró (judex provincialis) Gertrud híve, a marburgi Gottfried volt. 1255-ben a tartományi gyűlés („Landtaiding”) az ifjabb Frigyes pettaui őrgrófot mint „marschalcus regis Hungarorum in Stiria” iktatta be. Béla, Gutkeled István és Isván herceg a magyar uralom társadalmi bázisát, úgy látszik, elsősorban a bíráskodásra gyakorolt befolyással igyekezett kiszélesíteni.

A magyar uralom székhelye 1252 óta Pettau volt, István is itt tartott udvart 1260-ig. A magyar jelenlét azonban ezzel minden bizonnyal nem szűnt meg, Pettaut ugyanis 1258-ban Ulrich salzburgi érsek Magyarországnak elzálogosította.[20] A magyar belpolitika kezdettől fogva az egyházi fórumokra igyekezett támaszkodni,[21] a jelek szerint egy ideig sikerrel.

A dominikánusok, amint láttuk, 1230-ban telepedtek le Pettauban. IV. Béla és hívei bizonyára támogatták a kolostort, hiszen ekkor még Bélának a domonkosokhoz való kapcsolatai rendkívül jók voltak, később inkább a minoritákat pártfogolta. A fordulatban szerepe lehetett annak is, hogy a domonkosrendi királylány, Margit, állhatatosan ellenállt apja dinasztikus kiházasítási terveinek. Magyarországon a rend 1221 óta volt jelen.[22] A fiatal rendtartományt a tatárjárás ugyan elsöpörte, de 1242 után rendkívül intenzíven megindult a provincia újjászervezése. 1270-ben a bordeaux-i egyetemes káptalan már 30 férfi és két női magyar kolostorról tesz említést. A rend hazai virágzása tovább folytatódott a 14. században is, a bécsi konventet is Magyarországról kiindulva alapították. Pettau, tudjuk, az Itáliát Magyarországgal összekötő legfontosabb szárazföldi út mentén épült, a két ország között közlekedő dömés barátoknak biztos közbülső állomása lehetett.

[263A pettaui dominikánus konvent korai személyi összetételére vonatkozó adatokat Hans Zotter gyűjtötte össze és értékelte.[23] A legkorábbi korra vonatkozó adatokat elsősorban a kolostor krónikája szolgáltatja.[24]

A krónika részletesen foglalkozik a kolostorépület és az 1252-ben elkészült későromán templom építéstörténetével, felsorolja a konvent jótevőit, alapítványozóit. Ezek között magyar nevet nem találunk. A magyar uralkodó réteg rövid itt tartózkodása alatt, úgy látszik, nem kötődött annyira a városhoz, hogy ezt alapítványokban kifejezze.

A krónika felsorolja a konvent első 15 priorját 1230 és 1272 között. A keresztnevek mellett származási attributumot nem minden esetben találunk. Egyedül a tizedik prior, ,Otto de Vg’ esetében, amennyiben az olvasat helyes,[25] tételezhetünk fel magyar származásra. Lipszky három Ug (Ugh, Uk) helynévről tud, [26] ezek közül a Vas megyei, Ostffyasszonyfától keletre fekvő Ug puszta jöhetne elsősorban szóba, a Nobiles de Hwg nemzetség l331-ből innen eredeztette magát, ezen kívül a 14. és 15. századból Csánki még hét, a helységre vonatkozó okleveles adatot regisztrált.[27] – A Veszprém megyei Ug (Uk) puszta Oroszitól keletre, Somlyóvásárhely közelében fekszik, első említése 1288-ból való.[28] – Kevésbé valószinű, de nem zárható ki a Heves megyei Ug falu, amit Csánki Ugra formában ismer.[29]

Elég sok pettaui dominikánust sorolnak fel a studenitzi és a hahrenbergi női konventek okleveleinek tanú-listái is, ezek mellett azonban csak a frater megjelölés szerepel, hivatalukra, származásukra nem történik utalás.[30] Az 1300 utáni időkre vonatkozóan egy bécsi kolligátum-kézirat,[31] az ún. gráci „Memorabilium”,[32] valamint az 1346., 1349., 1365/71., 1398. évben tartott tartományi zsinatok aktáiban, a rendi „Registrum litterarum”-okban találunk a pettaui kolostorhoz tartozó szerzetesekről említést,[33] elsősorban az itteni rendi studiumban tanuló növendékről. Elég nagy távolságból jöttek ide studensek: Hainburgból, Zwettlből, Kremsből, Leobenből; az ismert lektorok Tullnból és Villachból származtak. Magyarországi nincs köztük.

[264A Zotter által kiértékelt források között (113.) a gráci Steiermärkisches Landesarchivban lévő pettaui vonatkozású oklevelekben találunk még egy az egykori magyarországi kapcsolatra utaló adatot: Nikolaus Wolff varasdi polgár bérelt Pettauban a dominikánusoktól házat, amelyet 1459-ben ismét a kolostor rendelkezésére bocsát. Varasd ugyan 1209-ban szabad királyi városi státuszt kapott, lehettek szép számmal magyar polgárai is, Nikolaus Wolff azonban minden bizonnyal német volt.

A Leuveni Kódex pettaui keletkezését tehát minden valószínűség szerint kizárhatjuk, hiszen az Ómagyar Mária-siralom, a magyar glosszák, ezek jellege (közöttük szókapcsolatok magyar prédikáció megszerkesztéséhez)[34], a tartalommutató, amely utal a magyar versre,[35] a magyar szövegeket leíró kezek széles körű másolói, szövegszerkesztői tevékenysége[36] mind arról tanúskodnak, hogy a kódexet még a 13. században magyarul tudó közösségben használták. Ezt pedig a rendelkezésünkre álló adatok szerint a pettaui konventben nem tételezhetjük fel. Bizonyosnak vehető azonban, hogy a sűrűn használt, eredetileg két könyvtestből álló kódexet a 15. században, annak közepe táján, itt kötötték újra. Ez feltehetőleg a kolostorban ideiglenesen tartózkodó magyar dominikánus kérésére történt.

Az sem rekonstruálható, hogy a kódex meddig volt Pettauban. Gondolhatunk arra is, hogy a kézirat ott is maradt, és a II. József által elrendelt kolostor-feloszlatások idején kelt vándorútra, amire számos példa van, végül aztán Itáliában kötött ki, és – mint tudjuk – itt vásárolta meg a müncheni Rosenthal antikvárus cég.[37] Nem nagyon valószínű azonban, hogy a dísztelen kis kódex felkeltette volna a könyvkereskedők érdeklődését, hiszen sokkal jelentősebb darabok kerültek a szekularizált kolostori könyvállomány hivatalos rendeltetési helyére, a gráci Egyetemi Könyvtárba. Fennmaradt a pettaui domonkos könyvtár gondosan, szakrendben elkészített abolicíós jegyzéke is.[38] Ebben sem a 148 tételt felsoroló „Concionatores”, sem a 175 tételt számláló „Theologi” szakban, de másutt sem találunk olyan kötetet, ami megközelítőleg is azonosítható lenne a Leuveni Kódexszel. A kézirat előzéklapján, már Graggertől közölt újkori számsorok ill. jelzetek (A 2/383 Sermones 296 GA 422) sem vonatkozhatnak az abolíciós jegyzékre, ilyen magas számok az egyes szakcsoportokban nincsenek.

A kódexet természetesen a bekötés után használója magával vihette Pettauból új rendeltetési helyére, egy másik magyar, osztrák vagy olasz kolostorba, hiszen a rendtagok mobilitása hivatásuknak megfelelően rendkívül nagy volt. A 15. századi prédikációs gyakorlat sem tért el lényegesen a 13. századi „klasszikus” [265skolasztikus sermók műfajától. A tartalom módosítására, kiegészítésére vonatkozó későbbi bejegyzéseket azonban már nem találunk a kéziratban. Pettau valószínű csak ideiglenes, bár a kézirat fennmaradását tekintve (újrakötés!) jelentős állomása lehetett a Leuveni Kódexnek.

ANDRÁS VIZKELETY
Ein mittelalterlicher Standort des Codex Lovanensis

Die Sermoneshandschrift, die das erste ungarischen Sprachdenkmal in gebundener Rede, die sog. „Altungarische Marienklage” aufbewahrt hat, wurde von der Forschung ins dritte bis vierte Viertel des 13. Jahrhunderts datiert. Über die Provenienz der Handschrift konnte man bislang lediglich mit grosser Wahrscheinlichkeit annehmen, dass sie für Dominikaner zusammengestellt und bereits im 13. Jahrhundert in einem ungarischen Konvent benutzt wurde. Die Münchener Antikvariatsfirma Rosenthal kaufte am Anfang des 20. Jahrhunderts in Italien die Handschrift, von ihr erwarb sie die deutsche Wiedergutmachungskommission, die für die Rekonstruktion der im ersten Weltkrieg zerstörten Löwener Universitätsbibliothek zuständig war. Bereits Robert Gragger, der 1923 als erster den Kodex beschrieben hat, stellte fest, dass die Handschrift im 15. Jh. neugebunden wurde, und erwähnte die zur Makulatur verwendeten Schriftstücke: Fragment einer Notariatsurkunde aus 1391 und Teil eines „deutschsprachigen Papierdokuments”. Die Analyse dieses Dokuments zeigte, dass es ein Fragment aus dem Urbar des zum südsteiermärkischen Gut Jesenitza gehörenden Ortes Stramoschitz ist, das zwischen 1438 und 1461 im gemeinsamen Besitz der Pettauer Dominikaner und Minoriten war. Pettau, heute Ptuj in Slowenien, lag damals an der Hauptverbindungsstrasse von Ungarn nach Italien. In der gut dokumentierter Buchbinderwerkstatt der hiesigen Dominikaner wurde also der Codex Lovanensis neu eingebunden. Wie lange die Handschrift in der Steiermark blieb, entzieht sich unseren heutigen Kenntnissen.

---

[1] Az irodalom felsorolása Molnár József – Simon Györgyi: Magyar Nyelvemlékek. 3. kiad. Bp. 1980. 42–47., a datálásra vonatkozó nézetek és a nyelvállapot értékelése Benkő Loránd: Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei. Bp. 1980. 25–26, 329–350. – Mezey László a század első felébe datálta a kéziratot: Leuveni jegyzetek az Ómagyar Máris-siralomról. = Irodalomtörténet 1971. 356–370.

[2] Levélben közölve, 1982.

[3] Gragger Róbert: Ó-magyar Mária-siralom. = Magyar Nyelv 1923. l–l3; németül: Eine altungarische Marienklage. = Ungarische Jahrbücher 1923. 27–46.

[4] Vizkelety András: A Domonkosrend tudományközvetítő szerepe Magyarországon a 13–14. században. In: Régi és új peregrináció. Magyarok külföldön, külföldiek Magyarországon. A III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson elhangzott előadások, szerk. Békési Imre és mások. Bp. – Szeged, 1993. 475–479; Uő.: I sermonaria domenicani in Ungheria nei secoli XIII–XIV. In: Spiritualita et lettere nella cultura italiana e ungherese del basso medioevo, a cura di Sante Gracciotti e Cesare Vasoli. Firenze, 1995. 29–38.

[5] Borsa Iván segítségét ezúton is hálásan köszönöm.

[6] Pirchegger, Hans: Die Untersteiermark in der Geschichte ihrer Herrschaften und Gülten, Städte und Märkte. München, 1962. 138–150 /Buchreihe der Südostdeutschen Historischen Kommission, 10./

[7] Muchar, Albert von: Geschichte des Herzogthums Steiermark. Sechster Theil. Grätz, 1859. 340; – Zotter, Hans: Die Geschichte der Dominikaner in Innerösterreich während des Mittelalters. Diss. Graz, 1969. 88., 108. lapon a 79, 80, 81. sz. regeszta. Köszönöm HR Dr. Hans Zotternak, hogy disszertációjának Pettaure vonatkozó részét másolatban megküldte.

[8] Gragger: i. m. 1923. 28.

[9] Die mittelalterlichen Urbare der Minoriten und Dominikaner in Pettau. Bearbeitet von Hans Pirchegger und Wolfgang Sittig. In: Die mittelalterlichen Stiftsurbare der Steiermark. Hrsg. unter der Leitung v. H. Pirchegger. I. Teil Seckau, Pettau. Wien, 1955. 229–317. /Österreichische Urbare III. 4. I/. – A dominikánus kolostor történetéről l. még Pirchegger: i. m. 1962. 98–100., és Kovačič, Francisek: Dominikanski samostan v. Ptuju: I–II. Maribor, 1914.

[10] Pirchegger, Hans: Die Herren von Pettau. = Zeitschrift des Historischen Vereins für Steiermark. (42.) 1951. 3–53.

[11] Die mittelalterlichen Urbare… 236., 16. lábjegyzet.

[12] Die mittelalterlichen Urbare… 262.

[13] Laurin, Gertraut: Die gotischen Bildstempeleinbände des ehem. Dominikanerklosters Pettau (Untersteiermark). = Gutenberg Jahrbuch 1965. 353–361. – Köszönöm Rozsondai Marianne-nak, hogy a tanulmányra felhívta figyelmemet.

[14] Laurin: i. m. 361.

[15] Vizkelety: Mittelalterliche Handschriften aus Österreich in der Széchényi-Nationalbibliothek. In: Ex libris et manuscriptis. Quellen, Editionen Untersuchungen zur österreichischen und ungarischen Geistesgeschichte. Hrsg. v. István Németh und András Vizkelety, Bp. 1994. 15–26. a Bécsből Kassára került kódexről a 18. lapon.

[16] A város történetéről Pirchegger, H.: i. m. 1962. 57–88; – Saria, Balduin: Pettau. Entstehung und Entwicklung einer Siedlung im deutsch–slowenischen Grenzraum. /Zeitschrift des Historischen Vereins für Steiermark, Sonderband 10./

[17] Szücs Jenő: Az utolsó Árpádok. Bp. 1993. 83. /História Könyvtár. Monográfiák 1/. – Az alsóstájerországi magyar uralomról l. még Pauler Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt. Bp. 1899. II. 232–234.

[18] Pferschy, Gerhard: Ottokar II. Premysl, Ungarn und die Steiermark. In: Ottokar-Forschungen. Hrsg. v. Max Weltin und Andreas Kusternig. Wien, 1978/79. 76. l. /Jahrbuch für Landeskunde von Niederösterreich. Neue Folge 44/45/.

[19] Uo. 78.

[20] Uo. 81.

[21] Uo. 78–80.

[22] A dominikánus rend magyarországi történetének korai szakaszáról l. Pfeiffer, Nikolaus: Die ungarische Dominikanerordensprovinz von ihrer Gründung 1221 bis zur Tatarenverwüstung 1241–1242. Zürich, 1913. Harsányi András: A Domonkos rend Magyarországon a reformáció előtt. Debrecen, 1938.

[23] Zotter, H.: i. m., l. 7. lábjegyzet.

[24] Steiermärkisches Landesarchiv, Hdschr. Nr. 2191, vö. Zahn, Josef v.: Ueber die Anfänge und den älteren Besitz des Dominicanerklosters zu Pettau. = Beiträge zur Kunde steiermärkischer Geschichtsquellen (16.) 1879. 1–24.

[25] Zotter: i. m. 83. Ucz esetleg Uts olvasat is elképzelhető.

[26] Lipszky, Johannes: Repertorium locorum objectorumque in XII tabulis mappae Regnorum Hungariae, Slavoniae, Croatiae et confiniorum militarium magni item Principatus Transylvaniae occurrentium. Budae, 1808.

[27] Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. II. Bp. 1894. 806.

[28] Csánki: i. m. III. Bp. 1897. 257.

[29] Csánki: i. m. I. Bp. 1890. 73.

[30] Zotter: i. m. 84.

[31] Haus- Hof- und Staatsarchiv, Hs. blau 85, vö. Zotter: i. m. 86.

[32] Steiermärkisches Landesarchiv, Spezialarchiv Pettau, Schuber 26, Heft 84, vö. Zotter: i. m. 86.

[33] Zotter: i. m. 97–124.

[34] Vizkelety: Eine Aldobrandin zugeschriebene Predigt mit ungaischen Glossen im „Löwener Codex” und ihre Parallelüberlieferung in Wien. = Codices Manuscripti (11.) 1985. 90–93.

[35] Vizkelety: „Világ világa, virágnak virága…” Ómagyar Mária-siralom. Bp. 1986. 48.

[36] Vizkelety: A Leuveni Kódex magyar scriptorai. Akadémiai székfoglaló előadás 1999. március l-jén. megjelenés alatt.

[37] Vizkelety: „Világ világa …” 11.

[38] Steiermärkisches Landesarchiv, A. Pettau, Stadt, Sch. 36, H. 81.

Magyar Könyvszemle   116. évf. 2000. 3.szám