Példák könyve

Az elkészítés helye	Nyulak szigete, Domonkos-rendi apácák kolostora
Az elkészítés ideje	1510
A nyelvemlék anyaga	papír
Levélszám	43 levél
Méret	185×138 mm
Őrzőhely	ELTE Egyetemi Könyvtár, Budapest (Magyarország)
Jelzet	Cod. Hung. 3
Egyéb	– bastarda írás – barna bőrkötés, 1847 körül –
Digitalizált változat	jpg
Digitalizálás helye, ideje	ELTE Egyetemi Könyvtár

Leírás

A Példák könyve különös jelentősége abban áll, hogy ez az egyetlen, szinte kizárólag exemplumokat tartalmazó nyelvemlékünk. Egy szerzetesi közösség igényeihez igazodik: a helyes kolostori életről szól. Valószínűleg közös használatra, felolvasásra szánták. Lehetséges, hogy fordítója Váci Pál, aki talán 1474 és 1480 között ültethette át magyarra. Ezekben az években, a reform kolostori bevezetése idején ugyanis sokat tartózkodott a Szigeten.
A kódex három kéz munkája, két névtelen másoló mellett Ráskay Lea írta le. Neki köszönhetjük az évszám, és egy hozzáfűzött, a kolostor életében jelentős esemény bejegyezését is: Ezt írták Úrnak esztendőében. Ezer ötszáz tíz esztendőben. Ezen esztendőben kezdték csinálni boltozni az egyházbeli sanctuariomot (szentélyt) (f. 14v). A munkával – mint azt a Cornides-kódex 204v oldalára ugyanő bejegyezte – öt év alatt készültek el.
Lea nővér jellegzetes kézírása négy másik nyelvemlékkódexben is azonosítható (Cornides -, Domonkos - és Horvát-kódex, ill. Margit-legenda). Itt említendő, hogy Ráskay tévedésből a Példák könyve 15. levelének rektójára másolt be egy oldalnyi szöveget, amely Kátay Petrit – Szent Margitnak köszönhető – csodás gyógyulását beszéli el. Ez az eset a Margit-legendában kétszer is szerepel (f. 87r–88r és 96v–97v), azonban egyik ottani változat sem azonos a Példák könyvében olvashatóval. Mivel kérdéses, hogy Lea nővér ugyanabba a kódexbe egy harmadik verzióban is bele akarta-e írni ugyanazt a csodát, felvetődik annak lehetősége, hogy talán egy másik – ma nem ismert – kódexbe szánta. Ha ez így van, az kétségessé teheti a Margit-legenda 1510-es datálását.
A Példák könyvébe tévedésből került oldalt egy valószínűleg 17. századi kéz – feltehetően ugyanaz, aki a 13. levél rektójára ráírta, hogy ez is hozzá való, ezt is le kell irnya – kihúzta. Ugyanő húzhatta ki a 35. folio rektóját és verzójának első hat sorát is. Az ott olvasható elmélkedés eleje ugyanis hiányzik a kódex csonkasága miatt. Minden bizonnyal ugyanez a 17. századi pozsonyi apáca írt tartalomjegyzéket a Cornides-kolligátumhoz, a Horvát- és a Nádor-kódexhez. Az ő bejegyzései olvashatóak a Cornides-, a Virginia-és a Weszprémi-kódexben is. A kódex harmadik keze azonos a Gömöry-kódex ötödik kezével és a Cornides-kódex rubrikátorával. Ez az ismeretlen nevű apáca Ráskay Lea tanítványa és segítője lehetett.
A kötet törzsanyaga műfajilag az exemplumok körébe tartozik. A kódex a hitbeli és morális tanulsággal szolgáló történeteket tartalmi szempontból csoportosítja. Legfontosabb latin nyelvű forrása Johannes Herolt Promptuarium exemplorum című gyűjteménye és Caesarius Heisterbacensis Dialogus miraculorum című összeállítása. Az szerzetesekrül, kik tunyán mongyák az ő zsolozsmájokat szóló regényes példa az Érsekújvári és a Nagyszombati kódexben is megtalálható. Emellett a kötet verses Tízparancsolatot és lelki tükröt, valamint az Élet és Halál párbeszédét, végül pedig Petrus de Rosenheim (1380–1433) Vado mori (Elmegyek meghalni…) kezdetű haláltánc himnuszának fordítását is tartalmazza. A kötet irodalmi célzatú, tudatos szerkesztés eredménye. A benne olvasható művek jelentős része novellisztikus, ma is érdekes.
A dominikánák a mai Példák könyvét is magukkal vitték, amikor 1540-ben végleg elhagyták kolostorukat. Kihalásukkor (1637) a kézirat a nekik végső otthont adó pozsonyi klarisszákhoz került. A kódex a ferences apácák kolostorának 1782-ben történt feloszlatását követően – a Cornides-kolligátum részeként – jutott az Egyetemi Könyvtárba. A nyelvemléket Toldy Ferenc nevezte el, s jelenlegi formájában ő is köttette be 1847 körül. Ekkor a kódexet annyira körülvágták, hogy több helyütt szövege is sérült. Szerencsére az ekkor elveszett részeket is megőrizte az MTA számára Illés László által 1841-ben készített másolat (MTA Könyvtára, Kéziratok és Régi Könyvek gyűjteménye, Ms. 864). A valószínűleg Dobocsányi Ignác könyvtárszolga által végzett bekötés során a kódex elejére való kilenc levél a kötet végére került (f. 35–43), viszont ezeket – mint azt pirosra festett metszésük elárulja – a 19. században nem vágták körül. A Nyelvemléktár szövegközlése (1879) a jelenlegi, a hasonmás kiadás (1960) a korábbi állapotot tükrözi.

Wehli Tünde és Bibor Máté János

nyelvemlekek.oszk.hu

A középkori példa (exemplum) mint irodalmi műfaj a lelki épülést szolgáló rövid, kerek, illusztratív történet. Általában sermókban jelenik meg, az elvont tanulságok kézzelfoghatóvá tételére és a hallgatóság figyelmének ébren tartására. Az önálló exemplum-gyűjtemények vagy alfabétikus felépítésűek, vagy tematikusak. (Claude BREMOND – Jacques LE GOFF – Jean-Claude SCHMIDT: L'»exemplum«. Brepols 1982.) Az utóbbiak körébe tartozik a legjelentősebb magyar példagyűjtemény, a Példák Könyve. Az e fejezetben idézett példákon kívül ld. még Barlám és Jozafát legendájában a következőket: Példa a fülemüléről; Példa az egyszarvúról és a verembe esett emberről; Példa az emberről, akinek három barátja van; Példa egy nagy városban lakó polgárokról; Példa a szegényember szűz leányáról; Példa egy királyfiról és a szépasszonyokról.

A tolvaj megtérése: a bűnbánat

(Példák Könyve)

Átírt magyar szöveg: Vala némely tolvaj, ki mikoron űzettetnéjek ő ellenségitől, látván kedig ez tolvaj, hogy nem távoztathatnája el a halált, szerzé magát keresztre vagy szen- vedésre, mondván: „Jól és igazán érdemlettem halánt, mert Istent megbántottam.” És monda nekik: „Kérlek titeket, hogy Istennek bosszúságát álljátok meg én rajtam! Íme, én tagim, kikben üldeztem Krisztust övéiben.” És ígyen megölék őtet. Némely remete vala kedig kezel, ki sok esztendeig tartott vala penitenciát, kinek megjelenteték, hogy angyalok isteni dicséretekkel mennyországban vinnéjek ez tolvaj- nak ő lelkét; ki sem álaadást Istennek nem ada kezelének idvességérel, de méltat- lankodván és haragodván önnen benne monda: „Miután minden veszedelmes bínekre vetendem magamat, végre ezenképpen megbánhatom, és ígyen lészen nekem es, miként ez tolvajnak.” És mikor ez világra tért volna, menvén némely vizen, és a partról leesvén elmeröle, és erdegektől viteték pokolra. (Példák Könyve 73–74 – CodHung 4, 114–117)

Latin megfelelő: Fuit quidam latro, qui cum fugaretur ab adversariis suis, videns quod non posset evadere, posuit se in crucem dicens: „Bene mortem merui, quia Deum offendi Rogo, ut Deum de me vindicetis! Ecce membra mea in quibus Christus in suis persecutus sum.” Et sic occiderunt eum. Quidam autem heremita erat prope, qui multis annis paenitentiam egerat, cui revelatum est, quod angeli cum laudibus animam illius latronis in cae- lum deportarent; qui nec Deo egit gratias de salute proximi, sed indigna- tus apud se dixit: „Postquam me exposuero omnibus flagitiis similiter potero paenitere in fine, et sic fiet mihi, sicut latroni.” Et cum ad saeculum rediisset, transiens per aquam et cadens de ponte submergitur et a daemonibus in infernum deducitur. (Herolt: Promptuarium exemplorum. M. Exemplum 25.)

Ez példa olvastatik szizeknek örömekről mennyországban

(Példák Könyve)

Három apácák valának lelki társak egy claustromba, és ezek kezöl kettei szizek valának és egyik ezvegy. Ezek kedig mindenik igen ájtatosok valának Asszonyonk Szíz Máriához. Azért egyik szízmeghalván ez három kezöl, és immár az ezvegy az ő végezetében lévén, az harmad szoror kéri vala ez ezvegyet, hogy halála után megtérne, és az első szororfelél és ő érdemérel bizonyossá tennéje őtet. Melyet megígérvén neki, ha Istennek kellemetes volna és engednéje, és meghala.

Harmincad napján kedig ez szoror némely oltár előtt mikor imádkoznéjek, jelenék neki ez ezvegy társa alíthatatlan[1] fénességgel igen fénelvén és mondván neki: „Jejj ide, mert ketelezél engemet megtérésre. Íme, lássad én érdememnek kicsinded részét! De áldott legyen az nap, melyben szilettem!”

Ő kedig megbátarultatván a hallásból és erőt vevén lélekben, kérdé őtet az első, meghótt szoror felél. Kinek ő monda: „Ha mind teljes világ hártya[2] volna és tenger tenta volna és fáknak minden leveli, fiveknek minden magjai írók volnának egyem minden emberekvel, kik voltak és vannak és lesznek jövendek, elészer mindezek megfogyatkoznának, minthogy kijelenthetnéjek mennyei érdemnek és dicsőségnek mérhetetlen voltát.” De monda: „Keveset mondok neked jelen lévén te szemeid előtt. Véghetetlen dicsőségekkel feljelmúl engemet és érdemmel, mert tegnap láttam őtet angyalokkal táncolván fejér fénes ruhában; és fejér ruhákba öltezett leányoknak sokaságával énekelvén kivált csak szizeknek tulajdonéjtott éneket, és viselvén isteni virágokból csinált koszorút. Én kedig kérém őtet, hogy avagy csak egy óráig engednéje nekem az koszorút. Ki monda: »Nem illik néked!« - de maga az virágokból ada nékem, melyeket néked elhoztam, én igen szerelmes társomnak, hogy ő jószágokat, valamennére emberi értelm foghatja, vegyed eszedben és értsed meg.”

Azértőtőle lévén némi kerekejtés, illetvén az feljel megmondott virágokkal a pádimentum, honnan származék ilyen csodálatos illatnak nagy nemes szaga, hogy az szoror a nagy édességért elritetben volt ragadtatván.[3] És ezenképpen az ezvegy az ígéretet megteljesítvén, megtére mennyországban.

Mindenek, kik bemennek vala az monostorba, sok ideig mennyei illatot éreznek.

(Példák Könyve 70–73 – CodHung 4, 108–114)

Mondj három igazat!

(Példák Könyve)

Átírt magyar szöveg: Vala egy király, kinek vala neve Asmodeus. Ez király, mikoron országlana, ilyen törvént szerze, hogy akármely igen gonoszol tevő ember, mikoron megfogattatik és a bírónak elejben vitettetik, ha ez ilyen gonoszul tevő ember az bírónak előtte három igaz szót beszédet mondand, tahát az ő életit megnyerje mind ő teljes örökségével öszve. Történék ilyen eset, hogy némönemő vitéz az törvénnek ellene vétkezék, és elfuta és ellappana egy barlangba, mely barlangba nagy sok gonoszokat tőn, mert valakik bemennek vala és kijűnek vala az várasból, megfosztja vala és megöli vala őket. Az várasnak ő bírója mikoron ezeket hallotta volna, leselőket hagya az barlangnak környüle. Mikoron az vitézt megfogták volna, kezei megkötözvén, hagyá az bíró őtet az ítíletre behozni. Monda az bíró az vitéznek: „Szeretőm, tudod-e az törvént?” Felele az vitéz: „Jól tudom, uram, az törvént, hogy ha három igazat mondandok, megszaba- díhtom az én életemet.” Monda az bíró: „Teljesíhed be az törvént, azaz mondj három igazat, avagy ma meghalsz!" Monda az vitéz: „Hagyjad meg, uram bíró, hogy minden ember veszteg hallgasson." Ki meglévén monda az vitéz: „Uram bíró, íme ez az első igazmondás. Nektök mindnyájan én meghirdetöm ezt, hogy én mind én teljes életömnek idejében gonosz ember voltam.” Az bíró ezeket hallván monda az környülállóknak : „Igaz-e ez, amit mond ez vitéz?” Mondanak ők: „Ha gonoszul tevő nem volt volna, erre nem jutott volna.” Monda azért az bíró: „Mondjad az másod igazat!” Monda az vitéz: „Másod igazmondás ez: Énnekem igen kellemetlen, hogy én ez ábrázba, ez módon jüttem ide. ” Monda az bíró: „Bizonyában hiszönk neköd. Mondjad azért az harmadik igazat es, és megszabadéhtod magadat az haláltúl.” Monda az vitéz: „Ez az harmadik igazmondás, hogy ha én egyszer innét elszaladhatnék, soha én ez ábrázban, ez módon akaratom szerént ide, ez helyre nem jutnék.” Felele az bíró: „Bizon, mondom neköd, hogy elég bölcsen szabadéhtottad meg magadat. Menjél békességgel!” Ezenképpen idvezüle, megszabadula ez vitéz.

Latin megfelelő: Rex quidam regnavit nomine Asmodeus, qui statuit, quod quicumque malefactor captus esset et coram iudice ductus, si tres veritates posset dicere tam veras, contra quas nullus posset obiicere, quin verae essent sine omni fallacia, quin quantumcunque esset malefactor, vitam suam obtineret cum tota sua hereditate. Accidit casus, quod quidam miles contra legem fore fecit, fugam petiit et in quadam foresta latuit, in qua multa mala commisit, quia omnes intrantes spoliavit aut occidit. Iudex cum hoc audisset, insidias in circuitu forestae ordinavit, eum deprehendit et ligatis manibus ad iudicium venire fecit. Ait et iudex: „Carissime, nosti legem?” Qui ait: „Etiam, domine. Si debeo salvari, oportet me dicere tres veritates aut mortem evadere non possum.” Ait iudex: „Imple beneficium legis aut hodie morieris!” At ille: „Dominie, fac mihi silentium!” Quo facto ait: „Domine, ecce haec prima veritas. Vobis omnibus denuntio, quod toto tempore vitae meae exstiti malus homo.” Iudex hoc audiens circum- stantibus ait: „Estne verum, quod ille dicit?” At illi: „Si non esset malefactor, ad ista non venisset. Ait ergo iudex: „Dic secundam veritatem!” Qui alt: „Secunda veritas haec est. Mihi multum displicet, quod in ista forma huc veni.” Ait iudex: „Certe credimus tibi. Dic ergo tertiam veritatem et teipsum a morte salvasti.” Ait ille: „Haec est tertia veritas. Si semel potero evadere, ad istum locum nunquam voluntarie in ista forma venirem.” Ait iudex: „Amen dico tibi, satis prudenter te liberasti. Vade in pace!" Et sic salvatus est.

(Példák Könyve 8–11 – CodHung 4, 156–163. A Gesta Romanorum 58. elbeszélése. Ld. még: Érsekújvári Kódex, Nytár 10, 280–281.)

Három pogány bölcs tanítása a hallgatásról

(Példák Könyve)

Olvastatik az pogán bölcsekről, hogy igen szerették az vesztegségtartást.[4]

Valának három pogán bölcsek, kik megkérdetének, mire, hogy ezenképpen szeretnéjek az vesztegségtartást. Felelvén az első pogán bölcs, Socrates, monda: „Mikoron szóltam, gyakorta megbántam, de valamikoron nem szóltam, soha meg nem bántam.”

Az második belcs úgy monda: „Egy bolond sem hallgathat veszteg.”

Az harmadik bölcs úgy monda: „Egy szát és két füleket vettönk az természettől, olyha azt mondanája, hogy sokakat kell hallanonk és keveset szólnonk.”

(Példák Könyve 20 – CodHung 4, 180)

Hilárion apát és egy püspök vetélkedése

(Példák Könyve)

Vala egy szent atya, kinek neve vagyon Ilarion apát. Ez Ilarion apát mene meglátogatni némönemő pispeket. Ez pispek fogadá ez szent atyát nagy szeretettel, és ada őneki enni madárhúst. Monda az szent atya az pispeknek: „Mitőlfogva az szent szerzetnek ruháját felvöttem, attúlfogva soha húst nem öttem.” Monda az pispek: „Mitőlfogva az pispekségnek ruháját felvöttem, nem hagytam elalodni az embert, ki engem megbántott, sem én el nem aludtam, ha valakit én megbántottam, mígnem megengeszteltem őtet.” Mondaaz szent atya ,,Bocsáss énnekem, szent atyám, pispek, mert az te életöd jobb az én életömnél.”

(Példák Könyve 21–22 – CodHung 4, 182–184)

A tunyán zsolozsmázó szerzetesek bűnhődése

(Példák Könyve)

Itt szól az írás az szerzetösökröl, kik tunyán mondják az ő zsolozsmájokat, kire tartoznának ő regolájokszerént. Kiről ilyen csudálatos példa olvastatik:

Valának két doktorok. Mikoron ez két doktorok az tanolságnak heléről az ő hazájukban tértnek volna, és hogy immár menének az úton, jutának egy nagy erdőben. És mikoron elestvelödött volna, félnek vala ez két doktorok, hogy őket vadak meg ne szaggatnáják. Azért imádságra adák őmagokat, hogy az hatalmas Úristen őket megmentenéje szernyű haláltúl. Tahát íme, látának távol való földen hozjájok egy klastromot, és ez két doktorok az klastromhoz tartanak. Mikoron jutottak volna az klastrom kapujára, kezdenek csergetni az klastromnak kapuján. És az klastromnak fejedelme hozjájok jüve, és befogadá őket igen örömest. És az fejedelm ada őnekik ételt és italt és nyugolmat. Mikoron jutottak volna éjfelire, felkelének az klastromnak baráti, és menének az veternyére. Az egyik doktornak es szokása vala, hogy éjfelének idején nagy ájtatossággal az ő zsolozsmáját megmondja vala. Mikoron bement volna az doktor az egyházba, látá tahát, az barátok kétfelé állottanak az karban, miképpen szokások szerzetösöknek, és nagy siralmas szóval csak ezt mondják vala az barátok: „Ó, Úristen, mire hagyál el engemet!” Másfelől meg azt mondják az karban: „Ó, Úristen, mire hagyál el engemet!” És az gyertya, ki őelőttek ég vala, csak alég ég vala. Megrettene ezeken az doktor, és kimene az egyházból, és felkőté az ő társát és mindketten bemenének az egyházban. Megláták ez dolgot, és hallják vala az feljül megmondott igéket mondani, mondván: „Ó, Úristen, mire hagyál el engemet!” És igen csudálkoznak vala rajta.

Mikoron immár megvirradott volna, mondanak az doktorok az klastromnak fejedelmének : „Kérönk tégedet, szerető atyánk, hogy hívasd be az barátokat mind, mert íme, egyikőnk prédikációt teszen nekik. Monda az fejedelm: „Örömest teszem, uraim.” Mikoron begyűltek volna az barátok, elkezdé az egyik doktor az prédikációt imez igíken: „Szolgáljatok Úrnak nagy vigasságban!” (Zsolt. 99,2). És mikoron az doktor nagy édességgel prédikállana az barátoknak, tahát az barátok egyenként, ki-ki mind nagy sírással kimegyen vala az egyház ajtaján, és csak az fejedelm marada meg őmaga. Ezeket látván az doktorok, ennél es inkább csodálkodnak vala ez dolgon. Monda az fejedelm az doktoroknak: „Uraim, ne aléhátok azt, hogy itt mastan klastrom volna avagy mi eleven emberek volnánk. De íme, ma nektök az Úristen igen nagy csodát jelentött meg, mert régen itt klastrom vala, és mind ez barátok, kiket láttatok, itt laktanak, és én őnekik fejedelmek voltam. És mi az mi regulánk szerént való zsolozsmát tunyán, resten és ájtatlan mondjuk vala meg. De íme, az áldott Úristen nem vete minket pokolra és el nem kárhoztatott érette az ő nagy irgalmassága szerént, de itt vagyon minekönk kénonk mindaddég, mígnem megtisztulunk az mi fogyatkozásonkból. Ennek ő bizonságára íme, én titeket kikésérlek az kapun, és énmagam betérök az kapun. Legottan továbbá nem látjátok az klastromot, hanem csak nagy lángas föstet.”

Ezek meglévén kikéséré az doktorokat az fejedelm az kapun,. és betére őmaga az fejedelm az kapun. Legottan őelőlek elenészék az klastrom, kit előbb látnak vala, És látának az klastrom helyén nagy lángas föstet, és az lángas föstböl ilyen szózat jű vala ki mondván: „Jaj minekönk, hogy mi nem szolgáltonk az mi teremtő Istenönknek gyarsan és vígan.”

Ezeket látván és hallván az két doktorok nagy hálát adának az Úristennek, hogy ilyen nagy csudát mutatott volna meg őnekik, mert ez velágban élének, mendeneket erre tanehtanak vala, hogy az ő szerzett zsolozsmájukat ájtatossággal megfizetnéjek az Úristennek.

Vajon mi lészen, én Istenem, azoknak, kik nem hogy csak ájtatlan mondják meg regula szerént való zsolozsmájokat, de inkább haragosságnak és dagályosságnak miatta elhagyják ő zsolozsmájokat? Bizonyával egyebet nem mondhatonk, hanem csak az Szent Ágostonnak mondását, holott ezt mondja: „Átkozott ember az, ki az Úristennek szolgálatját tunyán, resten és gonoszul teszi.” Ezt Szent Ágoston doktor mondja.

(Példák Könyve 25-28 - CodHung 4, 190-196. A példa megvan még a Nagyszombati Kódexben, Nytár 3, 127-128 és az Érsekújvári Kódexben, Nytár 9, 136-137.)

Példa az együgyű apácáról, aki a kecskét nem ismerte

(Példák Könyve)

Treverensiomban[5] raktak vala egy kalastromot, kiben lakoznak vala szent apácák. Ez apácák közett ilyen régi szokás vala, hogy ők senkit be nem vesznek apácaságra, hanem ha csak hét esztendős volt, avagy kevéssé kevesebb. Ezt kedég teszik azért az szororok: az ártatlanságnak, együgyűségnek megtartására.

Vala kelég egy szoror ugyanazon klastromba, mely szoror idővel nem vala ifjú, de ez velági dologban oly igen ifjú vala és gyermek vala, hogy velági embert alég választhat, esmérhet vala meg baromtúl. Ez kedég azért vala, mert minek előtte az szerzetben ment vala, ezekről semmi esmereti nem vala, azaz hogy ő sem barmot, sem velági paraszt embert nem tud vala, minémő. Sem kedég az szerzetben nem szokott vala réseken, ablakokon velági embereket, férfiakat, asszonyállatokat, lejányokat nézni, kakucsolni, hanem csak szokott vala lappagni Jézusnak sebében, likában, vermében.

Annakokáért, mikoron egy napon ez együgyő szoror volna az kertben, és látá tahát, az kertnek falán beszökék egy kecske. Kit mikoron láta ez együgyű szoror, nem esmeré meg, mi volna az. Tahát mondá az szorornak, ki őmellette áll vala: „Kérlek tégedet, jó szoror, hogy mondjad meg énnekem, micsoda ez!”

És ő társa látván ez szorornak együgyűségét, pakocsában[6] monda neki: „Ez az velági asszonyállat. Mert mikoron az velági asszonyállatok megvénhesznek, akkoron oztán szarvok és szakállok lészen.”

Tahát az együgyű szoror aléhtá,[7] hogy igazat mondana, és eröl vala, hogy ő ilyen bölcsességet tanalt volna. És ez együgyű szoror az ő együgyű példájával, mívelködetivel az egyéb szororokat megvigasztalja vala.

Ezeknek utána ez együgyű szoror esék nagy nehéz kórságba, úgy hogy csak alég szólhat vala. Mikoron az beteggel bánó[8] ez beteg szoror[t] meglátogatta volna, tahát íme, látá az beteggel bánó, hogy az cinterim[9] teljes vala nagy sok szép fegyverösekkel, kik lovoknak nyerge mind aranyasok vala, és az ő szénájok es mind aranyos vala. Ezen órában kezde ez szűz vonakodni,[10] és mikoron az szororok őhozjá, közelben jüvének, kezde az beteg nagy tiszta szóval ivölteni, mondván: „Adjatok helt! Adjatok helt! Hagyjátok idejűni ez urakat!” Mert látja vala az cellát teljesnek csodálatos ékességő és fénes személyekkel, és láttatik vala őnekik lenni aranyas ruhájuk. Ezenképpen ez bódog szízelnyugovék Úrban.

(Példák Könyve 44–46 – CodHung 4, 230–234)

Példa a szeretet ellen vétő apácáról

(Sándor-kódex)

Apácáknak klastromokban vala egy apáca, ki mind az többit följölmúlja vala penitenciatartással és kemény élet viseléssel. Ezért is mindöniktől tisztöltetik vala szent gyanánt_ Megbetegödék és meghala és eltemették.

Történék egy nap elmúlván, hogy az szororok az ő koporsója mellett menének, láták az koporsót, hát mind megégött. Ezön mind igön csodálkozának. Az abbatissa[11] odahívatá az provinciális fejedelmet.[12] Ez fejedelem felnyittatá az koporsót. Semmit ott egyebet nem lelének hamunál, az es büdös vala, mint ördög. És megérték, hogy pokolban volna.

Az provinciális akará ő kárhozásának okát megtudnia. Titkon megkérdezé az abbatissát ö életiről. Ki felele: „Énő életiben semmi egyéb fogyatkozatot nem esmértem, hanem hogy gyakran veteködött és bémondta az többinek mindön dolgokat és nagy gyakran megtörte az szent szeretetöt köztönk.”

Monda az provinciális: „Bizony mondom, hogy ez pokolba temettetött. Mert ha anné jóban volt volna, mint Szíz Mária, szeretet néköl annéval mélyebben volna pokolban az ő hálálatlanságáért, mennével több jóknak volt gonoszul bírója.”

Az hálálatlannak mindönök fordulnak veszödelmére.

(Sándor-kódex 39–40 – Nytár 2, 237–238; RMKód 3, 103–105)

Példa a szeretet ellen vétő apácáról

(Sándor-kódex)

Apácáknak klastromokban vala egy apáca, ki mind az többit följölmúlja vala penitenciatartással és kemény élet viseléssel. Ezért is mindöniktől tisztöltetik vala szent gyanánt_ Megbetegödék és meghala és eltemették.

Történék egy nap elmúlván, hogy az szororok az ő koporsója mellett menének, láták az koporsót, hát mind megégött. Ezön mind igön csodálkozának. Az abbatissa[13] odahívatá az provinciális fejedelmet.[14] Ez fejedelem felnyittatá az koporsót. Semmit ott egyebet nem lelének hamunál, az es büdös vala, mint ördög. És megérték, hogy pokolban volna.

Az provinciális akará ő kárhozásának okát megtudnia. Titkon megkérdezé az abbatissát ö életiről. Ki felele: „Énő életiben semmi egyéb fogyatkozatot nem esmértem, hanem hogy gyakran veteködött és bémondta az többinek mindön dolgokat és nagy gyakran megtörte az szent szeretetöt köztönk.”

Monda az provinciális: „Bizony mondom, hogy ez pokolba temettetött. Mert ha anné jóban volt volna, mint Szíz Mária, szeretet néköl annéval mélyebben volna pokolban az ő hálálatlanságáért, mennével több jóknak volt gonoszul bírója.”

Az hálálatlannak mindönök fordulnak veszödelmére.

(Sándor-kódex 39–40 – Nytár 2, 237–238; RMKód 3, 103–105)

Mely igön jó legyön az Szíz Máriának szolgálnia

(Kazinczy-kódex)

Szent Anzelmus doktor írja: „Vala franciabeli Károl királnak idejében ezön királnak udvarába egy ifjú, ki vala magyari királnak atyjafia. Ez ifjú Asszonunk Máriának igön ájétatos szolgája vala, mert az ű hét vigiliáit mindönkoron vízzel böjtöli vala, ennek fölötte az ű zsolozsmáit naponkéd ájétatossággal megolvassa vala, addig nem eszik vala.

Történék idő múlva, hogy ez ifjú kórságba esék, mel kórságba ez ifjú felfogadá, hogyha Asszonunk Mária az kórságból űtet feltámasztaná, tehát az ű szeretetiért örök tisztaságot tartana, mert ez ifjú szíz vala. És íme, egy nap, mikoron ez ifjú ágyában fekünnék, látá az házat, kiben fekszik vala, nagy velágossággal megvelágosodnia, és magát nagy csodaképpen találá egészségbe lennie. Kiről az édös Szíz Máriának nagy hálákat ada.

Ennek utána nem sok napok elmúlván, meghala Magyarországnak királya magzat nálkil, és az urak ez ifjat Franciából el-kihozák, hogy űtet királlyá koronáznák. Választanak kegyék űneki királyi nemből egy igön szép szizet jegyösöl, hogy az ország, azaz ez Magyarország, királyi magzattúl meg ne fosztatnék. Mikoron azért ez ifjú jegyösével egyötembe és mind ez országbeli urakkal az szentegyházhoz felmentenek vóna az rnegeskésnek okáért, ezönközbe az ifjúnak eszébe juta, hogy aznapon Asszonunknak zsolozsmáját meg nem olvasta vóna. És az szent egyháznak egyik szegébe megvoná magát és kezdé az szent zsolozsmát Asszonunknak tisztösségére nagy ájétatossággal olvasnia. És olvasván, mikoron mondaná az dicséretöt: Quam pulchra es et quam decora, carissima! „Mel szép vagy és mel ékös, drágalátos jegyösöm!” (Énekek 7,6) – íme, legottan az szépségös Szíz Asszonunk Mária ez ifjúnak neki jelönék, két angyalok jelönlévén, és monda neki : „Ha szép vagyok és ékös, amint mondod, miért hagytál el engömet más jegyöst magadnak választván?”

Hallván ezt az ifjú, megijede és monda: „Asszonom, mit parancsolsz énneköm, hogy tegyek?” Kinek monda Asszonunk: „Ha ez te jegyösödet énéröttem ez világon elhagyod, az mennyországba engömet vallasz jegyösöl. És ha az én fogantatásomnak napját esztendőnkéd illendöd, mennországba megkoronáztatol.” Ezöket megmondván elenészék előle.

Tehát íme, ez ifjú titkon az szentegyházból kivoná magát és ez országból el-befutna Aquilegiába, és ott sok ideiglen remöteéletöt visele. Végre az ű szent élete kihírhödvén Aquilegiába pátriárkájá választaték, és aztán Asszonunknak fogantatását nyilván prédikálá és illenie szörzé.”

Azért ez példából megtetszik, mely igön kedves az édös Szíz Máriánál az szízeknek imádságok.

(Kazinczy-kódex 25–27 – Nytár 6, 187–188)

Példa Titus császárról és Focus kovácsról

(Érsekújvári Kódex)

Titus császár római városban országla, ki ily tervént szörze, hogy ő egyetlenegy fiának napja mindenektűl szenteltetnéjék. És valaki ő egyetlenegy fiának sziletése napját munkáló dologban megtörnéje, halállal haljon. Ez tervén kihirdetteték.

Hivatá őhozjá nagy Virgiliust, és monda neki: „Szerető atyámfia, ily tervént szerzék. Jóllehet gyakorta titkon megterhetik, kiket én nyilván meg nem esmerhetek, kérlek azért tégedet, hogy te tudományod szerént valaminemő tudománt szerezj, ki miá megesmerhessem azokat, kik ez tervént nem tartják.” És ő monda: „Uram, legyen akaratod.” Virgilios legottan erdegi tudománnyal néminemő bálvánt az város közepin felállata. És az okos az napon minden rejtekben tött bíneket szokott vala az császárnak megmondani, és ő vádolásának miatta sok emberek vesznek vala el.

És vala az várasban néminemő kovács, Focus nevő, ki az napon mívelkedék, mint egyéb napokban. És egyszer, mikor ő ágyában feküdnék, legottan gondolja vala, miképpen ez bálvánnak ő vádolása miá sok emberek halnak volna meg. És holval[15] felkele, az bálványhoz mene, monda neki: „Ó, te gonosz bálvány, te vádolásodnak miatta sokak vettetnek halálra. Én Uramra mondom, hogyha te engem bévádolandasz, bezzeg ottan a te fejedet betöröm!” És az kovács kezében vitt vala egy verőt,[16] és azzal fenyegeti vala, hogy bétörné agyát. Ezeket megmondván, el-hazaméne. Elő órán az császár, miként szokta vala, ő kevetit az bálvánhoz elbocsátá, hogy megkérdenéjék, ha valakik az tervént megszegték volna. És mikoron az bálvánhoz mentek volna és az császárnak akaratját megmondották volna, monda az bálvány: „Atyámfiai, emeljétek fel szemeteket, és lássátok, melyek írván vannak én homlokomon.” Mert immár nem mer vala szólni. És azok, mikoron felemelték volna szemeket, láták az ő homlokán ezeket, hogy idők változnak, emberek kisebbilnek, és kik igazat mondnak, törett fejek lészen. „Menjetek el, és uratoknak rnegizenjétek, melyeket láttatok és olvastatok.” Az kevetek elmenének, és uroknak mind ezenképpen megmondák es.

Az császár, hogy azt hallotta volna, mondá az ő vitézinek, hogy felfegyverkedvén az bálvánhoz mennének, és ha valaki az bálván ellen mondott volna, kezei és lábai megkötezvén neki vinnéjék. Az vitézek az bálvánhoz menének, mondván: „Kellemetes császárnak, hogy megmutassad és megmondjad, kik az törvént megszegték volna.” Monda az bálván: „Focus kovácsot fogjátok meg, mert ő mindennap tervént szeg, és énnekem nagy bosszút tett.” És őtet ottan megfogák, és az császár elejben vivék. És monda neki az császár: „Atyámfia, az, mit hozjád hallok, mire hogy az szerzett törvént megtöréd?”

És ő mondá az császárnak: „Uram, én az törvént semmiképpen meg nem tarthatom, mert mindennapon kell énnékem nyolc pénzt lelnem. És azokat nem lelhetem munka nélkil, azért az törvént én nem tarthatom meg.” Monda neki az császár: „És mire kell az nyolc pénz?” Ki monda neki: „Mert esztendőnkéd mindennapon tartozom adnom két pénzt, kit gyermekségembe kölcsen vöttem volt, és adok kettőt kelcsen és kettőt elvesztek és kettőt elköltök.”

Monda az császár őneki: „Mondjad meg énnekem nyilvábban ez pénzeknek értelmét!” Monda Focus kovács: „Uram, hallgass meg engemet. Két pénzt mindennapon tartozom adnom én atyámnak, mert mikoron én volnék kisded, én atyám énreám mindennapon két pénzt költett. És ma az én atyám nyomorúságban és szegénségben vettetett. Azért oka adja, hogy én es kenyerüljek szegénségében őrajta, és azért mindennapon két pénzt adok őneki. Annak utána két pénzt esmég adok én fiamnak keltsen, ki immár tanúsághelyre megyen, annak okáért, hogy én nyomorúságban és szegénségben esendem, mint az én atyám, énnekem az két pénzt megadja, miképpen én adtam én atyámnak. Két pénzt kegyiglen mindennapon elvesztek én feleségemre keltvén, mert nekem mindenkoron ellenem rugódozó és ellenem járó és szabad akaratú. És ez háromért akármit én neki adjak es, elvesztem. És még két pénzt én magamra es keltek mindennapon ételre és venerékre.[17] És ennél különben egy napon es nem lehetek, hanem szünetlen munkálkodnom kell, kiből ez felöl mondott pénzeket meg kell lelnem. Azért immár, császár, hallottad az én naponkéd való munkálkodásomat, adj igaz ítéletet!”

Monda a császár: „Focus, elég bölcsen felelél. Menj el, és mátúl fogva mindenkoron munkálkodjál!” Ennek utána hamar meghala az császár, és Focus kovács ő belcseségéért mindenektűl választaték császárrá. Ki nagy bölcseséggel bírja vala az császárságot, kinek es halála után, hol az császároknak képöket felírják, ő képét es köztök felírák, és ő feje fölött bölcseségéért az nyolc pénzt.

(Érsekújvári Kódex 306–308 – Nytár 9, 267 – A Gesta Romanorum 53. elbeszélése alapján.)

Szent Ferenc példabeszéde az alázatosságról

(Simor-kódex)

Tekéntsetök az zöld fára és vegyetök példát űtöle. Mert az zöld fa, ki szépön verágozik és bévön gyimölcsöt teremt, ez űneki vagyon ű gyökeréből, kit alábocsátott az földre és ez űneki lelke; és mindön zöldsége, verágozása és ű gyimölcs terömtése ebből vagyon neki. És mennével inkább az földbe magát alábocsátá, és mennével inkább sáros ganéval felil befedeztetött, annéval inkább zöldségét, verágát és gyimölcsét szebben, jobban és bévöbben adja.

Az zöld fán értsed az jó szerzetös embört, az fának gyökerén értsed az ő tökéletös akaratját, az földön, kibe az fának gyökere tartatik, értsed az szent alázatosságot, és az sáros ganén értsed magadnak megutálását és bínöknek megesmeretit. És mennével inkább az tökéletös akaratnak gyökerét az szent alázatosságba mélyebben alábocsátandod, annéval inkább tenéköd jó mívelködésöknek több gyimölcsét terömti. És mennével inkább magad megutálandod bíneidet megesmervén, annéval inkább isteni jószágoknak verágával dicseködöl és fénösködöl mind földön, mennyön.

(Simor-kódex 2–3 – Nytár 7, 83–84; RMKód 6, 20–21. Ld. még Virginia-kódex 65–66 – Nytár 3, 296–297; RMKód 11, 169–171)

Karthauzi Névtelen

EXEMPLUM MIRABILE[18]
CSODÁLATOS PÉLDA AZ ÚRFIÚRÓL, AKI A PARADICSOMBAN JÁRT

(Érdy-kódex)

Úr Jézus Krisztus szeretetiben én tisztölendő és ájojtatus atyámfiai, az csodálatus példát, kit megígérék jelentenem, egy igen régi írásban találtam, és kívöl való országból származott. Emberi feleknek hallására csodálatus, szíveknek és lelköknek értelmére földön való minden édösségnél gyenyerűségösb, jelesen, kik naponkéd az mennyei dicsőséges hazáról kévánnak vigasságot látni, hallani. Úgy mint ez világ Krónikájában megtaláltam, mikoron kezdettől fogva írának ötezerötszáztizenhárom esztendőben, és Úr Fiú sziletetnek utána háromszáztizennégy esztendőben, Nagy Constantinus császárnak rokon utána, mikoron Krisztus Jézus szent hitinek diadalom és keresztyén anyaszentegháznak békesség és bátorság adatott volna. Azért azon időben, miért nagy buzgóságok vala az szegén új keresztyéneknek, és Úr Jézust tisztes szeretettel szolgálják vala, nem elégösznek vala konventben és várasban lakozni, de még az hatalmas pusztákat, kősziklás hegyeket, kietlen erdőket is megverágosojtották vala kemén életnek, szent imádságnak, bejtnek, vigyázásnak és isteni elmélködésnek miatta.

Az időben támadának az régi szent atyák, pusztában lakozó remeték, kiknek életekből immáran holtok után kilenb-kilenb szent szerzetesek támadának, kikről az szent írás nyilván való tanóbizonságot tészen, kik között vala egy jámbor pispek, kinek Eberhardus vala neve. Az időben, mikoron írnának ezernégyszáz esztendőben, jeve Rómában, és mikoron tért vóna Cluniacum[19] nevő szerzetnek házához, és mikoron megtekéntötte volna az kalastromnak csodálatus és régi épöletit, és minemő erősen és szentségösen tartanák az szerzetnek reguláját, és kérdé meg az apátúrt, ki volt volna fundátora az kalastromnak, az jámbor apátúr elkezdvén az históriát, megbeszélé őneki.

Volt egy nagy kazdag úrnak egy fia régi időben. Kinek mikoron mind atyja, anyja és jó baráti azt tanácsolták volna, hogy házasságban leletnék – kinek maga semmire nem kell vala ez világi gyenyerűséges élet, mert szíz vala, és nagy istenfélő lelki életben tartja vala ennen magát, és gyakorta imádkozván mindennek jó példa vala –, de maga nekik engede, nagy isteni félelemmel. És mikoron az vendégségöt elkészejtötték volna, és kilenb-kilenb urak és fejedelmek belgyültenek volna, ez jámbor ifjú eszében vevé magát, hogy az ő Istennek szokott szent imádságát meg nem mondotta volna. Az vendégöket elhagyván, igen hamar lova hátára ilvén méne el egy szentegyházhoz. És mikoron minden ájojtatossággal elvégezte volna imádságát kenyeregvén Úristennek, hogy segéllené meg és lenne idvességére akkoron való tisztössége és öröme, esmég felile lova hátára, hogy vendégihöz menne. Azonközbe, íme, az pusztából elejbe jöve egy szép, tisztölendő személyű vén ember, ilvén egy szép öszvérnek hátán, és keszene az úrfiúnak. Az jámbor ifjú es nagy tisztösséggel köszöne neki, és kéré, hogy jőne házához, és lenne vele ő tisztösségnek örömében. És mikoron nyájast beszélettek volna, mint barát barátjával, megismeré az úrfiú, hogy feljebb való szemnél volna embernél, és gondolja vala: „Netalántán csak én segétségemre mennyből bocsáttatott volna?” Kit jól és méltán vél vala, mert úgy vala, kit ha mondanák, hogy ennen Krisztus lett légyen avagy angyal, mind meglehetött. Monda az úrfiú: „De jó uram, ki vagy?” Felele: „Teneked barátod vagyok, és azért jöttem, hogy az te tisztösségödben jelen legyek, és amit tehetök, megsegejtselek.” Monda az úrfiú: „Én, jó uram, hálát adok rajta Úristennek és teneked! Immáran hiszöm, hogy az te tanácsodnak átala az én tisztösségem szerével lészen.” És azonképpen minden házának, udvarának, tisztösségének, örömének és vendégök tisztöletinek gondját, szólását és parancsolását neki hagyá, hogy mind ennen magának es végre ő lenne intője és doktora, hogy valamit mondana, azt tenné. Az tisztölendő Úristennek követe nem vonyá meg magát ez elyen gondviseléstől, de az úrfiúnak szeretetiért minden terhet felvén.

Mikoron azért bementenek volna, íme, nagy tisztösséggel mindnyájan felkelének, és elejben nyomotának az úrfiúnak, mint uroknak. És látván az szép személnek méltóságus voltát, elcsodálkozának rajta. És az úrfiú meghagyá, hogy mindenek tisztösséggel fogadnák, hallgatnák, és mindenek mindenben engednének őneki. És mikoron az lakodalmat elkezdötték volna, az mennyei vendég mindent oly nagy tisztösséggel, móddal, ékességgel és bőséggel megszerez vala, hogy mindenek csodálkoznak vala rajta, és senkinek semmiben fogyatkozása nem vala. Kin nem kell sokat csodálnunk, mert ha még esztendeég tartott volna az nagy lakodalom, méges mindenben bőség avagy semmi fogyaték nem lehetött volna, ha az isteni hatalmat nézjök, ki az hét árpakinyerekből ötezer embert elégöjte meg az szent evangéliomnak bizonsága szerént. Étt meg azonképpen gondoljok lett lenni, mert akármely nagy bőséggel lészen vala és költséggel az vendégség, az nagy csoda, hogy semmi fogyatkozást nem szenved vala az úrnak jószága. Mikoron azért az harmadnap beltölt volna, ki mind haza oszla. Az harmadnapig kedég sem az mennyei sáfár, sem az ő öszvére nem ettek, ittak vala. Az es nem csoda, mert halandó állatok[20] nem valának.

Mikoron kedég bulcsút akarna venni, felile öszvérére, az úrfiú es el akarván késérni, felile lova hátára és nagy sok vitézök utána. Mikoron jutottak volna meg az ösvénre, holott egymást találták vala, megállának, mert tovább nem hagyá nyomotni az vendég, bulcsút akara tőle venni. És az úrfiú elfakada sírva és kezdé kérni, mondván: „Mire hadsz el, én tisztölendő atyám, és mire vonszod el éntőlem az te szép vigasságus színödet? Kérlek, légyek veled, valahová mégy!” Felele az szép, vén mennyei vendég: „Nem követhetsz mastan engömet, de továbbra hagyjad! Íme, mátúl fogván harmadnapra énneköm is tisztösségem napja vagyon. Ha oda akarsz jőni, hogy tisztölködjem véled, eléggé veszöm tűled, és meghálálom teneked.” Azt hallván az úrfiú, mintha szívére tette vóna kezét, mondá: „Bizon akarom, és igen is akarom!” De mit az Úristen akar vala végre szerezni, semmit róla nem értöközhetik vala, annak okáért mondá: „Jó atyám, hol lellek meg tégöd és hova menjek, nem tudom.” Monda ennenmagának: „Ez ösvén, hol mastan állunk, az énházamhoz viszen, tulajdon kit senki nem tud több, csak ennenmagam és ez lelkös állat, ki alattam vagyon. Egyéb, ha ki reá menend, eltéved és megcsalatkozik. Te kedég, jó atyámfia, ha engem meg akarsz látni, jöjj éde, ezen helyre harmadnapnak dél-szívében, és ez én öszvéremet étt készen találod járni. Azért az hórában éde jöjj, és étt hagyjad mind az te lovadat, mind szolgáidat, kik teveled lésznek, hanem csak tennen magad ilj fel az én öszvéremre, és valahova tégöd viszen, oda menj. Nem szikség őneki vezérlés, csak veszteg ilj, ő jól tudja, hova kell menni. Semmit ne félj, nem bánod meg énhozjám jöttödet, de mikoron esmeg haza akarsz jőni, akkoron megismered, mert jó volt tenéked énnálam lettöd.”

II.

Úr Jézus Krisztus szent malasztjának segedelmével ez második kapitulom lészen arról emléközet, miképpen az jámbor úrfiú méne az mennyei felséges királnak vendégségében, és mit ott láta, érze, valla és lakozék, és mi időben tére házához. Ha ki édességgel meg akarja hallani, nagy sok tanúságot és lelki édességöt talál őbenne.

Mikoron azért az úrfiú és az mennyei vendég egymástúl elváltanak volna, az nemes ifjú ő vitéz szolgáival jeve úrfiú házához nagy bánattal, keserűséggel, és sem eszik, iszik vala, sem vigad vala új menyével, sem nyájaskodik vala jó barátival. De sem nyughatik, sem alhatik vala, várván, míglen az hagyott hóra eljőne. Oly igen elfalta vala szívét az ő édes mennyei vendégének nyájassága, színe látása, barátsága és malasztos beszéde, hogy sem atyja, anyja, sem ifjú kegyese, sem ez világi hangosság valami kisded örvendetességöt hozhatnak vala ő szívében. Méltán bizonyával, mert megsebhödte és által hatotta élös tőrképpen ő szívét az ő mennyei szerető atyjának és vendégének tizes szerelme.

Mikoron az áldott nap és hóra beltölt volna, bulcsút vén ő asszon feleségétől és háza népétől, mintha harmadnapra hazatérne. De maga úgy, mint soha őket tebbé szemével nem látná – miképpen lén is – és nagy sokadmagával jöve az hagyott helyre. És látá hát, ott készen vagyon az vendég öszvére. Azonnal leszököllék lova hátáról, és felile nagy örömmel az mennyei út-viselőre. Senkit az szolgák közöl vele el nem hagya menni, de mind hazakildé várában, mondván: „Hónapi napon ezen hórában esmeg édejöjjetek készen, mert itt találtok meg engemet, és semmit nem késöm továbbá.” Azonképpen az vitézök hazamenének nagy bánattal és keserűséggel, mintha soha nem látnák urokat, ki úgy es lén. Az mennyei követ kedég az úrfiút elvivé egy nagy szoros ösvényen, ki az szent evangéliomnak bizonsága szerént kevesektől járattatik, és viszen erek életnek földére (Máté 7,14).

Mikoron azért jutottanak volna nagy szép tér-mezőre, holott semmi bánat, semmi siralom és szomorúság nincsen, honnan az keserves halál kirekesztetött, az jámbor úrfiú eltekénte. Hát, minden szépségnek szépsége vagyon mindenfelől körüle. Az feld kies, kihöz soha hasonlatost nem látott. Ott vannak hát mindenféle szép illatú fivek, kilenb-kilenb színő virágok, rózsa, liliom, viola az szép mezőn széjjel. Felül az ég tiszta, alol az föld nagy ékösséggel felöltöztetött. Az fák ki szép virágos, ki kedég teljes kilenb-kilenb ért gyimelcsökkel. Az fáknak ága-boga kilenb-kilenb szép jeles madarakkal ékösöltettenek, kiknek szavok, zengésök mint angyali éneklés volna, kihöz hasonlatost életében soha nem hallott vala. És semmi állat ott nem volna, ki kévánságos, szerelmetes, gyenyerűséges és tisztöletességre méltó nem volna. Élyen szép földre mikoron az nemes úrfiú bement volna, ottan elváltozék ő természetiben, megtisztula érzékenségiben, szívében, testében és lelkében. Méltán kedég, mert mind földet, eget, mind ételt, italt, mind ez halandóságnak ízét-bízét, mind ember barátinak szokásit, nyájasságit elváltoztatta vala, kikkel és kik között annak elette élt vala. Azért oly mint Szent Énok és Illyés prófétáknak halhatatlanságok szerént, ő es az halandó életben halhatatlanságnak idejire jutott vala és érdemlött vala változni – kik mind lehetendő dolgok az Úristennek, kit minemő malasztos ajándékkal akar szeretni. Mit szólhatunk tebbet csodának csodáját róla, íme, az ott való égi nemes madarak es, látván ő uroknak idegen vendégét, egyképpen ő áldott uroknak tisztösségére, másképpen az új vendégnek ervendetösségére mind szárnyokkal, mind szép szózatjokkal nagy édes vigasságot jelentenek vala. Azonközben eltekéntvén, nem messze láta egy mondhatatlan nagy és szép sátort, mintha egy ékes vár vóna, ki mind kívül-belöl kilenb-kilenb drágakövekből ékesöltetött vala, mind tekéntetre kévánatus. És mindenfelől körüle meg olyan szép készülettel való sátorokat, mint egy szép drágalátus várast, kiknek pagimontoma[21] mint az csillagó szép fénes arany, falai ha mint aranyas bíborral,, bársonnyal belvonták volna. Benne lakozó nép kedég számtalan erősek, hatalmasok, szépnél szebbek ő színek szerént. Kik Szent Péter apostolnak mondása szerént mind királi nemzetök, királi magzatok, keráli papok, szent sereg és sok közöl kikeresgetött gyüleközet (1Péter 2,9), mind szízek, szeplőtelen tiszták, mind dicsőségösök, vígak, jókedvők és ervendetösök.

Ó, énhozjám hasonlatus halandó szerelmes atyámfiai, lássatok, halljatok örömet és vigasságot: nem mondhatjok, hogy ez világi, sem emberi, de mennyei és halhatatlan dicsőségben való örvendetösségöt. Szent Pál apostolnak mondása szerént, kit szöm nem látott, sem fül nem hallott, sem embernek szívében nem szállott (1Kor. 2,9), kit megszerzött Úristen az ő híveinek, szolgáinak és szeretőinek, kik közöl egy vala ez nemes, szeplőtlen életű úrfiú. Kit mikoron belvittenek volna közikben, első renden valók nagy vigassággal és szeretettel fogadák őtet, kihöz hasonlatost sohasem látott, sem érzött vala. Azonképpen másod és harmad rendben valók nagy eremmel és dicséretes szeretettel fogadják vala őtet közikben. És immáran oly igen elmerült vala az nagy csodálatus örembe, vigasságban és szépségöknek látásában, hogy minél kisebbhöz es nem meri vala magát hasonlani és méltónak lenni, uraságát kedég és minden jószágát mind semminek véli vala. Mikoron azért jutottanak volna az négyed lakodalomban, íme, nagy készülettel és sok számtalan magával[22] elejben nyomoték az ő édes lelkének kévánsága, az ő szerelmes atyja, ki őtet az szent vendégségben hítta vala. És látván, avagy volt öröme annak előtte, avagy nem, de olyan lén, mintha ingyen lélekben sem lett vóna. Mert még az udvarló legének, vitézök is olyan szépök valának, mint az fénes nap, mindeniknek keráli korona fejében, őtözetjök mint az szikrázó csillagok. És mikoron odajutott volna az nemes úrfiú, ottan megálla az alatta való öszvér, és leszálla róla. És az elejben jöve az felséges dicsőségnek és szentöknek ura nagy szép koronás királi őtözetben, nagy dicsőséggel, nagy dicséretes énekléssel, tisztösséggel, kit soha senki ki nem jelenthet. És mikoron kezet fogtanak volna, és szerelmes ölelést adtanak egymásnak, oly mél szeretetnek tizében esék be az úrfiú, hogy sem testével, sem lelkével, sem ennenmagával avagy hol volna és mit mívelne, nem tudná. Kiben ha lakozván megmaradott volna, soha halált nem látott volna. Mert mikoron magában tért volna, azt tudja vala, még az esthajnal el nem nyugodott, miulta eleredött, és három hórája még nem volna. Maga immáran háromszáz esztendei múlt vala el. Mert várja vala az éjet eljőni, ki az Úristennek várasában nincsen, és úgy soha haza nem jött volna ez halandó világra. De megjöve, és nem marada meg. Az kedég nem az felséges királ akaratja lén, de az nemes úrfiúnak eszes bolondsága.

III.

Úr Jézus Krisztusnak szent lelke erejivel lássunk, halljunk tebb csoda dolgokat, kik méltók legyenek megvigasztalni a mi szomorú szívünket, lelkünket, emléközvén arról, mit tének, mívelének onnan hazól az nemes úrfiúnak elmeneti után ő édes szilei, szerelmes jegyöse és udvarló szolgái, jó baráti.

Mikoron az meghagyott időre, hórára és napra haza nem jött volna, mindenek esének nagy kétségben, bánatban, keserűségben és siralomban. Atyja, anyja siratja édes szilöttét, szerelmes jegyestársa szívének szerelmét, szolgák jó urokat, és urak, úrfiak szerelmes barátjokat. Járnak, futosnak tétova, ha hol megtalálhatnák. Neki mondja vala: „netalántán megcsalatkozott”, neki kedég: „netalántán elragadtatott messzé földre”. Mikoron nagy idő tölt volna benne ő keserves várásokban, kihírhövék császároknak, királyoknak udvarában. Mindenek bánkódnak, mindenek csodálkoznak ez élyen nagy dolgon. És ezenképpen, mikoron sok földeket és kilenb-kilenb országokat eljártanak volna keresvén, sohol hírét sem hallhaták. Onnan hazól kedég naponkéd, hóránkéd nagy sírva, fohászkodással kenyeregvén az Úristennek, osztják jószágokat mérték nélkil alamizsnában és egyházi népeknek, szenetlen imádkozván érette, hogy az felséges Teremtő hozná meg, és fordojtanábánatjokat vigasságra. De mikoron látták volna sok esztendő után, hogy az ő erömök meg nem térne, holtig való keserves bánatban és kétségben esének, és veték magokat holtig való penitencia tartásra.

Az várat szentölék kalastrommá, az palotát templommá, egyéb kéncsöt, ruhát, jószágot szent oltároknak ékösségére és jámbor szerzeteseknek táplálásokra, és az fejedelemségnek méltóságát apátúrságnak tisztévé. És ezenképpen mindennemő ez világi dolgok változának lelki dologgá. Ennenmagok es holtig lakozának magoknak az szent kalastromban Úristent szolgálván, vigyázván, bejtelvén és imádkozván. És nagy jámborul véget vetvén ő életöknek, kimúlának az jó szilék, Istennek országára mennének. Testöket mind egy koporsóban helhöték azon egyházban. Az úrfiúnak kedég szerelmes jegyöse, ki azon szízességben megmaradott vala ő szerelmes urátúl, marada meg azon özvegységben ő szerelmes urának szerelméért, és míg éle, nagy sok alamizsnát, bejtet, szent imádságot tevén ő szerelmes uráért, és nagy szent angyali életben végzé el idejit. És kimúlván Istennek szent országára mene. És kit sok ideig várván nem láthata, hihetjek, az erek életnek földében meglátta. Mind ez élyen dolgot az-időbeli írástudók belírának [h]istóriában jevendőknek emléközetjökre, mint mastan történik, [hogy] nagy uraknak és jeles fejedelmeknek emberséges téteményeket [h]istóriáikhan írnak.

IV.

Úr Jézus Krisztus hozjánk való irgalmas áldomásából méges tebb méltó dolgokat halljunk, térvén az dicsőséges örümnek és vigasságnak lakodalmában. Mikoron természetnek folyása szerént nagy sok idők és esztendők elmúltanak volna, és az halandóságban sok változások lettenek volna, az úrfiú azon ifjúságnak korában, erejiben, szépségében, minden vénség nélkil, étlen-itlan, álom nálkil és minden fáradság nálkil, betegség és testi szegödelmesség nélkil,[23] csak ennenmaga az-időbeli emberek között, szabadon haláltúl vendégöl az háromszáz esztendeég nagy eremmel és vígan lakozván Úristennek asztalán, kiről Szent Máté evangélista emléközik kenyvének tizenharmad részében. És ez nemes úrfiúnak felette jól vala dolga az ő szerelmes Isten atyjával, mert valamit szíve, lelke és jókedve kívánna, szeme láthatna, minden akaratja és kedve szerént vala. Semmi fogyatkozás nem volt, de mind szívében, lelkében gyenyerűség, testében és érzékönségében gyenyerűség, gondolatjában és emléközetiben gyenyerűség, oly igen belmént és járult vala az isteni szeretetnek és méltóságnak hatalmasságában, Szent Dávid prófétának mondása szerént Ps. LXX. És az halandó testnek természet szerént való nehézségi, kik étt ez világon megterhelik az szegén lelköt, hogy Szent Pálnak mondása szerént azt ne kévánhassa, tehesse, láthassa és gondolhassa, amit akarna, de hajlandóbb és gyorsabb legyen az gonoszságra és minden veszedelmes dologra, honnem jóra, lelkiekre és mennyeiekre (Róm. 7,19), ezekben ott semmi nem vala. De mind eltávoztatott vala, úgyhogy az isteni szentencia[24] felfiggesztetött hatalmátúl, kit kive adott vala, mikoron emberi nemzetöt bínéért megátkozá, mondván: „Por, hamu vagy, esmeg porrá, hamuvá léssz” (1Mózes 3,9). Kinek én nyavalás bínes fejem es tanácsot adtam volna megmaradni! De nem tevé, hanem az időt kezdé számlálni, gondolni, hogy ideji volna immáran házához térni. És kezde kenyeregni és bulcsút kérni, mondván: „Hálákat adok teneked, én tisztölendő Atyám és jó Uram, minden jótételidről, kiket énvelem töttél, kiket énnekem megjelentöttél és kiket látnom, hallanom engedtél. Nagyobban kedég, hogy az te nagy bőséges malasztos voltodat, hatalmas dicsőségödet énnekem megmutattad, kiket soha én voltaképpen embereknek fiainak ki nem mondhatom és jelenthetöm. Látván látom, mert áldott és bódog vagy, én kegyelmes Atyám, és bódogok, kik szentelen te áldott színednek előtte állnak, és udvar[la]nak, látván az te szent színednek ékös voltát, és hallják beszédednek édességét, kik között bizony felette kívánnám erekköl-erekké megmaradnom. De miért haza ké[ny]szöröjtetöm menni, jól tudod okát, miképpen az én házambeli népek engemet várnak. Azért vallom, hogy oly dicsőséggel és méltósággal, oly eremmel és jókedvvel, kiket ez mai napon étt érdemlöttem, mégyök az én házamhoz, hogy soha az én népeim között lévén hasonlatost nem láthattam volna.”

Ez élyen nemes úrfiúnak beszédén oly mint mosolyodván, az bódogságnak szent Atyja es nagy kegyelmes beszéddel mondá őneki: „Ó, jó ifjú és szerelmes barátom, mikoron mi tehozjád menénk, látók minden javidat, te es mihozjánk jővén láttad minden javinkat. Íme, ha ezeket szeretöd, kévánod, élj velök, mint tiéddel. Hiszen mindketten megelégöszünk vele. Ha kedég tenéköd tebb és jobb vagyon, annak okáért haza kévánkozol, én meg nem akarlak tartani akaratod nálkil. De én azt mondanám, hogy ezeket választanád inkább, mert tovább es éde kévánkozol, azt jól tudom. Ha azért el akarsz menni, íme hol vagyon az öszvér, ki édehozott, esmég hazaviszön. De én méges azt tanácsolnám, hogy ma étt maradnál, mert tovább is jóllehet edejössz, de keserű fájdalom nálkil nem lehet, kit mastan eltávoztathatsz, ha akarod.”" De miért szabad akaratjára hagyatott vala, egyebet nem akara benne tenni, haza kévánkozék. Ott azért nagy hálaadással egymástúl bulcsút vevén, az úrfiú felile esmég azon öszvérnek hátára, esmeg azon helre hozá, hol felilt vala.

De íme, sem szolgáit ott nem találá, sem nemzetit avagy nemzetinek nemzetit, sem valamel ismerőjét. Nem csoda, mert régen mind kimúltanak. Mikoron azért tétova járna gyalog, mint olyan úr bársonban-bíborban öltöztetött, mint ki azon napon nyomotott ki ő menyegzői házátúl, senki ismerője elejben nem kel, nagyon kezde rajta bosszonkodni. Belnyomotván úrfiú várában, hát, mind más módon vagyon szabván, honnem hadta volna. Kezde ennenmaga es rajta csodálkozni, mi dolog volna, hol élyen hamar mindenek ő állatjok szerént elváltoztanak volna, és némiképpen olyha szívében örülne, hogy újságot látna. Mene az barátok portájára, és mikoron csengetött volna, az portarius beereszté nagy jókedvvel látván, hogy olyan nagy tisztösségbeli ember volna királi öltözetben. És kezdé kérdözni, ki volna, mit keresne és honnan való volna. Felele: „Bizonyával nem tudok semmit mondani, hanem hogy tegnapi napon énnen kimenvén másképpen hadtam ez házat, honnem mint látom lenni, és nem tégöd hadtalak az kapun őrizni. De az vitéz legényeket sem tudom, hol vannak. És íme, ennenmagamnak lábamon kelleték beljőnöm az hegy közöl. Én úgy tudnám, hogy ez kalastrom én tulajdon házam volna, és íme, egy ismerőmet sem találhatom meg.”

Ezeket hallván, elálmélkodék rajta az portarius fráter. Elfutamék az apátúrhoz, és megmondá neki: „Íme, egy királi szép úrfiú jött éde, és azt mondja, hogy ez kalastrom ő vára volna.” Hallván azt az jámbor apátúr, alojtá, hogy álmadoznék. De mindazonáltal kiméne az úrfiúnak elejben, és jó szokás szerént vivé az szentegyházban imádságnak okáért, de maga mindketten csodálkoznak egymáson. Mikoron az úrfiú atyját, anyját és asszonytársát kérdené, hol volnának, az apátúr monda: „Mind kimúltanak, íme hol vannak koporsói.”

Kihírhövék azonnal ottan az kalastromban, hogy az elveszött földnek ura hazajött volna. Támada mindenek között nagy csoda, álmélkodás. Kezdének futni az nagy csodára mind, csonka-bonka, kór, beteg, elfeledvén ő nyavalyájokat, hamarsággal sietnek vala az csodalátni. Hallván az pusztában lakozó szent atyák es, mint Szent Antalnak, Makariusnak, Pafnuciusnak fiai, baráti, remetéi nagy messze földről egymás előtt futnak, sietnek vala látni, és valamit hallani az erek dicsőségnek életi felől. Mit mondjak tebbet? Nagy egyházi és szerzetes népek és számtalanon az szegények, bódogok es azonképpen nagy processzióval[25] elejben menvén, mint Úristennek szentinek, nagy tisztösséggel, ájojtatus kívánsággal és isteni dicsérettel fogadák be őtet mindenek csodaképpen szólván, beszélvén egymásnak: „Íme, hazajött ez feldnek ura, kinek immáran háromszáz esztendei vagyon, ki Érsokkal és Illyéssel lakozott Istennek paradicsomában.” Az jámbor nemes úrfiú kedég, állván az sokaság között, örül, vigad es szívében-lelkében, csodálkozik es az dolognak halhatatlanságán. Szép, ékes kedég ő tekéntetiben, tendöklik ő színe az Úristennek látásából, és nagy kéván[a]ttal néznek reá, mint Istennek angyalára. Kérik mindenek, hogy megbeszélené, mint és hol járt-költ, mit látott, hallott volna. És mikoron ez kezdette volna beszélleni, jelen valának író nótáriosok, kik minden szavát levélben írják vala utána. Azok kedég, míg tovább, tovább addég inkább hallgatják, nagyobban csodálják.

Ennenmaga, jóllehet nagy bánattal, fohászkodással beszélvén, miért hogy meg nem maradott, de megtért, nagyobban azon bánkódik vala, hogy szabad akaratja volt rajta. Kik kedég hallgatják vala, ó, mondhatatlan nagy eremök és kívánságus dicsőségök, lelki szerelmök vala, miért soha olyan nyilvánvaló jeles dolgokat az erek lakodalom felől nem hallottanak vala. Annak okáért monda az nemes úrfiú őnekik: „Tudom, szerelmes atyámfiai, és bizonnyal tudom, hogy az ti lelki vigasztalástokra és jövendőknek emlékezötjökre tartott meg engemet ennyi ideiglen. Azért mánál tovább nem mehetök, hanem meg kell halnom. De semmit nem félök, mert esmeg odamegyek, honnan eljöttem, holott ennyi sok ideig lakozván alojtottam, hogy csak három hórája volna. Kinek bizonságot tészen, íme, az én ifjúságom, kit láttok. Tudjátok kedég, hogy miulta fogva kimentem az várasból, sem ettem, ivtam, sem éheztem, szoméhoztam, de minden jóval teljes voltam. Íme, ez rajtam való ruha és őtözet, kit az menyegzőben reám vettem, azulta le nem vetöttem, íme, mégis azon színt, újságot tartják.” Mikoron élyen nemő csoda dolgokat szólt, beszélett volna őelőttök az mennyei dicsőségnek és bódog életnek örvöndetes és vigasságos malasztosságáról, nagy tizes lángképpen gyójtja vala fel ő szívöket, lelköket és kívánságokat az dicsőséges szent életnek gerjedetes szerelmére. Annak utána mondhatatlan nagy hálákat ada rajta Úristennek, hagy az ő ez világi ereksége, jószága nem akadott, származott volna ez világiaknak kezökben, honnem Istennek dicséretire és lelki népeknek kezökben, kik koronkéd imádkoznak érette, és alamizsnálkodnának szegényeknek belőle. Ez élyen beszédöt kezdötte vala el őelőttek, és vonyá mind vacsoráig. Mert annak előtte való napon dél szívében ment vala el ő alojtása szerént, és másodnapon esmeg dél szívében jutott vala házához, mely időnek teljessége csak egy nap vala, de hosszúsága háromszáz esztendőt tett vala.

V.

Kegyelmes, mennyei szent Atyánk, Istennek megsegélött malasztjából az elkezdött dicséretes és idvességes szent életnek méltó hallása után lássok, halljok az nemes szíz szent vitéznek és nemes úrfiúnak dicséretes kimúlását kilenb-kilenb csodatétellel, kiben es találunk olyakat, kiből megmelegöszik mi szívünk, lelkönk.

Mikoron azért véget tett volna beszédének, mindnyájan nagy hálákat adának rajta Úristennek, és az jámbor apátúr nagy vendégségöt tén azon vacsorán. És nagy vígan esznek-isznak, lakoznak, nagy örvendetesen beszélik egymásnak, amit láttak, hallottak. Leilteték az földnek urát es az asztalfére, de sem eszik-iszik, mert még teljes vala az dicsőségnek édes malasztjával és az élő földnek ervöndetességével. Íme hol vagyon, kiről Urunk Jézus mondá az szent evangéliomban, de mind ez napiglan es nem értik meg halandó emberek: „,Nem csak kinyérrel él ember, de minden igével, ki kive származik Istennek szájából” (Máté 4,4).Példája kedég előttönk vagyon. Mikoron azért nagy édességgel kínálnák, hogy ennék-innék éslakoznék ővelök, jóllehet tudá jól, mint lenne dolga, de íme, nem kedve ké[ny]telen nekik engede. És mikoron látta, érezte volna ez világi halandó kinyírnek ízét, illatját, ottan megszontyorodék, kezde őbenne megaludni az mennyei szépségnek illatja, édessége. Kóstolván kedég kezde az ifjúság meghervadni és megőszülni vénülni, és betegségben esék. Monda ottan: „Nam[26] mondám, hogy ígyen lészen dolgom. Immáran tovább nem mehetök, de ezennel meg kell halnom. Azért adjatok konfesszort,[27] oltáriszentségöt és kenetöt, hagy jó keresztyén módra múljak kive. És azon kérlek, hogy imádjatok érettem és testemet tegyétek az én jegyösem mellé azon koporsóban.” Hogy azt látták volna az apátúr és az vendégök, nagyon megrémülének rajta, és minden örömök, vigasságok siralomra és keserűségre fordula. Felhányják mind étköket, mind asztalokat, rajta ragadának mind egyetlen egyökön, és bevivék az szentegyházban nagy mondhatatlan óhajtással, és bizonnyal megtudák, megismerék, hogy [ő] volt volna az földnek régiura. És szentségöt vevén, úgyan kezök között, mintha elaludt volna, kibocsátá lelkét, meg odamenvén, honnan hazajött vala, csak lelke szerént, holott immáran erekkül-erekké örül, vigad az ő mennyei szent Atyjával és Istenével.

Híre lén benne, hogy étyen emberezenképpen kimúlt volna. De ottan temeték el, nagyobb csodának okáért számtalan nép reá futván, királyok, urak, szegények, bódogok Úristennek érdemesét látni, illetni és apolgatni. Nekik siratják, nekik örülnek, nekik hálát adnak rajta Úristennek. És azonképpen, mint olyan tisztölendő fejedelmet, nagy tisztösséggel, isteni félelemmel és egyházi szolgálattal ő szerelmes jegyesének koporsójában helhöték, hogy miképpen lelkök együtt volna koronáztatván az erek dicsőségben, testök es együtt nyugodnék és egyször[re] támadna fel az erek életre.

Ezeket megbeszélvén az jámbor apátúr Eberhardus pispeknek, elálmélkodék rajta ez élyen halláson, és nagy hálát ada rajta Úristennek, nagyobban megépülvén ő lelkében.

Azonképpen mi es, én édes, szerelmes atyámfiai, hálákat adván adjunk dicséretöt a ml édes Teremténknek és Megváltónknak, Jézusnak, hogy az ő szent jó voltáért, és ő szerelmes szentinek érdemekért részeltessen az ő szent malasztjában, míg élünk, és holtunk után vigyen azon édes, dicsőséges és ervendetes erek életnek földére és országára. Amen. 1527.

(Érdy-kódex 508–515 – Nytár 5, 262–275)

Philibertus látomása [28]

TEST ÉS LÉLEK VETÉLKEDÉSE

(Nádor-kódex)

Régönte egy pusztába lakozó remöte vala, kinek Philibertus vala neve, Franciaországból való vala. Kinek ilyen élete vala, míg ez velágba éle, és magát ekképpen viselé: mikoron szól vala, bölcsen ejti vala, és kerályfiú vala, mind ő életébe magát gonosztól megótalmazá, míg ez velágba lőn. Es mikoron erejébe volna, ím, ilyen látást láta, mint ő maga mondja. Kezdetik immár itt a látás.

„Szűnek vesztegségében teli időn: oly mint lelki álom ére, léték egy holttestöt, kiről énneköm ilyen látás jelönék. Elszunnyadván kevéssé, az értelmem vigyáz vala.

És íme, néminemű lélök eljöve, ki ez megmondott testből bínökkel rakva kiment vala nagy óhajtással és szöpögéssel, a testnek bíneit ekképpen siratja vala. A lélök álla a test mellett, és ím, ilyen beszéddel kezdé űtet keményön fegyelmezni és dorgálni. Itt szól a lélök a testnek, és úgymond: »Ó, nyavalyásságos test, ki ejte ekképpen le tégödet, kit ez velág tegetlen[29] meggazdagított vala nagy hertelen? Nemde mind ez egész tartomány fél vala tetőled, nemde tegetlen tealád vettetött vala? Hova lött mastan a nagy család, ki tégöd követ vala? Olyha a te farkad immár mindönöstől fogva elszakadt. Nám nem vagy mast a négyszegű kőtoronba, sem a nagy szélös palotába, de fekösz mast a keserű koporsóba, és a sérbe[30] vitetöl, a szoros verömbe. Mit használnak a nagy paloták, mit a nagy házak, mikoron a te séröd csak alég foglal hét láb nyomdékot?[31] Innen tova, hamisan ítélvén, valakit meg nem bántasz. Temiattad, nyavalyás test, pokolba vagyon széköd. Én, ki nagy nömösen terömtöttem vala, és Istennek hasonlatosságára szerzettettem vala, temiattad, ó, nyavalyás test, íme, mint feketültem meg! Bizonával méltán mondhatom: »Jaj, énneköm, hogy születtem volt, jobb anyámnak méhéből a sérbe vitettem volna legottan, és ekképpen megszabadultam volna ez szörnyű kéntól, kit immár szenvedök.« Míg élél, mindönkoron bínre vonál, azért mindönkoron leszönk nagy keserű kénban. Mind ez velág nyelve sem jelönthetné meg csak mintűl kisebb kénját es, kit kell szenvednöm. De mindennél inkább gyötör, hogy soha hiedelmet[32] nem várok.

No, hol vannak a nagy telkök, kiket győjtöttél, a széles paloták és a magas tornyok, kiket rakatál, a gyöngyök, firisök,[33] a kösöntyők, a násfák, a gyűrűk, kiket ujjodba viseltél? A sok pénzt inkább szeretted, hogy nem mint Istent, a jóízű fives[34] étkeket és kenetöket, a jó színű fejér ezist edéneket, a színváltoztató kilönb-kilönb jó ruhákat. Hova löttek a nagy ékös ágyleplök, lepödők? Nincsen immár vad- és madárhúsod, sem jelös vacsorád, sem jó fives boraid, de tenmagad vagy férgeknek étke. Ezt adja Istennek törvénye, hogy a bínösek jussanak ilyen veszödelömbe. A te házad miképpen kel mastan teneköd, kinek ő kedves teteje az orrodat éri? Szömeid megvakultak, orrod megdohosult, valamit sok ideig gyűtöttél, egy hórába tőle mind megváltál. Nem környüköztetel immár barátidnak seregivel, mert a te szépségödnek verága lehullutt a halállal. Mától fogva a te szüleidbe ne bízzál, csak egy kevés ideig siratják a te halálod a te magzatid, mert őnekik maradott a sok kéncs, a ház és az örökség, kivel bánatjokat elmúlatják. Nem hiszöm, hogy a te barátid és mind te fiaid adnának öt szántóföldet avagy rétet, hogy minket, kik űközülök elvitetönk, hogy megváltanának a kénokból, kiket kell szenvednönk.

Ó, te navalyásságos test! Vagy ím, mastan bizodalmas, drágalátos ruhákban nem vagy öltöztetvén. A te palástod csak alég érne két garast, kicsin lepödőbe feküsz takartatván. A szegények mastan neköd adót nem fizetnek, mert a szegényöknek atyja nem voltál, de inkább fosztója. Azért tégöd rágnak a sérbe férgek és rothadatosság. Itt immár továbbá nem állhatok, de immár elmegyök.« Immár a test szól a lélök ellen, minekutána a lélök ilyeket mondott volna.

A test fejét felemelé, olymint megelevenült volna, és minekutána sok szepögésöket tött volna, és hogy ki ővele szólt volna, és ki őellene ily keményön panaszlott volna, ezt megkérdte volna. Monda a test a lélöknek: »No, én lelköm vagy-é te, ki ily keményön szólsz vala? Nem mind igazak, akiket mondál. Ím, ezt nyilvánvaló bizonságokkal bizonyétom, hogy félig igazak és félig nem. Ezt vallom, hogy sokszor tévölgettettelek tégöd és jó mívelködetöktől megvontalak, de ha valamikoron a test a lélökkel bínt tehetött, ez nem csoda. Hallgatsza, ím, megmondom, mire az ördög és a velág, ki-ki mind ő szokása szerént, vonssza a testöt mind ő tehetsége szerént. De miként immár megmondád, Isten tégöd szépön terömtött volt, és jól és nemes értelmvel megajándékozott volt, az ő képére szerzött, hogy szolgálóleányod lennék, engöm neköd adott. Azért, ha te én asszonyom voltál, és okosságod volt, engöm ez velágba mire nem bírtál, és énneköm mire kedveztél alkolmatlan dolgokba, ellenöm mire nem állottál?

Nem a test, de a lélök bínös, mert a testnek a lélöknek miatta kell megenhéjtetni, ha akar uralkodni. A test a lélök nékil semmit nem teszön. Azért, ha a lélöknek miatta a test nem bírtatik ez velágnak hízölködésének miatta, legottan megbolondultatik, mikoron a testnek megjelönik, mit kéván a lélök. A bín illeti a lelköt, kit gondol a testnek miatta. A gyarló test eleven, valamit teszön, a lélöknek miatta teszi. Azért mondom neköd, higgy énneköm, hogy nagyokba vétköztél, követvén a gyarló és dohos testnek akaratját. Rágják én oldalamat a férgek e sérbe, immár nem szólok továbbá. Lélök, menj el innen!«

A lélök felel a testnek ellene. Kinek monda a lélök: »Mégis itt akarok maradni, és míg időm vagyon, veled veteködni. Mire szólsz énneköm, te test, ily keményön, akarván énreám a bínt mindönöstől fogva vetni! Ő, nyavalyás test, kitől tanultad ez kemény igéket, kiket mastan mondasz és mondál? Jóllehet sokakba igazán felelél, ezt igaznak tudom lenni, hogy akaratodnak ellene kellött volna állanom, de a te gyarlóságod, ki hívságra kész, és ez velágra alája vettetött, nem akará ezt szenvedni e velági hízölködésnek miatta. Mindönkoron engöm utánad vonál, és ez velágnak kútába meríttél. Tudom, hogy bínös vagyok, mert ebben tévölgöttem, hogy mikoron asszonyod volnék, meg nem enhétélek. De miért engöm megcsalál édös beszéddel, hiszöm, hogy énnálam nagyobban vétköztél. Mikoron teneköd tegetlen mosolyog vala ez velági csalárdság, és hosszú életöt erősen fogad vala, nem aléjtod vala, hogy meghalnál. De a halál tégöd leejte, mikoron a palotából a sérbe bocsáta.

Ez velágnak hazug embörökvel egy erkölcse vagyon: kiket inkább hozzája ölel, kiknek tisztösségöt ad, azokat hamarabb megcsalja a halálnak erejivel, és a gyenyerűségöknek utána férgeket ad és dohosságot. Kik neköd, míg élél, barátid valának, immár a koporsóba fekvén látni nem akarnak.« A test ezeket megértvén legottan sírnia kezde, és szomorú igével ekképpen felelni. Itt felel a test a lélöknek ellene, mondván: »Mikoron élvén sokaknak parancsolhattam, aranyat, gyöngyöt, teleköt és kéncsöt gyűjtöttem, várakat rakattam, népet ítélhettem, vajon aléjtod-é, hogy hittem, hogy a sérbe jőnék? De immár, ím, látom, mert énneköm nyilván vagyon, hogy sem erő, sem hatalm, sem nömös a halálnak keserves ösztönit el nem távoztathatja.

Azt mondom, hogy mindketten bínhödtethetönk Istentől. Teneköd nagyobb bín tulajdoníttatik. Ez sok okokkal bizonyíttatik, ezt mindön bölcs jól tudja. Hogy jobban megesmerjed, írás bizonyítja, hogy valakinek jószágoknak nagyobb malasztja adatik, okosság azt adja, hogy nagyobban és többel tartozik. Életöt, emléközetöt és értelmet adott Úristen teneköd, és ezt te mind érdöm nékil elmúlattad, és valami jót tudtál, ezt te mind elhagytad. Miért kediglen hogy enné sok jószágokkal megékösiltetvén, és az én hízölködésömnek soha ellent nem tartottál, nyilván vagyon mindönnek, hogy nagyobban vétköztél.«

Monda esmég a test nagy keserű szóval a lélöknek: »Mondd meg énneköm, ha nyilván megtudtad: a lélök kimenvén, mi leszön a testnek? Ingatja-e önmagát hamar ennek utána, avagy csak némikoron? Tudod-e, ha láttad avagy ha szól vala mikoron, a lélök éltet, a test keveset használ; ha a lélök Istenét tökéletösön szeretné, a test a lélöknek erejit soha meg nem győzné. Míg éltél, Istent ha szeretted volna és szegényöknek igyét igazán ítélted volna, ha gonosz emböröknek útát nem követted volna, ez velági hívság engöm, sem tégöd meg nem csalt volna. Azért, akiket mastan látsz, ezök mi bíneink: rothadatosság és e férgek és ez szoros ház, kikvel szőnetlen gyötretöm, azért adattanak, tudom, hogy az utolsó napon feltámadandó vagyok, és veled egyetömbe kénzódom mindörökké. Ó, keménségös halál, ó, végezhetetlen szernyű halál, mire fogadsz be engömet!«

Itt a lélök szól a testnek ellene. Meges keált a lélök nagy rekedött szóval, mondván »Ó, jaj, énneköm, jobb ingyen se születtem volna! Mire hagyta Úristen, hogy én terömtessem, mikoron ő megesmerte volt, hogy én elveszendő volnék a jóknak gyüleközetiből és Istennek gondjától, mert Isten a kárhoztakkal nem gondol! Ó, oktalan állatoknak és barmoknak bódog természeti, mert azon ő testökvel elvész az ő lelkök! Akár csak ilyen volna a gonosznak végezeti, és ekképpen megmeneködnének a nagy gyötremtől!«

A test szól meges a lélöknek, mondván: »Lélök, ha pokolnál voltál, kérlek tégöd, mondd meg énneköm, mit ott láttál! Ha vagyon reménségök a nyavalyásoknak Krisztosnak irgalmasságáról, mondd meg, ha kedveznek valamit a nömös szömélyöknek, kik míg élnek vala, székökben ülnek vala, ha vagyon valami kedvezés és ha megváltozhatnak kénccsel avagy ez velági ajándékokkal.«

A lélök monda a testnek : »Test, ez okosság nékil való kérdés, mert pokolba valamely szömélyek mennek, továbbá nincsen őnekik váltságnak reménsége, sem alamizsnának, sem imádságoknak miatta. Ha mind kereszténység érte böjtölne, és ha mind ez velág ő kéncsét érötte adná, egy pokolbeli lelköt meg nem szabadíthatnának, mert ezök Istennek ergalmassága nékil vannak. Arra, hogy megszabadulnának, nem adna a fene és kegyetlen ördög egy lelköt ki az ő fogságából mind ez velágon egyetömben ő kéncseért es, sem kedéglen hagyná, hogy valamikoron kén nékil lenne. Arra kedéglen, akit kérdezsz, hogy ha valamit kedveznek a nömösöknek, annak ím, ez törvénye, hogy valaki mennével nagyobban ez velágban felmagasztatik, annéval nagyobban esik, ha vétközendik.«

Minek utána a lélök ilyen dolgokat mondott volna, íme, két ördög, koromnál feketíbbek, kiknek éktelenségöket mind ez velágnak íródeáki meg nem írhatnák, sem képírói meg nem jegyözhetnék, vaskosárt kezökbe viselvén, kénköves lángat szájokon kibocsátván, kapához hasonlatos fogok vala, és orrokból kégyók kiszármaznak vala, szömök vasa, miként az szikrázó tőr, és a filökön gennyedség foly vala ki, homlokokon szarvok vala, és a szarvok végén mérög forrvala ki. Ezök a vaskosárral a lelköt elragadák. Kit legottan nagy hertelenséggel pokolba vonának. Kiknek ördögi seregek eleikbe jövének, és ez ilyen társról nagyon örülének, és vasláncokval űtet megkötözék. Némelyek vasvesszővel verik vala, némelyek homlokát fogval rágják vala. Minekutána kedéglen az ördögök megfáradtanak volna, ím, ilyen beszéddel illeték űtet, mondván: »Akik minekönk szolgálnak, ekképpen tisztöltetnek, törökké. ekképpen gyötrettetnek.«

Ezöket hallván a lélök, igön nagyon megkeserödék, és siralmas szóval ekképpen felkeálta: »Dávid kerálnak fia, tekénts a te terömtött állatodra, kit a keresztfán meghalván véröddel megmosál!« Felriaszkódának ez ellen az örödögök, és mondának neki: » Igön későn hívod a te Istenödnek nevét. Ne mondjad innektova valamikoron azt, hogy irgalmazz énneköm, mert nem illik ide az, mert nincsen soha bocsánatnak reménsége. Innektova napfént soha nem látsz. A te orcádnak ékössége elváltozik, és a mi képönkhöz hasonlattatik!«”

Íme, miképpen vigasztaltatnak a bínösök pokolba, kitől minket szabadíts meg, Uram Jézus Krisztus, élő Istennek Szent Fia! Ez szent jámbor immár űmagáról szól, és úgymond, hogy: „Alodnék, mikoron ilyeket látnék, igön megrettenék és nagyon elcsodálkodám. És hogy felserkenék, legottan kezeimet Istenhöz emelém, ű Szent Felségét imádván, hogy engöm megmentsen ez ilyen nagy kéntól. Ez velágot mind ő verágával és ékösségével megutálám, aranyat, ezüstöt hévságnak ítélém, elmúlandó marhának ellenek mordék, és én magamat mindönöstől fogva Krisztusnak markába ajánlám. Ámen.”

(Nádor-kódex 312–342 – Nytár 15, 224–229)

Forseus püspök látomása

(Nádor-kódex)

Forseus pispök, mikoron jószágban és kegyösségben fénlenék, utolsó napjának idejére jutván, lelkét elbocsátá. És láta két angyalt, hogy kik hozzá közelgetnek vala. Harmadikát látá, hogy előtte fénös tőrrel és fejér vérttel megyön vala. Annak utána hallá az ördögöknek révásit és ivöltésöket. Elöl veszik[35] és háborúságot avagy hadat kezdenek vele. Mikoron immár elhaladtak volna, megfordulának és tizes nyíllal űtet lövöldözni kezdték volna. De az angyal előtte megyön vala a vérttel, és a tüzes nyilakat megfogja vala, és legottan megoltja vala.

Tahát az ördögök az angyaloknak ellene mondanak: „Hívságos beszédöket gyakorta mondott, és azért kénzás nékil és sérelm nékil nem kell a bódogoknak előtte élni.” Monda az angyal nékik: „Ha tü bínöket ellen vetendötök, kicsin bínökért el nem vész.” Tahát az ördög monda: „Ha Isten igaz, ez embör nem idvözül, mert írván vagyon: »Ha meg nem fordulandotok, és olyanok nem lesztek, miként kicsinkék, nem mentők mennyországba« (Máté 18,2).” Kinek az angyal megmövetvén[36] felele: „Bocsánat gyónhatóul vala, de emböröknek szokását megtartá.” Kinek az ördög felele: „Miképpen vött gonoszságot szokásból, azonképpen vegyön győzödelmet a felségös bírótól.” A szent angyal monda: „Itéltessönk Isten előtt!”

Hogy az angyal háborodnék, ellenségi megtöretének. Tahát az ördög monda: „Amely szolga tudja urának akaratját és nem teszi, sok sebökkel veri (Lukács 12,47).” Kinek az angyal mondá: „Mit nem teljesítött be ő ura akaratjának, alejtom,[37] hogy mindönökről penitenciát tartott volna.” Az ördög mondá: „Elébb kellött volna keresni a penitenciát, lakodalmat, és annak utána gyimölesét venni.” Az angyal felele: „Itéltessönk Isten előtt!”

De az ördög esmég felkele az viadalra és monda: „Egy Istent állíttok vala igaznak, hogy mindönnemű bínért, ki földön el nem mosatik, örökké hagyta azt kénzatni. Ez embör kedég néminemű ruhát egy uzsurástól vőn, és arról ingyen sem kénzatott. Hol vagyon azért Istennek igazsága?” Kinek az angyal monda: „Vesztegjetök,[38] mert Istennek titkon való törvényit nem tudjátok, mert valamíg a penitencia reménködtetik, Istennek irgalmassága követ embört.” Az ördög felele: „De itt penitencének semmi bele nincsen.” Kinek az angyal monda: „Isteni törvényöknek mélségét nem tudjátok, mikoron lészen.”

Tahát az ördög a Forseus pispök lelkét ott oly igön veré, hogy mikoron eleiben vitetött volna, mindenkoron a veréseknek jele megtet[sz]ött, és a veréseköt Istennek engedeti miatt a ruhának váltságáért vevé. Más ördög monda: „Meg vagyon nyomorúsága. Vidd oda, holott őt meggyőzhessök: »Szeressed rokonidat, miképpen tenmagadat!« (Máté 19,19).” Felele az angyal: „Ez embör ő rokoni között jót mívelködött.” Az ellenség felele: „Nem elég az, hanem miképpen önmagát szeretendi.” Kinek az angyal felele: „Az szerelmnek gyimölcse nem egyéb, hanem jól mívelködni. Mert Isten ad mindönnek ő mívelködeti szerént.” Monda az ördög: „Miért Istennek beszédét örömest be nem teljesítötte, azért kárhozandó.” Hogy az álnokságos sereg vína, az szent angyalok győzödelmesök lőnek.

Monda esmeg az ördög: „Ha Isten nem álnok, és ő beszédének be nem teljesítőse utálatos, ez embör kén nékil nem lészen. Fogadá, hogy ez velágnak ellene mond, ő kedég szereté e velágot. Az ellen megmondván vagyon: »Ne akarjátok szeretni ez velágot, sem azokat, kik e velágban vannak« (1János 2,15).” Az szent angyal felele: „Nem szerette magának azokat, kik ez velágé, de szerette elsáfárlani emböröknek.” Az ördög felele: „Akármiképpen szerettessék, Istennek parancsolatja ellen vagyon.”

Az szent angyal ez ellenségöket meggyőzvén, másodszor az ördög álnokságos vádaskodásokra fordula, mondván: „Megírván vagyon: »Ha nem hirdetenditök azoknak álnokságát, ő vérét te kezedből keresöm ki« (Ezékiel 3,18). Ez nem hirdetött az bínösöknek igaz penitenciát.” Szent angyal felele: „Mikoron a hallgatók utálják a beszédöt, a tanítónak nyelve es megbántatik, mikoron látja, hogy a prédikáció megutáltatik. Mert a bölcsnek szokása, mikoron nics ideje, vesztegleni tud.” Ördögöknek mindennemű ellene mondásokban igön fölötte nagy had és veteködés lőn mindaddiglan, míg Úristennek akaratja miatt az angyalok győzedelmesek lőnek. És meggyőzvén ellenségöket, nagy mondhatatlan fénösséggel ez szent embör környülközteték.

Egyik az angyalok közül, miként Béda mondja, mondá neki: „Tekéntsedsze ez velágot!" Tekénté és láta egy setétségös völgyet és négy tüzet az égbe, kik néminemű falka földön[39] valának tőle. Monda neki az angyal: „Ez nagy négy tűz, kik ez velágot meggyojtják. Egyik hazugságnak tüze. Mikoron embörök fogadták keresztvíz fölött, hogy ördögnek és mindönnemű kevélségnek ellene mondanak, azt be nem teljesítik. Más tűz kévánatosságnak tüze. Mikoron ez velági kazdagságot inkább szeretik, honnem az mennyeieket. Harmad tűz engedetlenségnek tüze. Mikoron rokoninak lelkét hívságos marhákban[40] sértenie meg félnek. Negyed tűz kegyötlenségnek tüze. Mikoron alatta való szegényöket fosztania és őnekik csalárdságot tenni semmié alítnak és vélnek.”

Annak utána a tüzek egyben közelgetvén eggyé lőnek, és hozzá közelgetnek vala. Félvén, az angyalnak monda: „Uram, a tűz hozzám közelget.” Monda az angyal: „Kit nem gerjesztöttél, nem ég tebenned, mert a tűz mindönt ő mívelködeti szerént késért.”

Annak utána a lélök testbe bocsáttaték. Rokoni kedég a testöt siratják vala, kit holtnak alítnak vala. A Forseus pispök kedég néminemű ideig éle, és jó mívelködetben ő életét dicséretöst megvégezé. Amen.

(Nádor-kódex 669–681 – Nytár 15, 283–285)

[1] gondolhatatlan, elképzelhetetlen

[2] pergamen

[3] Lat. „rapta fuit in extasim"

[4] hallgatást

[5] Trierben

[6] tréfából

[7] képzelte, gondolta

[8] betegápoló

[9] temetőkert

[10] haláltusát vívni

[11] apátnő

[12] tartományi elöljárót

[13] apátnő

[14] tartományi elöljárót

[15] reggel

[16] kalapács

[17] italokra

[18] A novellává kerekedő példa legközelebbi forrását Katona Lajos tárta fel. (Az Érdy-codex egy fejezetéről. Akad. Ért. 1909. 456-462.)

[19] Az évszám téves, a történet lejegyzése a 13. században történt. Valószínűleg II. Eberhard püspökről van szó, aki Barbarossa Frigyessel Rómában járt. Valamelyik bencés apátságban szálltak meg;, ők követik a clunyi ordót.

[20] lények

[21] padimentuma, padlója

[22] sokadmagával

[23] gyötrelem nélkül

[24] ítélet

[25] körmenettel

[26] ugyanis

[27] gyóntató papot

[28] A vizionárius-irodalom a lelkek túlvilági elragadtatásban szerzett élményeit beszéli el és kommentálja az eljövendő életre kíváncsi szorongással tekintő halandók okulására. A látomásirodalom sajátos ága az írországi Szent Patrik-barlanghoz kötődik, amit két magyar lovag, Krizsafán fia György és Tar Lőrinc is megjárt, élményeiket azonban külföldi szerzők örökítették meg. (Ld. KATONA Lajos: Túlvilági látomások codexeinkben. Akadémiai Értesítő 1907. 500-507; Tar Lőrinc pokoljárása. Középkori magyar víziók. Szerk. V. Kovács Sándor. Bp. 1985.)

[29] minap

[30] sírba

[31] lábnyomatékot, lábnyom hosszat

[32] reményt

[33] nyakék

[34] fűszeres

[35] elébe mennek

[36] kinevetvén

[37] gondolom

[38] hallgassatok

[39] egy bizonyos távolságra

[40] kincsekben

sermones.elte.hu