A történeti nyelvészet vagy diakrón/diakronikus nyelvészet a nyelvtudomány
egyik ága, illetve aspektusa, amely a nyelv változásait kutatja és elemzi.
Tárgya lehet:
- az egyes nyelvek változásának megfigyelése és leírása;
- az egyes nyelvközösségek történetének leírása;
- az egyes nyelvek őstörténetének és rokonsági viszonyainak feltérképezése, a nyelvcsaládok körülhatárolása (összehasonlító nyelvészet);
- a nyelvfejlődés általános törvényeinek és okainak vizsgálata.
A modern történeti nyelvészet a 18. század végén alakult ki mint a régmúlt
korok szövegeinek elemzésével foglalkozó filológia egyik diszciplínája. A
tudományág első képviselői jellemzően összehasonlító nyelvészettel, ősnyelvek rekonstrukciójával
és nyelvcsaládok definiálásával foglalkoztak, elsősorban a több ezer éves
írásbeli kultúrával rendelkező indoeurópai nyelvek kapcsán. Az azóta eltelt
időben jelentős történeti nyelvészeti eredmények születtek az uráli, az ausztronéz
nyelvcsalád, valamint az amerikai indián nyelvek összehasonlító vizsgálata
során. Mára az összehasonlító módszer csak egy részét képezi a tágabb
diszciplínaként megfogalmazott diakronikus nyelvészetnek, s előtérbe került az
egyes nyelvek, különösen a szociokulturálisan meghatározott standard nyelvi
formák kialakulásának és fejlődésének vizsgálata.
.
.
Elmélete
A tudományág kibontakozásának hajnalán a nyelvészek történeti érdeklődéssel
fordultak a modern nyelvek felé is, s az élő nyelvjelenségek vizsgálatakor is
érvényesítették a diakronitás elvét. Ferdinand de Saussure (1857–1913) svájci
nyelvész máig ható elmélete hozott paradigmaváltást a történeti nyelvészetbe.
Eszerint egymástól céljában és vizsgálati módszerében is megkülönböztetendő a
történeti (diakronikus) és a leíró (szinkrón) nyelvészet. A strukturalista
saussure-i elv alapján az elsőbbség a leíró nyelvészetet illeti meg, és a
történeti nyelvészet sem határozható meg másként, mint az egymást követő korok
és nyelvállapotok szinkrón vizsgálatainak láncolata.
Korunk nyelvészei pontosabban fogalmaznak, amikor azt állítják, hogy a gramofon
feltalálása előtt nem volt lehetséges egy adott nyelvközösség nyelvállapotának
adekvát leírása. A korábbi elemzések alapjául szolgáló írott források nem, vagy
csak lassan követik az élő, beszélt nyelv dinamikus változásait. A társadalmi
rétegződés és nyelvhasználat viszonyait kutató szociolingvisztika azóta arra is
rámutatott, hogy a közösségi nyelvhasználatnak nem létezik egy adott
pillanatban kimerevíthető egységes képe, s a nyelvi viselkedésformák életkori,
generációs stb. alapon is jelentősen különbözhetnek. Ugyanakkor két időben
egymástól távoli nyelvállapot vizsgálatakor az időközben lezajlott változások
megragadása is problematikus, amennyiben nem ismerjük az időközbeni
nyelvfejlődés egyes szakaszait. Voltaképpen tehát a saussure-i képlet
megfordul: egy nyelvállapot szinkrón, egyidejű állapota egyetlen láncszem a
nyelvfejlődés folyamatában.
Egyes történeti nyelvészeti kutatások homlokterében a nyelv biológiai
eredetének kutatása áll, amit a nyelvésztársadalom nagyobbik része nehezen és
csak érintőlegesen megválaszolhatónak tart pusztán összehasonlító nyelvészeti
kutatások alapján. Ismét mások az egyes nyelvek összevetését a szókincs alapján
végzik el, de a pusztán a lexikális tényezőkre fókuszáló vizsgálatok
értelemszerűen nem lehetnek mérvadóak a nyelv egésze szempontjából.
A történeti nyelvészet nemzetközi folyóirata az 1988 óta Göttingenben
megjelenő Historische Sprachforschung.
.
.
A leírás módszere
A történeti nyelvtanok túllépnek ezen a módszertani problémán, és úgy
tesznek, mintha valóban hitelesen le tudnának írni egy nyelvállapotot (Franz
Bopp, a neves történeti nyelvész mesét is írt a rekonstruált ős-indoeurópai
nyelven). A leírás módját tekintve pedig ugyanazt a hagyományos (görög-latin
alapú) európai nyelvészeti mintát követik, mint a deskriptív nyelvtanok
általában. Felosztják a nyelvet hangtanra, nyelvtanra (alaktanra, ill.
mondattanra) és jelentéstanra, majd lépésről lépésre, taxonomikusan minden
(nyelvemlékekben szereplő) nyelvi jelenségre magyarázatot adnak (mostanában
felbukkannak olyan újabb diszciplínák is, mint a történeti szociolingvisztika
és pragmatika, amelyek a nyelvhasználatra fektetik a hangsúlyt, noha ez a
terület még az élő nyelvben sem egykönnyen feltárható). Ha tehát előveszünk egy
akármilyen történeti nyelvtant, legyen az angol, francia vagy más, jól adatolt
nyelvé, nagyjából ugyanazt fogjuk találni. (No persze újabb nyelvészeti
paradigmák is begyűrűzhetnek, a generatív iskola például alapvetően más
eszközöket és terminológiát használ, mint a fentebb említett hagyományos
nyelvészet, igaz, nem is igen műveli a történeti nyelvészetet.)
Miben különbözhetnek mégis ezek a történeti nyelvtanok egymástól? Az adott
nyelv szerkezete, típusa végül is valamennyire megszabja, hogy milyen legyen
leíró nyelvtanának a szerkezete. Egy izoláló típusú nyelvben, mint például
kínai, nyilván rövidebb lesz az alaktani fejezet (ha lesz egyáltalán), megnő
viszont a terjedelme a szórendiséggel, a szintaxissal, az intonációval
foglalkozó fejezeteknek. Az erősen flektáló jellegű ógörögnek ezzel szemben
rendkívül gazdag az alaktani változatossága, ezért a görög nyelvtanok javarészt
alaktanból állnak, s a mondattan csak viszonylag csekély súllyal esik a latba.
A szintén erős flektáló jellegel is bíró latinban pedig a mondattan a
legterjedelmesebb s a legbonyolultabb. Úgy látszik, mintha egyszerű volna a
dolog: magunk elé vesszük valamely nyelv szinkrón leíró nyelvtanát, és az abban
szereplő összes jelenségre történeti magyarázatot adunk. Így kerül összhangba a
diakrón és a szinkrón nyelvleírás. De van egy bökkenő. A nyelv korábbi
állapotaiból gyakran olyan nyelvi jelenségek kerülnek elő, amelyeknek a későbbi
nyelvben nincsen folytatásuk, így a leíró szinkrón leíró nyelvtanban nem
szerepelhetnek. Például a mai angolban jóformán nincs sem ige- sem
névszóragozás. Valószínű ezért, hogy a morfológiai fejezetek viszonylag
szegényesek lesznek. Az angol nyelv őse azonban, az ősindoeurópai, vagy az
ebből származó ősgermán, de még az óangol is bővelkedett inflekciós
paradigmákban; az angol történeti nyelvtan tehát igenis terjedelmes alaktani
fejezettel kell, hogy rendelkezzen (W.F. Bolton A Living Language: The History
and Structure of English c. könyvének már a bevezetőjében leszögezi, hogy
csakis azokat az óangol nyelvi jegyeket tárgyalja, amelyeknek a mai angolban
folytatásuk van, s így például az óangol melléknévragozást hanyagolni fogja,
mivel az nyom nélkül eltűnt a nyelvből). A nyelvtipológia tanúsága szerint a
nyelvtípus (agglutináló, flektáló stb.) azon túl, hogy nem egyértelmű, nem is
állandó, folytonos átalakulásban van. Megeshet ezért, hogy egy nyelv történeti
nyelvtana egész másfajta nyelvet ír le, mint ugyanazon nyelv szinkrón nyelvtana.
Kétféle történeti nyelvtan van tehát előttünk: egy, amely a szinkrón
nyelvtannak ad diakrón dimenziót, és egy, amelyik éppen csak köszönő viszonyban
van a szinkrón nyelvtannal, és valaha volt nyelvi jelenségeket próbál
megmagyarázni. Egy teljességre törekvő történeti nyelvtannak azonban mind a
kétféle feladatnak meg kellene felelnie. Ebben az esetben a mű egy vaskos
kötetekből álló kézikönyv formáját ölti fel. A nyelvtörténeti tankönyvek
viszont – már csak terjedelmi okokból is – általában megelégszenek azzal, ha a
reflexek nélkül kimúlt nyelvi jelenségekről egy-két szóban, szinte csak
felsorolásszerűen emlékeznek meg. Így jár el a Bárczi–Benkő–Berrár-féle Magyar
nyelvtörténet is: az összetett igeidőknek például (amelyek csaknem nyomtalanul,
azaz reflextelenül kihaltak a nyelvből) összesen egy oldalt áldoz.
.
.
Mayvald–Vayer–Mészáros: Görög nyelvtan
.
Az első típusú nyelvtanok közé tartozik például Mayvald–Vayer–Mészáros Görög
nyelvtana. Olyan, mint egy ősmagyar nyelvtan lenne, ha az ősmagyarnak is annyi
szövegemléke és grammatikai irodalma maradt volna fenn, mint az ógörög
nyelvállapotoknak. Első kiadása 1887-ben jelent meg, ezt Mayvald József írta
egy korabeli német nyelvtani munka alapján. 1918-ban Vayer Lajos kiegészítette,
s mai formáját 1939-ben Mészáros Ede adta meg. Az ógörög nyelv megnevezés egy
kb. 1000 éves korszak azon belül is változó nyelvállapotát jelöl, beletartozik Homérosz
nyelve csakúgy, mint Plutarkhoszé, noha egy évezred van közöttük. Ma a
gimnazisták és egyetemisták a történetével együtt tanulják az ógörögöt, ami
egyfelől a tankönyv alapjában véve újgrammatikus felfogásának köszönhető,
másfelől pedig valóban könnyebb megérteni például az ablaut jelenségét, ha
ismerjük az okát. A tanulók a szigma tövű főnevek ragozásánál rögtön
történetileg elemzik a paradigmát: a tő szigmája (azaz /s/-e) ragok előtt
(pontosabban magánhangzók között) kiesik, a két magánhangzó pedig összevonódik.
Így például a genosz ’nemzetség, nem’, melynek a töve genesz- birtokos esetben:
genesz-osz > gene-osz > genusz mivel e + o = u az összevonás szabályai
szerint. Vagy a k-tövű igéknél az igetőhöz járuló tőképző félhangzó j (amely,
mivel már régen kiveszett a hang, az adatolt görögben nem létezik, az ábécében
nem jelöli betű) hatására kj > tt (phülak- + j + ó > phülattó (ión
phülasszó). Ez olyan, mintha a magyar nyelvtant tanuló gimnazisták a bokor ~
bokr- váltakozásnál nyomban a Horger-törvényt (két nyílt szótagos tendenciát)
is tanulnák, vagy a mező ~ mezeje váltakozásnál rögtön megtanulnák, hogy ezt
egy olyan hang, a γ okozta (ill. ennek felszívódása), melyet igazán ki sem
tudnak ejteni. Mayvald munkájával nagyjából egy időben, 1895-ben jelent meg
Simonyi Zsigmond Tüzetes magyar nyelvtan történeti alapon c. munkája, amelynek
(újgrammatikus) koncepciója közeli rokonságot mutat a Mayvald-féle görög
nyelvtannal.
Forrás
- Lakó György: Sajnovics János és a korabeli összehasonlító-történeti nyelvészet. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia. 1972.
- Historical linguistics. Ed. B. Brainerd. Bochum: Brockmeyer. 1983.
- R. L. Trask: Historical linguistics. New York: St. Martin’s Press. 1996.
- Theodora Bynon: Történeti nyelvészet. Budapest: Osiris. 1997.
- Benkő Lóránd: A történeti nyelvtudomány alapjai Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. 1998. ISBN 963-18-9109-7
- Historical linguistics & lexicostatistics. Ed. Vitaly Shevoroshkin, Paul J. Sidwell. Melbourne: Association for the History of Language. 1999.
- Cser András – Mayer Gyula: Összehasonlító nyelvészet. = Bevezetés az ókortudományba II. Debrecen: KLTE Klasszika-filológiai Tanszék. 1999. (Agatha, 5.). 7–82 – bibliográfia 77–82. ISBN 963-472-402-7
- Cser András: A történeti nyelvészet alapvonalai. Piliscsaba: Pázmány Péter Katolikus Egyetem. 2000. ISBN 963-03-6538-3
- H. Tóth Imre: A nyelvtudomány története a kezdetektől a XX. század elejéig. Csomópontok és átvezető szálak. Szeged: JATEPress. 2005.
.
Külső hivatkozások
- A nyelvészeknek sincs időgépük (Fejes László cikke a Nyest.hu-n, 2011. augusztus 31.)
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése