Kézai Simon
A MAGYAROK VISELT DOLGAI
(1282-1285)
Prológus
1. A győzhetetlen és hatalmas harmadik László úrnak,
[1]
Magyarország legdicsőbb királyának Kézai Simon mester, az ő hű papja,
azt kívánja, hogy ahhoz áhítozzék, akinek szépségét a nap és a hold
csodálja.
2. Mivel szenvedélyes vágya szívednek, hogy megismerd a magyarok
viselt dolgait, én pedig ezeknek igaz ismeretére jutottam, gondom volt
rá, hogy e nép történetét, ami Itáliában, Franciaországban,
Németországban a különböző iratokban szétszórtan és összefüggéstelenül
található, egy kötetbe szerkesszem.
[2] Nem követtem Orosiust,
[3]
mert ő az Ottó császár iránti kedvezésből, akit a különböző
ütközetekben a magyarok többször megszégyenítettek, könyveiben sok nem
hiteles dolgot koholva azt állította, hogy a magyarok parázna
ördögöktől származnak.
Azt írta ugyanis, hagy Filimer, nagy Aldaricusnak, a gótok
királyának a fia, amikor fegyverrel támadt Szkítia határaira – a
hagyomány szerint –, seregében magával vitt több asszonyt, akiket az ő
nyelvükön balteranáknak neveznek. S mivel ezek rendkívül rossz hatással
voltak a katonákra, mert csábításukkal többeket elvontak a katonai
szolgálattól, a királyi tanács ezért állítólag kiűzte őket a hadsereg
közösségéből. Ezek azután a pusztaságban kóborolva végül Meótisz
ingoványának a partvidékén állapodtak meg. S miután hosszabb ideig
éltek ott, megfosztva a férfivigasztól – Orosius állítása szerint –,
mint mondják, parázna ördögök keresték fel őket, s együtt háltak velük,
és ebből a kapcsolatból származnak a magyarok. Ám hogy az állítása
nyilvánvalóan hamis, arra első bizonyíték az Evangélium szövege, hogy a szellemnek nincs húsa és csontja (Lukács 24,39), továbbá: ami a testből születik, az test, de ami a Lélekből, az lélek (Zsid.
l,1).Megítélésem szerint a dolgok természetével is ellentétes és
alapvetően ellentmond az igazságnak az az állítása, hogy képesek
nemzésre a szellemek, akiknek nem adattak meg azok a természet szerinti
eszközök, melyek a nemzéshez szükséges képességet és a nemzés
végrehajtását biztosíthatnák, hogy igazi magzat foganhasson tőlük. Így
hát nyilvánvaló, hagy a magyarok is, akárcsak a világ többi népe,
férfiútól és nőtől vették eredetüket.
Ugyancsak ő abban a vonatkozásban is meglehetősen eltért az
igazságtól, hogy a magyaroknak csupán balszerencsés kimenetelű
csatáiról emlékezett meg, a szerencsés kimenetelűeket pedig hallgatással
mellőzte, ami nyilvánvaló bizonyságát adja gyűlöletének. Én, mert az
igazságot akarom követni, a szerencsétlen csatákat éppúgy beillesztem
elbeszélésembe, mint a szerencséseket. Szándékomban van megírni az
említett nép eredetét is, továbbá hogy hol laktak, hány országot
foglaltak el, s hányszor változtatták lakhelyüket; méghozzá annak
segítségével és annak a kegyelmére támaszkodva, aki mindazon dolgoknak,
melyek a teremtés révén a hold köre alatt, valamint azon túl léteznek
vagy élnek, Teremtő és egyben Megváltó Istene, akinek legyen tisztelet és dicsőség mindörökké (Róm. 16,27). Vége az előszónak.
.
Kezdődnek a hunok viselt dolgai
3. Sokféleképpen és sokféle módon megírták már a különböző írók a
különböző népek történetét, egykor az Ószövetségben, most pedig a világ
hatodik korszakában,
[4] így Josephus, Isidorus, Orosius, Gotfridus
[5] és még sokan mások, akiket nem szükséges név szerint említenünk.
4. Tehát miután a vízözön pusztítása folytán Noé és három fia
kivételével valamennyi élőlény megsemmisült, végül is Szemtől, Kámtól
és Jáfettól a vízözönt követően hetvenkét nemzetség származott: Szemtől
huszonkettő, Kámtól harminchárom, Jáfettől pedig tizenhét. Ezek a
nemzetségek, mint Josephus írja, héberül beszéltek, mígnem a Jáfet
törzséből származó Ménrót, az óriás, Thana fia a vízözön utáni
tizenegyedik esztendőben
[6]
egész rokonságával együtt torony építésébe kezdett, tekintettel a
korábbi veszedelemre, hogy ha a vízözön megismétlődnék, a torony
oltalmában kikerülhessék a bosszúálló ítéletet. Ám a titokzatos isteni
gondviselés, aminek az emberi értelem nem képes ellenállni, úgy
megváltoztatta és összezavarta beszédüket, hogy mert a szomszéd a
szomszédját nem volt képes megérteni, végül különböző vidékekre
szóródtak szét (vö. I Mózes 11,1-9). Az említett toronyban ugyanis, mint
Josephus mondja, az isteneknek színaranyból készült templomokat,
drágakövekből készült palotákat emeltek, arany oszlopcsarnokokat és
különböző színes kövekkel tarkán kirakott utcákat építettek. Maga a
torony négyszögletesre épült: hossza egyik sarkától a másikig
tizenötezer lépés volt, és ugyanennyi a szélessége is. Magassága ugyan
még nem épült meg teljesen, de elgondolásuk szerint egészen a hold
köréig kellett volna emelkednie, ahová nem ért el a vízözön hulláma.
Alapjának vastagsága háromszáz lépésnyi volt, ám fölfelé lassanként
keskenyedett, hogy az alsó vastagabb rész a föléje nehezedő terhet
elbírhassa. Núbia és Egyiptom között feküdt, s maradványait a
Memphiszből Alexandriába tartók ma is láthatják.
[7]
Mellőzve mármost a mellékes dolgokat, melyek csak a tárgy
színezésére valók, térjünk vissza Ménróthoz. Ez az óriás, a nyelvzavar
kezdete után, Havilah földjére költözött, amit ekkor Perszisz vidékének
neveztek, és ott két fiút nemzett a feleségével, Enethtel, nevezetesen
Hunort és Magort, akiktől a hunok vagyis a hungarusok erednek. De mert
Ménrótnak, az óriásnak – a hagyomány szerint – Enethen kívül több
felesége is volt, akikkel Hunoron és Magoron kívül több más fiút és
lányt is nemzett, ezek, a fiai és ezek utódai lakják Persziszt;
termetükre és bőrük színére hasonlóak a hunokhoz, csupán beszédükben
különböznek valamelyest, mint a szászok és a türingiaiak. De mert Hunor
és Magor elsőszülöttei voltak Ménrótnak, apjuktól különváltan éltek
sátraikban.
5. Történt pedig, hogy egy nap vadászni igyekeztek Meótisz
[8]
ingoványaiba, amikor is a pusztaságban egy gímszarvas jelent meg
előttük; ők üldözőbe vették, az meg menekült előlük. Ott azután
végérvényesen eltűnt a szemük elöl, s noha sokáig keresték, képtelenek
voltak bármiképp is rátalálni. Végül, miután bebarangolták az említett
ingoványokat, úgy találták, hogy azok alkalmasak barmok táplálására.
Ezt kővetően visszatértek az apjukhoz, s beleegyezését elnyerve, minden
ingáságukkal együtt a Meótisz ingoványai közé költöztek, hogy ott
telepedjenek le. Meótisz vidéke pedig Perszisszel szomszédos: egyetlen
kis gázlótól eltekintve, körben mindenfelől tenger zárja körül; folyói
egyáltalán nincsenek, de bőviben van fűnek, fának, szárnyasoknak,
halaknak és vadaknak, Nehéz oda a ki- és a bejárás.
Mármost a Meótisz ingoványai közé költözve, öt éven át egyfolytában
ott maradtak. A hatodik évben azután, amikor kimozdultak onnan, a
pusztaságban véletlenül Belár fiainak feleségeire és gyermekeire
akadtak, akik férj nélkül maradtak sátraikban. Ezeket minden
ingóságukkal együtt, gyors vágtában a Meótisz ingoványai közé hurcolták.
Mármost véletlenül a gyerekek között fogták el az alánok
fejedelmének, Dulának két lányát is; egyiküket Hunor, a másikukat Magor
vette feleségül. Az összes hun ezektől a nőktől veszi eredetét. S az
történt, hogy miután hosszabb ideig maradtak ezek között az ingoványok
között, kezdtek hatalmas néppé nőni, és ez a föld sem befogadni, sem
táplálni nem bírta őket.
6. Kémeket küldtek tehát innen Szkítiába, s miután Szkítiát
kikémlelték, gyermekeikkel és nyájaikkal oda költöztek azzal a
szándékkal, hogy az lesz a hazájuk. Amikor pedig megérkeztek ebbe az
országba az alpzurusokat és a prutenusokat találták ott lakosokként, s
ezek megsemmisítése vagy elűzése után, mint köztudott, mindmáig
nyugodtan birtokolják azt az országot.
Szkítia országa egyébként Európában fekszik, és kelet felé
terjeszkedik; egyik oldalról az Északi-tenger, másik oldalról a
Ripheus-hegyek
[9]
zárják közre; a forró égövtől távol esik, kelet felé pedig Ázsiával
határos. Két nagy folyam is ered benne: az egyiknek a neve Etul, a
másiké Togora. Az ebben az országban honos népek egyébként a
semmittevés rabjai, a hiúságok bolondjai, pöffeszkedő természetűek,
kéjsóvárak, szeretik a rablást, és általában inkább sötét, mint fehér
bőrűek. Szkítiával kelet felől a jorianusok országa
[10]
határos, ez után van Tarsia s végül Mongólia, ahol véget is ér Európa.
A forró égöv irányában pedig a corosminusok népe lakik; azután jön
Etiópia, amit Kisebbik Indiának is hívnak; mögöttük pedig a Don folyó
medre és dél között átjárhatatlan pusztaság terül el. A Don folyó
különben Szkítiában ered. A magyarok ezt Etulnak nevezik, de amint
áthatol a Ripheus-hegyeken és szélesebb medret vesz fel a folyása, már
Don a neve. Ez azután a síkságra érve, átfolyik az alánok földjén, ezt
követően pedig három ágra szakadva, a Kerek-tengerbe
[11] ömlik.
A Togora folyó pedig, Szkítiából kilépve, néptelen rengetegek,
mocsarak, hóborította hegyek között halad át, ahol a ködök miatt
sohasem süt ki a nap. Végül Yrcaniába ér, az Északi-tenger felé
kanyarodva. Szkítia területének a hossza egyébként állítólag
háromszázhatvan, szélessége pedig százkilencven stadion.
[12]
Egyben természeti fekvése folytán annyira védett, hagy csupán egyetlen
roppant szűk helyen található oda bejárat. Ezért sem a római
császárok, sem Nagy Sándor – noha megkísérelték – nem bírtak belsejébe
behatolni. Szkítia földje továbbá termékeny, ügetek, erdők, növények
ékesítik, s bámulatosan bőséges és gazdag a különféle vadállatokban.
Nyugati szomszédai a besenyők és a fehér kunok. Az Északi-tenger
felőli szomszédsága pedig, egészen Szuszdalig, erdő borította vadon; az
emberi nem számára átjárhatatlan, mivel állítólag nagyon nagy
területen fekszik; kilenc hónapon át sűrű köd borítja. A nap ott nem is
látható, kivéve júniusban, júliusban és augusztusban, és ekkor is csak
a napnak annyi órájában, amennyi a hatodiktól a kilencedik óráig tart.
Az említett vadon hegyei között egyébként kristály található, és
griffmadár fészkel benne, valamint – s ez köztudott – a legerfalc nevű
madarak, amiket magyarul kerecsetnek hívnak, költik benne kicsinyeiket.
A szkíták országa ugyan területileg egységet alkot, de kormányzás
tekintetében három részre oszlik: Barsatiára, Denciára és Mogoriára. A
száznyolc nemzetség miatt száznyolc tartománya van, melyekre Hunor és
Magor fiai osztották fel egykoron, amikor Szkítiába betelepedtek.
Magyarországnak ugyanis száznyolc tiszta nemzetsége van, és nem több. A
többiek pedig, akik hozzájuk csatlakoztak, jövevények,
vagy a foglyoktól származnak, mivel Hunortól és Magortól a Meótisz
ingoványaiban, leszámítva az összes jövevényt, száznyolc nemzetség
származott. Ezeknek a jövevényeknek az eredetét majd e könyv végén
fogom fölsorolni.
7. A hatodik korszakban tehát a hunok Szkítiában lakva úgy elszaporodtak, mint a tenger fövenye, s az Úr
700. évében
[13] egybegyűltek, s maguk közül
kapitányokat,
azaz vezéreket vagy fejedelmeket választottak maguknak, hogy egy
akarattal elfoglalják a nyugati országokat. Ezek
egyike
a Szemere nemzetségbeli Béla, Csele fia volt, s ennek fivérei, Keve és
Kadocsa is mindketten kapitányok lettek. A negyedik vezérnek a neve
pedig Etele, Bendegúz fia volt
, s ennek fivérei, az
Érd nemzetségbeli Rőv és Buda szintén mindketten kapitányok lettek.
Választottak maguk közül egy főbírót is, név szerint a Turda nembeli
Kádárt, hogy az egész hadsereg fölött bíráskodjék; simítsa el a
viszálykodók perpatvarait, s büntesse a gonosztevőket, a rablókat és az
útonállókat. Mégpedig oly módon, hogy ha ez a főbíró túlontúl szigorú
ítéletet hozna, a közösség azt érvényteleníthesse, a helytelenül eljáró
kapitányt vagy bírót leválthassa, amikor akarja. Mármost ez a
joggyakorlat a hunok, vagyis a hungarusok között egészen Taksony fiának,
Géza fejedelemnek a koráig teljes érvényben megmaradt.
Mielőtt tehát a magyarok megkeresztelkedtek és kereszténnyé váltak, a
hírnökök a táborokban ezekkel a szavakkal hívták egybe a magyarok
hadseregét: „Az Isten és a magyar nép szava, hogy ezen és ezen a napon,
ezen és ezen a helyen mindenki köteles pontosan fegyverben megjelenni,
hogy meghallgassa a közgyűlés tanácskozását és határozatát.” Aki
pedig
a fölhívásnak nem tett eleget, s nem tudta megokolni, hogy miért, azt a
szkíta törvény értelmében fölkoncolták, vagy törvényen kívül
helyezték, vagy egyetemleges szolgaságra vetették. Így hát az ilyen
vétkek és kihágások választották el egyik magyart a másiktól; különben,
minthogy valamennyi magyar egy apától és egy anyától származik, hogyan
nevezhetnénk az egyiket nemesnek, a másikat meg nemtelennek, ha az
utóbbit nem azért tartanánk annak, mert efféle bűntettek bizonyultak
rá?
[14]
8. Azután a száznyolc nemzetségből kiválasztották a harcra bátor férfiakat,
minden nemzetségből tízezer fegyverest gyűjtöttek; a többieket
Szkítiában hagyták, hagy országukat az ellenségtől oltalmazzák, ők pedig zászlót bontva kivonultak, s átkeltek a besenyők és a fehér kunok földjén.
Ezután Szuszdalt, Ruthéniát és a fekete kunok földjét támadták meg,
végül egészen a Tisza folyóig jutottak, veszteségek nélkül, noha az
említett népek akarata ellenére. S miután ezen a vidéken körülnéztek,
az egész közösség egyöntetűen úgy tartotta jónak, hogy ne menjenek
tovább nyájaikkal és családjukkal. Mert bizony feleségeikkel,
sátraikkal és kocsijaikkal együtt vonultak ki földjükről.
S mivel abban az időben Pannóniát, Pamfiliát, Frigiát, Macedóniát,
Dalmáciát a longobárd nemzetiségű, savariai születésű Macrinus
tetrarcha kormányozta,
[15] aki képzett volt a
hadászatban,
miután meghallotta, hogy a hunok a Tiszán túlnan letelepedtek, s
naponta fosztogatják tartományát, mivel tartományának katonáival félt
rájuk támadni, elküldte követeit a rómaiakhoz, kérve, hogy küldjenek
neki a hunok ellen hadsereget és segítséget. Mert bizony a rómaiak
kegyéből uralkodott az említett országokban. Abban az időben a rómaiak
önszántukból a német származású veronai Ditricust
[16]
tették meg maguk fölött királynak, és kérték, hogy nyújtson segítséget
Macrinusnak. Ditricus ebbe készségesen beleegyezett. Megindult
itáliai, német, valamint a nyugat egyéb keverék nemzetiségű
hadseregével, s megérkezett Százhalomhoz, ahol Potentia városa mellett
maguk
a longobárdok is gyülekeztek, és arról tárgyalt
Macrinusszal, hogy a hunokat a Dunán átkelve, saját szálláshelyükön,
vagy egy más alkalmas helyen kellene-e megtámadni.
9. S miközben Ditricus és Macrinus erről tárgyaltak egymással, a hunok az éj csendjében Sicambriánál
[17]
tömlőkön átkeltek a Dunán, s Macrinus és Ditricus seregében, amelyet
Potentia képtelen volt befogadni, ezért a mezőn, sátrakban táborozott,
kegyetlen mészárlást vittek véghez. Ditricus e támadás miatt feldühödve
Tárnokvölgy mezejére vonult, és csatába bocsátkozott a hunokkal,
övéinek és Macrinusnak igen nagy pusztulására és veszedelmére.
A hagyomány szerint azonban ezen a helyen kemény vereséget mért a
hunokra. A hunok maradéka pedig megfutamodott, és visszatért saját
sátraiba. Ebben a csatában a hunok közül százhuszonötezren estek el;
ugyanitt megölték Keve kapitányt is. Ditricus és Macrinus seregéből
pedig, nem számítva azokat, akiket az említett város előtt sátraikban
gyilkoltak le, kétszáztízezren vesztek el. Ditricus tehát látva, hogy az
övéi ily nagy vérveszteséget szenvedtek, az ütközetet követő napon
Macrinusszal együtt elvonult Tulna városa felé. Ekkor a hunok, miután
tudomásukra jutott, hogy Macrinus és Ditricus elvezényelték seregüket a
csata színhelyéről, visszatértek a csata színhelyére, és társaik
holttesteit, már akikét föllelhették, s Keve kapitányt is az országút
mentén, ahol kőszobrot emeltek, ünnepélyes körülmények között, a
szkíta szokásoknak megfelelően elhantolták. Annak a vidéknek ezt a
részét ettől kezdve Keveházának hívták.
Miután tehát a hunok megismerték nyugat népének fegyveres erejét és
bátorságát, összeszedve bátorságukat, s kiegészítve hadseregüket,
Tulna felé, Ditricus és Macrinus ellen indultak, hogy megütközzenek.
Ditricus, mihelyt értesült jövetelükről, Zeiselmauernél szállt szembe
velük, és reggeltől egészen a kilencedik óráig oly heves és ádáz ütközet
dúlt, hogy Béla, Röv és Kalocsa, a hunok híres kapitányai negyvenezer
más harcossal együtt elestek ebben a csatában. Az ő holttestüket is
elszállították innen, s a többi bajtársukéval együtt az említett
szobornál hantolták el. A német seregből azon a napon elesett Macrinus
is, valamint nagyon sok német fejedelem; Ditricust a homlokán egy nyíl
sebezte meg halálosan, s szinte nyugat egész hadserege elpusztult vagy
megfutamodott.
10. Miután pedig a sereg szétszéledt, a hunok római módra Etelét
tették királlyá maguk fölött, ő azután Budát, a fivérét tette meg
uralkodóvá és bíróvá egészen a Tisza folyótól a Donig a különböző
idegen népek fölött. Ő pedig alattvalóival a hunok királyának, a világ
félelmének, Isten ostorának hívatta magát. Etele király egyébként sötét
bőrű volt, fekete és villogó szemű, széles mellű, büszke járású,
alacsony termetű, s akár a többi hun, hosszú szakállt viselt. Bátor
volt, de megfontolt, a csatákban ravasz és éber, s megfelelő testi
erejűnek tartatták. Akaratában pedig nagyratörő volt, fegyverzete
díszes, sátora tiszta, környezete ápolt. Ám szerfölött szerette a
nőket. Hitvány dolognak tartotta, hogy a pénzt ládájában tartsa; s az
idegenek ezért szerették, mert bőkezű és barátságos volt.
A természetéből fakadó szigorúságától azonban a saját hunjai
rettenetesen féltek. Így hát a világ végéről is özönlöttek hozzá a
különböző nemzetiségűek, s ő amennyire tehette, bőkezűen megjutalmazta
őket. Továbbá tízezer kaszás harci kocsit és különféle hadigépeket
rendszeresített hadseregében, amelyekkel a városokat és a várakat
romboltatta. Az egyes országok különböző divatja szerint készített
sátrakban volt szokása lakni. Közülük egy roppant híres és különleges
volt; aranylemezekből bámulatos módon úgy állították össze, hogy a
sátorverők szétszedhették és tetszésük szerint újra összeállíthatták.
Aranyból készült, állítható, belül üres oszlopain kapcsok voltak,
melyek az eresztékeknél csodás módon drágakövekkel kapcsolódtak.
Istállói, amikor hadba vonult, megteltek a különböző országokból
származó lovakkal, amiket – bár szemmel láthatólag kedvét lelte bennük –
nagylelkűen átengedett a rászorulóknak, úgyhogy gyakran éppen hogy
akadt két lova a lovaglásra. Istállóinak fölszeretése bíborból és
bársonyból volt, a királyi nyergek pedig aranyból és drágakövekből
készültek. Továbbá asztala teljes egészében aranyból volt,
konyhaedényei úgyszintén. Remekmívű, színaranyból készült ágyát pedig
magával hordta a táborban.
Serege, nem számítva az idegen népeket, egymillió fegyveresből
állott, úgy, hogy ha egy szkíta netán elesett, rögtön másikat
állítottak a helyére. Seregének fegyverzete legnagyobbrészt bőrből,
valamint különböző ércekből készült, különböző formában: hordtak íjat,
kardot, lándzsát. Etele király címere, amelyet pajzsán viselt, egy
madárhoz hasonlított – magyarul turul a neve –, fején koronával. Ezt a
címert a hunok egészen Géza fejedelem idejéig, amíg közösen
kormányozták magukat, mindig magukkal hordták a hadban. Az ilyen, meg
az efféle fényűzései miatt Etele, a hunok királya, a maga idejében a
többi királynál dicsőbb volt ezen a földön. Azt akarta, hogy a
városoknak és a váraknak ura legyen, és uralkodjék fölöttük, de lakni
nem kívánt bennük. Népével ugyanis a mezőn sátrakban és kocsikon élt,
ellenben az idegen nép, mely csatlósa volt, városokban és falvakban
lakott. Ruházatának szabásában és alakjában ő maga és népe is a médek
divatját követte.
11. Miután pedig a zeiselmaueri csatában a rómaiak összeroppantak,
és mindenfelé szétszéledtek, Etele király visszatért népének táborába
és ott, a Tiszán túl levő szálláshelyén néhány napra megszállt, majd
Szőnyben ünnepélyes udvart tartott. A hagyomány szerint Ditricus,
Németország fejedelmeivel együtt fölkereste, és teljes hódolatáról
biztosította Etelét és a hunokat. Azt tanácsolta a királynak, hogy
támadja meg a nyugati tartományokat. Ő, megfogadva tanácsát,
elrendelte, hogy hirdessék ki a hadjáratot. Sicambriából kiindulva,
először az illíreket igázta le, majd Constanznál átkelt a Rajnán. Midőn
pedig innen a Rajna mentén lefelé vonult, Sigismundus király
[18] Baselnél hatalmas sereggel jött ellene; ezt egyetlen csatában legyőzte, és parancsának engedelmeskedni kényszerítette.
Innen kiindulva Argentína városát vette ostrom alá; amit korábban
egyetlen római császár sem bírt elfoglalni. A „világ félelme”
elfoglalta, úgy szétrombolva falait, hogy aki arra járt, szabadon
mehetett ki-be, s parancsot adott, hogy amíg ő él, ne építsék föl
falait. Ezért a várost ezt követően, s mind a mai napig nem
Argentínának, hanem Strassburgnak hívják.
Mármost arról a helyről elvezetve hadseregét, Luxeuil, Besançon,
Chalon-sur-Saône, Mâcon, Langres s Lyon városait rombolta le
Burgundiában. Végül a Rhône partja mellett állapodott meg,
Catalaunummal átellenben, ahol is szétosztotta hadseregét, s hadának
egyharmad részét Miramammona, marokkói szultán ellen küldte válogatott
kapitányokkal. Miután ezt meghallotta Miramammona, Sevilla városából,
átkelve a sevillai tengerszoroson, a hunok elől Marokkóba futott.
Eközben egy római patrícius, név szerint Aëtius,
[19]
tíz nyugati királlyal váratlanul Etele királyra támadt. S míg ezek
arra törekedtek, hogy hirtelen támadással csapjanak le Etelére, ő
követek útján fegyverszünetet kért tőlük, hogy seregének az a része,
mely távol volt, csatlakozhasson. Ezt azonban azok visszautasították, s
a két hadsereg között Belvider síkján
[20]
reggeltől éjszakáig tartó csata kerekedett. A két hadsereg között
folyt egy oly kicsike patak, hogy ha valaki egy sapkát beledobott volna
a vizébe, lassú sodra éppen hogy tovább bírta volna vinni; a csata
alatt azonban az állatok és az emberek vérétől oly gyors sodrú áradattá
duzzadt, hogy kocsist a kocsijával és a katonákat magával ragadta, s ez
a megáradt patak igen nagy pusztítást okozott a seregben. Mármost ez
az ütközet, mely az említett helyen a hunok és a nyugati királyok
között dúlt, a régiek szerint a világ valamennyi csatájánál nagyobb
volt, amely valaha is egy napon és egy helyen zajlott le. Ebben az
összecsapásban pedig Aldaricus, a gótok királya nyomorultul elesett.
Mikor ennek haláláról a többi király értesült, futásnak eredtek.
Így hát ettől a naptól kezdve a hunok és Etele király magabiztosakká
váltak, a földkerekséget pedig félelem járta át, és ennek a csatának
hallatára több tartomány pénz- és természetbeni adóval szolgált nekik.
12. A sereg harmadik része pedig, melyet Miramammona ellen küldtek,
minthogy elkésett, nem volt képes részt venni a csatában. Míg Etele
király élt, Katalóniában maradt, s végül Katalónia lakosaivá váltak.
Csak a hunok ugyanis, nem számítva az idegen népeket,
háromszázharmincezer-harmincketten voltak. Ezek közül a hunok közül a
seregben többen kapitányok lettek, akiket a hunok saját nyelvükön
spanoknak hívtak; később ezeknek a címéről nevezték el Hispania
egészét,
[21] noha eredetileg Catalauniának hívták.
13. Etele és a hunok egy darabig Belviderben időztek, majd
győztesen visszatérve Toulouse városába vonultak, ahol a polgárok nagy
magasztalással fogadták őket. Innen eltávozva tűzzel fölégették Reims
gall várost, mely ellenszegült Etelének útja közben, s legyilkolták az
egész katonaságot és az összes polgárt, akik oda zárkóztak be. S miután
így földúlta Franciaországot és Flandriát, Kölnnél átkelt a Rajnán,
ahol is Szent Orsolyát, a britek királyának a lányát tizenegyezer
szűzzel egyetemben a vad hunok kegyetlenül meggyilkolták.
[22]
Innen Türingiába hatolt, s miután Eisenachban udvart tartott, nagy
hadsereget küldött a dákok, a norvégek, a frízek, a litvánok, a
pruténusok ellen, s legyőzésük és meghódoltatásuk után hatalma alá
igázta őket. Eisenachból pedig, miután udvart tartott, kiindult és
Sicambriába vonult, ahol fivérét, Budát saját kezével gyilkolta meg, s
testét a Dunába vettette, mert míg Etele a nyugati területeken
háborúzott, átlépte az uralkodásban az őközötte és fivére között
megállapított határokat; Sicambriát is a saját nevéről neveztette el. És
bár a hunoknak és más népeinek Etele király parancsba adta, hagy azt
Etele városának hívják, a németek – megrettenve a parancstól –
Etzelburgnak hívták, a hunok ellenben nem sokat törődtek ezzel a
paranccsal, s mindmáig Óbudának hívják, mint korábban.
Miután ezeket így véghezvitte, öt éven át egyfolytában Sicambriában
maradt, s a világ négy tája felé fölállította őrszemeit. Őrszemeinek
első csapata ugyanis Sicambriától kezdve sorban Köln német városig
szokott volt éjjel-nappal állomásozni, egymástól olyan távolságban,
hogy egyik hallhassa a másik kiáltását, a második Litváig, a harmadik a
Don folyó partjáig, a negyedik Zára dalmát városig állt őrt, s ezek
szavából és kiáltásából a világ négy tája értesülhetett róla, hogy
Etele mit csinál, vagy hogy milyen foglalatossággal van elfoglalva.
14. Mellékes események.
Pannónia, Pamfilia, Macedónia, Dalmácia és Frígia polgársága,
akiket a hunok gyakori rablásaikkal és ostromlásaikkal kimerítettek,
Etele engedélyét kieszközölve, szülőföldjüket elhagyták, és az
Adriai-tengeren át Apuliába költöztek, a vlachok azonban, akik a
pásztoraik és telepes parasztjaik voltak, önként Pannóniában maradtak.
15. Etele ezután öt éven át Sicambriában pihent, és azzal
foglalkozott, hagy pótolja serege veszteségét, ami azáltal érte, hogy a
harmadrész Katalóniában maradt. Majd miután ünnepélyes udvart tartott,
kiindult Pannóniából, átkelt Stírián, Karintián és Dalmácián, és
Solin, valamint Split városánál az Adriai-tengerhez ért, ahol is
mindkét várost leromboltatta és fölégettette. Aztán innen továbbmenve
elfoglalta Traut, Sebenicot, Skardint, Zárát, Nint, Zengget, Pulát,
Parenzot, Capo d'Istriát, Triestet és még sok más várost a hegyek
között, s végül Aquileiához ért. Ennek lenyűgöző nagysága elképesztette.
Megszégyenülésének tartotta volna az említett várost megvívatlanul
otthagyni, legfőképpen azért, mert a hírek szerint Pannóniából rengeteg
longobárd menekült oda, akik a hunoknak és Etelének az uralmát nem
óhajtották.
[23]
Ezeket követek útján visszakövetelte a polgároktól, s amikor
megtagadták kiadásukat, különböző hadigépekkel ostromolni kezdte a
várost. S mert semmi módon nem volt képes elfoglalni, másfél éven át
ostromzár alatt tartotta.
Történt pedig egy nap, hogy amikor körbejárta a várost, oldalán a
sok jóssal, akikben hitbeli meggyőződésének megfelelően roppant nagy
bizodalma volt, látta, hogy egy gólya röpül a tenger felől, s leszáll
az egyik palota kéményére, ahol a fészke volt, majd fiókáját a csőrébe
fogva, a szeme láttára a tenger nádasába szállította át. Azután
visszatért, és a hagyomány szerint a többi fiókáját is átvitte a
fészkével együtt. Etele király ennek láttára magához hívta katonáit, és
így szólt hozzájuk: „Nézzétek csak, bajtársak! Az a gólya sejti a
jövendő eseményeket, érzi, hogy le fogjuk rombolni a várost, és hogy ne
pusztuljon el a polgárokkal együtt, a meneküléshez folyamodik. A
holnapi napon tehát legyetek a szokásosnál bátrabbak a csatában, s
meglátjátok, le fog omlani a város.” Ezt követően kihirdette a
parancsot, s miután – bár mindenféle ostromgépet bevetett – nem bírta
ostromgépekkel elfoglalni a várost, végül a szkíta ravaszsághoz
folyamodott. Egymillió katonájának mindegyikétől kért egy-egy nyerget, s
miután a nyergeket a fal mellett halomba rakatta, a nyergeket
meggyújtatta; ezek lángjától és hevétől a fal szétrepedezett, s a
hagyomány szerint tornyaival együtt a földre omlott.
Ennek láttán valamennyi polgár, elhagyva a várost, a tenger
szigetére menekült. Mégpedig azzal a szándékkal költöztek erre a
szigetre, hogy örökre ott telepednek le, de miután néhány évig ott
laktak, Etele királytól való féltükben végül a Rialto ingoványai közé
költöztek, ahol most laknak. Ezért azt a szigetet velencei nyelven
mindmáig Ó-Velencének hívják.
16. A velenceiek egyébként, mint ahogyan a régi velenceiek
krónikája mondja, trójaiak. Trója pusztulása után ugyanis Aquileiában
telepedtek le, amit állítólag ők is alapítottak. Egyesek véleménye
szerint viszont a velenceiek Savariából valók. Savariát pedig a
longobárdok lakták; volt egy főiskolája a földkerekség valamennyi népe
számára, amelynek a költők alkotásai és a filozófusok tanításai révén
ragyogó híre volt, bár a bálványimádás különböző tévelygéseinek
szolgált. Ezt először Archelaus király pusztította el. Miután azonban a
hunok Pannóniából kiűzték őket, most – mint köztudott – a Ticino folyó
mentén laknak, s páviaiaknak is hívják őket.
17. Mármost miután Etele bevette Aquileiát, onnan Friaulba ment;
ott Concordia városát elfoglalva, a lombardiai őrgrófságba hatolt, ahol
Trevisót, Bresciát, Padovát, Cremonát, Veronát, Mantovát, Bergamót,
Milánót, Ferrarát több más itáliai várassal együtt uralma alá igázta.
Ezek után, amikor Ravennához érkezett, az ariánusok érseke, aki az
említett városban az Apostoli Szék ellenére tizenkét kardinálist
választatott meg eretnekségének követői közül, noha gazdag kincstárral
rendelkezett, a polgárok tudta nélkül a hunokat titokban bebocsátotta a
városba, s a katolikusokat, akik ott nagyobb számban voltak,
legyilkoltatta velük, s azt ígérte Etelének, hogy ha csatlakozik
eretnekségéhez, és üldözni fogja a keresztényeket, népének fárasztása
nélkül és ingyen hatalma alá igázza Róma városát, az egész Itáliát,
valamint Afrikát. Miután Etele ebbe beleegyezett – inkább
uralomvágyból, mint az említett eretnekség iránti vonzalomból –, a
rómaiak, fölismerve a veszélyt, ami ebből a kereszténységre támadhat,
elküldték Eteléhez a római pápát, azt kérve, hogy vonuljon ki
Lombardiából, ennek fejében ők adót fizetnek, és amikor akarja,
katonát adnak neki.
Így hát a pápa a kereszt jelével és a római papsággal Eteléhez
sietett, és Ravenna előtt a mezőn találkoztak egymással, s a király
terhesnek tartotta, hogy megengedje, amiket a rómaiak kértek, a
beszélgetés közben Etele véletlenül föltekintett, és észrevette, hogy
feje fölött egy emberalak lebeg, kardot forgatva a kezében, s azzal
fenyegeti, hogy a fejét veszi. Ettől azután megrettent szívében, a
rómaiak összes kérését elfogadta, és így a pápa örömmel tért vissza
Rómába, a király pedig Ravennába vonult. Itt az ariánusok érsekét
valamennyi követőjével és cinkosával együtt elfogatta, kicsikart tőle
negyvenezer márka aranyat, s azután valamennyiüket kivégeztette.
Ugyanezekben a napokban, miközben Etele Ravennában időzött, Zoard
kapitány, a király hadseregének parancsnoka, a hunok hadseregével
Apuliába és Calabriába hatolt,
[24]
ahol földúlta Reggio, valamint Catania városát, ami Cato szülőhelye és
lakhelye volt, majd ezt követően Terra di Lavoro földúlása után a
hadsereg egészen Monte Cassinóig pusztított, s innen végül győztesen
megtért Ravennába.
Mármost miután ezeket ilyen módon véghezvitte, Etele király
Itáliából visszatért Pannóniába. Miközben tehát nyugatra, keletre,
északra és délre széltében-hosszában kiterjedt uralma, az járt az
eszében, hogy átkel a tengeren leigázni az egyiptomiakat, az asszírokat
és Afrikát.
18. Ekkor azonban a bactranusok királyának Mikolt nevű leányát
hozták hozzá, hogy a szeretője legyen, akinek szépsége emberfölötti
volt, s akit állítólag oly hevesen megkívánt, hogy a szeretkezésben
áthágta a mértéket, és azon az éjszakán, amikor testileg magáévá tette,
az ivásban a szokásosnál is jobban túllépte a határt, s a lánnyal való
szeretkezés aktusának befejezése után, midőn hanyatt feküdt, eleredt az
orra vére, és a vér, mivel nem volt szabad hely, ahová távozhatott
volna, a gégejáratába folyt, ott megalvadva meggátolta a lélegzést, és
megfojtotta a világ félelmét.
Mikolt pedig, álmából fölébredve, miután többszöri rázással
ébresztgette az urát, s az nem volt képes megmozdulni, s egyszersmind
tapasztalta, hogy a teste kihűlt, és híján van a természetes
melegségnek, jajveszékelve hívta magához a királyi ajtónállókat, és
fennhangon kiáltotta, hogy uruk a minden test közös útjára lépett. Ezek
azután rettenetes jajgatásukkal a királyi palota ajtajaihoz csődítették
az összes őrszemet.
Eltemették pedig a föntebb említett helyen Béla és a többi kapitány mellé.
19. Mármost, miután halálhíre elterjedt, megdöbbent a földkerekség,
s ellenségei ingadoztak, hogy sirassák-e vagy örüljenek; féltek
fiainak a sokaságától, akik mintegy népnyi lévén, alig voltak
megszámlálhatók. Azt hitték ugyanis, hogy utána az egyik fia fog
uralkodni; ám a veronai Ditricus és a német hercegek ravaszsága révén,
akiknek Etele király uralkodva a nyakukon ült, a hunok közössége
különböző pártokra szakadt, mégpedig úgy, hogy egyesek Csabát, Etele
király fiát, aki a görögök császárának, tudniillik Honoriusnak a
lányától született, igyekeztek Etele után királlyá tenni, mások viszont
Aladárt, aki Krimhildtől, a német hercegnőtől származott.
Mivel pedig a józanabb rész Csabához csatlakozott, az idegen népség
viszont Aladariushoz, ezért mindketten uralkodni kezdtek. Azután
Ditricus ravaszsága, aki Aladariust támogatta, csatát támasztott
kettejük között. Mármost az első csatában Aladár maradt alul, a
másodikban viszont, melyet Sicambriában tizenöt napon át egyfolytában
vívtak, Csaba hadseregét úgy legyőzték és leverték, hogy Etelének csak
nagyon kevés fia és csak nagyon kevés hun maradt életben. Ez ugyanis az
a csata, melyet a hunok mindmáig Krimhild csatája néven emlegetnek.
Ebben a csatában pedig annyi német vér omlott, hagy – ha a németek
szégyenükben nem titkolnák, és hajlandók volnának nyíltan bevallani – a
Duna vizéből több napon át nem lehetett inni, sem embernek, sem
állatnak, mivel Sicambriától egészen Potentia városáig vértől áradt.
20. Csaba tehát tizenötezer hunnal Görögországba menekült
Honoriushoz, és noha az tartóztatni akarta és Görögország lakójává
akarta tenni, nem maradt ott, hanem visszatért Szkítiába apja népéhez
és rokonaihoz. S miután Szkítiába ért, hamarosan arra kezdett biztatni,
hogy térjenek vissza Pannónia belsejébe, bosszút állni a németeken.
21. Megmaradtak továbbá a hunokból háromezren, akiket a futás
oltalma mentett ki Krimhild csatájából, s akik a nyugat népeitől való
félelmükben egészen Árpád idejéig Csigle mezején maradtak, s magukat
ott nem hunoknak, hanem székelyeknek hívták. Ezek a székelyek ugyanis a
hunok maradékai, akik midőn értesültek arról, hogy a magyarok ismét
Pannóniába költöztek, Ruthénia határainál elébük mentek a
visszatérőknek, s miután együttesen meghódították Pannóniát, részt
nyertek belőle, de nem Pannónia síkján, hanem a vlachokkal együtt a
határvidék hegyei között kapták meg részüket, így hát a vlachokkal
elkeveredve állítólag azok betűit használják. Ezek a székelyek pedig
azt hitték, hogy Csaba elpusztult Görögországban, ezért a nép mindmáig
közmondásként használja: „Akkor térj vissza – mondják a távozónak –,
amikor majd Csaba visszatér Görögországból.”
22. Ez a Csaba tehát Etele törvényes fia volt, aki Honorius görög
császárnak a leányától született, fiait pedig Edemennek és Ednek
hívták. Edemen pedig, amikor a magyarok másodszor jöttek be Pannóniába,
az apjának és az anyjának hatalmas rokonságával együtt ide költözött,
mert hát az anyja a corosminusok közül származott. Ed viszont Szkítiában
maradt az apjánál. Ettől a Csabától ered az Aba nemzetség. Mármost
Csaba, miután Szkítiába költözött, a közösség előtt kérkedni kezdett
anyja előkelőségével, s emiatt a hunok nemessége megvetette, mondván:
nem igazi fia Szkítiának, hanem csak afféle jövevény, idegen népség
gyermeke; ezért nem is kapott feleséget Szkítiából, hanem a
corosminusok népéből házasodott.
23. Miután pedig Etele fiai Krimhild csatájában a szkíta néppel
együtt szinte csaknem teljesen elpusztultak, Pannónia tíz évig király
nélkül volt, csupán csak szláv, görög, német, morva és vlach jövevények
maradtak benne, akik Etele életében közönséges szolgálattal szolgáltak
neki. Végül Szvatopluk,
[25]
Marót fia emelkedett ki közülük, egy bizonyos lengyelországi herceg,
aki Bactrát leigázva, a bulgárok és a morvák uralkodója lett, s a hunok
pusztulása után hasonlóképpen Pannóniában is uralkodni kezdett.
Ezt a Szvatoplukot azután a magyarok a Hung folyam mellől
különböző ajándékokkal ámítgatták, követeik révén kikémlelték, s miután
rájöttek, hogy serege gyönge, váratlan rajtaütéssel a Rákos folyónál,
Bánhida mellett egy bizonyos városban, melynek még most is állnak
romjai, egész hadseregével együtt megsemmisítették, és így uralkodni
kezdtek Pannóniának azokon a népein, amelyeket föntebb említettem.
Egyesek azt mondják, hogy a magyarok második visszatérésükkor
Marótot és nem Szvatoplukot találták Pannóniában uralkodóként. Ez
állítólag azért van, mert Marótnak a Szvatoplukénál nagyobb volt a
híre, ám az öregségtől megtörve egy várban élt visszavonultan, amit
Veszprémnek neveznek. Miután meghallotta a szerencsétlenséget, ami a
fiával történt, fájdalmában hirtelen halállal fejezte be életét. Fia
pedig csak újdonsült uralkodó volt. Vége a beköltözésről szóló első
könyvnek.
.
Kezdődik a második könyv a visszatérésről
24. Miután tehát előadtuk a hunok eredetét, szerencsés kimenetelű
és balszerencsés csatáikat, valamint azt, hányszor változtatták meg
lakhelyüket, most lássuk, mikor tértek vissza ismét Pannóniába; a
visszatérőknek kik voltak a kapitányai, s mekkora volt fegyvereseiknek
a száma. Úgy vélem, ezt érdemes a jelen műhöz hozzácsatolnom.
25. Amikor tehát Germániában és Itáliában a sváb Ottó,
Franciaországban Lajos, Lothár király fia uralkodott, Görögországot
pedig Antonius Durus,
[26]
Theodorus fia kormányozta, a Jézus Krisztus megtestesülését követő
nyolcszázhetvenkettedik esztendőben a hunok, vagyis a hungarusok újból
Pannóniába indultak. Átkeltek a besenyők és a fehér kunok földjén,
Kijev városán, majd a Hung nevű folyam mellett állapodtak meg, ahol
várat építettek. A nyugati népek erről a folyóról nevezték el őket
hungarusoknak.
[27] S miután ezt követően még hat más várat is építettek, jó ideig azon a vidéken maradtak.
26. Végül Szvatopluk megölése után – ahogyan azt már korábban
előadtuk –, hét hadseregre oszlottak, mégpedig úgy, hogy minden
hadseregnek, a századosokon és a tizedeseken kívül volt egy kapitánya,
akinek mint vezérnek valamennyien tisztelettel és engedelmességgel
tartoztak. Minden hadsereg harmincezer fegyveresből állt, nem számítva a
tizedeseket és a századosokat. Zászlót bontva kivonultak tehát
feleségeikkel, gyermekeikkel, nyájaikkal együtt, és átkeltek a Dunán
Pestnél, illetve a szobi révnél, ahol is megvívtak egy bizonyos Duna
melletti várat, amelyben Szvatopluknak azok a katonái gyűltek össze,
akik uruk halála után a futásban találtak menedéket. Itt ölték meg
másokkal együtt Marótnak egy nagyon öreg rokonát, noha mesébe illő
módon mindmáig azt állítják, hogy ez maga Marót volt.
27. Mármost ezen kapitányok közül a Turul nembeli Árpád, Álmos fia,
Előd unokája, Ügyek dédunokája a többieknél gazdagabb volt és hada is
erősebb. Így hát hadával együtt ez az Árpád hatolt át legelőször a
rutén havasokon, és elsőként vert tábort az Ung folyó mellett, mivel az
ő nemzetsége Szkítia többi törzse viszonylatában azt az előjogot
élvezi, hogy előrenyomulás közben a sereg élén halad, visszavonuláskor
pedig a legutolsó. Miután átkeltek a Dunán, és megérkeztek Pannóniába,
maga Árpád azon a helyen állította föl sátrait, ahol majdan Fehérvár
városa épült. Ez a hely lett Árpád vezér első szállása.
28. A második sereg kapitányát pedig Szabolcsnak hívták, aki azon a
helyen ütötte fel táborát, ahol később a ma már elnéptelenedett
Csákvára feküdt. A Csák nemzetség ettől a Szabolcstól eredezteti magát.
29. A harmadik seregnek Gyula volt a kapitánya. Ez, noha a többiekkel együtt jött Pannóniába, végül Erdély részein lakott.
30. A negyedik sereg kapitányának a neve viszont Ürs volt. Ő a
hagyomány szerint a Sajó folyó mentén állította föl sátrait.
31. Az ötödik sereg kapitányát pedig Kündnek hívták. Ez a Nyír mentén lakott; fiait Kücsidnek és Kopjának nevezték.
32. Lél volt a hatodik sereg vezére. Ő először Galgóc körül lakott,
majd a morvák és a csehek kiirtása után végül – a hagyomány szerint –
többnyire Nyitra vidékén lakott. Tőle származik a Szovárd törzs és
nemzetség.
33. Végül a hetedik sereg vezérét Vérbulcsúnak nevezték. Ő, a
hagyomány szerint Zalában, a Balaton tó környékén szállt meg.
Vérbulcsúnak pedig azért hívták, mert miután nagyapját Krimhild
csatájában a németek megölték, és ő erről biztos tudomást szerzett, hogy
bosszút álljon, több németet nyárson süttetett meg, s állítólag olyan
kegyetlenséggel tombolt ellenük, hogy némelyiküknek úgy itta a vérét,
mint a bort.
Mármost ezek a kapitányok úgy választották ki maguknak a területet
és a szálláshelyet, ahogyan föntebb előadtuk, és hasonlóképpen más
nemzetségek is azt választották, amelyik nekik tetszett.
34. Mikor pedig Pannóniát meghódítva letelepedtek, ezt követően
Morvaországot és Csehországot fosztották ki minden vagyonából, és a
csatában megölték fejedelmüket, Vratiszlávot.
[28]
35. Ezek után ellenséges szándékkal Karintia ellen indultak.
Laibach várán túl Meránia hercege, név szerint Gotfridus, valamint
Eberhardus herceg az aquileiai pátriárkával együtt szembeszállt velük;
egyszersmind kegyetlenül harcoltak egymással. És noha a magyarok közül
többen elestek az említett csatában, mindkét vezért megölték; a
pátriárkát megmentette futása. Ezt követően kifosztva Karintiát, Stíriát
és Karniolát, óriási zsákmánnyal tértek meg Pannóniába.
36. Konrád császár
[29]
pedig, mihelyt hírül vette népének fosztogatását, Itáliát elhagyva a
sváb Augsburg városába ment, hogy innen Magyarországra induljon
megtámadni a magyarokat. Közben azonban Rómában belháború tört ki, és a
császár visszatért Rómába.
37. Ezután a magyarok kivonulva, Bulgáriába mentek, ahonnan
végtelenül sok nyájat és foglyot zsákmányoltak, s végül győztesen
tértek meg Pannóniába.
38. Ismét más alkalommal Friaulon át Lombardiába nyomultak, ahol
Luitardust, Varcelli város püspökét, Károly császár leghűségesebb
tanácsnokát megölték, egyházából hatalmas kincset raboltak, s miután
csaknem az egész Lombardiát földúlták, óriási zsákmánnyal tértek vissza
Pannóniába.
39. Ezt követően Szászországot, Türingiát, Svábországot, majd Mainz
környékén átkelve a Rajnán, Kelet-Franciaországot, Burgundiát dúlták
föl, és több templomot is leromboltak. Mikor visszatérés közben
Constanznál átkeltek a Rajnán, s nagy diadallal megérkeztek
Bajorországba, Abach vára környékén váratlanul egy német sereg támadt
rájuk. Ők azonban vitézül ellenálltak nekik, és megvíva a csatát,
nyilaikkal legyőzték a németeket. Foglyul ejtették itt Henricus de
Schwarzenberget, a császár marsallját, azaz hadseregének fővezérét, s
vele együtt sok más főembert, és noha fölbecsülhetetlenül sok pénzt
adtak nekik váltságdíjukként, Regensburg előtt zászlórúdba húzták és
nyilaikkal borzalmas kegyetlenséggel átlyuggatták őket, miközben a
polgárok elképedve álltak a városfalon. Így végül győztesen és hatalmas
zsákmánnyal tértek haza birtokukra.
40. Mármost nem sokkal ezután a magyarok közössége Lelt és Bulcsút
Németországba küldte. Mikor Augsburghoz értek, a Lech folyón túl, a
mezőn ütötték föl táborukat, és a várost éjjel-nappal zaklatták
támadásaikkal. S miután hirtelen rajtaütésekkel nem bírták bevenni, és
makacsságukban nem akartak visszahúzódni az előváros alól, Ulrik püspök
[30]
a polgárokkal egyetemben követeket küldött a császárhoz és arra
biztatta, hogy siessen a város segítségére, mert a magyarok, akik őket
ostromgyűrűbe fogták, noha rengetegen vannak, nem őrzik magukat, s
ezért igen könnyen legyőzhetők.
A császár kiindult tehát ulmi udvarából, gyorsan és titokban
érkezett, s miután kikémlelte a magyarok fölállását és hadseregét, a
harmadik órában, esőzés közben rájuk rontott, és a városhoz közel levő
egyik csapattestet szétverte. Lel és Bulcsú ennek láttán futásban
kerestek menedéket; hajóra szálltak, és a Dunán lefelé ereszkedtek,
hogy Magyarországra meneküljenek. Ám Regensburgnál átkelés közben
elfogták és átküldték őket a császárnak; a császár pedig fölakasztásra
ítélte, és Regensburgban a bitófán végeztette ki mindkettőjüket.
Egyesek viszont csacska módon azt bizonygatják, hogy másképpen
történt elítélésük, mivel miután a császár elé állították őket, egyikük
kürtjével a császár fejére sújtott és agyonütötte. Ez .a történet
nagyon is valószínűtlen, és aki ilyet elhisz, az hebehurgya
gondolkodásról tesz tanúbizonyságot; a vádlottakat ugyanis megkötözött
kézzel szokás a fejedelmek színe elé állítani. Ám az igaz, és a
krónikás könyvek is tartalmazzák, hogy a császárral vakmerően,
káromkodva és szitkozódva beszéltek, és megmondták neki; ha kivégezteti
őket, a saját népéből ezután egyetlen fogoly sem maradhat életben,
hanem vagy örökös szolgaságra vetik, vagy mindenféle peres eljárás
mellőzésével kivégzik őket. S ez így is történt. Mert a magyarok,
mihelyt meghallották, hogy a császár ily módon végeztette ki őket,
valamennyi német foglyot, asszonyokat és gyermekeket egyaránt, szám
szerint körülbelül húszezret lemészároltak.
41. A másik hadsereg pedig, mely Augsburgtól távolabb volt, mihelyt
észrevette, hogy a császár társaikra támadt, egy erdőbe vette be
magát, és amikor látta, hogy annak a hadserege szétszéledt, a sereg
nagyobbik részét, amelyik a Rajna felé igyekezett, üldözőbe vette.
Midőn vágtatva utolérte a mezőn, az rögtön egybetömörült, mint a méhek,
mert a magyarok nyilaikkal sebesítve sem megállni, sem hátrálni nem
engedték őket. Ezek végül mintegy halálra váltan a magyarok kezére
adták magukat. Mihelyt elfogták őket, valamennyiüket lefejezték
társaik halotti áldozatául. A katonák és a pajzshordozók pedig, akiket
lefejeztek, szám szerint nyolcezren voltak.
Innen fölkerekedve később Ulmnál átkeltek a Duna folyón, és amikor a
fuldai kolostorhoz értek, óriási kincset raboltak el onnan. Ezt
követően, miután az egész Svábországot földúlták, Wormsnál átkeltek a
Rajnán. Ott két herceggel találták magukat szembe, tudniillik a
lotaringiai és a sváb herceggel, akik hatalmas sereggel jöttek ellenük.
Ezek legyőzése és megfutamítása után végül behatoltak Franciaországba,
s nagy mészárlást vittek véghez a keresztények és a szerzetesek között.
Innen pedig tovább menve egészen a Rhône folyóig, Raguzáig hatoltak, s
kifosztottak két várost, nevezetesen Susát és Torinót, utat nyitva
maguknak az Alpokon át Itáliába. És midőn meglátták Lombardia síkságát,
átszáguldva rajta, sok zsákmányt raboltak, s végül így tértek meg
saját birtokukra.
Miután azonban Lél és Bulcsú – mint azt föntebb előadtuk –
elpusztultak, a hadsereg veszteg maradt, nem ment többé Germániába.
Franciaország és Germánia ugyanis egyhangúlag megegyeztek,
egyszersmind szövetséget kötöttek, hogy a betörő magyaroknak
mindhalálig kötelesek ellenállni. Ezért a magyarok egészen István
király koráig óvakodtak attól, hogy Németországra támadjanak, nehogy
Nyugat hadserege egyesült erővel rájuk törjön.
42. Miután pedig Itália néhány tartományát kifosztották, öt éven át
nyugton maradtak. Ezután Bulgáriát támadták meg, s egészen
Hadrianopolisig eljutottak; s mivel nem tapasztalták, hogy hadsereg
jönne ellenük, egészen Konstantinápolyig hatoltak, és megszálltak a
fala mellett. Ekkor egy hatalmas termetű görögöt küldtek ki, aki olyan
volt, mint egy óriás, s azt kívánta, hogy két magyar álljon ki vele
birokra, és azzal kérkedett, hogy ha nem teríti a földre mindkét
magyart, akkor Görögország legyen adófizetője a magyaroknak. S minthogy
ez a görög a sereget rettenetesen bőszítette, egy bizonyos Botond nevű
magyart jelöltek ki a göröggel való birkózásra. Ez, miután a
küzdőteret előkészítették, fogta a bárdját, melyet magával szokott
hordani, odafutott a városnak a küzdőtér felőli érckapujához, és – a
hagyomány szerint – bárdjának egyetlen csapásával akkora rést ütött
rajta, hogy a görögök a sérülés csodaszámba menő nagysága miatt ki sem
akarták a kaput javítani. E tette után fegyvertelenül indult a
küzdőtérre, hogy megbirkózzék; közben a magyarok lóhátról figyelték, a
görögök pedig a város falain gyülekeztek a látványosságra.
Mikor a görög kijött a városból és a küzdőtérre indult, s meglátta,
hogy Botond egyedül áll birkózásra készen, odakiáltott, hogy miért nem
hozott magának egy másik magyart segítségül. Akkor Botond hozzálépett,
és állítólag úgy elkapta, hogy alig egyórányi birkózás után a görög a
földre került, és képtelen volt föltápászkodni. Amikor ezt látták, a
görögök császára és más görög előkelőségek, valamint a császárnő is az
udvarhölgyeivel együtt levonultak a falról, és a saját palotájukba
igyekeztek, rettenetesen szégyellve azt, ami történt. És noha a görög,
akit így földhöz teremtettek, bár karja eltört, életben maradt, mégis
ez a birkózás lett halálának az oka.
Így hát a magyarok, mivel a párviadalban ők szerezték meg a
győzelmet, az adó követelésére követeket küldtek a görögökhöz. De a
császár csak mosolygott rajtuk, és – a hagyomány szerint – egy szót sem
válaszolt nekik. Ekkor a magyarok fejedelmükkel, Taksonnyal tanácsot
tartottak, majd arról a helyről fölkerekedtek, s az egész Görögországot
és Bulgáriát végigrabolták; aranyat, gyöngyöt, drágaköveket, számtalan
foglyot és mérhetetlenül sok marhát zsákmányoltak tőlük, s végül
boldogan tértek meg Pannóniába. Ez volt az utolsó zsákmány, amit a
magyarok még pogányként szereztek. Így hát a magyar nép kapitányaival
vagy vezéreivel, akiket időnként volt szokása választani, egészen Géza
fejedelem koráig, mint az köztudott, hol itt, hol ott fosztogatást és
vészt okozott a világnak.
43. Az Úr megtestesülésének 967. évében viszont Géza fejedelem
isteni jóslattól intve nemzette Szent István királyt; Géza fivére,
Mihály pedig nemzette Vazult és Szár Lászlót. István király ugyan több
fiút is nemzett, de az egyik, név szerint Imre, mindegyiknél kedvesebb
volt az Isten és az emberek előtt egyaránt. Szent István király
ugyanis, miután megkoronázták, és végül leverte Koppány vezért,
továbbá Gyulát, az anyai nagybátyját feleségével és két fiával együtt
Erdélyből Magyarországra hurcolta, Erdélyt Pannóniához csatolta, ezt
követően Keánnal, a bulgárok és a szlávok fejedelmével harcolt. Ennek
legyőzése után nem mulasztotta el, hogy vagyonából gazdagon
megajándékozza a Boldogságos Szűz gyulafehérvári templomát, melyet a
hagyomány szerint ő alapított.
44. Miután pedig az Úr dicső példát adott könyörületességéről Szent
István királlyal, és sok nemzet népét az uralma alá vetette, ő úgy
döntött, hogy a királyi koronát letéve, szakít ennek a világnak a
hívságaival, és a világi gondoktól megszabadulva, egyedül az Isten
szolgálatának szenteli magát. Úgy határozott, hogy a királyi koronát
Imre hercegnek, saját fiának adja át. Szent István király egyébként
művelt volt, és természetes tehetsége folytán is, mintegy égi
adományból okos; hasonlóképpen Imre is.
Amikor tehát a legszentebb atya az uralkodás gondját legszentebb
fiára igyekezett átruházni, a herceget utolérte a korai halál. Siratta
őt az apja vigasztalhatatlanul az egész Magyarországgal egyetemben, és a
túlontúl nagy fájdalom és szomorúság miatt betegségbe esett; egyébként
is köszvény gyötörte. Ám mégis legfőképpen az aggasztotta, hogy a
saját véréből senki sem volt méltó arra, hogy a királyi koronával
kitüntethetnék, és aki az ő halála után ezt a katolikus hitben oly ifjú
népet képes volna abban megőrizni. Közben pedig testi ereje rohamosan
csökkenni kezdett, és amikor érezte, hogy erőt vesz rajta a bágyadtság,
gyorsan követeket küldött, hogy Vazult, apai unokaöccsét hozzák ki
nyitrai börtönéből, hogy maga után őt tehesse a magyarok fölött
királlyá.
Mikor ezt Gizella királyné meghallotta, tanácsot tartott a
pártütőkkel, és elküldte Sebös ispánt, hogy előzze meg a király
követét, szúrja ki Vazul szemét, fülébe forró ólmot öntve süketítse
meg, majd ezután szökjön Csehországba. Amikor a király követe végül a
királyhoz vezette Vazult, a király keservesen zokogott a megtörtént
szerencsétlenség miatt. Így hát magához hívta Andrást, Bélát és
Leventét, Szár László fiait,
[31] és azt tanácsolta nekik, hogy sürgősen szökjenek Csehországba.
45. Szent István pedig uralkodásának negyvenhatodik évében a
Boldogságos Szűz mennybemenetelének napján elköltözött az Úrhoz.
Fehérvárott temették el a dicső Boldogságos Szűz templomában. A
magyarok „hárfája” tehát gyorsan „gyászra fordult”, és az ország egész
népe nagy jajveszékeléssel siratta az olyannyira szent királyát. Fiaik
és lányaik gyászruhát öltöttek, és három évig nem jártak táncot.
Gizella királyné pedig a pártütők közreműködésével a velencei Pétert,
nővérének fiát tette királlyá a magyarok felett, akinek apja
velenceiek fejedelme volt, hogy kénye-kedve szerint kiélhesse zsarnoki
szeszélyeit, és a magyar királyság, szabadságát elvesztve, a németek
fennhatósága alá vettessék.
46. Péter pedig, miután uralkodni kezdett, a királyi méltóság
minden könyörületességét elvetette, és német dühvel kegyetlenkedett, az
ország nemeseit semmibe vette, németjeivel és olaszaival együtt
„nagyralátóan és kevély szívvel habzsolta a föld javait”. Az erődöket,
a várakat, s az ország összes méltóságát elvette a magyaroktól, és
átadta a németeknek meg az olaszoknak. Mérhetetlenül kicsapongó
természetű is volt; csatlósai a zabolátlan szenvedély csúfságait űzték,
és a magyarok feleségeit és leányait, amerre csak Péter király járt,
kegyetlenül megerőszakolták. Abban az időben senki sem lehetett biztos
felesége vagy leánya szeplőtlensége felől Péter király udvarnépének
zaklatásai miatt.
Az ország főemberei és nemesei tehát, látva saját népük bajait,
melyek a törvény ellenére történtek, tanácsba gyűltek és kérték a
királyt, hogy parancsolja meg övéinek; haladéktalanul hagyjanak föl
ocsmány üzelmeikkel. A király pedig dölyfös gőgjében fölfuvalkodva és
földühödten az ellenszenvét, amit titkon a szívében táplált, minden
mérgével egyetemben kiöntötte a nyilvánosság előtt és ezt mondta: „Ha
még egy darabig épségben maradok, az összes bírát, tekintetes urat,
századost, főembert és az összes méltóságviselőt a németek és olaszok
közül nevezem ki, s Magyarország földjét idegenekkel elárasztva átadom
hűbérbe a németeknek.” Ez volt tehát a viszálykodás oka Péter király és
a magyarok között.
47. Így hát Péter uralkodásának harmadik évében a magyar királyság
főemberei és nemesei a püspökök tanácsára egybegyűltek Péter ellen, s
izgatottan keresték, hogy tudnának-e a királyi nemzetségből valaki
olyat találni, aki alkalmas volna az ország kormányzására, és elég
erős ahhoz, hogy megszabadítsa őket Péter zsarnoki uralmától. S mivel
az országban ilyet semmiképpen sem találhattak, maguk közül egy bizonyos
ispánt, név szerint Abát, Szent István király sógorát tették meg maguk
fölött királlyá. Aba király pedig összegyűjtve a magyarok hadát,
Péter ellen vonult, hogy megütközzenek. Péter ekkor fölismerte, hogy
meg van fosztva a magyarok segítségétől, és Henrik császárhoz
[32] menekült Bajorországba, hogy tőle kérjen segítséget.
Mármost miután Pétert elűzték az országból, azokat a zsarnokokat,
akiknek tanácsára a magyarokat bántalmazták, rabságra vetették. Közülük
egyet darabokra szabdaltak, két fiának kiontották a szemét, másokat
vas mángorlókkal törtek össze, ismét másokat megköveztek. Seböst
pedig, aki Vazul szemét kiontotta, kezét-lábát kerékbe törve
pusztították el. Aba, királlyá avatása után, Péter rendelkezéseit
hatálytalanította, és elrendelte, hogy a magyarok által eredetileg
jóváhagyottakat tartsák meg.
48. Aba király uralkodásának harmadik évében azonban Péter
megindult Henrik császárral együtt, és hatalmas sereget hozott Aba
ellen. Aba, mihelyt erről értesült, követeket küldött a császárhoz, és
próbát tett, hogy köthet-e békét vele, vagy erről szó sem lehet. A
császár válaszában ellenségesnek mutatkozott vele szemben. Miután Aba
átlátta, hogy a császár Pétert igyekszik visszahelyezni a magyarok
fölé, haragjában Ausztriára támadt, és egészen a Traisen folyóig
kifosztotta, majd ezek után visszatért. Azután Karintiába is küldött
sereget zsákmányszerzés végett; s amikor innen zsákmánnyal megrakodva
visszafelé jöttek, Gottfried osztrák őrgróf Petovia környékén rajtuk
ütött, és a hagyomány szerint a zsákmányt elvette tőlük. Akkoriban
ugyanis Ausztriában nem hercegek, hanem őrgrófok voltak.
S minthogy az idő tájt a császár Kölnben időzött, miután
meghallotta, hogy a magyarok ok nélkül zaklatják a németeket,
Németország fejedelmeivel tanácskozást tartott, hogy a magyaroktól őt
ért sérelmet milyen hasonló jogtalansággal torolhatná meg. Így hát
hatalmas hadjáratot indított, és Bretiszlávnak, a cseh fejedelemnek a
tanácsára a Duna északi partján érkezett Magyarország határvidékére.
Aba királynak és a magyaroknak a küldöttei erre ígéretet tettek a
császárnak, hogy mindenben engedelmeskednek neki, csupán Pétert nem
fogadják el királyuknak, amit a császár mindenképpen véghezvinni
óhajtott; esküvel kötelezte ugyanis magát neki, hogy ismét
visszahelyezi a magyar királyságba. Mivel azonban a magyarok Pétert nem
fogadták be, ugyanakkor viszont ajándékokat küldtek, és szavukat
adták, hogy a német foglyoknak szabad visszatérést engedélyeznek, a
császár a lotaringiai herceg tanácsára és még inkább az ajándékokon
elcsábulva, visszatért Besançonba, Burgundia városába.
49. Mármost ettől kezdve Aba király, miután biztosította magát,
kezdett féktelenné válni, és gőgösen kegyetlenkedett a magyarokkal
szemben; a nemeseket megvetette, sőt semmibe vette még az esküszegést
is. Erre a magyarok, mivel ezt nem voltak hajlandók eltűrni tőle,
összeesküvést szőttek ellene, hogy átadják a halálnak és megölik. Valaki
azonban elárulta a tervet, s Aba ezek közül mindazokat, akiket el
tudott fogni, bírói vizsgálat nélkül kivégeztette; s leginkább ez
okozta végveszedelmét. Ötven férfit rendelt ugyanis tanácskozás végett
egy házba, s miután bezárta őket, anélkül hogy bűnüket beismerték vagy
törvényesen rájuk bizonyították volna, fejüket vétette. Ezért Szent
Gellért csanádi püspök kánoni szigorúsággal rótta meg a királyt, és
megjövendölte neki, hogy veszedelem fenyegeti.
50. Akkor a magyarok közül egyesek, akik a császárhoz menekültek,
panaszkodni kezdtek Abára, s elmondták, hogy egyáltalán nem csinál
gondot az esküszegésből, és a nemeseket, akik királlyá tették, semmibe
veszi. A császár válasza számukra ez volt: „Vissza kell tehát adnia a
foglyokat, s jóvátenni a károkat, melyeket okozott.” A császár tehát a
magyarok biztatásától fölbuzdulva, bajor és cseh sereggel Ausztriába
vonult, noha titkolta, hogy Magyarországra készül törni, sőt azt
színlelte, hogy egyetért Abával. Ekkor Aba király követei szüntelenül
követelték vissza a császártól azokat a magyarokat, akik hozzá
menekültek; panaszkodtak rájuk, s azt mondták, hogy útonállók és
latrok azok, és elsősorban ők szítják a háborút a magyarok és a császár
között. Így hát őket, akik ilyen gonoszságon mesterkednek, át kell
adnia Aba király kezére.
A császár azt ígérte, hogy valamiképpen teljesíti majd a kérést.
Rajtaütésszerűen támadt tehát rá a magyar határokra, és Sopronnál
behatolt az országba; ám amikor Babótnál át akart kelni, a víz útját
állta. Ekkor a magyarok, akik a császár és Péter környezetében voltak, a
császár seregét elvezették fölfelé a Répce folyó mentén, és egy
éjszakán át tartó lovaglás után hajnalban egy sekély gázlón átkeltek
mind a két folyón. Aba király Ménfőnél állta az útját fegyveresek
sokaságával, és szinte biztosra vette a győzelmet, mert egyes bajorok
azt jelentették neki, hogy a császár csak csekély haddal érkezett. És
Aba király állítólag győzelmet is aratott volna, ha némely magyarok,
akik megőrizték a Péterhez fűződő barátságukat, zászlóikat a földre nem
dobták és meg nem futamodtak volna. Így hát a császár hosszú és kemény
csata után végül, Isten segedelmében bízva, győzelmet aratott.
Aba király pedig a Tisza felé menekült, s az egyik helységben egy
régi veremben gyilkolták meg azok a magyarok, akiknek ártott uralkodása
alatt, majd eltemették egy templom mellett. Néhány évvel később
viszont, amikor holttestét kiásták a sírból, szemfedőjét és ruházatát
épségben, sebeit begyógyulva találták. Végül testét a saját
monostorában temették el. Egyébként számtalan német esett el abban a
csatában. Ezért azt a helyet, ahol az ütközet zajlott, az ő nyelvükön
mindmáig Florum Paiurnak,
[33] a miénken Vésznémetnek hívják.
51. A császár pedig, miután győzelmet aratott, bevonult Fehérvárra,
ahol Péternek visszaadta a királyságot, és végül így tért vissza
Regensburgba.
52. Mármost Péter király és azok a magyarok, akik visszahozták a
királyságába, visszaszerezve hatalmukat és erejüket, kezdtek
elviselhetetlenné válni. Ezért a magyarok mindnyájan erősen azon
gondolkodtak, hogy Pétert félreállítva, hogyan tudnák visszahozni Szár
László fiait. S miközben itthon ilyesmik történtek, András, Béla és
Levente Csehországból Lengyelországba költöztek, ahol Miska, a
lengyelek fejedelme barátságosan fogadta őket. Itt Béla párviadalban
legyőzte Pomeránia fejedelmét, ezért hozzá adták feleségül Miska
lányát. András és Levente ezt zokon vették, s hogy ne az ő kegyéből
éljenek Lengyelországban, Ruténiába költöztek át. De mert ott Lodomeria
fejedelme Péter király miatt nem fogadta be őket, tovább mentek a
kunok földjére. Ezek ugyan ki akarták végezni őket, mivel azt hitték
róluk, hogy országukat akarják kikémlelni, de miután egy magyar fogoly
fölismerte őket, attól kezdve kitüntető tisztelettel bántak velük.
53. Eközben pedig Péter király a korábbi igazságtalankodásával
kezdte zaklatni a magyarokat. Erre ezek valamennyien egybegyűltek
Csanádon, s miután tanácsot tartottak, egyhangúlag Szár László fiaiért
küldtek, hogy térjenek vissza az országba. Miután ezek a legnagyobb
titokban megérkeztek Pestre, a három fivér hírnökei gyors lovakon egy
éjszaka tüstént közhírré tették Péter király udvarában, hogy az összes
németet és olaszt, ahol csak föllelik őket, gyilkolják meg, s térjenek
vissza a pogány szertartáshoz. Reggel azután Péter, amikor a történtek
okát tudakolta, bizonyossá lett, hogy Magyarországon vannak. S noha
mérhetetlen fájdalom fogta el, vidámnak mutatkozott.
Ezután titokban elküldte saját követeit, hogy foglalják el
Fehérvárt. Miután azonban a terve kiderült, a magyarok mindenütt
lázongani kezdtek; egyszerre gyilkolták a németeket és az olaszokat, s
nem kímélték sem az asszonyokat, sem a gyermekeket, sem azokat a
papokat, prépostokat és apátokat, akiket Péter nevezett ki. És amikor
Fehérvárra nem tudott behatolni, futásnak eredt, s Moson felé vette az
útját; a hagyomány szerint azonban ott haddal jöttek ellene, ezért
irányt változtatva, rohanvást Fehérvár felé lovagolt; a polgárok ugyanis
hívták, hogy jöjjön vissza, és átadják neki a várost. Amikor azután az
egyik Fehérvár környékén levő helységbe érkezett, hirtelen egy csapat
vette körül, ahol is foglyul esett, és kiszúrták a szemét. Noha ezt
túlélte, belehalt lelki fájdalmába. Pécsett temették el, amelyet a
hagyomány szerint ő alapított.
54. Ekkor a három fivér Fehérvár városába ment; az összes püspök,
valamennyi nemes és az egész nép kitörő ujjongással fogadta őket, és
Andrást mint legidősebbet a királyi trónra emelték.
55. Egyesek ugyan azt állítják, hogy ezek a fivérek Vazul hercegnek
egy bizonyos Tátony nemzetségbeli nőtől származó gyermekei, s nem
törvényes házasságból származnak, és hogy egy ilyen jöttment nő miatt
kapták meg a Tátony nemzetség tagjai a nemességet. Ez azonban bizonyos,
hogy ízetlen és roppant ügyetlen szóbeszéd; hiszen ettől függetlenül
is nemesek ők és Szkítiából erednek, mivel Szár László fiai.
56. Mármost ezen zavargások közben Gellért Csanádi püspököt Pesten a
magyarok letaszították a hegyről egy kétkerekű kocsin, s elnyerte a
mártírok koronáját. Korábban szerzetes volt a rosacensis apátságban,
ami Aquileia területén fekszik.
[34] Ezután Pannóniába jött, és hosszabb ideig Bakonybélben volt remete.
57. Miután tehát András fölvette a királyi koronát, mint mondják, a
bajorokkal, a csehekkel és a lengyelekkel háborút viselt, s ezeket
harcban legyőzve, állítólag három évig adófizetőivé tette őket. Ezért
Henrik császár egészen Bodajkig betört az országba, s öt hónapon át
ostromolta Fehérvár városát, s a hagyomány szerint végül erőben és
hatalomban annyira legyöngült, hogy németei és olaszai éj idején a saját
sátraikban élve temették el magukat. A magyarok ugyanis a sötétség
leple alatt behatoltak a táborukba, és nyilaikkal kegyetlenül öldösték
őket. Végül azután a császár az ínségtől kényszerítve, Andrástól és a
magyaroktól kezdett kegyelmet kérni: hogy minden fölszerelését
itthagyja Magyarországon, kivéve a lovakat; esküt tesz, hogy ezután sem
ő, sem utódai a magyar királyság ellen sohasem lépnek ellenséges
sereggel Magyarországra, s közben Bodajk vidékéről sem mozdul el, míg
lányát, Sophiát Németországból elhozatva Salamon királyhoz nem adja
feleségül, noha eredetileg a francia király fiának ígérte szent
esküvéssel.
A király pedig tanácsot tartva, a hagyomány szerint irgalmasan
megkegyelmezett neki. Ő, miután táborát útnak indította, mint mondják,
először a Bársonyoshegyen tartott pihenőt. De mert az éhségtől és a
szomjúságtól elgyötörtek voltak, a király roppant mennyiségű ételt és
italt adatott nekik. Ettől nagyon sokan megrészegedtek, és amikor a
császár őrszemei elbizonytalanodott pillantásaikkal azt látták, hogy a
magyarok ide-oda nyargalásznak, azt hitték, hogy az egyezségben valami
csel van, és a seregnek ezt tudtára adva azt mondták, hogy azok az ő
üldözésükre jöttek. És bár sokakat a betegségtől elcsigázva kocsikon,
bársonypárnák között szállítottak, ezek a kocsikat és a
bársonypárnákat odahagyva lóra kaptak, és pirkadatkor Örs faluhoz
értek.
Miután a várnagy, aki a kapuban volt, észrevette, hogy az
országútról letérve a süppedékes és nehezen járható mocsaras területen
át fegyveres had közeledik, az övéivel együtt fegyvert ragadott. S
miközben az áthaladó csapatot távolról szemlélve figyelte, észrevette,
hogy a betegek, akik otthagyva a kocsikat és a párnákat lovakon
kaptattak fel a Bársonyoshegyre, ismét kocsira téve kelnek át a
mocsáron. Ezeknek a pajzshordozói amint megpillantották maguk mögött a
várnagy csapatát, otthagyva a kocsikat és a kocsikon az uraikat, ahogy
csak tudtak, elmenekültek. Ezután jöttek a parasztok, hogy a kocsikat
elvigyék; a kocsikon levő urakat meggyilkolták, holttestüket a vízbe
dobálták. E betegek közül pedig egyesek közkatonák, mások grófok, sőt
néhányan őrgrófok voltak. Ezért azon az átkelőhelyen, ha a víz
kiszárad, mind a mai napig szoktak lószerszámokat, kardokat és több más
ezekhez hasonló dolgot találni. A hegyet azután a környék lakói az így
elhagyott párnák miatt, melyek bársonyból voltak, nevezték el
Bársonyosnak.
Így hát Szent István király halála után tizenegy év és négy hónap
telt el András király uralkodásának első évéig. Közben Péter első és
második alkalommal öt és fél évig uralkodott. Aba három évig
uralkodott. András pedig, mivel megtörte az öregség, uralkodásának
tizenkettedik évében fiát, Salamont, aki még nagyon kis gyermek volt,
fivérének, Bélának és a fiainak, nevezetesen Gézának és Lászlónak a
beleegyezésével királlyá tette. Ő maga meghalt királyságának tizenötödik
évében, és fiával, Dáviddal együtt monostorában, Tihanyban temették
el.
59. Utána Benyn Béla uralkodott. Uralkodása alatt a magyarok
elhagyták a hitet és a keresztséget, s egy évig tévelyegtek a hitben,
úgyhogy sem pogányok, sem katolikusok nem voltak. Később azonban saját
jószántukból visszatértek a hithez. Ő különben elrendelte, hogy
adásvétel céljából valamennyi vásár szombati napon legyen, és országa
területén bizánci aranyakat hozott forgalomba, amiket igen kis,
nevezetesen negyven ezüst denariusra lehetett fölváltani. Ezért a
negyven denariust mindmáig egy aranynak nevezik, nem mert aranyból
vannak, hanem mert negyven ezüst denarius ért egy bizánci aranyat.
Uralkodott pedig két éven át, s a harmadik évben elköltözött az
evilágról, és saját monostorában, Szekszárdon temették el. Kopasz volt
ugyanis és barna bőrű, ezért elrendelte, hogy saját monostorát,
kicsinyítő képzővel ellátva, úgy hívják, amilyen a saját testének
külseje volt.
60. Végül azután Salamon, valamint László és Géza között súlyos
viszály támadt, s az ország fiai megoszlottak egymás között: egyesek
ugyanis Salamonhoz, mások Lászlóhoz és Gézához csatlakoztak. Salamon
király pedig a császárt, az apósát hozta be Nyitrán át hatalmas
sereggel László és Géza ellen. Ez Vácig jutott el, s miután László
seregét kikémlelte, betegséget színlelt, és Pozsonyon keresztül
visszatért Ausztriába, de a csehekből és a bajorokból elegendő
segédcsapatot hagyott hátra Salamonnak.
Azután hogy a császár visszatért, megtörtént az összecsapás köztük
Mogyoródnál. S mért szaporítsuk a szót? Salamont legyőzték, a németeket
és a cseheket leverték. Salamon, amikor rádöbbent, hogy őt és az övéit
legyőzték, futásnak eredt, Szigetfőnél átkelt a Dunán, majd ezt
követően Mosonba vette be magát. A mogyoródi csatában azonban nemcsak
németek és csehek estek el, hanem az ország katonaságának nagyobb része
is elpusztult.
61. Salamon tehát, félve unokafivéreitől, egész családjával együtt
Stíriába költözött; ott Admont monostorában hagyta a családját,
[35]
majd visszatért Mosonba azzal a szándékkal, hogy ismét hadsereget
gyűjtsön. De mert naponta gyöngébb lett, azoknak a szerencséje viszont
sikeresen növekedett, kétségbeesve visszatért a császárhoz, hogy
segítségét kérje. És noha seregének megerősítése végett szórta a pénzt, a
németek, félve a magyaroktól, nem akarták tőle elfogadni. Ezért
feladva minden reményét, visszatért Admontba a királynőhöz, s miután
néhány napot együtt töltött vele, szerzetes ruhába öltözve Fehérvárra
jött. És amikor unokafivére, László a Boldogságos Szűz templomának
előcsarnokában saját kezűleg alamizsnát osztott a szegényeknek,
állítólag ott, azok között ő is elfogadta azt. Közben László, amint
rápillantott, fölismerte.
László azután, visszatérve az alamizsnaosztásról, szorgalmasan
kerestette, s nem azért, hogy ártson neki; ő azonban rosszra számított
tőle, s eltávozott onnan az Adriai-tenger irányába, ahol is a Pula nevű
városban egészen haláláig szörnyű szegénységben és ínségben tengődve
fejezte be életét. Ott fekszik elföldelve is, és egészen haláláig
sohasem tért vissza feleségéhez. Sophia királyné pedig, a felesége, a
legteljesebb tisztaságban megmaradva, gyakorta látogattatta követekkel a
férjét, és tehetségéhez képest pénzt küldött neki, s nem kevésbé
kérte, hogy a halála előtt méltóztassék őt meglátogatni. Ő azonban, bár
szíve szerint ezt tette volna, mivel nyomasztotta túlzott nyomorúsága,
szégyenérzetében megtagadta, hogy útra keljen.
Miután felesége megtudta, hogy eltávozott az élők sorából, noha sok
német herceg akart vele házasságra lépni, mindnyájukat
visszautasította, földi javait eladatta, és a szegényeknek adományozta.
Ő maga apáca lett, és roppant önmegtartóztató életet folytatva
költözött el az Úrhoz. Az említett monostorban temették el, s szentként
tisztelik.
62. Salamon után pedig három éven át Géza uralkodott, majd meghalt.
Vácott temették el, melyet a hagyomány szerint ő alapított.
[36]
63. Géza után pedig László uralkodott harminc évig és három
hónapig. Váradon nyugszik. Mármost az ő idejében Erdély földjén azon a
hegyen, melyet Kerlésnek hívnak, a besenyőket, a magyarok ádáz
ellenségeit, akik Magyarország fosztogatása után menekülőben voltak,
utolérték, és ugyanezen László király, valamint a magyarok úgy
szétverték őket, hogy – a hagyomány szerint – egy sem maradt meg
belőlük.
64. Miután pedig László elköltözött az élők sorából, utána Géza
király fia, Kálmán uralkodott tizennyolc évig, akinek teste Fehérvárott
nyugszik. Ez már püspök volt, és ebből a tisztségből emelték a királyi
trónra. Könyves Kálmánnak pedig azért hívták, mert könyvei voltak,
amikből püspök módjára olvasta napi imádságait. Ő a dalmát királyságba
is küldött hadsereget és meggyilkoltatta Péter királyt, aki a Goszd
nevezetű hegyek között szállt szembe a magyarokkal. Ezek között a
hegyek között győzték le és ölték meg. Ezért ezeket a hegyeket mind a
mai napig a magyarok Petur Goszdiának hívják.
Ennek a királynak a székhelye ugyanis Tinin városában volt. Miután
ezt véghezvitte, és a Dalmát Királyságot meghódította, gályákat,
szállító hajókat és könnyű dereglyéket bérelt a velenceiektől, s
magyarokat küldött rajtuk Apuliába, ahol is elfoglalták Monoplist és
Brindisit, e két várost, melyeknek egyes polgárai a velenceiek pártján
voltak. Miután ezeket a városokat átengedték a velenceieknek, hogy
birtokolják őket, néhány helyen rajtaütésszerűen földúlták Apulia
síkságát, és három hónapig ott időztek.
Végül megtértek a hajókhoz, és a tengeren át Dalmáciába tértek
vissza, de a magyarok parancsnokát és a magyar király címerét
otthagyták a velenceieknél. Ezeket a városokat azután az ifjabb Vilmos,
Szicília királya a pisaiak segítségével, ha nagy költségek árán is,
éppen hogy visszaszerezte.
65. Kálmán után pedig Béla uralkodott, tizenegy évig és két hónapig. Fehérvárott hantolták el.
66. Béla után pedig Géza uralkodott húsz évig. Végül meghalt, és Fehérvárott temették el.
67. Őutána István uralkodott tizenegy évig és kilenc hónapig.
Uralkodása alatt László herceg fél éven át bitorolta a királyságot és a
magyar koronát. Fehérvárott temették el.
68. Őutána István, a fivére bitorolta a koronát öt hónapig és öt
napig; végül azonban legyőzték. Ebben a csatában az ország sok nemesét
megölték, ő pedig elűzve a királyságból Zimonyba ment, ahol be is
fejezte életét. Fehérvárott nyugszik.
69. Utána viszont a görög Béla uralkodott, akit Becse és Gergely
hosszabb ideig ott tartottak a görög császárnál. Mármost ez üldözte a
rablókat és az útonállókat, és ő vezette be a kérvényekkel történő
folyamodást, amint az a császári és pápai udvarban szokás. Fehérvárott
nyugszik elhantolva.
70. Béla után pedig fia, Imre uralkodott.
71. Ez után András, a nagy hatalmú és híres király uralkodott. Ő
ellátogatott a Szentföldre is, ahol a keresztény hercegek egyöntetűen
vezérré választották, s a magyarokkal és a székelyekkel megfutamította a
babiloni szultán seregét. Ezt követően az asszírok és más népek a
hadával együtt, sokféle megtiszteltetésben részesítették, majd igen
nagy dicsőséggel tért vissza Magyarországra.
72. Utána viszont Béla, a fia uralkodott; Esztergomban a minoriták
templomában temették el. Mármost az ő uralkodásának napjaiban a
mongolok, vagyis a tatárok három oldalról behatoltak Magyarországra,
ötszázezer fegyveressel, s ráadásul még negyvenezer századossal és
tizedessel. Az említett király a Sajónál szállt szembe velük, s az Úr
1241. évében vereséget szenvedett tőlük. Itt az országnak csaknem
teljes hadserege megsemmisült, s maga Béla király is a tengerhez
menekült előlük. S miután a tengertől visszatért, Frigyes, Ausztria
hercege haddal támadt rá. Ezt a magyarok Bécsújhely előtt lándzsával
szembe szúrva, megölték.
73. Utána István király, a fia uralkodott, aki a cseh királyt, név
szerint Ottokárt, aki természetesen csehekkel, valamint osztrákokkal,
stájerokkal, brandenburgiakkal és egyéb keverékhaddal jött ellene, a
Rábca folyó előtt vitézül megfutamította. Ez Viddin városát is uralma
alá vetette, s a bulgár királyt, míg élt, engedelmességre
kényszerítette. Végül, eltávozván ebből a világból, a Boldogságos
Szűzről elnevezett szigeten,
[37] az apácakolostorban nyugszik eltemetve.
74. Ez után fia, harmadik László uralkodott. Ezt az Úr akaratából
ugyanis gyermekként koronázták királlyá. Mármost az ő napjaiban Ottokár
cseh király, aki a birodalom jogkörébe tartozó több tartományt
ténylegesen és jogellenesen bitorolt, és haderőre s hallatlanul nagy
hatalomra tett szert, különböző helyeken Magyarország határterületeinek
a legnagyobb részét fosztogatta, ám az apja nem állhatott ezért méltó
bosszút rajta, mivel váratlan halála megakadályozta ebben. De mert
eközben a német hercegek a Habsburg-házból származó Rudolf grófot
[38]
tették meg a frankfurti gyűlésen királyukká, azzal, hogy foglalja
vissza a birodalom jogkörébe tartozó azon tartományokat, melyek hódítás
áldozatai lettek, ő a birodalmi hűbérbirtokok visszaszerzőjeként
először Ausztriába vonult, amit korábban Ottokár megtámadott és
elfoglalt.
Miután hosszabb ideig időzött Bécsben, és a saját tartományait
visszakövetelte a csehektől, a cseh király olyan hatalmas és erős
hadsereget indított ellene, hogy a német uralkodó habozott a saját
erejéből neki ellenállni. Így hát a dicső magyar királyt mint a
katolikus anyaszentegyház fiát hívta alázatosan segítségül, s
viszonzásképpen örökké tartó barátságra kötelezte magát iránta.
Ezenkívül hozzáfűzte, hogy ezzel a tettével természetesen a Római
Szentegyháznak is igen nagy szolgálatot tesz. Ha pedig a magyar király
bármikor hasonló segítséget kérne tőle, köteles lesz segítségére
sietni. S mert László magyar király korábban, mivel még zsenge korú és
testben gyenge volt, szívébe és lelkébe temette Ottokárnak az apja és az
őellene elkövetett arcátlan jogsértését, úgy döntött, hogy eleget tesz
a német uralkodó kérésének.
Kiindult tehát Fehérvár városából, mint Mars isten fia, akinek a
konstellációja a fogantatása és a születése napján vitézségben és más
természetadta erényekben hatalmat és nagyságot jósolt neki, valamint a
Magasságosnak a segedelmében bízva, és őseinek, Szent István, Imre,
László királyoknak és szenteknek a könyörgésében és közbenjárásában
reménykedve. A királyi felségjelvényt fölemelte, s hadseregével
Mercheggnél csatlakozott Rudolfhoz, aki úgy várt a megérkezésére és a
segítségére, mint az Istenére. De mert Rudolf hadserege a nehéz
fegyverzete miatt mozgásban lassú volt, és nagyon félt szembeszállni
egy olyan erős sokasággal, melyet a hír szerint Ottokár a zsoldjába
fogadott, ezért habozott fölvonulni és ellene indulni. László király
pedig, amikor látta ezt, és tudomására jutott, hogy Ottokár csatára
készül, valamint hogy tábort ütött Stillfrid vára körül, a Morava folyó
mellett, a cseh sereg közelébe vonult, és minden oldalról körbezárta.
Azután a lovaikat és őket magukat a király magyarjai és kunjai
nyilaikkal sebeket osztva úgy tönkreverték, hogy Milota, Ottokár
hadseregének a fővezére, akiben a seregnek a zöme különösképpen
bízott, mivel nem volt képes ellenállni a magyarok támadásának és
nyilainak, övéivel együtt megfutamodott, majd őt követően a lengyel
zsoldosok is, otthagyva a csatarendet, menekültek a csehekkel együtt. A
kunok pedig ezen csatározások közben a cseh királynak és hadseregének
málháit és hadifelszerelését dúlták föl és rabolták szét.
Mármost ebben az ütközetben Ottokár királyt, aki elvesztette a
fejét és megzavarodott, a hadseregében ténferegve elfogták és
meggyilkolták. Fiát pedig, Miklós herceget fogolyként Magyarországra
hurcolták, más fogoly bárókkal, grófokkal és számtalan katonával
együtt. A halottak számát pedig az említett csatában csupán az isteni
bölcsesség tudta volna számba venni. Mármost Rudolf, a német-római
császár az övéivel együtt csak állt és szemlélte a történteket. E
győzelem megszerzése után a német király László királynak köszönetet
mondott, mert azon a napon őáltala nyerte vissza Ausztriát és Stíriát.
Így hát László király győzedelmesen visszatért a hadseregével, a
német király pedig Ausztriában maradt. Ez volt László király első
győzelme, melyet az isteni kegy ifjúsága idején neki juttatni
méltóztatott. Ebben a hadseregben pedig azon a napon Renold gróf,
Renold fia a Basztecs nemzetségből vitézül és keményen tartotta a király
zászlaját, de ott álltak uruk, a király mellett ennek fivérei, András,
Salamon és László, valamint a magyar királyság más előkelőségei, oly
megszámlálhatatlanul sokan, mint az ég csillagai. Mármost, hogy
emlékezetessé váljék László királynak ez az oly dicső és diadalmas
győzelme, a cseheknek, a lengyeleknek és a morváknak örökös szégyenére
és gyalázatára a pajzsokat és a zászlókat a fehérvári székesegyházban,
a királyság székhelyén a falra fölfüggesztve mindörökre őrzik.
75. László királynak ifjú korában egy másik bámulatos csatája is
volt, mégpedig a kunokkal, melyet az előbbi csatához szokás
hasonlítani. Minthogy a kunokat Béla király, a király kegyes emlékezetű
nagyapja hozta be először Magyarországra, s később úgy elszaporodtak,
mint a föveny. Magának Béla királynak is szándéka volt az egyes
megyékbe széttelepíteni őket, de hogy ezt sohasem merte megtenni,
annak oka az attól való félelem volt, hogy az országot kár éri általuk.
A hagyomány szerint István király, László derék emlékezetű apja is
ugyanezt tervezte velük, de az említett óvatosságból visszafogta
szándékát. Ám a dicső, bátor és nagyratörő László király, amikor
értesült róla, hogy maguk között álnokságot terveznek ellene, oly
vitézül rájuk támadt, hogy abban a csatában kemény vereséget
szenvedtek, igen sokan elpusztultak közülük, mások pedig, feleségüket,
gyermekeiket és minden ingóságukat hátrahagyva, a barbár népekhez
menekültek. Néhányan viszont, akik visszamaradtak, a király parancsai
előtt úgy meghunyászkodtak, hogy szívük félelmében alig mertek a király
szemébe nézni. Mármost ebben a csatában a kunok meggyilkolták az Aba
nemzetségbeli Olivért, Pata fiát; Andrást, Lőrinc fivérét, az igmándi
Miklós gróf fiát; Lászlót, a miskolci Panyit gráf fiát, valamint
Demetert, a Rosd nemzetségbeli kis Mihály fiát.
.
A jövevény nemesekről
76. Mivel a tiszta Magyarországnak csupán száznyolc nemzetsége van
és nem több, lássuk, honnan származnak azoknak a nemzetségei, akik
Itáliából, Németországból vagy más helyekről telepedtek le. A Turul
nembeli Géza fejedelem ugyanis, akinek a hagyomány szerint a magyarok
közül az égiek először sugalmazták, hogy vegye föl a katolikus hitet és
keresztséget, mert kezét emberi vér szennyezte be, nem
volt alkalmas egy ilyen hatalmas népet a hitre téríteni, noha ő maga
és a házanépe szent Adalbert által részesült a keresztség kegyelmében.
Mégis az égi trónról szózat érkezett hozzá, hagy mondjon le erről a
gondolatról, mivel a Magasságosnak a kegye mindezek véghezvitelét a tőle
születendő Istvánnak rendelte.
Miután ezt meghallotta, nem mulasztott el megtenni mindent, amit
tudott, és amit tennie kellett népe megtérítése érdekében, a prágai
Szent Adalbert püspök rendelkezésének megfelelően. Elküldötte tehát
hírnökeit a keresztény vidékre, hogy mindenkinek adják tudtul
kívánságát. Ezt hírül véve, sok gróf,
katona és nemes jött hozzá a keresztények földjeiről; sokan közülük az
Isten iránti szeretetből, hogy a fejedelmet megsegítsék azon pogányok
ellen, akik nem fogadnák el a hitet, mások viszont, mert a pogányoktól
és azok üldözésétől megszabadultak. A nép ugyanis, amíg pogányságban
élt, kegyetlen üldözője volt a keresztényeknek.
77. Akkor, ebben az időben jött Géza fejedelemhez Tanbergi Tibold
gráf, akit Graf Tiboldnak neveztek, ezért nemzetségéből egyeseket
mindmáig egyszerűen Grafnak hívnak. Tőle származnak a Babocsaiak. Ezek
így hát Németországból valók.
78. Ezután jött Hunt és Pázmán, két vér szerinti testvér, páncélos
vitézek, akik Svábországból erednek. Ezek katonáikkal együtt
Magyarországon át a tengeren túlra igyekeztek. Géza
fejedelem visszatartatta őket, s később Szent István királyt a Garam
folyónál, német szokás szerint, lovagi karddal övezték fel.
79. Ezután jött Vecelin gróf Wasserburgból. Somogyban ez gyilkolta meg Koppány vezért. Utódait Dákoknak hívják.
80. Ezután Wolfer jött fivérével Hedrickel, valamint negyven
páncélos lovaggal Vildoniából. Ez szálláshelyül a Güssing hegyet kapta,
ahol favárat, majd azután szerzetes kolostort építtetett, amelyben
halála után eltemették. Tőle származik a Héder nemzetség.
81. Utána jött a lébényi Pot, akit más néven Ernistusnak hívtak. Ez
sok katonával jött Magyarországra. Tőle származik az altenburgi Konrád
gróf.
82. Később azután, Péter király idejében jött Keled és Gut, két
fivér, akik sváb nemzetségből származtak. Szülőhelyük Stauf vára volt.
83. Őutánuk a friedburgi Altman jött, egy páncélos vitéz Türingiából. Tőle származnak a Balogok.
84. Ezután, Kálmán király idejében jött Olivér és Ratold az apuliai királyságból. Casertából erednek.
85. A Zsámbokiak pedig champagne-i grófoktól, Franciaországból származnak.
86. A Becse és a Gergely nemzetség hasonlóképpen Franciaországból ered, a Cornesnek nevezett Guillelmus családból.
87. A Buzád nemzetség pedig Meissenből ered, a wartburgi kerületből való nemesek.
88. A Hermány nemzetség pedig Nürnbergből való, eléggé nemesek, Gizella királynővel együtt jöttek.
89. Azok viszont, akiket Bogáthnak és Radványnak neveznek – nos, ezek nemzetsége Csehországból származik.
90. Hasonlóképpen azoké is, akiket Ludanynak hívtak.
91. Simon grófnak és fivérének, Mihály grófnak a nemzetsége pedig,
akiket Martinsdorfiaknak neveznek, III. Béla fiának, Imre királynak a
napjaiban Constantia királynéval, Aragónia királyának a lányával, Imre
király feleségével együtt jött igen pompás körülmények között az
országba, derék lovagokat és igen díszes kíséretet hozva magával.
Nemzetségük egy bizonyos nagy hatalmú gróffal, lévén rá jogos és
vitathatatlan oka, állandóan harcban volt, végül – a hagyomány szerint -
ez ellen a gróf ellen sereget gyűjtve folytatta a harcot. Ebben a
harcban az említett nagy hatalmú grófot az atyjuk, Simon, mármint Simon
gróf és Mihály gróf apja – és nagybátyjuk, Bertramus foglyul ejtették
és megölték. Mármost ezt követően Simon és Bertramus ellenségeskedést
vontak magukra, s ezért az említett királynővel együtt elsőként jöttek
Pannóniába.
Imre király, mivel hallott jellemük nemes voltáról, örömmel
befogadta, s mint az köztudott, Magyarország különböző részein nagy és
dús birtokokkal ruházta föl őket. Mivel pedig ennek a már többször
említett nemzetségnek a hispániai királyságban több vára van, közöttük
pedig a fő várat Boiótnak hívják, ezért az említett grófok és elődeik az
első szálláshelyüket Nyergesújfalu környékén Bajótnak nevezték el.
Ugyancsak az ő nemzetségük a pajzsán sast visel, amit más lovagok,
Hispánia grófjai nem mernek viselni, mégpedig azért nem, mert a tuniszi
szultán seregét, aki Maiorca és Minorca szigetét hajóival megtámadta és
elfoglalta, miközben az aragóniai király többi lovagjai alulmaradtak, a
hagyomány szerint az ő nemzetségük űzte ki. Ezért a király és a
katonatanács határozatban rendelte el, hogy korábbi címerüket, mely
mindenféle alak nélküli egyszínű piros volt, sasra változtassák.
Constantia királyné magával hozta Simonnak és Bertramusnak a
nővérét is, név szerint Totát, aki annyira jó alakú és szép volt, hogy
abban az időben alig volt hozzá hasonló. Ezt a hajadont pedig Benedek
herceg, Konrád fia vette feleségül, és Martinsdorf helységet kapta Imre
királytól és Constantia királynétól hozományul.
92. Ezenkívül III. István király idejében Magyarországra jött egy
Gottfried nevű lovag Meissen vidékéről, akitől Keled fiainak, Fülöpnek,
Lászlónak és Gergelynek nemzetsége származik. Ez a Gottfried nemes
származású volt ugyan, tudniillik a hersfeldi gróf fia, de a frankfurti
udvarban, amikor császárt kellett választani, miután zavargás támadt,
állítólag megölte a türingiai őrgrófot, és ezért futásban keresve
menedéket, István királyhoz jött oltalomkérőként, akitől ellenségei
követelték is vissza. De mert István király nem szolgáltatta ki
ellenségeinek, Németországban fő és jószágvesztési határozatot hoztak
ellene, s így szándéka ellenére Magyarországon maradt. Később a király
egy hadsereg élén a bosnyák fejedelem ellen küldte, akit legyőzött, s
miután a királyhoz visszatért, a továbbiakban kegyesen bántak vele.
93. A Csákányi Miurk, fivéreivel, Vencellel és Jakabbal együtt,
akik a morva hercegek leszármazottai, szintén új lakói Magyarországnak;
IV. Béla királyhoz rokonság fűzi őket.
94. Költöztek ezenkívül mind Géza fejedelem, mind más királyok
idejében csehek, lengyelek, görögök, besenyők, örmények is az országba,
és csaknem minden idegen népből, ami az ég alatt van, akik a
királyoknak vagy a királyság más urainak szolgálva tőlük hűbérbirtokot
szereztek, s idővel elnyerték a nemességet is. Ezek nevét jelen
könyvemben fáradságosnak tartottam összegyűjteni.
95. De mert egyeseket érdekel, hagy kik az udvarnokok, a
várjobbágyok, valamint más cselédek, szabadosok és rabszolgák, akikkel
csaknem tele van Magyarország, s hogy honnan származnak, érdemesnek
tartottam jelen művemhez hozzácsatolni.
[39]
Úgy történt, hogy miután a magyarok Pannónia birtokbavételét
követően, a népek szokásjogát követve némely foglyokat, akik
ellenálltak, lettek légyen pogányok vagy keresztények, meggyilkoltak, a
foglyok közül azokat, akik vitézek voltak, magukkal vitték a csatába, s
valamelyest magából a zsákmányból is részeltették őket, másokat
viszont rabszolgává téve, különböző szolgálatok céljából saját sátraik
körül volt szokásuk tartani. Ezek a foglyok csak az állattartásból és
zsákmánylásból tartották fönn magukat, mint a kunok. Majd később hogy
fölvették a hitet és a keresztséget, a római egyház, miután Krisztust
megismerték, Géza fejedelemnek és Szent István királynak – a hagyomány
szerint – szigorúan elrendelte, hogy hagyjanak föl a zsákmánylással, a
keresztény foglyokat pedig ezentúl hagyják meg korábbi szabadságukban,
mivel sok előkelő van a foglyok között. De mert az ország igen tágas
volt, ugyanakkor híján volt az embereknek, s az egész közösség nem is
értett egyet ezzel a pápai döntéssel, a pápa később úgy rendelkezett,
hogy a foglyok műveljék a földet, s a föld terméséből éljenek, mint
ahogy a többi keresztény. Ezért azok a foglyok, akiknek nem volt
földjük, vállalták, hogy saját akaratukból annyi adót fizetnek,
amennyit uraik kiróttak rájuk.
96. Idő múltával pedig, miután a hit megerősödött, az ország
előkelői, minthogy kényelmesen akartak élni, és számtalan foglyuk volt,
nem engedték, hogy ezek szabadokként távozzanak fölük, mint ahogy a
pápa akarta, hanem udvaruk szolgálatára rendelték közülük azokat,
akiket honi nyelven udvarnokoknak neveztek. A szolgálatnak ezt
a fajtáját azonban, noha abban az időben az ország több nemese
elrendelte foglyai számára, Kálmánnak, Géza király fiának az idejében
eltörölték. Ő azt akarta, hogy ilyenfajta szolgái a foglyai közül csak
neki legyenek, valamint a püspököknek, akiket a foglyai közül
megajándékozott. És hogy a nemesek közössége ne nehezményezze az
ilyesféle tilalmat, az ország nádorának, akit a nemesek érdekében
választanak, a király átengedte saját udvarnokait. De mert a magyarok,
újdonsült keresztények lévén, nehezen viselték a hit terhét, mivel le
kellett szokniok a zsákmányszerzésről,nehéz munkákat és súlyos terheket
róttak ki a foglyaikra, ami nem tetszett a püspököknek, és ezek az ő
érdekükben szót emeltek a pápánál.
A pápa pedig, meghallván a püspökök hangos panaszszavát, miután a
nála járó hírnököktől érdeklődött Szent István király dicséretes
életéről, a hagyomány szerint ezekre a szavakra fakadt: „Én az apostol
utóda vagyok, ő azonban igazi apostol. Ezért rábízom, hogy országának
egyházait belátása szerint irányítsa, és hagy egyedül ő birtokolja az
általa kiváltott foglyokat.” Ezért Szent István kiváltott mindenkit,
akiket a magyarok körében föllelhetett, kivéve azokat, akiket az
ország nemesei az egyházak birtokába adtak. Közülük egyeseket saját
váraiba rendelt enyhébb szolgálatra.
97. A várjobbágyok pedig szegény nemesek, akik fölkeresték a
királyt, s az földet juttatott nekik a várhoz tartozó földekből, hogy a
vár hűbérbirtokát és a várat védelmezzék háború idején.
98. Ugyanezen foglyok közül egyeseket cselédeknek rendeltek, akiket azután Kálmán király oly sokfélékké tett.
Szent István király azt is rendeletbe adta, hogy a cseléd, ha meg
akarja váltani, száz bizánci aranyon váltsa meg magát és a háza népét,
ha azonban nem volna felesége és családja, saját személyét huszonnégy
bizánci aranyon, vagy ugyanannyit érő szolgálattal váltsa meg. A
magyarok ugyanis csak vonakodva engedték meg a királynak, hogy kiváltsa
a foglyaikat, de Szent István király és a püspökök kényszerítették
őket.
99. Itt a foglyok közül csak azokról írunk és tárgyalunk, akik
keresztény népből estek fogságba, azokról viszont, akik barbár népből
származtak, a pápa semmit sem szólt; az apostoli szentszék ugyanis azt
akarja, hogy a pogányok alávetettjei legyenek a keresztényeknek. Ezért
ezeket a foglyokat uheg-eknek nevezik. Az egyház ugyanis minden egyes magyarnak megengedte, hogy ilyeneket birtokoljon és magánál tartson.
Fordította BOLLÓK JÁNOS
[Jegyzetek]
KÉZAI SIMON: A MAGYAROK VISELT DOLGAI
Kézai Simon
Gesta Hungaroruma az első fennmaradt teljes
magyar krónika. Határozott koncepciójú, tudatosan szerkesztett mű: az
ajánlás után a hun, majd a magyar nép történetét tárgyalja, ezt a
bevándorolt családokról és a szolgáló népekről adott áttekintés
egészíti ki. (A hun történet szerzőségét egyesek az 1272-ig működő Ákos
mesternek tulajdonítják, a magyar résszel kapcsolatban pedig vitatott,
hogy Kézai kivonatolt-e másokat vagy az ő műve maradt fenn
kivonatosan.) Történelemszemléletére – előzményeivel szemben – a
nemesség jogegyenlőségének hangsúlyozása és bizonyos idegenellenesség
jellemző.
Irodalom: SZŰCS Jenő, Társadalomelmélet, politikai teória és
történetszemlélet Kézai Simon Gesta Hungarorumában. Századok, 1973.
569-641, 823-873. Latin kiadása: SRH I. 129-194; magyar fordítása: A m.
középkor irodalma, 115-163.
[1]
IV. (Kun) Lászlóról van szó, az 1204-ben megkoronázott III. László
ugyanis ötéves korában, 1205-ben meghalt. Őt nem sorolja Kézai a
tényleges királyok közé. A 74. fejezetben ugyancsak III. Lászlóként
említi urát.
[2] Kézai minden bizonnyal járt az említett helyeken, műve alapos hely- és nyelvismeretről tanúskodik.
[3]
Orosius az 5. században élt, Ottó császár a tizedikben, így az
utóbbinak semmiképpen nem kedvezhetett. Kézai nem közvetlenül idézi
Orosiust, hanem Jordanes
Geticájából (6. sz.).
[4]
Szent Ágoston felosztása szerint a világtörténelem korszakai: 1. A
teremtéstől Noéig 2. Noétól Ábrahámig 3. Ábrahámtól Dávid királyig 4.
Dávid királytól a babiloni fogságig 5. A babiloni fogságtól Krisztus
születéséig 6. A megváltástól az utolsó ítéletig.
[5] Viterboi Gottfried (1125 k.-1192 k.)
Pantheon c. világtörténete előszavában utal Josephus Flaviusra (37-95 k.) és Orosiusra. Mellettük. Sevillai Isidor (570 k.-636)
Krónikájára, a vizigótok és a vandálok történetére gondol Kézai.
[6] Helyesen: 201. esztendőben.
[7] Egyiptomban, a Nílus deltájánál is volt egy Babilon nevű város, ill. erődítmény. Erre gondolhatott Kézai.
[8] Az Azovi-tenger ókori neve.
[12] 1 stadion kb. 185 m.
[14] A társadalmi egyenlőtlenség eredetének kérdése merül itt fel. Kézai megoldásának francia párhuzamaira Szűcs Jenő mutatott rá.
[16]
Nálunk ismertebb változata Detre, I. Theodoricus gót királlyal
(419-451) azonosítható. A kronológia persze nem köti Kézait, ld. még a
23. jegyzetet.
[17]
Sicambria város neve a germán sicamber néptörzs nevével függ össze,
amit Kézai önkényesen azonosít az Óbuda melletti római romokkal.
[18] Szent Zsigmond király (516-523).
[19] A nyugat-római birodalom hadvezére III. Valentinianus (425-455) császár alatt.
[20]
A catalaunumi csatáról van szó (451). Belvider bizonytalan azonosítású
helynév. (Catalaunumot Kézai is – többi krónikásunkhoz hasonlóan – a
katalánokkal azonosította.)
[21] Ennek az etimológiának természetesen semmi alapja nincs.
[22] Ünnepük október 21-én van, jelentős hazai kultuszuk összefügg az Attila-hagyománnyal.
[23]
A longobárdok a hunok után egy évszázaddal törtek be Itáliába, Kézai
viszont a hun történetet a longobárdok Pannóniából való távozása utánra
tette (a világkrónikákban ugyancsak hunoknak nevezett avarok idejére).
[24] Kézai bizonyára saját útiélményeiből teremtette meg a hunok dél-itáliai kalandozását.
[25] Szvatopluk marva fejedelem (870-894).
[26]
I. (Nagy) Ottó (936-973). I. Lothar (844-855) halála után fiai, II.
Lajos Itáliát, II. Lothar Lotharingiát, Károly Burgundiát és
Provence-ot kapja. Antonius Durus ismeretlen.
[27] Ld. Anonymus 15. fejezet.
[28] Vratiszláv morva herceg (921).
[29] I. Konrád (911-918).
[30] Ulrik augsburgi püspök (924-973).
[31] András, Béla és Levente a megvakított Vazul fiai voltak.
[32] III. Henrik német császár (1039-1056).
[33] Florum Paiur
verloren Bayerből
.
[34] A rosaccói kolostort később alapították.
[35] Az 1120-ban épült admonti kolostorban egy másik Zsófia, II. Béla lánya élt. (Ld. levelét bátyjához, II. Géza királyhoz, a
Hivatalos és magánlevelek a 11-14. századból fejezetben.)
[36] A krónika ettől kezdve IV. László koráig igen kivonatos és sok helyen pontatlan.
[37] A mai Margitszigeten.
[38] Habsburg Rudolf (1276-1282), a dinasztia megalapítója, a morva mezei csata eredményeképpen tudta magához ragadni a hatalmat.
[39] Az itt következő fejezet a középkori társadalomtörténet jelentős forrása.
