ÍRÁSKÉP: Kézai Simon A MAGYAROK VISELT DOLGAI (Bollók János)

A Szöveggyűjteményről
Tartalomjegyzék

Előszó

I. Latin nyelvű irodalom

A) Prózai emlékek
1. Az államszervezés irodalma

Szent István király első törvénykönyve ››
Szent István király második törvénykönyve ››
Kálmán király törvénykönyve ››
A tihanyi apátság alapítólevele ››

2. Királytükör

Szent István király intelmei ››

3. Teológiai irodalom

Szent Gellért: Deliberatio ››

4. Árpád-kori legendák

Szent András és Benedek legendája ››
Szent István király Nagy legendája ››
Szent István király Kis legendája ››
Szent István legendája Hartvik püspöktől ››
Szent Imre herceg legendája ››
Szent László király legendája ››
Szent Gellért püspök Nagy legendája ››

5. Gesták és krónikák

Anonymus: Gesta Hungarorum ››
Kézai Simon: A magyarok viselt dolgai ››
Képes Krónika ››
Küküllei János: Lajos király viselt dolgai ››
Thuróczy János: A magyarok krónikája ››

6. Hivatalos és magánlevelek (11-14. sz.) (Jegyzet ››)
Hivatalos levelek

Szent László Oderisius monte-cassinói apáthoz ››
Lukács érsek Eberhard salzburgi érsekhez ››
IV. Béla király IV. Ince pápához ››
Lodomér esztergomi érsek IV. Miklós pápához ››
Nagy Lajos király VI. Kelemen pápához ››

Magánlevelek

Zsófia hercegnő II. Géza királyhoz ››
Kunigunda cseh királyné IV. Béla királyhoz ››
Benedek prépost András győri püspökhöz ››
M. iskolamester Péter iskolamesterhez ››
Péter iskolamester M. iskolamesterhez ››
Domokos deák Semjéni Klárához ››

7. Prédikációk (Jegyzet ››)

„Pécsi egyetemi beszédek” ››
Temesvári Pelbárt
Boldogságos Szűz Mária csillagkoronája ››
Szentbeszédek gyümölcsöskertje. Előszó ››
Nagyböjti beszédek. Nagycsütörtökre ››
Laskai Osvát
Az üdvösség kétkerekű szekere ››
Első nagyböjti beszéd ››

8. Korrajz, emlékirat

Julianus barát jelentése második útjáról ››
Rogerius mester Siralmas Éneke ››
Leibici Márton: Senatorium ››

9. Az egyháztörténet-írás kezdetei

Az obszerváns ferencesek krónikája ››
Gyöngyösi Gergely: Pálos remete testvérek életrajzai ››

10. Kódexekre, középkori könyvtárakra vonatkozó dokumentumok

Fulbert püspök elküldi Priscianus grammatikáját ››
A pannonhalmi apátság javainak összeírása ››
A pécsváradi apátság javainak összeírása ››
László mester, esztergomi prépost végrendelete ››
A veszprémi káptalan könyvjegyzéke ››
Boldizsár scriptor levele Bártfa tanácsához ››

B) Verses emlékek
1. Egyházi költészet

A koronázási palást hexameterei ››

Szekvenciák

Szent István királyról: Corde voce mente pura ››
Szent László királyról: Novae laudis extollamus ››
Szent Imre hercegről: Stirps regalis proles regis ››
Szent Demeter vértanúról: Gaude turba caelestium ››

Himnuszok ››

Szent István királyról: Gaude mater Hungaria ››
Szent László királyról: Regis regum civis ave ››
Szent Imre hercegről: Chorus caelestis agminis ››
Szent Imre hercegről: Plaude parens Pannonia ››
Csanádi Albert
Himnusz Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére ››
Himnusz az angyalokról ››

Verses zsolozsmák (Jegyzetek ››)

Szent István verses zsolozsmája ››
Szent László verses zsolozsmája ››
Szent Imre verses zsolozsmája ››
„Himnusz” Szent Imre hercegről ››
Árpádházi Szent Margit verses zsolozsmája ››
Csanádi Albert:
In translatione Sancti Paula Primi Eremitae ››
Verses zsolozsma Remete Szent Pál átvitelének... ››

2. Világi költészet

Siratóének Magyarországról ››

II. Magyar nyelvű irodalom

A) Árpád-kori és Anjou-kori szövegemlékek

Halotti Beszéd és Könyörgés
Ómagyar Mária-siralom
Gyulafehérvári Sorok ››
Königsbergi Töredék ››

B) Késő középkori prózai emlékek
1. Archaikus imádságok

Pater noster (Miatyánk)
Ave Maria (Üdvözlégy) ››
Credo (Hiszekegy) ››
Tízparancsolat ››

2. Bibliafordítások

Müncheni Kódex. János 1,1-14
91. zsoltár ››
Döbrentei-kódex. Salamon íneklése ››
Jordánszky-kódex
→A fordító megjegyzései ››
→Előszó az Evangéliumokhoz ››
→Szent Pál megtérése ››
Székelyudvarhelyi Kódex
→Judit könyve. Utolsó kapitulum ››
→Nyújtódi András záradéka Judit könyvének ford.hoz ››

3. Legendák

Szent Ferenc életéből ››
→ Szent Ferenc prédikál a madaraknak ››
→ A gubbiói farkas megszelídítése ››
Elek-legenda
Karthauzi Névtelen: Szent Gyergy mártírnak innepéről ››
Dicsőséges Szent Márton pispeknek legendája ››
Barlám és Jozafát legendája ››
Karthauzi Névtelen:
→ └ Bódogságus Szent István... ››
→ Szent László királnak legendája ››
→ Remete szíz Szent Pál ősönknek kihozásáról ››
→ Dicsőséges Szent Erzsébet asszonnak innepéről ››
Margit-legenda ››

4. Példák és látomások ››

A tolvaj megtérése: a bűnbánat ››
Ez példa olvastatik szizeknek örömekről... ››
Mondj három igazat! ››
Három pogány bölcs tanítása a hallgatásról ››
Hilárion apát és egy püspök vetélkedése ››
A tunyán zsolozsmázó szerzetesek bűnhődése ››
Példa az együgyű apácáról ››
Példa a szeretet ellen vétő apácáról ››
Rettenetes példa ››
Mely igön jó legyön az Szíz Máriának szolgálnia ››
Példa Titus császárról és Focus kovácsról ››
Szent Ferenc példabeszéde az alázatosságról ››
Karthauzi Névtelen: Exemplum mirabile ››
Philibertus Látomása. Test és lélek vetekedése ››
Forseus püspök látomása ››

5. Prédikációk ››

A Karthauzi Névtelen beszéd- és legendagyűjteményéből (Érdy-kódex)
→ Prológus (A kódex latin előszava) ››
→ Prohemium libri (A kódex magyar előszava) ››
→ Ádvent első vasárnapjára ››
→ Karácsony estére ››
Szent Dorottyáról (Cornides-kódex) ››

6. Elmélkedések és imádságok ››

Az imádságról ››
A mennyei zenekar ››
Mária-siralom (Passió-részlet) ››
Elmélkedés a halálról ››
Petrarca első bűnbánati zsoltára ››
Szent Brigitta tizenöt imája. A tizenötödik ima
Imádság Szűz Máriához ››
Idvezlégy kegyelmes Sziz ››

7. Dramatizált szövegek ››

Az Élet és a Halál párbeszéde ››
Haláltánc ››
Az apostolok vetélkedése ››
Három körösztyén leán ››

8. Levelek

Várday Aladár Várday Miklósnak ››
Vér András menedéklevele ››
Szalkai László Bánffy Ferencnek ››
Tárczay Borbála anyjának ››
Drágffy János Várday Ferencnek ››
Héderváry Lőrinc apjának ››

C) Késő középkori verses emlékek
1. Egyházi költészet
Himnuszok ››

Adventben vecsernyei himnusz ››
Az ádventi kompléta himnusza ››
Karácsonyesti vecsernyére ››
Karácsony napján vecsernyére ››
Nagyböjti komplétára ››
Siket-vasárnapi himnusz Isten haláláról ››
Mária-himnuszok ››
Hóra-ének ››

Egyházi énekek és verses imádságok ››

Verses könyörgés Úrfelmutatásra ››
Telegdi Miklós második karácsonyi éneke ››
Emlékezzél keresztyén ››
Krisztus hét szava a keresztfán ››
Himnusz a felfeszített Krisztushoz ››
Vásárhelyi András éneke Szűz Máriához ››
Édes anya ››
Ó kegyes Szíz Mária ››
Mária epessége ››
Idvezlégy bódog Szent István királ ››
Verses Tízparancsolat ››
Asztalnak szent dicsérete ››
Jó és gonosz szerzetösnek dicséreti és szidalma ››
Hideglelés ellen ››
Döghalál ellen ››
Farkasseb ellen ››

Elbeszélő költészet

Alexandriai Szent Katalin verses legendája ››

2. Világi költészet

Szent László-ének ››
Szabadkai Mihály éneke Beriszló Péter... ››
Apáti Ferenc Cantilénája ››
Geszti László éneke ››
Emlékdal Mátyás király halálára ››

Rigmusok ››

Soproni virágének ››
Körmöcbányai táncszó ››
Lovak betegsége ellen bájolás ››

Elbeszélő költészet

Szabács viadala ››
Csáti Demeter éneke Pannónia megvételéről ››

Jegyzetek
Az idézett kódexek ››
Rövidítésjegyzék ››
Az idézett bibliai könyvek rövidítései ››
Magyar uralkodók (1000-1526) ››

____________________________________________________________________________

Kézai Simon
A MAGYAROK VISELT DOLGAI

(1282-1285)

Prológus

1. A győzhetetlen és hatalmas harmadik László úrnak,[1] Magyarország legdicsőbb királyának Kézai Simon mester, az ő hű papja, azt kívánja, hogy ahhoz áhítozzék, akinek szépségét a nap és a hold csodálja.

2. Mivel szenvedélyes vágya szívednek, hogy megismerd a magyarok viselt dolgait, én pedig ezeknek igaz ismeretére jutottam, gondom volt rá, hogy e nép történetét, ami Itáliában, Franciaországban, Németországban a különböző iratokban szétszórtan és összefüggéstelenül található, egy kötetbe szerkesszem.[2] Nem követtem Orosiust,[3] mert ő az Ottó császár iránti kedvezésből, akit a különböző ütközetekben a magyarok többször megszégyenítettek, könyveiben sok nem hiteles dolgot koholva azt állította, hogy a magyarok parázna ördögöktől származnak.

Azt írta ugyanis, hagy Filimer, nagy Aldaricusnak, a gótok királyának a fia, amikor fegyverrel támadt Szkítia határaira – a hagyomány szerint –, seregében magával vitt több asszonyt, akiket az ő nyelvükön balteranáknak neveznek. S mivel ezek rendkívül rossz hatással voltak a katonákra, mert csábításukkal többeket elvontak a katonai szolgálattól, a királyi tanács ezért állítólag kiűzte őket a hadsereg közösségéből. Ezek azután a pusztaságban kóborolva végül Meótisz ingoványának a partvidékén állapodtak meg. S miután hosszabb ideig éltek ott, megfosztva a férfivigasztól – Orosius állítása szerint –, mint mondják, parázna ördögök keresték fel őket, s együtt háltak velük, és ebből a kapcsolatból származnak a magyarok. Ám hogy az állítása nyilvánvalóan hamis, arra első bizonyíték az Evangélium szövege, hogy a szellemnek nincs húsa és csontja (Lukács 24,39), továbbá: ami a testből születik, az test, de ami a Lélekből, az lélek (Zsid. l,1).Megítélésem szerint a dolgok természetével is ellentétes és alapvetően ellentmond az igazságnak az az állítása, hogy képesek nemzésre a szellemek, akiknek nem adattak meg azok a természet szerinti eszközök, melyek a nemzéshez szükséges képességet és a nemzés végrehajtását biztosíthatnák, hogy igazi magzat foganhasson tőlük. Így hát nyilvánvaló, hagy a magyarok is, akárcsak a világ többi népe, férfiútól és nőtől vették eredetüket.

Ugyancsak ő abban a vonatkozásban is meglehetősen eltért az igazságtól, hogy a magyaroknak csupán balszerencsés kimenetelű csatáiról emlékezett meg, a szerencsés kimenetelűeket pedig hallgatással mellőzte, ami nyilvánvaló bizonyságát adja gyűlöletének. Én, mert az igazságot akarom követni, a szerencsétlen csatákat éppúgy beillesztem elbeszélésembe, mint a szerencséseket. Szándékomban van megírni az említett nép eredetét is, továbbá hogy hol laktak, hány országot foglaltak el, s hányszor változtatták lakhelyüket; méghozzá annak segítségével és annak a kegyelmére támaszkodva, aki mindazon dolgoknak, melyek a teremtés révén a hold köre alatt, valamint azon túl léteznek vagy élnek, Teremtő és egyben Megváltó Istene, akinek legyen tisztelet és dicsőség mindörökké (Róm. 16,27). Vége az előszónak.

.
Kezdődnek a hunok viselt dolgai

3. Sokféleképpen és sokféle módon megírták már a különböző írók a különböző népek történetét, egykor az Ószövetségben, most pedig a világ hatodik korszakában,[4] így Josephus, Isidorus, Orosius, Gotfridus[5] és még sokan mások, akiket nem szükséges név szerint említenünk.

4. Tehát miután a vízözön pusztítása folytán Noé és három fia kivételével valamennyi élőlény megsemmisült, végül is Szemtől, Kámtól és Jáfettól a vízözönt követően hetvenkét nemzetség származott: Szemtől huszonkettő, Kámtól harminchárom, Jáfettől pedig tizenhét. Ezek a nemzetségek, mint Josephus írja, héberül beszéltek, mígnem a Jáfet törzséből származó Ménrót, az óriás, Thana fia a vízözön utáni tizenegyedik esztendőben[6] egész rokonságával együtt torony építésébe kezdett, tekintettel a korábbi veszedelemre, hogy ha a vízözön megismétlődnék, a torony oltalmában kikerülhessék a bosszúálló ítéletet. Ám a titokzatos isteni gondviselés, aminek az emberi értelem nem képes ellenállni, úgy megváltoztatta és összezavarta beszédüket, hogy mert a szomszéd a szomszédját nem volt képes megérteni, végül különböző vidékekre szóródtak szét (vö. I Mózes 11,1-9). Az említett toronyban ugyanis, mint Josephus mondja, az isteneknek színaranyból készült templomokat, drágakövekből készült palotákat emeltek, arany oszlopcsarnokokat és különböző színes kövekkel tarkán kirakott utcákat építettek. Maga a torony négyszögletesre épült: hossza egyik sarkától a másikig tizenötezer lépés volt, és ugyanennyi a szélessége is. Magassága ugyan még nem épült meg teljesen, de elgondolásuk szerint egészen a hold köréig kellett volna emelkednie, ahová nem ért el a vízözön hulláma. Alapjának vastagsága háromszáz lépésnyi volt, ám fölfelé lassanként keskenyedett, hogy az alsó vastagabb rész a föléje nehezedő terhet elbírhassa. Núbia és Egyiptom között feküdt, s maradványait a Memphiszből Alexandriába tartók ma is láthatják.[7]

Mellőzve mármost a mellékes dolgokat, melyek csak a tárgy színezésére valók, térjünk vissza Ménróthoz. Ez az óriás, a nyelvzavar kezdete után, Havilah földjére költözött, amit ekkor Perszisz vidékének neveztek, és ott két fiút nemzett a feleségével, Enethtel, nevezetesen Hunort és Magort, akiktől a hunok vagyis a hungarusok erednek. De mert Ménrótnak, az óriásnak – a hagyomány szerint – Enethen kívül több felesége is volt, akikkel Hunoron és Magoron kívül több más fiút és lányt is nemzett, ezek, a fiai és ezek utódai lakják Persziszt; termetükre és bőrük színére hasonlóak a hunokhoz, csupán beszédükben különböznek valamelyest, mint a szászok és a türingiaiak. De mert Hunor és Magor elsőszülöttei voltak Ménrótnak, apjuktól különváltan éltek sátraikban.

5. Történt pedig, hogy egy nap vadászni igyekeztek Meótisz[8] ingoványaiba, amikor is a pusztaságban egy gímszarvas jelent meg előttük; ők üldözőbe vették, az meg menekült előlük. Ott azután végérvényesen eltűnt a szemük elöl, s noha sokáig keresték, képtelenek voltak bármiképp is rátalálni. Végül, miután bebarangolták az említett ingoványokat, úgy találták, hogy azok alkalmasak barmok táplálására. Ezt kővetően visszatértek az apjukhoz, s beleegyezését elnyerve, minden ingáságukkal együtt a Meótisz ingoványai közé költöztek, hogy ott telepedjenek le. Meótisz vidéke pedig Perszisszel szomszédos: egyetlen kis gázlótól eltekintve, körben mindenfelől tenger zárja körül; folyói egyáltalán nincsenek, de bőviben van fűnek, fának, szárnyasoknak, halaknak és vadaknak, Nehéz oda a ki- és a bejárás.

Mármost a Meótisz ingoványai közé költözve, öt éven át egyfolytában ott maradtak. A hatodik évben azután, amikor kimozdultak onnan, a pusztaságban véletlenül Belár fiainak feleségeire és gyermekeire akadtak, akik férj nélkül maradtak sátraikban. Ezeket minden ingóságukkal együtt, gyors vágtában a Meótisz ingoványai közé hurcolták. Mármost véletlenül a gyerekek között fogták el az alánok fejedelmének, Dulának két lányát is; egyiküket Hunor, a másikukat Magor vette feleségül. Az összes hun ezektől a nőktől veszi eredetét. S az történt, hogy miután hosszabb ideig maradtak ezek között az ingoványok között, kezdtek hatalmas néppé nőni, és ez a föld sem befogadni, sem táplálni nem bírta őket.

6. Kémeket küldtek tehát innen Szkítiába, s miután Szkítiát kikémlelték, gyermekeikkel és nyájaikkal oda költöztek azzal a szándékkal, hogy az lesz a hazájuk. Amikor pedig megérkeztek ebbe az országba az alpzurusokat és a prutenusokat találták ott lakosokként, s ezek megsemmisítése vagy elűzése után, mint köztudott, mindmáig nyugodtan birtokolják azt az országot.

Szkítia országa egyébként Európában fekszik, és kelet felé terjeszkedik; egyik oldalról az Északi-tenger, másik oldalról a Ripheus-hegyek[9] zárják közre; a forró égövtől távol esik, kelet felé pedig Ázsiával határos. Két nagy folyam is ered benne: az egyiknek a neve Etul, a másiké Togora. Az ebben az országban honos népek egyébként a semmittevés rabjai, a hiúságok bolondjai, pöffeszkedő természetűek, kéjsóvárak, szeretik a rablást, és általában inkább sötét, mint fehér bőrűek. Szkítiával kelet felől a jorianusok országa[10] határos, ez után van Tarsia s végül Mongólia, ahol véget is ér Európa. A forró égöv irányában pedig a corosminusok népe lakik; azután jön Etiópia, amit Kisebbik Indiának is hívnak; mögöttük pedig a Don folyó medre és dél között átjárhatatlan pusztaság terül el. A Don folyó különben Szkítiában ered. A magyarok ezt Etulnak nevezik, de amint áthatol a Ripheus-hegyeken és szélesebb medret vesz fel a folyása, már Don a neve. Ez azután a síkságra érve, átfolyik az alánok földjén, ezt követően pedig három ágra szakadva, a Kerek-tengerbe[11] ömlik.

A Togora folyó pedig, Szkítiából kilépve, néptelen rengetegek, mocsarak, hóborította hegyek között halad át, ahol a ködök miatt sohasem süt ki a nap. Végül Yrcaniába ér, az Északi-tenger felé kanyarodva. Szkítia területének a hossza egyébként állítólag háromszázhatvan, szélessége pedig százkilencven stadion.[12] Egyben természeti fekvése folytán annyira védett, hagy csupán egyetlen roppant szűk helyen található oda bejárat. Ezért sem a római császárok, sem Nagy Sándor – noha megkísérelték – nem bírtak belsejébe behatolni. Szkítia földje továbbá termékeny, ügetek, erdők, növények ékesítik, s bámulatosan bőséges és gazdag a különféle vadállatokban. Nyugati szomszédai a besenyők és a fehér kunok. Az Északi-tenger felőli szomszédsága pedig, egészen Szuszdalig, erdő borította vadon; az emberi nem számára átjárhatatlan, mivel állítólag nagyon nagy területen fekszik; kilenc hónapon át sűrű köd borítja. A nap ott nem is látható, kivéve júniusban, júliusban és augusztusban, és ekkor is csak a napnak annyi órájában, amennyi a hatodiktól a kilencedik óráig tart. Az említett vadon hegyei között egyébként kristály található, és griffmadár fészkel benne, valamint – s ez köztudott – a legerfalc nevű madarak, amiket magyarul kerecsetnek hívnak, költik benne kicsinyeiket.

A szkíták országa ugyan területileg egységet alkot, de kormányzás tekintetében három részre oszlik: Barsatiára, Denciára és Mogoriára. A száznyolc nemzetség miatt száznyolc tartománya van, melyekre Hunor és Magor fiai osztották fel egykoron, amikor Szkítiába betelepedtek. Magyarországnak ugyanis száznyolc tiszta nemzetsége van, és nem több. A többiek pedig, akik hozzájuk csatlakoztak, jövevények, vagy a foglyoktól származnak, mivel Hunortól és Magortól a Meótisz ingoványaiban, leszámítva az összes jövevényt, száznyolc nemzetség származott. Ezeknek a jövevényeknek az eredetét majd e könyv végén fogom fölsorolni.

7. A hatodik korszakban tehát a hunok Szkítiában lakva úgy elszaporodtak, mint a tenger fövenye, s az Úr 700. évében[13] egybegyűltek, s maguk közül kapitányokat, azaz vezéreket vagy fejedelmeket választottak maguknak, hogy egy akarattal elfoglalják a nyugati országokat. Ezek egyike a Szemere nemzetségbeli Béla, Csele fia volt, s ennek fivérei, Keve és Kadocsa is mindketten kapitányok lettek. A negyedik vezérnek a neve pedig Etele, Bendegúz fia volt, s ennek fivérei, az Érd nemzetségbeli Rőv és Buda szintén mindketten kapitányok lettek. Választottak maguk közül egy főbírót is, név szerint a Turda nembeli Kádárt, hogy az egész hadsereg fölött bíráskodjék; simítsa el a viszálykodók perpatvarait, s büntesse a gonosztevőket, a rablókat és az útonállókat. Mégpedig oly módon, hogy ha ez a főbíró túlontúl szigorú ítéletet hozna, a közösség azt érvényteleníthesse, a helytelenül eljáró kapitányt vagy bírót leválthassa, amikor akarja. Mármost ez a joggyakorlat a hunok, vagyis a hungarusok között egészen Taksony fiának, Géza fejedelemnek a koráig teljes érvényben megmaradt.

Mielőtt tehát a magyarok megkeresztelkedtek és kereszténnyé váltak, a hírnökök a táborokban ezekkel a szavakkal hívták egybe a magyarok hadseregét: „Az Isten és a magyar nép szava, hogy ezen és ezen a napon, ezen és ezen a helyen mindenki köteles pontosan fegyverben megjelenni, hogy meghallgassa a közgyűlés tanácskozását és határozatát.” Aki pedig a fölhívásnak nem tett eleget, s nem tudta megokolni, hogy miért, azt a szkíta törvény értelmében fölkoncolták, vagy törvényen kívül helyezték, vagy egyetemleges szolgaságra vetették. Így hát az ilyen vétkek és kihágások választották el egyik magyart a másiktól; különben, minthogy valamennyi magyar egy apától és egy anyától származik, hogyan nevezhetnénk az egyiket nemesnek, a másikat meg nemtelennek, ha az utóbbit nem azért tartanánk annak, mert efféle bűntettek bizonyultak rá?[14]

8. Azután a száznyolc nemzetségből kiválasztották a harcra bátor férfiakat, minden nemzetségből tízezer fegyverest gyűjtöttek; a többieket Szkítiában hagyták, hagy országukat az ellenségtől oltalmazzák, ők pedig zászlót bontva kivonultak, s átkeltek a besenyők és a fehér kunok földjén. Ezután Szuszdalt, Ruthéniát és a fekete kunok földjét támadták meg, végül egészen a Tisza folyóig jutottak, veszteségek nélkül, noha az említett népek akarata ellenére. S miután ezen a vidéken körülnéztek, az egész közösség egyöntetűen úgy tartotta jónak, hogy ne menjenek tovább nyájaikkal és családjukkal. Mert bizony feleségeikkel, sátraikkal és kocsijaikkal együtt vonultak ki földjükről.

S mivel abban az időben Pannóniát, Pamfiliát, Frigiát, Macedóniát, Dalmáciát a longobárd nemzetiségű, savariai születésű Macrinus tetrarcha kormányozta,[15] aki képzett volt a hadászatban, miután meghallotta, hogy a hunok a Tiszán túlnan letelepedtek, s naponta fosztogatják tartományát, mivel tartományának katonáival félt rájuk támadni, elküldte követeit a rómaiakhoz, kérve, hogy küldjenek neki a hunok ellen hadsereget és segítséget. Mert bizony a rómaiak kegyéből uralkodott az említett országokban. Abban az időben a rómaiak önszántukból a német származású veronai Ditricust[16] tették meg maguk fölött királynak, és kérték, hogy nyújtson segítséget Macrinusnak. Ditricus ebbe készségesen beleegyezett. Megindult itáliai, német, valamint a nyugat egyéb keverék nemzetiségű hadseregével, s megérkezett Százhalomhoz, ahol Potentia városa mellett maguk a longobárdok is gyülekeztek, és arról tárgyalt Macrinusszal, hogy a hunokat a Dunán átkelve, saját szálláshelyükön, vagy egy más alkalmas helyen kellene-e megtámadni.

9. S miközben Ditricus és Macrinus erről tárgyaltak egymással, a hunok az éj csendjében Sicambriánál[17] tömlőkön átkeltek a Dunán, s Macrinus és Ditricus seregében, amelyet Potentia képtelen volt befogadni, ezért a mezőn, sátrakban táborozott, kegyetlen mészárlást vittek véghez. Ditricus e támadás miatt feldühödve Tárnokvölgy mezejére vonult, és csatába bocsátkozott a hunokkal, övéinek és Macrinusnak igen nagy pusztulására és veszedelmére.

A hagyomány szerint azonban ezen a helyen kemény vereséget mért a hunokra. A hunok maradéka pedig megfutamodott, és visszatért saját sátraiba. Ebben a csatában a hunok közül százhuszonötezren estek el; ugyanitt megölték Keve kapitányt is. Ditricus és Macrinus seregéből pedig, nem számítva azokat, akiket az említett város előtt sátraikban gyilkoltak le, kétszáztízezren vesztek el. Ditricus tehát látva, hogy az övéi ily nagy vérveszteséget szenvedtek, az ütközetet követő napon Macrinusszal együtt elvonult Tulna városa felé. Ekkor a hunok, miután tudomásukra jutott, hogy Macrinus és Ditricus elvezényelték seregüket a csata színhelyéről, visszatértek a csata színhelyére, és társaik holttesteit, már akikét föllelhették, s Keve kapitányt is az országút mentén, ahol kőszobrot emeltek, ünnepélyes körülmények között, a szkíta szokásoknak megfelelően elhantolták. Annak a vidéknek ezt a részét ettől kezdve Keveházának hívták.

Miután tehát a hunok megismerték nyugat népének fegyveres erejét és bátorságát, összeszedve bátorságukat, s kiegészítve hadseregüket, Tulna felé, Ditricus és Macrinus ellen indultak, hogy megütközzenek. Ditricus, mihelyt értesült jövetelükről, Zeiselmauernél szállt szembe velük, és reggeltől egészen a kilencedik óráig oly heves és ádáz ütközet dúlt, hogy Béla, Röv és Kalocsa, a hunok híres kapitányai negyvenezer más harcossal együtt elestek ebben a csatában. Az ő holttestüket is elszállították innen, s a többi bajtársukéval együtt az említett szobornál hantolták el. A német seregből azon a napon elesett Macrinus is, valamint nagyon sok német fejedelem; Ditricust a homlokán egy nyíl sebezte meg halálosan, s szinte nyugat egész hadserege elpusztult vagy megfutamodott.

10. Miután pedig a sereg szétszéledt, a hunok római módra Etelét tették királlyá maguk fölött, ő azután Budát, a fivérét tette meg uralkodóvá és bíróvá egészen a Tisza folyótól a Donig a különböző idegen népek fölött. Ő pedig alattvalóival a hunok királyának, a világ félelmének, Isten ostorának hívatta magát. Etele király egyébként sötét bőrű volt, fekete és villogó szemű, széles mellű, büszke járású, alacsony termetű, s akár a többi hun, hosszú szakállt viselt. Bátor volt, de megfontolt, a csatákban ravasz és éber, s megfelelő testi erejűnek tartatták. Akaratában pedig nagyratörő volt, fegyverzete díszes, sátora tiszta, környezete ápolt. Ám szerfölött szerette a nőket. Hitvány dolognak tartotta, hogy a pénzt ládájában tartsa; s az idegenek ezért szerették, mert bőkezű és barátságos volt.

A természetéből fakadó szigorúságától azonban a saját hunjai rettenetesen féltek. Így hát a világ végéről is özönlöttek hozzá a különböző nemzetiségűek, s ő amennyire tehette, bőkezűen megjutalmazta őket. Továbbá tízezer kaszás harci kocsit és különféle hadigépeket rendszeresített hadseregében, amelyekkel a városokat és a várakat romboltatta. Az egyes országok különböző divatja szerint készített sátrakban volt szokása lakni. Közülük egy roppant híres és különleges volt; aranylemezekből bámulatos módon úgy állították össze, hogy a sátorverők szétszedhették és tetszésük szerint újra összeállíthatták. Aranyból készült, állítható, belül üres oszlopain kapcsok voltak, melyek az eresztékeknél csodás módon drágakövekkel kapcsolódtak.

Istállói, amikor hadba vonult, megteltek a különböző országokból származó lovakkal, amiket – bár szemmel láthatólag kedvét lelte bennük – nagylelkűen átengedett a rászorulóknak, úgyhogy gyakran éppen hogy akadt két lova a lovaglásra. Istállóinak fölszeretése bíborból és bársonyból volt, a királyi nyergek pedig aranyból és drágakövekből készültek. Továbbá asztala teljes egészében aranyból volt, konyhaedényei úgyszintén. Remekmívű, színaranyból készült ágyát pedig magával hordta a táborban.

Serege, nem számítva az idegen népeket, egymillió fegyveresből állott, úgy, hogy ha egy szkíta netán elesett, rögtön másikat állítottak a helyére. Seregének fegyverzete legnagyobbrészt bőrből, valamint különböző ércekből készült, különböző formában: hordtak íjat, kardot, lándzsát. Etele király címere, amelyet pajzsán viselt, egy madárhoz hasonlított – magyarul turul a neve –, fején koronával. Ezt a címert a hunok egészen Géza fejedelem idejéig, amíg közösen kormányozták magukat, mindig magukkal hordták a hadban. Az ilyen, meg az efféle fényűzései miatt Etele, a hunok királya, a maga idejében a többi királynál dicsőbb volt ezen a földön. Azt akarta, hogy a városoknak és a váraknak ura legyen, és uralkodjék fölöttük, de lakni nem kívánt bennük. Népével ugyanis a mezőn sátrakban és kocsikon élt, ellenben az idegen nép, mely csatlósa volt, városokban és falvakban lakott. Ruházatának szabásában és alakjában ő maga és népe is a médek divatját követte.

11. Miután pedig a zeiselmaueri csatában a rómaiak összeroppantak, és mindenfelé szétszéledtek, Etele király visszatért népének táborába és ott, a Tiszán túl levő szálláshelyén néhány napra megszállt, majd Szőnyben ünnepélyes udvart tartott. A hagyomány szerint Ditricus, Németország fejedelmeivel együtt fölkereste, és teljes hódolatáról biztosította Etelét és a hunokat. Azt tanácsolta a királynak, hogy támadja meg a nyugati tartományokat. Ő, megfogadva tanácsát, elrendelte, hogy hirdessék ki a hadjáratot. Sicambriából kiindulva, először az illíreket igázta le, majd Constanznál átkelt a Rajnán. Midőn pedig innen a Rajna mentén lefelé vonult, Sigismundus király[18] Baselnél hatalmas sereggel jött ellene; ezt egyetlen csatában legyőzte, és parancsának engedelmeskedni kényszerítette.

Innen kiindulva Argentína városát vette ostrom alá; amit korábban egyetlen római császár sem bírt elfoglalni. A „világ félelme” elfoglalta, úgy szétrombolva falait, hogy aki arra járt, szabadon mehetett ki-be, s parancsot adott, hogy amíg ő él, ne építsék föl falait. Ezért a várost ezt követően, s mind a mai napig nem Argentínának, hanem Strassburgnak hívják.

Mármost arról a helyről elvezetve hadseregét, Luxeuil, Besançon, Chalon-sur-Saône, Mâcon, Langres s Lyon városait rombolta le Burgundiában. Végül a Rhône partja mellett állapodott meg, Catalaunummal átellenben, ahol is szétosztotta hadseregét, s hadának egyharmad részét Miramammona, marokkói szultán ellen küldte válogatott kapitányokkal. Miután ezt meghallotta Miramammona, Sevilla városából, átkelve a sevillai tengerszoroson, a hunok elől Marokkóba futott.

Eközben egy római patrícius, név szerint Aëtius,[19] tíz nyugati királlyal váratlanul Etele királyra támadt. S míg ezek arra törekedtek, hogy hirtelen támadással csapjanak le Etelére, ő követek útján fegyverszünetet kért tőlük, hogy seregének az a része, mely távol volt, csatlakozhasson. Ezt azonban azok visszautasították, s a két hadsereg között Belvider síkján[20] reggeltől éjszakáig tartó csata kerekedett. A két hadsereg között folyt egy oly kicsike patak, hogy ha valaki egy sapkát beledobott volna a vizébe, lassú sodra éppen hogy tovább bírta volna vinni; a csata alatt azonban az állatok és az emberek vérétől oly gyors sodrú áradattá duzzadt, hogy kocsist a kocsijával és a katonákat magával ragadta, s ez a megáradt patak igen nagy pusztítást okozott a seregben. Mármost ez az ütközet, mely az említett helyen a hunok és a nyugati királyok között dúlt, a régiek szerint a világ valamennyi csatájánál nagyobb volt, amely valaha is egy napon és egy helyen zajlott le. Ebben az összecsapásban pedig Aldaricus, a gótok királya nyomorultul elesett. Mikor ennek haláláról a többi király értesült, futásnak eredtek.

Így hát ettől a naptól kezdve a hunok és Etele király magabiztosakká váltak, a földkerekséget pedig félelem járta át, és ennek a csatának hallatára több tartomány pénz- és természetbeni adóval szolgált nekik.

12. A sereg harmadik része pedig, melyet Miramammona ellen küldtek, minthogy elkésett, nem volt képes részt venni a csatában. Míg Etele király élt, Katalóniában maradt, s végül Katalónia lakosaivá váltak. Csak a hunok ugyanis, nem számítva az idegen népeket, háromszázharmincezer-harmincketten voltak. Ezek közül a hunok közül a seregben többen kapitányok lettek, akiket a hunok saját nyelvükön spanoknak hívtak; később ezeknek a címéről nevezték el Hispania egészét,[21] noha eredetileg Catalauniának hívták.

13. Etele és a hunok egy darabig Belviderben időztek, majd győztesen visszatérve Toulouse városába vonultak, ahol a polgárok nagy magasztalással fogadták őket. Innen eltávozva tűzzel fölégették Reims gall várost, mely ellenszegült Etelének útja közben, s legyilkolták az egész katonaságot és az összes polgárt, akik oda zárkóztak be. S miután így földúlta Franciaországot és Flandriát, Kölnnél átkelt a Rajnán, ahol is Szent Orsolyát, a britek királyának a lányát tizenegyezer szűzzel egyetemben a vad hunok kegyetlenül meggyilkolták.[22] Innen Türingiába hatolt, s miután Eisenachban udvart tartott, nagy hadsereget küldött a dákok, a norvégek, a frízek, a litvánok, a pruténusok ellen, s legyőzésük és meghódoltatásuk után hatalma alá igázta őket. Eisenachból pedig, miután udvart tartott, kiindult és Sicambriába vonult, ahol fivérét, Budát saját kezével gyilkolta meg, s testét a Dunába vettette, mert míg Etele a nyugati területeken háborúzott, átlépte az uralkodásban az őközötte és fivére között megállapított határokat; Sicambriát is a saját nevéről neveztette el. És bár a hunoknak és más népeinek Etele király parancsba adta, hagy azt Etele városának hívják, a németek – megrettenve a parancstól – Etzelburgnak hívták, a hunok ellenben nem sokat törődtek ezzel a paranccsal, s mindmáig Óbudának hívják, mint korábban.

Miután ezeket így véghezvitte, öt éven át egyfolytában Sicambriában maradt, s a világ négy tája felé fölállította őrszemeit. Őrszemeinek első csapata ugyanis Sicambriától kezdve sorban Köln német városig szokott volt éjjel-nappal állomásozni, egymástól olyan távolságban, hogy egyik hallhassa a másik kiáltását, a második Litváig, a harmadik a Don folyó partjáig, a negyedik Zára dalmát városig állt őrt, s ezek szavából és kiáltásából a világ négy tája értesülhetett róla, hogy Etele mit csinál, vagy hogy milyen foglalatossággal van elfoglalva.

14. Mellékes események.

Pannónia, Pamfilia, Macedónia, Dalmácia és Frígia polgársága, akiket a hunok gyakori rablásaikkal és ostromlásaikkal kimerítettek, Etele engedélyét kieszközölve, szülőföldjüket elhagyták, és az Adriai-tengeren át Apuliába költöztek, a vlachok azonban, akik a pásztoraik és telepes parasztjaik voltak, önként Pannóniában maradtak.

15. Etele ezután öt éven át Sicambriában pihent, és azzal foglalkozott, hagy pótolja serege veszteségét, ami azáltal érte, hogy a harmadrész Katalóniában maradt. Majd miután ünnepélyes udvart tartott, kiindult Pannóniából, átkelt Stírián, Karintián és Dalmácián, és Solin, valamint Split városánál az Adriai-tengerhez ért, ahol is mindkét várost leromboltatta és fölégettette. Aztán innen továbbmenve elfoglalta Traut, Sebenicot, Skardint, Zárát, Nint, Zengget, Pulát, Parenzot, Capo d'Istriát, Triestet és még sok más várost a hegyek között, s végül Aquileiához ért. Ennek lenyűgöző nagysága elképesztette. Megszégyenülésének tartotta volna az említett várost megvívatlanul otthagyni, legfőképpen azért, mert a hírek szerint Pannóniából rengeteg longobárd menekült oda, akik a hunoknak és Etelének az uralmát nem óhajtották.[23] Ezeket követek útján visszakövetelte a polgároktól, s amikor megtagadták kiadásukat, különböző hadigépekkel ostromolni kezdte a várost. S mert semmi módon nem volt képes elfoglalni, másfél éven át ostromzár alatt tartotta.

Történt pedig egy nap, hogy amikor körbejárta a várost, oldalán a sok jóssal, akikben hitbeli meggyőződésének megfelelően roppant nagy bizodalma volt, látta, hogy egy gólya röpül a tenger felől, s leszáll az egyik palota kéményére, ahol a fészke volt, majd fiókáját a csőrébe fogva, a szeme láttára a tenger nádasába szállította át. Azután visszatért, és a hagyomány szerint a többi fiókáját is átvitte a fészkével együtt. Etele király ennek láttára magához hívta katonáit, és így szólt hozzájuk: „Nézzétek csak, bajtársak! Az a gólya sejti a jövendő eseményeket, érzi, hogy le fogjuk rombolni a várost, és hogy ne pusztuljon el a polgárokkal együtt, a meneküléshez folyamodik. A holnapi napon tehát legyetek a szokásosnál bátrabbak a csatában, s meglátjátok, le fog omlani a város.” Ezt követően kihirdette a parancsot, s miután – bár mindenféle ostromgépet bevetett – nem bírta ostromgépekkel elfoglalni a várost, végül a szkíta ravaszsághoz folyamodott. Egymillió katonájának mindegyikétől kért egy-egy nyerget, s miután a nyergeket a fal mellett halomba rakatta, a nyergeket meggyújtatta; ezek lángjától és hevétől a fal szétrepedezett, s a hagyomány szerint tornyaival együtt a földre omlott.

Ennek láttán valamennyi polgár, elhagyva a várost, a tenger szigetére menekült. Mégpedig azzal a szándékkal költöztek erre a szigetre, hogy örökre ott telepednek le, de miután néhány évig ott laktak, Etele királytól való féltükben végül a Rialto ingoványai közé költöztek, ahol most laknak. Ezért azt a szigetet velencei nyelven mindmáig Ó-Velencének hívják.

16. A velenceiek egyébként, mint ahogyan a régi velenceiek krónikája mondja, trójaiak. Trója pusztulása után ugyanis Aquileiában telepedtek le, amit állítólag ők is alapítottak. Egyesek véleménye szerint viszont a velenceiek Savariából valók. Savariát pedig a longobárdok lakták; volt egy főiskolája a földkerekség valamennyi népe számára, amelynek a költők alkotásai és a filozófusok tanításai révén ragyogó híre volt, bár a bálványimádás különböző tévelygéseinek szolgált. Ezt először Archelaus király pusztította el. Miután azonban a hunok Pannóniából kiűzték őket, most – mint köztudott – a Ticino folyó mentén laknak, s páviaiaknak is hívják őket.

17. Mármost miután Etele bevette Aquileiát, onnan Friaulba ment; ott Concordia városát elfoglalva, a lombardiai őrgrófságba hatolt, ahol Trevisót, Bresciát, Padovát, Cremonát, Veronát, Mantovát, Bergamót, Milánót, Ferrarát több más itáliai várassal együtt uralma alá igázta.

Ezek után, amikor Ravennához érkezett, az ariánusok érseke, aki az említett városban az Apostoli Szék ellenére tizenkét kardinálist választatott meg eretnekségének követői közül, noha gazdag kincstárral rendelkezett, a polgárok tudta nélkül a hunokat titokban bebocsátotta a városba, s a katolikusokat, akik ott nagyobb számban voltak, legyilkoltatta velük, s azt ígérte Etelének, hogy ha csatlakozik eretnekségéhez, és üldözni fogja a keresztényeket, népének fárasztása nélkül és ingyen hatalma alá igázza Róma városát, az egész Itáliát, valamint Afrikát. Miután Etele ebbe beleegyezett – inkább uralomvágyból, mint az említett eretnekség iránti vonzalomból –, a rómaiak, fölismerve a veszélyt, ami ebből a kereszténységre támadhat, elküldték Eteléhez a római pápát, azt kérve, hogy vonuljon ki Lombardiából, ennek fejében ők adót fizetnek, és amikor akarja, katonát adnak neki.

Így hát a pápa a kereszt jelével és a római papsággal Eteléhez sietett, és Ravenna előtt a mezőn találkoztak egymással, s a király terhesnek tartotta, hogy megengedje, amiket a rómaiak kértek, a beszélgetés közben Etele véletlenül föltekintett, és észrevette, hogy feje fölött egy emberalak lebeg, kardot forgatva a kezében, s azzal fenyegeti, hogy a fejét veszi. Ettől azután megrettent szívében, a rómaiak összes kérését elfogadta, és így a pápa örömmel tért vissza Rómába, a király pedig Ravennába vonult. Itt az ariánusok érsekét valamennyi követőjével és cinkosával együtt elfogatta, kicsikart tőle negyvenezer márka aranyat, s azután valamennyiüket kivégeztette.

Ugyanezekben a napokban, miközben Etele Ravennában időzött, Zoard kapitány, a király hadseregének parancsnoka, a hunok hadseregével Apuliába és Calabriába hatolt,[24] ahol földúlta Reggio, valamint Catania városát, ami Cato szülőhelye és lakhelye volt, majd ezt követően Terra di Lavoro földúlása után a hadsereg egészen Monte Cassinóig pusztított, s innen végül győztesen megtért Ravennába.

Mármost miután ezeket ilyen módon véghezvitte, Etele király Itáliából visszatért Pannóniába. Miközben tehát nyugatra, keletre, északra és délre széltében-hosszában kiterjedt uralma, az járt az eszében, hogy átkel a tengeren leigázni az egyiptomiakat, az asszírokat és Afrikát.

18. Ekkor azonban a bactranusok királyának Mikolt nevű leányát hozták hozzá, hogy a szeretője legyen, akinek szépsége emberfölötti volt, s akit állítólag oly hevesen megkívánt, hogy a szeretkezésben áthágta a mértéket, és azon az éjszakán, amikor testileg magáévá tette, az ivásban a szokásosnál is jobban túllépte a határt, s a lánnyal való szeretkezés aktusának befejezése után, midőn hanyatt feküdt, eleredt az orra vére, és a vér, mivel nem volt szabad hely, ahová távozhatott volna, a gégejáratába folyt, ott megalvadva meggátolta a lélegzést, és megfojtotta a világ félelmét.

Mikolt pedig, álmából fölébredve, miután többszöri rázással ébresztgette az urát, s az nem volt képes megmozdulni, s egyszersmind tapasztalta, hogy a teste kihűlt, és híján van a természetes melegségnek, jajveszékelve hívta magához a királyi ajtónállókat, és fennhangon kiáltotta, hogy uruk a minden test közös útjára lépett. Ezek azután rettenetes jajgatásukkal a királyi palota ajtajaihoz csődítették az összes őrszemet.

Eltemették pedig a föntebb említett helyen Béla és a többi kapitány mellé.

19. Mármost, miután halálhíre elterjedt, megdöbbent a földkerekség, s ellenségei ingadoztak, hogy sirassák-e vagy örüljenek; féltek fiainak a sokaságától, akik mintegy népnyi lévén, alig voltak megszámlálhatók. Azt hitték ugyanis, hogy utána az egyik fia fog uralkodni; ám a veronai Ditricus és a német hercegek ravaszsága révén, akiknek Etele király uralkodva a nyakukon ült, a hunok közössége különböző pártokra szakadt, mégpedig úgy, hogy egyesek Csabát, Etele király fiát, aki a görögök császárának, tudniillik Honoriusnak a lányától született, igyekeztek Etele után királlyá tenni, mások viszont Aladárt, aki Krimhildtől, a német hercegnőtől származott.

Mivel pedig a józanabb rész Csabához csatlakozott, az idegen népség viszont Aladariushoz, ezért mindketten uralkodni kezdtek. Azután Ditricus ravaszsága, aki Aladariust támogatta, csatát támasztott kettejük között. Mármost az első csatában Aladár maradt alul, a másodikban viszont, melyet Sicambriában tizenöt napon át egyfolytában vívtak, Csaba hadseregét úgy legyőzték és leverték, hogy Etelének csak nagyon kevés fia és csak nagyon kevés hun maradt életben. Ez ugyanis az a csata, melyet a hunok mindmáig Krimhild csatája néven emlegetnek. Ebben a csatában pedig annyi német vér omlott, hagy – ha a németek szégyenükben nem titkolnák, és hajlandók volnának nyíltan bevallani – a Duna vizéből több napon át nem lehetett inni, sem embernek, sem állatnak, mivel Sicambriától egészen Potentia városáig vértől áradt.

20. Csaba tehát tizenötezer hunnal Görögországba menekült Honoriushoz, és noha az tartóztatni akarta és Görögország lakójává akarta tenni, nem maradt ott, hanem visszatért Szkítiába apja népéhez és rokonaihoz. S miután Szkítiába ért, hamarosan arra kezdett biztatni, hogy térjenek vissza Pannónia belsejébe, bosszút állni a németeken.

21. Megmaradtak továbbá a hunokból háromezren, akiket a futás oltalma mentett ki Krimhild csatájából, s akik a nyugat népeitől való félelmükben egészen Árpád idejéig Csigle mezején maradtak, s magukat ott nem hunoknak, hanem székelyeknek hívták. Ezek a székelyek ugyanis a hunok maradékai, akik midőn értesültek arról, hogy a magyarok ismét Pannóniába költöztek, Ruthénia határainál elébük mentek a visszatérőknek, s miután együttesen meghódították Pannóniát, részt nyertek belőle, de nem Pannónia síkján, hanem a vlachokkal együtt a határvidék hegyei között kapták meg részüket, így hát a vlachokkal elkeveredve állítólag azok betűit használják. Ezek a székelyek pedig azt hitték, hogy Csaba elpusztult Görögországban, ezért a nép mindmáig közmondásként használja: „Akkor térj vissza – mondják a távozónak –, amikor majd Csaba visszatér Görögországból.”

22. Ez a Csaba tehát Etele törvényes fia volt, aki Honorius görög császárnak a leányától született, fiait pedig Edemennek és Ednek hívták. Edemen pedig, amikor a magyarok másodszor jöttek be Pannóniába, az apjának és az anyjának hatalmas rokonságával együtt ide költözött, mert hát az anyja a corosminusok közül származott. Ed viszont Szkítiában maradt az apjánál. Ettől a Csabától ered az Aba nemzetség. Mármost Csaba, miután Szkítiába költözött, a közösség előtt kérkedni kezdett anyja előkelőségével, s emiatt a hunok nemessége megvetette, mondván: nem igazi fia Szkítiának, hanem csak afféle jövevény, idegen népség gyermeke; ezért nem is kapott feleséget Szkítiából, hanem a corosminusok népéből házasodott.

23. Miután pedig Etele fiai Krimhild csatájában a szkíta néppel együtt szinte csaknem teljesen elpusztultak, Pannónia tíz évig király nélkül volt, csupán csak szláv, görög, német, morva és vlach jövevények maradtak benne, akik Etele életében közönséges szolgálattal szolgáltak neki. Végül Szvatopluk,[25] Marót fia emelkedett ki közülük, egy bizonyos lengyelországi herceg, aki Bactrát leigázva, a bulgárok és a morvák uralkodója lett, s a hunok pusztulása után hasonlóképpen Pannóniában is uralkodni kezdett.

Ezt a Szvatoplukot azután a magyarok a Hung folyam mellől különböző ajándékokkal ámítgatták, követeik révén kikémlelték, s miután rájöttek, hogy serege gyönge, váratlan rajtaütéssel a Rákos folyónál, Bánhida mellett egy bizonyos városban, melynek még most is állnak romjai, egész hadseregével együtt megsemmisítették, és így uralkodni kezdtek Pannóniának azokon a népein, amelyeket föntebb említettem.

Egyesek azt mondják, hogy a magyarok második visszatérésükkor Marótot és nem Szvatoplukot találták Pannóniában uralkodóként. Ez állítólag azért van, mert Marótnak a Szvatoplukénál nagyobb volt a híre, ám az öregségtől megtörve egy várban élt visszavonultan, amit Veszprémnek neveznek. Miután meghallotta a szerencsétlenséget, ami a fiával történt, fájdalmában hirtelen halállal fejezte be életét. Fia pedig csak újdonsült uralkodó volt. Vége a beköltözésről szóló első könyvnek.

Kezdődik a második könyv a visszatérésről

24. Miután tehát előadtuk a hunok eredetét, szerencsés kimenetelű és balszerencsés csatáikat, valamint azt, hányszor változtatták meg lakhelyüket, most lássuk, mikor tértek vissza ismét Pannóniába; a visszatérőknek kik voltak a kapitányai, s mekkora volt fegyvereseiknek a száma. Úgy vélem, ezt érdemes a jelen műhöz hozzácsatolnom.

25. Amikor tehát Germániában és Itáliában a sváb Ottó, Franciaországban Lajos, Lothár király fia uralkodott, Görögországot pedig Antonius Durus,[26] Theodorus fia kormányozta, a Jézus Krisztus megtestesülését követő nyolcszázhetvenkettedik esztendőben a hunok, vagyis a hungarusok újból Pannóniába indultak. Átkeltek a besenyők és a fehér kunok földjén, Kijev városán, majd a Hung nevű folyam mellett állapodtak meg, ahol várat építettek. A nyugati népek erről a folyóról nevezték el őket hungarusoknak.[27] S miután ezt követően még hat más várat is építettek, jó ideig azon a vidéken maradtak.

26. Végül Szvatopluk megölése után – ahogyan azt már korábban előadtuk –, hét hadseregre oszlottak, mégpedig úgy, hogy minden hadseregnek, a századosokon és a tizedeseken kívül volt egy kapitánya, akinek mint vezérnek valamennyien tisztelettel és engedelmességgel tartoztak. Minden hadsereg harmincezer fegyveresből állt, nem számítva a tizedeseket és a századosokat. Zászlót bontva kivonultak tehát feleségeikkel, gyermekeikkel, nyájaikkal együtt, és átkeltek a Dunán Pestnél, illetve a szobi révnél, ahol is megvívtak egy bizonyos Duna melletti várat, amelyben Szvatopluknak azok a katonái gyűltek össze, akik uruk halála után a futásban találtak menedéket. Itt ölték meg másokkal együtt Marótnak egy nagyon öreg rokonát, noha mesébe illő módon mindmáig azt állítják, hogy ez maga Marót volt.

27. Mármost ezen kapitányok közül a Turul nembeli Árpád, Álmos fia, Előd unokája, Ügyek dédunokája a többieknél gazdagabb volt és hada is erősebb. Így hát hadával együtt ez az Árpád hatolt át legelőször a rutén havasokon, és elsőként vert tábort az Ung folyó mellett, mivel az ő nemzetsége Szkítia többi törzse viszonylatában azt az előjogot élvezi, hogy előrenyomulás közben a sereg élén halad, visszavonuláskor pedig a legutolsó. Miután átkeltek a Dunán, és megérkeztek Pannóniába, maga Árpád azon a helyen állította föl sátrait, ahol majdan Fehérvár városa épült. Ez a hely lett Árpád vezér első szállása.

28. A második sereg kapitányát pedig Szabolcsnak hívták, aki azon a helyen ütötte fel táborát, ahol később a ma már elnéptelenedett Csákvára feküdt. A Csák nemzetség ettől a Szabolcstól eredezteti magát.

29. A harmadik seregnek Gyula volt a kapitánya. Ez, noha a többiekkel együtt jött Pannóniába, végül Erdély részein lakott.

30. A negyedik sereg kapitányának a neve viszont Ürs volt. Ő a hagyomány szerint a Sajó folyó mentén állította föl sátrait.

31. Az ötödik sereg kapitányát pedig Kündnek hívták. Ez a Nyír mentén lakott; fiait Kücsidnek és Kopjának nevezték.

32. Lél volt a hatodik sereg vezére. Ő először Galgóc körül lakott, majd a morvák és a csehek kiirtása után végül – a hagyomány szerint – többnyire Nyitra vidékén lakott. Tőle származik a Szovárd törzs és nemzetség.

33. Végül a hetedik sereg vezérét Vérbulcsúnak nevezték. Ő, a hagyomány szerint Zalában, a Balaton tó környékén szállt meg. Vérbulcsúnak pedig azért hívták, mert miután nagyapját Krimhild csatájában a németek megölték, és ő erről biztos tudomást szerzett, hogy bosszút álljon, több németet nyárson süttetett meg, s állítólag olyan kegyetlenséggel tombolt ellenük, hogy némelyiküknek úgy itta a vérét, mint a bort.

Mármost ezek a kapitányok úgy választották ki maguknak a területet és a szálláshelyet, ahogyan föntebb előadtuk, és hasonlóképpen más nemzetségek is azt választották, amelyik nekik tetszett.

34. Mikor pedig Pannóniát meghódítva letelepedtek, ezt követően Morvaországot és Csehországot fosztották ki minden vagyonából, és a csatában megölték fejedelmüket, Vratiszlávot.[28]

35. Ezek után ellenséges szándékkal Karintia ellen indultak. Laibach várán túl Meránia hercege, név szerint Gotfridus, valamint Eberhardus herceg az aquileiai pátriárkával együtt szembeszállt velük; egyszersmind kegyetlenül harcoltak egymással. És noha a magyarok közül többen elestek az említett csatában, mindkét vezért megölték; a pátriárkát megmentette futása. Ezt követően kifosztva Karintiát, Stíriát és Karniolát, óriási zsákmánnyal tértek meg Pannóniába.

36. Konrád császár[29] pedig, mihelyt hírül vette népének fosztogatását, Itáliát elhagyva a sváb Augsburg városába ment, hogy innen Magyarországra induljon megtámadni a magyarokat. Közben azonban Rómában belháború tört ki, és a császár visszatért Rómába.

37. Ezután a magyarok kivonulva, Bulgáriába mentek, ahonnan végtelenül sok nyájat és foglyot zsákmányoltak, s végül győztesen tértek meg Pannóniába.

38. Ismét más alkalommal Friaulon át Lombardiába nyomultak, ahol Luitardust, Varcelli város püspökét, Károly császár leghűségesebb tanácsnokát megölték, egyházából hatalmas kincset raboltak, s miután csaknem az egész Lombardiát földúlták, óriási zsákmánnyal tértek vissza Pannóniába.

39. Ezt követően Szászországot, Türingiát, Svábországot, majd Mainz környékén átkelve a Rajnán, Kelet-Franciaországot, Burgundiát dúlták föl, és több templomot is leromboltak. Mikor visszatérés közben Constanznál átkeltek a Rajnán, s nagy diadallal megérkeztek Bajorországba, Abach vára környékén váratlanul egy német sereg támadt rájuk. Ők azonban vitézül ellenálltak nekik, és megvíva a csatát, nyilaikkal legyőzték a németeket. Foglyul ejtették itt Henricus de Schwarzenberget, a császár marsallját, azaz hadseregének fővezérét, s vele együtt sok más főembert, és noha fölbecsülhetetlenül sok pénzt adtak nekik váltságdíjukként, Regensburg előtt zászlórúdba húzták és nyilaikkal borzalmas kegyetlenséggel átlyuggatták őket, miközben a polgárok elképedve álltak a városfalon. Így végül győztesen és hatalmas zsákmánnyal tértek haza birtokukra.

40. Mármost nem sokkal ezután a magyarok közössége Lelt és Bulcsút Németországba küldte. Mikor Augsburghoz értek, a Lech folyón túl, a mezőn ütötték föl táborukat, és a várost éjjel-nappal zaklatták támadásaikkal. S miután hirtelen rajtaütésekkel nem bírták bevenni, és makacsságukban nem akartak visszahúzódni az előváros alól, Ulrik püspök[30] a polgárokkal egyetemben követeket küldött a császárhoz és arra biztatta, hogy siessen a város segítségére, mert a magyarok, akik őket ostromgyűrűbe fogták, noha rengetegen vannak, nem őrzik magukat, s ezért igen könnyen legyőzhetők.

A császár kiindult tehát ulmi udvarából, gyorsan és titokban érkezett, s miután kikémlelte a magyarok fölállását és hadseregét, a harmadik órában, esőzés közben rájuk rontott, és a városhoz közel levő egyik csapattestet szétverte. Lel és Bulcsú ennek láttán futásban kerestek menedéket; hajóra szálltak, és a Dunán lefelé ereszkedtek, hogy Magyarországra meneküljenek. Ám Regensburgnál átkelés közben elfogták és átküldték őket a császárnak; a császár pedig fölakasztásra ítélte, és Regensburgban a bitófán végeztette ki mindkettőjüket.

Egyesek viszont csacska módon azt bizonygatják, hogy másképpen történt elítélésük, mivel miután a császár elé állították őket, egyikük kürtjével a császár fejére sújtott és agyonütötte. Ez .a történet nagyon is valószínűtlen, és aki ilyet elhisz, az hebehurgya gondolkodásról tesz tanúbizonyságot; a vádlottakat ugyanis megkötözött kézzel szokás a fejedelmek színe elé állítani. Ám az igaz, és a krónikás könyvek is tartalmazzák, hogy a császárral vakmerően, káromkodva és szitkozódva beszéltek, és megmondták neki; ha kivégezteti őket, a saját népéből ezután egyetlen fogoly sem maradhat életben, hanem vagy örökös szolgaságra vetik, vagy mindenféle peres eljárás mellőzésével kivégzik őket. S ez így is történt. Mert a magyarok, mihelyt meghallották, hogy a császár ily módon végeztette ki őket, valamennyi német foglyot, asszonyokat és gyermekeket egyaránt, szám szerint körülbelül húszezret lemészároltak.

41. A másik hadsereg pedig, mely Augsburgtól távolabb volt, mihelyt észrevette, hogy a császár társaikra támadt, egy erdőbe vette be magát, és amikor látta, hogy annak a hadserege szétszéledt, a sereg nagyobbik részét, amelyik a Rajna felé igyekezett, üldözőbe vette. Midőn vágtatva utolérte a mezőn, az rögtön egybetömörült, mint a méhek, mert a magyarok nyilaikkal sebesítve sem megállni, sem hátrálni nem engedték őket. Ezek végül mintegy halálra váltan a magyarok kezére adták magukat. Mihelyt elfogták őket, valamennyiüket lefejezték társaik halotti áldozatául. A katonák és a pajzshordozók pedig, akiket lefejeztek, szám szerint nyolcezren voltak.

Innen fölkerekedve később Ulmnál átkeltek a Duna folyón, és amikor a fuldai kolostorhoz értek, óriási kincset raboltak el onnan. Ezt követően, miután az egész Svábországot földúlták, Wormsnál átkeltek a Rajnán. Ott két herceggel találták magukat szembe, tudniillik a lotaringiai és a sváb herceggel, akik hatalmas sereggel jöttek ellenük. Ezek legyőzése és megfutamítása után végül behatoltak Franciaországba, s nagy mészárlást vittek véghez a keresztények és a szerzetesek között. Innen pedig tovább menve egészen a Rhône folyóig, Raguzáig hatoltak, s kifosztottak két várost, nevezetesen Susát és Torinót, utat nyitva maguknak az Alpokon át Itáliába. És midőn meglátták Lombardia síkságát, átszáguldva rajta, sok zsákmányt raboltak, s végül így tértek meg saját birtokukra.

Miután azonban Lél és Bulcsú – mint azt föntebb előadtuk – elpusztultak, a hadsereg veszteg maradt, nem ment többé Germániába. Franciaország és Germánia ugyanis egyhangúlag megegyeztek, egyszersmind szövetséget kötöttek, hogy a betörő magyaroknak mindhalálig kötelesek ellenállni. Ezért a magyarok egészen István király koráig óvakodtak attól, hogy Németországra támadjanak, nehogy Nyugat hadserege egyesült erővel rájuk törjön.

42. Miután pedig Itália néhány tartományát kifosztották, öt éven át nyugton maradtak. Ezután Bulgáriát támadták meg, s egészen Hadrianopolisig eljutottak; s mivel nem tapasztalták, hogy hadsereg jönne ellenük, egészen Konstantinápolyig hatoltak, és megszálltak a fala mellett. Ekkor egy hatalmas termetű görögöt küldtek ki, aki olyan volt, mint egy óriás, s azt kívánta, hogy két magyar álljon ki vele birokra, és azzal kérkedett, hogy ha nem teríti a földre mindkét magyart, akkor Görögország legyen adófizetője a magyaroknak. S minthogy ez a görög a sereget rettenetesen bőszítette, egy bizonyos Botond nevű magyart jelöltek ki a göröggel való birkózásra. Ez, miután a küzdőteret előkészítették, fogta a bárdját, melyet magával szokott hordani, odafutott a városnak a küzdőtér felőli érckapujához, és – a hagyomány szerint – bárdjának egyetlen csapásával akkora rést ütött rajta, hogy a görögök a sérülés csodaszámba menő nagysága miatt ki sem akarták a kaput javítani. E tette után fegyvertelenül indult a küzdőtérre, hogy megbirkózzék; közben a magyarok lóhátról figyelték, a görögök pedig a város falain gyülekeztek a látványosságra.

Mikor a görög kijött a városból és a küzdőtérre indult, s meglátta, hogy Botond egyedül áll birkózásra készen, odakiáltott, hogy miért nem hozott magának egy másik magyart segítségül. Akkor Botond hozzálépett, és állítólag úgy elkapta, hogy alig egyórányi birkózás után a görög a földre került, és képtelen volt föltápászkodni. Amikor ezt látták, a görögök császára és más görög előkelőségek, valamint a császárnő is az udvarhölgyeivel együtt levonultak a falról, és a saját palotájukba igyekeztek, rettenetesen szégyellve azt, ami történt. És noha a görög, akit így földhöz teremtettek, bár karja eltört, életben maradt, mégis ez a birkózás lett halálának az oka.

Így hát a magyarok, mivel a párviadalban ők szerezték meg a győzelmet, az adó követelésére követeket küldtek a görögökhöz. De a császár csak mosolygott rajtuk, és – a hagyomány szerint – egy szót sem válaszolt nekik. Ekkor a magyarok fejedelmükkel, Taksonnyal tanácsot tartottak, majd arról a helyről fölkerekedtek, s az egész Görögországot és Bulgáriát végigrabolták; aranyat, gyöngyöt, drágaköveket, számtalan foglyot és mérhetetlenül sok marhát zsákmányoltak tőlük, s végül boldogan tértek meg Pannóniába. Ez volt az utolsó zsákmány, amit a magyarok még pogányként szereztek. Így hát a magyar nép kapitányaival vagy vezéreivel, akiket időnként volt szokása választani, egészen Géza fejedelem koráig, mint az köztudott, hol itt, hol ott fosztogatást és vészt okozott a világnak.

43. Az Úr megtestesülésének 967. évében viszont Géza fejedelem isteni jóslattól intve nemzette Szent István királyt; Géza fivére, Mihály pedig nemzette Vazult és Szár Lászlót. István király ugyan több fiút is nemzett, de az egyik, név szerint Imre, mindegyiknél kedvesebb volt az Isten és az emberek előtt egyaránt. Szent István király ugyanis, miután megkoronázták, és végül leverte Koppány vezért, továbbá Gyulát, az anyai nagybátyját feleségével és két fiával együtt Erdélyből Magyarországra hurcolta, Erdélyt Pannóniához csatolta, ezt követően Keánnal, a bulgárok és a szlávok fejedelmével harcolt. Ennek legyőzése után nem mulasztotta el, hogy vagyonából gazdagon megajándékozza a Boldogságos Szűz gyulafehérvári templomát, melyet a hagyomány szerint ő alapított.

44. Miután pedig az Úr dicső példát adott könyörületességéről Szent István királlyal, és sok nemzet népét az uralma alá vetette, ő úgy döntött, hogy a királyi koronát letéve, szakít ennek a világnak a hívságaival, és a világi gondoktól megszabadulva, egyedül az Isten szolgálatának szenteli magát. Úgy határozott, hogy a királyi koronát Imre hercegnek, saját fiának adja át. Szent István király egyébként művelt volt, és természetes tehetsége folytán is, mintegy égi adományból okos; hasonlóképpen Imre is.

Amikor tehát a legszentebb atya az uralkodás gondját legszentebb fiára igyekezett átruházni, a herceget utolérte a korai halál. Siratta őt az apja vigasztalhatatlanul az egész Magyarországgal egyetemben, és a túlontúl nagy fájdalom és szomorúság miatt betegségbe esett; egyébként is köszvény gyötörte. Ám mégis legfőképpen az aggasztotta, hogy a saját véréből senki sem volt méltó arra, hogy a királyi koronával kitüntethetnék, és aki az ő halála után ezt a katolikus hitben oly ifjú népet képes volna abban megőrizni. Közben pedig testi ereje rohamosan csökkenni kezdett, és amikor érezte, hogy erőt vesz rajta a bágyadtság, gyorsan követeket küldött, hogy Vazult, apai unokaöccsét hozzák ki nyitrai börtönéből, hogy maga után őt tehesse a magyarok fölött királlyá.

Mikor ezt Gizella királyné meghallotta, tanácsot tartott a pártütőkkel, és elküldte Sebös ispánt, hogy előzze meg a király követét, szúrja ki Vazul szemét, fülébe forró ólmot öntve süketítse meg, majd ezután szökjön Csehországba. Amikor a király követe végül a királyhoz vezette Vazult, a király keservesen zokogott a megtörtént szerencsétlenség miatt. Így hát magához hívta Andrást, Bélát és Leventét, Szár László fiait,[31] és azt tanácsolta nekik, hogy sürgősen szökjenek Csehországba.

45. Szent István pedig uralkodásának negyvenhatodik évében a Boldogságos Szűz mennybemenetelének napján elköltözött az Úrhoz. Fehérvárott temették el a dicső Boldogságos Szűz templomában. A magyarok „hárfája” tehát gyorsan „gyászra fordult”, és az ország egész népe nagy jajveszékeléssel siratta az olyannyira szent királyát. Fiaik és lányaik gyászruhát öltöttek, és három évig nem jártak táncot. Gizella királyné pedig a pártütők közreműködésével a velencei Pétert, nővérének fiát tette királlyá a magyarok felett, akinek apja velenceiek fejedelme volt, hogy kénye-kedve szerint kiélhesse zsarnoki szeszélyeit, és a magyar királyság, szabadságát elvesztve, a németek fennhatósága alá vettessék.

46. Péter pedig, miután uralkodni kezdett, a királyi méltóság minden könyörületességét elvetette, és német dühvel kegyetlenkedett, az ország nemeseit semmibe vette, németjeivel és olaszaival együtt „nagyralátóan és kevély szívvel habzsolta a föld javait”. Az erődöket, a várakat, s az ország összes méltóságát elvette a magyaroktól, és átadta a németeknek meg az olaszoknak. Mérhetetlenül kicsapongó természetű is volt; csatlósai a zabolátlan szenvedély csúfságait űzték, és a magyarok feleségeit és leányait, amerre csak Péter király járt, kegyetlenül megerőszakolták. Abban az időben senki sem lehetett biztos felesége vagy leánya szeplőtlensége felől Péter király udvarnépének zaklatásai miatt.

Az ország főemberei és nemesei tehát, látva saját népük bajait, melyek a törvény ellenére történtek, tanácsba gyűltek és kérték a királyt, hogy parancsolja meg övéinek; haladéktalanul hagyjanak föl ocsmány üzelmeikkel. A király pedig dölyfös gőgjében fölfuvalkodva és földühödten az ellenszenvét, amit titkon a szívében táplált, minden mérgével egyetemben kiöntötte a nyilvánosság előtt és ezt mondta: „Ha még egy darabig épségben maradok, az összes bírát, tekintetes urat, századost, főembert és az összes méltóságviselőt a németek és olaszok közül nevezem ki, s Magyarország földjét idegenekkel elárasztva átadom hűbérbe a németeknek.” Ez volt tehát a viszálykodás oka Péter király és a magyarok között.

47. Így hát Péter uralkodásának harmadik évében a magyar királyság főemberei és nemesei a püspökök tanácsára egybegyűltek Péter ellen, s izgatottan keresték, hogy tudnának-e a királyi nemzetségből valaki olyat találni, aki alkalmas volna az ország kormányzására, és elég erős ahhoz, hogy megszabadítsa őket Péter zsarnoki uralmától. S mivel az országban ilyet semmiképpen sem találhattak, maguk közül egy bizonyos ispánt, név szerint Abát, Szent István király sógorát tették meg maguk fölött királlyá. Aba király pedig összegyűjtve a magyarok hadát, Péter ellen vonult, hogy megütközzenek. Péter ekkor fölismerte, hogy meg van fosztva a magyarok segítségétől, és Henrik császárhoz[32] menekült Bajorországba, hogy tőle kérjen segítséget.

Mármost miután Pétert elűzték az országból, azokat a zsarnokokat, akiknek tanácsára a magyarokat bántalmazták, rabságra vetették. Közülük egyet darabokra szabdaltak, két fiának kiontották a szemét, másokat vas mángorlókkal törtek össze, ismét másokat megköveztek. Seböst pedig, aki Vazul szemét kiontotta, kezét-lábát kerékbe törve pusztították el. Aba, királlyá avatása után, Péter rendelkezéseit hatálytalanította, és elrendelte, hogy a magyarok által eredetileg jóváhagyottakat tartsák meg.

48. Aba király uralkodásának harmadik évében azonban Péter megindult Henrik császárral együtt, és hatalmas sereget hozott Aba ellen. Aba, mihelyt erről értesült, követeket küldött a császárhoz, és próbát tett, hogy köthet-e békét vele, vagy erről szó sem lehet. A császár válaszában ellenségesnek mutatkozott vele szemben. Miután Aba átlátta, hogy a császár Pétert igyekszik visszahelyezni a magyarok fölé, haragjában Ausztriára támadt, és egészen a Traisen folyóig kifosztotta, majd ezek után visszatért. Azután Karintiába is küldött sereget zsákmányszerzés végett; s amikor innen zsákmánnyal megrakodva visszafelé jöttek, Gottfried osztrák őrgróf Petovia környékén rajtuk ütött, és a hagyomány szerint a zsákmányt elvette tőlük. Akkoriban ugyanis Ausztriában nem hercegek, hanem őrgrófok voltak.

S minthogy az idő tájt a császár Kölnben időzött, miután meghallotta, hogy a magyarok ok nélkül zaklatják a németeket, Németország fejedelmeivel tanácskozást tartott, hogy a magyaroktól őt ért sérelmet milyen hasonló jogtalansággal torolhatná meg. Így hát hatalmas hadjáratot indított, és Bretiszlávnak, a cseh fejedelemnek a tanácsára a Duna északi partján érkezett Magyarország határvidékére. Aba királynak és a magyaroknak a küldöttei erre ígéretet tettek a császárnak, hogy mindenben engedelmeskednek neki, csupán Pétert nem fogadják el királyuknak, amit a császár mindenképpen véghezvinni óhajtott; esküvel kötelezte ugyanis magát neki, hogy ismét visszahelyezi a magyar királyságba. Mivel azonban a magyarok Pétert nem fogadták be, ugyanakkor viszont ajándékokat küldtek, és szavukat adták, hogy a német foglyoknak szabad visszatérést engedélyeznek, a császár a lotaringiai herceg tanácsára és még inkább az ajándékokon elcsábulva, visszatért Besançonba, Burgundia városába.

49. Mármost ettől kezdve Aba király, miután biztosította magát, kezdett féktelenné válni, és gőgösen kegyetlenkedett a magyarokkal szemben; a nemeseket megvetette, sőt semmibe vette még az esküszegést is. Erre a magyarok, mivel ezt nem voltak hajlandók eltűrni tőle, összeesküvést szőttek ellene, hogy átadják a halálnak és megölik. Valaki azonban elárulta a tervet, s Aba ezek közül mindazokat, akiket el tudott fogni, bírói vizsgálat nélkül kivégeztette; s leginkább ez okozta végveszedelmét. Ötven férfit rendelt ugyanis tanácskozás végett egy házba, s miután bezárta őket, anélkül hogy bűnüket beismerték vagy törvényesen rájuk bizonyították volna, fejüket vétette. Ezért Szent Gellért csanádi püspök kánoni szigorúsággal rótta meg a királyt, és megjövendölte neki, hogy veszedelem fenyegeti.

50. Akkor a magyarok közül egyesek, akik a császárhoz menekültek, panaszkodni kezdtek Abára, s elmondták, hogy egyáltalán nem csinál gondot az esküszegésből, és a nemeseket, akik királlyá tették, semmibe veszi. A császár válasza számukra ez volt: „Vissza kell tehát adnia a foglyokat, s jóvátenni a károkat, melyeket okozott.” A császár tehát a magyarok biztatásától fölbuzdulva, bajor és cseh sereggel Ausztriába vonult, noha titkolta, hogy Magyarországra készül törni, sőt azt színlelte, hogy egyetért Abával. Ekkor Aba király követei szüntelenül követelték vissza a császártól azokat a magyarokat, akik hozzá menekültek; panaszkodtak rájuk, s azt mondták, hogy útonállók és latrok azok, és elsősorban ők szítják a háborút a magyarok és a császár között. Így hát őket, akik ilyen gonoszságon mesterkednek, át kell adnia Aba király kezére.

A császár azt ígérte, hogy valamiképpen teljesíti majd a kérést. Rajtaütésszerűen támadt tehát rá a magyar határokra, és Sopronnál behatolt az országba; ám amikor Babótnál át akart kelni, a víz útját állta. Ekkor a magyarok, akik a császár és Péter környezetében voltak, a császár seregét elvezették fölfelé a Répce folyó mentén, és egy éjszakán át tartó lovaglás után hajnalban egy sekély gázlón átkeltek mind a két folyón. Aba király Ménfőnél állta az útját fegyveresek sokaságával, és szinte biztosra vette a győzelmet, mert egyes bajorok azt jelentették neki, hogy a császár csak csekély haddal érkezett. És Aba király állítólag győzelmet is aratott volna, ha némely magyarok, akik megőrizték a Péterhez fűződő barátságukat, zászlóikat a földre nem dobták és meg nem futamodtak volna. Így hát a császár hosszú és kemény csata után végül, Isten segedelmében bízva, győzelmet aratott.

Aba király pedig a Tisza felé menekült, s az egyik helységben egy régi veremben gyilkolták meg azok a magyarok, akiknek ártott uralkodása alatt, majd eltemették egy templom mellett. Néhány évvel később viszont, amikor holttestét kiásták a sírból, szemfedőjét és ruházatát épségben, sebeit begyógyulva találták. Végül testét a saját monostorában temették el. Egyébként számtalan német esett el abban a csatában. Ezért azt a helyet, ahol az ütközet zajlott, az ő nyelvükön mindmáig Florum Paiurnak,[33] a miénken Vésznémetnek hívják.

51. A császár pedig, miután győzelmet aratott, bevonult Fehérvárra, ahol Péternek visszaadta a királyságot, és végül így tért vissza Regensburgba.

52. Mármost Péter király és azok a magyarok, akik visszahozták a királyságába, visszaszerezve hatalmukat és erejüket, kezdtek elviselhetetlenné válni. Ezért a magyarok mindnyájan erősen azon gondolkodtak, hogy Pétert félreállítva, hogyan tudnák visszahozni Szár László fiait. S miközben itthon ilyesmik történtek, András, Béla és Levente Csehországból Lengyelországba költöztek, ahol Miska, a lengyelek fejedelme barátságosan fogadta őket. Itt Béla párviadalban legyőzte Pomeránia fejedelmét, ezért hozzá adták feleségül Miska lányát. András és Levente ezt zokon vették, s hogy ne az ő kegyéből éljenek Lengyelországban, Ruténiába költöztek át. De mert ott Lodomeria fejedelme Péter király miatt nem fogadta be őket, tovább mentek a kunok földjére. Ezek ugyan ki akarták végezni őket, mivel azt hitték róluk, hogy országukat akarják kikémlelni, de miután egy magyar fogoly fölismerte őket, attól kezdve kitüntető tisztelettel bántak velük.

53. Eközben pedig Péter király a korábbi igazságtalankodásával kezdte zaklatni a magyarokat. Erre ezek valamennyien egybegyűltek Csanádon, s miután tanácsot tartottak, egyhangúlag Szár László fiaiért küldtek, hogy térjenek vissza az országba. Miután ezek a legnagyobb titokban megérkeztek Pestre, a három fivér hírnökei gyors lovakon egy éjszaka tüstént közhírré tették Péter király udvarában, hogy az összes németet és olaszt, ahol csak föllelik őket, gyilkolják meg, s térjenek vissza a pogány szertartáshoz. Reggel azután Péter, amikor a történtek okát tudakolta, bizonyossá lett, hogy Magyarországon vannak. S noha mérhetetlen fájdalom fogta el, vidámnak mutatkozott.

Ezután titokban elküldte saját követeit, hogy foglalják el Fehérvárt. Miután azonban a terve kiderült, a magyarok mindenütt lázongani kezdtek; egyszerre gyilkolták a németeket és az olaszokat, s nem kímélték sem az asszonyokat, sem a gyermekeket, sem azokat a papokat, prépostokat és apátokat, akiket Péter nevezett ki. És amikor Fehérvárra nem tudott behatolni, futásnak eredt, s Moson felé vette az útját; a hagyomány szerint azonban ott haddal jöttek ellene, ezért irányt változtatva, rohanvást Fehérvár felé lovagolt; a polgárok ugyanis hívták, hogy jöjjön vissza, és átadják neki a várost. Amikor azután az egyik Fehérvár környékén levő helységbe érkezett, hirtelen egy csapat vette körül, ahol is foglyul esett, és kiszúrták a szemét. Noha ezt túlélte, belehalt lelki fájdalmába. Pécsett temették el, amelyet a hagyomány szerint ő alapított.

54. Ekkor a három fivér Fehérvár városába ment; az összes püspök, valamennyi nemes és az egész nép kitörő ujjongással fogadta őket, és Andrást mint legidősebbet a királyi trónra emelték.

55. Egyesek ugyan azt állítják, hogy ezek a fivérek Vazul hercegnek egy bizonyos Tátony nemzetségbeli nőtől származó gyermekei, s nem törvényes házasságból származnak, és hogy egy ilyen jöttment nő miatt kapták meg a Tátony nemzetség tagjai a nemességet. Ez azonban bizonyos, hogy ízetlen és roppant ügyetlen szóbeszéd; hiszen ettől függetlenül is nemesek ők és Szkítiából erednek, mivel Szár László fiai.

56. Mármost ezen zavargások közben Gellért Csanádi püspököt Pesten a magyarok letaszították a hegyről egy kétkerekű kocsin, s elnyerte a mártírok koronáját. Korábban szerzetes volt a rosacensis apátságban, ami Aquileia területén fekszik.[34] Ezután Pannóniába jött, és hosszabb ideig Bakonybélben volt remete.

57. Miután tehát András fölvette a királyi koronát, mint mondják, a bajorokkal, a csehekkel és a lengyelekkel háborút viselt, s ezeket harcban legyőzve, állítólag három évig adófizetőivé tette őket. Ezért Henrik császár egészen Bodajkig betört az országba, s öt hónapon át ostromolta Fehérvár városát, s a hagyomány szerint végül erőben és hatalomban annyira legyöngült, hogy németei és olaszai éj idején a saját sátraikban élve temették el magukat. A magyarok ugyanis a sötétség leple alatt behatoltak a táborukba, és nyilaikkal kegyetlenül öldösték őket. Végül azután a császár az ínségtől kényszerítve, Andrástól és a magyaroktól kezdett kegyelmet kérni: hogy minden fölszerelését itthagyja Magyarországon, kivéve a lovakat; esküt tesz, hogy ezután sem ő, sem utódai a magyar királyság ellen sohasem lépnek ellenséges sereggel Magyarországra, s közben Bodajk vidékéről sem mozdul el, míg lányát, Sophiát Németországból elhozatva Salamon királyhoz nem adja feleségül, noha eredetileg a francia király fiának ígérte szent esküvéssel.

A király pedig tanácsot tartva, a hagyomány szerint irgalmasan megkegyelmezett neki. Ő, miután táborát útnak indította, mint mondják, először a Bársonyoshegyen tartott pihenőt. De mert az éhségtől és a szomjúságtól elgyötörtek voltak, a király roppant mennyiségű ételt és italt adatott nekik. Ettől nagyon sokan megrészegedtek, és amikor a császár őrszemei elbizonytalanodott pillantásaikkal azt látták, hogy a magyarok ide-oda nyargalásznak, azt hitték, hogy az egyezségben valami csel van, és a seregnek ezt tudtára adva azt mondták, hogy azok az ő üldözésükre jöttek. És bár sokakat a betegségtől elcsigázva kocsikon, bársonypárnák között szállítottak, ezek a kocsikat és a bársonypárnákat odahagyva lóra kaptak, és pirkadatkor Örs faluhoz értek.

Miután a várnagy, aki a kapuban volt, észrevette, hogy az országútról letérve a süppedékes és nehezen járható mocsaras területen át fegyveres had közeledik, az övéivel együtt fegyvert ragadott. S miközben az áthaladó csapatot távolról szemlélve figyelte, észrevette, hogy a betegek, akik otthagyva a kocsikat és a párnákat lovakon kaptattak fel a Bársonyoshegyre, ismét kocsira téve kelnek át a mocsáron. Ezeknek a pajzshordozói amint megpillantották maguk mögött a várnagy csapatát, otthagyva a kocsikat és a kocsikon az uraikat, ahogy csak tudtak, elmenekültek. Ezután jöttek a parasztok, hogy a kocsikat elvigyék; a kocsikon levő urakat meggyilkolták, holttestüket a vízbe dobálták. E betegek közül pedig egyesek közkatonák, mások grófok, sőt néhányan őrgrófok voltak. Ezért azon az átkelőhelyen, ha a víz kiszárad, mind a mai napig szoktak lószerszámokat, kardokat és több más ezekhez hasonló dolgot találni. A hegyet azután a környék lakói az így elhagyott párnák miatt, melyek bársonyból voltak, nevezték el Bársonyosnak.

Így hát Szent István király halála után tizenegy év és négy hónap telt el András király uralkodásának első évéig. Közben Péter első és második alkalommal öt és fél évig uralkodott. Aba három évig uralkodott. András pedig, mivel megtörte az öregség, uralkodásának tizenkettedik évében fiát, Salamont, aki még nagyon kis gyermek volt, fivérének, Bélának és a fiainak, nevezetesen Gézának és Lászlónak a beleegyezésével királlyá tette. Ő maga meghalt királyságának tizenötödik évében, és fiával, Dáviddal együtt monostorában, Tihanyban temették el.

59. Utána Benyn Béla uralkodott. Uralkodása alatt a magyarok elhagyták a hitet és a keresztséget, s egy évig tévelyegtek a hitben, úgyhogy sem pogányok, sem katolikusok nem voltak. Később azonban saját jószántukból visszatértek a hithez. Ő különben elrendelte, hogy adásvétel céljából valamennyi vásár szombati napon legyen, és országa területén bizánci aranyakat hozott forgalomba, amiket igen kis, nevezetesen negyven ezüst denariusra lehetett fölváltani. Ezért a negyven denariust mindmáig egy aranynak nevezik, nem mert aranyból vannak, hanem mert negyven ezüst denarius ért egy bizánci aranyat. Uralkodott pedig két éven át, s a harmadik évben elköltözött az evilágról, és saját monostorában, Szekszárdon temették el. Kopasz volt ugyanis és barna bőrű, ezért elrendelte, hogy saját monostorát, kicsinyítő képzővel ellátva, úgy hívják, amilyen a saját testének külseje volt.

60. Végül azután Salamon, valamint László és Géza között súlyos viszály támadt, s az ország fiai megoszlottak egymás között: egyesek ugyanis Salamonhoz, mások Lászlóhoz és Gézához csatlakoztak. Salamon király pedig a császárt, az apósát hozta be Nyitrán át hatalmas sereggel László és Géza ellen. Ez Vácig jutott el, s miután László seregét kikémlelte, betegséget színlelt, és Pozsonyon keresztül visszatért Ausztriába, de a csehekből és a bajorokból elegendő segédcsapatot hagyott hátra Salamonnak.

Azután hogy a császár visszatért, megtörtént az összecsapás köztük Mogyoródnál. S mért szaporítsuk a szót? Salamont legyőzték, a németeket és a cseheket leverték. Salamon, amikor rádöbbent, hogy őt és az övéit legyőzték, futásnak eredt, Szigetfőnél átkelt a Dunán, majd ezt követően Mosonba vette be magát. A mogyoródi csatában azonban nemcsak németek és csehek estek el, hanem az ország katonaságának nagyobb része is elpusztult.

61. Salamon tehát, félve unokafivéreitől, egész családjával együtt Stíriába költözött; ott Admont monostorában hagyta a családját,[35] majd visszatért Mosonba azzal a szándékkal, hogy ismét hadsereget gyűjtsön. De mert naponta gyöngébb lett, azoknak a szerencséje viszont sikeresen növekedett, kétségbeesve visszatért a császárhoz, hogy segítségét kérje. És noha seregének megerősítése végett szórta a pénzt, a németek, félve a magyaroktól, nem akarták tőle elfogadni. Ezért feladva minden reményét, visszatért Admontba a királynőhöz, s miután néhány napot együtt töltött vele, szerzetes ruhába öltözve Fehérvárra jött. És amikor unokafivére, László a Boldogságos Szűz templomának előcsarnokában saját kezűleg alamizsnát osztott a szegényeknek, állítólag ott, azok között ő is elfogadta azt. Közben László, amint rápillantott, fölismerte.

László azután, visszatérve az alamizsnaosztásról, szorgalmasan kerestette, s nem azért, hogy ártson neki; ő azonban rosszra számított tőle, s eltávozott onnan az Adriai-tenger irányába, ahol is a Pula nevű városban egészen haláláig szörnyű szegénységben és ínségben tengődve fejezte be életét. Ott fekszik elföldelve is, és egészen haláláig sohasem tért vissza feleségéhez. Sophia királyné pedig, a felesége, a legteljesebb tisztaságban megmaradva, gyakorta látogattatta követekkel a férjét, és tehetségéhez képest pénzt küldött neki, s nem kevésbé kérte, hogy a halála előtt méltóztassék őt meglátogatni. Ő azonban, bár szíve szerint ezt tette volna, mivel nyomasztotta túlzott nyomorúsága, szégyenérzetében megtagadta, hogy útra keljen.

Miután felesége megtudta, hogy eltávozott az élők sorából, noha sok német herceg akart vele házasságra lépni, mindnyájukat visszautasította, földi javait eladatta, és a szegényeknek adományozta. Ő maga apáca lett, és roppant önmegtartóztató életet folytatva költözött el az Úrhoz. Az említett monostorban temették el, s szentként tisztelik.

62. Salamon után pedig három éven át Géza uralkodott, majd meghalt. Vácott temették el, melyet a hagyomány szerint ő alapított.[36]

63. Géza után pedig László uralkodott harminc évig és három hónapig. Váradon nyugszik. Mármost az ő idejében Erdély földjén azon a hegyen, melyet Kerlésnek hívnak, a besenyőket, a magyarok ádáz ellenségeit, akik Magyarország fosztogatása után menekülőben voltak, utolérték, és ugyanezen László király, valamint a magyarok úgy szétverték őket, hogy – a hagyomány szerint – egy sem maradt meg belőlük.

64. Miután pedig László elköltözött az élők sorából, utána Géza király fia, Kálmán uralkodott tizennyolc évig, akinek teste Fehérvárott nyugszik. Ez már püspök volt, és ebből a tisztségből emelték a királyi trónra. Könyves Kálmánnak pedig azért hívták, mert könyvei voltak, amikből püspök módjára olvasta napi imádságait. Ő a dalmát királyságba is küldött hadsereget és meggyilkoltatta Péter királyt, aki a Goszd nevezetű hegyek között szállt szembe a magyarokkal. Ezek között a hegyek között győzték le és ölték meg. Ezért ezeket a hegyeket mind a mai napig a magyarok Petur Goszdiának hívják.

Ennek a királynak a székhelye ugyanis Tinin városában volt. Miután ezt véghezvitte, és a Dalmát Királyságot meghódította, gályákat, szállító hajókat és könnyű dereglyéket bérelt a velenceiektől, s magyarokat küldött rajtuk Apuliába, ahol is elfoglalták Monoplist és Brindisit, e két várost, melyeknek egyes polgárai a velenceiek pártján voltak. Miután ezeket a városokat átengedték a velenceieknek, hogy birtokolják őket, néhány helyen rajtaütésszerűen földúlták Apulia síkságát, és három hónapig ott időztek.

Végül megtértek a hajókhoz, és a tengeren át Dalmáciába tértek vissza, de a magyarok parancsnokát és a magyar király címerét otthagyták a velenceieknél. Ezeket a városokat azután az ifjabb Vilmos, Szicília királya a pisaiak segítségével, ha nagy költségek árán is, éppen hogy visszaszerezte.

65. Kálmán után pedig Béla uralkodott, tizenegy évig és két hónapig. Fehérvárott hantolták el.

66. Béla után pedig Géza uralkodott húsz évig. Végül meghalt, és Fehérvárott temették el.

67. Őutána István uralkodott tizenegy évig és kilenc hónapig. Uralkodása alatt László herceg fél éven át bitorolta a királyságot és a magyar koronát. Fehérvárott temették el.

68. Őutána István, a fivére bitorolta a koronát öt hónapig és öt napig; végül azonban legyőzték. Ebben a csatában az ország sok nemesét megölték, ő pedig elűzve a királyságból Zimonyba ment, ahol be is fejezte életét. Fehérvárott nyugszik.

69. Utána viszont a görög Béla uralkodott, akit Becse és Gergely hosszabb ideig ott tartottak a görög császárnál. Mármost ez üldözte a rablókat és az útonállókat, és ő vezette be a kérvényekkel történő folyamodást, amint az a császári és pápai udvarban szokás. Fehérvárott nyugszik elhantolva.

70. Béla után pedig fia, Imre uralkodott.

71. Ez után András, a nagy hatalmú és híres király uralkodott. Ő ellátogatott a Szentföldre is, ahol a keresztény hercegek egyöntetűen vezérré választották, s a magyarokkal és a székelyekkel megfutamította a babiloni szultán seregét. Ezt követően az asszírok és más népek a hadával együtt, sokféle megtiszteltetésben részesítették, majd igen nagy dicsőséggel tért vissza Magyarországra.

72. Utána viszont Béla, a fia uralkodott; Esztergomban a minoriták templomában temették el. Mármost az ő uralkodásának napjaiban a mongolok, vagyis a tatárok három oldalról behatoltak Magyarországra, ötszázezer fegyveressel, s ráadásul még negyvenezer századossal és tizedessel. Az említett király a Sajónál szállt szembe velük, s az Úr 1241. évében vereséget szenvedett tőlük. Itt az országnak csaknem teljes hadserege megsemmisült, s maga Béla király is a tengerhez menekült előlük. S miután a tengertől visszatért, Frigyes, Ausztria hercege haddal támadt rá. Ezt a magyarok Bécsújhely előtt lándzsával szembe szúrva, megölték.

73. Utána István király, a fia uralkodott, aki a cseh királyt, név szerint Ottokárt, aki természetesen csehekkel, valamint osztrákokkal, stájerokkal, brandenburgiakkal és egyéb keverékhaddal jött ellene, a Rábca folyó előtt vitézül megfutamította. Ez Viddin városát is uralma alá vetette, s a bulgár királyt, míg élt, engedelmességre kényszerítette. Végül, eltávozván ebből a világból, a Boldogságos Szűzről elnevezett szigeten,[37] az apácakolostorban nyugszik eltemetve.

74. Ez után fia, harmadik László uralkodott. Ezt az Úr akaratából ugyanis gyermekként koronázták királlyá. Mármost az ő napjaiban Ottokár cseh király, aki a birodalom jogkörébe tartozó több tartományt ténylegesen és jogellenesen bitorolt, és haderőre s hallatlanul nagy hatalomra tett szert, különböző helyeken Magyarország határterületeinek a legnagyobb részét fosztogatta, ám az apja nem állhatott ezért méltó bosszút rajta, mivel váratlan halála megakadályozta ebben. De mert eközben a német hercegek a Habsburg-házból származó Rudolf grófot[38] tették meg a frankfurti gyűlésen királyukká, azzal, hogy foglalja vissza a birodalom jogkörébe tartozó azon tartományokat, melyek hódítás áldozatai lettek, ő a birodalmi hűbérbirtokok visszaszerzőjeként először Ausztriába vonult, amit korábban Ottokár megtámadott és elfoglalt.

Miután hosszabb ideig időzött Bécsben, és a saját tartományait visszakövetelte a csehektől, a cseh király olyan hatalmas és erős hadsereget indított ellene, hogy a német uralkodó habozott a saját erejéből neki ellenállni. Így hát a dicső magyar királyt mint a katolikus anyaszentegyház fiát hívta alázatosan segítségül, s viszonzásképpen örökké tartó barátságra kötelezte magát iránta. Ezenkívül hozzáfűzte, hogy ezzel a tettével természetesen a Római Szentegyháznak is igen nagy szolgálatot tesz. Ha pedig a magyar király bármikor hasonló segítséget kérne tőle, köteles lesz segítségére sietni. S mert László magyar király korábban, mivel még zsenge korú és testben gyenge volt, szívébe és lelkébe temette Ottokárnak az apja és az őellene elkövetett arcátlan jogsértését, úgy döntött, hogy eleget tesz a német uralkodó kérésének.

Kiindult tehát Fehérvár városából, mint Mars isten fia, akinek a konstellációja a fogantatása és a születése napján vitézségben és más természetadta erényekben hatalmat és nagyságot jósolt neki, valamint a Magasságosnak a segedelmében bízva, és őseinek, Szent István, Imre, László királyoknak és szenteknek a könyörgésében és közbenjárásában reménykedve. A királyi felségjelvényt fölemelte, s hadseregével Mercheggnél csatlakozott Rudolfhoz, aki úgy várt a megérkezésére és a segítségére, mint az Istenére. De mert Rudolf hadserege a nehéz fegyverzete miatt mozgásban lassú volt, és nagyon félt szembeszállni egy olyan erős sokasággal, melyet a hír szerint Ottokár a zsoldjába fogadott, ezért habozott fölvonulni és ellene indulni. László király pedig, amikor látta ezt, és tudomására jutott, hogy Ottokár csatára készül, valamint hogy tábort ütött Stillfrid vára körül, a Morava folyó mellett, a cseh sereg közelébe vonult, és minden oldalról körbezárta. Azután a lovaikat és őket magukat a király magyarjai és kunjai nyilaikkal sebeket osztva úgy tönkreverték, hogy Milota, Ottokár hadseregének a fővezére, akiben a seregnek a zöme különösképpen bízott, mivel nem volt képes ellenállni a magyarok támadásának és nyilainak, övéivel együtt megfutamodott, majd őt követően a lengyel zsoldosok is, otthagyva a csatarendet, menekültek a csehekkel együtt. A kunok pedig ezen csatározások közben a cseh királynak és hadseregének málháit és hadifelszerelését dúlták föl és rabolták szét.

Mármost ebben az ütközetben Ottokár királyt, aki elvesztette a fejét és megzavarodott, a hadseregében ténferegve elfogták és meggyilkolták. Fiát pedig, Miklós herceget fogolyként Magyarországra hurcolták, más fogoly bárókkal, grófokkal és számtalan katonával együtt. A halottak számát pedig az említett csatában csupán az isteni bölcsesség tudta volna számba venni. Mármost Rudolf, a német-római császár az övéivel együtt csak állt és szemlélte a történteket. E győzelem megszerzése után a német király László királynak köszönetet mondott, mert azon a napon őáltala nyerte vissza Ausztriát és Stíriát.

Így hát László király győzedelmesen visszatért a hadseregével, a német király pedig Ausztriában maradt. Ez volt László király első győzelme, melyet az isteni kegy ifjúsága idején neki juttatni méltóztatott. Ebben a hadseregben pedig azon a napon Renold gróf, Renold fia a Basztecs nemzetségből vitézül és keményen tartotta a király zászlaját, de ott álltak uruk, a király mellett ennek fivérei, András, Salamon és László, valamint a magyar királyság más előkelőségei, oly megszámlálhatatlanul sokan, mint az ég csillagai. Mármost, hogy emlékezetessé váljék László királynak ez az oly dicső és diadalmas győzelme, a cseheknek, a lengyeleknek és a morváknak örökös szégyenére és gyalázatára a pajzsokat és a zászlókat a fehérvári székesegyházban, a királyság székhelyén a falra fölfüggesztve mindörökre őrzik.

75. László királynak ifjú korában egy másik bámulatos csatája is volt, mégpedig a kunokkal, melyet az előbbi csatához szokás hasonlítani. Minthogy a kunokat Béla király, a király kegyes emlékezetű nagyapja hozta be először Magyarországra, s később úgy elszaporodtak, mint a föveny. Magának Béla királynak is szándéka volt az egyes megyékbe széttelepíteni őket, de hogy ezt sohasem merte megtenni, annak oka az attól való félelem volt, hogy az országot kár éri általuk.

A hagyomány szerint István király, László derék emlékezetű apja is ugyanezt tervezte velük, de az említett óvatosságból visszafogta szándékát. Ám a dicső, bátor és nagyratörő László király, amikor értesült róla, hogy maguk között álnokságot terveznek ellene, oly vitézül rájuk támadt, hogy abban a csatában kemény vereséget szenvedtek, igen sokan elpusztultak közülük, mások pedig, feleségüket, gyermekeiket és minden ingóságukat hátrahagyva, a barbár népekhez menekültek. Néhányan viszont, akik visszamaradtak, a király parancsai előtt úgy meghunyászkodtak, hogy szívük félelmében alig mertek a király szemébe nézni. Mármost ebben a csatában a kunok meggyilkolták az Aba nemzetségbeli Olivért, Pata fiát; Andrást, Lőrinc fivérét, az igmándi Miklós gróf fiát; Lászlót, a miskolci Panyit gráf fiát, valamint Demetert, a Rosd nemzetségbeli kis Mihály fiát.

.
A jövevény nemesekről

76. Mivel a tiszta Magyarországnak csupán száznyolc nemzetsége van és nem több, lássuk, honnan származnak azoknak a nemzetségei, akik Itáliából, Németországból vagy más helyekről telepedtek le. A Turul nembeli Géza fejedelem ugyanis, akinek a hagyomány szerint a magyarok közül az égiek először sugalmazták, hogy vegye föl a katolikus hitet és keresztséget, mert kezét emberi vér szennyezte be, nem volt alkalmas egy ilyen hatalmas népet a hitre téríteni, noha ő maga és a házanépe szent Adalbert által részesült a keresztség kegyelmében. Mégis az égi trónról szózat érkezett hozzá, hagy mondjon le erről a gondolatról, mivel a Magasságosnak a kegye mindezek véghezvitelét a tőle születendő Istvánnak rendelte.

Miután ezt meghallotta, nem mulasztott el megtenni mindent, amit tudott, és amit tennie kellett népe megtérítése érdekében, a prágai Szent Adalbert püspök rendelkezésének megfelelően. Elküldötte tehát hírnökeit a keresztény vidékre, hogy mindenkinek adják tudtul kívánságát. Ezt hírül véve, sok gróf, katona és nemes jött hozzá a keresztények földjeiről; sokan közülük az Isten iránti szeretetből, hogy a fejedelmet megsegítsék azon pogányok ellen, akik nem fogadnák el a hitet, mások viszont, mert a pogányoktól és azok üldözésétől megszabadultak. A nép ugyanis, amíg pogányságban élt, kegyetlen üldözője volt a keresztényeknek.

77. Akkor, ebben az időben jött Géza fejedelemhez Tanbergi Tibold gráf, akit Graf Tiboldnak neveztek, ezért nemzetségéből egyeseket mindmáig egyszerűen Grafnak hívnak. Tőle származnak a Babocsaiak. Ezek így hát Németországból valók.

78. Ezután jött Hunt és Pázmán, két vér szerinti testvér, páncélos vitézek, akik Svábországból erednek. Ezek katonáikkal együtt Magyarországon át a tengeren túlra igyekeztek. Géza fejedelem visszatartatta őket, s később Szent István királyt a Garam folyónál, német szokás szerint, lovagi karddal övezték fel.

79. Ezután jött Vecelin gróf Wasserburgból. Somogyban ez gyilkolta meg Koppány vezért. Utódait Dákoknak hívják.

80. Ezután Wolfer jött fivérével Hedrickel, valamint negyven páncélos lovaggal Vildoniából. Ez szálláshelyül a Güssing hegyet kapta, ahol favárat, majd azután szerzetes kolostort építtetett, amelyben halála után eltemették. Tőle származik a Héder nemzetség.

81. Utána jött a lébényi Pot, akit más néven Ernistusnak hívtak. Ez sok katonával jött Magyarországra. Tőle származik az altenburgi Konrád gróf.

82. Később azután, Péter király idejében jött Keled és Gut, két fivér, akik sváb nemzetségből származtak. Szülőhelyük Stauf vára volt.

83. Őutánuk a friedburgi Altman jött, egy páncélos vitéz Türingiából. Tőle származnak a Balogok.

84. Ezután, Kálmán király idejében jött Olivér és Ratold az apuliai királyságból. Casertából erednek.

85. A Zsámbokiak pedig champagne-i grófoktól, Franciaországból származnak.

86. A Becse és a Gergely nemzetség hasonlóképpen Franciaországból ered, a Cornesnek nevezett Guillelmus családból.

87. A Buzád nemzetség pedig Meissenből ered, a wartburgi kerületből való nemesek.

88. A Hermány nemzetség pedig Nürnbergből való, eléggé nemesek, Gizella királynővel együtt jöttek.

89. Azok viszont, akiket Bogáthnak és Radványnak neveznek – nos, ezek nemzetsége Csehországból származik.

90. Hasonlóképpen azoké is, akiket Ludanynak hívtak.

91. Simon grófnak és fivérének, Mihály grófnak a nemzetsége pedig, akiket Martinsdorfiaknak neveznek, III. Béla fiának, Imre királynak a napjaiban Constantia királynéval, Aragónia királyának a lányával, Imre király feleségével együtt jött igen pompás körülmények között az országba, derék lovagokat és igen díszes kíséretet hozva magával. Nemzetségük egy bizonyos nagy hatalmú gróffal, lévén rá jogos és vitathatatlan oka, állandóan harcban volt, végül – a hagyomány szerint - ez ellen a gróf ellen sereget gyűjtve folytatta a harcot. Ebben a harcban az említett nagy hatalmú grófot az atyjuk, Simon, mármint Simon gróf és Mihály gróf apja – és nagybátyjuk, Bertramus foglyul ejtették és megölték. Mármost ezt követően Simon és Bertramus ellenségeskedést vontak magukra, s ezért az említett királynővel együtt elsőként jöttek Pannóniába.

Imre király, mivel hallott jellemük nemes voltáról, örömmel befogadta, s mint az köztudott, Magyarország különböző részein nagy és dús birtokokkal ruházta föl őket. Mivel pedig ennek a már többször említett nemzetségnek a hispániai királyságban több vára van, közöttük pedig a fő várat Boiótnak hívják, ezért az említett grófok és elődeik az első szálláshelyüket Nyergesújfalu környékén Bajótnak nevezték el. Ugyancsak az ő nemzetségük a pajzsán sast visel, amit más lovagok, Hispánia grófjai nem mernek viselni, mégpedig azért nem, mert a tuniszi szultán seregét, aki Maiorca és Minorca szigetét hajóival megtámadta és elfoglalta, miközben az aragóniai király többi lovagjai alulmaradtak, a hagyomány szerint az ő nemzetségük űzte ki. Ezért a király és a katonatanács határozatban rendelte el, hogy korábbi címerüket, mely mindenféle alak nélküli egyszínű piros volt, sasra változtassák.

Constantia királyné magával hozta Simonnak és Bertramusnak a nővérét is, név szerint Totát, aki annyira jó alakú és szép volt, hogy abban az időben alig volt hozzá hasonló. Ezt a hajadont pedig Benedek herceg, Konrád fia vette feleségül, és Martinsdorf helységet kapta Imre királytól és Constantia királynétól hozományul.

92. Ezenkívül III. István király idejében Magyarországra jött egy Gottfried nevű lovag Meissen vidékéről, akitől Keled fiainak, Fülöpnek, Lászlónak és Gergelynek nemzetsége származik. Ez a Gottfried nemes származású volt ugyan, tudniillik a hersfeldi gróf fia, de a frankfurti udvarban, amikor császárt kellett választani, miután zavargás támadt, állítólag megölte a türingiai őrgrófot, és ezért futásban keresve menedéket, István királyhoz jött oltalomkérőként, akitől ellenségei követelték is vissza. De mert István király nem szolgáltatta ki ellenségeinek, Németországban fő és jószágvesztési határozatot hoztak ellene, s így szándéka ellenére Magyarországon maradt. Később a király egy hadsereg élén a bosnyák fejedelem ellen küldte, akit legyőzött, s miután a királyhoz visszatért, a továbbiakban kegyesen bántak vele.

93. A Csákányi Miurk, fivéreivel, Vencellel és Jakabbal együtt, akik a morva hercegek leszármazottai, szintén új lakói Magyarországnak; IV. Béla királyhoz rokonság fűzi őket.

94. Költöztek ezenkívül mind Géza fejedelem, mind más királyok idejében csehek, lengyelek, görögök, besenyők, örmények is az országba, és csaknem minden idegen népből, ami az ég alatt van, akik a királyoknak vagy a királyság más urainak szolgálva tőlük hűbérbirtokot szereztek, s idővel elnyerték a nemességet is. Ezek nevét jelen könyvemben fáradságosnak tartottam összegyűjteni.

95. De mert egyeseket érdekel, hagy kik az udvarnokok, a várjobbágyok, valamint más cselédek, szabadosok és rabszolgák, akikkel csaknem tele van Magyarország, s hogy honnan származnak, érdemesnek tartottam jelen művemhez hozzácsatolni.[39]

Úgy történt, hogy miután a magyarok Pannónia birtokbavételét követően, a népek szokásjogát követve némely foglyokat, akik ellenálltak, lettek légyen pogányok vagy keresztények, meggyilkoltak, a foglyok közül azokat, akik vitézek voltak, magukkal vitték a csatába, s valamelyest magából a zsákmányból is részeltették őket, másokat viszont rabszolgává téve, különböző szolgálatok céljából saját sátraik körül volt szokásuk tartani. Ezek a foglyok csak az állattartásból és zsákmánylásból tartották fönn magukat, mint a kunok. Majd később hogy fölvették a hitet és a keresztséget, a római egyház, miután Krisztust megismerték, Géza fejedelemnek és Szent István királynak – a hagyomány szerint – szigorúan elrendelte, hogy hagyjanak föl a zsákmánylással, a keresztény foglyokat pedig ezentúl hagyják meg korábbi szabadságukban, mivel sok előkelő van a foglyok között. De mert az ország igen tágas volt, ugyanakkor híján volt az embereknek, s az egész közösség nem is értett egyet ezzel a pápai döntéssel, a pápa később úgy rendelkezett, hogy a foglyok műveljék a földet, s a föld terméséből éljenek, mint ahogy a többi keresztény. Ezért azok a foglyok, akiknek nem volt földjük, vállalták, hogy saját akaratukból annyi adót fizetnek, amennyit uraik kiróttak rájuk.

96. Idő múltával pedig, miután a hit megerősödött, az ország előkelői, minthogy kényelmesen akartak élni, és számtalan foglyuk volt, nem engedték, hogy ezek szabadokként távozzanak fölük, mint ahogy a pápa akarta, hanem udvaruk szolgálatára rendelték közülük azokat, akiket honi nyelven udvarnokoknak neveztek. A szolgálatnak ezt a fajtáját azonban, noha abban az időben az ország több nemese elrendelte foglyai számára, Kálmánnak, Géza király fiának az idejében eltörölték. Ő azt akarta, hogy ilyenfajta szolgái a foglyai közül csak neki legyenek, valamint a püspököknek, akiket a foglyai közül megajándékozott. És hogy a nemesek közössége ne nehezményezze az ilyesféle tilalmat, az ország nádorának, akit a nemesek érdekében választanak, a király átengedte saját udvarnokait. De mert a magyarok, újdonsült keresztények lévén, nehezen viselték a hit terhét, mivel le kellett szokniok a zsákmányszerzésről,nehéz munkákat és súlyos terheket róttak ki a foglyaikra, ami nem tetszett a püspököknek, és ezek az ő érdekükben szót emeltek a pápánál.

A pápa pedig, meghallván a püspökök hangos panaszszavát, miután a nála járó hírnököktől érdeklődött Szent István király dicséretes életéről, a hagyomány szerint ezekre a szavakra fakadt: „Én az apostol utóda vagyok, ő azonban igazi apostol. Ezért rábízom, hogy országának egyházait belátása szerint irányítsa, és hagy egyedül ő birtokolja az általa kiváltott foglyokat.” Ezért Szent István kiváltott mindenkit, akiket a magyarok körében föllelhetett, kivéve azokat, akiket az ország nemesei az egyházak birtokába adtak. Közülük egyeseket saját váraiba rendelt enyhébb szolgálatra.

97. A várjobbágyok pedig szegény nemesek, akik fölkeresték a királyt, s az földet juttatott nekik a várhoz tartozó földekből, hogy a vár hűbérbirtokát és a várat védelmezzék háború idején.

98. Ugyanezen foglyok közül egyeseket cselédeknek rendeltek, akiket azután Kálmán király oly sokfélékké tett.

Szent István király azt is rendeletbe adta, hogy a cseléd, ha meg akarja váltani, száz bizánci aranyon váltsa meg magát és a háza népét, ha azonban nem volna felesége és családja, saját személyét huszonnégy bizánci aranyon, vagy ugyanannyit érő szolgálattal váltsa meg. A magyarok ugyanis csak vonakodva engedték meg a királynak, hogy kiváltsa a foglyaikat, de Szent István király és a püspökök kényszerítették őket.

99. Itt a foglyok közül csak azokról írunk és tárgyalunk, akik keresztény népből estek fogságba, azokról viszont, akik barbár népből származtak, a pápa semmit sem szólt; az apostoli szentszék ugyanis azt akarja, hogy a pogányok alávetettjei legyenek a keresztényeknek. Ezért ezeket a foglyokat uheg-eknek nevezik. Az egyház ugyanis minden egyes magyarnak megengedte, hogy ilyeneket birtokoljon és magánál tartson.

Fordította BOLLÓK JÁNOS

[Jegyzetek]

KÉZAI SIMON: A MAGYAROK VISELT DOLGAI

Kézai Simon Gesta Hungaroruma az első fennmaradt teljes magyar krónika. Határozott koncepciójú, tudatosan szerkesztett mű: az ajánlás után a hun, majd a magyar nép történetét tárgyalja, ezt a bevándorolt családokról és a szolgáló népekről adott áttekintés egészíti ki. (A hun történet szerzőségét egyesek az 1272-ig működő Ákos mesternek tulajdonítják, a magyar résszel kapcsolatban pedig vitatott, hogy Kézai kivonatolt-e másokat vagy az ő műve maradt fenn kivonatosan.) Történelemszemléletére – előzményeivel szemben – a nemesség jogegyenlőségének hangsúlyozása és bizonyos idegenellenesség jellemző.
Irodalom: SZŰCS Jenő, Társadalomelmélet, politikai teória és történetszemlélet Kézai Simon Gesta Hungarorumában. Századok, 1973. 569-641, 823-873. Latin kiadása: SRH I. 129-194; magyar fordítása: A m. középkor irodalma, 115-163.

[1] IV. (Kun) Lászlóról van szó, az 1204-ben megkoronázott III. László ugyanis ötéves korában, 1205-ben meghalt. Őt nem sorolja Kézai a tényleges királyok közé. A 74. fejezetben ugyancsak III. Lászlóként említi urát.

[2] Kézai minden bizonnyal járt az említett helyeken, műve alapos hely- és nyelvismeretről tanúskodik.

[3] Orosius az 5. században élt, Ottó császár a tizedikben, így az utóbbinak semmiképpen nem kedvezhetett. Kézai nem közvetlenül idézi Orosiust, hanem Jordanes Geticájából (6. sz.).

[4] Szent Ágoston felosztása szerint a világtörténelem korszakai: 1. A teremtéstől Noéig 2. Noétól Ábrahámig 3. Ábrahámtól Dávid királyig 4. Dávid királytól a babiloni fogságig 5. A babiloni fogságtól Krisztus születéséig 6. A megváltástól az utolsó ítéletig.

[5] Viterboi Gottfried (1125 k.-1192 k.) Pantheon c. világtörténete előszavában utal Josephus Flaviusra (37-95 k.) és Orosiusra. Mellettük. Sevillai Isidor (570 k.-636) Krónikájára, a vizigótok és a vandálok történetére gondol Kézai.

[6] Helyesen: 201. esztendőben.

[7] Egyiptomban, a Nílus deltájánál is volt egy Babilon nevű város, ill. erődítmény. Erre gondolhatott Kézai.

[8] Az Azovi-tenger ókori neve.

[9] Az Urál-hegység.

[10] Grúzia.

[11] A Kaspi-tó.

[12] 1 stadion kb. 185 m.

[13] Valójában 375-ben.

[14] A társadalmi egyenlőtlenség eredetének kérdése merül itt fel. Kézai megoldásának francia párhuzamaira Szűcs Jenő mutatott rá.

[15] Kitalált személy.

[16] Nálunk ismertebb változata Detre, I. Theodoricus gót királlyal (419-451) azonosítható. A kronológia persze nem köti Kézait, ld. még a 23. jegyzetet.

[17] Sicambria város neve a germán sicamber néptörzs nevével függ össze, amit Kézai önkényesen azonosít az Óbuda melletti római romokkal.

[18] Szent Zsigmond király (516-523).

[19] A nyugat-római birodalom hadvezére III. Valentinianus (425-455) császár alatt.

[20] A catalaunumi csatáról van szó (451). Belvider bizonytalan azonosítású helynév. (Catalaunumot Kézai is – többi krónikásunkhoz hasonlóan – a katalánokkal azonosította.)

[21] Ennek az etimológiának természetesen semmi alapja nincs.

[22] Ünnepük október 21-én van, jelentős hazai kultuszuk összefügg az Attila-hagyománnyal.

[23] A longobárdok a hunok után egy évszázaddal törtek be Itáliába, Kézai viszont a hun történetet a longobárdok Pannóniából való távozása utánra tette (a világkrónikákban ugyancsak hunoknak nevezett avarok idejére).

[24] Kézai bizonyára saját útiélményeiből teremtette meg a hunok dél-itáliai kalandozását.

[25] Szvatopluk marva fejedelem (870-894).

[26] I. (Nagy) Ottó (936-973). I. Lothar (844-855) halála után fiai, II. Lajos Itáliát, II. Lothar Lotharingiát, Károly Burgundiát és Provence-ot kapja. Antonius Durus ismeretlen.

[27] Ld. Anonymus 15. fejezet.

[28] Vratiszláv morva herceg (921).

[29] I. Konrád (911-918).

[30] Ulrik augsburgi püspök (924-973).

[31] András, Béla és Levente a megvakított Vazul fiai voltak.

[32] III. Henrik német császár (1039-1056).

[33] Florum Paiur verloren Bayerből.

[34] A rosaccói kolostort később alapították.

[35] Az 1120-ban épült admonti kolostorban egy másik Zsófia, II. Béla lánya élt. (Ld. levelét bátyjához, II. Géza királyhoz, a Hivatalos és magánlevelek a 11-14. századból fejezetben.)

[36] A krónika ettől kezdve IV. László koráig igen kivonatos és sok helyen pontatlan.

[37] A mai Margitszigeten.

[38] Habsburg Rudolf (1276-1282), a dinasztia megalapítója, a morva mezei csata eredményeképpen tudta magához ragadni a hatalmat.

[39] Az itt következő fejezet a középkori társadalomtörténet jelentős forrása.

2 megjegyzés:

OG2013. október 13. 22:29
Kedves Blogger!
Ez a lap az ELTE Régi Magyar Irodalom Tanszékének "Sermones compilati" című honlapjáról lett kimásolva. Általában nagyon örülünk, ha az általunk közzétett anyagot olvassák, használják, de azért szívesen vesszük, ha a kölcsönzésről értesítenek minket, esetleg engedélyt kérnek rá. Kölcsönzés esetén minden esetben kérjük, hogy az eredeti helyet nevezzék meg, és helyes bibliográfiai adatokkal azonosítsák.
VálaszTörlés
Válaszok
Pulai Éva2013. november 14. 2:42
Kedves OG!

Köszönöm szépen udvarias jelzését, segítségét abban, hogy járjunk el legközelebb helyesebben.
Bár nem pontosan értem, mit nem tettünk jól (az előzetes jelzés valóban elmaradt, elnézést a figyelmetlenségért, de megpróbáltam korrekt módon jelezni az oldal címét, URL címét...). A cikk alatt ott van (eddig is ott volt) a forrás megjelölése:

Sermones Compilati – Eötvös Loránd Tudományegyetem Régi Magyar Irodalomtudományi Intézet

És az oldal fellelhetősége is:

http://sermones.elte.hu/szovegkiadasok/magyarul/madasszgy/index.php?file=103_125_KezaiSimon

Ha ez nem elég, segítséget kérnék, mivel tehetném teljesebbé a hivatkozást.
Azért ügyeltem a pontos másolásra, mert minden link és nyíl, az Önök oldalára irányítja az olvasót.
Azért a tartalomjegyzéket tettem fel, hogy bár itt látja az olvasó, hogy mit olvashat el a Szöveggyűjteményben, de a mutató link, már önök oldalára irányítja az olvasókat.

Köszönettel és üdvözlettel:
Pulai Éva
VálaszTörlés
Válaszok

Megjegyzés hozzáadása

ÍRÁSKÉP

2012. február 21., kedd

Kézai Simon A MAGYAROK VISELT DOLGAI (Bollók János)

Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez – Középkor (1000-1530)

A Szöveggyűjteményről
Tartalomjegyzék

I. Latin nyelvű irodalom

II. Magyar nyelvű irodalom

Kézai Simon
A MAGYAROK VISELT DOLGAI

Sermones Compilati – Eötvös Loránd Tudományegyetem Régi Magyar Irodalomtudományi Intézet

http://sermones.elte.hu/szovegkiadasok/magyarul/madasszgy/index.php?file=103_125_KezaiSimon

2 megjegyzés:

2012. február 21., kedd

Kézai Simon A MAGYAROK VISELT DOLGAI (Bollók János)

Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez – Középkor (1000-1530)

A SzöveggyűjteményrőlTartalomjegyzék

I. Latin nyelvű irodalom

II. Magyar nyelvű irodalom

Kézai SimonA MAGYAROK VISELT DOLGAI

Sermones Compilati – Eötvös Loránd Tudományegyetem Régi Magyar Irodalomtudományi Intézet

http://sermones.elte.hu/szovegkiadasok/magyarul/madasszgy/index.php?file=103_125_KezaiSimon

2 megjegyzés:

A Szöveggyűjteményről
Tartalomjegyzék

Kézai Simon
A MAGYAROK VISELT DOLGAI