Szerény kis életemben nem sok nagy fordulat volt. Az
első s egyben a legdöntőbb tizenkét éves koromban esett meg velem.
Földes konyhánk picinyke hátsó ablakán bámultam ki a messzi hómezőre, a
szűk ablakpárkányra könyökölve. Mikor hosszas szemlélődés után
visszazökkentem a konyha valóságába, észrevettem, hogy könyököm alatt
egy puhafedeles könyv simul, a kalendárium. A kis ablak fényénél
lapozgatni kezdtem, és Petőfi egyik versére akadtam benne, A puszta
télenre. Olvasni kezdtem. Elolvastam egyszer, kétszer, elolvastam
tízszer, hetekig olvastam, s minden éjjel a „kiűzött király”-ról
álmodtam, akinek fejéről leesik „véres koronája”. De nemcsak álmodtam és
ábrándoztam róla, hanem el is indultam abba az irányba, amerre a király
fejéről leesett a korona: Nyugat felé.
Persze nem volt ez a menetelés megtorpanás nélküli. Sokszor összeakadtak lábaim, sokszor orra buktam. Már elkerültem a pusztáról, de még túlságosan zárt világban éltem: a kézzel tapintható és fogható dolgok között éreztem jól magam. És akkor történt velem a második csoda. A gimnázium padjaiban találkoztam az édes Berzsenyivel. Minden verse elandalított, fölemelt. A közelítő tél első versszaka pedig egyszerűen rabigába döntött, és nem tudtam megmagyarázni magamnak, miért. Hiszen künn a tanyán örökös hervadás, lombhullás, tarlott bokrok és mezők között éltem, de sohasem éreztem azt a megrendülést, mint amikor mormogni kezdtem:
„Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.”
Sok-sok kínlódás után ébredtem rá, hogy van valami e sorok mögött, valami nagy titok, amit kutatni érdemes, amin tépelődni gyönyörűség.
Aztán jöttek az évek, kedves Babits Mihály, jöttek könyörtelenül, erőltetett menetben. Sok új igazságot ismertem meg, olyan igazságokat, amelyek ellen józan eszem ösztönösen berzenkedett, de mégis kénytelen voltam tényként elfogadni őket, mert általánosan elismert igazságként érvényesültek. Nem akarom én levelemben, keves Babits Mihály, pedagógiai gondjaimmal untatni, csak egy területet érintek, amely Önnek is szívügye és versenypályája volt, a líráét. Ez az, ami miatt zavarni merészelem, s veszem azt a bátorságot, hogy királyi trónusa elé járuljak, amelyet jobbja felől az Úr állított Önnek, mert a tőle kapott talentumokkal mint pius poeta jól sáfárkodott. A költészetet gyermekkoromtól kezdve olyannak éreztem és éltem, amilyennek Ön tanította és mutatta: vérre menő édes-halálos játéknak, lerogyásig tartó küzdelemnek a lényegadó formáért, mely mégis a megéneklendő témából táplálkozik, s az élet valóságához idomulva, a velünk született játék- és mozgásösztönök szerint lüktet, s mint ilyen képes örömöt és bánatot, haragot és szánalmat kelteni bennünk.
De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, kedves Babits Mihály, manapság igazságként tanítják, hogy a líra a szubjektív én spontán megnyilatkozása. Ennyi és nem több. E gondolatot hallottam már tudományos konferenciákon bizonyítani, és láttam modern versekben testet ölteni, amikor is a modern költő icipici szubjektumának icipici mozdulásait próbálta icipici műgonddal papírra vetni, nem formába önteni, hiszen a forma, különösen az igényes forma, nem tartozik a líra lényegéhez. E versecskék éppen olyanok, mint a puhafából és farostlemezből futószalagon készült modern bútorok: pár év elmúltával anyaguk megvetemedik, ócska huzatuk megkopik, és előtűnik a gép gyártotta ócska habszivacs. Javítani már nem lehet, csak szemétre vetni.
És most térek rá annak a nagy eseménynek a fölidézésére, amely e levél megírására indított, arra, hogy régen sejtett igazságomról hitet tegyek Ön előtt, köntörfalazás nélkül, egyszerű szóval. Nos, ez a nagy esemény az Ön kis esztergomi házának kertjében történt velem. Barátaimmal mentem oda, az Ön kötetével a kezemben, s ott az evidencia fokára emelkedett régi sejtésem. A versnek igaznak és szépnek kell lennie, amilyen igaz és szép az esztergomi kis ház, az esztergomi kert. Igaznak olyan értelemben, hogy valami igazról kell szólnia, és szépnek olyan értelemben, hogy az igazat szépen kell elmondania, az igaz természetének megfelelően. Amiként a kis ház szobáinak csínja, színe, íze és hangulata van, s minden zuga emberséget áraszt, amiként a kis kert minden fűszála, fája, bokra és virága dallamot dúdol és ritmusra ring, akként lélegzik, érez, énekel és lüktet a vers is, amely az anyagi és emberi természet részeként él és éltet. Az ilyen vers, mivel anyaga testem és lelkem anyagával rokon, örömre és bánatra fakaszt, kétségbeesésemben fölemel, féktelenségem idején béklyót vet rám. Kedves estéli óráimban illatok, ízek, színek, ritmusok és dallamok zuhatagában füröszt, és mély álomba ringat.
Kedves Babits Mihály, talán egy évvel ezelőtt került a kezembe egy cikk. Nem tudom, milyen lapban, azt sem, ki írta. Szerzője arról siránkozott, hogy a híres magyar költészet, az élő nagy magyar költészet sehol sincs már. Az új költők kötetei ott porosodnak a könyvesboltok polcain, nem olvas már verset a magyar ember, s nem a verstől várja már élte fordulását. Az Ön kertjében sétálva, s az Ön verseit olvasva, az a hitem támadt, hogy nem a ma emberében van a hiba, ha nem kíván mai verset olvasni, hanem a ma versében, amelyet nem lehet olvasni. Az olvasó ősi igénye, hogy valami szépet és jót akar megtudni, ám sok mai vers nem képes eme ősi igényt kielégíteni: nem mond semmi fontosat, s azt is csúnyán mondja. Mint ahogyan nem kívánunk ócska szövetből készült, rossz szabású vagy éppen rongyos öltönyt hordani, mint ahogyan nem óhajtunk romlott nyersanyagból rosszul elkészített ebédet fogyasztani, és nem fordulunk csúnya nő után, éppen úgy nincs gusztusunk ahhoz, hogy semmitmondó, dadogó verset olvassunk.
Ön írta, kedves Babits Mihály, hogy „Nagyon is merész / kezekkel téptük a kényes leány / hegedű-testét”. Sajnos, ma már nincs a lírának „hegedű-teste”, de még „szent fája” sem, legfeljebb „fatuskó-teste”, melyet csak püfölni lehet, mert tompa kábultságra kárhoztatva életképtelen: gondolat, lüktetés, szín és dallam nem ébredhet benne. Nem úgy ír már verset a költő, ahogyan ön írt egykor. Amiként évről évre szépítgette, kedves Babits Mihály, kis házát, úgy szépítgette verseit is. Ez az építő tevékenység, meg kell mondanom, tetszik nekem. Rombolni könnyen és gyorsan lehet, ám építeni lassan és nagy erőfeszítések árán. A háború után nyolc évig temettük földünkön a bombagödröket, hogy szánthassunk és vethessünk. Rombolni és tagadni könnyű. Akik csak tagadnak, s elvetik a gondolatot, a formát és a szépséget, a könnyebb utat választják, s a percnek élnek. Ön, kedves Babits Mihály, ezt sohasem tette. Ön, ha tagadott, állított is. Nemcsak azt tudta megállapítani, hogy mi hamis, de azt is meg tudta mutatni, hogy mi igaz. Úgy tudott forradalmár lenni, hogy sohasem rombolt, de mindig épített. Bocsásson meg, hogy forradalmárnak nevezem. Korábban én sem tartottam Önt forradalmárnak, de mióta fölolvastam az Ön esztergomi kertjében Petőfi koszorúi című versét, azóta magamban csak forradalmárnak nevezem Önt, akinek nevét, ha meghallja, „elsápad a zsarnok” s meghunyászkodik a „süket Hivatal”.
És éppen ez az, kedves Babits Mihály, amiért úgy döntöttem, hogy írok Önnek. Részint szeretnék köszönetet mondani azért, mert megerősített gyermekkori hitemben, abban, hogy a költészet szent dolog, részint bocsánatot is szeretnék kérni Öntől azokért az igaztalan vádakért, amelyekkel Önt oly sokszor illették. Csak a tévedés számlájára tudom írni azt, hogy önt olykor a valóságnak hátat fordító, „az elefántcsonttoronyban” elzárkózó költők közé sorolták. Ha igaz az, amit az Ön méltó utóda, Nagy László ír: „Ha van pártatlan ítélet a költőről: az a verse”, akkor ön megtartó és megújító egy személyben. Köszönöm, hogy meghallgatott.
Persze nem volt ez a menetelés megtorpanás nélküli. Sokszor összeakadtak lábaim, sokszor orra buktam. Már elkerültem a pusztáról, de még túlságosan zárt világban éltem: a kézzel tapintható és fogható dolgok között éreztem jól magam. És akkor történt velem a második csoda. A gimnázium padjaiban találkoztam az édes Berzsenyivel. Minden verse elandalított, fölemelt. A közelítő tél első versszaka pedig egyszerűen rabigába döntött, és nem tudtam megmagyarázni magamnak, miért. Hiszen künn a tanyán örökös hervadás, lombhullás, tarlott bokrok és mezők között éltem, de sohasem éreztem azt a megrendülést, mint amikor mormogni kezdtem:
„Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.”
Sok-sok kínlódás után ébredtem rá, hogy van valami e sorok mögött, valami nagy titok, amit kutatni érdemes, amin tépelődni gyönyörűség.
Aztán jöttek az évek, kedves Babits Mihály, jöttek könyörtelenül, erőltetett menetben. Sok új igazságot ismertem meg, olyan igazságokat, amelyek ellen józan eszem ösztönösen berzenkedett, de mégis kénytelen voltam tényként elfogadni őket, mert általánosan elismert igazságként érvényesültek. Nem akarom én levelemben, keves Babits Mihály, pedagógiai gondjaimmal untatni, csak egy területet érintek, amely Önnek is szívügye és versenypályája volt, a líráét. Ez az, ami miatt zavarni merészelem, s veszem azt a bátorságot, hogy királyi trónusa elé járuljak, amelyet jobbja felől az Úr állított Önnek, mert a tőle kapott talentumokkal mint pius poeta jól sáfárkodott. A költészetet gyermekkoromtól kezdve olyannak éreztem és éltem, amilyennek Ön tanította és mutatta: vérre menő édes-halálos játéknak, lerogyásig tartó küzdelemnek a lényegadó formáért, mely mégis a megéneklendő témából táplálkozik, s az élet valóságához idomulva, a velünk született játék- és mozgásösztönök szerint lüktet, s mint ilyen képes örömöt és bánatot, haragot és szánalmat kelteni bennünk.
De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, kedves Babits Mihály, manapság igazságként tanítják, hogy a líra a szubjektív én spontán megnyilatkozása. Ennyi és nem több. E gondolatot hallottam már tudományos konferenciákon bizonyítani, és láttam modern versekben testet ölteni, amikor is a modern költő icipici szubjektumának icipici mozdulásait próbálta icipici műgonddal papírra vetni, nem formába önteni, hiszen a forma, különösen az igényes forma, nem tartozik a líra lényegéhez. E versecskék éppen olyanok, mint a puhafából és farostlemezből futószalagon készült modern bútorok: pár év elmúltával anyaguk megvetemedik, ócska huzatuk megkopik, és előtűnik a gép gyártotta ócska habszivacs. Javítani már nem lehet, csak szemétre vetni.
És most térek rá annak a nagy eseménynek a fölidézésére, amely e levél megírására indított, arra, hogy régen sejtett igazságomról hitet tegyek Ön előtt, köntörfalazás nélkül, egyszerű szóval. Nos, ez a nagy esemény az Ön kis esztergomi házának kertjében történt velem. Barátaimmal mentem oda, az Ön kötetével a kezemben, s ott az evidencia fokára emelkedett régi sejtésem. A versnek igaznak és szépnek kell lennie, amilyen igaz és szép az esztergomi kis ház, az esztergomi kert. Igaznak olyan értelemben, hogy valami igazról kell szólnia, és szépnek olyan értelemben, hogy az igazat szépen kell elmondania, az igaz természetének megfelelően. Amiként a kis ház szobáinak csínja, színe, íze és hangulata van, s minden zuga emberséget áraszt, amiként a kis kert minden fűszála, fája, bokra és virága dallamot dúdol és ritmusra ring, akként lélegzik, érez, énekel és lüktet a vers is, amely az anyagi és emberi természet részeként él és éltet. Az ilyen vers, mivel anyaga testem és lelkem anyagával rokon, örömre és bánatra fakaszt, kétségbeesésemben fölemel, féktelenségem idején béklyót vet rám. Kedves estéli óráimban illatok, ízek, színek, ritmusok és dallamok zuhatagában füröszt, és mély álomba ringat.
Kedves Babits Mihály, talán egy évvel ezelőtt került a kezembe egy cikk. Nem tudom, milyen lapban, azt sem, ki írta. Szerzője arról siránkozott, hogy a híres magyar költészet, az élő nagy magyar költészet sehol sincs már. Az új költők kötetei ott porosodnak a könyvesboltok polcain, nem olvas már verset a magyar ember, s nem a verstől várja már élte fordulását. Az Ön kertjében sétálva, s az Ön verseit olvasva, az a hitem támadt, hogy nem a ma emberében van a hiba, ha nem kíván mai verset olvasni, hanem a ma versében, amelyet nem lehet olvasni. Az olvasó ősi igénye, hogy valami szépet és jót akar megtudni, ám sok mai vers nem képes eme ősi igényt kielégíteni: nem mond semmi fontosat, s azt is csúnyán mondja. Mint ahogyan nem kívánunk ócska szövetből készült, rossz szabású vagy éppen rongyos öltönyt hordani, mint ahogyan nem óhajtunk romlott nyersanyagból rosszul elkészített ebédet fogyasztani, és nem fordulunk csúnya nő után, éppen úgy nincs gusztusunk ahhoz, hogy semmitmondó, dadogó verset olvassunk.
Ön írta, kedves Babits Mihály, hogy „Nagyon is merész / kezekkel téptük a kényes leány / hegedű-testét”. Sajnos, ma már nincs a lírának „hegedű-teste”, de még „szent fája” sem, legfeljebb „fatuskó-teste”, melyet csak püfölni lehet, mert tompa kábultságra kárhoztatva életképtelen: gondolat, lüktetés, szín és dallam nem ébredhet benne. Nem úgy ír már verset a költő, ahogyan ön írt egykor. Amiként évről évre szépítgette, kedves Babits Mihály, kis házát, úgy szépítgette verseit is. Ez az építő tevékenység, meg kell mondanom, tetszik nekem. Rombolni könnyen és gyorsan lehet, ám építeni lassan és nagy erőfeszítések árán. A háború után nyolc évig temettük földünkön a bombagödröket, hogy szánthassunk és vethessünk. Rombolni és tagadni könnyű. Akik csak tagadnak, s elvetik a gondolatot, a formát és a szépséget, a könnyebb utat választják, s a percnek élnek. Ön, kedves Babits Mihály, ezt sohasem tette. Ön, ha tagadott, állított is. Nemcsak azt tudta megállapítani, hogy mi hamis, de azt is meg tudta mutatni, hogy mi igaz. Úgy tudott forradalmár lenni, hogy sohasem rombolt, de mindig épített. Bocsásson meg, hogy forradalmárnak nevezem. Korábban én sem tartottam Önt forradalmárnak, de mióta fölolvastam az Ön esztergomi kertjében Petőfi koszorúi című versét, azóta magamban csak forradalmárnak nevezem Önt, akinek nevét, ha meghallja, „elsápad a zsarnok” s meghunyászkodik a „süket Hivatal”.
És éppen ez az, kedves Babits Mihály, amiért úgy döntöttem, hogy írok Önnek. Részint szeretnék köszönetet mondani azért, mert megerősített gyermekkori hitemben, abban, hogy a költészet szent dolog, részint bocsánatot is szeretnék kérni Öntől azokért az igaztalan vádakért, amelyekkel Önt oly sokszor illették. Csak a tévedés számlájára tudom írni azt, hogy önt olykor a valóságnak hátat fordító, „az elefántcsonttoronyban” elzárkózó költők közé sorolták. Ha igaz az, amit az Ön méltó utóda, Nagy László ír: „Ha van pártatlan ítélet a költőről: az a verse”, akkor ön megtartó és megújító egy személyben. Köszönöm, hogy meghallgatott.
Hűséges olvasója, Adamik Tamás
PoLíSz folyóirat, 2005. jún.
Forrás:
Kráter Műhely Egyesület
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése