A hülyeség története

A „hülye” ma hétköznapi szó, és bár pejoratív, azért nagyon nem is erős kifejezés. De nem volt ez mindig így. Utánajártunk a „hülye” történetének.

A napokban kezdett el keringeni a Facebookon a Hülyék tan- és nevelő-intézetének hirdetése, ami 1891-ben jelent meg a Vasárnapi Újságban, és az interneten is elérhető az OSZK gyűjteményéből. A hirdetés mai szemmel és nyelvérzékkel olvasva megmosolyogtató – annak ellenére is, hogy a reklám kétségtelenül eredeti, és maga az intézetigazgató, Frim Jakab aláírásával jelent meg. Mosolyunk pedig arra emlékeztet minket, hogy a egy-egy szó milyen változatos utat tehet meg a szakszókincstől egészen a köznyelvi szókincs alsóbb rétegéig.

A másik furcsasága a korabeli szövegnek az elsőből következik. Mivel a mai nyelvben a hülye szó a formális stílusban nem használatos – még a szövegszerkesztő nyelvhelyességi tanácsadója is aláhúzza zölddel, és azt mondja: „Durva, obszcén vagy bántó szó” –, úgy érezzük, különösen nem szép, nem politikailag korrekt lehülyézni a fogyatékkal élőket.

Azonban ha az igazgató életművét áttekintjük, azt is észrevehetjük, hogy a hülye és hülyeség szavak a korabeli szakszókészlet tagjai voltak. Frim Jakab (1852–1919), a hirdetés aláírója volt ugyanis Magyarországon az első, aki feltárta az értelmi fogyatékosok nehéz helyzetét, és számukra nevelőintézetet hozott létre 1875-ben. Az ő nevéhez fűződik egyébként a gyógypedagógia fogalmának a magyar tudományosságba való bevezetése is. Intézetét 1877-től Első magyar hülyenevelő- és ápoló intézetnek hívták. Egyik műve pedig a A hülyeség és a hülye intézetek, különös tekintettel Magyarország hülyéire címet kapta.

Ez a fajta 19. század végi használat igen távol áll a maitól. Ma a hülye, ha nem is obszcén és durva, de mindenképpen degradáló szó. Több kifejezésben, illetve képzett alakban találkozhatunk vele a hétköznapi, informális nyelvhasználatban: lehülyéz, hülyének néz, hülyéskedik, majd hülye leszek (valamit megtenni), hülyére vesz, a hülyeség fáj, hülyébb a sokévi átlagnál, hülyére issza magát stb. De honnan ered a hülye?

Bármilyen meglepő is, a hülye a hűl ige származéka – olvashatjuk A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárában (TESZ.). A hűl igéhez járult az -e melléknévi igenévképző (ez a képző található a kerge, penge, szüle szóalakok végén is), és a két magánhangzó közötti [l] pedig – a magyarban nem példátlan módon – az idők folyamán [j] hanggá alakult. (A hangtani átalakulás közbülső állomását őrzi a szóalak mai helyesírása az ly-nal.) Így rokona – legalábbis etimológiai értelemben – a hülye a hüllőnek, hiszen a hüllő szó is a hűl igéből van képezve, mi több, az is melléknévi igenévképzővel, csak az a a mai nyelvtanban is aktívan működő -ő-vel. De mi köze jelentéstanilag a hülyeségnek a hűléshez?

Ez is nagyon egyszerű: több olyan kifejezés is van, amelyben a hűl ige nem a hőmérséklet csökkenésére utal, hanem átvitt értelemben a meghökkenésre a csodálkozásra: elhűl vagy hüledezik (valaminek a láttán vagy hallatán). A hülyét arra mondhatták, aki állandóan, ok nélkül hüledezett, csodálkozott. Ebből a jelentésből alakulhatott ki a mai értelmezés alapjául is szolgáló ’szellemileg fogyatékos egyén’. A jelentés kialakulásában még az is közrejátszhatott, hogy aki állandóan csodálkozik, annak tátva marad a szája, azaz kihűl a szája, őrá használták a hűltszájú kifejezést is.

A hülye szó első írásos előfordulását a TESZ. 1792-re datálja. Frim Jakab intézetének az elnevezése, illetve tanulmányainak a címei azt bizonyítják, hogy még a 19. század második felében is használatos volt orvosi-szakmai értelemben is a kifejezés, azaz hiányzott még belőle a degradáló, megbélyegző mozzanat.

Forrás:
Nyelv és Tudomány

www.nyest.hu/hirek

Trócsányi Zoltán: Szily Kálmán (1838-1924)

Nagy, évtizedeken át dúló harc bajnokát szállítja át Charon a sötét vizű Styxen. A harc már régen szünetel, az ellenfél öt évvel előbb adta vissza lelkét teremtőjének, mint matuzsálemi korú ellenfele. Ma már bizonyos történeti távlatból nézzük ezeket a szörnyű küzdelmeket, és csodálattal, áhítattal, szeretettel tekintünk föl a harcok engesztelhetetlen két lovagjára, a két fiatalos hévvel harcoló öregúrra, akik évtizedeken át döngették egymás pajzsát, és nyugtalanították egymás álmát, nem hatalomért, nem anyagi javakért, nem is a harci dicsőségért, hanem a magyar nyelvtudomány szent igazságainak kiderítéséért. Harcuk nem gyilkoló fegyverekkel, hanem ceruzával, tintával, epébe mártott tollal folyt, és mennyi keserűséget okoztak egymásnak, mennyi kárörömöt - a harc szemlélőinek!

A harcot kemény idegekkel állta a két ellenfél, két szomszéd várnak, a Magyar Nyelvnek és a Magyar Nyelvőrnek félelem és gáncsnélküli lovagjai. Simonyi Zsigmond hatalmas monográfiáival: a Magyar határozók, Magyar kötőszók, Jelzők mondattana, Tüzetes magyar nyelvtan stb. stb. szerzett messze országokra szóló hírt, dicsőséget magának, Szily Kálmán egy nagy szellemi mozgalom, a nyelvújítás korának szótárával tette naggyá a nevét. Simonyi Zsigmond szerkesztette (Szarvas Gáborral) a Magyar Nyelvtörténeti Szótárt, és - micsoda diadalmenet volt az Akadémia gyönyörű könyvtárának méltóságos oszlopsorai és kék boltívei alatt, mikor sikerült az ellenséges várfalról egy téglát lebombázni: sikerült a Nyelvtörténeti Szótár egy-egy adatáról bebizonyítani, hogy hibás, helytelen az idézet, hiba van vagy magában az adat leírásában, vagy a mondat szórendjében, vagy a lapszámban.

Valóban gondolkodóba ejti az embert, hogyan volt lehetséges az, hogy a szótárírók és a szerkesztők a Nyelvtörténeti Szótárban oly rengeteg hibát ejtettek, amelyeket gondos, figyelmes másolás és lelkiismeretes ellenőrzés mellett el lehetett volna kerülniök. És bocsásson meg nekem a Nyelvtörténeti Szótár két nagy kritikusa, de ma sem tudom elhinni, hogy a Nyelvtörténeti Szótárban kimutatott hibák mind valóságos hibák. Hiszen régi magyar könyvekben egy és ugyanazon kiadás egyes példányai között szövegbeli eltérések vannak, és ha én az egyik példányból idézett adatot a másik példánnyal ellenőrzöm, könnyen bukkanhatok olyan eltérésre, ami hibának látszik. Így van-e, ahogy én gondolom, azt a változatok kérdésnek alaposabb tanulmányozása fogja eldönteni.

Szily Kálmánnak és lelkes táborának sikerült Simonyi hatalmas építményeiből sok falat lerombolnia, a főépületek azonban szilárdul állanak, mert nagy tudással, kitűnő anyagból vannak építve. Szily Kálmánnak és lelkes táborának az érdeme, hogy szigorú kritikával kirostálták adatai és elméletei közül a selejteseket, és épületeinek megbízhatóságát ezzel lényegesen fokozták.

*

Rákosi Jenő 1911-ben vagy 1912-ben - már nem emlékszem pontosan az évszámra (naplómba később jegyeztem föl), az Akadémia ünnepi lakomáján "az Akadémia legcinikusabb főtitkárára" ürítette poharát. Rákosi ezt tréfásan mondta, de komolyan gondolta. Talán fölösleges is megmondanom, ki volt ez a "legcinikusabb főtitkár" - hiszen a köztudatban a demokritoszi filozófiájú Heinrich Gusztáv valóban így is élt.

Pedig ez egészen helytelen megítélése volt Heinrich Gusztávnak, aki hitt a filológia szükséges és üdvözítő voltában, ötven éven át lelkes buzgalommal művelte a tudományt, egész életén át kutatta, nyomozta a német-magyar filológiai kapcsolatokat, és küzdött a filológus által elérhető külső elismerésekért. Szerkesztett tanügyi lapot, filológiai közlönyt, német nyelvű folyóiratot, amelyekben a magyar tudomány eredményeit mutatta be a külföldnek, nagy munkákat, filológiai cikkeket és bírálatokat írt, tanügyi bizottságokban, tudományos társaságokban, akadémiai bizottságokban mint elnök vagy előadó működött, az egyetemen lelkesen és lelkiismeretesen tanított, tanítványait tudományos munkásságra buzdította, fenntartotta velük az összeköttetést az egyetemen túl is, és kitűnő utódokat nevelt a germán filológia számára. Az az ember, aki szakadatlan filológiai munkában töltött el ötven évet, minden egyéb lehetett, csak cinikus nem. A cinikus megveti az ablaut-, umlaut-problémákat, Heinrich Gusztávnál komolyabban talán senki sem vette nálunk. És a köztudatban mégis úgy élt, mint a legcinikusabb főtitkár. Miért?

Két jelszava volt. Az egyik ugyanaz, ami a Görgey Arthuré: Fumigo mundum! (Nem törődöm vele, mit mond a világ), - csak éppen Heinrich Gusztáv ezt, sajátos, drasztikus modorában németül szokta volt mondani. A másik: Minima praetor non curat (apró-cseprő dolgokkal a praetor nem törődik). Parasztul egészséges gondolkozású, jó ízlésű ember volt, aki utált minden ünnepélyességet, természetellenességet, minden fellengősséget, minden affektálást, bombasztot és pózt. Őszinte, egyenes, szókimondó, szótartó, szinte a durvaságig nyers természet, akiből hiányzott minden pátosz és minden álpátosz. Az igazságot bátran megmondotta mindig, mindenkinek, és nem törődött vele, mint mond róla a világ, mit írnak róla az újságok.

Mint akadémiai főtitkárt ezek a tulajdonságok hozták ellentétbe elődével, Szily Kálmánnal, aki előtte 1900-tól 1905-ig töltötte be az Akadémia főtitkári székét. Mind a ketten rajongó szolgái voltak a tudománynak, de Szily Kálmán a földbirtokos magyar úr fia - az Eötvös Loránt-féle elvnek megfelelően - "mi tudósok arisztokraták vagyunk, és kötelezve vagyunk arisztokratikus viselkedésre" -, mindig nyugodt, méltóságos és előkelő volt, Heinrich - a Szily Kálmán meghatározása szerint - "frivolul" viselte magát, sőt sokszor "bursikóz"-módon intézte el a legkényesebb kérdéseket is. (A nagy purista nem talált megfelelő magyar szót ellenfele jellemzésére.) A "furor grammaticus" égette mind a kettőjük lelkét, és nagyobb diadalérzést keveset volt alkalmam látni, mint amikor Simai Ödönnek a Heinrich "Kazinczy tübingai pályaműve" című könyvéről szóló lesújtó bírálata Szily folyóiratában, a Magyar Nyelvben megjelent. Heinrich nyers, sokszor hihetetlenül indulatos volt, és a papiros nem bírná el azokat a kitöréseket, amelyeket mint az Akadémia főtitkára az Akadémia főkönyvtárnokának fejére szórt. Szily diplomata volt - így is emlegették többek közt -, és óvatos, diplomatikus lassú munkával, igyekezett lejáratni, megbuktatni, megsemmisíteni a "kivénült" főtitkárt. (Szily tíz évvel volt öregebb Heinrichnál.) És Beöthy Zsoltnak, meg a Beöthy-féle körnek a segítségével sikerült megbuktatnia Heinrichot az emlékezetes 1914. évi akadémiai nagyjutalomnál, aztán sikerült kibuktatnia a főtitkári székből is. A "cinikus" Heinrich szívére vette a dolgot, és a második bukásba hamarosan belehalt.

Néhányszor láttam őket, amint hófehér szakálluknál fehérebb arccal, remegő ajakkal, reszkető kezekkel, de még udvarias hangon beszéltek meg valami akadémiai közügyet, aztán Heinrich fölpattant, Szily vette kalapját, gyorsan kitipegett, és az Akadémia főtitkári irodája utána még percekig visszhangzott azoktól a féktelen kritikáktól, amelyekkel az Akadémia főtitkára az Akadémia főkönyvtárnokát illette.

*

Szily Kálmán tudományos pályafutását, mint fizikus kezdte meg. Külföldi tanulmányútja után tanársegéd, aztán a Felső Ipartanoda, később a József Műegyetem tanára lett. Fizikai kutatásainak eredményeit jelentékenyebb tudományos munkák nem jelzik de mint tanár nagy hatással volt hallgatóira, és a magyar mérnökök ezrei gondolnak hálával vissza mindig világos és mély tanításaira.

Tudományos pályája és érdeklődése azonban sajátságos, szinte példátlan elkanyarodást mutat. Mint a közművelődés lelkes apostola - a nagyközönség számára Természettudományi Közlönyt alapított, amelynek programja közérdekű természettudományi kérdések népszerű formában való ismertetése volt. A program szép volt, a cikkek jók voltak, csak éppen a magyar nyelvvel volt egy kis baj. Természettudományi szakkifejezésekre vagy nem csináltak még magyar szót, vagy valami lehetetlen formájú, torz, Bugát-féle nyelvújítási szót használtak, amelyeket a közönség sokszor még kevésbé értett meg, mint az idegent. Ezen a bajon - a magyar nyelv épsége és a magyar közművelődés érdekében segíteni kellett. És Szily Kálmán alkotó erejének javát egy nyelv megteremtésére szentelte, ami nagyszerűen sikerült is neki. Érdeklődése azonban ezzel más irányt nyert: fizikai problémák helyett nyelvtudományi problémák kezdték érdekelni. Ötvenéves korában végképpen lezárja fizikai kutatásait, és ettől kezdve - fiatalos hévvel szenteli magát új tudományszakjának, a magyar nyelvtudománynak. Itt rengeteg részletkutatás - különösen a szótörténet terén, és hatalmas műve, a Magyar Nyelvújítás Szótára teszi - nem sablon, ha azt írom: halhatatlanná nevét. Mert amíg a magyar nyelv életével, történetével fognak foglalkozni, Szily Kálmán művét kénytelen lesz forgatni mindenki, aki a magyar szavak története iránt érdeklődik.

Az Akadémia főtitkárává választott nyugalmazott műegyetemi tanár, az elméleti fizikának közel harminc éven át előadója átalakul humanistává, a - kanti értelemben vett etikai tudományok művelőjévé. Szaktudománya alig érdekli többé. A természettudós magyar szavak első előfordulásait keresgéli régi könyvekben, a régi könyvek forgatása történeti, irodalomtörténeti, könyvészeti és néprajzi problémákhoz, majd ezek megoldásához vezeti. Mint az Akadémia főtitkárának főszempontja a "magyar nyelv művelésére alapított tudós társaság" munkásságának, elsősorban az anyagi feltételeknek a biztosítása. Nem volt még egy olyan főtitkára az Akadémiának, aki az anyagi ügyeket annyira rendben tartotta, és az Akadémia munkásságának anyagi feltételeit úgy tudta biztosítani, mint ő. Utána az Akadémia egyre sorvadt, és - ha nem gondoskodnak idejében olyan adminisztrátorról, aki az Akadémia munkásságát biztosítani tudja (mert emberek tehetségétől függ az intézmények felvirágzása vagy bukása) - az Akadémia, mint könyvkiadó, hamarosan be fogja csukni a boltot. Mint az Akadémia főkönyvtárnoka a legideálisabb könyvtárnok volt. Bárki fordult is hozzá tanácsért, útbaigazításért, Szily Kálmán a legnagyobb örömmel állott rendelkezésére. Nem túlozok, ha azt mondom, hogy fiatal kutatóknak, akiket "uramöcsém"-nek szólított, egy-egy adat megkeresése érdekében heteken át bújta a könyveket, és az utolsó évtizedek tudományos műveiben sokszor olvashatjuk csillag alatt: "Szily Kálmán szíves közléséből van tudomásom a fenti adatról".

Széchenyi műveinek egyik legalaposabb ismerője. A Széchenyi-múzeum jórészt az ő buzgólkodására fejlődött az ország legelső ereklyemúzeumává. Az 1711 előtti régi magyar könyvekben jobb kalauz nem volt nálánál. Magyar urak, "nemesek", akiknek a családfáját kellett összeállítani, gyakran keresték föl, és Szily - aki kitűnő genealógus hírében is állott - sokszor adott nekik hasznos fölvilágosítást. A magyar codex-irodalomban senki sem tájékozódott jobban nála, és ebből a körből is több jeles értekezése őrzi emlékét. Ma, a tudományszakok specializálódása idején polihisztor, aki a természettudományok és a humanista tudományok minden ágában alkotott valamit. Mint szervezőerő a legnagyobbak közül való. Az ő agilitása teremtette meg a Természettudományi Társulatot és a Magyar Nyelvtudományi Társaságot, tudományos világunk két legvirágzóbb és legtermékenyebb társulatát.

Világfelfogásában a retrogradizmussal határosan konzervatív, ami egyébként élete utolsó éveiben, amelyek az átlagos emberi életnél hosszabbra nyúltak, természetes is volt. Az új irodalmi irányokat és törekvéseket, Ady Endrét és társait már nem értette meg, és a modern eszmék, irányok folyóiratait mélyen megvetette. Takarékosságával vagyont gyűjtött azoknak az intézeteknek, amelyeket alapított és vezetett, maga pedig puritán egyszerűségben élt, összeköttetéseit nem használta föl vagyonszerzésre, sőt élete második felében az a vagyon is elkopott, amelyet mint családi vagyont kapott kezéhez.

Igazi idealista, lelkes, önfeláldozó papja volt a tudománynak. Erős akarat, hatalmas munkaerő.

Emlékezetét hálás tudományos gárda őrzi.

·Nyugat  / · 1924 · / · 1924. 15-16. szám

http://epa.niif.hu/00000/00022/nyugat.htm

Grétsy László: Szily Kálmán mint nyelvész

Aki Szily Kálmánról ír vagy szól, nehezen tud ellenállni a kísértésnek, s szinte késztetést érez arra, hogy eltöprengjen azon, vajon mi is elsősorban Szily Kálmán: természettudós vagy nyelvész. Nagyon is érthető ez a késztetés, mivel Szily azon igen kevesek közé tartozik, akik mindkét, egymástól gyökerestül eltérő területen maradandót, sőt igen jelentőset voltak képesek alkotni. Nos, én máris kijelenthetem: nem megyek bele ebbe az utcába. Az én helyemben maga Szily sem ment volna bele, aki az elméleteket, a hipotéziseket is fontosnak tartotta – gondolják csak meg, többek között az elméleti fizikának is professzora volt! –, de munkássága legnagyobb részében mégis magukat a tényeket, az adatokat vizsgálta s rendszerezte. Ezt a tudományos tevékenységet becsülte a legtöbbre. Ehhez az alapelvéhez híven, amelyet a magam felfogásához is nagyon közel állónak érzek, ezt teszem én is a következőkben, persze az idő szorításában csak nagyon vázlatosan. Vagyis legalább vezérszavakban igyekszem bemutatni Szily Kálmán nyelvészeti munkásságának főbb irányait, s pár szóval értékelni is ezt a tevékenységet.

Hadd kezdjem egy kiigazítással! A róla írók több helyütt is hangoztatják, hogy Szily csak az 1890-es évek végétől, azaz úgy hatvanéves korától tért rá a nyelvtudomány művelésére, akkor, amikor már szinte lezárhatta természettudományos tevékenységét. Ez a megállapítás nem állja meg a helyét. Még csak harmincéves volt, amikor a Természettudományi Közlöny szerkesztésével bízták meg, s ő már kezdettől fogva igyekezett az 50-60-as évek magyartalan, szinte érthetetlen természettudományos műnyelvét magyarosabbá, érthetőbbé tenni. A hetvenes évektől kezdve jó néhány nyelvtudományi vonatkozású cikke található magában a Természettudományi Közlönyben; mint pl. a „Természettudományi műnyelvről a magyar irodalomban”, „Fekhely és termőhely jó szók-e?”, „Régi magyar növénynevek”, „Természettani népies elnevezések” stb. Bátran kimondhatjuk tehát, hogy bár a pesti Műegyetem tanára, professzora, egy időben rektora volt, már ebben az időben is érdekelték a nyelvészeti kérdések, s foglalkozott is velük.

1889-től, 51 éves korától jó másfél évtizeden át az MTA főtitkára volt. Lehetetlen nem észrevenni, hogy kiváló szervezőkészségét, amellyel korábban a Természettudományi Társulatot felvirágoztatta, ez idő alatt javarészt a magyar nyelvtudomány számára gyümölcsözteti. Nem kis részben az ő érdeme, hogy ezekben az években jelentek meg az olyan nagy jelentőségű nyelvészeti kiadványok, tanulmányok, mint „Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig”, „A Königsbergi töredékről”, „A schlägli latin–magyar nyelvemlékek”; hogy ekkor vált teljessé a korszak egyik főműve, a Nyelvtörténeti szótár, s hogy hét legnagyobb szótárunk anyagát egyesítve maga Szily készítette el azt a 120 ezer szót tartalmazó címszójegyzéket, amelynek az lett volna a feladata, hogy a tervezett nagyszótár munkatársainak segítségére legyen, mintegy kiindulópontul szolgáljon.

A 60. életév elérése, illetőleg betöltése egy dologban csakugyan változást hozott Szily életében, mégpedig abban, hogy ettől kezdve valóban egyre inkább felhagy természettudósi, közelebbről főleg elméleti és kísérleti fizikai tevékenységével. Már 1898-ban lemondott természettudományi társulatbeli elnökségéről, s a 90-es évek elejétől kezdve minden energiáját egy magyar nyelvtudományi társaság megalapításának szentelte. Mondanom sem kell, sikerrel. 1903 októberében a Szarvas Gábor által alapított Magyar Nyelvőr hasábjain többedmagával felhívást tesz közzé, amelyből idézek is néhány sort:

„Azt akarjuk, hogy mindenki hozzáférhessen s a maga módja szerint hozzájárulhasson a nyelvtudomány és nyelvművelés munkájához, hogy közös igyekezettel megmentsük nyelvünk lappangó és veszni indult kincseit. E végre elhatároztuk, hogy lelkes közönségünk támogatásával megalakítjuk a Magyar Nyelvtudományi Társaságot. Ezzel olyan intézmény alapjait rakjuk le, mely felölelhet mindent, ami a magyar nyelvnek történetével, szellemével és tudományos megismerésével kapcsolatos.”

Szily, aki szervezésben szinte utolérhetetlen volt, nem vesztegette az időt. Már két hónappal később, 1903. december 19-én megtartották a Magyar Nyelvtudományi Társaság alakuló közgyűlését, megválasztották a tisztikart, a társaság elnökévé pedig természetesen Szily Kálmánt. Ez a társaság, amely akkor 140 taggal alakult meg, ma is él, a nyelvtudomány egyik legfontosabb tudományos testülete, amely fennállásának csaknem egy évszázada során több száz értékes tudományos kötetet adott ki, sok ezer társasági tudományos előadást szervezett, s jelenleg mintegy hatszáz tagot számlál. Szily Kálmán nélkül ez a társulat aligha jött volna létre.

Szily, a jó szervező azt is tudta, az 1903-i alakuló ülésen ki is fejtette, hogy egy tudományos társaság csak akkor életképes, ha saját folyóirata is van. Most ismét őt idézem, mert szavai jól mutatják racionális gondolkozását, realitásérzékét. Ezt mondta: „A Magyar nyelvtudományi Társaságnak is kell tehát, mihelyt ereje engedi, folyóiratot indítani. Most, mikor még csak száz vagy százötven tagja van, nem teheti ugyan, de azért most se kívánjon a közönségtől áldozatot. Adja a tagdíjért, csereértékül, a Magyar Nyelvőrt, melynek programja sokban különbözik ugyan a mienktől, de mégis legközelebb áll hozzá. Ideiglenes intézkedés ez, mely nyomban megszűnhetik, mihelyt Társaságunknak 5–600 tagja lesz. Bizalommal fordulok, tisztelt Uraim, önökhöz, kik az előkészítő bizottság meghívására szívesek voltak megjelenésükkel érdeklődésüket tanúsítani. Legyenek a Társaság ügyének szószólói ismerőseik körében s igyekezzenek mentül többeket megnyerni törekvéseink támogatására. ”

Ehhez a megnyeréshez mindössze bő egy évre volt szüksége Szilynek. 1905 januárjában már meg is jelent a Magyar Nyelv című „Közérdekű havi folyóirat” 1. száma. Szerkesztője ki más lehetne, mint Szily Kálmán? Idézek néhány sort a szerkesztőnek Mit akarunk? című bevezetőjéből:

„Meg akarjuk a művelt közönséggel ismertetni a magyar nyelvtudomány fontosabb eredményeit, mind a nyelvtörténet, jelentéstan és szófejtés, mind a hang- és mondattan terén; lehetőleg magyar példákon be akarjuk vezetni a nyelvészeti kutatások megbízható módszereibe; le akarjuk szoktatni a nálunk még oly gyakori délibábos nyelvészkedésről, s rá akarjuk szoktatni a nyelvtények helyes felfogására. S hogy mindezt megtehessük, vagy legalább megkísérthessük, újra egyesíteni akarjuk e munkában a magyar nyelvészek szétszakadt seregét, s fölébresztve a magyar közönség érdeklődését s fölhasználva a romlatlan nyelvérzékben rejlő erőt, új segédcsapatokat is akarunk toborzani közös munkánkra.” Ezeket a sorokat olvasva az ember önkéntelenül arra gondol, hogy napjainkban is jó lenne egy ilyen bölcs tudós, akinek talán sikerülne közös zászló alá toborozni a magyar nyelvészek ma is szétszakadt seregét, s elérné, hogy a nyelvészek egymás munkájának szapulása helyett közösen építsék egyre magasabbra s egyre erősebbre a nyelvtudomány várát. Az tény, hogy a Magyar Nyelv című folyóirat ma is él, 98. évfolyamában jár, a legrangosabbak egyike, s igaz, nem évi tíz, hanem csupán évi négy számban jelenik meg, de jóval testesebb számokban, több mint 500 oldal terjedelemben. Szily Kálmán nélkül ez sem létezne.

Amit eddig elmondtam, az leginkább az iskola névadójának szervezőképességét bizonyította. Ám Szily mint nyelvész szakíró is kiválóan vizsgázott. Másfél évtizeden át szinte egyetlen száma sincs a Magyar Nyelv folyóiratnak, amelyben ne lenne legalább egy, de inkább több cikke. Az első két évfolyamot végig is néztem. Több mint negyven írása jelent meg benne Szilynek. Igaz, vannak köztük rövidek, széljegyzetszerűek, de tízoldalas vagy még hosszabb nagy tanulmányok is. Rendkívül érdekes pl. a „Mikes törökországi levelei nyelvi szempontból” című tanulmánya, amelyben Mikesnek száznál is több érdekes szavához, kifejezéséhez fűz tanulságos észrevételeket. Pl. azt, hogy a kávéház szó Mikesnél fordul elő először; addig csak a kávés ház forma volt ismeretes. Vagy hogy a süppedez szót sajátos változatban használta Mikes, amikor így írt: „vízben sipadoztak lábai”. Az is feltűnt Szilynek, hogy a delfint Mikes disznóhalnak nevezi. Ugyancsak nagy, két folytatásban megjelenő tanulmánya Szilynek „A mágnás-czím a magyarban” című értekezése, amelyben arra próbál válaszolni, hogy a herceg, báró, gróf stb. címeknek hol van a szórendi helyük a nyelvhasználatban, vagyis hogy a név elé, vagy a név után kívánkoznak-e. Gyakorlatias érzékére mutat, hogy e kérdéskör vizsgálatához mindjárt a doktori cím szórendi helyének vizsgálatát is hozzákapcsolja, tehát nyelvhelyességi kérdésben is mer – és tud is – állást foglalni. Azt mondhatom: pusztán a Magyar Nyelvben megjelent nyelvészeti cikkeiből – holott nemcsak itt publikált, hanem a Magyar Nyelvőrben, a Budapesti Szemlében és másutt is – csinos kis kötetet lehetne összeállítani, s ma sem vallanánk vele szégyent. Remek névmagyarázatai (pl. a Barla vagy a Jolán utónévé, a Nemti helynévé), szófejtő cikkei, a nyelvújítási szavakat elemző írásai, recenziói, vitacikkei napjainkban is értékes vagy legalábbis értékelhető olvasmányok.

Nem szóltam még azonban főművéről, amely már önmagában is a nyelvtudomány kiválóságai közé emeli szerzőnket, azaz nem szóltam A magyar nyelvújítás szótárának két kötetéről, melyek közül az első 1902-ben, a másik, a kiegészítő kötet pedig 1908-ban jelent meg. Kétségtelenül a nyelvújítási szavak tanulmányozása, gyűjtése, rendszerezése volt számára a legkedvesebb területe a nyelvészetnek. Ráadásul ő teljességgel kivonta magát abból az indulatokat sem nélkülöző ideológiai harcból, amely a neológusok, azaz a nyelvet újítók és az ortológusok, vagyis a nyelv hagyományait őrzők s a nyelvújítási mesterséges alkotásokat elutasítók között dúlt. Megint azt kell mondanom: neki volt igaza. Ő megértette a hagyományőrzők anyanyelvféltését, de támogatta az újat is, akkor, ha az sikeresen megküzd a létéért. Idézek tőle néhány sort egy még 1896-ban, a Magyar Nyelvőrben megjelentetett cikkéből:

„A törvénytelen alkotású szók is tagjai annak az élő szervezetnek, amelyet nyelvnek nevezünk. Nekik is, hiszen élnek, megvan a maguk élettörténete.A társadalom nem állapít meg külön vizsgálati eljárást a törvénytelen születésű honpolgárok számára, miért tegye ezt a nyelvtudomány? … A fattyú is élni akar, és ha annyi lenézés és üldözés közt is meg bírt élni, fel bírt nőni, helyet bírt foglalni az igaz ágyban szülöttek között, még akkor is külön törvény alatt álljon s a cigánysoron lakjék? …Vajjon nem méltóbb feladat-e a nyelvtudomány számára azt vizsgálni, miért élt meg ez vagy az az új szó, mi védelmezte meg az elpusztulástól a természetes kiválasztódás során?” (I.h. 120–21.) Íme, a természettudós bölcsessége a nyelvészetben is nagyon jól érvényesül! Szily Kálmán Nyelvújítási szótára, amely nem a kérészéletű, hanem az időtálló nyelvújítási szavakat tartalmazza, óriási kincs. Nem véletlen, hogy napjainkban, egy évszázaddal első megjelenése után, reprint kiadásokban is sikert arat. Méltán.

Szily munkabírása hallatlan, fiatalokat is megszégyenítő, de amit tett a nyelvészetben, azt nem magamutogatási készségből, szereplési vágyból tette, hanem belső késztetésből; mert használni akart. Azt is tudta, mikor kell visszavonulni, nemet mondani. 1921. december 27-én, 84. évében azt a kérelmét terjesztette elő, hogy a társaság mentse föl mind elnöki, mind szerkesztői tiszte alól, mert attól tart, hogy ereje fogyatkoztával már nem tudna megfelelni a reá háruló súlyos feladatoknak. Természetesen próbálták lebeszélni, kérlelték, hogy másítsa meg szándékát, de ő ebben is következetes volt. Nagyon sokan, mint a kutya a koncot, őrzik megszerzett címüket, rangjukat, nimbuszukat, akkor is, ha mindezeknek már nem tudnak megfelelni. Szily Kálmán nem ilyen volt. Ő azt sem bánta, ha bírálták írásait, munkáját, sőt, ő maga biztatta erre kollégáit, nyelvésztársait. Figyeljék csak meg, hogy ír legnagyobb művének, nyelvújítási szótárának előszavában:

„Íme, amit ígértem, kedves olvasóim, előttetek fekszik »a magyar nyelvújítás krónikája«, szótári alakban. Semmi egyéb, mint krónika; se nem teljes, se nem tökéletes. Sok dátum-tévedést s egyéb hibát, de még több hiányt fogtok benne találni. Sokról, amit újnak mondok, be fogjátok bizonyítani, hogy már jóval előbb is megvolt;sokról, amit csinált szónak tartok, ki fogjátok mutatni, hogy megvolt a nép nyelvében is. Ne bízzatok bennem, a kijelölt nyomokon menjetek, ahol lehet, előbbre és cáfoljátok meg mentül több állításomat. Ez lesz munkámért az én legnagyobb jutalmam.” Lehet, hogy kiváló természettudós is, aki így ír, de nyelvészként mindenesetre a legszerényebbek – ami már eleve nagy emberi érték –, ugyanakkor pedig a legjelesebbek, legbölcsebbek közül való.

Szily Kálmánról, a jeles tudósról s közéleti személyiségről 1933-ban utcát is neveztek el Kelenföldön. Az utca, amely az akkori Leiningen u. és Parádi u. között terült el, 1974-ben területrendezés következtében megszűnt, sőt azóta már a Parádi u. is nevet változtatott: Bánk bán u. lett belőle. Szívből örülök, hogy ha utcanév nem is, de iskola, a Szily Kálmán Kéttannyelvű Műszaki Középiskola és Kollégium, amely 50 éves évfordulóját ünnepli, továbbra is őrzi a jeles tudós nevét, és ilyen gazdag és szép rendezvénysorozattal adózik emlékének.

Természet Világa, 133. évfolyam, 12. szám, 2002. december

http://www.termeszetvilaga.hu/tv2002/tv0212/gretsy.html

SZILY KÁLMÁN A természettudományi műnyelvről a magyar irodalomban

Ez a mi szegény természettudományi mûnyelvünk csak nem bír megállapodásra verõdni. Tájékozatlanság, ingadozás, személyes önkény tûnik elénk minden lépten-nyomon. Az egyik iskola egészen más mûnyelven beszél, mint a másik. Sõt mi több, ugyanazon az egy iskolán az egyik tanár emilyen, a másik meg amolyan mûkifejezéseket ver egyazon tanuló fejébe. Az egyik szittya purista, mint mondja, elvbõl; a Toldy-Gregussféle Tudományos Mûszótár a bibliája s a salicyl-t füzöly-nek, a carbol-t szénöly-nek, a caprin, capron és capril-t gededék-, gedöny- és gedöly-nek hívja. A másik még németbe ótott impurista; nem mondja, hanem cselekszi csupa gondatlanságból; ez a bort nem fejti, hanem decantirozza, a német Pumpe és Skizze neki nem szivattyú és vázlat, hanem pumpa és skicza. A harmadik, s hála az égnek, most már ide tartozik a többség, nem nézi a nyelvet Csáki szalmájának és szeretne is a keskeny közép-úton megmaradni, de tájékozatlanságból hol erre hol arra botlik. Végre az aggódóbb természetû, a „skrupulosusabb”, mielõtt útnak indul, körültekint egy kissé hazája természettudományi irodalmában is, legalább a mûnyelvre nézve keresvén benne okulást. – Lássuk, talál-e?

Ez ám még csak az igazi tarka-barka kép, a mi itt tárul elénk! Valóságos quodlibet, a szó szoros értelmében quod libet! Csak egyetlen egy példával fogok szolgálni; ízelítõnek elég lesz ennyi is.

A testeknek azt a sajátságos, de különben teljesen meghatározott állapotát, a melyet a diák electricus-nak, a német elektrisch-nek nevez, Molnár János kanonok, az elsõ magyar physika írója 1777-ben gyántás-ra magyarosítja, Dr. Zay Sámuel 1791-ben a tûztartó szóval próbál szerencsét; Fábián József 1803-ban az elektromos szót javasolja; Varga Márton 1808-ban elsõbbséget ad a menyköves-nek; Katona Mihály 1814-ben visszatér az electrumos-ra; Pethe Ferencz 1815-ben megint újat gondol ki s a gerjedõ-t lépteti föl; Bugát Pál 1836-ban a berzegényes-t, a mit már a Mondolat 1813-ban kifigurázott, berzes-re amputálja; Tarczy Lajos 1838-ban fölkapja a Toldy-csinálta villanyos-t; a 60-as évektõl fogva, Szabó Józsefnek az akkori purista-dühöt elitélõ, igen helyes felszólamlása után lábra kap az elektrikus meg az elektrikai; míg végre a legújabb években a villámos kezd tért foglalni.

Mondja hát valaki, hogy a mi természettudományi mûnyelvünk nem bámulatos gazdag! A mire az egész angol, franczia, német és olasz irodalomban csak egy-egy szó találkozik, arra a mi irodalmunk mindjárt egy tuczettel szolgál: berzegényes, berzes, elektrikai, elektrikus, elektromos, gerjedõ, gyántás, menyköves, tûztartó, villamos, villámos, villanyos. Sõt nem is kell oly messze visszamennünk, még a jelen évtized irodalmában is ötféle, teljesen egyértelmû kifejezést találhatunk, u. m. elektrikus, elektrikai, villamos, villámos és villanyos. Válogathatunk tehát bennök!

Ebbõl az egy példából is kitetszik, hogy a mely irodalomban még a legelemiebb tudományos mûkifejezés körül is ilyen szózavar, ilyen határozatlanság uralkodik, a hol az egyéni önkény így mer garázdálkodni, ott bizony a tudományos élet még vajmi gyönge lábon állhat. A míg mi természettudományi írók és tanárok magunk között nem bírunk egyességre jutni, addig bizony ingyen várjuk mûnyelvünk megállapodását. Ha mi magunk nem mozgolódunk, kívülrõl ugyan hiába várunk segítséget; a nyelvészek, nem is tehetvén máskép, már rég kimondották: magatok rontottátok el a nyelveteket, fogjatok magatok a helyrehozásához...

A mostani válság, melybe nyelvünk a mult század végén és a jelen század elején jutott, nem áll páratlanul történetünkben; méltó párját találja azon nagy válságban, a szint ilyen természetû csakhogy sokkal nagyobb terjedelmû válságban, melyen nyelvünk a múlt évezred végén és a jelennek kezdetén ment keresztül. Most a tudomány, mûvészet és technikai ipar körébe tartozó temérdek sok mûnevet és mûszót kell nyelvünkben megpolgárosítani, akkor pedig a keresztény vallás, a földmivelés és a kézmûvesség fogalmait és tárgyait kellett magyarul elnevezni.

Õseink eme nagszerû feladatot, melynek szerencsés megfejtésétõl jórészt nemzeti lételök függött, annyi tapintattal és annyi ügyességgel oldották meg, hogy még ma, 800 esztendõ mulva is, minden történetírónk, minden nyelvtudósunk, bármely párthoz tartozzék is különben, egyhangú osztatlan elismeréssel és dicsérettel halmozza el taktikájokat...

Lássuk már most, miként ment nyelvünknek ezen szerencsés átalakulása végbe. Miként történt az, hogy nyelvünk az árpádi királyok korában „az európai észjáráshoz alkalmazkodni bírt, anélkül, hogy sajátságaiból valamit veszített volna.”

Õseink eljárása e dologban, a mint nem is lehetett máskép, szerfelett egyszerû volt. Az itt Európában elõször látott tárgyakkal mindjárt a tárgy nevét is átvették; azután a kiejtését lassanként a magyar nyelv hangtörvényeihez idomították s az ekként megpolgárosított szóból magyar ragasztékok és szóképzõk hozzáfûzésével új igéket, mellék- és fõneveket képeztek.

Így kerültek nyelvünkbe többek közt a következõ szavak: ablak, aczél, akó, asztal, barázda, bognár, borona, csatorna, császár, drága, ebéd, eke, erszény, fuvar, gereblye, hámor, ispán, iskola, kalász, kasza, kereszt, keresztyén, király, lajtorja, mészáros, nyoszolya, oltár, ozsonna, papiros, piacz, pintér, reketytye, remete, salak, saláta, szalma, széna, szita, szolga, takács, tömlöcz, udvar, vacsora, vándor, vánkos, zab, zabola, zsinór, zsoltár... stb, stb...

E szavainktól és sok más hasonló származású szavunktól, ha tudjuk is, hogy valamikor idegen földrõl vagy idegen ajakról szálltak át hozzánk, a magyarságot most már elvitatni teljes lehetetlenség. Testestõl lelkestõl magyarokká, igazi jó magyar szavakká váltak azok...

A mostani válság – nevezzük röviden mûnyelvi válságnak – mint már említettem, nem oly nagy terjedelmû és a nyelv életében nem is oly mélyre ható, mint a 800 év elõtti volt, s mégis a megoldása némi tekintetben sokkal nehezebb... A XIX. században az irodalmi nyelv nem várakozhatik, mint a népnyelv az árpádi királyok korában tette, még vagy 300 esztendeig a végleges megállapodásra. A kiegyenlõdés folyamatát siettetni kell, ha máskép nem megy, mesterségesen is.

Természettudományi íróink érezték a dolog sürgetõsségét már a múlt század végén is. „Hozzá is láttak a berendezés nagy munkájához, nagy tûzzel, nagy sok jó akarattal, de a hozzávaló készültségnek nagy fogyatkozásával is. Mi természetesebb, mint hogy a sebtiben, nagy hamarsággal végrehajtott munka java részében áldástalan volt.” Új szavakat akkoriban még nem igen faragtak a magyar természettudósok; magyarosításuk legnagyobb részt csak abban állt, hogy már meglevõ, közönségesen ismert magyar szavakat átvitt értelemben akartak átültetni a természettudományok mûnyelvébe...

Így támadt századunk elején a magyar mûnyelvben az a nagy határozatlanság, érthetetlenség, amit Gf. Teleki József már 1816-ban tûrhetetlennek nyilvánított...

Magyar Tudományos Akadémia, Természettudományi Társulat vagy Tanár-Egylet, mely „a bizonyos principiumokon épült munkálkodást” megindíthatta és vezethette volna, akkor még nem létezett. Más mód nem volt, mint hogy a hivatottabb nyelvtudósok és írók külön adják elõ és fejtsék ki ama bizonyos principiumokat.

...mindannyiok között legvilágosabban és leghatározottabban nyilatkozik mintha csak elõre megérezte volna a jövendõt, a sokat veszekedõ, sokat hatalmaskodó, s azért sokat is üldözött és gyalázott Verseghy 1826-ban. Szavait, a melyeket a mûnyelv kérdésében mondott, szívesörömest aláírja minden mai magyar természettudós. Mintha csak lelkünk mélyébõl beszélne, a mikor így szól:

„Mikor valamely új, vagy legalább eddig mind Magyar mind magyarosított név nélkül szûkölködõ tárgynak helyesen formált, határozott értelmû, és világos nemzeti nevet nem találunk, a mi kivált a naponkint gyarapodó tudományokban és szép mesterségekben felette sokszor megtörténhet: tartsuk meg annak nevét és olyan ollyan idegen nyelvbül, mely a tudós Magyar Olvasók elõtt ösmeretes és nemzetesítsük meg... mindazonáltal, hogy azt nevetségesen megkorcsosítsuk... Az idegen nyelvekbõl kölcsönözött régi és szokott szavak helyett soha sem állíthatunk mink elõ oly nemzetieket, mellyek a tárgyakot tökélletesen hasonló értelmességgel kifejezzék: mivel magok a tárgyak is idegenek, mellyeket Nemzetünk nem maga szült, hanem másoktól kölcsönözött... Bizonyos továbbá, hogy a Tudományokban még a helyesen formáltt nemzeti szavak sem teszik a Tudatlan elõtt a tudományos tárgyat vagy oktatást értelmesebbnek, mint az idegenek; a tanúltt Olvasónak pedig alkalmatlan unalmat okoznak...”

A föntebbi idézetbõl bõségesen kiviláglik, hogy századunk elsõ negyedében minden tekintélyesebb irónk és nyelvtudósunk, a ki a tudományos mûnyelv kérdésérõl tüzetesebben nyilatkozott, mindannyia ritka egyértelmûséggel azt tanácsolta, hogy „a mikor valamely tudományos tárgyra helyesen alkotott, határozott értelmû és világos magyar nevet nem találunk, tartsuk meg annak nevét az idegen nyelvekbõl és nemzetiesítsük meg ha szükséges, úgy, hogy a magyar szóképzõknek és ragasztékoknak elfogadására alkalmatosabb legyen, a nélkül mindazáltal, hogy azt nevetségesen megkorcsosítsuk.”

De, fájdalom, az 1820-tól 1830-ig terjedõ tíz évben egyetlen egy természettudósunk sem írt, egyetlen egy valamire való természettudományi munka sem jelent meg magyar nyelven...

Nem volt író, a ki a bölcs tanácsot követhette, és nem volt könyv, a mely a foganatosítást a közönségnek bemutathatta volna.

A szó elhangzott a pusztában!

A jelen század 20-as éveiben a budapesti egyetem chemiai tanszékén egy régi világbeli öreg úr ült. Schuster János volt a neve...

Különben tevékeny, munkához szokott ember levén, öreg napjaira kigondolt magának egy ártatlan mulatságot: csecsebecséket faragcsált, nem csontból, nem is fából, hanem egy ezeknél sokkal puhább jószágból, t. i. a magyar nyelvbõl...

És, a mi dologban még a legeredetibb, a mi jó Schusterünk nem is tudott magyarúl...

Hanem azt az egyet meg kell a jó Schusternek adni, hogy õ ezt az egész faragcsálást csak privát passióból mûvelte. Nem akarta õ eleinte a maga kis szobrocskáit: a „zöldlõgyulatsavas súlyag”-ot, a „ketted férjagsavas hamag”-ot, az „alfojtósavas bátrag”-ot, a „kénsavas rézagos húnyagot” stb. a nyilvánosság piaczára vinni, elég volt neki, ha maga és egy-két meghittebb tanítványa gyönyörködhetett bennök.

De a sors könyvében máskép volt megírva!

1824-ben a pesti egyetem orvosi karához egy fiatal vidéki doktort neveztek ki tanárnak, egy fáradhatatlan szorgalmú, mindenért, a mi magyar, szíve mélyébõl lelkesülõ, nagy buzgalmú agitátori talentomot, Dr. Bugát Pált...

Megismerkedvén Schuster faragványaival, s talán maga is már elõbb is foglalkozván ilyesmikkel, – egy borzasztó terv és ennek nyomában egy herostratosi elhatározás szülemlett meg a fiatal tanár agyában. Megtalálta, mint mondja, élete czélját: õ a magyar irodalom számára teremt egy külön természettudományi nomeklaturát, függetlent attól, melylyel az egész világ természettudósai élnek, kiirt mûnyelvünkbõl minden idegen származású vagy kissé hosszabb, nehezebb kiejtésû szót.

Rettenetes egy gondolat!

Lelke egész hevével, agitátori talentoma teljes erejével fogott a szörnyû munkához. Gyüjtötte, halomra csinálta és csináltatta a szem nem látott, fül nem hallott szavakat, s mint tanár, mint fordító és mint szerkesztõ terjesztette azokat kollegái, tanítványai és olvasói körében...

Néhány év múlva Bugátnál már 8000 szó, 1843-ban pedig 40 000, azaz negyvenezer szó volt együtt. Ki is adta gyüjteményét még 1843-ban „Természettudományi Szóhalmaz” czím alatt...

Bugátnak a szócsinálásban kétféle módszere volt: az 1-sõ abban állott, hogy többnyire érthetetlen, koholt gyökerekhez koholt szóképzõket ragasztott. pl. az ar gyökhöz hozzáteszi az any, ag, acs képzõt, és lesz belõle: arany, arag, aracs stb. Az öv-höz hozzáfüggeszti az öncz képzõt; így lesz övöncz. Nos, mi az övöncz? Ki találja ki? Az övöncz Bugátnál Saturnus-nak, a gyûrûs (öves) bolygónak a neve!

A 2-ik mód szerint: vesz B. egy vagy két ép magyar szót, levágja vagy a fejöket, vagy a lábukat, vagy mindakettõt s aztán sokszor egymáshoz ragasztja a torso-kat. Ilyenek:

Bar = állat. (A barom-ból levágja az om-ot. Innen lett aztán robar (rovátékolt bar) = insectum.

Betvegy = betegségi vegyület. (Az elsõbõl meghagyja a bet-et, a másikból pedig a vegy-et).

Bilcsirta = motacilla. (Billegetõbõl és pacsirtából gyúrva).

Biztan = mathematika. (A „bizonyos tan”-ból kifúrja az onyos-t.)

Bünk = zenith. (Mert a fejünk fölött csüng-büng, már t. i. a zeníth).

Csöge = csöves csiga. (A ves-csi középsõ rész kivetésével lenne: csöga, et a ob radicis mollitiem in e mutato, csöge).

Czikab = apály-dagály. (Quae vox coaluit e radice vocis czik-ázni et ex decapitata voce hab.)

Fag = kristály. (Itt a fagy szóból csak az y-t kellett lenyesni)...

Ha valaki most lépne fel ilyen keserves szófaragásokkal, mekkora hahota támadna a Kárpátoktól az Ádriáig. De abban az idõben... Bugát nyelvészkedése sem kelthetett közmegbotránkozást. Egyes józan gondolkozású, a szertelen nyelvújítás mániájától el nem vakított férfiak higgadt felszólalása... nem támogattatván tekintélyesebb irók részérõl, hatás nélkül hangzott el...

Természettudományi mûnyelvünk megalkotására megkisértettünk már, miként a föntebbi vázlatból látjuk, minden lehetetlen módot, tanúltunk is a magunk kárán eleget. Most már rá kell térnünk arra az ösvényre, a mely elejétõl fogva az egyetlen lehetséges, az egyetlen czélhoz vezetõ útnak mutatkozott...

Lássuk már most, miként kell ezen formulát nyelvünk mai állapotában gyakorlatilag alkalmaznunk...

1. A mely természettudományi fogalomnak vagy tárgynak nincs internationális elnevezése, jelöljük azt mi is a magunk nyelvébõl való mûszóval. – Ha arra eddigi irodalmunkban többféle helyes alkotású szót használtak volna, szemeljük ki közülök és válaszszuk meg egy akarattal mûszóúl azt, a melyik a leghatározottabb, legvilágosabb és az illetõ tudományszakban leghasználatosabb. – Ha ellenben ugyanarra sem általánosan ismert szavunk, sem alkalmatos tájszavunk még nem volna, alkossanak a hozzáértõk új szót, a magyar nyelv törvényeinek és a magyar észjárásnak megfelelõleg.

2. Ha valamely tudományos tárgyra helyesen alkotott, határozott értelmû és világos magyar szavunk már van, ne polgárosítsuk meg az idegen szót, még ha internationális kelendõségû volna is, hanem õrizzük meg és használjuk közakarattal a magunkét. Így pl. az „accomodatio, axis, constans, cylindrus, diagonalis, elasticus, identicus, linea, momentum (e. g. inertiae), musica, parallela, pendulum, proportio, reflexio (e. g. lucis), temperatura, thermometer”, s. a. t. internationális mûszók helyére bátran odaállíthatjuk a magunk nyelvébõl való: „alkalmazkodás, tengely, állandó, henger, átszögelõ, rugalmas, azonos, vonal, nyomaték, zene, párhuzamos, inga, arány, viszszaverõdés, hõmérséklet, hõmérõ” s. a. t. szavainkat, minthogy ezek helyes alkotású, határozott értelmû és már minden literátus ember elõtt világos jelentésû szavak...

3. Ha valamely rosszúl alkotott magyar mûszót az eddigi folytonos és általános használat már egészen érthetõ és határozott értelmû szóvá tett, és ha a kiirtás megkisértése elõre láthatólag sok nehézséggel járna s a megállapodást megint sokáig késleltetné, még az ilyen magyar mûszót is tartsuk meg szoros kivételképen és használjuk ezentúl is. Ilyenek például: alap, anyag, elem, elemzés, elv, emeltyû, felület, gép, gyár, higany, lényeg, mérleg, mérnök, sav, szerv, szilárd, tömeg, tömör, viszony s. a. t...

4. Ha valamely internationális mûszó helyébe nem tudunk helyesen alkotott, határozott értelmû és világos magyar szót állítani, fogadjuk el mi is... az internationális mûszót és nemzetesítsük meg, ha szükséges, úgy, hogy a magyar szóképzõknek és ragasztékoknak elfogadására alkalmatosabb legyen, anélkül mindazáltal, hogy azt nevetségesen megkorcsosítsuk...

4_a. Mikor a befogadandó internationális mûszó afféle családtalan név, melybõl származékok, legalább ma még, nem sarjadzanak ki, az ilyen szót tartsuk meg változatlanúl azon alakjában, a melyben elõttünk, magyarok elõtt, legismeretesebb; legfõlebb az orthographiján magyarosítsunk annyit, a mennyi a helyes kiejtésre okvetetlenül szükséges. Pld. Vénus, a Lyrae, ptoleméusi rendszer, refraktor, parallaxis, algébra, logarithmus, variátió, elliptikus functio, parallelogram, cosinus, ellipsis, koordináta, physika, barométer, rezonátor, interferentia, geographus, Vezúv, Alpesek, busszol, chmikus, hydrogén, oxygén, oxid, chlór, báryum, baryt, mangán, bizmút, czin, czink, arzén, sulphát, ferro-cyánkálium, mineralógus, romb-dodekaéder, zafir, kalczedón, gipsz, geológia, bazalt, gnájsz, pliocén, júra-mész, anatómia, protoplasma, orthognát, physiológus, artéria, véna, spóra, kambium, zsiráf, hiéna, szépia, améba, áloe, azálea, kaktusz.

Az idegen szóknak magyar orthográphiájában ma még ne keressen senki következetességet. Ingadozik az még lépten-nyomon s nem igen tehet máskép. Mindaddig nem is lesz benne következetesség, a míg az idegen szókat (ide nem értve persze a neveket) egészen a magunk ortographiájával nem írjuk; s meg is jön ennek az ideje, úgy látszik, már nem sokára...

4_b. Több nehézséggel jár a családos mûszók befogadása. Ezek t. i. nem maguk jönnek, hanem mindjárt egy egész sereg ivadékjokat hozzák magukkal. Ilyenek például: krystall, krystallinisch, krystallisiren, krystallisation; magnet, magnetisch, magnetisíren, magnetismus; polar-, polarität, polarisiren, polarisation; elektrisch, elektrisiren, elektricität, stb...

Õseink is befogadták, igenis, az idegen szót; de azután magyar képzõkkel fejlesztették tovább...

Kérve kérem természettudományi iróinkat, a jó útról, a melyen apáink annyi évszázadon át annyi szerencsével fejlesztették, bõvítették nyelvünket, ne térjenek le...

„Nemzetiesítsük meg, ha szükséges, az internationális mûszókat úgy, hogy a magyar szóképzõknek és ragasztékoknak elfogadására alkalmasabbak legyenek, anélkül mindazáltal, hogy azokat nevetségesen megkorcsosítsuk.”...

Természet Világa, 132. évfolyam, 5. szám, 2001. május 

http://www.termeszetvilaga.hu/tv2001/tv0105/szily.html  

 ***

 

Szily Kálmán (Izsák, 1838. június 29. – Budapest, 1924. július 24.) fizikus, nyelvész, műegyetemi tanár, tudományszervező, az Akadémia főtitkára, majd főkönyvtárnoka.

Régi nemes család leszármazottja. Nagyapja Szily Ádám részt vett a jakobinus mozgalomban, Laczkovics János barátja volt, és fogságot is szenvedett. Apja, Szily Ádám táblabíró volt, anyja Jeszenszky Karolina. Házasságukból 11 gyermek született. Elemi és gimnáziumi tanulmányait (6. osztályig) magántanulóként végezte. A gimnázium két utolsó évfolyamát Pesten a piaristáknál járta ki. 1856-1857-ben a József Ipartanodában, majd 1857-től a bécsi műegyetemen tanult. Az egyetemet 1860-ban végezte el. Hazatérve Sztoczek József tanársegédje lett az ipartanodában. 1869-ben a kísérleti természettan nyilvános rendes tanárává nevezték ki. Szily Kálmánt 1880-ban a Vasárnapi Újság mint „éles eszű, megnyerő modorú” tudóst jellemezte, aki „ékesen szóló, tapintatos, és maga ugy mint tudománya iránt rokonszenvet gerjeszteni képes tanár, kitűnő ismeretterjesztő és népszerűsítő; a mellett nem közönséges szervező tehetség, s végre minden izében magyar, és tántorithatatlan hazafi”.

Legkiemelkedőbb eredményei az 1860-as évtizedben a termodinamika kérdéskörébe tartoztak. 1867-es akadémiai székfoglaló értekezésében a hőelmélet első és második alaptételének általános matematikai alakban való megfogalmazására vállalkozott. 1870 és 1889 között ő vezette a matematikai fizika és analitikai mechanika tanszéket. Miután a politechnikumot az 1871-72-es tanévtől Műegyetem néven egyetemi rangra emelték, az intézmény első rektora lett. 1869-ben a Természettudományi Társulat főtitkáraként megindította a Természettudományi Közlönyt.

A műszaki tudományos műnyelv és a műszaki irodalom fejlesztésének szükségességét felismerve érdeklődése a nyelvtudomány felé fordult. 1889. október 14-től 1905-ig az Akadémia főtitkára volt, akinek személyében először választottak az akadémikusok természettudóst főtitkárrá.

1889-ben megindította és 1905-ig szerkesztette az Akadémiai Értesítőt. 1905-ben az Akadémia főkönyvtárnokává nevezték ki, és még abban az évben megalapította a Magyar Nyelvtudományi Társaságot, amelynek elnöke és folyóiratának, a Magyar Nyelvnek, továbbá A magyar nyelvújítás szótárának szerkesztője volt. Nyelvészeti munkásságáért 1914-ben az Akadémia nagyjutalmával tüntették ki. 1894-ben tiszteletbeli bölcsészdoktor, 1917-ben tiszteletbeli műszaki doktora lett.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Szily_K%C3%A1lm%C3%A1n